Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, amikor még ő is ilyen kicsi volt. Igen, pontosan ötéves. Persze voltak emlékei már hároméves korából is, de azok csak homályos képek. Emlékvillanások, melyek egy-egy pillanatra megvilágították az elfeledett, sötét tájat. 

De arra határozottan emlékezett, hogy ötévesen már kialakult öntudata volt. Még a születésnapi zsúrja is eszébe jutott, és a persze a tűzijáték. Mennyire szeretett volna felnőtté válni, igazi felnőtté, aki sokáig fent maradhat és eljárhat táncolni is! Utált gyereknek lenni, ki nem állhatta, hogy mindig megmondták neki, mit csinálhat és mit nem, és azt is utálta, hogy a felnőttek ugyanakkor nem mondtak el neki mindent. És azoktól a hülyeségektől is falra mászott, amiket viszont mindig mondogattak neki, mint például, hogy „Ezek életed legszebb napjai". Akkoriban teljesen hihetetlennek tűnt, hogy a felnőttek egyáltalán tudják, hogy miről is beszélnek. Az embernek fel kell nőnie, meg kell éreznie a felnőttlét gondjait és az azzal járó felelősséget ahhoz, hogy értékelni tudja azt a fájdalmas tudatlanságot, amit a felnőttek ártatlanságnak hívnak. Mivel az ember általában elfelejti, hogy mit érzett akkoriban, hajlamos a gyermekkor bezártságát, annak minden problémája ellenére szabadságnak nevezni.

Mindennapos tragédia volt ez, gondolta magában, de attól még ugyanolyan fájdalmas, mert szinte mindenkivel megesett. A fájdalomnak ez az előszele, ízelítője igazi, sőt egyedi élmény volt mindenkinek, aki átesett rajta, függetlenül attól, hogy hány emberrel történt már meg korábban.

Hogy hogyan lehet elkerülni? Annyira szerette volna nem elkövetni ugyanazokat a hibákat a saját lányával, amiket szerinte a szülei elkövettek vele szemben, de előfordult, hogy hallotta magát, ahogy összeszidja a kislányát, és akkor hirtelen az eszébe villant: „Nekem is mindig ezt mondta az anyukám".

A férje nem értett egyet vele teljesen, de persze őt másképp nevelték, és amúgy sem sok köze volt a gyerek neveléséhez. Ezek a régi családok. Az övé gazdag volt, befolyásos és valószínűleg ugyanolyan elviselhetetlen a maga kesze-kusza hatalmi viszonyaival, mint Kryfé, de sohasem mutatott olyan, szinte szándékos különcséget, mint azt a férjéé tette generációkon keresztül.

A karkijelzőjére nézett, és lejjebb vette a fűtést a csizmáján, mert már egész jól bemelegedett. Dél van. Kryf valószínűleg csak most kászálódik ki az ágyból, reggeliért csenget, és felolvastatja a lakájjal a híreket, míg egy szolga előkészíti az aznapi ruhaajánlatot, amiből férje kiválasztja majd a délutánhoz legmegfelelőbb öltözéket. Elmosolyodott, ahogy Kryfre gondolt, és azon kapta magát, hogy a vele szemben ülő Xellphert bámulja. A testőr – rajtuk kívül a felvonó egyetlen utasa – komoly és sötét ábrázatú ember volt, de most finoman elmosolyodott.

A nő halkan felnevetett, és a szájához emelte a kezét.

 – Asszonyom? – kérdezte Xellpher. 

A nő megrázta a fejét. Odakint, Xellpher háta mögött egy sziklatömb magasodott a fák fölé. A fehér tömböt csupasz fekete sziklák tarkították, és úgy nézett ki, mintha egy sötét, idegen test feküdne a hó lepedőjén, fejét a hófehér párnára hajtva. A felvonó elérte a felhőket, s azok tökéletesen magukba burkolták.

Egy szürke pózna úszott el mellettük sebesen, és a kabin megremegett, kerekei zökkentek egyet, aztán csendben folytatták az útjukat, siklottak tovább. Közben a felvonó némán bólogatott magában, ahogy elhaladtak facsoportok mellett, melyek egy éppen arra masírozó szellemhadseregnek tűntek.

Teljesen elszürkült minden. Ismét elhagytak egy szürke póznát, és a kabin ismét megrázkódott. Minden szürke volt körülöttük. Látott ugyan néhány fát és a másik drótkötelet, mást viszont nem. Idegesen nézett körül. Xellpher rámosolygott, de a nő nem viszonozta a mosolyt. Egy szikla tűnt fel a testőr háta mögött, fekete folt a fehér hóban.

Visszafordult az ablakhoz, és megtörölte, abban a reményben, hogy így jobban fog látni. Figyelte, ahogy egy kabin előtűnik a ködből, és feléjük közeledik a másik drótkötélen.

A felvonó lassítani kezdett.

A kabin megállt.

– Jaj ne! – mondta a nő, a felvonó fényes plafonját bámulva. Xellpher homlokát ráncolva állt fel. A lefelé tartó kabin irányába nézett, ami majdnem egy magasságban velük állt meg. Ott lógott és billegett, ugyanúgy, mint az övék. Úgy tűnt, üres. Xellpher megfordult, és most a sziklát nézte a másik oldalon, a ködön keresztül. Úgy harminc-negyven méterre lehetett. A nő látta, hogy a férfi hunyorítani kezd, és hirtelen, nagyon tompán félelem nyilallt belé, ahogy követte a férfi tekintetét a szikla irányába.

Mintha a szikla tetején, a fák közt mozgott volna valami, de lehet, hogy csak képzelődött. Xellpher ismét a velük szemben himbálózó felvonót nézte, aztán elővett egy többcsatornás távcsövet a síkabátjából. A nő újra a sziklát bámulta a férfival együtt. Valami tényleg mozgott ott a fák között, nagyjából egy magasságban velük. Xellpher a távcső oldalán élesre állította a képet.

A kislány az ablakhoz nyomta az orrát. Nagyon hideg volt. Anya mesélte neki, hogy egyszer egy rossz kislány odanyomta az orrát egy nagyon hideg ablakhoz, és az odaragadt. Megfagyott az orra! Buta egy lány lehetett. A másik dróton függő felvonó megállt, nem billegett tovább. Látta, hogy emberek vannak benne. Kikukucskáltak, hosszú, sötét valami volt a kezükben, aztán megint lebújtak, és már nem látta őket.

Xellpher leguggolt, eltette a távcsövet, azután megfogta a nő mindkét kezét, és maga felé húzta. A kislányra pillantott, és azt mondta: – Biztos vagyok benne, asszonyom, hogy nincs miért aggódnunk, de azért az lenne a legjobb, ha egy pár percre mindannyian leülnénk ide a padlóra.

A nő is lekuporodott a kabin kopott deszkáira, a feje így alacsonyabban volt, mint a felvonó ablakai. Kinyújtotta a karját, és finoman lehúzta a lányát az ülésről. A kislány egy kis ideig ellenállt, és akaratos hangján azt mondta:

 – Na, anya... 

 – Ssss – szólt rá, és szorosan magához ölelte. 

Xellpher guggolva lopakodott a kabin ajtajához, és közben kivette az adóvevőt a zsebéből. 

Az összes ablak egyszerre robbant fel, üvegszilánkokkal borítva be őket. A felvonó megrázkódott.

A nő önkéntelenül felsikolt, magához húzta a gyereket, és elvágódott a kabin padlóján. Abbahagyta a sikítást. A kabin újra remegni kezdett, ahogy egyre több lövés érte. Hirtelen csend támadt, hallotta, hogy a testőr motyog valamit, aztán megint sorozatok érték a felvonót. Felnézve látta, hogy Xellpher a kitört ablakon keresztül tüzet nyit fegyverével a szikla irányába. Még több golyó repült a kabin felé, faforgácsot és kis szivacsdarabokat repítve a levegőbe a felvonó üléséről.

Xellpher lebukott, aztán megint felugrott, hogy egy pillanatra válaszoljon a lövésekre, végül ismét a földre vetette magát, és kicserélte a tárat a fegyverében. Golyózápor zúdult a kabinra, élesen kopogva a falak fémbetétein. A nő érezte a szájában, a torkában azt a keserű, égett ízt, ami Xellpher fegyveréből áradt. A kislányára nézett, akinek tágra nyílt szemei arról árulkodtak, hogy semmi baja nem esett.

Zéró kód, ismétlem, zéró kód! – kiabálta Xellpher az adóvevőbe egy pillanatnyi tűzszünetben, aztán visszacsúsztatta a rádiót a zsebébe. –Kinyitom az ajtót a másik oldalon – mondta a nőnek nyugodtan, de hangosan, hogy túlkiabálja a becsapódó lövések és a visszapattanó golyók zaját. – Tíz méterrel vagyunk a hó felett. Biztonságosabb lenne kiugrani, mint itt maradni.

A becsapódó lövésektől folyamatosan rázkódott a kabin. Xellpher furcsa arcot vágott, és lehúzta a fejét, amikor egy adag faforgács zúdult rá az egyik kitört ablak mellől.

 – Amikor kinyitom az ajtót – mondta a nőnek –, akkor dobja ki először a gyereket, aztán ugorjon ki maga. Érti, amit mondtam? A nő csak bólogatott, félt megszólalni. Az íz, amit a torkában érzett nem a fegyver íze volt, hanem a félelemé. 

A férfi hátrakúszott a kabin fapadlóján az ajtóhoz. Folyamatosan remegett alattuk a felvonó az egymást követő lövések dühödt zajában. Xellpher összezúzta a zárat, majd kirántotta az ajtót, ami félresiklott a fal mentén. A nő látta a felcsatolt síléceiket a felvonó oldalán. Az ablak magasságában már nem maradt belőlük semmi a golyózápor miatt. Xellpher kinézett.

A feje egy pillanat alatt szétrobbant. Mintha egy láthatatlan ágyúgolyó találta volna el a testét, nekicsapódott a felvonó túlsó falának. A nő nem látott rendesen. Csak akkor kezdett el sikítani, amikor rájött, hogy az a ragadós, meleg valami a szemében a férfi vére.

Még egy lövés jött ugyanabból az irányból, és kitépett néhány ülést a helyéről, melyek aztán a földre zuhantak. Az egész felvonó rázkódott és himbálózott. Magához szorította a kislányát, hallotta, ahogy sikít, és hallotta a saját sikoltását is, majd amikor az újabb robbanástól egyik oldalról a másikra himbálózott a kabin, akkor felnézett. Az ajtóhoz húzta magát. 

A lövés hatalmas erejű volt, felfoghatatlan. Mintha vonat ütötte volna el, vagy légkalapács, vagy akár egy üstökös. Valahol a mellkasa alatt érte a találat, de fogalma sem volt róla, hogy pontosan hol. Nem bírt mozogni. Abban a pillanatban tudta, hogy vége. Azt is el tudta képzelni, hogy teljesen kettészakította a találat.

A gyerek sikított alatta. Már majdnem itt az ajtó. Tudta, hogy a kislány az ő szája, az ő arca miatt sikít, de nem hallott semmit. Lassan minden egyre sötétebb lett. Az ajtó nagyon közel volt, de ő moccanni sem tudott. A kislány kimászott alóla, neki pedig egyik kezével meg kellett támasztania a fejét, mert már nem bírta tartani.

A kislány ott állt előtte, zihálva kiabált valamit, a könnyek csak úgy patakzottak az arcán. Olyan közel volt az ajtó, de nem tudott megmozdulni. Itt a vég. Nem tudja már felnevelni ezt a kislányt. Ostoba, buta, kegyetlen emberek. Mint a gyerekek, szegény gyerekek. Isten bocsássa meg nekik. Nem tudta, mi lesz most. És ők sem tudták. De Isten bocsássa meg nekik. Szegény gyerekek. Mi mindannyian, szegény rémült gyerekek. Végzet... Semmilyen mocskos hitvallás nevében nem éri ez meg...

Egy gránát repült be az ajtón, nekicsapódott Xellpher testének, és kattogva esett a kabin padlójára, pont a kislány háta mögé. A kislány nem látta. A nő szólni akart neki, hogy vegye fel és dobja ki, de képtelen volt mozgatni a száját. A gyerek továbbra is ott sikított előtte, lehajolt hozzá és csak sikított.

Felemelte a karját, és utolsó erejével kilökte a sikoltozó kislányt az ajtón, pont egy másodperccel az előtt, hogy a gránát felrobbant volna. Sharrow üvöltve esett le a hóval borított hegyoldalra.