9. Találkozások 

 

A panorámatermet úgy építették meg, mint egy meredek egyetemi előadót. A sorokban, melyek akár ezer embert is képesek voltak befogadni, csak néhány tucatnyian ültek, közülük is a legtöbben aludtak.

A nő egyedül ült.

A látóterét majdnem teljesen betöltötte a hatalmas képernyő, a képernyőt pedig Golter képe. A bemutatásra kerülő óriási bolygó egyenletesen, méltóságteljesen forgott körbe. Csendes mennydörgés az elképesztő színátmenetekbe foglalt, egyre változó, sötétség felé forduló arcon. Lenyűgöző, nyugodt mozgásának egyenletessége visszatükrözött valamit mérhetetlen nagyságából. A gigantikus méretű, kék, fehér, okker és zöld gömb isteni nagyságában fénylett, és gyönyörűbb volt, mint maga a szeretet.

A nő csak ült és nézte. Vékony teste csupa izom, magassága az átlagosnál talán pár centivel több. Feje kopasz. Szőke szemöldöke alatt világító kék szemét könnycsepp alakban tartották a szemének külső sarkában megbúvó kis ráncok. Orra széles volt, orrcimpái trapéz alakot formáltak. Sötét overallt viselt, s ahogy az előadóban ülve az óriási képernyőt nézte, egy kis hátizsákot szorított a mellkasához.

 

A helyi rendőrkapitány kifejezetten megértően viselkedett. Ő is személyesen ismerte Dornay urat, és csak egy sürgős hivatalos ügy tartotta vissza, hogy ő is részt vegyen az előző éjjel megrendezett estélyen. Rettenetes élmény lehetett a kedves hölgy számára, ezt természetesen megérti. Tartanak majd egy kihallgatást valamivel később, de minden valószínűség szerint az is elegendő, ha Sharrow most azonnal vallomást tesz, és azt rögzítik. Clave doktor már amúgy is megállapította, hogy a halál oka súlyos agyvérzés, mely ugyan szokatlan eset manapság, de nem ismeretlen. Nem szabad magát okolnia érte. Természetesen a kisasszony szabadon távozhat, ugyanis a kapitány tökéletesen megérti, hogy a hölgy, ha nem muszáj, nem szeretne tovább maradni egy olyan helyen, mely ilyen tragikus emlékeket hordoz számára. Amúgy sem áll szándékában feltartóztatni, amikor pontosan tudja, hogy ő a hivatalosan kihirdetett üldözöttje egy olyan szektának, mely ugyan legális felhatalmazással rendelkezik, azonban egyértelműen és sajnálatos módon eltévelyedett, s vitathatatlanul embertelen meggyőződéseket követ. Nem lelné a kapitány semmi örömét abban, ha ez a rettenetes tett az ő körzetében történne meg. Biztos volt benne, hogy a kisasszony megérti. 

Dornay személyes titkárát hallgatták ki következőként, és Sharrow otthagyta a rendőrkapitányt Bencil Dornay dolgozószobájában, majd csatlakozott a többiekhez a házi könyvtárban, ahol Cenuij egy asztali képernyőre meredve izgatott hangokat hallatott.

– Minden rendben? – kérdezte Miz, és a nő elé sietett.

– Nincs miért aggódni – mondta Sharrow –, de azt az ajánlatot kaptam, hogy húzzunk el ebből a városból. 

Odabiccentett Zeflának és Dloannak, akik Cenuij két oldalán álltak.

– Ez az! – kiáltott fel Cenuij, és megnyomott egy gombot, hogy másolatot kapjon a képről. Az egyik ujjával a képernyőre bökött. A rajta látható jelek nagyjából mind egyformák voltak, aprólékos, csigavonalú, egymást keresztező vonásokból álló rajzok, melyek egyetlen folytonos vonalból álltak. Cenuij mellett az asztalon ott állt az a kis elektronikus notesz, amibe Dornay halála után rajzolt. A képernyőjén látható ábrák hasonlítottak az asztali számítógépen megjelentekhez.

– Pontosan ez az – mondta izgatottan. Rábökött a kis notesz képernyőjére, aztán a nagy számítógépen látható egyik ábrára. – Miykenns Főváros, a Ladyr dinasztia, Cevese írásjelekkel.

Sharrow a rajzra szegezte a tekintetét, és látta, ahogy az addig egyszerű vonal most bonyolult, spirális alakzattá változik, és középső, egyre szűkülő csomópontja egyetlen pontba tömörül.

– Ez volt az, amit... leírtunk magunk körül? – kérdezte.

Zefla hallotta, hogy Sharrow hangja megcsuklik, és gyorsan átkarolta őt.

– Aha – válaszolta Cenuij, majd letépte a kinyomtatott rajzot a számítógépről, és vigyorogva tanulmányozta. – Elég pontatlan kis firkálmány. Egy Cevese írásjelekkel foglalkozó tudós biztos ideggörcsöt kapna, ha meglátná...

– Jaj, Cenny, az isten szerelmére... – szólt rá Zefla.

– ...de ez az – mondta és ujjával a kinyomtatott képre bökött.

– Természetesen lehetnek benne kisebb hibák a körülmények ismeretében, de akkor is biztos, hogy Miykenns Sötét Oldaláról van szó, szinte teljesen biztosan Miykenns Fővárosról, és ha hihetünk ezeknek az epiciklusoknak – itt a spirálvonalon látható két körre mutatott –, akkor a Ladyr dinasztia idejében kell keresgélnünk.

– Tehát? Malishu? – kérdezte Miz. 

Cenuij a fejét rázta. 

– Kétlem. Malishu biztosan nem lehetett. A következő feladatunk, hogy kiderítsük, hol volt a főváros a Ladyr dinasztia alatt. – Ajkai kissé lefelé görbültek. – Akárhol lehetett, de a Ladyrokat ismerve annak adták el a főváros jogát, aki a legtöbbet kínálta érte – fejezte be mondandóját, és visszafordult a képernyőhöz. – Könyvtár: Miykenns, történelem. Ladyr dinasztia, megjelenítés: Miykenns fővárosa.

A képernyő egyik felén szöveg, a másik felén egy többrétegű holotérkép jelent meg. 

Miz is azt kémlelte, amit Cenuij. 

– Pharpech? – szólalt meg. – Még sohasem hallottam róla. 

– Én viszont igen – mondta Zefla. 

– Gratulálok – válaszolta erre Cenuij, miközben ráközelített a megdöbbentően részletes térképre, aztán megint visszaállította a képet alaphelyzetbe. – Akkor ezek szerint te tagja vagy egy egészen kicsi és igencsak egyedülálló klubnak.

– Na igen – mondta Zefla, és erősen koncentrálva a plafont bámulta. – Az egyik előadáson példaként hozták fel, mint elkorcsosult valamit, vagy ilyesmi.

– Nos – szólt közbe Cenuij –, feltehetőleg ez volt Miykenns fővárosa a Ladyrek uralkodása alatt, úgy nyolcszáz évvel ezelőtt – mondta, ahogy átfutotta a szöveget. – Azóta sem arról híresek, hogy keblükre ölelnék a fejlődést. Az enciklopédiában az utolsó bejegyzés (ez nem semmi!) húsz éve készült, Tizenhetedik Tard király megkoronázásáról. – Hoppá! – ugrott hirtelen hátra Cenuij meglepetésében. – Képek nem állnak rendelkezésre. 

– Egy király? – nevetett Miz. 

– Elmaradott városka – sóhajtott Zefla. 

– Ő volt a legutolsó a... – Cenuij a képernyőt pásztázta, majd felnevetett. – Hasznavehetetlen Királyok közül. Hű, milyen lefegyverzően őszinte. 

– Milyen messze van ez a hely Malishutól? – kérdezte Sharrow.

Cenuij megnézte.

– Ennél messzebb már nem is lehetne. A legközelebbi vonat... hűha! Nem is hiszem el, azt mondja, tíz napi járóföldre van. – Körbenézett a többieken. – Tiszta időutazás.

Zefla meglökte Sharrow-t a csípőjével. 

– Ez aztán messze van a Huhszoktól. 

– Aha – mondta bizonytalanul Sharrow. – Le van ott írva, hogy milyen vallásúak? 

Cenuij a szöveget pásztázta. 

– A vallások mind ott alakultak ki. Monarchia-imádat és teofóbia.

– Teofóbia? – kérdezett vissza Miz.

– Utálják az isteneket – magyarázta Zefla. 

– Akkor rendben – bólogatott Miz. – Ha én egy ilyen eldugott település külvárosától hallótávolságon kívül laknék, én is szeretném, ha lenne egy hivatalos hatalom, akit hibáztatni lehet.

 

Miz mindannyiuk számára foglalt jegyet Miykennsbe. Egymást keresztező telefonhívások segítségével biztosította, hogy egyik konszernjének megbízható igazgatója megkérje a húga legjobb barátját, hogy foglaljon egy másik jegyet is a vízivilági Trontsephoriba, Ysul Demri néven.

Zefla leborotválta Sharrow haját, és vékony szőrtelenítő olajréteget kent a fejére. Miz mögöttük ült az ágyon, és úgy tett, mint aki sír. Sharrow beillesztette a kontaktlencséket, bőrhúzó ragasztót kent a szeme köré, hogy megváltoztassa szeme formáját, kiszőkítette a szemöldökét, és apró dugókat helyezett az orrába, hogy szélesnek tűnjön.

Az öltözőasztal tükrében szemügyre vette a fülét. 

– Elállnak a füleim – ráncolta össze a homlokát. A mellette álló Zeflára nézett. – Szerinted is elállnak a füleim? 

Zefla megrántotta a vállát. Miz a fejét rázta, de Sharrow akkor is úgy értékelte, hogy elállnak a fülei, így azokat is kezelésbe vette a bőrhúzó ragasztóval.

Dloan Miz mellett ült az ágyon, ölében Sharrow kifordított táskája feküdt. Kibontotta a varrást, aztán belenyúlt a bélésbe, és kihúzta belőle a nő új személyi iratait, majd odaadta Sharrow-nak. Sharrow az igazolványokon szereplő holót nézte, míg Zefla óvatosan lehúzta a megszáradt szőrtelenítő réteget.

– Szóval „Ysul Demri", mi? – mondta Zefla, ahogy a Sharrow kezében lévő új személyire pillantott, miközben összegyűrte és a szemetesbe dobta a kis hajszálakkal teletűzdelt filmréteget. Hunyorogva nézte a holoképet. – Totál meggyőző. Mindig is szerettél volna kopasz lenni, valld be! – húzta Sharrow-t, majd elkezdte szétkenni a hajnövekedés-gátló krémet a nő csupasz fején.

Sharrow bólogatott. 

– Ők biztos jobban szórakoznak, mint én. 

Zefla keze finoman siklott végig Sharrow fején, gyengéden masszírozta be a krémet, mire Miz érzéki hörgéseket hallatott a háttérben. 

 

 

– Geis? 

– Szia, Sharrow, remélem, nem baj, hogy hívtalak... Nem kaphatnék képet is valahogy? 

– Nem. Éppen öltözködöm. 

– Ja, ne haragudj. Visszahívjalak? 

– Nem, felesleges. Örülök... jó hallani a hangodat, Geis, de nem baj, ha megkérdezem, hogyan akadtál rám? 

– Persze, hogy nem. Megkértem a kommunikációs embereimet, hogy kutassák végig a nyilvános adatbázisokat a nevedet keresve. Gondoltam, így majd figyelmeztethetlek, ha a Huhszok már nagyon a nyomodban vannak. Remélem, nem bánod...

– Azt hiszem, nem. Az életem mostanában igencsak a nyilvánosság előtt zajlik. 

– Nem akarlak megijeszteni. Szinte biztosak vagyunk benne, hogy a Huhszoknak nincs hozzáférésük ilyen hacker-felszerelésekhez. De találtunk egy jelentést a helyi rendőrkapitányság adatbázisán, mely szerint incidens történt egy estélyen a múlt éjjel ennek az illetőnek a házában. Te, ez a pasas nem dolgozott valamikor a családnak?

– Az az apja volt. Egyébként jól hallottad, incidens történt.

– De ugye a rendőrség nem tart fogva? 

– Nem, minden tisztázódott. Hamarosan megyek is innen. 

– Értem. Mindenesetre, Sharrow, több dolog miatt is hívtalak. Mindenféle zavaros hírt lehet hallani a Vízi-Torlaszon történtekről, de ezt most inkább hagyjuk... azonban arról is hallottam, hogy mi történt azzal a függővasúttal K'lelben, és a műholdas embereim azt mondják, hogy erőteljes Huhsz aktivitás észlelhető egy régi nukleárishulladék-siló körül a sivatag határán. Csak azt akartam mondani, hogy... Szóval jobb, ha nem is mondok sokkal többet, még akkor sem, ha ez a vonal elvileg biztonságos ... De mindenesetre szerettem volna gratulálni. Még az egyik mesterséges intelligenciával rendelkező gépemnek is másodpercekbe telt, hogy egy ilyen tervvel előálljon, még akkor is, ha megadtuk neki a megfelelő irányt. Zseniális terv!

– Kösz. Igazából Miz ötlete volt.

– Á! Akkor is zseniális. De persze ez sem fogja őket túl sokáig visszatartani. Ha jól értettem, akkor az Engedélyeken lévő lyukak még jó ideig sugározni fognak, de a Huhszok már leadták a megrendelést hordozható, mágnesesen záródó cellákra a Kontinentális Fúzió Rt.-nél, és bár nem fognak tudni egyszerűen mozogni ezzel a méretes felszereléssel, akkor is szerettem volna, hogy tudd, az ajánlatom továbbra is áll. Megteszek mindent, ami tőlem telik, mindent, hogy megvédjelek, ha végre lehetőséget adsz rá nekem.

– Hidd el, Geis, nagyon értékelem, de inkább megpróbálom lerázni őket. 

– Meg kell, hogy mondjam, nagyon bátor vagy. Kérlek, ne feledd, ha segítségre van szükséged, bármiben a rendelkezésedre állok. 

– Az, aki legutóbb ezt mondta nekem... 

– Tessék? 

– Semmi. Mindenesetre köszönöm. Észben tartom. 

 

A nő elhagyta a panorámatermet, majd az előadó és a főfolyosó között húzódó dupla ajtóban nekiütközött egy embernek, aki éppen be szeretett volna lépni. Sűrű bocsánatkérések közepette felnézett, és csak akkor vette észre, hogy a kopasz férfi milyen széles mosollyal néz rá, majd az ő kopasz fejét meglátva még nagyobb vigyor jelent meg a férfi arcán. Ekkor a nő mögötti ajtó is kinyílt, és még valaki belépett a két ajtó közötti szűk térbe, aztán ez az alak egy fegyverszerű tárgyat nyomott a nő tarkójához.

– Ugyan, Sharrow kisasszony – mondta az előtte álló férfi felhőtlen jókedvvel a hangjában, és még mindig a nő kopasz fejét bámulta. – Miattunk igazán nem kellett volna így törnie magát.

 

Külön utaztak Ikueshlengbe, Golter keleti féltekéjének űrkikötőjébe. A többiek már elmentek, mire ő odaért. Vett egy várakozólistás jegyet a Stagerre, és készpénzzel fizetett. Különböző műsorokat nézett, amíg várakozott, és bár ideges volt, próbálta leplezni. Az elmúlt ezredévben Golternek rossz tapasztalatai voltak a légikatasztrófák területén, ami azt eredményezte, hogy a bolygón az űrforgalom a szigorúan ellenőrzött folyamatok közé került. A kereskedelmi hajók zöme csak a két félteke egy-egy kikötőjét vehette igénybe, ezért mindkét zsúfolt kikötő (habár Független Űrrepterek voltak, így nem álltak szigorú bürokratikus kontroll alatt) fokozottan veszélyes helynek számított olyan emberek számára, akik éppen el akartak tűnni.

Sharrow minden akadály nélkül jutott idáig, elérte a dél körül induló hajót, és fél órával később már Stageren, az egykilométer átmérőjű, öt kerékből álló űrállomáson volt, mely az utazók általános átszállóhelye volt Ikueshleng után.

– Talált egy rendszerközi akciós jegyváltót az ötös kerékben, és vett egy jegyet egy magasröptű gépre Phrastesis felé, Miykenns Malishu állomásán keresztül. Árgus szemekkel figyelte, ahogy az eladó áthúzza a hitelkártyáját a gépen, és próbált nem túlságosan megkönnyebbültnek tűnni, amikor a tranzakció sikerült. Alá kellett írnia a biztosításról való lemondást, és odafirkantott valamit, amit akár Ysul Demrinek is lehetett olvasni, ha az embernek volt elég fantáziája. Vett egy eldobható telefont százthriálos kártyával, egy karernyő alapmodellt és egy újságot, könnyű ebédet evett egy kicsi, de drága kávézóban, aztán a kerék külső abroncsán át a panorámaterembe ment.

 

A két férfi között ült, a terem leghátsó sorában. A képernyőt bámulta. A jobb oldalán ülő férfi beszélt.

– Három kopasz egy sorban – vihogott. – Ez aztán a röhej, mi? A bal oldali férfi a képernyőt nézte, kabátját az ölében tartotta. A fegyver a kabát alatt lapult, pontosan a nő oldalának szegezve, a bordái alá. A fegyverek nem voltak éppen a kedvelt csomagok közé sorolt eszközök az űrállomást vezető emberek körében (így Sharrow-nak kelletlenül ugyan, de ott kellett hagynia a KéziÁgyút egy poggyászmegőrző ügynökségnél Ikueshlengben). Ebből kifolyólag azonban Sharrow hajlamos volt azt hinni, hogy a bordáinak szegezett pisztoly nem igazi, de meggondolta magát és úgy döntött, egyenlőre nem tesz semmit, hogy efelől megbizonyosodjon.

A tőle balra ülő, fegyvert tartó férfi profilját nézte. Teljesen olyan volt, mint az, aki tőle jobbra ült. Nem látta jelét annak, hogy bármelyikük is android lett volna.

– Azt mondtam, ez aztán a röhej, mi? – ismételte meg a jobbján ülő alak, és egyik ujjával megbökte a nőt, mire annak jobb keze gyorsan elkapta a férfi kezét. Sharrow mélyen a szemébe nézett. A férfi ajkai „0" betűt formáltak. Úgy tűnt, jól szórakozik. A bal bordájára célzó fegyver egy pillanatra megbökte Sharrow-t.

Elengedte a férfi kezét, akinek a bőre meleg volt, olyan, akár egy emberé.

– Hú, de érzékenyek vagyunk ma – mondta a férfi tőle jobbra. – Szinte már azt kívánom, bárcsak magunkkal hoztuk volna az egyik kis játék babánkat – tette hozzá, majd meghúzta szürke, üzletemberekhez illő kabátjának gallérját, és megigazította a kézelőjét. – Ha nem tévedek, két napja tartott egy kis visszaemlékezést, ugye?

A nő a bolygót figyelte egy darabig, és arra a helyre szegezte a tekintetét, mely elvileg Issier kellett, hogy legyen (pontosan ott... a Phirar közepén felhőfoszlányok takarták a szigetcsoportot), és közben bólintott.

– Igen, azt hiszem, éreztem valamit – válaszolta.

– Csak hogy tudja, nem felejtkeztünk el önről – mondta a férfi. – Úgy hallom, a család egy régi barátját látogatta meg. Milyen sajnálatos, ami az öreg Bencil Dornay-jel történt. Micsoda megrázkódtatás lehetett ez önnek.

Sharrow Megkereste Caltaspot a maga gomolyfelhői alatt, beazonosította a Farvel Öböl hatalmas, sima kanyarulatát, melynek északi vége a felhőkbe burkolózott. Ez a takaró állítólag soha sem szakadozott fel a Tengerparti Ház felett.

– A családunk szereti éreztetni egykori szolgáival, hogy nem felejtettük el őket – mondta. – Vagy akár a gyermekeiket.

– Valóban – válaszolta a férfi. – Tehát ezúttal Miykenns felé tart, Sharrow kisasszony...? – Szünetet tartott. – Csakhogy most már lekéste azt a járatot, melyen önnek helyet foglaltak, és amellyel a csapata többi tagja utazik.

Sharrow felpillantott, végigfutatta a szemét azon az útvonalon, melyet Franckék házáig követett, aztán tovább pásztázta a képernyőt, és megtalálta Ajakvárost.

– Ne mondja! A fenébe! Utálom, ha ilyesmi történik velem.

– Azonban ön most már Trontsephori felé tart, nemdebár?

Végigkövette Piphram partszakaszának vonalát, nagy nehezen megtalálta a lagúnákat, és azt a kis pontot, ami a Vízi-Torlasz volt.

– Valóban? – kérdezte.

– Nem ön, hanem Ysul – mondta a férfi, szinte már gyengéd hangon. – Maga nem. – Felsóhajtott. – Maga igazából Phrastesisbe utazik, a jegyén legalábbis ez áll. De valahogy az az érzésem, nem fog egészen odáig eljutni.

Sharrow a jonolrey-i Mel sivatagról egyenesen a férfi szemébe nézett.

– Futárfiú létére, maga aztán igen jól informált – mondta neki. – Akár utazási ügynöknek is elmehetne.

A férfi arcán fagyos mosoly jelent meg.

– Ne kezdjen kellemetlenkedni, Sharrow kisasszony – mondta. Felé nyújtotta a kezét, és egyik ujjával simogatni kezdte a nő karját. – Mi sokkal több kellemetlenséget tudunk okozni önnek, mint ön nekünk... Sharrow kisasszony.

A nő megpróbálta megfogni a férfi kezét, de az gyorsabb volt. Visszarántotta, aztán összekulcsolta a karját.

– Tudja – kezdte Sharrow –, most már igazán kezd elegem lenni magukból és a kitüntető figyelmükből. – Mérgesen nézett a férfira. – Ki a fenék maguk? Miért csinálják ezt? Miféle beteges örömet találnak ebben az egészben? Vagy csak azt teszik, amit mondanak maguknak?

A férfi türelmesen mosolygott.

– Hadd tanácsoljak önnek valamit...

– Nem! – fakadt ki Sharrow. – Én tanácsolok maguknak valamit. –Előrehajolt, távolabb a pisztolytól. – Hagyják ezt abba, különben bajuk eshet. Megölöm vagy elpusztítom mindkettőjüket...

A fiatalember úgy tett, mintha megrémült volna, pofákat vágott a nő másik oldalán ülő ikertestvérének. A fegyver keményebben fúródott Sharrow oldalába, de ő nem vett tudomást róla. Kinyújtotta a bal karját, és kezébe fogta a másik férfi arcát.

– Na idefigyeljenek – mondta, erősen markolva a férfi állkapcsát. Érezte, hogy meleg és puha. Megpróbálta lejjebb tolni egyik ujját a férfi nyakán, hogy érezze a bőre alatt lüktető eret. Olcsó parfüm szaga ütötte meg az orrát. A férfi ránézett, és próbált volna erőltetetten mosolyogni, de ahogy Sharrow átfogta az arcát, ez nehéznek bizonyult. A fegyver miatt éles fájdalmat érzett a bordái alatt, de ebben a percben ez nem igazán érdekelte. Finoman megrázta a férfi fejét.

– Mindent megteszek ellenetek, ami csak tőlem telik – mondta. – És kurvára nem érdekel, hogy mit tesztek ti vagy a megbízóitok ellenem. Soha nem bírtam, ha valaki úgy bánik velem, mint ti, szánalmas kis faszfejek, és általában rossz néven szoktam venni az efféle ösztönzéseket, értettétek? Felfogjátok, amit mondok? – Úgy tett, mintha a férfin szemeket keresne. – Hm?! Akárki is van odabent, értetted? Én megértettem az üzenetet, és meg fogjátok kapni a rohadt Fegyvereteket! De most már húzzatok el innen, vagy mindannyian megjárjuk! – Barátságtalanul elmosolyodott. – Igen, én fogok a legrosszabbul járni, az biztos – mondta és a mosoly eltűnt az arcáról. – De legalább nem leszek egyedül.

Sharrow elengedte a férfi fejét, és egy kicsit meg is lökte, mielőtt végképp kiszabadult volna.

A férfi végigsimította a fejét, megigazította a gallérját. Megköszörülte a torkát, és a másik oldalon ülő társára nézett.

– Látom, akár saját magát is képes lenne elpusztítani, Sharrow kisasszony – szólalt meg. – Milyen demokratikus gesztus ez egy nemestől. Sharrow lassan felállt, fogta a hátizsákját.

– Nyald ki, te köcsög. – Egy pillanatra megállt a fegyvert tartó férfi előtt, a szemébe nézett, majd tekintete az ölében fekvő pisztolyra tévedt. – Gondolom, a többi fegyveretek azért ennél félelmetesebb. Végighaladt az ülések mellett a sorok közti folyosóig, közben próbált nem sántítani. A kopasz feje, illetve a lapockái közti bőrfelület furcsán viszketett, várta a gyilkos lövést, vagy hogy újra belehasítson a fájdalom, de elérte a sorok végét, lement a lépcsőn, és végül ki a dupla ajtón anélkül, hogy bármi is történt volna.

A kinti folyosón aztán háttal nekidőlt a falnak, nagyokat lihegett, fejét megtámasztotta a puha válaszfalon. Egy pillanatra behunyta a szemét.

Aztán nagy nehezen rávette magát, hogy olyan tágra nyissa a szemeit, amilyenre csak lehet, fújt egy nagyot, megrázta a fejét, és továbbsétált.

 

Három nappal később a gépe leszállt Miykennsben. Az űrhajó a hasán landolt a Malishu-tó széles, nyugodt víztükrén, és mivel hajóteste még mindig tűzforró volt, gőzkitörések kísérték minden egyes érintkezését a vízzel. A párafelhők gézszerű levelekként fogták körbe a gépet, lassan lebegve emelkedtek fel a meleg, mozdulatlan levegőben, az űrhajó pedig süvített tovább, míg végül megállt, fehéren szétnyíló nyomot hagyva maga után a tó tükrén.

A kora reggeli parti pára fölött az Entraxrln magasodott mindenfelé, mintha a tó egy hatalmas lila vihar közepén terült volna el.

Könnyedén lépett a Kikötő-sziget mólójára. Miykenns gravitációja alig hetven százaléka volt a golterinak. A hajó, amivel Sharrow utazott, fenntartotta az egy egységnyi Golter-gravitációt felszálláskor és leszálláskor, így amikor Sharrow Miykennsbe ért, olyan isteni érzés fogta el, mintha minden pillanatban el tudna repülni. Ez a könnyedség igen sok kéz-, fej- és lábtöréshez vezetett azóta, mióta a golteriek Miykennsben landoltak, mert mindenkin hirtelen eluralkodott az a tévhit, hogy akár a legmagasabb épületeket is könnyedén át tudnák ugrani.

Sharrow körülnézett és nagy levegőt vett. A kábító, zamatos levegő azonnal könnyelmű, szédítő optimizmussal töltötte el, amellett, hogy egyszerre édes és szívszaggató nosztalgia marcangolta a szívét.

Az utasokat, többek közt őt is a Turistahivatal magas, mosolygós munkatársnői köszöntötték virágcsokrokkal, és a maglev-terminálhoz vezették őket. A Malishura oly jellemző közvetlenséget mi sem mutatta jobban, minthogy nem lehetett rendőrt vagy egyenruhás embert látni az űrhajó és a maglev-terminál között húzódó mólón, illetve úton. A város hírhedt logisztikai képességeit az bizonyította a legjobban, hogy egy teljesen üres vonat futott ki a peronról, pont mielőtt az utasok megérkeztek volna.

Az emberek ott tolongtak a peronon, bámulták a vonat hátulján villogó fényt, ahogy a szerelvény eltűnt a párás tavat keresztülszelő főúton, mely a városba vezetett.

Az értetlenkedő morgások azonban ujjongássá alakultak, amikor egyértelművé vált, hogy a lassan villogó lámpa megáll, és a szerelvény visszafelé veszi útját. Az emberek tapssal fogadták a visszatérő vonatot.

Sharrow a vasúti kilátókocsi legelején ült, széles mosollyal az arcán, és nézte, ahogy Entraxrln hatalmas tornyai és hártyás rétegei egyre közelednek, míg a tó mindkét oldalán madárrajok repültek tova, akár a hatalmas felhőkbe verődött hópihék a lassanként felszálló reggeli pára alatt.

Az Entraxrln több kilométer magasan húzódott a tó körül. Mire tisztán lehetett látni a várost, a hatalmas törzsek és indák között megbújva, bevésve, azokra rárakódva, addigra Sharrow-nak már igencsak nyújtogatni kellett a nyakát a székén előredőlve, hogy lássa a legmagasabb, túlfejlett indák sápadt nyúlványait, és a hatalmas képződmény lassan hullámzó membránjait.

Hátradőlt a székében, a mosoly még mindig ott volt az arcán.

– Üdvözöljük önöket a Kikötő-szigeten! – mondta egy előre felvett hang, ahogy folyamatosan fékezve begurultak Malishu Központi Pályaudvarára. Valószínűleg egyáltalán nem volt olyan vicces, Sharrow mégis azon kapta magát, hogy együtt nevet a többiekkel.

 

A miykennsi Entraxrln már évezredekkel azelőtt is érdeklődéssel töltötte el a golteri csillagászokat, hogy valaha ember tette volna a lábát erre a bolygóra. A tizenháromezer évvel korábbi agyagtáblán fennmaradt csillagászati feljegyzések – melyek megléte önmagában is csoda, ha az ember Golter ezen időszakra terjedő viharos történelmét nézi, nem is beszélve arról, hogy ezen felül az írás még olvasható is maradt – sokféle elméletre tesznek utalást, melyek Miykenns furcsa megjelenését voltak hivatottak megmagyarázni. Fehér és kék örvényeket lehetett látni az egyik oldalon, és egy furcsa, sötét, lassan változó alakzatot a másikon, melyet csak nagyon ritkán takartak el azok a fehér foltok, amelyek mindig ott lebegtek az akkor régen még óceánnak tartott valami felett, és melyen – nyugodt éjszakákon, jó teleszkóp segítségével, egy magas hegyről – nagy nehezen különböző örvénylő alakzatokat lehetett kivenni. Ezek a minták olyanok voltak, mint amikor valaki halvány festéket cseppent egy sötétebb felületre, és elkeveri, hogy végül vékony vonalak, krémszerű kanyarulatok jelenjenek meg.

Ötezer évnek kellett eltelnie ennek a táblának a kiégetése és a nap között, amikor az ember végre megvethette a lábát a Miykennsen, és kiderülhetett az igazság.

Az Entraxrln egy növény volt. Egyetlen hatalmas növény, mely már legalább kétmillió éve terjeszkedett a Miykenns felszínén. Többféle nagyságrendben is ez volt a legidősebb és legnagyobb élőlény az egész rendszerben.

Három kontinenst és két óceánt fedett le, emellett három jókora tengert és ezernyi szigetet. Ez a növény irányította az időjárást, túlélte a szökőárakat, megszelídítette a vulkánokat, eltérítette a gleccsereket, bányászott ásványokat, öntözött sivatagokat, kiszárított tengereket, és elegyengetett hegyeket is. A szárazföldön három kilométer magasra is megnőtt, nyolcezer méter magasan is ellepett egész hegyeket, és egyes indáit még a legmélyebb tengerárkok vulkáni kürtőinek legalján is meg lehetett találni.

Gyökerei és törzsei, hártyás levelei és kapaszkodó kacsai úgy belepték odalent a földet, mint egy hatalmas, levegős, durva szőnyeg, ami úgy festett, mint egy elnagyolt erdő, törzsekkel és lombsátorral, miközben egy egész meteorológiai rendszert szabályozott. Ennek következményeképp Miykenns természetrajzi térképe legalább olyan bonyolult volt, mint Golter politikai rendszerének táblázata.

Az emberiség hétezer éve gyarmatosította az Entraxrln hatalmas területét, beette magát hegy nagyságú törzsei közé, homályba vesző, egyre alacsonyabban fekvő rétegei alá, kivéste és megmunkálta a törzseket, hogy házakat és egyéb tárgyakat készítsen magának, és megtanulta elejteni, majd tenyészteni sokszínű, parazitaként és szimbiózisban élő flóráját és faunáját, hogy legyen mivel táplálkoznia. Malishu több mint hét évszázada volt a bolygó fővárosa, és igen kedvelték hatalmas taváért – melyet az Entraxrln valamilyen rejtélyes oknál fogva szabadon hagyott, nem nőtt be –, meg persze azért, mert a roppant növény központjában feküdt.

 

Sharrow háromkerekűt bérelt, melyet egy fesztelenül pletykáló férfi vezetett, és keresett magának egy kis panziót a Művész Negyedben, egy nagy törzs alsó szintjén, mely egyike volt a város tizenegy fő-törzsének. A körkörösen behálózott oszlop bordázott emelkedője a fent uralkodó ködös párába veszett, s a házak, a szűk, ide-oda kanyargó utcácskák és a hidak lassan elfogytak ott, ahogy lejtése még meredekebb lett.

Átfutotta a városi híreket, mielőtt elindult volna, de nem talált semmit magáról, illetve a Huhszokról.

A belváros felé sétált. Pont ebédidő volt, és az emberek csak úgy özönlöttek a piacok és a hatalmas művészeti galériák sátrai felé. Sharrow orrát régen elfelejtett szagok csapták meg. Különböző növények gyümölcsei, gumói, virágai és gyökerei illatoztak, melyek mind az Entraxrlnnal együtt teremtek. De volt ott még szivárványhal, tüskésszájú rákféle a tóból, főtt hús és különböző sűrű levesek, melyek a nagy növényen élő állatokból készültek: kocsonya-madarakból, repülőmajmokból, harangszájúakból, indafutókból, virágcsapdászokból, alagútfúró meztelen csigákból és még száz más élőlényből. Festők és szobrászok, sziluettkészítők, aurászok, beillatozók és holo-művészek hívogatták őt a standjukról és sátraikból, és folyamatosan mondogatták neki – ahogy mindenki másnak –, hogy nagyon érdekes a profilja, a fejformája, az aurája vagy az illata.

Néhányan megbámulták, mások még oda is szóltak neki, és ez meggyőzte Sharrow-t arról, hogy a kopaszság nem éppen divatos dolog Malishuban, az évnek ebben a szakában, így keresett egy üzletet, parókát vett magának és szemöldökszínező sprayt, aztán folytatta az útját.

Idővel elfáradt, leintett egy egyirányú biciklihordárt, hogy vigye be a belvárosba. Kicsit zötyögős volt az út, és Sharrow vigyázott, nehogy a turisztikai látványosságok – az egyre magasabb épületek, az Entraxrln hártyáinak ezerötszáz méter magasságban húzódó, felhőbe burkolt sátora – túlságosan elvonják a figyelmét, amint egyre közeledtek a fél kilométer széles törzsoszlophoz, mely körül – akár babaházak egy hatalmas fa tövében – a belváros terült el.

 

– Egyszerűen fogtad magad és kisétáltál – kuncogott Zefla, egyik kezét a szájához emelve. Beültek ebédelni egy bárba a Cégtorony tövében, Malishu üzleti negyedének központjában.

Sharrow vállat vont. 

– Elegem lett ebből az egészből. Igazából azt sem tudtam meg, hogy mit akartak mondani. – Kavargatta a sós levest. – Lehet, hogy csak meg akarták mutatni, milyen okosak, amiért nem tudtuk átverni őket.  

– De azóta nem jelentkezett a fájdalom? – kérdezte Zefla. 

– Azóta nem. 

Zefla bólogatott. Amennyire lehetett, visszafogottan öltözött fel, sötét, kétrészes ruhát viselt. Magassága itt Malishuban nem volt feltűnő, mert a lakosság legnagyobb része két méter körüli volt. Felkötötte a haját, és kalapot tett a fejére.

– Tudtál fegyvert szerezni? 

– Az lesz a következő – válaszolta Sharrow. – És milyen a Centralban? 

– Kényelmes – mosolyodott el Zefla. – Azóta felújították, de Bole a bárból még mindig a régi – mondta Zefla még szélesebb mosollyal az arcán. – Képzeld, Grappsle is ott van. Emlékezett ránk. Érdeklődött utánad is.

Sharrow elvigyorodott. 

– Milyen kedves tőle. 

– Na ja. Mondtuk neki, hogy éppen az irhádat mented – tette hozzá Zefla, és nagyot harapott a szendvicsébe. 

– Nagyon köszönöm. 

– Látszott, hogy nem hallgatja a híreket – folytatta Zefla, miközben a kenyeret rágta. – Úgy tűnt, azt hiszi, hogy valamilyen féltékeny feleség elől menekülsz. – Vállat vont. – A férfiak már csak ilyenek...

– Hm – szürcsölte Sharrow a levesét. – És hol vannak a fiúk? 

– Cenny elrángatta Mizt és Dlot a Városi Könyvtárba, még mielőtt rendesen kipakolhattak volna. Próbálnak valamit kinyomozni ezzel a Pharpech hellyel kapcsolatban. Az anyag nagy része csak a nem szabványos adatbázisokon található meg, és szerencsétlenségünkre van, ami újságon, sőt papíron létezik – rázta a fejét Zefla, hitetlenkedve a mérhetetlen elmaradottság láttán, aztán jó nagyot harapott a szendvicsébe. – Holnap valószínűleg az egyetemi adathalmazt vizsgálják meg – morogta teli szájjal. 

Sharrow megvárta, míg Zefla lenyelte a falatot, aztán azt mondta: 

– Át tudtad futni a jogrendszert? 

Zefla a fejét rázta. 

– Amit lehetett, azt öt perc alatt megtudtam a nyilvános adatbázisokból. A Rendszerbeli Jogrend szerint Pharpech Királysága nem létezik. A körülötte fekvő rész elvileg még mindig Betelepülési Terület, ami az (Első és Egykori) Gyarmati Betelepülési Bizottság védelme alatt áll. Ez a sztori a háromezer-háromszázas években kezdődött, és azóta csak sokkal bonyolultabb lett. Legalább tizenöt egymással versengő földjogi per létezik, de mind alvó ügyek, elévültek már legalább száz éve, mégis biztos vagyok benne, hogy találunk itt valamit. Ott van a levegőben, érzem. Ha csak addig tekintünk vissza, amíg ésszerű, akkor azt tudom mondani, a Királyságot a Ladyr dinasztia alapította Hercegségként, cserébe a terület határának bányászati jogáért. A hercegséget fővárossá nevezték ki, amikor a Ladyreknek a döntő szavazatra volt szükségül a Bolygótanácsban, és Malishu polgárai nem álltak mellettük. Az akkori herceg királlyá kiáltotta ki magát, mire a Ladyr dinasztia gyorsan összeomlott, és a bányászati jogokat öröklő Konglomerátum okiratban megkapta a terület használati jogát (úgy tűnik, ez az egyetlen részlet, ami egy kicsit is érdekli az embereket), habár a bánya már háromszáz éve be van zárva. És hát azon túl, hogy megfosztották rangjától mint a bolygó fővárosa, senki nem tudja kideríteni, hogy mi is Pharpech jelenlegi jogi státusza. Ha a véleményemre vagy kíváncsi, én azt mondom, a Királyság olyan régóta létezik, hogy egy csapat minden hájjal megkent jogi hiéna egy éven belül kicsikarhatná a Teljes Diplomáciai Elfogadottságot, és még helyet is kaphatnának a Miykenns Világtanácsban, az országos szokásjog szerint. Mindezt kevesebb, mint egy év alatt! De addig – folytatta Zefla – a terület egyszerű senkiföldje. – Boldogan elmosolyodott és széttárta a karját. – Ez tipikusan olyan joghézag, amitől nyüzsög a Rendszer jogi története. Kismillió ilyenről tudok.

– És mindezt öt perc alatt derítetted ki? – vigyorgott Sharrow.

– Lehet, hogy tíz. Valahogy elveszítem az időérzékemet, ha élvezem, amit csinálok – vonta meg a vállát Zefla. – Na mindegy, nemsokára indulok az egyetem Jogi Karára. Megnézzük, hátha van itt valami, amit a nyilvános adatbázisban nem lehet megtalálni.

– De akkor szerinted nem sok dolog van, amit használhatunk, ugye?

– Nem sok – válaszolta Zefla. – Elévült bányászati jog adás-vétel, fémműves dokumentumok, hízelgés a trónnak... – Megrázta a fejét. –Pharpech szövevényes története a múlté. Mostanában nem találni olyan kavarodást, amit ki tudnánk használni. Hacsak nem sikerül előásnom valami váratlan anyagot, nem fogjuk tudni őket jogi úton megtörni. De azért nyitva tartom a szemem.

– Rendben – mondta Sharrow. – Utánanézek az utazási lehetőségeknek, de szerintem hamar végzek, úgyhogy szólj, ha segíthetek neked vagy a fiúknak – A táskájában kotorászott. – Vettem egy telefont...

– Remek. – Zefla bepötyögte Sharrow eldobható telefonjának kódját a sajátjába. – Milyen a hotel? 

– Kényelmes. A Művész Negyedben van. 

– És, mi ott a helyzet mostanában? 

– Tele van művészekkel. 

– Akkor nem sokat fejlődött. 

– Ha változott egyáltalán, akkor csak még rosszabb lett. 

– Partik?

– Van egy olyan rossz érzésem, hogy ezen a területen sem változott semmi. A jóképűek melegek, az érdekesebbekről pedig előbb-utóbb kiderül, hogy totál idióták.

– Zord idők járnak – helyeselt Zefla.

– Ja – bólogatott Sharrow, majd fájdalmas képet vágott. – Már nagyon régóta nem volt részem semmi olyasmiben – mondta. – Meghallom azt a szót, hogy „kemény", és majdnem lecsúszom a székről. – Kinézett a délutáni finom, szűrt fénybe. – Az sem segít, hogy itt állnak ezek a kibaszott nagy oszlopok, ahova csak néz az ember... – sóhajtott. – Nem is tudom, mit fogok tenni kétségbeesésemben. Olyan régiek az emlékeim, hogy már azt sem tudom, hogy néz ki.

– Figyelj – mondta Zefla, és látszott, hogy jól szórakozik. – Még mindig ott van Miz. Ő bármikor benne lenne. 

Sharrow megrázta a fejét. 

– Tudom, de... – elcsuklott a hangja, és elfordította a tekintetét. 

– A régi sebek, mi? – mondta Zefla, és leöblítette szendvicsét egy korty borral. 

Sharrow tekintete a távolba veszett. Zefla több mint tíz éve ismerte már ezt a nézést. 

– Aha, régi sebek – mondta Sharrow halkan. 

 

– Jó napot, asszonyom, miben segíthetek? 

– Jó napot. Egy FrintArms KéziÁgyút szeretnék. 

– Á! Nos, az félelmetesen komoly fegyver egy olyan elragadó hölgynek, mint ön. Úgy értem, nem mindenki ért azzal egyet, hogy fiatal hölgyek fegyvert hordjanak maguknál, habár mindenkinek joga van hozzá. De azt hiszem... talán... Nézzük csak meg, itt mit találunk! Talán van olyasmi, amit ön keres. Igen, ez az! Nézze csak, hát nem gyönyörű? Na most, ez is egy FrintArms gyártmány, de lézeres. Egyesek fénypisztolynak nevezik. Mint ön is látja, rendkívül kis méretű, könnyen elfér a zsebben vagy táskában. Nem dudorodik ki a kabát alól, és nem lesz olyan érzése, hogy fél tonna vasat cipel magával. Egy sor kiegészítőt is árulunk hozzá, és van köztük, ha szabad ilyet mondanom, egy pikáns kis harisnyatartós pisztolytáska. Bárcsak én illeszthetném a helyére! Ha-ha, csak vicceltem. És van még hozzá egy... igen, ez az, egy akciós csomagunk is. Pisztoly, feltöltött akku, akkutöltő, egy csodálatos vállra akasztható pisztolytok állítható pánttal és díszítő öltésekkel, sőt, e-mellé engedményt is kap a következő akkura. Itt a teljes körű használati utasítás, természetesen, és egy ajándékutalvány, mellyel ingyenes órákat vehet a helyi lövészklubban vagy a lőtéren. De egy extra akciós csomagot is tudok mutatni. Benne van mindaz, ami az előzőben, plusz egy tyro-akku és egy infralátcső. Itt van, fogja csak meg, (ne féljen, ez itt csak egy műakku), hát nem szép? Érzi, milyen könnyű? Finom sima, látja? Nincsenek rajta kiálló részek, hogy beakadjanak a ruhájába! Milyen csodásan ki van egyensúlyozva! És természetesen a lézerpisztoly szépsége, hogy nem rúg vissza. Gyönyörű fegyver, csodálatos. A feleségemnek is van egy. Komolyan. Ezt nem csak úgy mondom, tényleg van neki. Nos, ezt itt, akkuval és ingyen töltővel, kilencvenötért odaadom magának, de ha az akciós csomagot kéri, azt most kivételesen kedvező áron, száztizenkilencért megkaphatja, ha pedig az extra akciós csomag tetszik önnek, akkor az száznegyvenkilenc lesz.

– Elviszem az extra akciós csomagot. 

– Jó választás, kisasszony, kitűnő választás! Mivel szeretne...? 

– És kérek még egy KéziÁgyút, nyolc centis hangtompítóval, öt GP tölténytárat, három hat-ötös AP/drótlövő töltényt, két biturbós HEs hajítótöltettárat, két gyújtólövedék tárat és egy Speciális Lövedék Csomagot, ha tart ilyet. Arra gondolok, amelyikhez beépített önvezérléses lövedékek vannak, nem pedig a jelzőlövedékesre. Gondolom, az infralátcső ezen a kis játékszeren kompatibilis.

– Oö... Persze. És hogyan szeretne fizetni, asszonyom? 

Sharrow letette hitelkártyáját a pultra. 

– Minél gyorsabban. 

Kiment a fegyverüzletből, táskája súlyosan lógott a vállán. Vett egy hírlapot, és azt olvasgatta, míg a nyitott fedelű villamos felső emeletén visszazötyögött a Művész Negyedbe.

Végigfutotta a vékony kis lapot, szinte folyamatosan tekerte előre az adatokat, és csak egyszer állította meg, hogy valamit tüzetesebben megnézzen.

Elolvasta a tiáli verseny eredményeit. 

– Az egyik befutó két nappal ezelőtt Haláltánc volt.