17. A fogva tartottak lelkiismerete

 

 

A hajó egyre gőzölögve lassított, és kieresztette zömök lábait. Nagyot zökkenve ért földet, s gurult tovább az aszfaltozott kifutón, a légikikötő külső részén. Fékezett, megfordult, majd lassan gördült egy villódzó holo felé, melyen folyamatosan lefelé futó piros és zöld csíkok voltak láthatók. A gép végül megállt, ahogy a holokép közepébe ért.

A betonkocka lassan lefelé ereszkedett alatta, elnyelte az űrhajót.

 

– A fenébe! – szólalt meg Tenel, amikor a forgóajtó mellett látható képernyőre nézett. – Ellenőrzés.

Sharrow a képernyő felé fordult. A hangárban, melybe betolták őket, egy fáradtnak tűnő tiszt állt Kikötői Ellenőr egyenruhában, kezében írótáblával.

– Utálom a penetrációt – mondta Choss. – Én egy fillér Ik vámot se fizetek ezért a szarért. – Nekilátott előbányászni a traxos üvegeket a táskájából, és odaállította őket a forgóajtó melletti folyosóra.

Sharrow nézte, ahogy a hangárban álló tiszt ásít egyet, aztán beleszól a táblájába. A hangját hallani lehetett a képernyőn keresztül.

– Jó napot a Kerekes Szerzetesen tartózkodó utasoknak – mondta. –Általános Szállítmányozási Vámellenőrzés. Kérem, készítsék elő a jármű iratait és csomagjaikat az ellenőrzésre.

– Jól van, jól van – mondta Tenel, ujját a képernyő átviteli gombján tartva. – Azonnal jövünk.

– Egyenként szálljanak ki, ha kérhetném – mondta unott hangon a tiszt. – Elsőnek a legénységet kérem.

Tenel kivett egy adattároló chipet a képernyő egyik reteszéből, majd a fejét csóválva beállt a forgóajtóba. Az ajtó kinyílt. A forgóajtó olyan egynyílásos szabvány szerint készült, mely azt biztosította, hogy az ember ne nyithassa ki a két ajtót egyszerre. Az ajtó ismét bezárult, hallották, ahogy a belső hüvelynyílás és a külső ajtó egy állásba gördül. 

Sharrow és Choss nézték, hogy a tiszt Tenel felé biccent, amikor a nő kilép a külső rámpára, aztán elveszi az adatokat tartalmazó chipet, és beilleszti az írótáblába. Ezután átnézte a nő táskáját, majd a táblát fel-le mozgatva Tenel teste körül befejezte az ellenőrzést. Feljegyzett valamit.

– A következőt – mondta.

– Megyek már, köcsög – morogta Choss. Prüszkölő hangot hallatott, majd belépett a forgóajtó nyílásába. Sharrow a KéziÁgyút nézte, és azon gondolkodott, vajon Ikueshlengen kell-e a fegyverhez behozatali engedély? Nem emlékezett ilyesmire, és nem volt benne biztos, hogy olyan jó ötlet az itteni Megőrzőben hagyott fegyverét magához venni. Vállat vont. A legrosszabb, ami történhet, hogy elkobozzák. Visszadugta az Ágyút a táskájába.

– A következőt kérem – hallotta ismét a férfi hangját. A forgóajtó kinyílt, Sharrow belépett. Az ajtó félig elfordult, majd megállt.

Sharrow az egyméter átmérőjű térbe szorulva találta magát. Megnyomta az irányító gombokat, de semmi sem történt. Elővette a fegyvert a táskájából, a hátizsákot átdobta a vállán, majd a földre kuporodott.

Mintha hallott volna valamit, majd az ajtó nagyon lassan ismét forogni kezdett. Megpillantotta a hajó testét az ajtó nyílásának egyik résénél. A kör alakú hüvely ismét megállt. Sharrow az ajtó nyílására szegezte fegyverét.

Az ajtó hirtelen tovább fordult, egy tízcentiméter széles nyíláson ki lehetett látni, és Sharrow vetett egy pillantást az elnéptelenedett hangár függőleges szeletére.

A gázgránát az ajtó felső részénél hullott be, és tőle jobbra esett a padlóra, míg az ajtó ismét egyet fordulva rabul ejtette őt.

Sharrow csak bámulta a földön kattogó gránátot, és megbénította a rémület.

Egy pillanatra megint ötéves volt.

*

Meleg eső áztatta Ikueshlenget. Hajók jöttek és mentek, szárnyakon repültek, a testük felületére támaszkodva ereszkedtek lefelé, vagy függőlegesen landoltak, hajtóműveik visító hangja betöltötte a teret. A máshonnan időnként felbőgő hang a felszálló gépek zaja volt, míg a néha szinte már hangsebesség feletti lüktető sípolás, majd az azt követő hatalmas morajlás és a gyorsuló motorok távoli búgása azt jelezte, egy indukciós cső éppen nagy erővel hajt egy gépet felfelé a légkörbe.

A kikötő mesterséges platójának egyik szélénél hosszúkás, téglalap alakú aszfaltos út ereszkedett lefelé, nem túl meredek rámpát alkotva, mely egy erősen megvilágított helyiségbe vezetett. A kikötő mélyéről előtörve, az esőtől síkos rámpára kapaszkodva magas, szögletes, három méter átmérőjű, kerekeken guruló jármű jelent meg. Ehhez kapcsolódott egy másik, ami közvetlenül mögötte gurult a szitáló esőben, és húzott maga után még egy kocsit, és még egyet, meg még egyet.

A húsz kocsiból álló Szárazföldi Jármű fordulni kezdett, mielőtt még az utolsó kocsik is felértek volna az aszfaltos felszínre. A jármű elülső kerekei átszántottak a betonkifutón csillogó pocsolyákon, hullámokat küldve a sekély kis mélyedések széle felé. Ahogy a kerék továbbhaladt, a koszos víz még vissza sem áramolhatott, hiszen újra meg újra kinyomták az egyre gyorsabban haladó Jármű kerekei, pontosan azon a vonalon szelve át rajta, ahol az előttük haladó gumik gurultak tova.

A Szárazföldi Jármű a betonterep szélére ért, ahol az Ikueshlenget körülvevő kerítésen vágott kapu kinyílt előtte, utat engedve az ott elterülő sáros, bozótos vidék felé. A szintkülönbség két méter vagy talán még annál is több volt, de a Jármű még csak nem is lassított. Elülső része kecses ívet írt le, ahogy a kocsi a nedves talaj felé közeledett, s a mögé csatolt elemek megfeszülve tartották. A kerekek földet értek, ismét átvették a kocsi súlyát, míg a Jármű többi része követte, minden egyes kocsi finoman rázkódva ereszkedett le a sáros földre, akár egy hullámzás, mely végighalad a Jármű kétszáz méteres hosszán, s távolról úgy tűnhet, mintha egy kígyó kúszna egyik ágról a másikra. A jármű robogott tovább a szitáló eső finom fátylán át, a nagyjából egy kilométerre húzódó sötétség felé, ahol a kikötőben uralkodó mesterséges dél átadta helyét a trópusi reggel virradat előtti homályának.

Sharrow nézte, ahogy az eső összegyűlik zárkájának ablakán, a műanyaggal bevont acélrácsok mögött. Az esőcseppek kicsi, ferde patakocskákká fejlődtek, amikor a Jármű gyorsítani kezdett. A vastag üvegen és a légörvény által kavart párán túl elterülő táj lapos volt, bokrok és csapófüves tisztások rendszertelen folyama fedte, s úgy tűnt, rájuk fért volna egy kis eső. Sharrow a papírdarabra nézett, melyet az őr csúsztatott be neki az ajtón vágott ételátadó lukon keresztül.

Hallottuk, hogy te is itt vagy a fedélzeten. A rendőrség tartóztatott le minket a Stageren, valami olyan barom váddal, hogy Felügyelőket gyilkoltunk meg. A következő megálló Yada, ha nem tévedünk. Ki kapott el téged?

Puszi, szeretettel, Miz és a csapat.

Nem tudott mivel írni. Összegyűrte a cetlit a kezében. Odakint eltűnt a tükrös napfény, mintha lekapcsolták volna. A Szárazföldi Jármű robogott tovább a kint lappangó sötéten át.

 

A két vadász, aki elkapta Sharrow-t, egy anyából és fiából álló csapat volt. A fiú az ikueshlengi Kikötői Rendészetnek dolgozott, és voltak kapcsolatai Futóárok Város űrkikötőjével is. A Huhszok kiszivárogtatták a szerződéses biztonsági emberek, beiktatott orrgyilkosok, testőrök és fejvadászok által használt adatbázisokra, hogy Sharrow Ysul Demri néven utazik. Ezek után lenyomozni, hogy melyik gépen érkezik, és a kellő egyenruhát beszerezni szinte már gyerekjáték volt.

A jármű, melyen most utazott, egyike volt az Összvilág Bíróság által üzemeltetett Felszíni Biztonsági Áru és Fogolyszállító flottának, bár mindenki csak Szárazföldi Járműnek hívta őket. A Megtanulandó Lecke rendszeresen járt Ikueshleng és Yadayeypon között, szállítva az embereket, akikkel a légitársaságok, vasutak, közúti felügyeletek és biztonsági cégek nemigen akartak foglalkozni.

A Megtanulandó Leckét a Csonka Testvérek üzemeltették. Ez a rend egyike volt az egyre növekvő számú világi Sebzett Rendeknek, melyek, úgy tűnt, az új golteri metadivat részei voltak. A Szárazföldi Jármű legénységének minden egyes tagja önként vállalkozott a megnémításra, illetve megsüketítésre. Az őrök közül, kiket Sharrow eddig látott, néhány még ennél is tovább merészkedett, és egyenesen bevarratta a száját. Sharrow arra jutott, hogy a táplálkozást vagy valamilyen folyadékkal oldották meg, vagy esetleg az orrukon bevezetett csöveken keresztül végezték el.

Mások az egyik szemüket varratták be, és volt egy férfi – az egyenruhájából ítélve tiszt –, aki mind a száját, mind pedig a szemeit sebészetileg bezáratta. A Járműben egy látó ember kísérte végig, és egyedül a rend titkos érintési kódjával tudott kommunikálni, mely abból állt, hogy a kommunikátor a fogadó fél kézfejét érintgette ujja hegyével, mint egy élő billentyűzetet.

 Egy Szárazföldi Jármű. Eszébe jutott Miz története, hogy egyszer ellopott valamilyen szállítmányt egy ilyen járműből, de az Speyr területén esett meg, ami köztudottan haramiák lakta ország. Most azonban Golteren voltak, és itt senki sem támadta csak úgy meg a Bírósági felhatalmazással rendelkező járműveket, hacsak nem volt teljesen őrült, vagy nem akart öngyilkos lenni. Most már Geis sem tudna segíteni neki.

A fejvadász fiú pirkadat után jött be hozzá. Így közelről tésztaképű, egészségtelen ábrázatú egyénnek tűnt. Furcsa arcot vágott, ahogy leült Sharrow-val szemben a puha padlójú, kipárnázott cella lehajtható ülőkéjére. Kábítópisztolyt szegezett a nőre. Sharrow törökülésben ült a priccsen, és a Szárazföldi Jármű rabjainak egyenruháját viselte. Még mindig fájt a feje attól a gáztól, melyet a gránát eregetett magából.

Csak szerettem volna, ha tudja, ez nem személyes ügy – szólalt meg a férfi, és nem túl meggyőzően mosolygott. Húszas éveinek a vége felé járhatott, vézna volt és frissen borotvált.

– Ó – válaszolta Sharrow –, milyen kedves. – Nem is akarta titkolni a keserűséget a hangjában.

– Mindent tudok magáról – folytatta egyet köhintve a férfi. – Mindig elolvasok minden fellelhető anyagot a célpontjainkról, és be kell valljam, csodálom magát, de tényleg.

– Hát ettől máris sokkal jobban érzem magam – válaszolta a nő. –Ha olyan kibaszottul csodál, akkor miért nem enged el?

A férfi a fejét rázta.

– Azt nem tehetem – mondta. – Túl nagy a kockázat. Már szóltunk a Huhszoknak, hogy elkaptuk, és Yadában akarnak megállapodni velünk az átadási feltételekről. Ha nem visszük oda, akkor aztán hú de dühösek lesznek! – vigyorgott.

Sharrow ráemelte a tekintetét, kissé jobban felemelte a fejét.

– Takarodjon innen, maga seggfej!

– Nem beszélhet így velem, kisasszony! – csattant fel a férfi, és morcos ábrázatot vágott. – Addig maradok, ameddig kedvem tartja, és azt mondok, amit akarok. Elsüthetném ezt a fegyvert is – és a bénító puska felé biccentett. Az ajtó felé pillantott, aztán vissza Sharrow-ra. – Megint elkábíthatnám, és azt tehetném magával, amit csak akarok.

– Próbáld meg, bolhapöcsű!

A férfi vicsorgott, majd felállt.

– Na mi van, játsszuk a büszke arisztót, mi? – kinyújtotta a kezét. A bőre gyulladt volt és hólyagos. – A saját két kezemmel fogtam az Engedélyeket, kisasszony. Láttam őket. Láttam, mibe fog belehalni. Gondolok majd magára és a büszkeségére, amikor kivégzik. Szépen lassan, remélem.

Sharrow a homlokát ráncolta.

A férfi csengetett az ajtónál, mire az kinyílt.

– Szép hosszú az út Yadayeyponig, kisasszony – mondta.

– Várjon – szólalt meg Sharrow, és felemelte az egyik kezét.

A férfi nem vett róla tudomást.

– Lesz elég ideje azon gondolkodni, mit tesznek a Huhszok magával, ha végre megkaparintják.

– Várjon! – kiáltott Sharrow még egyszer, ahogy a férfi kilépett az ajtón. A nő felugrott a priccsről. – Azt mondja...

– Viszlát – mondta a fejvadász, mire a süketnéma Csonka Testvér kívülről becsukta az ajtót.

 

A Megtanulandó Lecke egész nap a Chey Nar félszigetet uraló szavannán keresztül gurult előre, ősrégi utakon és gabonaföldek között haladt észak felé. Estére a Szárazföldi Jármű a Cathrivaciai Hegység lábához ért, és elindult azon az úton, mely rendre elkerülte az igen magas vámot követelő útszakaszokat. Végighaladt Undalt és AlsóTazdecttedy világos erdejében, majd a felfüggesztéseire emelkedett, és a járat hasa végigsimította a kis fák koronáját, ahogy átvágott a felhőkön Magas Marden platója felé.

Másnap reggel leállt a közlekedés a Shruprov-Takandra autópályán, amikor a Jármű keresztbe szeretett volna átkelni rajta, és kerekei egyenként átemelték magukat az autóút kerítésén, majd nagy robajjal újra földet értek az út aszfaltján.

Valaki a dugóba ragadva – mindig akadt legalább egy ilyen ember –úgy döntött, hogy szórakozásképp figyelmen kívül hagyja a lámpákat, és áthajt a Szárazföldi Jármű alatt, pontosan kiszámolva, mikor kell odaérnie, hogy át tudjon repeszteni a kerekek között. Ez alkalommal a merész sofőr ráfizetett. Kis autóját elkapta a Megtanulandó Lecke egyik külső kereke, az autó megpördült, visszapattant a másik oldalon haladó kerekek belső feléről, és végül a Szárazföldi Jármű oldala alatt kötött ki. A Megtanulandó Lecke kerekei végiggurultak a gépkocsin, összezúzták, darabokra törték, mígnem mindössze fél méter magas roncsszendvics maradt belőle.

A Szárazföldi Jármű meg sem állt, de még csak nem is lassított. A Rend be volt biztosítva az ilyen esetekkel szemben.

A Jármű tehát tovább haladt, átgázolt a Ca-Blay közelében futó Vounti folyón egy hatalmas vihar kíséretében, majd délnyugatnak fordult, rátért arra a pályára, mely átszeli a platót Mar Scarp irányába, át Marden Megye hegyein és völgyein, melyek már Yadayeypon Tartomány határában húzódnak.

 

Sharrow az ételt fa- vagy eldobható tányéron kapta. Megpróbálta rávenni az őröket, hogy hozzanak neki valamit, amivel írni tud, de nem sikerült. Egy-két, köretként kapott dió levét használta tintaként, s az egyik csúcsosra rágott körme szolgált tollként, azzal írt Miz cetlijének a hátuljára, majd az aznapi vacsora előtt az ajtón található nyílásba csúsztatta. Még mindig ott volt, amikor az étel megjelent a nyílásban. Csengetett az ajtón, de senki sem reagált. Megvizsgálta a cella minden egyes szögletét, de nem talált semmiféle lehetőséget a kijutásra megfelelő felszerelés vagy segítség nélkül. Képernyőt sem látott. Az idő nagy részében a zárka apró ablakán bámult kifelé.

A fejvadász azt állította, hogy a kezében voltak az Engedélyek. És betegnek is tűnt. Sharrow egy ideje már tudta, hogy mik a sugárfertőzés tünetei. Ez is a doki által elmondott első dolgok közé tartozott, amikor beléptek az Adóellenes Flottába.

Úgy ezer évvel korábban divatos volt plutóniummal gyilkolni egymást a rendszer uralkodó osztályain belül – tollak, medálok és más ruhadarabok voltak a kedvelt átviteli rendszerek –, ezért évszázadokon keresztül megszokott volt az, hogy a hatalmon lévő személyek egy lépést sem tettek saját sugárzásmérő monitorjaik nélkül, de a divat lassan elmúlt, be is tiltották, törvényen kívül helyezték – ebben a sorrendben – réges-régen. Csak néhány Társaság, egy-két kormánytag, régi nemesi házak, melyek még emlékeztek a régi módszerekre, éltek az elővigyázatosság eme módszerével.

Eszébe sem jutott sem neki, sem Miznek, sem a többieknek, hogy a Huhszok egészen egyszerűen nem vesznek tudomást arról, hogy az Engedélyek sugároznak. Neki sem jutott eszébe, hogy elmondja bárkinek is.

Nem is csoda, hogy a Huhszok küldetései ilyen gyorsan haladtak előre. Egyszerűen nem foglalkoztak a védelmi eljárásokkal, egészen nyugodtan hordozták körbe az Engedélyeket, és hagyták, hogy a rajtuk található energiát sugárzó Lukak megfertőzzenek mindenkit, aki egy bizonyos távolságnál közelebb merészkedik az ősi méreggel átitatott kegytárgyakhoz.

De hogyhogy nem vette ezt észre Geis? Úgy tűnt pedig, hogy ő minden történést pontosan figyelemmel követ. Miért nem vette észre, mi is zajlik itt valójában? Ezt nem értette. Geisnek tudnia kellett...

Most már nem számít. Akármi is történt korábban, annak mind ő az oka. Miatta, megint miatta öl meg embereket a sugárzás. Már megint. Nyolc évvel Ajakváros és a Lusta Fegyver önmegsemmisítése után.

– Rohadt életbe – suttogta magában, amikor ez eszébe jutott. Azt gondolta (remélte), hogy valószínűleg túl halkan beszélt ahhoz, hogy a cellába szerelt mikrofonok fogják a hangját.

Rohadt életbe, gondolta a fejét csóválva, és ismét a kicsi rácsos ablak felé fordult, nem volt hajlandó átélni megint azt a felismerést, mely a pirkadat fényében megvilágított hotelszobában hasított belé nyolc évvel korábban, amikor a gyönyört örökre megfertőzte a bűntudat.

 

A Szárazföldi Jármű lassabban haladt Magas Mardenban, ahol a táj kis darabokra volt szabdalva, felparcellázva. Emellett a vidéket falvak és kisvárosok tarkították, s így a Járműnek sok kitérőt kellett tennie, hogy kikerülje ezeket, valamint a többi birtokot és beékelt területet, ahol magas útvámokat követeltek volna az ott lakók.

A Megtanulandó Lecke egyre-másra vágott át Marden falakkal elzárt területein. Amikor a falak különösen magasnak bizonyultak, a Sharrow cellája alatt található hatalmas kerekek annyira felemelkedtek, hogy teljesen eltakarták előle a kilátást.

Falvak és kis települések mellett haladtak el. A házak fehér és színes pontokként tarkállottak a zöld domboldalakon. A Szárazföldi Jármű kétszer is folyóra szállt, rázkódott, kanyargott lefelé a vízzel együtt, elhaladt hidak alatt, csobogott a gázlóknál, s átívelt a mélyebb, kiszélesedő ágakon, ahol a kocsik összekötői megfeszültek, és a Jármű minden egyes darabját a víz fölött tartották.

A koraesti fényben a jármű a Scodde-tenger partja mentén haladt, kavicsos mezők, nyílt rétek felett, ahol különféle legelő állatok menekültek a gép elől, keresztülugráltak, rohantak a füves tisztásokon, bőgő, ordító csordákba verődve. Ahogy a Jármű elfordult egy farm falánál, Sharrow láthatta a Megtanulandó Lecke első kocsiját, és barna alakokat pillantott meg odalent, a gép elülső két hatalmas kereke között.

Hallott már róla, hogy voltak állatok, melyek a Szárazföldi Járművek előtt vagy alatt futottak néha órákon keresztül, amíg el nem fogyott az erejük, vagy fel nem mondta a szívük a szolgálatot, s végül ki nem estek a sorból.

Sharrow elfordította a tekintetét.

 

Arra a napra ébredt, mely elvileg az utolsó volt, amit a Járművön kellett töltenie. Fehér fodros felhősáv mutatta, hogy mögötte már az Airthit Hegység húzódik, a mögött pedig Yadayeypon. A dombok és erdők egyre sűrűbben nőttek a Marden Megye felszántott földjein túl elterülő részeken, s a Megtanulandó Lecke ismét egyre magasabbra merészkedett. Sharrow feladta a próbálkozást, hogy rávegye őket, adják át az üzeneteit. Nem is reagáltak, amikor a rezgő csengőt nyomta.

Figyelte, ahogy a fák egyre ritkulnak, majd eltűnnek. Amikor a felhők szétváltak odafönt, éles, vakító fehérségben úszó, távoli csúcsokat lehetett látni. A levegő és a cella lehűlt, Sharrow nehezebben lélegzett.

Ekkor azonban átértek a hágón, és ismét lejjebb ereszkedtek, visszaértek a fák közé. A Megtanulandó Lecke beért Yadayeypon Tartományba.

Ott ült az igencsak meredeken megdőlt cellában, nagyokat nyelt, ásítozott, hogy a füle kiduguljon végre, amikor a levegő nyomása ismét növekedni kezdett, és ő azon kezdett gondolkozni: hogyan tudná megölni magát?

De nem tudott az öngyilkosságra őszintén úgy tekintetni, hogy ezzel átveri őket. Inkább megfutamodásnak érezte. Pedig valószínűleg ez lett volna az ésszerű megoldás, mégis megalázónak tűnt. Úgy érezte, most már érti a régi lovagi becsületkódexet, mely úgy tartotta, ha minden más lehetőség és a szabadság reménye is elveszett, még mindig lehetséges megszégyeníteni az ellenséget azzal, hogy az ember méltósággal hal meg, és akkor nem számít az sem, ha közben rettenetesen meg van rémülve. Az igaz, hogy Sharrow nem érezte most annyira reménytelennek a helyzetét, mint amikor a hajójába zárva, pörögve közeledett Nachtel Szelleme felé, úgy tizenöt évvel korábban, de azt legalább túlélte. Talán megfizette az árát, de túlélte.

Nem aludt valami jól az éjszaka, hiszen tudatában volt annak, hogy a hatalmas kerekek minden egyes fordulata közelebb viszi őt Yadayeyponhoz, s így a félelem és a kétségbeesés egyre jobban eluralkodott rajta. Törökülésben ült a priccsén, próbálta bíztatni magát egészen addig, míg próbálkozásainak kétségbeejtő valósága teljesen nevetségessé vált. Akkor sírni kezdett.

Egy idő után megint elaludt, sápadtan és kimerülten dőlt neki a keskeny ágya mögött rázkódó falnak.

 

Hirtelen ébredt, és még remélni sem merte, hogy amit hall, tényleg az, aminek gondolja. Robbanás rázta meg a cellát, és Sharrow-nak még a fogai is összekoccantak. Egyetlen másodperc alatt átfutott rajta a félelem, az ujjongás, aztán ismét a félelem.

Akkora lökés érte a kabint, hogy lerepült a priccsről, és négykézláb ért földet. Fegyverropogást hallott. A cella megdőlt, miközben a kocsi zörögve, dülöngélve robogott le egy lejtőn, rázta Sharrow-t és mindent, ami a kocsiban volt. A nő felküzdötte magát a meredek padlón az ágyhoz, megkapaszkodott az ablakrácsokban, és megpróbált kinézni.

A Szárazföldi Jármű magas árnyéka egy meredek, füves domboldalon terült szét, és a távoli fák vonala felé ágaskodott. A kocsi átzuhant, keresztültört egy kövekből rakott falon. A jármű eleje alól hirtelen füstcsík kígyózott elő, mely átvágott a kis mezőn, és a fal tövében felrobbant, kövekkel és földdel koszos szökőkutat hagyva maga után. Rázkódáshullám futott végig a Járművön, Sharrow kezében vibráltak a rácsok, míg a Megtanulandó Lecke árnyékának egy része úgy öt-hat kocsi hosszában hirtelen teljesen eltűnt egy sötét, fodrozódó felhőben. Nagy villanást lehetett látni az erdősor végénél. Valami felrobbant a Sharrow előtt álló kocsiban, törmeléket szórva szanaszét. A cella megugrott alatta. Egy feltűnően álcázott, könnyűpáncélos tank gurult elő a fák közül, s repesztett lefelé a domboldalon, egyenesen a Szárazföldi Jármű felé, míg egy nagy adag föld hatalmasat robbanva fel nem repült előtte. 

Sharrow óriási robajt hallott maga mögött, és egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy a Szárazföldi Jármű árnyékának elülső része gurulni kezd, miközben a tank ismét tüzet nyitott, s a cella rángatózni, forogni kezdett körülötte. A nő úgy rázkódott körbe-körbe, akár a dobókocka egy pohárban.

A kocsi hatszor fordult körbe. Sharrow végig eszméleténél maradt. Leküzdötte az ösztönt, hogy azonnal megkapaszkodjon, helyette teljesen elengedte magát, forgott körbe a cellában, és közben a priccsről a matrac és a hálózsák folyamatosan ráesett, majd lezuhant róla. Olyan érzése támadt, mintha egy centrifugába lenne bezárva. Volt ideje elgondolkodni azon, hogy mégsem olyan rossz egy kipárnázott cella. Megfigyelte, hogy mindig lehet tudni, mikor érnek a kerekek a földet, mert olyankor a zökkenés más, mint egyébként.

A Jármű megállt, mire Sharrow egy pillanatra súlytalanná vált, majd a cella kipárnázott ajtaján landolt, egyenesen a bal vállán.

A matrac és a hálózsák ráesett.

Még egy hatalmas robaj hallatszott, mely megrázta az egész kocsit. Csönd támadt.

Furcsán támolyogva állt fel, a vállát dörzsölgette, megtapogatta a fejét, hogy talál-e rajta zúzódást vagy vért. Fegyverek ropogása hallatszott a távolból. Megpróbált felmászni a priccsre, de nem tudott mibe kapaszkodni. Felugrott, elkapta az ablak rácsát, és felhúzta magát, ügyet sem vetve a vállába nyilalló fájdalomra, azonban csak a kora esti sötétkék eget látta, azon kívül semmit. Leugrott a ferdén álló padlóra, melyet most a cella ajtaja és a folyosó fala képezett. További tüzelés. Egy ideig eltartott még a lövöldözés, és néhány tompán puffanó lövedék megrázta a kocsit.

Megpróbált csengetni az ajtón, de úgy tűnt, nem működik.

Egy kis idő után mozgolódást hallott odakintről, aztán az ajtózár zúgni kezdett. Sharrow oldalra húzódott, ellépett az ajtó közeléből. Újabb hangok.

– Robbantsátok be! – hallotta egy férfi hangját.

Sharrow magára húzta a priccs matracát, és bedugta a fülét. A robbanás visszhangzott a kis cellában, a nőnek csengett tőle a füle.

Felnézett a szürke homályba. Az ajtó eltűnt. Köhögni kezdett a robbanásból származó keserű füsttől. Egy fegyver és egy férfi arca jelent meg a lukban, ahol korábban az ajtó állt.

A férfin páncélos sisak volt, melyet rikítóan lila és zöld formák díszítettek. Mattfekete, többfunkciós kijelző húzódott a szeme előtt, és egy kis karika volt a homlokára festve, mely alatt IDE CÉLOZZ felirat díszlett egy nyíl kíséretében. A férfi a homlokát ráncolta.

– Nem találkoztunk mi már valahol? – kérdezte.

Sharrow köhintett egyet, majd elnevette magát.

– Éppen azon törtem a fejem, ki lehet akkora őrült, hogy megtámadjon egy Szárazföldi Járművet?

Egy másik férfi jelent meg a nyílásban. Sötét, kerek arca volt, s nem viselt mást a fején, mint egy lélegzetelállítóan sárga kendőt, melyre minden valószínűség szerint vérrel volt felírva, hogy IGAZI. A férfi fáradtan hunyorított Sharrow-ra.

Sharrow intett neki.

– Üdv – mondta.

– Üdv – biccentett Elson Roa.

 

A késő délutáni levegő meleg volt és nyirkos. Trópusi éghajlat vette körül őket, kicsivel kevesebb mint ötszáz méterrel a tengerszint felett, és a folyamatosan fújó szelek, melyek a kontinens magjában található gleccserek felől érkeztek, mérsékelték egy kicsit a hőséget.

Sharrow a Megtanulandó Lecke börtönblokkjának egykori oldalán állt. Egy másik kocsi fejjel lefelé fordulva csatlakozott a blokk tetejéhez. A vékony rabruhát meleg fuvallat lobogtatta, érezte a levegőt süvíteni kopasz feje körül. Mosolyogva nézett körbe, figyelte, ahogy a Thrial nyugaton egy hegylánc mögött alábukik.

A szerencsétlenül járt Szárazföldi Jármű darabjai szanaszét hevertek egy száraz, meredek falú völgy aljában, akár egy játék darabkái egy kisgyerek tomboló hisztériája után. Egyes kocsik a hátukra fordultak, felfüggesztéseik csupasznak, sebezhetőnek tűntek, míg kerekeik szánalmasan meredeztek a felhőkkel tarkított ég felé. A szél füstöt és gőzt sodort a völgybe.

A Megtanulandó Lecke összegabalyodott láncszemeit alkotó szétrobbant dobozok között Szolipszisták mászkáltak rikító egyenruháikban. Néhány könnyűpáncélos tank és öt félhernyótalpas jármű állt a központi völgybe vezető meredek, füves hegyoldalban. Motorjaik üresen jártak, nagy zajt csapva maguk körül.

A Csonka Testvérek egy döbbent csoportja a füvön ült, kezüket a tarkójukon összefonták, két Szolipszista felügyelt rájuk, akik a testfestéken kívül úgy tűnt, semmit mást nem viseltek. Testek feküdtek a még mindig füstölgő roncsokhoz közel.

Roa feje bukkant elő az egyik kitört ablakból. Sharrow lenyúlt érte, segített neki kimászni. A férfi kisméretű aktatáskát és hátizsákot hozott magával.

– Ez az öné – mondta, és odaadta a hátizsákot a nőnek.

– Köszönöm – válaszolta Sharrow, majd átvetette a vállán a zsákot. Roa és a többi Szolipszista, akik kiszabadították őt, ott álltak, körülnéztek a színen, majd Roa vállat vont.

– Na, menjünk – mondta.

A kocsi felfüggesztései között másztak le a földre. Mindenfelé rikító egyenruhás vagy testfestékkel díszített férfiak tántorogtak a járműveik felé, melyeket jól megtömtek a most szerzett hadizsákmányokkal.

Sharrow követte Roát, amikor a férfi lehajolva átment a Szárazföldi Jármű egyik deformálódott folyosóján a roncs másik oldalára, ahol nagy, nyitott fedelű félhernyótalpas várakozott. A kocsi feletti vékony antennarúdon radar forgott körbe. Ahogy Sharrow közeledett, szőke fej vigyorgott rá a kocsi hátuljából.

– Na jó, most már elhiszem, amit a Szolipszistákról mondtál – szólt oda neki Zefla. 

– Helló, kislány! – kiáltotta Miz hátrafordulva. 

– Ezek a segítői? – kérdezte Elson Roa, amikor bemászott a fél-hernyótalpúba Sharrow után.

Sharrow megölelte Zeflát. A többiek is sötét rabruhában voltak, akárcsak ő. Miz csókot dobott neki, Cenuij csak cuppantott, és a homlokán lévő sebet tapogatta egy zsebkendővel, míg Dloan mozdulatlanul ült és vigyorgott.

Keteo, a sofőr, aki Roát és őt egy hónappal korábban Aïs Városba fuvarozta, a kocsi vezetőülésén ült, a kormányt markolva. Megfordult, és amikor meglátta Sharrow-t, becsukta a szemét, s zümmögő hang hallatszott a bíborvörösre és fehérre festett páncélsisakja alól. Harci kabátja rikító vörös volt. Egy testfestéses Szolipszista – aki egy svájci sapka kivételével teljesen pucér volt – ült Keteo mellett balra, s a mikrofont szorongatta.

– Igen – válaszolta Sharrow, és Roára mosolygott, miközben még mindig Zeflát szorongatta. – ők a segédeim.

– Ó, köszönjük – morogta Cenuij.

– Akkor jobb lesz, ha őket is magunkkal visszük – mondta a homlokát ráncolva Roa.

Keteo megfordult. Ingerültnek tűnt.

– Molgarin nem említett semmi olyat, hogy... – kezdte.

Roa ráhúzott egyet páncélos sisakjára.

– Indíts! – mondta.

Miz felállt a hernyótalpas hátsó üléséről, mert ő is meg szerette volna ölelni Sharrow-t, de visszazuhant, ahogy a jármű nagyot zökkenve megindult a füvön. Sharrow és Zefla is hátradőlt az ülésen, aztán hangosan felnevettek. Roa megragadta a hernyótalpas görgős pultját, melyen egy kis holoképernyő, néhány nehéztüzérségi gépfegyver és egy üres, korommal fedett rakétakilövő volt.

A félhernyótalpas döcögve-rázkódva haladt az egyenetlen földön lefelé a völgybe, egy fákkal borított rész irányába. Roa a holoképernyőt bámulta, majd megbökte az elülső ülésen kuporgó testfestéses Szolipszistát.

– Szólj mindenkinek, hogy repülők közelednek – mondta a remegő férfinak.

– Figyelem mindenkinek! – ordította a testfestékes a mikrofonba. Szünetet tartott. – Figyeljétek az eget! – sikította, majd levágódott az ülés előtti lábrészbe, a mikrofont pedig az ülésen hagyta.

Roa a fejét csóválta.

Egy lila és sötétzöld színű egyenruhába öltözött Szolipszista közeledett feléjük integetve, fekete dobozt rángatva magával. Roa megint rávágott egyet Keteo sisakjára. A jármű nagyot farolva megállt, közben egy darabon felszántotta a füvet. Mindenki kirepült az üléséből.

– Uh! – nyögött fel Roa, ahogy nekicsapódott a görgős pultnak. Keteo sisakjának hátsó részét bámulta idegesen, aztán kinyúlt, behúzta a hosszú, fekete dobozt a járműbe. Megint megpaskolta Keteo sisakját, s keményen megkapaszkodott, amikor a kocsi nagyot ugratva ismét elindult. Sharrow az ülése mögötti rúdba kapaszkodott, s nézte a hátramaradt Szolipszistákat, akik rohantak el a Szárazföldi Jármű roncsaitól, és sorra ugráltak be a hernyótalpasaikba. A két, feltűnő színekben pompázó tank már félig átszelte a rétet, rángatózva követte Roa kocsiját.

– Jól vagy? – kérdezte Miz, a gép motorját túlkiabálva.

– Igen – válaszolta a nő.

Repülő süvített el a fejük felett. Sharrow ösztönösen lehúzta a fejét. Nézték, ahogy a sima, szürke folt eltűnik a naplementében úszó magaslatok mögött, tőlük jobbra. Még három másik gép húzott el a völgy fölött, valamivel magasabban.

– A francba! – szólalt meg Cenuij.

Roa készültségbe helyezte a két gépfegyvert.

A hernyótalpas a fűről egy vékony, de mély keréknyomokkal szabdalt útra farolt, mely kis erdőn vezetett keresztül. Porfelhő szállt fel mögöttük.

Megint hallották a repülők zúgását, aztán becsapódó lövedékek tompa puffanása következett. A hernyótalpas rádióján vijjogó, fülsüketítő hangok hallatszottak.

Az út egyre mélyebbre vitt, kanyarodni kezdett, ahogy lefelé követte a sziklás vízmosást. Keteónak épphogy sikerült kikerülnie egy hatalmas követ, mely az út szélén feküdt, ám aztán megcsúszott, s a kocsi majdnem lezuhant a mellettük húzódó szakadékba. Végül nagy nehezen egyenesben hozta a gépet, és gázt adott.

Roa megfordult és felfelé nézett az úton, ahol az első tank éppen akkor jelent meg egy nagy porfelhő közepén. Éles robbanások látszottak mögötte. Keteo letért az útról, s felfutott egy füves padkára, hogy kikerülje egy döglött madár tetemét, mely az úton hevert. 

– Figyelemreméltó vezetési stílusa van! – kiáltotta Miz Sharrow-nak, és elismerően bólogatott.

Cenuij becsukta a szemét.

– Én azért nagyobb biztonságban éreztem magam abban a kurva Szárazföldi Járműben.

Füst szállt fel mögöttük a fák koronája fölött a sötétkék ég felé. Az út kiért az erdőből, és széles, füves völgy szélén vezetett végig, melyet kőfalak és egy kis patak szelt ketté, ami egy szűk oldalsó völgyszorosból tűnt elő. A völgy vége úgy fél kilométerre látszott.

– Ó, ó – hallatszott Dloan hangja, amikor megfordult és hátranézett. Cenuij gyanakodva figyelte a Roa lábánál fekvő hosszú, fekete dobozt.

Roa benyúlt a görgős pult alá, s kezébe vette az ülésen heverő mikrofont.

– Halló, Szóló... – szólt bele.

Elsöprő, dübörgő hang tört hirtelen rájuk, s mindannyian lehúzták a fejüket. Sharrow látta, ahogy a repülő elhúz felettük. Roa ledobta a mikrofont, megragadta a gépfegyverek vezérlőjét, és tüzet nyitott a már messze járó gépre, töltényhüvelyek garmadát szórva a lába elé.

– Hol vannak a rakéták? – kiáltotta Roa.

– Az ülés alatt! – ordította vissza Keteo.

A levegőt zúgó hangok töltötték meg. Sharrow Dloanra pillantott, aki kezével takarta el a szemét.

Fény villant mögöttük. Sharrow félig hallotta, félig látta az elmosódó mozgást a szeme sarkából, ahogy valami a fűre esett, közvetlenül az út mellé. A hernyótalpas kocsi hosszúkás motorháztetője felrobbant.

Minden megállt. Csend uralkodott, ahogy a roncs velük együtt az ég felé repült, majd az, ami a kocsiból megmaradt, por és kis kövek formájában az útra zuhant.

A hangok lassanként visszatértek, Sharrow füle csengeni kezdett. Még számos tompa robbanást lehetett hallani a nagy felfordulásban, amikor az összeroncsolt félhernyótalpas nagy nehezen megállt. Sharrow a lábrészben találta magát, Roa rajta feküdt, döbbenten meredt maga elé, arca véres volt.

Mindenhol füst gomolygott.

Meglátta Mizt, aki segített neki talpra állni, közben valamit kiabált. Dloan Zeflát emelte le a kocsiról. Cenuij csak ült, pislogott és igencsak meglepettnek tűnt.

Aztán Sharrow a füvön találta magát, botladozott és rohant. Egy pillanatra azt hitte, a kocsiban hagyta a hátizsákját, de tévedett: ott lógott az oldalán, folyton a csípőjéhez verődött. Dloant és Zefet követte, Miz mellette futott. Az úton egy kicsivel feljebb a két tank vadul égett: fényes narancsszínű lángok a gumó alakú füstoszlopok alatt.

Újabb repülő süvített el felettük. Mindenfelé robbanások rázták meg a völgyet. Sharrow behúzta a fejét, és hallotta, ahogy a lövedékek zizegnek el mellette a levegőben, aztán látta, ahogy a fűbe csapódnak.

Kicsi, kőből épített karám felé futottak, mely a patak mellett állt. Dloan és Zefla átvetették magukat a kőkerítésen. Cenuij oldalról ugrotta át, akárcsak Sharrow, s a belső füves részen landoltak. Kinézett a kerítés mögül, a hernyótalpas lángoló roncsa felé. Miz Keteónak segített egy hosszú, nehéznek tűnő katonai táskát cipelni. Sharrow kitörölte az izzadságot a szeméből, és felnézett. A dombok felett az égen hatalmas gép repült egy vörös, napfénnyel átitatott felhő előtt. Rubinvörös alakok zuhantak alá a gép hátulsó részéből, és elsötétedtek, ahogy a domb árnyékába értek, majd kibomlottak és ejtőernyőkké alakultak, még mielőtt a dombok eltakarták volna őket.

– Egyértelműen biztonságosabb volt a Szárazföldi Járrnűben –morgott Cenuij.

– Elképesztő reakcióidő – motyogta Dloan.

– Felismered őket? – kérdezte Zefla.

– Nem – válaszolta Dloan, mialatt Miz és Keteo (aki igen erősen sántított, és még az arcát is vér borította) áthajították a táskát a kőkerítésen, majd nagy nehezen magukat is átverekedték rajta.

– Kikkel van dolgunk? – kérdezte lihegve Miz.

– Csak tippelek – mondta Dloan –, de szerintem ezek hivatásos katonák. Amúgy nem ismertem fel őket.

– Hol van Roa? – kérdezte Keteo, s próbálta kitörölni a vért a szeméből. Zefla a kövek fölött kikandikált a hernyótalpas roncsa felé. 

– Nem látom – mondta, majd Keteóra nézett. – És mi van a rádiós taggal? – kérdezte.

Keteo a fejét rázta.

– Vége – válaszolta, aztán feltérdelt, kinézett a kőkerítés mögül. Miz kinyitotta a katonai zsákot, közben szemlélődött.

– Mi talált el minket? – kérdezte Sharrow.

– Földre! – kiáltotta Miz. A sugárhajtású gép visító hangja szinte azonnal elérte őket. A föld lüktetett alattuk, kövek estek le a karám kerítéséről. Megvárták, míg a zuhogó repeszek nem kopognak többet, aztán felnéztek. Egy kráter éktelenkedett a folyóágyban úgy húsz méterre fölfelé, s a víz gőzölögve gyülekezett a füstölgő lyuk körül.

– A fenébe! – kiáltott fel Cenuij.

– Repesz? – kérdezte Zefla, s odakúszott hozzá.

Cenuij fintorgott. Felemelte a lábát, behajlította a lábfejét.

– Túl fogom élni.

– Tankérzékelők... – kezdte Dloan, de hangja elcsuklott, miközben figyelte, ahogy Miz hatalmas fegyvert húz elő a katonai táskából. Keteo odament hozzá, és elővett egy másik cső alakú puskát. Dloan tágra nyílt szemekkel csatlakozott hozzájuk.

Sharrow megrázta magát, majd kinyitotta a táskáját, és megpillantotta a KéziÁgyút. Elővette a fegyvert, átnézte a táska alján lapuló tartalék tárakat. Ott volt köztük a vörös parókája is, de most ügyet sem vetett rá.

– A kurva életbe, itt jön a következő! – szólalt meg Cenuij. A gép lecsapott, nyílegyenesen feléjük tartott. Miz felemelte a puskát, amit az előbb talált, megpróbálta elsütni, de nem sikerült. Sharrow előhúzta a KéziÁgyúhoz tartozó hajítótölteteket, de már túl késő volt. Valami pörögve zuhant alá a gépből. Ennek ellenére a nő tüzet nyitott, amikor a repülő elsüvített felettük. A fegyver nagyokat durrant a kezében, míg a gép el nem tűnt. Valami fütyült a levegőben, épphogy hallani lehetett a távolodó gép zajától.

Sharrow lebukott a földre. Detonációk futottak végig körülöttük a földön és a gyepen, és olyan hang hallatszott odafentről, akárha milliónyi kis revolvert sütöttek volna el egyszerre. A repeszek nagyon aprók voltak, mintha kis fémdarabok estek volna rájuk. Sharrow emelte fel elsőnek a fejét. További robbanások hallatszottak lejjebb a folyón.

– Rettenetesen céloznak – cöccögött Dloan, aki mellette kuporgott, s most felemelt egy hatalmas fegyvert. Kihúzott egy tárat a katonai táskából, majd még egyet, és még egyet.

– Rajbombák! – mondta Cenuij, és nagyot nyelt, miközben arrafelé nézett, ahol a legutóbbi robbanások villogtak, ropogtak még a völgy mélyén. – Legálisak ezek?

Keteo a kezében lévő cső alakú fegyver oldalát ütögette, és valamit motyogott közben.

– Legálissá válnak – válaszolta Zefla –, ha az ember valami olyasmit tesz, mint például megtámad egy Bírósági végzéssel rendelkező Szárazföldi Járművet.

Sharrow eldobta az üres tárat, és belökte a hajítótölteteket.

– Szerintetek abbahagyják a bombázást? – kérdezte, miközben a táskájában turkált a másik rakétatárat keresve. – Azok az ejtőernyősök már biztosan közel vannak.

Miz megvizsgálta a fegyvert, amit a kezében tartott.

– Szeretnéd, ugye? – mondta.

– Ezek közül a töltények közül egy sem jó kaliberű – jegyezte meg Dloan, s tovább turkált a katonai táskában. A hangja csalódottnak tűnt.

– Újabb kettő – szólalt meg Zefla, amikor a völgy felső része felé nézett. Két hegyes, sötét valami fordult az egyre halványuló esti fénybe, majd úgy tűnt, mintha ott lebegnének egy darabig, aztán egyre nagyobbak lettek.

– El kellett volna hoznunk azt a dobozt – mondta Cenuij. – Azt a fekete dobozt. A Bíróság...

– Szóló! – ordította el magát Keteo, és a völgy alja felé mutatott. Sharrow két villogó fénypontot látott, amik egy póznán emelkedtek felfelé a levegőbe valami hatalmas, sötét alak fölött. Még több fénypont villant fel, és a sötét alakból egy légpárnás hajó bontakozott ki. Két – majd ahogy megfordult egy pillanatra, négy – propeller pörgött fölötte. Keteo kurjantott egyet örömében.

Dloan a siklóhajót bámulta.

– Ezt meg hogy tudták ide felhozni? – kérdezte.

– A folyókon! – mondta Keteo fölényesen. 

Sharrow hátrafordult, a két közelgő repülőt nézte, ahogy egyre mélyebbre ereszkedtek, két vékony szürke csíkot hagyva maguk után, melyek szárnyaik végénél kanyarogtak elő a párás levegőben. Miz megpróbált tüzet nyitni a gépekre, de a fegyver nem engedelmeskedett.

– A kurva életbe! – káromkodott. – Ehhez az izéhez kéne egy kibaszott akku...

Dloan megfordult, és ő is a gépeket nézte, majd letette a kezéből a fegyvert. Látta, hogy egy harmadik csatlakozik a repülőkhöz, s velük együtt bombázó állásba helyezkedik a völgy szájánál a levegőben. A férfi a fejét csóválta.

– Semmi értelme – mondta halkan.

A repülők közelebb úsztak. Sharrow két kézzel fogta a KéziÁgyút, készen állt. Két fekete valami lógott mindegyik gép szárnyáról. A kartács elengedett, zuhanni kezdett, pörögve közeledett feléjük a levegőben.

– Azt a kurva...! – hallotta Miz hangját.

– Viszlát – tette hozzá halkan Dloan.

A két gép abban a pillanatban vérvörös gömbbé vált. A zuhanó lövedékek vakító rózsaszínen izzottak fel.

A fény túl erős volt, és Sharrow becsukta a szemét, nem értette, mi történt. Dloan kiabált valamit, aztán hirtelen Sharrow-ba botlott, ráesett, eltakarta a fényt. A föld lüktetett, remegett, újabb lökések ostromolták Sharrow már amúgy is csengő fülét.

A súly felemelkedett róla. Kinyitotta a szemét. Dloan állt felette, kidülledt szemekkel és tátott szájjal.

– Dloan! – kiáltott rá Sharrow. – Feküdj!

Dloan megfordult, szája még mindig óriásira tátva. Keteo felállt mellette, az ő szája is nyitva volt. Hátrafelé, a hernyótalpas irányába bámult. Sharrow térdre emelkedett Dloan mellett.

A két jet eltűnt. Kicsi, világító roncsdarabok hullottak mindenfelé, füstölögve értek földet a körülöttük húzódó füves területen, sisteregtek a vízben, nekiverődtek a karám kőkerítésének, mintha valami bizarr jégeső hullott volna az égből. Zefla felsikoltott és gyorsan lesöpört egy izzó vörös szilánkot a karjáról. Visszhangok cikáztak mindenfelé a völgyben. Velük szemben, a hegyoldalban hosszúkás, füstölgő kráter húzódott, a füst kis kígyókban tekergőzött felfelé a szanaszét égő tüzekből, a karámtól lejjebb. A mögöttük elterülő lejtőn sötét felhő terjengett a füstölgő, lángokban álló terület fölött, és részben eltakarta a kilátást a völgy feneke felé, ahol a Szólót korábban megpillantották.

A harmadik gép elhúzott felettük, emelkedni kezdett, majd éles kanyarral megfordult. Ez is vibráló gömbbé vált, a robbanástól megrázkódott a föld, s a roncs méltóságteljesen zuhant alá a domboldalon, ezernyi tüzes darabkája fekete füstöt húzott maga után, akár egy rosszul elsült tűzijáték.

Keteo ugrálni kezdett.

– Roa! – kiáltotta, örömében a használhatatlan fegyverét rázta.

Sharrow a domb aljába sietett, a karám egyik mellvédfalához. Olyan érzése támadt, mintha füstoszlopok erdejébe tévedt volna. A völgy mélyén, az egyik lezuhant gépből gomolygó füstoszlop mögött látni lehetett a Szólót, mozdulatlanul állt néhány száz méterrel lejjebb, motorja halkan zúgott.

A félhernyótalpas kocsi még mindig lángolt a sötét hegy homályában. Ibolyaszínű fény szikrázott mögötte. Sharrow megfordult, felnézett a domboldalon. A távoli égen egy pont világított fényesen.

– Roa! – kiáltotta Keteo ismét. Sharrow-ra vigyorgott, majd kissé zavartnak tűnt, s vállat vont. – Vagyis inkább én – helyesbített.

Sharrow a fejét csóválta.

– Hű! – szólalt meg Dloan, és végignézett a csapaton. – Hű!

– Szóval ez volt abban a dobozban – mondta határozottan Cenuij, majd horkantott egyet. – Az ősi technológia csodái.

– Barátom! – ocsúdott fel Zefla is. – Az öreg Roa most aztán nagy bajban van.

Fény vibrált a hegy tetején a harmadik gép lángoló roncsai felett. Lövedékek süvítettek visszapattanva a fal köveiről.

– Itt vannak az ernyősök – mondta Dloan, ahogy mindannyian újra levetették magukat a földre. 

– Látom Roát, elindult – mondta Zefla, miután kikémlelt egy lyukon. A Szóló válaszlövései visszhangoztak a völgyben. Még erősebb puskaropogást lehetett hallani a hegygerinc felől, a lövedékek sorra ott kopogtak körülöttük. 

Miz Keteo mellett állt négykézláb. 

– Van nálad adóvevő? – kérdezte a fiatal férfit.

– Igen – hangzott a válasz.

– Mi lenne, ha hasznát is vennéd, és szólnál a haverjaidnak a légpárnás hajón, hogy nemsokára ott vagyunk?!

– Jó ötlet! – helyeselt Keteo. Kis szerkezetet húzott elő rózsaszín katonai kabátja zsebéből. – Szóló? – kiáltott bele.

Miz oldalazva kúszott oda Sharrow-hoz, aki éppen a hegy csúcsa felé célzott. – Lemegyünk a patak mentén? – kérdezte a férfi.

Keteo izgatottan cseverészett valakivel a Szólón.

– Igen – válaszolta Sharrow. – Lemegyünk. Amikor csak akarod. –Éppen annyira emelkedett fel, hogy tüzet nyisson a hegygerinc irányába. Egy figyelmetlen katona kontúrja jelent meg, aztán a férfi sziluettje hanyatt zuhant. Sharrow visszahúzódott, tárat cserélt.

– Minden rendben? – kérdezte Miz Keteótól, túlkiabálva a körülöttük a fűbe és kövekbe csapódó lövedékek hangját.

– Minden rendben – kiabált a fiú. – Várnak minket.

– Akkor menjünk – mondta Miz. – Lefelé a folyómederben. – Keteo rózsaszínű kabátja felé biccentett, mely még az egyre sűrűsödő homályban is igen világosnak tűnt. – Ez a kabát egy kissé feltűnő lesz, öcsi. Nem ártana inkább eltüntetni?

Keteo úgy nézett Mizre, mintha a férfi legalábbis megbolondult volna.

Sharrow kivette a hajítótöltettárat.

Miz a fejét vakarva figyelte.

– Abbahagynád végre a piszmogást, és elsütnéd ezt a szart?! – szólt rá.

Sharrow egy pillanatra rámeredt.

– Ezek HL-ek – mondta. – Ennél nincs jobb a gyalogság ellen.

– Nem szóltam semmit – válaszolta Miz, s nézte, ahogy a nő a helyére kattint egy újabb tárat.

Kisebb robbanás után föld repült a levegőbe, úgy tíz méterre tőlük fölfelé.

– Gránátpuska – mondta Dloan.

Sharrow készen állt a tüzelésre. A többiekre nézett.

– Indulás! – kiáltott rájuk, majd tüzet nyitott.

Zefla és Dloan – akiket gyors iramban követet Keteo és Cenuij –átugrottak a karám kerítésének patak felőli oldalán.

Sharrow ismét lebukott. Megint tárat cserélt, csengett a füle, a csuklója sajgott. Miz egy méterre tőle ült, épphogy látta az arcát. Vigyorgott rá.

– Kész! – kiáltott oda neki Sharrow.

– Te mész! – válaszolta a férfi. Kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a fegyvert.

– Nem – ellenkezett a nő, majd megfordult és tüzet nyitott. Valami beesett a karámba méterekre tőlük. Miz odaugrott, megragadta és eldobta a gránátot az út irányába. Már a levegőben felrobbant. Sharrow körbenézett. Lövedékek csapódtak a szemközti falba. Golyók pattogtak a falon, amely mögött guggoltak.

– Menjünk mindketten – ajánlotta Miz.

Átugrottak a falon, lebotorkáltak a füves mezőn át a sekély kis folyóhoz, s belemásztak. A folyással egy irányba gázoltak a vízben, fejüket lehúzva csúszkáltak a félig elmerült sziklákon, mialatt folyamatosan golyók záporoztak a fejük felett.

A Szólót nem lehetett látni, elrejtőzött a völgyben, ahova az egyik gép is zuhant. A hajó villogó lámpái megvilágították a felfelé szálló füstöt és a patak két partján elterülő, előttük húzódó füves részt. Egy víz alatti lökéstől majdnem elestek. A gránát fehér vízoszlopot repített a levegőbe a patak akolhoz közel eső részén.

Vízesés torkolatához értek, és nagy nehezen kiküszködték magukat a fűre, lefutottak a völgybe, ahol a repülőgép roncsai még mindig égtek a kisebb kráterekben, és ahol a Szóló várt rájuk, lapos hátsó felét fordítva feléjük. A hátsó rámpája ugyan zárva volt, de kicsivel feljebb nyitott ajtót láttak, kötélhágcsó lógott belőle. Elson Roa mászott éppen a hágcsón a hajó ember nagyságú szegélyénél. Franckék közvetlenül mögötte haladtak. Keteo Cenuijt támogatta, aki erősen sántított.

Sharrow és Miz odafutottak a hajó hatalmas propellerjeinek szelében.

– Nem bánnám, ha kikapcsolnák ezeket a kibaszott fényeket – lihegett Miz.

Átvágtak a patak egy másik ágán, míg Zefla felmászott az ajtóhoz. A patakban magasra csapó vízoszlopok jelezték, hogy ismét golyózápor alá vették őket, s a siklóhajó hátsó burkolatáról kis szikrák pattantak vissza. Levegő süvített ki a légpárnából a kis lyukakon keresztül.

Dloan Keteóra várt, majd felkapta a fiút, és a hágcsó feléig feldobta. Keteo nagy kínnal tornászta fel magát a maradék távolságon. 

Cenuij következett, aki egyik kezét a másik után kapkodva húzta magát felfelé.

Sharrow és Miz odaért a légpárna fekete ívéhez. Dloan megpróbált segíteni a nőnek, de Sharrow intett neki, hogy ő menjen következőnek. A férfi megállt félúton, mert úgy érezte, valami megrántotta a lábát borító fekete ruhát, aztán tovább mászott.

– Á! – kiáltott fel hirtelen Miz, és megfordult. Sharrow hátranézett, látta, hogy a férfi az egyik kezét nézi, majd a háta mögé rejti. – Semmi – kiabálta túl a motor zaját, és elvigyorodott. Vér csöpögött a háta mögött a vízbe. A férfi a létra felé biccentett. – Csak utánad – kiabálta. Sharrow a szájába szorította a fegyverét, megragadta a hágcsót, és mászni kezdett. Miz pontosan mögötte jött.

Cenuij az ajtóban állt, és Sharrow felé nyújtotta a kezét. Dühösnek tűnt.

– Elhiszed ezt? – kérdezte és megragadta a nő kezét. – Eldobta! Azt hitte, hogy nem működik, és egyszerűen eldobta.

Cenuij maga felé húzta Sharrow-t. Roa egy kicsivel beljebb állt, és az adóvevőbe ordított éppen valamit. Dloan odabent ült a földön, a lábát fogta. A hajó elindult. Golyók csapódtak be a nyitott ajtó körül.

Sharrow behúzta magát az ajtó nyílásába, és megfordult, hogy kinyújtsa a karját Miz felé.

Először azt hitte, Cenuij is ugyanezt teszi, de aztán a férfi nagy erővel ráesett, és kizuhant az ajtón.

Sharrow utánakapott, de elhibázta. Cenuij elrepült Miz mellett, nekicsapódott a hajó légpárnájának, és a patak mentén húzódó füves partra zuhant. Kezét-lábát szétvetve terült el.

Miz habozott, lenézett, majd ismét fel, míg valamiféle permet nem kezdett el szivárogni odalent a siklóhajó légpárnájából.

Cenuij a füvön feküdt, szemét tágra nyitva bámulta az eget, vér szivárgott a feje mindkét oldalán.

A légpárnás hajó elindult, gyorsított, hatalmas permetfelhőket fújva a vízesés előtti völgybe, és óriási, kavargó lukakat ütve a lángoló roncsokból felszálló füstfelhőkbe, melyeket a tűz és a siklóhajó vibráló fényei világítottak meg. Roa még mindig kiabált. Kezek nyúltak ki, és megfogták Sharrow vállát.

Látta, hogy Miz megfeszül, amikor lenéz Cenuijra, és éppen leugrani készült a hágcsóról.

– Miz! – kiáltott oda neki a nő. A férfi felpillantott. A permet egyre erősebben áradt, ahogy a hajó gyorsítani kezdett, motorjai zúgtak, zakatoltak.

Cenuij mozdulatlanul feküdt. Tíz, majd húsz méterre tőlük, miközben a vibráló fény egyre halványodott körülötte. Aztán a siklóhajó fényei végleg kialudtak.

– Miz! – kiáltott Sharrow a sötétbe.

Lefelé nyújtotta a kezét, megtalálta a férfi csuklóját, és felhúzta őt, majd Zef meg ő együttes erővel behúzták Mizt az ajtón.

A kis vízesés visszatükrözte a roncsok egyre halványuló fényét. A völgy árnyakkal telt kráterré vált, ahogy a Szóló lassan távolodott.

Cenuij teste mozdulatlanul feküdt a földön, akár egy fekete X, mintha az egyre terjeszkedő sötétségnek feszítették volna ki áldozatként.