- Jó, majd meglátjuk, egyelőre tartsd itt.

Ideiglenesen három ócska katonapokrócból vetünk ágyat a padlón.

- 247 -

Az ajtó előtt ülve mind a hatan elszívunk néhány cigit, s közben elmesélem Guittou-nak kilencévi összes kalandjaimat. Ő és két barátja hegyezik a fülüket, és teljesen átélik viszontagságaimat, mivel saját tapasztalataik alapján velem éreznek. Ketten ismerték Sylvaint, és őszintén fájlalják, hogy ilyen szörnyű véget ért. Előttünk sokan járnak-kelnek, mindenféle fajtájú emberek. Időről időre befordul valaki, és vásárol egy lábbelit vagy söprűt, ugyanis Guittou és barátai söprűt is készítenek, az is hoz valamit a konyhára. Tőlük hallom, hogy vagy harminc szökevény él Georgetownban, különböző pasasok, fegyencektől a deportáltakig. Esténként találkoznak a város központjában, egy bisztróban, ahol rumot isznak vagy söröznek. Mindnyájan megdolgoznak a mindennapiért, mondja Julot, és javarészt megbecsülik magukat.

Mialatt a kis ház ajtaja előtt, az árnyékban hűsölünk, arra jön egy kínai, és Röfi megszólítja.

El is megy vele, hasonlóképp a félkarú is, de nekem egy szót se szólnak. Ámbár nem mehetnek messze, mert nyomukban ott kocog a malac. Két óra múlva Röfi visszatér egy kis szekéren, amit egy szamár húz. Büszkén megállítja a csacsit, kínaiul szól hozzá. A szamár mintha értene ezen a nyelven. A szekéren három összerakható vaságy, három matrac, párnák, három bőrönd. Az egyiket nekem adja, tömve van inggel, alsónadrággal, atlétatrikóval, de van benne két pár cipő, nyakkendő

és más egyéb is.

- Honnan szedted ezt, Röfi?

- A honfitársaim adták. Holnap fölkeressük őket, ha akarod.

- Helyes.

Vártuk, hogy Röfi most majd távozik a szamárral meg a szekérrel, de szó sem volt róla.

Kifogta a szamarat, és bekötötte az udvarba.

- A szekeret és a szamarat is ajándékba adták. Mondták, így könnyen megkeresem a kenyeremet. Holnap reggel eljön egy földim, és majd elmagyarázza a dolgot.

- A kínaiak nem sokat teketóriáznak.

Guittou rááll, hogy a kocsi meg a szamár egyelőre ott maradjon az udvaron. Az első, szabadon töltött napunkon tehát minden jól megy. Este mind a hatan a munkaasztal köré telepszünk, és jó zöldséglevest eszünk, amit Julot készített, és egy jókora adag spagettit.

- Majd fölváltva mosogatunk és takarítunk - mondja Guittou.

Ez a közös étkezés jelképe egy kialakuló meleg, baráti közösségnek. Nagyon jó érzés, ha az ember tudja, hogy nincs egyedül, amikor az első lépéseket teszi a szabad életben. Röfi, a félkarú és jómagam igazából, maradéktalanul boldogok vagyunk. Van fedelünk, fekhelyünk, jólelkű barátaink vannak, akik szegénységükben is szívesen segítenek rajtunk. Mit kívánhatunk még?

- Mit tervezel ma estére, Pillangó? - kérdezi Guittou. - Bemenjünk a városba, abba a bisztróba, ahova a szökevények járnak?

- Ma este inkább itthon maradnék. Te menj be, ha akarsz, miattam ne zavartasd magad.

- Jó, elmegyek, mert találkoznom kell valakivel.

- Én itt maradok Röfivel meg a félkarúval.

Louis meg Guittou kiöltözik, nyakkendőt köt, és elmegy a városba. Csak Julot marad, még befejez néhány lábbelit. Jómagam, haverjaim társaságában, a környező utcákat járom, hogy megismerkedjünk a kerülettel. Csupa hindu. Csak néhány néger akad, Fehér ember szinte nincs is, és egy-egy kínai vendéglőt látni.

A Penitence Rivers - így hívják a kerületet - India vagy Jáva egy csücske lehetne. A fiatal nők elbűvölően szépek, az öregemberek hosszú, fehér ruhában járnak. Sokan vannak mezítláb.

Szegény negyed ez, de mindenki rendesen öltözött. Az utcákon gyér a világítás, a bisztrók, ahol enni, inni lehet, tömve vannak, és mindenütt hindu zenét hallani.

Egy fehérbe öltözött, nyakkendős, suvickos képű néger megállít:

- Ön francia, uram?

- Igen.

- Öröm számomra, hogy honfitársammal találkozhatom. Meghívhatom egy pohárra?

- Örömmel veszem, de két barátommal vagyok.

- Semmi baj. Beszélnek franciául?

- Igen.

- 248 -

Már ott is ülünk mind a négyen az egyik bisztró utcára néző asztalánál. Ez a martinique-i választékosabban beszél, mint mi. Figyelmeztet, hogy az angol feketékkel legyünk résen, mert mind hazugok.

- Nem olyanok, mint mi, franciák, a mi szavunkra lehet adni, az övékre nem.

Magamban mosolygok, hogy ez az afrikai úgy beszél, hogy "mi, franciák", majd őszintén zavarba jövök. Mert így van, ez az úr francia, igazibb francia, mint én, lelkesen és hittel vallja magát annak. Ő képes volna rá, hogy föláldozza életét Franciaországért, én ellenben nem. Tehát igazibb francia nálam. Én szokványos eset vagyok.

- Örülök, hogy egy honfitársamra bukkantam, és az anyanyelvemen beszélhetek, mert angolul bizony nagyon gyengén tudok.

- Én viszont folyékonyan és hibátlanul beszélek angolul. Ha bármiben segíthetek, rendelkezésére állok. Régóta van Georgetownban?

- Mindössze egy hete.

- Honnan jött?

- Francia Guayanából.

- Hihetetlen... szökevény vagy fegyőr talán, aki át akar állni De Gaulle-hoz?

- Nem, szökevény vagyok.

- És a barátai?

- Ők is.

- Henri úr, nem akarom bolygatni a múltját, de itt az idő, amikor Franciaország segítségre szorul, és ön kiköszörülheti a csorbát. Én De Gaulle pártján vagyok, arra várok, hogy behajózzak Anglia felé. Keressen fel holnap a Mariner Clubban, itt a címem. Örülnék, ha csatlakozna hozzánk.

- Hogy hívják önt?

- Homére.

- Homére úr, most nyomban, nem tudom elszánni magam, előbb hírt szeretnék hallani a családomról, és mérlegelnem is kell a helyzetet, ilyen komoly döntés előtt. Tudja, Homére úr, józanul nézve a dolgot, Franciaország sok szenvedést mért rám, embertelenül bánt velem.

A fekete bámulatos hévvel és lelkesedéssel, szívét-lelkét beleadva próbál meggyőzni.

Valóban megható hallgatni, hogyan érvel szenvedő francia hazánk mellett.

Jó későn térünk haza, és az ágyban elgondolkodom mindazon, amit ez a nagy francia hazafi mondott. Komolyan kell mérlegelnem a javaslatát. Végül is a hekusok, a bíróság, a kényszermunka rendszere nem egyenlő Franciaországgal. Érzem én jól, hogy most is szeretem. És ha meggondolom, hogy egész Franciaországban ott vannak a boche-ok! Istenem, mi szenvedésben lehet részük az enyémeknek, és micsoda szégyen ez minden franciának!

Amikor fölébredek, nincs se szamár, se szekér, se malac, hűlt helye Röfinek meg a félkarúnak.

- No, apafej, jól aludtál? - kérdik Guittou-ék.

- Köszönöm, igen.

- Hát mit innál, tejeskávét vagy teát? Mit kérsz, kávét és vajas kenyeret?

- Köszönöm - mindent megeszem, az utolsó morzsáig, és közben elnézem, hogyan dolgoznak.

Julot készíti a balátamasszát, amennyi éppen szükséges, kemény darabokat áztat forró vízbe, s ezt elvegyíti a lágy masszával.

Louis a vásznat szabdalja, Guittou pedig formázza a lábbeliket.

- Sokat csináltok?

- Nem, annyit dolgozunk, hogy meglegyen a napi húsz dollárunk. Öt megy a lakbérre meg a kajára. Mindegyikünknek marad öt dollár zsebpénze, abból ruházkodhat és mosathat.

- Mindent el tudtok adni?

- Nem, némelykor egyikünk az utcákat járja, hogy eladja a lábbeliket meg a söprűket.

Gyalogszerrel, a tűző napon, komisz dolog az árusítás.

- Ha kell, én szívesen csinálom. Nem akarok rajtatok élősködni. A kaja előteremtéséhez is hozzá akarok járulni.

- Jól van, Pilla.

- 249 -

Egész nap sétáltam a hindu negyedben. Egyszer csak megpillantok egy hatalmas mozireklámot, és őrült vágy támad bennem, hogy életemben először én is láthassak színes hangosfilmet. Meg is kérem majd Guittou-t, vigyen el ma este. Egész álló nap róttam a Penitence Rivers utcáit. Roppant tetszik nekem az emberek udvariassága. Két jó tulajdonságuk van: tiszták és nagyon udvariasak. Ez a nap, amelyet egyedül töltöttem Georgetownnak ebben a negyedében, még nagyszerűbb, mint megérkezésem Trinidadba, kilenc esztendeje.

Trinidadban, bár pompás érzés volt elvegyülni a tömegben, közben állandóan bennem zakatolt az a gondolat, hogy egy napon, talán kettő, de legfeljebb három hét múlva, ismét tengerre kell szállnom. Melyik ország lesz hajlandó befogadni? Akad-e nép, mely menedéket ad? Hogyan alakul a jövő? Itt, most, más a helyzet. Végleg szabad vagyok, s ha akarom, akkor Angliába is elmehetek, és ott beállhatok a szabad francia hadseregbe. Mitévő legyek? Ha úgy döntök, hogy De Gaulle-lal tartok, nem fogják azt mondani, azért mentem, mert sehol se kértek belőlem. Akik nem pöttyösek, nem fognak-e úgy kezelni, mint fegyencet, akinek nem volt más menedéke, és ezért tart velük? Úgy mondják, Franciaország két pártra szakadt, Pétain és De Gaulle pártjára. Hogyan lehetséges, hogy egy francia marsall ne tudja, mit követel Franciaország becsülete és érdeke? Ha egyszer belépek a szabad hadseregbe, később nem kényszerülök-e arra, hogy franciákra lőjek?

Keserves, nagyon keserves lesz itt megfelelő megélhetést teremtenem. Guittou-t, Julot-t nem ejtették a fejük lágyára, mégis napi öt dollárért dolgoznak. Először is meg kell tanulnom szabad emberként élni. 1931-től rabságban éltem, most pedig 1942-ben járunk. Szabad életem első napján képtelen vagyok választ találni ennyi kérdésre. Még azt sem tudom, elsőnek miféle problémákat kell megoldanom, hogy megvethessem a lábam.

A két kezemmel sosem kerestem a kenyerem. Valamicskét értek a villanyszereléshez. De ebben a szakmában bármelyik segédmunkás lepipál. Egyvalamit meg kell fogadnom: tisztességesen kell élnem, legalábbis a magam szabta erkölcsi keretek között.

Délután négy óra van, mire hazaérek.

- No, Pilla, jó dolog kóstolgatni a szabadságot? Nagyot sétáltál?

- Igen, Guittou, keresztül-kasul bejártam ennek a nagy külvárosnak minden utcáját.

- Találkoztál kínai barátaiddal?

- Nem.

- Kint vannak az udvaron. Leleményesek a haverjaid. Máris kerestek negyven dollárt, és húszat mindenáron rám akartak tukmálni. Persze, nem fogadtam el. Menj ki hozzájuk.

Röfi épp káposztát aprít a malacnak. A félkarú a szamarat csutakolja, s az élvezi a dolgot.

- Hogy vagy, Pillangó?

- Megvagyok, és ti?

- Nagyon elégedettek vagyunk: negyven dollárt kerestünk.

- Ezt meg hogy csináltátok?

- Hajnali háromkor kimentünk falura egy földink kíséretében, ő kitanított bennünket. Hozott magával kétszáz dollárt. Abból vásároltunk paradicsomot, salátát, padlizsánt és mindenféle friss zöldséget. Meg néhány tyúkot, tojást, kecsketejet. Aztán kimentünk a piacra, a kikötő közelébe, és mindent eladtunk, valamennyit a helybelieknek, de főleg amerikai tengerészeknek. Annyira elégedettek voltak az árral, hogy holnap be sem kell állnom a piacra: azt mondták, várjam meg őket a kikötő bejáratánál. Mindent megvesznek. Nézd csak, itt a pénz. Most is te vagy a főnök, te őrizd.

- Jól tudod, Röfi, hogy nekem van pénzem, nincs szükségem rá.

- Fogd a pénzt, vagy nem dolgozunk többet.

- Ide figyelj, ezek a franciák körülbelül öt dollárból élnek. Mi is kiveszünk öt-öt dollárt, és ötöt adunk a háztartáshoz, a koszt fejében. A többit félretesszük, hogy megadhassuk földijeidnek a kölcsönzött kétszáz dollárt.

- Rendicsek.

- Holnap veletek tartok.

- Nem, te csak aludj. Ha akarod, hét órakor találkozhatunk a kikötő bejárata előtt.

- Jó.

Mindenki boldog. Először is mi magunk, mert tudjuk, megkereshetjük a kenyerünket, és nem kell barátaink nyakán élősködnünk. Végül Guittou és két barátja is boldog, hiszen jó szívük ellenére is eltöprenghettek, mikor tudunk majd megállni a saját lábunkon.

- 250 -

- Pillangó, megünnepeljük barátaid óriási teljesítményét, és csinálunk két liter ánizslikőrt.

Julot térül-fordul, és már hozza is a cukornádból készült fehér szeszt, meg a hozzávalókat.

Egy óra múlva olyan ánizslikőrt hörpölünk, akár Marseille-ben. A szesz dolgozik bennünk, kieresztjük a hangunkat, és jókedvű, felszabadult nevetésünk is hangosabb a szokottnál. Elhallatszik hindu szomszédainkhoz is, hogy ünnepelnek a franciák, ezért egyszer csak beállít három férfi meg két lány. Nyárson sült, jó borsos, paprikás csirkét meg malachúst hoznak. A két lány nem mindennapi szépség. Mindketten fehér ruhában vannak, mezítlábasan, bal bokájukon ezüstkarikák.

Guittou int:

- Lassan a testtel! Rendes lányok ezek. Nehogy kiszaladjon a szádon valami illetlen megjegyzés, mert az áttetsző fátyolszövet alatt látszik a mellük. Számukra ez természetes. Én nem fogtam mellé, öreg vagyok már, de amikor ide kerültünk, Julot meg Louis próbálkozott náluk, de pofára estek mindketten. És a két lány sokáig nem is jött át.

Csodálatosan szép ez a két hindu lány. Különleges az arcuk azzal a homlokuk közepére tetovált pettyel. Kedvesen beszélgetnek velünk, és kevéske angol tudományommal annyit megértek, hogy köszönteni jöttek bennünket abból az alkalomból, hogy Georgetownba érkeztünk.

Ezen az estén Guittou meg én bementünk a városba. Szinte más világ ez, egészen más, mint amiben mi élünk. Tengernyi a nép, fehérek, feketék, hinduk, kínaiak, katonák, matrózok a haditengerészettől vagy a kereskedelmi hajózástól. A rengeteg bár, vendéglő, kocsma és mulató vakító fényreklámjai szinte nappali világossággal árasztják el az utcákat.

Az estét követően, amikor is életemben először láttam színes hangosfilmet, és még teljesen kábult voltam az új élménytől, csak ballagtam Guittou nyomában, s ő elvitt egy hatalmas bisztróba.

A helyiség egyik sarkát jó húsz francia foglalta le. Cuba libre-t isznak - coca-colát egy adag pálinkával.

Mind szökevény, volt fegyenc. Néhányan úgy kerültek ide, hogy már kiszabadultak, letöltötték a büntetésüket, és szabadlábon töltötték a "duplázást". Mivel az éhenhalás küszöbén jártak, munkájuk nem volt, rossz szemmel nézték őket a hivatalos helyeken, de a guayanai polgári lakosság körében is, ezért inkább elmentek olyan országba, ahol könnyebb a megélhetés. De itt is keserves - így vallják.

- Én fát vágok az őserdőben, napi két dollár ötvenért, a gazdám John Fernandez. Minden hónapban egy hétre lejövök Georgetownba. Reménytelen a helyzetem.

- És te?

- Én lepkegyűjteményeket állítok össze. A dzsungelben vadászom, és amikor már van egy sereg különböző fajta lepkém, berakom őket egy dobozba, üveg alá, és eladom a kollekciót.

Sokan a kikötőben trógerolnak. Mind dolgoznak, de éppen csak annyit keresnek, amiből megélnek.

- Keserves, de szabadok vagyunk - mondják. - De jó dolog is a szabadság.

Odajön az asztalunkhoz egy Faussard nevű deportált is. Mindenkinek fizet egy pohárral: Egy bauxitot szállító kanadai hajón volt, a hajót megtorpedózták, amikor elhagyta a Demerara folyót. Ő túlélte, és kártalanítást kapott, mivel hajótörést szenvedett. Jóformán az egész legénység odaveszett. Neki sikerült feljutnia egy mentőcsónakra. Azt meséli, hogy följött a német tengeralattjáró, sőt, onnan beszéltek is velük. Azt kérdezték, hány bauxitszállító hajó vesztegel a kikötőben, és várja, hogy kifuthasson. Azt felelték, hogy fogalmuk sincs róla, mire az a férfi, aki kérdezgette őket, elnevette magát: "Tegnap ebben és ebben a moziban ültem Georgetownban.

Nézzék, itt a kezelt jegyem." Azzal kigombolta a zakóját, és állítólag ezt mondta: "Egyébként ez az öltöny is Georgetownból való." A hitetlenkedők legyintenek, hogy ez halandzsa, de Faussard erősködik, és bizonyára igazat is mond. A tengeralattjáróról még azt is közölték velük, hogy majd ez és ez a hajó felszedi őket. És valóban az mentette meg a hajótörötteket.

Mindenki elmondja a maga történetét. Én Guittou-val egy öregember mellett ülök, akinek szűkebb hazája a párizsi vásárcsarnok környéke: ő a kis Louis a Lombards utcából - így mutatkozik be.

- Öregem, figyelj ide, egyszer régen kifundáltam, hogyan lehet megélni munka nélkül.

Valahányszor az újság "meghalt a királyért vagy a királynőért" vagy tudom is én, miféle rovatában francia névre bukkantam, elmentem az egyik sírkőfaragóhoz, lefényképeztettem egy sírkövet, de előbb rápingáltattam a hajó nevét, a napot, amikor a hajót megtorpedózták, és még a francia nevét.

- 251 -

Utána sorra jártam a gazdag angolok villáit, és előadtam, hogy itt van egy francia, aki meghalt Angliáért, adakozzanak hát, hogy szép sírkövet állíthassunk emlékezetére a temetőben. Így ment ez egészen az elmúlt hétig, de akkor egy tökkelütött breton, aki egy torpedótámadás után a halottak listájára került, megjelent, a tetejébe jó egészségben. Fölkeresett néhány öreglányt, akiktől magam is behajtottam öt-öt dollárt az elhunyt sírkövére. Ez a fickó teleordítozta a várost, hogy ő bizony él, és hogy én soha életemben nem vettem sírkövet a kőfaragótól. Most aztán valami más megélhetés után kell néznem, mert az én koromban az ember már nem bír dolgozni.

A cuba libre hatására mindenki jól kiereszti a hangját, és egyre mesélgeti a legelképesztőbb történeteket, abban a meggyőződésben, hogy rajtunk kívül senki nem ért franciául.

- Én babákat meg biciklikormányra fogantyút készítek balátából. Sajna, a kislányok kint felejtik a babát a kertben, a napon, és a baba elolvad vagy eltorzul. Képzelheted, micsoda zűröm van, ha elfelejtem, hogy melyik utcában árusítottam. Egy hónapja már, hogy Georgetownnak legalább minden második utcájában világos nappal már nem közlekedhetem. A biciklivel ugyanez a helyzet. Ha kint hagyják a napon, utána, amikor fölülnek, hozzáragad a markuk az általam eladott fogantyúhoz.

- Én - mondja egy másik - lovaglókorbácsokat készítek, a végüket szerecsen nő feje díszíti.

Azzal állítok oda a matrózokhoz, hogy én is azok közül való vagyok, aki megúszta Mers-el-Kebirt, és ha már életben maradtam, kötelességük vásárolni tőlem. Tízből nyolc vesz is.

Szórakoztat ez a modern koldusvilág, de azt is látom belőle, hogy valóban nem könnyű

megélni.

Egy pasas odahúzza a bisztró rádióját: De Gaulle felhívását közvetítik. Mindnyájan hallgatjuk a francia szót, amellyel Londonból buzdítják a gyarmatokon és tengerentúlon élő

franciákat. De Gaulle felhívása csupa szenvedély, közben senki meg se pisszen. Majd hirtelen föláll az egyik volt fegyenc, aki túl sok cuba libre-t ivott, és így szól:

- A szentségit! Ezt már nevezem, komáim! Egyszeribe megtanultam angolul: minden szót értettem, amit Churchill mondott!

Mindenki hahotában tör ki, senki sem veszi magának a fáradságot, hogy fölvilágosítsa tévedéséről a részeget.

Igen, hozzá kell látnom, hogy megpróbáljak kenyeret keresni, és ahogy elnézem a többieket, ez nem lesz könnyű dolog. Mégsem nyugtalankodom. 1930 és 1942 között teljesen kiveszett belőlem minden felelősségérzet és az a készség, hogy vezényszó nélkül tegyek valamit. Aki ennyi időn át raboskodott, akinek nem volt gondja ennivalóra, lakásra, ruhára, akit dróton rángattak ide, oda, aki megszokta, hogy magától semmibe se kezdjen bele, aki oda se gondolva, gépiesen hajtotta végre a legkülönbözőbb parancsokat, az ilyen embernek, ha néhány hét leforgása alatt egyszeribe egy nagy városban találja magát, meg kell tanulnia, hogyan keljen át az úttesten, hogy el ne gázolják, most kell megtanulnia, hogy csak rendelnie kell, és fölszolgálják neki az ételt-italt -

egyszóval az ilyen embernek újból meg kell tanulnia élni. Például vannak váratlan reakcióim. Ezek között a fegyencek szabadultak, szökésben lévő deportáltak között, akik angol meg spanyol szavakat kevernek a francia beszédükbe, én pedig fülemet hegyezve hallgatom a történeteiket, szóval ennek az angol bisztrónak a sarkában ülve, egyszerre csak ki kell mennem a vécére. Lehet, hogy alig hihető, de átvillan rajtam, hogy megkeressem az őrt, mert engedélyt kell kérnem. Egy pillanatig tartott csupán, de roppant mulatságos volt, ahogy rájöttem: Pillangó, most már senkitől nem kell engedélyt kérned, ha vizelni akarsz vagy valami egyebet.

A moziban is, amikor a jegyszedő körülnézett, hová is ültessen bennünket, egy szemvillanásnyi ideig kedvem lett volna odaszólni: "Ne fáradjon, kérem, én csak egy szegény fegyenc vagyok, akivel kár foglalkozni." Ahogy a moziból a bisztróba tartottunk, az utcán többször is hátrafordultam. Guittou-nak ismerős ez a szokás, oda is szólt nekem:

- Mit tekingetsz annyit hátra? Azt lesed, jön-e a nyomodban az őr? Pilla, öregem, itt nincsenek őrök. Otthagytad őket a fegyenctelepen.

A fegyencek érzékletes nyelvén így hangzik ez: le kell vetni a fegyenczubbonyt. Pedig ennél többről van szó, mivel a fegyencruha jelkép csupán. Nemcsak a zubbonyt kell levetnünk, hanem a megbélyegzettség tüzes vassal égetett hegét is ki kell tépnünk lelkünkből, agyunkból.

- 252 -

Kifogástalanul öltözött négerekből álló angol rendőrjárőr jön be a bisztróba. Asztaltól asztalig mennek, és kérik a személyazonosságit. Ahogy odaérnek a mi asztalunkhoz, a főnökük figyelmesen végignézi az arcokat. Talál is valakit, akit nem ismer: én vagyok az.

- Uram, szíveskedjék a személyazonosságiját.

Átadom, rám pillant, visszaadja az igazolványt, és hozzáteszi:

- Bocsásson meg, nem ismertem. Üdvözlöm Georgetownban. - Azzal el is megy.

Mihelyt eltávozott, a szavojai Paul megjegyzi:

- Ezek az ángliusok remek emberek. Az idegenek közül csak a szökött fegyencekben bíznak meg száz százalékig. Ha igazolod az angol hatóságok előtt, hogy szökött fegyenc vagy, nyomban visszaadják a szabadságodat.

Bár későn értünk haza, reggel hétkor ott vagyok a kikötő főbejáratánál. Nem egészen fél óra múlva megérkezik Röfi meg a félkarú, a szekér megrakva friss főzelékfélével, amit hajnalban szedtek, és van még ott tojás is meg néhány csirke. Röfi és a félkarú magukban vannak. Kérdem, hol a földijük, aki megtanítja őket a dürgésre. Röfi így válaszol:

- Tegnap már megmutatta, annyi elég is. Most már nincs szükségünk senki segítségére.

- Nagy utat tettél meg szajréért?

- Igen, jó két és fél órát. Hajnali háromkor indultunk, és most érkeztünk meg.

Mintha már húsz esztendeje itt lakna, Röfi kerít forró teát meg lepényt. A járda szélén, a szekér közelében leülünk, eszünk, iszunk, és várjuk a vevőket.

- Gondolod, eljönnek a tegnapi amerókusok?

- Remélem, de ha nem, eladjuk másoknak.

- És az ár? Hogyan számolsz?

- Én nem mondom, hogy ez ennyi meg ennyi, hanem megkérdem, mit ad érte.

- De hisz nem beszélsz angolul!

- Az igaz, de tudom mozgatni az ujjaimat meg a kezemet. Így könnyen megy. Te meg beszélsz is annyit, hogy tudsz venni meg eladni! - jegyzi meg Röfi.

- Hát igen, de előbb megnézem, hogyan csinálod.

Nem sokat kell várni, mert odaállít egy command-carnak nevezett hatalmas, jeepszerű kocsi.

A sofőr, egy altiszt és két matróz száll ki belőle. Az altiszt föllép a szekérre, megvizsgálja az egész rakományt, a salátát, a padlizsánt, mindent. Szemügyre vesz minden csomó zöldséget, megtapogatja a csirkéket.

- Mennyi az egész mindenség?

Ezzel megkezdődik az alku. Az amerikai matróz az orrán át dünnyög. Egy szót sem értek belőle. Röfi kínait és franciát vegyítve halandzsáz. Mivel látom, képtelenek megérteni egymást, félrehívom Röfit.

- Összesen mennyit költöttél?

Végigkotorássza a zsebeit, és tizenhét dollárt talál.

- Száznyolcvanhárom dollárt - feleli Röfi.

- És ő mennyit adna?

- Azt hiszem, kétszáztízet, és az nem elég.

Odalépek az altiszthez. Kérdi, beszélek-e angolul. Mondom valamicskét.

- Beszéljen lassan - kérem.

- Oké.

- Mennyit fizet? Nem, kétszáztíz dollár, lehetetlen. Kétszáznegyven.

Nem hajlandó megadni. Úgy tesz, mintha menni készülne, de visszajön, majd újra elmegy, beszáll a jeepbe, de érzem, hogy csak cirkusz az egész. Éppen megint lekászálódik, amikor megjelenik szomszédságunkból az a két szép hindu lány, félig lefátyolozva. Biztosan figyelhették a jelenetet, mert úgy tesznek, mintha nem ismernének bennünket. Egyikük föllép a szekérre, szemügyre veszi az árut, és megkérdi:

- Mennyi az egész?

- Kétszáznegyven dollár - felelem. Rábólint:

- Rendben.

Az amerikai erre tüstént előránt kétszáznegyven dollárt, kezébe nyomja Röfinek, és odaszól a hindu lánynak, hogy ő már megvette az egészet. Két szomszédnőm nem megy el, nézik, ahogy az

- 253 -

amerikaiak átrakodnak a szekérből a command-carba. Az utolsó pillanatban az egyik matróz fölkapja a malacot, azt hivén, hogy az is benne van az alkuban. Röfi persze nem hagyja, hogy elvigyék. Vita kerekedik, és képtelenek vagyunk megmagyarázni, hogy a malac nem volt benn az alkuban.

Próbálok magyarázkodni a két hindu lánynak, de nagyon nehezen megy. Ők sem értik a dolgot. Az amerikai tengerészek nem engedik el a malacot, Röfi nem adja vissza a pénzt - úgy néz ki, hogy ennek bunyó lesz a vége. A félkarú már le is vett egy husángot a szekérről, amikor arra jön az amerikai tábori rendőrség egyik jeepje. Az altiszt fütyül. Közeleg a Military Police. Mondom Röfinek, adja vissza a pénzt, de hallani sem akar róla. A két matróz erősen fogja a malacot, ők sem engednek. Röfi lecövekeli magát a jeepjük előtt, meg akarja akadályozni, hogy elhajtsanak.

Lármázó csoportunk körül már gyülekeznek a kíváncsiak. Az amerikai rendőrség az amerókusoknak ad igazat, egyébként ők sem értik, mit gajdolunk. Komolyan azt hiszik, hogy be akartuk csapni a tengerészeket.

Fogalmam sincs, mitévő legyek, amikor eszembe villan, hogy nálam van a Mariner Club telefonszáma, a martinique-i mókus nevével. Átadom a tábori csendőrség tisztjének, és csak ennyit mondok: "Tolmács." Elkísér egy telefonhoz. Tárcsázok, és szerencsém van, mert ott találom De Gaulle párti barátomat. Megkérem, magyarázza el a rendőrnek, hogy a malac nincs benn az alkuban, hogy kezes állat, Röfi számára olyan, akár egy kutya, és hogy elfeledtük megmondani a tengerészeknek, hogy a malac nincs benn az alkuban. Utána átadom a hallgatót a rendőrnek. Három percbe telik, és máris mindent ért. Maga veszi vissza a malacot, és odaadja Röfinek, aki karjába veszi, és gyorsan fölrakja a szekérre. Az incidens szerencsésen végződik, és az amerókusok úgy kacagnak, mint a gyerekek. Mindenki szétszéled, minden rendben lezárult.

Este, otthon, köszönetet mondunk a két hindu lánynak, akik nagyot nevetnek a történeten.

Már három hónapja vagyunk Georgetownban. Ma beköltöztünk hindu barátainkhoz, a ház egyik felébe. Két tágas hálószobánk van, ebédlőnk, egy kis konyhánk, ahol faszénnel tüzelünk, és van egy hatalmas udvar, egyik sarka istálló, bádoglemezzel van lefedve. A szekér meg a szamár tehát födél alá került. Jómagam egyedül fogok aludni egy jó matraccal fölszerelt nagy ágyban, alkalmi vétel volt. A mellettem lévő szobában alszik a két kínai barátom, ki-ki a saját ágyában.

Asztalunk is van, hat székkel és négy zsámollyal. A konyhában megvan minden a főzéshez.

Guittou-nak és barátainak megköszönjük vendégszeretetüket, majd Röfi szavaival, birtokunkba vesszük a házunkat.

Az ebédlő utcára néző ablaka előtt fonott karosszék, a két hindu lány ajándéka! Az ebédlőasztalon, befőttesüvegben, néhány szál friss virág - ezt Röfi hozta.

Ahogy elnézem első otthonomat, ami szerény ugyan, de rendes, körülnézek ebben a világos, tiszta házban, amely három hónapos közös munkánk eredménye, már bízom magamban és a jövőben.

Holnap vasárnap, nincs piac, tehát egész nap szabadok vagyunk. Éppen ezért úgy határozunk, hogy vendégül látjuk Guittou-t és a két barátját, nemkülönben a hindu lányokat és bátyjaikat. A díszvendég az a kínai lesz, aki segítette Röfit meg a félkarút, megajándékozván őket a szamárral meg a szekérrel, és kétszáz dollárt is kölcsönzött az induláshoz. Tányérjában, egy borítékban, ott lesz a kétszáz dollár, néhány szavas köszönetünkkel, kínai nyelven.

Röfi szívében, az imádott malac után, rögtön én következem. Mindig gondol rám valamivel: hármunk közül én öltözöm a legjobban, és gyakran meglep egy inggel, nyakkendővel vagy egy nadrággal. Mindezt a maga zsebéből veszi. Röfi nem dohányzik, jóformán soha nem iszik, egyetlen gyengéje a szerencsejáték. Csak egy álma van: legyen annyi megtakarított pénze, hogy elmehessen a kínai klubba játszani.

A hajnalban vásárolt áru eladása semmi komoly gondot nem okoz. Már tudok annyit angolul, hogy adok-veszek. Hármasban megkeresünk napi huszonöt-harmincöt dollárt. Kevés, de nagyon elégedettek vagyunk, mert hogy ilyen hamar kenyérkeresethez jutottunk. Vásárolni nem mindig járok el velük, bár én jobb árat tudok elérni, ellenben mindig én vagyok az eladó. Ismer engem sok amerikai meg angol tengerész, aki vásárolni jön a hajója számára. Békésen megbeszéljük az árat, nemigen heveskedünk. Egy amerikai tiszti étkezdéből kijár oda a behemót konyhafőnök, egy olasz származású amerikai, aki mindig olaszul beszél velem. Csuda boldog, hogy

- 254 -

az anyanyelvén válaszolok, és csak a mulatság kedvéért vitázik. A végén megveszi azon az áron, amit az alkudozás elején kértem.

Már reggel nyolcra, fél kilencre otthon vagyunk. Harapunk egyet, majd a félkarú meg Röfi lefekszik. Én pedig átmegyek Guittou-hoz, vagy a szomszédaim néznek be hozzám. Nem sok a házi munka: söprögetés, mosás, ágyazás, rendben kell tartani a házat, s mindezt a két lány nagyon szépen megcsinálja, jóformán ingyen, napi két dollárért. Teljességgel átérzem, mit jelent szabadnak lenni úgy, hogy nem kell aggódni a jövőért.

HINDU CSALÁDOM

Ebben a városban a leghasználatosabb közlekedési eszköz a bicikli. Én is vettem hát, hogy könnyűszerrel eljussak bárhová. Mivel a város nem dimbes-dombos, és a környéke sem, fáradtság nélkül megteszek nagy távolságokat. A bicajon van két jó erős csomagtartó, egy elöl, egy hátul.

Egyszóval könnyen szállíthatok két személyt, mint ahogy az idevalósiak közül is sokan megteszik.

Hetenként legalább kétszer egy-két órát karikázom két hindu barátnőmmel. Bolondul örülnek neki, és kezdek rájönni, hogy egyikük, a fiatalabb, belém szeret.

Apja, akit sosem láttam, tegnap beállított. Nem messze lakik innen, de még egyszer se jött el hozzánk, így hát csak a lányok bátyjait ismerem. A papa magas termetű öregúr, hosszú-hosszú hófehér szakállal. A haja is ezüstösen keretezi értelmes, nemes homlokát. Csak hindu nyelven beszél, a lánya tolmácsol. Hív, hogy látogassam meg. Kerékpárral nincs messze - ezt adja értésemre a kis hercegnő révén - ugyanis így nevezem a lányát. Megígérem, hogy hamarosan ellátogatok hozzá.

Az öregúr megevett néhány süteményt egy csésze teával, utána el is ment, de láttam, hogy apróra szemügyre vette a házat. A kis hercegnő nagyon boldog, hogy apja elégedett a szemlével és velünk is.

Harminchat esztendős vagyok, az egészségem kifogástalan, még fiatalnak érzem magam, és szerencsére mások is annak tartanak: a barátaim mind azt mondják, nem látszom többnek harmincnál. Ez a lány pedig tizenkilenc éves, fajtájának minden szépsége sugárzik róla, nyugodt, csendes természet, és fatalista gondolkodású. Számomra az ég ajándéka volna, ha ezt a pompás lányt szerethetném, és ő is szeretne engem.

Valahányszor hármasban fölkerekedünk, mindig az elülső csomagtartóra ül, és nagyon jól tudja, hogy ahogyan ott ül egyenesen, magam pedig a nagy taposásban kicsit előreszegem a fejem, egészen közel kerülök az arcához. Ha pedig hátraveti a fejét, két meztelen mellét teljes szépségében látom a fátyolszövet alatt, jobban, mintha nem fedné semmi. Nagy fekete szeme csak úgy tüzel ettől a közelségtől, teaszínű arcában egyre jobban piroslik a szája, és kissé kinyílik, mintha csókra várna.

Gyönyörű száját ragyogó szépségű, elbűvölő fogacskák ékesítik. Egyes szavakat úgy formál, hogy rózsaszín nyelve csöppnyit kilátszik félig nyitott szájából - még a katolikus egyház valamelyik glóriás szentjének, is parázna gondolatai támadnának tőle.

Ma este moziba készülünk, csak kettesben, mivel a nénjének állítólag fáj a feje, bár szerintem szó sincs fejfájásról, csak magunkra akar hagyni. A kislány bokáig érő fehér muszlinruhában jelenik meg, de amikor lép, kivillan a bokája, rajta a három ezüstkarikával. A lábán szandál, aranypántjai a nagyujja közén bújnak át. Így nagyon elegáns a lába. Jobb orrcimpájába picurka aranykagylót illesztett. Rövid muszlinfátyla alig takarja el vállát. A fátylat aranyszalag fogja le a fején. Három tarka köves csüngő lóg a szalagról, a homloka közepéig. Szép ez a mütyürke, és ahogy ingatja a fejét, kivillan mögüle a homlokán sötétlő tetoválás.

A ház minden hindu lakója és az én házam népe, Röfi és a félkarú személyében, néz bennünket, ahogy távozunk, és boldogok, mert mi sem rejtjük véka alá, hogy boldogok vagyunk.

Mintha mindnyájan tudnák, hogy jegyespárként térünk majd meg a moziból.

Kényelmesen ül a lány a kis párnán, a bicaj csomagtartóján, és a belváros felé karikázunk.

Mikor egy gyéren világított sugárúton jó darabon szabadon futok, és nem nyomom a pedált, ez a pompás lány, önszántából, gyors, könnyű csókot lehel a számra. Annyira váratlanul ért a kezdeményezése, hogy kis híján lefordultam a bicajról.

Kéz a kézben ülünk a terem végében, ujjaimmal szólok hozzá, ő pedig válaszol. Első

szerelmi kettősünkkor egy szó nem hangzik el ebben a moziban, ahol pereg ugyan egy film, de mi

- 255 -

nem látjuk. Ujjai, nagyon ápolt, hosszú, lakkozott körmei, tenyerének egy-egy szoros simulása, játékos mozdulatai - számomra beszédesek, és bármi szónál jobban elmondják, mennyire szeret, és hogy az enyém akar lenni. Fejét vállamra hajtja, és így néha megcsókolhatom tiszta arcát.

Ez a nagyon félénk, igen lassan bontakozó szerelem gyorsan átalakult teljes szenvedéllyé.

Mielőtt az enyém lett volna, megmondtam neki, hogy nem vehetem feleségül, mivel Franciaországban van feleségem. Lehangoltsága még egy napig sem tartott. Egyik este pedig ott maradt nálam. Mondta, hogy a bátyjai és egyik-másik szomszéd meg szomszédasszony miatt szeretné, ha átköltöznék vele az apjához. Ráálltam, és elköltöztem: apja egyedül élt a házban egy fiatal hindu nővel, valami távoli rokonukkal, aki kiszolgálta, és elvégzett minden házi munkát. Nem vagyunk messze a háztól, ahol Röfi lakik, talán ötszáz méterre. Esténként el is látogat hozzám a két barátom, és velünk töltettek egy jó órát. Gyakran itt is esznek.

Még egyre zöldséget árulunk a kikötő mellett. Fél hétkor szoktam fölkelni, és az én induskám szinte mindig elkísér. Nagy bőrtarisznyában jókora termosz tea, egy üveg lekvár és pirított kenyér várja, hogy együtt teázzunk. Maga készíti el ezt a kis reggelit, és feltétlenül ragaszkodik a szertartáshoz, hogy a napi első étkezésünknél együtt legyünk mind a négyen. A tarisznyában megvan minden szükséges kellék: csipkével szegett kicsike gyékény, amit nagy szertartásosan leterít az előbb már lesöprögetett járdára, négy porcelán csésze, aljjal. És a járdán ülve nagy komolyan megreggelizgetünk.

Röhejes úgy teázni a járdán, mint valami bisztróban, de számára természetes ez, Röfinek úgyszintén. Egyébként a járókelők sem akadnak fönn rajta, rendjén valónak érzik. Én pedig nem akarom megbántani. Annyira örül, hogy tálalhat nekünk, lekvárt kenhet a pirítósra, hogy tiltakozásommal fájdalmat okoznék neki.

Múlt hét szombatján történt valami, ami megadta nekem egy rejtély nyitját. Már két hónapja ugyanis, hogy együtt élünk, és induskám igen gyakran ad nekem egy kis aranyat. Mindig valami tört aranyat: fél arany gyűrűt, páratlan fülbevalót, darabka nyakláncot, csonka érmet vagy pénzt.

Mivel a megélhetéshez nem kell, egy dobozban őrizgetem, pedig biztat, hogy adjam el. Majdnem négyszáz grammom van már. Valahányszor megkérdem, honnan az arany, elkap, megcsókol, nevet, de semmilyen magyarázatot nem ad.

De egyik szombat délelőtt, tíz óra tájban, induskám megkér, vigyem el az apját kerékpáron, mit tudom én, hová: "Apám majd megmutatja az utat - mondja. - Én itthon maradok vasalni."

Kíváncsivá tesz, de úgy gondolom, elég messzire készülhet az öreg, ezért kegyesen ráállok, hogy elviszem.

Ott ül az elülső csomagtartón, szótlanul, hiszen csak hindu nyelven beszél, én meg megyek arra, amerre integet. Messzire megyünk, már közel egy órája karikázok. Megérkezünk a tengerpartra, egy gazdag negyedbe. Csupa szép villa sorakozik arrafelé. "Apósom" jelt ad, mire megállok, és csak figyelek. Kebléből elővesz egy gömbölyű fehér követ, letérdel az egyik ház legalsó lépcsőjére. Görgetni kezdi a követ a lépcsőn, és közben énekel: Néhány perc múlva előjön a villából egy hindu viseletbe öltözött nő, odalép hozzá, és szótlanul a kezébe nyom valamit.

Házról házra járva, délután négyig ismételgeti ezt a jelenetet. Hosszadalmas hókuszpókusz, képtelen vagyok megérteni. Az utolsó villánál egy fehérbe öltőzött férfi jön ki hozzá. Talpra állítja, belekarol, és bevezeti a házba. Jó negyedórát elmarad, majd ismét feltűnik, ugyanannak a férfinak a kíséretében, s mielőtt elválnának, az megcsókolja a homlokát vagyis inkább az ősz haját.

Elindulunk hazafelé, taposok, ahogy csak bírok, hogy minél előbb megérkezzünk, mert már fél öt is elmúlt.

Szerencsére még beesteledés előtt hazaérünk. Szép induskám, Indara, előbb bekíséri apját, majd nyakamba ugrik, noszogat a tusoló felé, hogy fürödjem meg. Frissen mosott-vasalt fehérnemű

vár, és tisztán, megborotválkozva, átöltözve ülök az asztalhoz. Szokás szerint ő szolgál föl.

Szeretném kikérdezni, de annyit gyüszmékel, értésemre adva ezzel, hogy sok a dolga, ugyanis egyre halogatná a kérdezősködést. Csupa kíváncsiság vagyok. De azt is tudom, hogy egy hindut vagy kínait sosem szabad szólásra kényszeríteni. Mindig várni kell egy ideig a kérdezősködéssel: Később maguktól is beszélnek, mert megérzik, tudják, hogy az ember valami bizalmas közlésre vár, és ha érdemesnek tartják rá, el is mondják. Egyébként ez történt Indarával is.

Már le is feküdtünk, sokáig szeretkeztünk, és amikor elégedetten, meztelen vállam gödrébe befészkeli még tüzelő arcát, rám sem pillant, úgy kezdi:

- 256 -

- Tudod, drágám, valahányszor a papám arany után jár, nem tesz semmi rosszat, sőt. A szellemeket hívja, hogy óvják a házat, ahol a követ görgeti. Köszönetül aztán adnak neki egy-egy darabka aranyat. Hazánkban, Jáván, nagyon régi szokás ez.

Így meséli az én hercegnőm. De egyik nap, a piacon, szóba elegyedek az egyik barátnőjével.

Aznap reggel még sem ő, sem a két kínai nem érkezett meg. Egyszóval ettől a csinos lánytól - ő is jávai - valami egyebet is hallok:

- Minek dolgozol, ha egyszer a varázsló lányával élsz? Nem röstell hajnalok hajnalán felzavarni, még akkor is, ha esik. Abból az aranyból, amit az apja keres, dolog nélkül is megélhetnél. Nem ért hozzá, hogyan szeressen, különben nem engedne ilyen korán kelni.

- Miért, mit csinál az apja? Ezt mondd el, mert fogalmam sincs róla.

- Az apja jávai varázsló. Ha akarja, halált hoz rád vagy a családodra. A varázskővel rád hozott rontástól csak úgy menekülhetsz, ha adsz neki annyi aranyat, hogy most már másképpen gurigázza a követ, nem abba az irányba, ahogy a halált idézte. Ezzel minden rontást megszüntet, sőt egészséget és életet hoz vele rád és házad népére.

Indara nem egészen így mondta el.

Elhatározom, hogy végére járok a dolognak, mert tudni akarom, hogy kettejük közül ki mond igazat. Néhány nap múlva ismét együtt voltam hosszú fehér szakállas "apósommal" egy patak partján, amely átszeli a Penitence Riverst, és a Demerarába ömlik. A hindu halászok arcáról bőven leolvashattam mindent. Mindegyikük megajándékozta egy-egy hallal, majd sietve eltűntek a partról.

Értettem én! Többé nem kellett kérdezgetnem senkit.

Ami engem illet, apósom, a varázsló, semmiben nem zavar. Csak hindu nyelven szól hozzám, föltevése szerint ugyanis értek valamicskét. Soha nem vagyok képes rájönni, mit akar.

Ennek megvan a maga jó oldala: köztünk nem lehet nézeteltérés. Még munkát is keres számomra: tizenhárom-tizenöt éves kislányok homlokát tetoválom. Némelykor a két keblüket is fölfedik, és rátetoválok színes, zöld, rózsaszín meg kék leveleket, vagy virágszirmokat, hogy a mellbimbójuk úgy áll ki belőle, mint a virág bibéje. A bátrak, mert igen fájdalmas ez, kanárisárgára tetováltatják a mellbimbójuk körül a fekete udvart, sőt, néhányan még magát a bimbót is, sárgára, de ez ritka.

Apósom hindu feliratos táblát helyezett el a ház előtt. Gondolom, ezen hirdeti: "Tetováló művész - Mérsékelt árak - Szavatolt munka." Jól fizetik a munkát, és két örömem is van belőle: megcsodálhatom a jávaiak szép mellét, és pénzt is keresek.

A kikötő mellett Röfi talált egy eladó vendéglőt. Büszkén hozza meg a hírt, és ajánlgatja, vegyük meg. Az ár elfogadható, nyolcszáz dollár. Ha eladjuk a varázsló aranyát, és hozzátesszük a megtakarított pénzünket, meg is vehetjük. Elmegyek szemrevételezni. Kis utcában van, de egészen közel a kikötőhöz. A nap minden órájában hemzseg arra a nép. Fekete és fehér kőlapokkal padlózott, elég nagy terem, jobbra, balra nyolc-nyolc asztal, középütt egy kerek asztal, oda ki lehet rakni az előételeket és a gyümölcsöt. A konyha nagy, tágas, világos. Benne két nagy kemence és két hatalmas tűzhely.

VENDÉGLŐ ÉS PILLANGÓK

Megkötöttük az üzletet. Indara maga adta el az összes aranyunkat. A papát egyébként meglepte, hogy hozzá se nyúltam a tört aranyhoz, amelyet kettőnk számára adogatott a lányának.

Meg is jegyezte:

- Azért adtam nektek, hogy fölhasználjátok. Kettőtöké, tehát fölösleges megkérdeznetek, hozzányúlhattok-e. Azt csináljátok vele, amit akartok.

Nem is olyan rossz ez az én "varázsló apósom". Indara pedig egész különleges klasszis, mint szerető, mint élettárs és mint barátnő egyaránt. Vitára nem kerülhet sor, mert bármit mondok, mindenre igennel felel. Csak akkor húzza föl az orrát, amikor honfitársnői cicijét tetoválom.

Egyszóval a Victory vendéglő tulaja lettem a Water Streeten, Georgetown város kikötőjének kellős közepén. Röfi a szakács, tetszik is neki, hisz ez a mestersége. A félkarú a beszerző, és ő

készíti majd azt a bizonyos kínai spagettit. így készül: finomra őrölt és szitált lisztet elmorzsolunk és jól összedolgozunk egy csomó tojás sárgájával. Víz nélkül, tehát nagy erővel és sokáig kell gyúrni. Roppant nehéz kidolgozni a tésztát, tehát a félkarú a testsúlyát is beveti, ugyanis a combjával ránehezedik a tükörsima sodrófára, amelynek belső végét rögzíti az asztal közepén. Fél

- 257 -

combját átveti a sodrófán, szabad végét a meglévő kezével markolja, és egy lábon ugrálva kering az asztal körül, így gyúrja a masszát: mivel ekkora erővel dolgozza meg, hamarosan könnyű, fölséges lesz a tészta. A végén hozzátett csöppnyi vaj végleg megadja kitűnő ízét.

Ez a vendéglő korábban csődbe ment, de most egykettőre nagy hírre tesz szert. Egy Daya nevű, fiatal és nagyon csinos hindu lány segítségével Indara szolgálja ki a vendégeket, akik csak úgy tódulnak hozzánk, hogy megízleljék a kínai konyhát. Az összes télakos fegyenc beállít. Akinek van pénze, fizet, a többi ingyen kosztol: "Boldogságot hoz, ha enni adunk azoknak, akik éhesek" -

mondja Röfi.

Egyetlen baj van: túlságosan vonzó a két felszolgáló - egyikük, mint mondtam, Indara.

Ruhájuk könnyű fátyolszövete alatt mindketten mutogatják meztelen cicijüket. Ráadásul oldalt is fölhasították a ruhájukat, bokától csípőig. Egyik-másik mozdulatukra kilátszik egész lábszáruk, sót, a combjuk is, tövig. Az amerikai, angol, svéd, kanadai és norvég matrózok némelykor naponta kétszer is nálunk esznek, hogy élvezzék a látványt. Barátaim a "stírolók vendéglőjének" nevezik a lokálomat. Én vagyok a gazda. Mindenki "főnöknek" szólít. Kassza nincs, a felszolgálók nekem adják a pénzt, én zsebre vágom, és ha kell, visszaadok.

A vendéglő este nyolctól reggel ötig, hatig tart nyitva. Mondanom sem kell, hogy hajnali három felé a kerület összes kurvái, a sikeres éjszaka után, eljönnek hozzám, hogy a stricijükkel vagy valamelyik palijukkal megkajáljanak egy curryvel ízesített csirkét vagy egy tányér babsalátát.

Sört is isznak a vendégek, főleg angol sört meg whiskyt, hazai cukornádból készült, igen jó rumot, szódával vagy coca-colával. Mivel itt alakult ki a télakos franciák találkahelye, én lettem a menedéke, a tanácsadója, bírája és bizalmasa a fegyencek és deportáltak egész kolóniájának.

Egyébként ez némelykor bajt is hoz rám. Egy lepkegyűjtő elmondta hogyan vadászik az őserdőben. Keménypapírból kivág egy lepkét, ráragasztja annak a fajta pillangónak a szárnyát, amelyre vadászni készül. A pillangót olyan egy méter hosszú bot végére rögzíti. Amikor vadászik, jobb kezében tartja a botot, és olyan mozdulatokat tesz vele, mintha röpdösne a műpillangó. Az őserdőben mindig a tisztásokat keresi föl, ahová besüt a nap. Mindegyik fajtáról tudja, melyik órában kel ki. Vannak olyan fajták, amelyek mindössze negyvennyolc órát élnek. Egyszóval, amikor a tisztás napfényben fürdik, a gubójukból kikelt pillangók rohannak a fény felé, hogy minél előbb szerelmeskedhessenek. Ahogy meglátják a csalit, már messziről rárohannak. Ha a műpillangó hím, egy hím tart feléje, hogy megmérkőzzön vele. A lepkegyűjtő a bal kezében tartott kis hálóval egykettőre elfogja.

A hálónak szűk a torka, tehát a vadász nyugodtan tovább csapdoshat vele, nem kell félnie, hogy a lepkék kiszabadulnak.

Ha a csali egy nőstény szárnyából készült a hímek azért jönnek, hogy megizéljék, s az eredmény ugyanaz.

A legszebbek az éjszakai pillangók, de mivel gyakran nekiverődnek akadályoknak, nehéz találni sértetlen szárnyút. Jóformán mindegyiké roncsolt. Ezekért az éjjeli lepkékért nagy fák tetejére mászik fel a vadász, kitereget egy fehér terítőt, s ezt hátulról megvilágítja karbidlámpával.

A nagy éjjeli lepkék - ezeknek kiterjesztett szárnya tizenöt-húsz centiméter - leszállnak a fehér terítőre. Most már csak meg kell fojtani őket: igen gyorsan és jó erősen össze kell nyomni a torukat, vigyázva, hogy össze ne zúzódjanak. Nem szabad vergődniük, mert töredezett lesz a szárnyuk, és veszítenek értékükből.

Egy üvegezett szekrényben mindig tartok kis gyűjteményeket lepkékből meg legyekből, kis kígyókból és vámpírokból. Több a vevő, mint az áru. És igen magasak az árak.

Egy amerikai egyszer rábökött az egyik lepkére, amelyiknek a szárnya alul acélkék volt, fölül pedig világoskék. Ötszáz dollárt ígért ezért a fajtáért, ha a példány hermafrodita.

Ahogy a lepkevadásszal beszélgetek, mondja, hogy egyszer fogott már ilyet, nagyon szép példány volt, ötven dollárt fizettek érte, de később megtudta, egy komoly gyűjtőtől, hogy ez a fajta csaknem kétezer dollárt ér.

- Pillangó, át akar ejteni az amerókus - így int a lepkevadász. - Hülyének néz. Ha csak ezerötszáz dollárt ér is ez a ritka példány, tudatlanságod révén még mindig busás haszonhoz jut.

- Igazad van, nagy gazember. És mi volna, ha mi ejtenénk át?

- Hogyan?

- 258 -

- Például úgy, hogy egy nőstényre fölraknánk egy hím szárnyát, vagy megfordítva. Csak nehéz lesz úgy rögzíteni, hogy ne lássék meg.

Számos hiábavaló kísérlet után azonban sikerült egy pompás nőstény példányra ráragasztani egy hím szárnyait úgy, hogy észre sem vevődött: a szárny tövét aprócska vágásba illesztettük, majd leragasztottuk balátanedvvel. Olyan jól tart, hogy a ragasztott szárnyaknál fogva föl is lehet emelni.

Több más lepkével együtt ezt is üveg alá tesszük, egy egyszerű, húszdolláros gyűjteménybe, mintha föl se figyeltem volna rá. Bevált. Alig pillantja meg az amerikai, van képe hozzá, hogy kezében egy húszdollárossal odaállítson hozzám, mondván, hogy megveszi a kollekciót. Mondom neki, hogy már elígértem, egy svéd kért tőlem egy dobozzal, és ezt neki szántam.

Két nap leforgása alatt az amerikai legalább tízszer kezébe veszi a dobozt. Végül nem bírja tovább, és odahív:

- Azt a lepkét ott, a közepén, megveszem húsz dollárért, a többit mind meghagyom neked.

- Mi különös van azon a lepkén? - S azzal nézegetni kezdem. Majd felkiáltok: - Nicsak, hiszen ez hermafrodita!

- Mit mond? Igen, valóban az. Az imént nem voltam bizonyos benne - mondja az amerókus.

- Az üvegen át nem lehetett jól látni. Megengedi? -. Azzal tüzetesen megvizsgálja a lepkét, és megkérdi:

- Mennyit kér érte?

- Egyik nap nem maga mondta, hogy ez a ritka példány ötszáz dollárt ér?

- Elmondtam én ezt több lepkevadásznak, nem is akarok visszaélni annak a tudatlanságával, aki ezt fogta.

- Egyszóval ötszáz dollár, vagy nincs üzlet.

- Megveszem, őrizze meg számomra. Tessék, itt van hatvan dollár, ennyi van velem, ez a foglaló. Adjon róla nyugtát, holnap elhozom a hátralévő összeget. És főleg vegye ki ebből a dobozból.

- Rendben van, majd másutt őrzöm. Itt a nyugta.

Már nyitáskor megjelenik Lincoln leszármazottja. Még egyszer szemügyre veszi a lepkét, most már nagyítóval. Szörnyen majrés leszek, amikor megfordítja. De elégedett, ki is fizeti, elhelyezi a pillangót a magával hozott dobozban, ismét nyugtát kér, s azzal távozik.

Két hónap múlva fölpakolnak a hekusok. Ahogy megérkezünk a rendőrségre, a főfelügyelő

francia nyelven tudtomra adja, hogy azért tartóztatnak le, mert egy amerikai csalással vádol.

- Arról a lepkéről van szó, amelyre szárnyat ragasztott - mondja a rendőrtiszt. - Ilyen trükkel adta el neki ötszáz dollárért.

Két óra múlva Röfi és Indara megérkezik egy ügyvéddel. Az ügyvéd jól beszél franciául.

Elmondom neki, hogy jómagam semmit nem értek a lepkékhez, nem vagyok se lepkevadász, se gyűjtő. A kis kollekciók eladásával azért foglalkozom, mert ezzel szívességet teszek lepkevadász ügyfeleimnek, és hogy az amerókus kínált érte ötszáz dollárt, nem én kértem az árat, egyébként pedig, ha a pille történetesen valódi, amint jómaga hitte, akkor ő a tolvaj, mert körülbelül kétezer dolláros értékhez jutott volna.

Két nap múlva van a tárgyalás. Az ügyvéd egyben a tolmácsom is. Elismétlem a mondókámat. Bizonyítékul lepkeárjegyzék van az ügyvédemnél. Egy ilyen példányért ezerötszáz dollár fölötti ár szerepel benne. Ennélfogva az amerókus fizetheti a perköltséget. Ráadásul kifizetheti az ügyvédem kétszáz dollárnyi honoráriumát is.

Az összes vagányok és hinduk összesereglenek, úgy ünneplik kiszabadulásomat egy házi készítésű ánizspálinkával. Indara egész családja eljött a tárgyalásra, és mind nagyon büszkék, hogy családjukban van egy rendkívüli ember - mivelhogy felmentettek. Őket ugyanis nem lehetett átejteni: jól tudták, hogy én ragasztottam föl azokat a szárnyakat.

Hát megtörtént, el kellett adnunk a vendéglőt, ezt sejtettük is. Indara meg Daya túlságosan szép volt, és az a sztriptízféle produkciójuk, aminek éppen csak a nyitánya játszódott le, és ennél tovább nem is jutott, jobban eszüket vette ezeknek a sűrűvérű tengerészeknek, mintha teljesen levetkőznek. Mivel a két nő rájött, hogy minél tovább odatartják a matrózok orra alá fátyolon átsejlő meztelen mellüket, annál több borravalót kapnak, véget nem érőn keresgélték, mélyen az

- 259 -

asztal fölé hajolva a blokkjukat vagy a visszajáró pénzt. A jól kiszámított magamutogatás alatt a matróznak kocsányon ült a szeme, hogy jobban lásson, majd a két lány fölegyenesedett, és odaszólt:

- És a borravalóm?

- Ó! - Bőkezűek voltak a szegény ürgék, föllobbant és le nem csillapított gerjedelmükben azt se tudták, hol áll a fejük.

Egyik nap aztán bekövetkezett, amit előre láttam. Egy pulykatojás képű, lángvörös üstökű, nagy melák matróz nem érte be azzal, hogy teljes hosszában meztelenül láthatott egy combot: ahogy a bugyi is kivillant, odakapott, és durva mancsával úgy szorongatta jávai kedvesemet, mintha satuba fogta volna. Mivel Indara éppen egy teli vizeskorsót tartott a kezében, nyomban a matróz fejéhez vágta. A matróz az ütéstől elszakítja a bugyit, és elterül a földön. Rohanok, hogy fölszedjem, de a barátai azt hiszik, hogy neki akarok esni, ezért jóformán még egyet se nyikkanhatok, valaki máris hatalmasat behúz nekem, egyenesen a szemembe. Lehet, hogy ez a bokszbajnok matróz valóban védelmére akart kelni barátjának, de az is lehetséges, hogy jól oda akart sózni a szép hindu nő férjének, mivel a férj az oka, hogy nem lehet a nő közelébe férkőzni.

Tudja az ördög! Mindenesetre a szemembe kaptam az egyenest. De a matróz előre iszik a medve bőrére, ugyanis öklözésre készen elém áll, és ezt ordítja: - "Gyere, gyere csak, apám!" Erre kap egy rúgást a megfelelő helyre, és ezt követi egy Pillangó-féle fejelés, mire a bokszoló teljes hosszában elterül.

Ebből általános bunyó kerekedik. A félkarú segítségemre siet a konyhából, és a különleges spagetti készítéséhez használt sodrófával csapkod jobbra, balra. Röfi is megérkezik egy hosszú nyelű, kétágú villával, és beledöfköd az embergomolyagba. Az a párizsi Lappe utcai apa a bálokról nyugalomba vonult vagány buzogányként forgat egy széket. Indarát valószínűleg zavarta, hogy elvesztette a bugyiját, ezért eltűnt a csetepatéból.

A végkifejlet: öt amerókus komolyan megsérült a fején, másokon, különböző testrészeiken, lyuggatás, Röfi villájának nyoma látszik. Mindenfelé vér. Egy kongói néger rendőr lecövekeli magát az ajtóban, hogy senki ne távozhasson. Még szerencse, mert már jön is a Military Police jeepje. Fehér kamáslisan, föltartott gumibottal, erőnek erejével be akarnak nyomulni, és amikor látják, hogy minden matrózuk vérben fürdik, bizonyára bosszút akarnak állni értük. A fekete rendőr visszalökdösi őket, gumibotját kitartva elállja az ajtót, és ezt hajtogatja: - Majesty Police. (Őfelsége Rendőrsége.)

Csak akkor terelnek ki bennünket, amikor megérkeznek az angol rendőrök, ők tuszkolnak föl a zsuppkocsiba. Bevisznek a rendőrségre. Engem leszámítva - nekem ugyanis monokli van a szememen - egyikünk se sebesült meg, ennek folytán nem hisznek nekünk, hogy jogos önvédelemből cselekedtünk.

Egy hét múlva, a tárgyaláson, a törvényszéki elnök elfogadja védekezésünket, és - Röfit kivéve - szabadlábra helyez bennünket, ő ugyanis három hónapot kap testi sértés miatt. Nehezen lehetett magyarázatot találni a seregnyi páros lyuggatásra, ami mind Röfi műve volt.

Mivel ezt követően, nem egészen két hét alatt, hat verekedés zajlott le, érezni lehetett, hogy nem megy tovább a dolog. A matrózok úgy döntöttek, hogy az ügyet nem tekintik befejezettnek, és mivel mindig új pofák állítottak be, honnan lehetett tudni, nem barátai-e ellenségeinknek?

Egyszóval eladtuk a vendéglőt - még annyit se kaptunk érte, amennyiért vettük. Ámbár, amilyen hírhedtté vált, nem csoda, hogy nem tülekedtek érte.

- Most mitévők legyünk? - kérdem félkarú barátomat.

- Míg Röfi ki nem jön, pihenünk. A szekeret meg a szamarat nem vásárolhatjuk vissza, mivel a vevőkörrel együtt adtuk el. Az a legokosabb, ha nem csinálunk semmit, csak pihenünk.

Később majd meglátjuk.

Röfi kijött: Azt mondja, jól bántak vele.

- Az volt az egyetlen baj - mondja -, hogy két halálraítélt volt a közelemben.

- Az angoloknak van egy pocsék szokásuk: negyvennyolc nappal a kivégzés előtt tudtára adják az elítéltnek, hogy a királynő elutasította kegyelmi kérvényüket, és hogy annak rendje-módja szerint felkötik őket ezen és ezen a napon, ennyi és ennyi órakor. Így hát - meséli Röfi -, a két halálraítélt minden reggel átüvöltött egymásnak: "Megint vége egy napnak, Johnny, már csak ennyi meg ennyi nap van hátra!" És a másik meg egész délelőtt szidalmazta bűntársát. - Ettől eltekintve Röfinek megvolt a békessége, és jól bántak vele.

- 260 -

A BAMBUSZ KUNYHÓ

Pascal Fosco a bauxitbányából jött a városba. Egyébként azok közül való, akik annak idején fegyveres támadást intéztek a marseille-i postahivatal ellen. Bűntársát nyaktilóval kivégezték.

Közülünk Pascal a legderekabb. Jó szerelő, mégis mindössze napi négy dollárt keres, de így is megtalálja a módját, hogy gondoskodjon egy-két tengődő fegyencről.

Ez a bauxitbánya messze bent, az őserdőben van. Kis falu alakult ki a tábor körül, ahol a munkások meg a mérnökök élnek. A kikötőben szüntelen rakodják az ércet a teherhajókba. Fölötlik bennem egy gondolat: miért ne csinálnánk egy mulatót ebben az isten háta mögötti, őserdei fészekben? Esténként az emberek halálra unhatják ott magukat.

- Az már igaz - mondja Fosco -, nem dúskálunk szórakozásban. Nincs ott semmi.

Indara, Röfi, a félkarú meg én már néhány nap múlva beszállunk egy rozoga bárkába, s két nap alatt megérkezünk Mackenzie-be - így hívják a bányát.

A tábor, ahol a mérnökök, a művezetők és a szakmunkások laknak, rendes, tiszta, a kis házak kényelmesek, az ablakokon mindenütt drótháló van a moszkitók ellen. A falu viszont ronda.

Nincs ott egyetlen tégla-, kő- vagy betonház sem. Csak vályogból meg bambuszból tákolt kunyhók, pálmalevéllel fedve, vagy a modernebbek, bádoglemezzel. Az italméréssel kombinált vendéglőben hemzsegnek a vendégek. A matrózok verekszenek egy-egy pohár meleg sörért. Egyik helyen sincs hűtőszekrény.

Igaza volt Pascalnak, akad tennivaló ebben a fészekben. Végül is jómagam télakban vagyok, kalandos sors ez, nem élhetek normálisan, mint a haverjaim. Azért dolgozzam, hogy épp csak megéljek? Ez nem lelkesít.

Mivel esőben sártengerré válnak az utcák, a falu központjától kissé kijjebb eső, magasabb helyet szemeltek ki. Annyi bizonyos, hogy itt még esőben sem önt el bennünket a víz, se bent, se az általam tervezett épületek körül.

A bányában dolgozó néger ácsok segítségével tíz nap alatt megépítünk egy húsz méter hosszú, nyolc méter széles helyiséget. A harminc darab négyszemélyes asztal mellett kényelmesen helyet foglalhat százhúsz ember. Van egy dobogó a művészeknek, bárpult, a helyiség teljes szélességében, és egy tucat bárszék. A mulató mellé még egy házat építünk, nyolc hálószobával, ahol könnyűszerrel el lehet szállásolni tizenhat személyt.

Amikor lementem Georgetownba, hogy megvegyem a berendezést, széket, asztalt, és így tovább, kiszolgálónak szerződtettem négy ragyogó néger lányt. Daya, aki már dolgozott nálunk a vendéglőben, úgy döntött, hogy velünk tart. Egy hindu kuli döngeti majd az ócska bérelt zongorát.

És hátravan még a műsor.

Nagy strapával sikerült megdumálnom két jávai, egy portugál, egy kínai és két kávébarna félvér nőt, hogy hagyják ott a kevésbé tisztes ipart, és a sztriptízben jeleskedjenek. Ócskásnál vásárolt vörös függöny segítségével nyitjuk és zárjuk majd a műsort.

Egy kínai halász bongóján, külön járattal szállítom el embereimet. Egy kereskedőtől minden elképzelhető italt kaptam bizományba. A cég bízik bennem, harmincnaponként fizetem, leltár szerint, amit eladok. Ők majd a megfelelő ütemben szállítják az utánpótlást. Egy ócska fonográf és néhány agyonjátszott lemez szolgáltatja majd a zenét, amikor a zongorista abbahagyja a klimpérozást. A jövendő "művésznőim" ruhatárában megtalálhatók a legkülönbözőbb öltözékek, alsószoknyák, fekete és színes harisnyák, harisnyakötők, még nagyon jó állapotban lévő melltartók, mindet rikító színük miatt vettem meg egy hindutól, aki annak idején fölvásárolta egy vándor színtársulat hagyatékát.

Röfi vette meg a bútort meg az ágyneműt. Indara a poharakat és a bár teljes fölszerelését, magam az italokat szereztem be, és én foglalkozom a művészeti kérdésekkel is. Hogy mindezt összedobjuk egy hét alatt, bizony meg kellett nyomni a gombot. Végre minden együtt van, és a felszerelés meg a személyzet megtölti az egész hajót.

Két nap múlva megérkezünk abba a fészekbe. Ezt az isten háta mögötti, őserdei falut valósággal forradalmasítja a tíz lány. Kezünkben egy-egy csomaggal mindnyájan fölbaktatunk a Bambusz Kunyhóhoz - így neveztük el lokálunkat. Megkezdődnek a próbák. "Művésznőimet" nem valami könnyű dolog megtanítani, hogyan vetkőzzenek pucérra. Egyrészt nagyon gyengén beszélek

- 261 -

angolul, tehát nemigen értik magyarázataimat, másrészt egész életükben nagy sietve vetkőztek, hogy minél előbb letudják az ügyfelüket. Most pedig éppen az ellenkezőjéről van szó: minél lassabban csinálják, annál izgibb a dolog. És mindegyik nőnek más és más taktikát kell alkalmaznia. A vetkőzés módjának összhangban kell lennie az öltözékkel is.

A krinolinos ruhába öltözött, rózsaszín fűzős, hosszú fehér csipkebugyogós Márkinő lassan vetkőzik, egy paraván mögé rejtőzve, de mögötte hatalmas tükör, amelyben a közönség apránként megcsodálhatja minden lemeztelenített darabkáját.

Aztán ott van az Expressz, ez a sima hasú, világos tejeskávé színű barna lány, a fajkeveredés pompás példánya, bizonyára egy fehér férfi és egy már világos néger nő gyermeke. A csak kissé megpörkölt kávé aranyló színére emlékeztető bőre kiemeli tökéletes arányú idomait. Hosszú fekete haja természetes hullámokban omlik istenien gömbölyű vállára. Telt, domború, a súlyos, de hetykén ágaskodó mellén a bőrénél alig valamivel sötétebb bimbó mered előre. Ez az Expressz. Öltözékének minden darabja cipzárral nyílik. Cowboy nadrágban, fején széles karimájú kalappal, csuklóján bőrrojtokkal díszített fehér blúzban jelenik meg. Egy harcias induló hangjára tűnik föl a színen, széles ívben lerúgja a cipőjét. A nadrág oldalt nyílik, a két lábszárán, és egy szempillantás alatt ki tud lépni belőle. A blúz két darabban esik le, mivel mindkét ujján cipzár fut végig.

A közönségnek ettől eláll a lélegzete, mert a két meztelen cici úgy ugrik elő, mintha dühösek volnának, mert ennyi ideig fogva tartották őket. A lánynak meztelen a két combja, a felsőteste, úgy áll meg terpeszben, keze a csípőjén, farkasszemet néz a közönséggel, majd leveszi a kalapját, s odadobja a dobogó közelében álló egyik asztalra.

Az Expressz se nem kényeskedik, se nem szégyenkezik, amikor a bugyijára kerül sor. A falatka holmit egyszerre gombolja ki kétoldalt, és valósággal lerántja magáról, és nem úgy bújik ki belőle. Így, Éva-kosztümben, előtűnik bozontos öle, s ugyanabban a pillanatban egy másik lány hatalmas, fehér tollas legyezőt nyújt át neki, ezt kinyitja, és mögéje bújik.

Az ünnepélyes megnyitás napján tömve a Bambusz Kunyhó. Itt a bánya vezérkara, teljes számban. Az éjszaka tánccal ér véget, és már világos van, amikor az utolsó vendégek is elszállingóznak. Igazi siker, szebbet remélni sem lehetett. Kiadásaink vannak, de magasak az áraink is, megtérül minden, és őszintén hiszem, hogy ennek az őserdei kabarénak sok estén át több vendége lesz, mint amennyit be tud fogadni.

A négy néger felszolgálónő nem győzte a munkát. Nagyon rövid szoknyájukban, jól kivágott blúzukban, fejükön piros kendővel, szintén nagy hatást tettek a vendégekre. Indara meg Daya a helyiség egy-egy felét ellenőrizte. A bárpultnál a félkarú és Röfi készítette össze a rendeléseket. Jómagam pedig hol itt, hol ott tűntem föl, igazítottam azon, ami sántított, segítettem, ha valami nem ment.

- Ezt nevezem bombasikernek! - jelenti ki Röfi, amikor a felszolgálók, a művésznők és a gazda magukra maradnak a nagy helyiségben. Tulaj és alkalmazottak, mind családiasan együtt étkezünk, hullafáradtak vagyunk, de mindnyájan örülünk a sikernek. Utána mindenki aludni tér.

- No, Pillangó, nem kelsz föl?

- Hány óra?

- Este hatra jár - válaszolja Röfi. - A hercegnőd segített nekünk. Két óra óta talpon van.

Minden rendben, készen rá, hogy ma este újból kezdjük.

Indara lép be egy vödör meleg vízzel. Hogy megborotválkoztam, megmosdottam, frissnek és fickósnak érzem magam, átölelem Indara derekát, így lépünk be a Bambusz Kunyhóba, ahol ezer kérdéssel fogadnak.

- Rendben ment minden, főnök?

- Jól csináltam a vetkőzést? Maga szerint hol sántít?

- Ugye, szinte hibátlanul énekeltem? Szerencsére a közönség nem háklis.

Igazán rokonszenves ez az összeverődött társaság. Ezek a művésznőkké átalakult kurvenkák komolyan veszik a munkát, és úgy látszik, örülnek, hogy szakíthattak előbbi mesterségükkel. A bolt úgy megy, hogy jobbat kívánni se lehet. Egyetlen baj van: kevés a nő ennyi magányos férfira.

Minden vendég szeretné, ha nem is egész estére, de hosszabb ideig volna társasága, valamelyik lány, lehetőleg az egyik művésznő. Van is ebből féltékenység. Ha egyszer-egyszer megesik, hogy két nő is leül ugyanahhoz az asztalhoz, a vendégek zúgolódnak.

- 262 -

A kis néger lányokat is körüldöngik, egyrészt mert szépek, főleg azonban azért, mert ebben az őserdőben nincsenek nők. A bárpult mögül némelykor előjön Daya, s ő mindenkivel elbeszélget.

Ez a ritka szépségű hindu nő vagy húsz férfinak szerez örömet jelenlétével.

Valamiképp el kell kerülni, hogy féltékenység támadjon a vendégek között, és hogy követelőzzenek, valamelyik művésznő üljön le az asztalukhoz, ezért kiterveltem hát a tombolát.

Minden sztriptíz vagy énekszám után az egytől harminckettőig beszámozott szerencsekerékkel döntjük el, hol foglaljon helyet a nő, ugyanis minden asztalnak van száma, két szám pedig a bárnak jut. A tombolán az vesz részt, aki egy üveg whisky vagy pezsgő áráért vesz egy jegyet.

Ennek az ötletnek - így hittem - két előnye is van. Először is nem lehet semmi követelőzés.

Aki nyer, az egy órán át élvezheti a leányzó társaságát az üveg ital ára fejében. Az italt a következő

módon szolgáljuk föl: mialatt a művésznő, teljesen pucéron, a hatalmas legyező mögött rejtőzködik, megforgatjuk a kereket. Amikor kijön a szám, a lány áttelepszik egy ezüstre festett nagy fatálcára, négy fickó mindenestül felkapja, és elviszi a szerencsés nyertes asztalához. A lány maga nyitja ki a pezsgősüveget, koccint, még mindig pucéron, majd elnézést kér, és öt perc múlva, már felöltözve, visszatér, és leül az asztalhoz.

Hat hónapon át minden rendben ment, de ahogy elmúlt az esős évszak, kicserélődött a közönség. Arany- és gyémántkeresők állítottak be, akik szabadon járnak-kelnek az őserdőben, mert ez gazdag lelőhelyekben. Egészen ósdi módszerekkel arany és gyémánt után kutatni roppant veszélyes dolog. A kincskeresők nemegyszer megölik vagy meglopják egymást. Éppen ezért mind fegyverrel járnak, és ha van egy kis zacskó aranyuk vagy egy maroknyi gyémántjuk, nem bírnak ellenállni a kísértésnek, és bolondul elherdálják. A lányok minden üveg ital után szép százalékot kapnak. Ezért aztán, miközben megcsókolják a vendéget, egykettőre a jegesvödörbe loccsantják a pezsgőt vagy a whiskyt, hogy előbb kiürüljön az üveg. Egyik-másik vendég még mámorában is észrevette ezt, és olyan durván kitört, hogy kénytelen voltam lerögzíttetni az asztalokat meg a székeket.

Az új vendégekkel aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen. A lányt Cimetfa Virágnak hívták, s valóban fahéjszín volt a bőre. Ez az új leányzó, akit Georgetown alvilágából horgásztam ki, a szó szoros értelmében megőrjítette a vendégeket, annyira értett a vetkőzéshez.

Amikor az ő száma került sorra, fehér szaténnal bevont kanapét hoztak be, és nem elég, hogy valami elképesztően perverz hozzáértéssel vetkőzött le teljesen pucérra, de anyaszült meztelen elnyúlt a kanapén, és cirógatni kezdte magát. Hosszú, karcsú ujjai bejárták egész meztelen testét, eljátszadoztak a tulajdon testével, hajától a lába ujjáig. Egyetlen porcikája sem maradt ki a cirógatásból. Fölösleges lefestenem, hogyan reagáltak rá ezek az őserdőt járó, kiéhezett, beszívott férfiak.

Mivel a leányzó nagyon bukott a pénzre, kikötötte, hogy akinek ő kell mint tombolanyeremény, két palack árával szálljon be, ne eggyel, mint a többieknél. Az egyik kincskereső, egy dús fekete szakállas, csupa izom férfi, többször is hiába próbálkozott, hogy megnyerje Cimetfa Virágot. Már nem tudott mit tenni, és amikor hercegnőm elindult, hogy Cimetfa Virágnak utolsó sztriptízére eladja a számokat, megvette mind a harminc asztal számát. Egyszóval csak a bár két száma maradt meg.

A szakállas, miután biztosra vette, hogy a hatvan üveg pezsgő kifizetése után már biztosan nyer, bizakodón várta Cimetfa Virág sztriptízét és a húzást. Cimetfa Virág nagyon begerjedt állapotban volt, mert már szépecskén iszogatott aznap este. Hajnali négyre járt, amikor megkezdte utolsó produkcióját. Az ital hatására izgatóbb volt, mint valaha, és mozdulatai a szokottnál is merészebbek voltak. Rrrr! Fordul a szerencsekerék, és szaruból készült mutatója majd rááll a nyertes számra.

A szakállas nyálzik izgalmában, miután végignézte Cimet leányzó pucérkodását. Vár, bizonyos benne, hogy az ezüsttálcán neki szolgálják föl csórén, a hírhedt tollas legyezővel letakarva, pompás combjai között a két üveg pezsgővel. Teljes összeomlás. Az ürge, a maga harminc számával, veszít. A 31-es szám a nyertes, tehát a bár. Hirtelenében csak félig fogja föl a dolgot, és csak akkor kap észbe, amikor látja, hogy a művésznőt fölkapják és leteszik a bárpultra.

Akkor ez a marha teljesen megkergül, föllöki az asztalt, egy ugrással ott terem a bárpultnál. Néhány szempillantás csupán, előrántja a revolverét, és háromszor. rálő a lányra.

- 263 -

Cimetfa Virág a karjaim közt hal meg. Én kaptam föl, miután az amerikai rendőrség által használt és állandóan magamnál hordott bokszerrel letaglóztam azt a barmot. Mivel összeütköztem az egyik felszolgálóval, aki tálcát vitt, csak megkésve tudtam beavatkozni, és ennek a vadállatnak volt ideje, hogy elkövesse ezt az őrültséget. Az eredmény: a rendőrség bezárta a Bambusz Kunyhót, és visszatértünk Georgetownba.

Itt vagyunk hát ismét a házunkban. Indara, mint egy igazi fatalista hindu, nem változott semmit. Számára semmit nem jelent ez a tönkremenés. Majd valami egyéb után nézünk, ennyi az egész. A két kínaival ugyanez a helyzet. Békés együttesünkben tehát nincs semmi változás.

Egyetlen szemrehányást se kapok fantasztikus ötletem miatt, hogy kisorsoltuk a lányokat, pedig ez hozta ránk a nagy bajt. Annyi megtakarított pénzünk van, hogy miután lelkiismeretesen megfizettük minden tartozásunkat, és adtunk egy összeget a meghalt lány anyjának is, nem kell idegeskednünk.

Minden este elmegyünk a bisztróba, ahol összejönnek a fegyencek. Kellemes estéket töltünk együtt, de kezdek belefáradni Georgetownba, mivel a város háborús megkötöttségek közepette él. Ráadásul a hercegnőm, aki eddig sosem volt féltékeny, és aki mellett eddig mindig szabad voltam, mint a madár, most egy tapodtat sem mozdul mellőlem, órák hosszát ott ül velem, bárhol legyek is.

Egyre körülményesebbnek látszik, hogy bármi üzleti vállalkozásba lehessen kezdeni Georgetownban. Egy nap aztán nagyon itt hagyhatnám Brit Guayanát, és mehetnékem volna más országba. Kockázat nincs benne, háború van. Egyetlen ország sem ad ki bennünket, legalábbis így hiszem.

TÉLAK GEORGETOWNBÓL

Guittou egyetért velünk. Szerinte is bizonyára van jobb hely Brit Guayanánál, ahol a megélhetés is könnyebb. Megkezdjük az előkészületeket a télakhoz. Brit Guayanát elhagyni bizony súlyos vétségnek számít. Háborús időket élünk, és egyikünknek sincs útlevele.

Chapar három hónapja itt van: miután megszüntették az internálását, megszökött Cayenne-ből. Napi egy dollár ötvenért dolgozik egy kínai cukrászdában, fagylaltot készít. Neki is mehetnékje van. Egy dijoni vagány, Deplanque meg egy bordeaux-i szintén elpályázik. Röfi meg a félkarú inkább marad. Jól érzik itt magukat.

Mivel a Demerara torkolatát roppant erős ellenőrzés alatt tartják, tele van géppuskafészekkel, torpedóvetőkkel meg ágyúkkal, pontos mását készítjük el egy halászhajónak, amelyet nyilvántartanak Georgetownban: ennek képében távozunk. Szemrehányást teszek magamnak, hogy hálátlan vagyok Indarával szemben, odaadó szerelmét nem viszonzom kellőképpen. De nem segíthetek a dolgon: annyira tapad rám, hogy már idegesítő, kihoz a sodromból. Az egyszerű, mesterkéletlen nők nem tartják féken a vágyaikat, nem várnak annak hívására, akit szeretnek. Ez a hindu lány pontosan úgy viselkedik, mint a guajirai két indián lánytestvér: Amikor az ilyen nő érzéki gyönyörre vágyik, fölkínálkozik, és súlyos vétség, ha az ember nem nyúl utána. Valódi és szűnni nem akaró fájdalom ver fészket benne, márpedig ez bánt engem, mert indián-e vagy hindu, én sem akarok szenvedést okozni Indarának, és kényszerítenem kell magamat, hogy a karomban a lehető legnagyobb gyönyörben legyen része.

Tegnap páratlanul szép látványban volt részem, ami az érzelmeknek csupán mozdulatokkal történő kifejezését illeti. Brit Guayanában létezik valamiféle modern rabszolgaság. A jávaiak öt vagy tíz évre szerződnek el a gyapot-, cukornád- vagy kakaócserje ültetvényekre. A férjnek és feleségnek naponta munkába kell mennie, kivéve, ha betegek. De ha az orvos nem igazolja, büntetésből egy hónappal megtoldják a szerződésüket. És kisebb vétségek fejében ez még további hónapokkal meghosszabbodik. És mivel mindnyájan szeretik a szerencsejátékot, eladósodnak, és hagy fizethessenek hitelezőiknek, egy-, sőt több éves hosszabbítást is aláírnak, csak hogy fölvehessék az ezért járó külön jutalmat.

Gyakorlatilag tehát soha nem szabadulnak. Még a feleségüket is képesek eljátszani, és lelkiismeretesen állják is a szavukat, de egyvalami szent számukra: a gyermekük. Mindent megtesznek, hogy free, azaz szabad maradjon. A legsúlyosabb gondokkal is megküzdenek, a legnagyobb nélkülözéseket is kiállják, tehát igen ritka, hogy a gyermekük is leszerződjön az ültetvényre.

- 264 -

Egyszóval ma van egy hindu lány esküvője. Mindenki hosszú ruhát visel, az asszonyok fehér fátyolszövetből, a férfiak lábfejükig érő fehér tunikában vannak. Tengernyi narancsvirág. A különböző vallási szertartások után játszódik le az a jelenet, amikor az ifjú férj magával akarja vinni a feleségét. A vendégek a ház ajtajától jobbra és balra sorakoznak. Egyik oldalon a nők, másik oldalon a férfiak. A nyitott ajtóban, a ház küszöbén, ott ül a fiatalasszony apja meg anyja. Az ifjú házasok megölelik családtagjaikat, és elvonulnak a néhány méteres sorfal között. Majd a menyecske hirtelen kitépi magát férje karjaiból, és futva megindul vissza, az anyja felé.

A mama fél tenyerével eltakarja a szemét, a másik kezével visszaparancsolja a férjéhez.

A férj kitárja karját és hívja, de a fiatalasszony mozdulatokkal jelzi tanácstalanságát.

Anyjától kapta az életét, és nagyon ügyesen meg is játssza, érzékelteti, amint a kisgyerek előjön az anyja hasából. És anyja melle táplálta. Mindezt feledje-e azért, hogy kövesse a férfit, akit szeret?

Talán igen de ne sürgess, ezt kéri a nő mozdulataival: várj egy kicsit, hadd nézzem meg jó szüleimet, akik életem egyetlen értelme voltak, míg csak veled nem találkoztam.

Akkor az ifjú férj, szintén mozdulatokkal, értésére adja: tőle is azt követeli az élet, hogy feleség legyen és anya. Mindezt a lányok és fiúk éneke kíséri, ők válaszolnak az ifjú házasoknak.

Végül a fiatalasszony, miután még egyszer kiszabadítja magát férje karjai közül, megöleli szüleit, futva tesz néhány lépést, férje karjába veti magát, aki nagy gyorsan viszi a virágfüzérekkel díszített, rájuk váró kétkerekű kocsi felé.

Aprólékos gonddal készítjük elő a télakot. Széles, hosszú csónakot készíttettünk, jó nagy- és orrvitorlával és kitűnő minőségű kormánnyal, de nagyon vigyázunk, hogy a rendőrség meg ne neszelje a dolgot.

Lakónegyedünktől lejjebb, a hatalmas Demerara folyóba ömlő kis Penitence Riveren rejtjük el a hajót. Pontosan olyanra van festve, és azt a számot viseli, mint egy Georgetownban nyilvántartott kínai halászbárka. Csak a lámpákkal megvilágított legénység más. Hogy sikerüljön a megtévesztés, nem maradhatunk állva, mert a lekoppintott hajón kicsi és cingár kínaiak dolgoznak, mi pedig magasak vagyunk és vállasak.

Minden rendben megy, kivilágítva haladunk át a Demerara torkolatán, és kifutunk a tengerre. Örülök, hogy kijutottunk, túl vagyunk a veszélyen, nem fedeztek föl, de azért van valami, ami miatt nem tudom teljesen élvezni a sikert: úgy jöttem el, mint egy tolvaj, nem szóltam hindu hercegnőmnek. Tőle, az apjától és földijeitől csak jót kaptam, én ellenben csúnyán fizettem érte.

Nem próbálok igazolást keresni viselkedésemre. Szerintem nem valami szép, amit tettem, és egyáltalán nem vagyok elégedett önmagammal. Hatszáz dollárt tüntetően ott hagytam ugyan az asztalon, de amit így kap az ember, nem lehet pénzzel megfizetni.

Negyvennyolc órán át kell északnak tartanunk. A fejemben újra egy régi elgondolásom motoszkál: Brit Hondurasba szeretnék menni. Akkor pedig jó két napot kell töltenünk a nyílt tengeren.

Öten vagyunk, akik olajra léptünk: Guittou, Chapar, a bordeaux-i Barriére és Deplanque, egy dijoni ürge, valamint jómagam, Pillangó, hajóutunk felelős kapitánya.

Alig harminc órája vagyunk a tengeren, amikor iszonyú vihar kap el bennünket, s ezt valamiféle tájfun, forgószél követi. Villámlás, mennydörgés, eső, hatalmas, szeszélyes hullámok, a tenger fölött kavargó orkán magával ragad bennünket, ellenállhatatlanul, valami tébolyult, iszonyú táncban, olyan tenger hátán, amilyet még sosem láttam, sőt elképzelni sem tudtam. Életemben először tapasztalom, hogy irányt változtatva forog a szél, olyannyira, hogy a passzátszelek teljesen megszűnnek, és a kavargás ellenkező irányba dobál bennünket. Ha így tart egy hétig, a fegyenctelepen kötünk ki.

Ez a tájfun egyébként emlékezetes maradt - később tudtam ezt meg Trinidadban, Agostini úrtól, a francia konzultól. Az ő ültetvényén jó hatezer kókuszpálmát tett tönkre a vihar. Ez a dugóhúzószerűen mozgó tájfun embermagasságban a szó szoros értelmében elfűrészelte a pálmafákat. A szél házakat kapott föl, elvitte őket jó messzire, és leejtette a földre vagy a tengerbe.

Nekünk is mindenünk odaveszett: az élelmünk, a csomagjaink és a több hordó ivóvíz. Az árboc kettétört, nem egészen két méter magasságban, nem volt már vitorlánk, s ami a legnagyobb baj, a kormány is eltört. Valami csoda folytán Chapar megmentett egy kis evezőt, s ezzel a lapátkával próbálom irányítani a csónakot. A tetejébe mindnyájan pucérra vetkőztünk, hogy valamiféle vitorlát

- 265 -

fabrikálhassunk. Rámegy minden, a zakónk, a nadrágunk, az ingünk. Mind az öten gatyában vagyunk. Ezzel a vitorlával, amit a ruházatunkból tákoltunk össze a hajón található kis tekercs drót segítségével, a csonka árboc ellenére is, még manőverezni is tudunk.

A passzátszelek újból feltámadnak, ki is használom őket, és egyenesen délnek tartok, csak hogy földet érjek, bárhol, akár Brit Guayanában is. A ránk váró büntetésnek is csak örülhetnénk. A bajtársaim mind rendesen viselkedtek a vihar alatt és után, ámbár ez nem is vihar volt, hanem égszakadás, földindulás.

Csak hat nap elmúltával - ebből kettő teljes szélcsendben telt el - pillantjuk meg a földet.

Ezzel a tenyérnyi vitorlával - bár a szél a lyukak ellenére is bele tud kapaszkodni - nem tudunk pontosan úgy manőverezni, ahogy szeretnénk. A kis evezőlapát sem elegendő, hogy határozottan és biztosan irányíthassam a hajót. Mivel meztelenek vagyunk, egész testünket lüktető égési sebek borítják, s ettől csökken a küzdőképességünk is. Egyikünknek sincs bőr az orrán: az eleven húst látni. Az ajkunkon, a lábfejünkön, az ágyékunkon és a combunkon is az eleven hús kandikál ki.

Olyan kínzó szomjúság gyötör, hogy Deplanque meg Chapar végül már sós tengervizet ivott. Azóta még jobban szenvednek. A marcangoló szomjúság és éhség közepette is akad valami jó: egyikünk, de egyikünk se panaszkodik. És senki nem ad tanácsot a másiknak. Aki sós vizet óhajt inni, vagy tengervízzel borogatja magát, mondván, hogy az frissít, magától is rájön, hogy a sós víz csak marja a sebeit, és még mélyebbre égeti, ahogy párolog.

Én vagyok az egyetlen, akinek a fél szeme nyitva van, és ép is, ugyanis mindegyik bajtársamnak csupa genny a szeme, és minduntalan beragad. A fájdalom ellenére is mosogatnunk kell a szemünket, hiszen jól nyitva kell tartanunk, és tisztán kell látnunk. A tűző nap olyan dühödten perzseli égési sebeinket, hogy alig-alig bírjuk. Deplanque félőrült már, és azt emlegeti, hogy a vízbe veti magát.

Már majd egy órája, hogy a látóhatáron látni véltem a földet. Persze nyomban arra kormányoztam, bár egy szót sem szóltam, hiszen nem voltam egész bizonyos a dolgomban. De madarak jelennek meg, és körülröpdösnek bennünket, egyszóval nem tévedtem. Kiáltozásukra most fölfigyelnek a bajtársaim, ugyanis a napsütéstől és a fáradtságtól elhülyülten elnyúltak a csónak alján, és a karjukkal eltakarták az arcukat.

Guittou előbb kiöblíti a száját, mert különben egy árva hang nem jönne ki a torkán, majd megkérdi:

- Látod a földet, Pilla?

- Igen.

- Mit gondolsz, mennyi időbe telik, mire megérkezünk?

- Olyan hat-hét órába. Ide figyeljetek, barátaim, nem bírom tovább. Ugyanúgy összeégtem, mint ti, de a fenekemen is kint van az eleven hús, mert feldörzsölt a pad, és kimart a tengervíz. A szél nem valami erős, csak lassan haladunk, minduntalan görcs áll a két karomba meg a kezem fejébe, mert kifáradt, hisz annyi ideje szorongatom már ezt a kormánynak használt evezőt. Volna egy javaslatom. Vegyük le a vitorlát, feszítsük ki a csónak fölött, mint egy tetőt, és estig bújjunk meg a tűző nap elől. A hajó magától is a part felé sodródik. Ezt kell tennünk, hacsak valamelyikőtök föl nem vált a kormánynál.

- Nem, nem, Pilla. Tegyük azt, amit mondtál, aludjunk egyet a vitorla árnyékában, egyvalaki őrködjön.

Forróságban, déli egy órakor hangzott el a javaslatom. Állati elégedettséggel nyúlok el a csónak alján, végre árnyékban. Haverjaim a legjobb helyet engedték át nekem, hogy elölről kapjak némi friss levegőt. Aki őrködik, ül, de szintén a vitorla árnyékában. Mindegyikünk, még az is, aki őrségben van, egykettőre megszűnik létezni. Elalszunk, halálos kimerültségünkben, élvezzük az árnyékot, mert hogy végre megszabadulhattunk a könyörtelen napsütéstől.

Sziréna üvöltésére riadunk föl. Félrehúzom a vitorlát, kint sötét van. Hány óra lehet? Ahogy visszaülök a helyemre, a kormányhoz, hűs szellő cirógatja lenyúzott testemet, és nyomban fázni kezdek. De micsoda pompás érzés, hogy már nem parázslok!

Fölhúzzuk a vitorlát. Tengervízzel mosogatom a szemem - szerencsére csak az egyik ég és gennyezik: jobbra és balra egész tisztán látom a földet. Hol járhatunk? A két partdarab közül melyiknek tartsak? Újból hallani a sziréna üvöltését. Hallom, hogy a jobb oldali partról jön a jelzés.

Mi a fenét akarnak közölni velünk?

- 266 -

- Szerinted hol járunk, Pilla? - kérdi Chapar.

- Őszintén megvallva, fogalmam sincs róla. Ha ez nem valami különálló földdarab, hanem öböl, akkor talán Brit Guayana csücskében vagyunk, azon a részen, mely az Orinocóig, Venezuela nagy határfolyójáig terjed. De ha ezt a jobb oldali partdarabot elég nagy víz választja el a bal oldalitól, akkor ez a félsziget egy sziget, mégpedig Trinidad. Balra volna Venezuela, tehát a Pária-

öbölben járunk.

Azoknak a hajózási térképeknek alapján latolgatom ezt, amelyeket alkalmam volt tanulmányozni. Ha jobbra van Trinidad, balra Venezuela, melyiket válasszuk? A sorsunk függ a választástól. Ezzel a jó üde széllel nem lesz túl nehéz a partnak tartani. E pillanatban se erre, se arra nem tartunk. Trinidadban az ángliusok vannak, ugyanaz a kormányzat, mint Brit Guayanában.

- Biztosan jól fognak bánni velünk - jegyzi meg Guittou.

- Igen, de mit határoznak majd abban az ügyben, hogy háború idején engedély nélkül, titokban elhagytuk a területüket?

- És Venezuela?

- Hogy ott mi van, azt nem tudni - jegyzi meg Deplanque. - Gomez elnök idején a fegyenceknek útépítésen kellett dolgozniuk, nagyon ronda körülmények között, utána pedig a cayenne-ieket... ott így nevezik a fegyenceket... kiadták Franciaországnak.

- Igen, csakhogy most másként megy ez, mert háború van.

- Ahogy Georgetownban hallottam, ők nincsenek benn a háborúban, semlegesek.

- Biztos ez?

- Biztos.

- Akkor Venezuela veszedelmes hely számunkra.

Fényeket látunk a jobb oldali parton, de a bal oldalin is. Megint megszólal a sziréna, és most háromszor egymás után fölbődül. Jobbról fényjelzések érkeznek hozzánk. A hold előbújt már, a part elég messzi van, de arra tartunk. Egészen elöl két hatalmas, fekete, hegyes szikla meredezik elő a tengerből. Ezért szirénázhatnak: jelzik a veszélyt.

- Nézd csak, jelzőbóják! Egy egész bójahálózat. Kössük ki magunkat az egyikhez, és várjuk meg a nappalt. Engedd le a vitorlát, Chapar.

Nyomban le is engedi azt a nadrágokból és ingekből készült, általam vitorlának nevezett tákolmányt. A lapáttal fékezek, és orral odaállok az egyik "bójához". A csónakunk orrán szerencsére megmaradt egy jó darab kötél, mert olyan erősen oda volt kötve a karikához, hogy a tájfun nem bírta letépni. Kész, kikötöttünk. De nem közvetlenül ahhoz a fura bójához kötjük a csónakot, mivel nincs rajta semmi, amihez a kötelet erősíthetnénk, hanem a kábelhez, mely összeköti a szomszéd bójával. Jól beállunk ehhez a kábelhez, mely nyilván a kikötő bejáratát határolja. Ügyet se vetünk a jobb oldalról állandóan üvöltöző szirénára, mindnyájan elnyúlunk a csónak fenekén, és magunkra húzzuk a vitorlát; hogy védjen a széltől. Jó meleg árad szét a széltől és az éjszakai hűvösségtől meggémberedett testemben, és valószínűleg mindenkit megelőzve, egykettőre mélyen horkolok.

Már szép világos van, mikor fölébredek. A nap éppen most bukkan föl, a tenger kissé nyugtalan, és kékeszöld, szinte jelzi, hogy a fenéken koralltelep van.

- Mihez kezdjünk? Kimerészkedjünk a partra? Megdöglök az éhségtől és a szomjúságtól.

Ez az első eset, hogy egyikünk panaszkodik a napok óta, pontosan ma hét napja tartó éhezés miatt.

- Annyira közel vagyunk a földhöz, hogy nagyot nem hibázunk, ha megtesszük - szól Chapar.

Ahogy ott ülök a helyemen, tisztán látom, hogy a tengerből ágaskodó két hatalmas szikla után, megszakad a föld. Jobbra van tehát Trinidad, balra Venezuela. Kétségtelen, hogy a Pária-

öbölben vagyunk, és hogy a tenger vize kék és nem sárga az Orinoco hordalékától, bizonyára azért van, mert a szárazföld és a sziget között áramlásban vagyunk, amely tovább vonul a nyílt tenger felé.

- Hogy mitévők legyünk? Szavazzátok meg ti. Túl nagy a felelősség, nem dönthetek magam.

Jobbra van Trinidad, az az angoloké, balra Venezuela. Hová mennétek? Tekintettel a hajó állapotára és a magunk testi állapotára, a lehető leggyorsabban partra kell szállnunk. Közülünk ketten már

- 267 -

visszanyerték a szabadságukat: Guittou és Corbiére. Mi hárman, Chapar, Deplanque és jómagam forgunk a nagyobb veszélyben. Nekünk kell döntenünk. Mi a véleményetek?

- A legokosabb volna Trinidadba menni. Venezuela az nagy ismeretlen.

- Semmi szükség, hogy határozzunk, egy őrnaszád tart felénk, azok majd döntenek helyettünk - jegyzi meg Deplanque.

Valóban, egy naszád száguld felénk. Itt is van már, megáll, tőlünk jó ötvenméternyire.

Valaki tölcsért vesz a kezébe. Zászlót is látok, de nem angolt. Csupa csillag, nagyon szép zászló, soha életemben nem láttam még. Venezuela lobogója lehet. Később ez a zászló lesz az "én lobogóm", új hazám lobogója, számomra a legmeghatóbb jelkép, annak jelképe, hogy mint minden rendes embernek, számomra is egy tenyérnyi vászon sűrítve fejezi ki egy nagy népnek, az én népemnek legnemesebb tulajdonságait.

- Quien son vosotros? (Kik maguk?)

- Franciák vagyunk.

- I Estan locos? (Megőrültek?)

- Miért?

- Porque son amarados a minas! (Mert aknákhoz kötötték ki magukat!)

- Hát azért nem jönnek a közelünkbe?

- Igen, gyorsan oldják el magukat.

- Megvan.

Chapar három másodperc alatt kioldotta a kötelet. Nagy ügyesen egy úszó aknákból álló lánchoz kötöttük ki magunkat. Csoda, hogy levegőbe nem röpültünk, magyarázza a naszád parancsnoka most, hogy már a naszádhoz vagyunk kikötve. A legénység nem jön át hozzánk, de kávét, jó cukros meleg tejet és cigarettát adnak át.

- Menjenek Venezuelába, biztosíthatom, hogy jó bánásmódban lesz részük. Nem tudjuk magukat kivontatni, mert sürgősen el kell hoznunk egy súlyos sebesültet a barimasi világítótoronytól. Főleg ne próbáljanak fölmenni Trinidadba, mert kilencven százalékban biztos, hogy aknára futnak, akkor pedig...

Egy "Adios, buena suerte" (Viszontlátásra, jó szerencsét) után távozik a naszád. Két liter tejet hagytak nekünk. Eligazítjuk a vitorlát. Már délelőtt tízre jár. Hála a kávénak meg a tejnek, a gyomrunk is kezd rendbe jönni. Számban egy cigarettával, minden óvatoskodás nélkül kikötök egy selymes homokkal borított parton, ahol vagy ötvenen lesik, kik érkeznek ezzel a fura lélekvesztővel, amelyből csonka árboc mered az égnek, rajta ingből, nadrágból meg zakóból tákolt vitorla.

Tizenharmadik füzet

VENEZUELA

AZ IRAPAI HALÁSZOK

Számomra teljesen ismeretlen világot, embereket, civilizációt fedezek föl. A venezuelai földön töltött első percek annyira megindítóak, hogy a magam kevéske tudományánál nagyobb tehetséggel lehetne csak elmondani, megrajzolni, lefesteni azt a meleg fogadtatást, amelyben ez a nagylelkű lakosság részesít bennünket. A férfiakon, akár fehérek, akár feketék - nagy többségük egészen világos színű, akár a fehér ember több napos napsütés után - térdig föltűrt nadrág.

- Maguk szegények, milyen állapotban vannak! - mondják a férfiak. Irapa a halászfalu neve, ahová megérkeztünk, kis helység ez Sucre szövetségi államban. A fiatal nők - szépek, inkább kis termetűek, de nagyon kecsesek - és az érettebb korú meg az egészen idős asszonyok kivétel nélkül betegápolóvá, irgalmas nővérré, oltalmazó anyává alakulnak át.

Az egyik házhoz csatlakozó védőtető alatt szállásolnak el bennünket: elhelyeznek ott gyapjúból szőtt öt függőágyat és székeket, bennünket pedig tetőtől talpig bekennek kakaóvajjal.

Egyetlen centiméternyi eleven húst sem hagynak ki. Kiéhezettek vagyunk és halálosan fáradtak, a hosszan tartó éhezés minden vizet elvont a szervezetünkből, és ezek a part mentén élő emberek tudják, hogy alvásra van szükségünk, ámbár ennünk is kell, de csak egy-egy falásnyit.

- 268 -

Mindegyikünk szépen ott fekszik a maga függőágyában, és valamelyik rögtönzött ápolónőnk alvás közben is szánkba adja azt az egy falatot. Teljesen ki voltam zsigerelve, az erőm végén jártam, amikor lefektettek a függőágyba, de nyílt sebeimet előbb vastagon bekenték kakaóvajjal, hogy most valósággal olvadozom álmomban, de közben eszem, iszom, ámbár nemigen tudom, mi is történik körülöttem.

Az ezen a tájon szokásos, tápiókaféle ételből az első néhány kanálnyit üres gyomrom képtelen befogadni. Egyébként nemcsak én jártam így. Mindnyájan, és többször is, részben vagy egészben kihánytuk az ételt, amit az asszonyok belénk diktáltak.

A falu lakói nagyon-nagyon szegények. Mégis kivétel nélkül mindegyikük igyekszik segíteni rajtunk. Három nap múlva - hála az ápolásnak, amiben ezek a falusiak részesítettek bennünket, és hála fiatalságunknak jóformán fölépülünk. Hosszú órákon át talpon vagyunk, ott üldögélünk a kókuszpálmalevélből font, hűs árnyat adó tetőzet alatt, és elbeszélgetünk az emberekkel. Nincs annyijuk, hogy egyszerre mindőnket ellássanak ruházattal. Kis csoportokat alakítottak. Az egyik főleg Guittou-val törődik, a második Deplanque-kal, és így tovább. Vagy tízen vannak, akik engem dajkálnak.

Az első napokban csak éppen ránk húztak valami használt, de nagyon tiszta holmit. Most ellenben, amikor csak tehetik, vesznek nekünk egy-egy új inget, nadrágot, nadrágszíjat, egy-egy pár papucsot. Az asszonyok között, akik velem törődnek, van néhány süldő lány, indián típus mindegyikük, de már spanyol vagy portugál vér is csörgedez bennük. Egyikük neve Tibisay, a másiké Nenita. Vettek nekem inget, nadrágot, és egy pár asparagaténak nevezett papucsot.

Sarkatlan bőrtalpa van, és széles fonott szalag tartja. Ez csak a rüsztöt fedi, a lábujjak szabadok, és hátrafelé, körbe fut róla egy pánt, ami a saroknál tartja.

- Semmi szükség, hogy megmondjátok, honnan jöttetek. A tetoválásból látjuk, hogy a francia fegyenctelepről szöktetek.

Ez még nagyobb megindultságot vált ki belőlem. Hogyhogy? Tudják, hogy valami súlyos bűntettért ítéltek el bennünket, hogy olyan börtönből szöktünk, amelynek nagy szigorúságáról könyvből vagy újságból olvastak már, és ezeknek az egyszerű embereknek mégis természetes, hogy segítsenek rajtunk, támogassanak bennünket? Aki gazdag, vagy legalábbis tehetős, és fölruház valakit, enni ad egy éhező idegennek, és közben otthon a családja és jómaga semmiben nem szenved hiányt, elárulja mindenképp, hogy jó ember. De hogy valaki a kemencében maga sütötte, kukoricából vagy maniókából készült tortaszerű casavét megfelezi, jóllehet maga és családja számára sincs elege, azt a szerény ételt, ami jobbára csak megtölti a gyomrot, de nem tápláló, megosztja egy idegennel, aki ráadásul az igazságszolgáltatás elől szökik, ez bámulatra méltó.

Ezen a reggelen mindenki hallgatag, férfiak, nők egyaránt. Bosszúsnak és aggodalmasnak látszanak. Mi történhetett? Tibisay és Nenita ott van mellettem. Két hete most tudtam először megborotválkozni. Egy hete élünk már ezek között az emberek között, akik tenyerükön hordják a szívüket. Mivel az égési sebeim helyén egészen vékony bőr sarjadt, meg mertem kockáztatni a borotválkozást. A szakállam miatt az asszonyok csak találgathatták koromat. Most aztán lelkesednek, és naivan meg is mondják, hogy fiatalnak tartanak. Pedig harmincöt éves múltam, bár igaz, huszonnyolcnak vagy harmincnak látszom mindössze. Igen, érzem, hogy ezek a vendégszerető

férfiak és nők gondban vannak miattunk.

- Mi készül itt? Beszélj, Tibisay, mi van?

- Az Irapa melletti Güiria faluból várják a hatóság embereit. Nálunk nincs "elöljáró"

(rendőrfelügyelő), és hogyan, hogyan se, a rendőrségnek tudomására jutott, hogy itt vagytok. És most eljönnek.

Magas, szép, néger nő tart felém, egy fiatalember kíséri, akinek felsőteste meztelen, fehér nadrágja pedig térdig fölgyűrve. Atlétateste szép, arányos. A néger nő, La Negrita - színes bőrű

nőknek kedveskedő megszólítása, és nagyon elterjedt Venezuelában, ahol egyáltalán nincs faji vagy vallási megkülönböztetés - így szól hozzám:

- Senor Enriquez (Henri úr), hamarosan megérkezik a rendőrség. Nem tudom, jó vagy rossz szándékkal jönnek-e. Nem akartok-e egy időre elrejtőzni a hegyekben? Az öcsém elvezethet titeket egy házikóba, ahol senki sem fog keresni benneteket. Tibisay, Nenita és én majd naponta viszünk ennivalót, és beszámolunk az eseményekről.

- 269 -

Mélyen meghatódom, szeretném megcsókolni a kezét ennek a nemes lelkű nőnek, de elhúzza a kezét, és kedvesen, testvériesen csókot nyom az arcomra.

Lovasok érkeznek, vágtatva. Mindegyiküknél kaszaboló szerszám, a cukornád vágására használt, hosszú, görbe kés, amely kardként lóg bal oldalukon, derekukon széles öv, tömve tölténnyel, és jobboldalt, a csípőjükön, hatalmas revolver, tokban. Leszállnak. Egy széles pofacsontú, indiánosan ferde szemű, magas, inas, vagy negyven év körüli férfi, a fején rizsszalmából font óriási kalap, felénk tart.

- Jó napot! Én vagyok az elöljáró, a rendőrség főnöke.

- Jó napot, uram.

- Ti pedig miért nem értesítettetek, hogy öt cayenne-i szökevény van itt? Ahogy hallom, már egy hete itt élnek. Feleljetek.

- Azt vártuk, hogy talpra tudjanak állni, begyógyuljanak az égési sebeik.

- Értük jöttünk, Güiriába visszük őket. Hamarosan megérkezik a teherautó.

- Inna egy kávét?

- Köszönöm, igen.

Körbe letelepszenek, és mindenki kávézik. Nézem a rendőrfőnököt és a rendőröket. Nem látszanak rossz embereknek. Az az érzésem, hogy felső parancsnak engedelmeskednek, de nem értenek vele egyet.

- Az Ördögszigetről szöktek?

- Nem, Brit Guayanából, Georgetownból jöttünk.

- Miért nem maradtak ott?

- Nehéz volt a megélhetés.

Mosolyogva kérdi:

- Azt gondolták, hogy itt jobb lesz, mint az angoloknál?

- Igen, mert mi is latin nép vagyunk, mint maguk.

Ahogy ott ülünk körben, egy csapat férfi tart felénk, heten vagy nyolcan lehetnek. Élükön egy ötven év körüli, százhetvenöt centinél magasabb, egészen világos csokoládészín bőrű férfi.

Óriási fekete szeméből értelem és ritka lelkierő sugárzik. Jobb marka a combja mentén csüngő

cukornádvágó markolatán nyugszik.

- Rendőrfőnök úr, mit akar kezdeni ezekkel az emberekkel?

- A güiriai börtönbe viszem őket.

- Miért nem hagyja, hogy itt éljenek velünk, az idevalósi családok körében? Magunkhoz veszünk egyet-egyet.

- Nem lehet, mert a kormányzó parancsa másképp szól.

- De Venezuela földjén nem követtek el semmi bűncselekményt.

- Elismerem. De akkor is nagyon veszélyes emberek, mert ha a franciák kényszermunkára ítélték

őket,

nagyon

súlyos

bűncselekményt

követhettek

el.

Ráadásul

megszöktek,

személyazonossági igazolványuk nincs, és a hazájuk rendőrsége bizonyára kikéri majd őket, amikor megtudják, hogy Venezuelában vannak.

- Itt tartjuk őket magunknál.

- Nem lehet, mert a kormányzó parancsa másképp szól.

- Minden lehetséges. Mit tud a kormányzó az emberek nyomorúságáról? Egy ember sosem lehet elveszett. Bármit követett el is valamikor, élete folyamán, mindig van rá lehetőség, hogy megmentsük, és a közösség számára hasznos, rendes embert faragjunk belőle. Mondjátok meg, nincs igazam?

- Így van - felelik kórusban a férfiak és nők. - Hagyják őket itt, mi majd segítünk nekik, hogy új életet kezdjenek. Egy hét alatt eléggé megismertük őket, bizonyos, hogy derék emberek.

- Nálunk civilizáltabb emberek sötétzárkába dugják őket, hogy ne követhessenek el több rosszat - mondja a rendőrfőnök.

- Rendőrfőnök úr, mit nevez maga civilizációnak? - kérdem. - Azt hiszi, mert nálunk van felvonó, repülőgép, földalatti vasút, ez már bizonyítja, hogy a franciák civilizáltabbak, mint ezek az emberek, akik befogadtak és ápoltak bennünket? Tudja meg, hogy szerény véleményem szerint több civilizáltság, nagyobb lélek, több megértés lakozik mindegyik emberben, aki ebben a közösségben, természetes egyszerűségében él, noha nélkülözi a gépi civilizáció minden áldását. De ha nem

- 270 -

részesülnek is a ha-ladás áldásaiban, sokkal nagyobb mértékben megvan bennük a keresztény irgalmasság érzése, mint a világ összes úgynevezett civilizált emberében. Egy írástudatlan ember ebből a kis fészekből számomra többet jelent, mint egy, a párizsi Sorbonne-ról kikerült bölcsész, ha ennek a lelke egy napon olyanná válik, mint azé a főügyészé, aki engem elítéltetett. Az egyik mindig ember marad, a másik elfeledte, mi az, embernek lenni.

- Értem magát. De én csak eszköz vagyok. Már itt is a teherautó. Kérem, viselkedésével legyen segítségemre, hogy bonyodalom nélkül menjenek a dolgok.

A nők mindegyik csoportja megöleli azt, akinek gondját viselte. Tibisay, Nenita és a La Negrita forró könnyeket hullat, amikor megölel. Mindegyik férfi kezet szorít velünk, így fejezik ki, mennyire fájlalják, hogy börtönbe visznek bennünket.

- Viszontlátásra, irapaiak! Kimondhatatlanul nemes fajta vagytok, mert volt bátorságotok, hogy szembeszálljatok a saját hazátok hatóságaival, megrójátok őket, védelmetekbe vegyétek a szegény ördögöket, akiket tegnap még nem is ismertetek. A kenyér, amelyet nálatok ettem, a kenyér, amelyet volt erőtök elvonni a saját szátoktól, hogy nekem adjátok, a kenyér, az emberek testvériségének jelképe, számomra az elmúlt idők fölséges példája: "Ne ölj, tégy jót azokkal, akik szenvednek, még ha ezért magadnak nélkülöznöd is kell. Segítsd mindig azokat, akik szerencsétlenebbek nálad." És ha én egy napon szabad leszek, segíteni fogok másokon, amikor csak tehetem, mert így tanultam ezt az első venezuelai emberektől, akikkel találkoztam.

Később még igen sokkal összehoz a sors.

- 271 -

AZ EL DORADÓ-I FEGYENCTELEPEN

Két óra múlva megérkezünk egy nagy faluba, Güiriába, kis tengeri kikötő, de rátartin városnak mondja magát. Az elöljáró (nagyjából megfelel a mi rendőrfőnökünknek) maga ad át bennünket a helybeli rendőrség parancsnokának. A rendőrkapitányságon elég jól bánnak velünk, de vallatnak bennünket, és a nyomozó, a maga korlátoltságában, egyáltalán nem akarja elhinni, hogy Brit Guayanából jövünk, ahol szabadok voltunk. Amikor magyarázatot kér rá, miért érkeztünk Venezuelába olyan nyomorúságos állapotban és halálosan kimerülten, jóllehet Georgetownból igen rövid az út a Pária-öbölbe, ráadásul kijelenti, hogy bolonddá akarjuk tartani a tájfunról szóló históriánkkal.

- Két nagy banánszállító hajó mindenestül odaveszett a forgószélben, egy bauxittal megrakott teherhajó szintén elsüllyedt, a legénységgel együtt, maguk ellenben megmenekültek azzal a nyitott, védtelen, ötméteres lélekvesztővel? Ki hiszi ezt el? Még a piacon kolduló vén agyalágyult se. Hazudnak! Valami nem stimmel abban, amit mesélnek.

- Kérjen információt Georgetownból.

- Semmi kedvem, hogy az angolok mulassanak a rovásomra.

Ez a korlátolt, nyakas, hitetlenkedő és rátarti nyomozó elküld valakinek valamiféle jelentést

- hogy kinek, milyet, fogalmam sincs róla. Mindenesetre egyik nap ötkor fölkeltenek, vasra vernek bennünket, teherautóra tesznek, ismeretlen rendeltetéssel.

Güiria kikötője a Pária-öbölben van, szemben Trinidaddal, amint már mondtam is. Külön előnye, hogy itt torkollik a tengerbe a hatalmas folyó, az Orinoco, amely majdnem akkora, mint az Amazonas.

Itt vagyunk a teherautón, megláncolva, mind az öten, rajtunk kívül még tíz rendőr, és útban vagyunk Ciudad Bolivar, Bolivar szövetségi állam nagy székhelye felé. Nagyon fárasztó volt ez az utazás, földutakon át. Rendőrök és foglyok, mint holmi zsákok, öt napon át dobálódtunk, zötykölődtünk a teljesen nyitott teherautóban, amely jobban rázott bennünket, mint egy tobogán.

Éjjel a teherautón aludtunk, nappal pedig őrült iramban száguldtunk valami ismeretlen cél felé.

Kimerítő utazásunk a tengertől jó ezer kilométerre, egy őserdőben ért véget, amelyet a Ciudad Bolivartól El Doradóig vezető földút szel át. Katonák és foglyok, mindnyájan nagyon rossz állapotban vagyunk, amikor megérkezünk El Dorado faluba.

De mi is ez az El Dorado? Kezdetben a spanyol konkvisztádorok reménysége volt: látták, hogy az erről a vidékről érkező indiánoknak aranyuk van, ezért szentül hitték, hogy valami hegy van itt színaranyból, de legalábbis a fele föld, a fele arany. Végeredményben El Dorado mindenekelőtt falu egy folyó partján, amelyben hemzsegnek a caribék és pirajék, az embert vagy állatot néhány perc leforgása alatt fölfaló ragadozó halak, és villamos töltésűek - a tembladorék -, amelyek körbe-körbe járják zsákmányukat, és legyen az ember vagy állat, megölik áramütésükkel, majd szétszedik atomjaira. A folyó közepén van egy sziget, és ezen a szigeten egy valódi koncentrációs tábor. Ez Venezuela fegyenctelepe.

Ez a kényszermunka-tábor a legkomiszabb, amit életemben láttam, és a legveszettebb, a legembertelenebb is, ugyanis ütlegelik a foglyokat. Egy négyzet alakú, százötven méter oldalhosszúságú szabad térség, amit szögesdrót vesz körül. Közel négyszáz ember alszik a szabad ég alatt, kitéve az időjárás viszontagságainak, ugyanis csak néhány helyen, a tábor szélén van bádoglemezből készült tető.

Egyetlen szó magyarázatot sem kérnek tőlünk, ők sem indokolják döntésüket: délután háromkor egyszerűen fölszippant bennünket az El Doradó-i fegyenctelep, pedig holtfáradtak vagyunk a teherautón, vasra verve megtett kimerítő úttól. Nem kérdik a nevünket, nem írják föl, hanem fél négykor hívatnak, és kettőnknek lapátot, hármunknak pedig csákányt nyomnak a kezünkbe. Egy káplár vezénylete alatt körülfog bennünket puskával és bikacsökkel fölfegyverkezett öt katona, és ütlegek kilátásba helyezésével kivezényelnek bennünket a munkahelyre. Hamar rájövünk, hogy a fegyenctelep őrsége meg akarja mutatni erejét. E pillanatban roppant veszélyes volna, ha nem engedelmeskednénk. Később majd meglátjuk.

Megérkezünk a foglyok munkahelyére, ahol árkot kell ásnunk az őserdő sűrűjében épülő út mentén. Szó nélkül engedelmeskedünk, mindegyikünk dolgozik, amennyire erejéből telik, még csak föl se pillantunk. De azért halljuk, hogy megállás nélkül szidalmazzák és ütlegelik a foglyokat.

- 272 -

Közülünk senkire se sújtanak le a bikacsökkel. Hogy megérkezésünk után nyomban munkára fogtak, főleg egy céljuk volt: meg akarták mutatni, hogyan bánnak a foglyokkal.

Ez egy szombati napon volt. A munka végeztével, izzadtan, porosan, azon mód, minden formaság nélkül, besorolnak bennünket a foglyok közé.

- Az öt cayenne-i ide! - A káplári rangot viselő presso smasszer szólít bennünket.

Százkilencven centi magas mesztic a mandró. Markában bikacsök. Erre a förtelmes vadállatra csupán a táboron belüli fegyelmezés tartozik. Megmutatja, hol helyezzük el a függőágyunkat: a tábor bejárata közelében, a szabadban. De ott van bádogtető, tehát legalább az esőtől és a naptól védve leszünk.

A foglyok többsége kolumbiai, a többi venezuelai. Egyetlen fegyenctábor nem hasonlítható ehhez a borzalmas kényszermunka-telephez. Egy öszvér kimúlna az itt dívó bánásmódtól. És mégis, nagyjából mindenki jó egészségben van, mert egyet meg kell hagyni: igen bőséges és ízletes a koszt.

Kis haditanácsot tartunk. Ha valamelyikünket megütne az egyik katona, a leghelyesebb, ha leállunk a munkával, lefekszünk a földre, és nem kelünk föl, bármi büntetést kelljen is elszenvednünk. Majd csak jön egy főnök, akitől megkérdezhetjük, hogyan és miért kerültünk ebbe a kényszermunka-táborba, jóllehet semmi bűnt nem követtünk el. Két kiszabadult társam, Guittou és Barriére azt emlegeti, hogy kérni fogják, adják ki őket Franciaországnak. Majd úgy döntünk, hogy odahívjuk a presso káplárt. Nekem kell majd szót értenem vele. Csúfnevén Negro Blancónak, Fehér Négernek hívják. Guittou megy el érte. Jön is a hóhér, markában most is ott a bikacsök. Mind az öten körülvesszük.

- Mit akartok?

Én viszem a szót:

- Egyetlen mondanivalónk van: mi soha nem fogunk véteni a szabályzat ellen, tehát nem lesz okod, hogy megüsd bármelyikünket is. De mivel láttuk, hogy te bárkire rávágsz, némelykor minden ok nélkül, idehívtunk, hogy megmondjuk: ha megütöd bármelyikünket, a halál fia vagy.

Megértetted?

- Igen - feleli a Negro Blanco.

- Még egy utolsó intelem.

- Micsoda? - kérdi fakó hangon.

- Ha mindazt, amit elmondtam, meg kellene ismételnem, majd egy tisztnek ismételem meg, nem pedig egy közlegénynek.

- Rendben. - S azzal elmegy.

Ez a jelenet vasárnap játszódik le, azon a napon, amikor a foglyok nem mennek munkába.

Odajön egy tiszt.

- Hogy hívnak?

- Pillangó.

- Te vagy a cayenne-iek főnöke?

- Öten vagyunk, és mind főnök.

- Akkor miért te vitted a szót, amikor a börtönőrrel beszéltetek?

- Mert én beszélek a legjobban spanyolul.

A tiszt, aki megszólított, a Nemzetőrség századosa. Ő nem parancsnoka az őrségnek, mondja. Van még két főnök, akik rangban fölötte állnak, de azok most nincsenek itt. Mióta megérkeztünk, ő a parancsnok. A másik kettő kedden érkezik.

- Te fenyegetted meg az őrt magad és társaid nevében, hogy megölitek, ha valamelyikőtöket megüti? Igaz ez?

- Igaz, és nagyon komolyan gondoltuk a fenyegetést. De azt is hozzáfűztem, hogy semmi okot nem fogunk adni olyasmire, ami szükségessé tenné a testi fenyítést. Ön tudja, százados úr, hogy semmilyen törvényszék nem ítélt el bennünket, mivel semmilyen bűnt nem követtünk el Venezuelában.

- Nem tudok róla. Úgy érkeztek a táborba, hogy nem volt semmilyen papírjuk, csupán egy sor a falubeli rendőrség vezetőjétől: "Megérkezésük után nyomban munkába állítandók."

- Hát, százados úr, legyen igazságos, hiszen katonaember, és addig is, míg megérkeznek a fölöttesei tájékoztassa katonáit, hogy másként bánjanak velünk, mint a többi fogollyal.

- 273 -

Hangsúlyozom, hogy nem vagyunk és nem is lehetünk elítéltek, mivel semmi bűntényt nem követtünk el Venezuelában.

- Rendben van, majd kiadok egy ilyen értelmű parancsot. Remélem, nem csaptatok be.

Ennek az első vasárnapnak délutánján van időm, hogy szemügyre vegyem a foglyokat. Az első, ami meghökkent, hogy testileg mind jó állapotban vannak. Másodszor pedig: az ütlegelés annyira mindennapos dolog, hogy megszokták, és annyira bírják, hogy még pihenőnapon, vasárnap, amikor elég könnyen elkerülhetnék az ütlegeket, ha jól viselkednek, szinte szadista örömük telik benne, hogy játsszanak a tűzzel. Szüntelen valami tiltott dolgot művelnek: kockáznak, megizélnek egy fiatalt a vécén, meglopják társukat, trágár szavakat mondogatnak oda a nőknek, akik a faluból jönnek, és édességet meg cigarettát hoznak a foglyoknak. Az asszonyok csencselnek is. Fonott kosárért, holmi faragott holmiért adnak némi pénzt vagy pár csomag cigarettát. De bizony akad fogoly, aki ahhoz is ért, hogy a szögesdróton át elkapja, amit az asszony kínál, nem adja oda a kialkudott holmit, hanem elrohan, és elvegyül a többi fogoly közé. Az eredmény: a testi fenyítést annyira szeszélyesen és okkal, ok nélkül alkalmazzák, hogy az emberek bőre a szó szoros értelmében kicserződött az ütések nyomán, és az egész táborban terror uralkodik, ami nem válik előnyére sem a társadalomnak, sem a rendfenntartó erőknek, és ezeket a szerencsétleneket se teszi jobbá.

Szent József-szigeten a Szigorított Börtön, a maga csendjével, sokkal szörnyűbb ennél. Itt csak pillanatnyi a félelem, beszélgetni is lehet este, a munkaidő leteltével, meg vasárnap, és az ennivaló is tápláló és bőséges, az emberek tehát jól átvészelik a büntetésük idejét, ami egyébként sosem haladja meg az öt esztendőt.

A vasárnapot azzal töltjük, hogy dohányzunk, kávézunk, magunk közt beszélgetünk.

Néhány kolumbiai próbált közeledni hozzánk, mi ellenben szelíden, de határozottan visszautasítottuk. Feltétlenül másfajta foglyoknak kell tekinteniük bennünket, mert különben eláshatjuk magunkat.

Másnap, hétfőn, miután hatkor bőségesen megreggeliztünk, a többiekkel együtt kivonulunk munkára. Így indítják be a munkát: egymással szemközt feláll két sor, ötven rab és ötven katona.

Minden rabra egy katona. A két sor között ötven szerszám: csákány, lapát, szekerce. A két sorfalból az emberek figyelik egymást. A foglyok szorongva, a katonák felajzottan, szadista várakozással.

Az őrmester elrikoltja magát: ez és ez, csákányt!

A szerencsétlen ugrik érte, és ahogy fölkapja a csákányt, hogy a vállára vegye, és futva meginduljon a munkára, az őrmester a "numerót" ordítja, ami az első, második, s a többi katonát jelenti. A katona száguld a szegény ürge után, és bikacsökkel ütlegelve hajszolja. Ez a szörnyű

jelenet naponta kétszer ismétlődik. A tábortól a munkahelyig végig az az érzése az embernek, hogy öszvérhajcsárok erednek állatok nyomába, és ütlegelik őket.

A félelemtől dermedten vártunk a sorunkra. Szerencsére a dolog másként zajlott le.

- Az öt cayenne-i ide! A fiatalabbak fogjanak csákányt, maguk pedig, a két öreg, azt a két lapátot.

Elindulunk, nem futva, de ügetve, négy közlegény és egy káplár felügyelete alatt, így megyünk ki a közös munkahelyre. Ez a nap hosszabb volt és kétségbe ejtőbb, mint az első. Azok a foglyok, akiket különösen kiszúrtak, erejük fogytán őrülten üvöltöztek, és térden állva könyörögtek, hogy ne verjék őket. Délután egy csomó rosszul leégett farakást össze kellett hordani egy halomba.

Mások mögöttük tisztogatták a terepet. És a nyolcvan vagy száz, szinte teljesen elégett rőzsehalomból csak egy nagy kupac parázs maradhatott a tábor közepén. Mindegyik katona bikacsökkel ütlegelte a maga foglyát, hogy összeszedje az üszkösödő fadarabokat, és futva vigye a tábor közepére. Ez a démoni száguldás egyesekből valóságos őrjöngést váltott ki, és a kapkodásban némelykor azon a végén markolták meg az ágat, ahol még parazsas volt. A kezük összeégett, vad ütések záporoztak rájuk, mezítláb beletalpaltak a szétgurult parázsba vagy még füstölgő ágakba.

Három óra hosszat tartott ez a fantasztikus jelenet. Közülünk senkit sem szólítottak föl, hogy vegyen részt ennek az újonnan föltört területnek a megtisztításában. Még szerencse, mert csákányozás közben, a fejünket alig fölemelve, röviden néhány szóban megállapodtunk, hogy nekiesünk az öt katonának, a káplárt is beleértve, lefegyverezzük őket, és közéjük lövünk ezeknek a vadaknak.

- 274 -

Ma kedd van, nem mentünk munkába. Behívatnak bennünket a Nemzetőrség két parancsnokának irodájába. A két katonatiszt nagyon elcsodálkozik, hogy itt vagyunk El Doradóban, jóllehet semmilyen okmány nincs arról, hogy bírói ítélettel irányítottak ide. Mindenesetre megígérik, hogy másnap magyarázatot kérnek a fegyenctelep igazgatójától.

Nem telt sok időbe. Annyi bizonyos, hogy a fegyenctelepi őrségnek ez a két parancsnoka nagyon szigorú, mondhatni vasöklű, de tisztességes, ugyanis azt követelték, hogy a fegyenctelep igazgatója személyesen jöjjön ki, és ő adjon nekünk magyarázatot.

Itt is van előttünk, vele a sógora, és ott van vele a Nemzetőrség két tisztje.

- Franciák, én vagyok az El Doradó-i telep igazgatója. Beszélni akartak velem. Mit óhajtanak?

- Először is: miféle törvényszék ítélt el bennünket, kihallgatás nélkül, hogy büntetésként kényszermunkára fogtak? Mennyi időre és milyen bűncselekmény miatt? Tengeren érkeztünk Irapába, Venezuelába. A legcsekélyebb vétséget se kővettük el. Akkor pedig mi keresnivalónk itt?

És mivel indokolja, hogy munkára kényszerítenek bennünket?

- Először is háború van. Tehát tudnunk kell pontosan, kik maguk.

- Ez teljesen rendjén van, de nem ok arra, hogy elszállítsanak bennünket az önök fegyenctelepére.

- Maguk szökésben vannak a francia igazságszolgá1tatás elől, tehát tudnunk kell, nem akarják-e kikérni magukat.

- Ez rendben van, de megint csak hangsúlyozom: miért bánnak velünk úgy, mintha kiszabott büntetést kellene letöltenünk?

- E pillanatban magukat "a csavargókról és gyanús elemekről" szóló törvény alapján tartjuk itt, mivel ügyükben folyamatban van a nyomozás.

Sokáig tartott volna ez a vita, ha az egyik tiszt az egészet el nem dönti azzal, hogy kinyilvánítja véleményét:

- Igazgató úr, a tisztesség nem engedi, hogy úgy bánjunk ezekkel az emberekkel, mint a többi fogollyal. Javaslom, hogy addig is, míg Caracast értesíteni tudjuk erről a különleges helyzetről, foglalkoztatásukra találjunk valami más módot, nem az útépítést.

- Veszedelmes emberek ezek, azzal fenyegették a káplár porkolábot, hogy megölik, ha megüti őket. Igaz ez?

- Igazgató úr, a fenyegetés nemcsak neki szólt: bárki legyen is, akinek eszébe jut, hogy megüssön bennünket, megöljük.

- És ha katona az illető?

- A helyzet ugyanaz. Nem követtünk el semmit, hogy így bánhassanak velünk. A törvény és a kényszermunka rendszere nálunk talán iszonyúbb és embertelenebb, mint önöknél, de hogy valakit ütlegeljenek, mint egy állatot, azt nem tűrjük el.

Az igazgató győzelmesen fordul a két tiszthez:

- Láthatják, hogy nagyon veszedelmes emberek ezek!

Az idősebbik, az őrség parancsnoka, egy pillanatig habozik, majd mindenki nagy csodálkozására kijelenti:

- Ezeknek a francia szökevényeknek igazuk van. Venezuelában semmi sem indokolja, hogy büntetést mérjünk rájuk, és rájuk kényszerítsük a fegyenctelep szabályait. Szerintem igazuk van.

Éppen ezért két lehetőség van, igazgató úr: vagy talál számukra más munkát, ahol külön lesznek a többi fogolytól, vagy nem mennek ki munkára. Ha összerakjuk őket a többiekkel, előbb-utóbb megüti őket valamelyik katona.

- Majd meglátjuk. Egyelőre maradjanak itt a táborban. Holnap majd közlöm, mi a teendő. -

Azzal elvonul az igazgató, sógora kíséretében. Köszönetet mondok a két tisztnek. Cigarettát adnak nekünk, és megígérik, hogy az esti jelentéstételen parancsban közlik a tisztekkel és közlegényekkel, hogy semmilyen indokkal nem üthetnek meg bennünket. Egy hete vagyunk itt. Már nem dolgozunk.

Tegnap, vasárnap, valami szörnyű dolog történt. A kolumbiaiak sorsot húztak, ki ölje meg a smasszert, Negro Blancót. Egy harminc év körüli férfira várt a feladat végrehajtása. Adtak neki egy vaskanalat, amelynek nyelét nagyon élesre és hegyesre köszörülték betonon. A férfi bátran állta a barátaival kötött megállapodást. A szíve táján háromszor beledöfött Negro Blancóba. A smasszert nagy sürgősen kórházba szállították, a gyilkost pedig a tábor közepén kikötötték egy cölöphöz. A

- 275 -

katonák, akár az őrültek kutatnak egyéb fegyverek után. Mindenütt hullanak az ütlegek. Egyikük, mivel nem lépek ki elég gyorsan a nadrágomból, veszett dühében a combomra vág a bikacsökkel.

Barriére fölkap egy padot és ráemeli a katonára: a fejét célozza meg vele, de egy másik katona bajonettel átdöfi a karját, és én, ugyanebben a pillanatban úgy hasba rúgom az őrt, aki megütött, hogy elterül. Már meg is markoltam a földön heverő puskát, amikor egy harsány parancs hallatszik el hozzánk:

- Állj! Mindenki! Ne nyúljatok a franciákhoz! Te pedig, francia, hagyd a puskát!

Flores százados, aki az első nap fogadott bennünket, üvöltötte ezt a parancsot.

Éppen abban a pillanatban lépett közbe, amikor arra készültem, hogy belelövök a tömegbe.

Ha ő nincs, megölünk egy-két embert, de bizonyos, hogy mi is otthagyjuk a fogunkat: értelmetlenül elpusztultunk volna Venezuela isten háta mögötti zugában, a világ végén, ezen a fegyenctelepen, ahol semmi keresnivalónk.

A százados erélyes beavatkozására a katonák elhúzódnak a csoportunktól, és vérszomjukat másutt élik ki. És ekkor leszünk szemtanúi a legaljasabb dolognak, amit ember csak elképzelhet.

A tábor közepén kikötött késelőt szünet nélkül ütlegeli egyszerre három ember, egy smasszer meg két katona. Délután öttől másnap reggel hatig tart ez. Hosszú időbe telik, mire egy embert pusztán ütlegeléssel meg lehet ölni! A vérengzésben csak azért tartanak egy-egy rövid szünetet, hogy faggassák, kik voltak a cinkosai, kitől kapta a kanalat, ki köszörülte meg. A férfi senkit nem árul be, még arra az ígéretre sem, hogy abbahagyják a kínzást, ha beszél. Sokszor elveszti az eszméletét. Ilyenkor rázúdítanak néhány vödör vizet, és magához térítik. Mindennek a teteje hajnali négykor következik be. Amikor észreveszik, hogy az ütésre nem reagál, még csak össze se rándul, abbahagyják az ütlegelést.

- Meghalt volna? - kérdi az egyik tiszt.

- Nem tudjuk.

- Oldozzátok el, és állítsátok négykézlábra.

Négy ember támogatja, és a szerencsétlen úgy-ahogy megmarad négykézláb. Akkor az egyik hóhér bikacsökkel odavág pontosan, a feneke vágatába, és a bikacsök vége valószínűleg előrecsapódott a nemi szervére. Ez a fő-fő hóhérra valló, mesteri csapás végre fájdalmas üvöltést vált ki a szerencsétlenből.

- Folytassátok, nem halt meg.

Nappali világosság lett, és még mindig verték. Ettől a középkorba illő botozástól, amitől egy ló kimúlt volna, a késelő nem lehelte ki a lelkét.

Egy óra hosszat nyugton hagyták, nem verték, és miután lelocsolták több vödör vízzel, volt annyi ereje, hogy a katonák segítségével talpra állt. Egy ideig sikerült egyedül is megállnia. Az ápoló jött most, kezében egy pohárral:

- Idd ki ezt a papramorgót, ettől majd helyrejössz - parancsol rá az egyik tiszt.

A késelő habozik, majd egyetlen hajtásra kiissza. Egy perc múlva lerogyik, örökre.

Haláltusájában még ennyit mond:

- Te hülye, megmérgeztek.

Fölösleges mondani, hogy - minket is beleértve - egyetlen fogolynak sem volt szándékában közbelépni vagy akár csak egy ujját is megmozdítani. Kivétel nélkül mindegyikünk rettegett.

Életemben másodszor fordult elő, hogy szívem szerint meghaltam volna. Néhány percen át mágnesként vonzott a puska, amelyet nem messze tőlem, hanyagul lógatott az egyik katona. Az tartott vissza, hogy talán megölnek, mielőtt időm volna kinyitni a závárt, és belelőni a tömegbe.

Egy hónap múlva a Negro Blanco újból a tábor réme volt, nagyobb réme, mint valaha. De a sors könyvében úgy volt megírva, hogy El Doradóban pusztuljon el. Az őrségből az egyik katona egyik éjjel ráfogta a fegyverét, amikor elment mellette.

- Térdelj le! - parancsolta a katona. A Negro Blanco engedelmeskedett. - Imádkozz, mert meghalsz.

Hagyta, hogy elmondjon egy rövid imát, aztán beleeresztett három golyót. A foglyok azt mondták, azért ölte meg, mert iszonyodott tőle, hogy ez a hóhér milyen nekivadultan ütlegeli a szerencsétlen foglyokat. Mások úgy mondták, hogy a Negro Blanco följelentette a katonát a fölötteseinél, mondván, hogy Caracasból ismeri, és hogy tolvaj volt, mielőtt bevonult katonai

- 276 -

szolgálatra. A katonát ott temették el, nem messze a késelőtől, bizonyára tolvaj lehetett, de ritka bátor és derék ember volt.

Mindezek az események hátráltatták, hogy döntsenek ügyünkben. Egyébként a többi fogoly két héten át nem ment ki munkára. Barriére bajonettel szúrt sebét nagy gonddal kezelte a falu egyik orvosa.

E pillanatban respektálnak bennünket. Chapar tegnap beköltözött a faluba mint az igazgató szakácsa. Guittou-t és Barriére-t szabadon engedték, ugyanis mindnyájunkról kaptak információt Franciaországból. Mivel abból kiderült, hogy mindketten letöltötték a büntetésüket, szabadon engedték őket. Én egy olasz nevet adtam meg. Az igazi nevem jött vissza, ujjlenyomataimmal és azzal, hogy életfogytiglanra vagyok ítélve, Deplanque-ra pedig az, hogy húsz év van rá kiszabva, Chaparra nemkülönben. Az igazgató büszkén közölte velünk a Franciaországból kapott tájékoztatást, de ezt mondta:

- Mivel Venezuelában nem követtek el semmit, egy ideig még itt tartjuk magukat, utána azonban szabadon engedjük. Ennek érdekében azonban dolgozniuk kell, és rendesen kell viselkedniük: megfigyelés alatt állnak.

A tisztek beszélgetés közben többször fölpanaszolták, hogy nehéz a faluból friss főzelékfélét kapni. A tábornak volt ugyan megművelt földje, de ott nem termeltek főzelékfélét, csupán rizst, kukoricát, tarkababot, de ez volt minden. Felajánlom, hogy csinálok zöldségeskertet, ha szereznek vetőmagot. Hozzájárulnak.

Ennek először is az az előnye, hogy Deplanque meg én kikerülünk a táborból, és mivel időközben érkezett két deportált, akiket Ciudad Bolivarban tartóztattak le, ők is csatlakoztak hozzánk. Az egyik egy párizsi mandró, Toto, a másik egy korzikai. Négyünket két rendesen megépített, pálmalevéllel fedett faházikóban helyeznek el. Az egyikben Deplanque lakik és jómagam, a másikban a két muksó.

Toto meg én jó magas asztalokat eszkábálunk, az asztallábak petróleummal teli konzervdobozokban állnak, hogy a hangyák ki ne egyék a vetőmagot. Hamarosan szépen fejlett paradicsom, padlizsán-, dinnye- és zöldbabpalántáink vannak. Kiültetjük az ágyásokba, mert már elég erősek a hangyákkal szemben. A paradicsompalánták köré kis árkokat ásunk, s ezeket gyakran megtöltjük vízzel. A palánták tehát mindig nedves földben vannak, és az ezen a szűzföldön hemzsegő rengeteg élősdi se tud hozzáférni a növényeinkhez.

- Nézd csak, mi ez? - szól hozzám Toto. - Látod, hogy csillog az a kavics!

- Mosd csak le, apafej. - Átnyújtja nekem a kavicsot. Kis kristály, akkora, mint egy csicseriborsó. Így, megmosva, még jobban csillog a törési felületén, ugyanis valami nagyon kemény homokkőréteg veszi körül.

- Nem gyémánt ez?

- Fogd be a szád, Toto. Ha az, akkor végképp nem szabad pofázni. Mert mit szólnál, ha akkora mázlink volna, hogy gyémántbányára bukkantunk? Várjuk meg az estét, ezt pedig rejtsd el.

Este számtanórát adok egy káplárnak (ma már ezredes), aki tiszti vizsgára készül. Ez a nemes lelkű, minden körülmények között becsületes férfi (huszonöt éves barátságunk alatt megbizonyosodtam róla) ma teljes nevén Francisco Bolagno Utrera ezredes.

- Francisco, mi ez? Hegyi kristály?

- Nem - mondta, miután apróra megnézegette. - Gyémánt. Jól rejtsd el, és ne mutasd meg senkinek. Hol találtad?

- A paradicsompalánták alatt.

- Furcsa. Nem a folyóból vitted föl a vízzel? Nem szoktad meghúzni a vödröt a folyó fenekén, és nem viszel egy kis homokot is a vízzel együtt?

- Igen, megesik.

- Akkor pedig biztosan az. A Caroni folyóból vitted föl a gyémántot. Keresgélhetsz még, de légy óvatos, amikor megnézed, nem hoztál-e föl ismét egy gyémántot, mert egymagában nem bukkanhat elő. Ahol egy akad, ott szükségképpen van több is.

Toto munkához lát.

Soha életében nem gürcölt ennyit. Még a két haverunk is - nekik nem szóltunk semmiről -

megjegyzi:

- 277 -

- Hagyd már a melót, Toto, még kidöglesz, annyi vödör vizet hordasz föl a folyóból. És a tetejébe homokot is cipelsz vele!

- Attól lesz porhanyósabb a föld, komám - válaszolja Toto. - Ha homokkal keverem, jobban átengedi a vizet.

Mindnyájan ingerkedünk Totóval, de ő egyre csak cipekedik a vödrökkel. Egyik nap, pont délben, mikor mi az árnyékban üldögélünk, egyik fordulója alkalmával Toto elvágódik előttünk. És a homokból két csicseriborsó nagyságú gyémánt bukkan elő. A meddő kőzet megint törött, különben nem is látnánk meg a gyémántot. Toto rosszul teszi, hogy olyan gyorsan kap utána.

- Nini - szólal meg Deplanque -, talán csak nem gyémánt? A katonák mondták, hogy a folyóban gyémánt van meg arany.

- Hát ezért cipelek én annyi vizet. Láthatjátok, nem is vagyok akkora hülye! - vágja oda Toto boldogan, hogy végre igazolhatja, miért melózik annyit.

Röviden, hogy befejezzem a gyémánt históriáját, Totónak hat hónap alatt olyan hét-nyolc karát gyémántja gyűlt össze: Nekem vagy tizenkét karátom van, harmincnál is több kis kőben, tehát ezek - a bányászok szakkifejezésével - "kommerciálisak." De egyik nap találtam egy jó hatkarátost, amit később megcsiszoltak Caracasban, és körülbelül négy karát lett belőle.

Ma is megvan, éjjel-nappal ujjamon a gyűrű. Deplanque és Antartaglia is gyűjtött néhány drágakövet. Nekem még megvan a fegyencéletre készült patronom, abba teszem a gyémántokat. A többiek ökörszarv végéből csináltak valamiféle patront, és ebben őrzik az apró kincseket.

Senki sem tud semmiről, kivéve az eljövendő ezredest, Francisco Bolagno káplánt. A paradicsom meg a többi palánta lassan termést hoz. A tisztek lelkiismeretesen megfizetik a zöldféléket, amiket naponta a konyhájukra adunk.

Viszonylagos szabadságban van részünk. Amikor dolgozunk, egyetlen őr sincs mellettünk, és a magunk házikójában alszunk. A táborba soha be nem lépünk. Respektálnak bennünket, és jól bánnak velünk. Persze, ahányszor csak tehetjük, hangoztatjuk az igazgatónak, hogy bocsásson bennünket szabadon. Minden alkalommal ezt feleli:

- Hamarosan -, de már nyolc hónapja vagyunk itt, és még semmi sem történt. És ekkor újból előhozakodom azzal, hogy olajra kell lépnünk. Toto hallani sem akar róla. A többiek se. Hogy kitanulmányozhassam a folyót, szereztem horgászzsinórt meg horgot. Így aztán adok el halat is, főleg azt a híres fajtát, a caribe nevű húsevő halat: ez némelykor egy kilót is nyom, olyan foga van, mint a cápának, és éppolyan szörnyű állat is.

Ma balhé tört ki. A Görcsösnek nevezett Gaston Duranton olajra lépett, és magával vitt hetvenezer bolivárt az igazgató páncélszekrényéből. Ennek a vagánynak különös története van.

Gyerekkorát az Oléron-szigeti javítóintézetben töltötte, és cipészként dolgozott a műhelyben. Egyik nap elszakadt az a bőrszíj, ami a cipőt lefogja a térden, és átmegy a talpa alatt.

Kificamodott a csípője. Rosszul kezelték, félig összeforrt a csípőízülete, és egész gyerekkorát és részben a felnőtt korát is ilyen kificamodott csípővel élte le. Szörnyű volt látni, ahogy ment: ez a sovány és rossz növésű fiú csak úgy tudott lépni, hogy húzta maga után azt az engedelmeskedni nem akaró lábát, és járás közben úgy látszott, hogy teste görcsben rángatózik. Huszonöt éves korában fegyenctelepre került. Nem csoda, hogy annyi esztendő elmúltával tolvajként került ki a javítóintézetből.

Mindenki Görcsösnek hívta. A nevét, Gaston Duranton, jóformán senki sem ismerte.

Görcsösen mozgott, tehát a Görcsösnek hívják. De ha nyomorék volt is, azért megszökött a fegyenctelepről, és eljutott Venezuelába. Ez Gomez diktátor idején történt. Gomez megtorló rendszerét kevés fegyenc élte túl. Akadt néhány ritka kivétel, elsősorban Bougrat doktor, s ugyanő

megmentette Margarita gyöngyhalászsziget egész lakosságát, amikor ott sárgaláz ütötte föl a fejét.

A Görcsöst letartóztatta Gomez speciális, sagrada (szent) rendőrsége, és elküldték utat építeni. A francia és venezuelai foglyokat vasgolyóhoz láncolták, amelyen homorún kirajzolódott a touloni liliom. Ha az emberek bármi panasszal hozakodtak elő, ez volt a válasz: "De hiszen a lánc, a gyűrű, meg a golyó mind a te hazádból származik! Nézd csak meg rajta a liliomot." Röviden: a Görcsös meglépett a mozgó fegyenctáborból, ahol útépítésen dolgozott. Néhány nap múlva újból elfogták, és visszavitték erre a mondhatni, vándor fegyenctelepre. Az összes fogoly szeme láttára, teljesen meztelenül hasra fektették, és az ítélet szerint száz ütést kellett rámérni bikacsökkel.

- 278 -

Egészen ritka, hogy valaki nyolcvan ütésnél többet bírjon ki. A Görcsösnek az a szerencséje, hogy sovány: ahogy hasmánt fekszik, az ütések nem érik a máját, az ugyanis megreped, ha ráütnek.

Az ilyen ütlegelés után, amikor a szerencsétlennek föl van hasogatva a feneke, sót szokás tenni a sebeire, és ott hagyni a napon. A fejét azonban letakarják valami húsos növény levelével, mert az rendjén van, hogy az ütlegelésbe belehal, de napszúrástól ne pusztuljon el.

A Görcsös élve került ki ebből a középkori kínzásból, és amikor először talpra állt - még ilyet! - eltűnt a csípőficama. Az ütlegeléstől eltört a rosszul összeforrott csont, és a csípőízület visszaugrott a helyére. A katonák és a foglyok csodát emlegettek, mindenki értetlenül bámult.

Ebben a babonás országban úgy hitték, Isten óhajtotta megjutalmazni a Görcsöst, amiért méltón kiállta a kínzást. Ezen a napon leszedték róla a vasat meg a golyót. Védőszárnyak alá került, és ezentúl ivóvizet hordott a kényszermunkán dolgozó foglyoknak. Egykettőre fejlődésnek indult, és mivel sokat evett, szép szál atléta lett belőle.

Franciaország megtudta, hogy Venezuelában szökött francia fegyencek dolgoznak útépítésen. Mivel úgy vélte, hogy ezt a munkaerőt helyesebb volna fölhasználni Francia Guayanában, Franchet d'Esperey marsall azt a küldetést kapta, kérje a diktátortól - aki örült ennek az ingyen munkaerőnek -, szíveskedjék ezeket az embereket visszaadni Franciaországnak.

Gomez hajlandó volt rá, és Puerto Cabello-kikötőbe hajó jött az emberekért. Ott aztán irtó beugratásokra került sor, mert akik más útépítésről jöttek, nem ismerték a Görcsös történetét.

- Hé, Marcel, hogy vagy?

- Te ki vagy?

- A Görcsös.

- Ne röhögtess, hülyének nézel?

Így hangzott mindegyik megszólított válasza, amikor meglátta azt a nagy szál, jóképű férfit, ahogy ott állt, egyenes lábszárát megvetve.

A Görcsös fiatal volt és mókás kedvű, és ahogy behajóztak, egyre másra megszólongatta ismerőseit. És persze senki nem hitte el, hogy a Görcsösnek helyére ugrott a csontja. Amikor visszatért a fegyenctelepre, a Királyszigeten a saját szájából, de másoktól is hallottam a történetét.

1943-ban újból megszökött, és nemrég El Doradóban kötött ki. Mivel Venezuelában élt, és persze hallgatott róla, hogy mindig is fegyenc volt, nyomban szakácsként alkalmazták Chapar helyett, akiből kertész lett. A faluban lakott, az igazgatónál, egyszóval a folyó túlsó partján.

Az igazgatói irodában volt a páncélszekrény, benne a telep pénze. Egyszóval azon a bizonyos napon ellopott hetvenezer bolivart, ami abban az időben körülbelül húszezer dollárnak felelt meg. Ezért a nagy riadalom a kertünkben: itt az igazgató, a sógora és az őrség két parancsnoka. Az igazgató újból be akar dugni bennünket a táborba. A tisztek nem hajlandók rá.

Védelmeznek bennünket, de a saját zöldségellátásukat is. Végre sikerül meggyőzni az igazgatót, hogy mi semmilyen felvilágosítással nem tudunk szolgálni, mert hiszen ha tudtunk volna a dologról, magunk is vele megyünk, nekünk ellenben az a célunk, hogy Venezuelában élhessünk majd szabadon, nem pedig Brit Guayanában, márpedig a Görcsös csak arra vehette az útját. A dögevő madarak aztán nyomára is vezettek, amikor kezdték fölfalni a Görcsös hulláját: innen jó hetven kilométerre, majdnem az angol határ közelében, a dzsungelben találtak rá.

Az első, a legegyszerűbb föltevés az volt, hogy indiánok ölték meg. Jóval később Ciudad Bolivarban le is tartóztattak valakit. A banknak, amely az El Doradó-i tábor igazgatójának kifizette a pénzt, birtokában volt a bankjegyek sorszáma, és onnan látták, hogy az ellopott bankjegyekről van szó. A férfi beismerő vallomást tett, és beárulta két társát is, de azokat nem sikerült lefülelni. Eddig tart jó barátomnak, a Görcsösnek nevezett Gaston Durantonnak élete és halála.

Néhány tiszt nagy titokban több foglyot arany- meg gyémántkutatásra fogott. Az eredmény biztató volt: különleges leletre nem bukkantak ugyan a Caroni folyóban, de ahhoz elég volt, hogy további keresésre ösztönözzön. A kertem alján egész álló nap két ember dolgozik az aranymosóedénnyel, olyan ez, mint egy kuli kalapja, csak a hegye lefelé, a pereme pedig felfelé néz. Ezt merítik meg homokkal, és benne átmossák. Mivel a gyémánt mindennél nehezebb, visszamarad a "kalap" alján. Már haláleset is volt a gyémántkeresés miatt. Valaki meglopta a

"gazdáját". E miatt a kis botrány miatt leállították a titkos "bányát".

Van a táborban egy férfi, akinek a törzse csupa tetoválás. A nyakszirtjén ez áll: "Túrós a borbélynak". A jobb karja béna. Elferdült szája és gyakran kilógó, nagy, habzó nyelve világosan

- 279 -

mutatja, hogy féloldali szélütés érte. Mikor, hol történhetett? Nem tudni. Amikor ide érkeztünk, ő

már itt volt. Honnan jöhetett? Annyi bizonyos, hogy szökött fegyenc vagy deportált. A mellére ez van tetoválva: "Bat d'Af" - egyszóval az afrikai büntetőzászlóaljat is megjárta. Ez meg a "Túrós a borbélynak" csalhatatlanul arra mutat, hogy vagány.

A smasszerek meg a foglyok Picolinónak becézik. Jól bánnak vele, naponta háromszor lelkiismeretesen kiadják a kosztját, és kap cigarettát is. A szeme elevenen él, és nem is mindig szomorú a tekintete. Ha olyan emberre néz, akit szeret, pupillája örömtől ragyog. Mindent megért, amit mondanak neki, de nem tud se beszélni, se írni: a jobbja béna, a bal kezéről pedig hiányzik a hüvelykje és még két ujja. Ez az emberroncs órák hosszat ott lapul a drótsövény mögött, várja, hogy arra menjek a zöldségfélével, mert arra szoktam kerülni, amikor a tiszti konyhára tartok. Egyszóval délelőttönként, amikor hozom a zöldséget, megállok, és beszélgetek Picolinóval. A drótsövényre támaszkodva néz rám szép kék szemével, amely csupa elevenség abban a szinte már halott testben.

Barátságosan szólok hozzá, ó pedig a fejével vagy a szemével, értésemre adja, hogy mindent ért, amit mondok. Béna arca egy pillanatra földerül, szeme csillog, mert szólni szeretne - ki tudja, mi mindent nem mondana? Mindig viszek neki valami ínyencfalatot: paradicsom- vagy uborkasalátát, fejes salátát, már teljesen elkészítve, kevéske ecetes lében, vagy egy kis sárgadinnyét, parázson sült halat. Nem éhes, hiszen a venezuelai fegyenctáborban bőséges az ellátás, de változatosságot visz a közös kosztba. Kis ajándékaimat mindig megtoldom néhány cigivel. Már megrögzött szokássá vált ez a rövidke látogatás Picolinónál, olyannyira, hogy a katonák meg a foglyok úgy emlegetik Picolinót: a Pillangó fia.

A SZABADSÁG

Különös dolog, de a venezuelaiak annyira vonzók, lebilincselők, hogy úgy döntöttem: hiszek nekik. Innen nem télakolok. Fogoly vagyok, elfogadom ezt a különös helyzetet, abban a reményben, hogy egy napon majd ehhez a néphez tartozhatom. Ellentmondásosnak látszik ez: Amilyen veszekedetten bánnak a foglyokkal, valóban nem arra ösztönöz, hogy ebben a társadalomban éljek, de megértem, hogy számukra, foglyok és katonák számára, egyaránt természetes a testi fenyítés. Ha egy katonát vétségen kapnak, neki is kiosztanak néhányat a bikacsökkel. És néhány nap múlva ez a katona úgy beszél a káplárral, őrmesterrel vagy tiszttel, akitől az ütleget kapta, mintha mi sem történt volna.

Ez a barbár rendszer Gomez diktátortól maradt rájuk, aki így kormányozta őket hosszú éveken át. Innen maradt meg a szokás, olyannyira, hogy a községi elöljáró szintén így bünteti a hatáskörébe tartozó embereket: néhányat rájuk méret a bikacsökkel.

Egy forradalomnak köszönhetem, hogy csak rövid idő választ el a szabadulásom napjától.

Félig polgári, félig katonai államcsínnyel megbuktatták a köztársasági elnököt, Angarita Medinát, Venezuela történelmének egyik legnagyobb liberális államférfiát. Annyira jó ember volt, olyan nagy demokrata, hogy nem tudott vagy nem akart szembeszállni ellenfeleivel. Úgy hírlik, kifejezetten megtiltotta, hogy a venezuelaiak egymás vérét ontsák annak érdekében, hogy ő a helyén maradhasson. Bizonyos, ez a demokratikus gondolkodású, kiváló katonaember nem tudott róla, mi történik El Doradóban.

Mindenesetre egy hónappal a forradalom után leváltottak minden tisztet. Nyomozás indult meg a "késelő" megmérgezésével kapcsolatban. Az igazgató és sógora eltűnt, helyükbe egy volt diplomata ügyvéd került.

- Igen, Pillangó, holnap szabadlábra helyezem, de szeretném, ha magával vinné ezt a szegény Picolinót, akivel eddig is törődött. Személyazonossága ismeretlen, majd én állítok ki számára igazolványt. Ami magát illeti, itt a cédula (személyazonossági lap), ezen minden rendben van, a maga igazi nevére szól. A feltételek a következők: egy esztendőn át valamely kis helységben kell élnie, csak utána telepedhet le nagy városban. Szabad lesz, nem áll majd rendőri felügyelet alatt, de az kell, hogy mindenki lássa, hogyan él, meggyőződjön róla, hogyan boldogul az életben.

Amennyiben egy év elmúltával a helység elöljárója igazolást ad jó magatartásáról - és én hiszem, hogy így lesz -, akkor ő maga oldja fel a confinamientét (kényszer lakhelyet). Azt hiszem, a maga számára Caracas volna az ideális város. Mindenesetre törvényesen lakhat bárhol az országban.

- 280 -

Nekünk már nem számít a múltja. Magán a sor, hogy megmutassa: méltó rá, hogy ismét megbecsült emberként élhet. Remélem, hogy öt év leforgása alatt honfitársam lesz majd honosítása révén, amely új hazát ad magának. Isten segítse! Köszönöm, hogy hajlandó magára vállalni Picolinót, ezt az emberroncsot. Őt csak úgy helyezhetem szabadlábra, ha valaki írásban vállalja, hogy gondját viseli. Reménykedjünk, hogy egy kórházban még meg tudják gyógyítani.

Holnap reggel hét órakor, Picolino kíséretében, kilépek az igazi szabad életbe. Szívemet melegség önti el, végre véglegesen sikerült győzelmet aratnom "az enyészet útján". 1945. október tizennyolcadikán. Tizennégy éve várom ezt a napot.

Visszavonulok kerti házikómba. Elnézést kérek a haverjaimtól: szükségét érzem, hogy magamban legyek. Akkora és olyan fölséges megindultság van bennem, hogy tanúk előtt nem mutathatom. Ide-oda forgatom az igazgatótól kapott személyazonossági lapomat: bal sarkában a fényképem, fönt a szám, 1728629, kiállítva 1945 szeptemberében. Közepén ott a vezetéknevem, alatta a keresztnevem. A hátlapon a születésem ideje: 1906. november 16. Teljesen rendben van az igazolvány, sőt, rajta van a személyi nyilvántartó igazgatójának aláírása és pecsétje. Tartózkodási jogcíme Venezuelában: rezidens. Csodás ez a szó: rezidens - annyit jelent, hogy venezuelai lakos vagyok. A szívem hevesen ver. Szeretnék letérdelni, hogy imádkozzam, köszönetet mondjak Istennek. Nem tudsz te imádkozni, és nem is vagy megkeresztelve. Melyik Istenhez akarsz fordulni, hiszen semmilyen vallásfelekezethez nem tartozol? A katolikusok Jóistenéhez? a zsidókéhoz? a mohamedánokéhoz? Hogy melyikhez, választanom kell, hozzá intézem majd imámat, de az imát is ki kell találnom, hiszen egyetlen imádságot se tudok végig. De minek most azt keresgélnem, melyik Istenhez forduljak? Valahányszor életem folyamán hívtam vagy éppen káromoltam, nem arra az Istenre gondoltam-e, a gyermek Jézusra, a kosárkában, körülötte a szamár meg az ökör. Lehetséges, hogy tudat alatt még most is haragszom a kolumbiai apácákra? Akkor pedig miért ne gondoljak egyszerűen Curacao páratlan, nagyszerű püspökére, Irénée de Bruyne-re, vagy még régebbről, a Conciergerie jóságos lelkipásztorára?

Holnap szabad leszek, szabad, mint a madár. Öt év múlva pedig meglesz a venezuelai állampolgárságom, mert biztos vagyok benne, hogy semmit nem vétek ezen a földön, amely menedéket adott nekem, és megbízott bennem. Az életben kétszerte becsületesebbnek kell lennem mindenkinél.

Mert ha ártatlan vagyok is abban a gyilkosságban, amelyért az ügyész, a hekusok és az a tizenkét tökfej kényszermunkára küldött, csak azért ítélhettek el, mert csavargó voltam. Csirkefogó voltam valóban, azért is volt könnyű annyi hazugságot szőni személyem köré. Srenkernek lenni nem javallható foglalkozás, és a társadalomnak joga és kötelessége, hogy védekezzék. Hogy az enyészet útjára lökhettek, azért történt - ezt becsülettel el kell ismernem -, mert az életmódom miatt állandó várományosa voltam ennek a sorsnak. Hogy ez a büntetés nem méltó olyan néphez, mint a francia, hogy a társadalomnak joga van védekezni, de ilyen bosszút állni nem, mindez más lapra tartozik. A múltamat nem lehet egyetlen mozdulattal letörölni, rehabilitálnom kell magamat, elsősorban a magam szemében, de mások szemében is. Egyszóval, Pilla, mondj köszönetet a katolikusok Jóistenének, fogadj meg valami nagyon fontosat.

Én Istenem, bocsásd meg, hogy nem tudok imádkozni, de nézz belém, és láthatod, nincs elég szavam, amivel kifejezhetném hálámat, hogy eddig elvezéreltél. Kemény küzdelem volt, nem volt könnyű megjárni a kálváriát, amit az emberek mértek ki rám, és hogy le tudtam győzni minden akadályt, és egészségben megértem ezt az áldott napot, minden bizonnyal azért lehetett, mert segítőn rajtam tartottad a kezed. Mit tehetnék, amivel megmutathatom, hogy őszintén hálás vagyok jótéteményeidért?

- Mondj le a bosszúról.

Valóban hallottam-e ezt a mondatot, vagy csak hallani véltem? Nem tudom, de úgy ért, mint egy váratlan arculcsapás - ezért vagyok hajlandó elhinni, hogy valóban hallottam.

- Ó, ne! Ezt ne kérd tőlem. Azok az emberek nagyon sok szenvedést mértek rám. Hogyan kívánhatod, hogy megbocsássak a piszkos kezű rendőröknek, a hamisan tanúskodó Poleinnek?

Lemondhatok-e róla, hogy az embertelen ügyésznek kitépjem a nyelvét? Képtelenség. Túl sokat kérsz. Nem, nem és nem! Fájdalom, hogy ellened szegülök, de semmi áron le nem mondok a bosszúról.

- 281 -

Kimegyek, félek, hogy megingok, mert nem akarok lemondani. Egy kicsit járkálok a kertben. Toto a futóbabot igazgatja, hogy fölkapaszkodjon a rúdra. Mindhárman felém tartanak, a párizsi Lappe utcai alvilág nagyreményű tagja, Antartaglia, a zsebmetsző, aki Korzikában született ugyan, de hosszú éveken át a párizsiakat könnyebbítette meg pénztárcájukkal, és a dijoni Deplanque, egy magához hasonló strici gyilkosa. Rám néznek, arcukon öröm ragyog, hogy végre szabadnak látnak. Bizonyára hamarosan rájuk is sor kerül.

- Nem hoztál a faluból egy üveg bort vagy rumot, hogy megünnepeljük az elutazásodat?

- Ne haragudjatok, annyira meg voltam illetődve, hogy eszembe se jutott. Bocsássatok meg a feledékenységemért.

- Miket beszélsz - mondja Toto. - Nincs mit megbocsátanunk, majd csinálok mindünknek egy jó kávét.

- Most örülsz, ugye, Pilla, hogy annyi küzdelem után végre véglegesen szabad vagy. Mi is veled örülünk.

- Rátok is hamarosan sor kerül, remélem.

- Biztosan - feleli Toto -, a százados mondta, hogy kéthetenként egyet-egyet szabadlábra helyez közülünk. Mihez kezdesz, amikor szabad leszel?

Egy-két másodpercig tétovázom, majd bátran így felelek, annak ellenére, hogy félek, kissé nevetségessé válok ez előtt a deportált előtt és a két vagány szemében is:

- Hogy mihez kezdek? Hát, nem bonyolult dolog: dolgozni fogok, és mindig becsületes leszek. Szégyellnék bármi vétséget elkövetni ebben az országban, amely megbízott bennem.

Meglep, hogy gunyoros válasz helyett mindhárman egyszerre megvallják:

- Én is úgy döntöttem, hogy tisztességesen fogok élni. Igazad van, Pilla, keserves lesz, de megéri, és ezek a venezuelaiak megérdemlik, hogy tisztelje őket az ember.

Nem hiszek a fülemnek. Totónak, a Bastille környéki alvilágból jött csirkefogónak támadnak ilyen gondolatai? Ez aztán meglepő! Antartaglia, aki egész életében mások zsebében kotorászott, nyilatkozik így? Csodálatos ez. És hogy Deplanque, a hivatásos strici, nem tervezi, hogy keres egy nőt és kizsákmányolja? Ez még bámulatosabb. Mindnyájan egyszerre elnevetjük magunkat.

- Hát, ezt már nevezem! Ha maholnap visszatérsz a Montmartre-ra, a Blanche térre, és ott elmondod ezt, senki nem hisz neked.

- De a magunkfajta emberek igen. Azok megértenek, apafej. Az úgynevezett tisztességes ürgék nem hinnének nekem. A franciák nagy többsége nem hisz abban, hogy valaki, a mi múltunkkal, minden szempontból rendes emberré válhat. Ez a különbség Venezuela népe és a mi népünk között. Elmondtam nektek, mit vallott erről az a szegény irapai halász, amikor kifejtette a rendőrfőnöknek: egy ember sosem veszhet el, lehetőséget kell adni neki, hogy némi segítséggel tisztességes emberré váljon. Ezeknek a világ végén, az Orinoco folyó hatalmas torkolatánál, a Pária-

öbölben élő, jóformán írástudatlan halászoknak olyan humanista filozófiájuk van, amely sok honfitársunkból hiányzik. Túlságosan nagy a gépi civilizáció, zaklatott az élet, a társadalomnak csak egy ideálja van: még több új gép, egyre könnyebb és jobb élet. Aki úgy kóstolgatja a tudomány új vívmányait, ahogy szörbetet szokás ízlelgetni, abban szomjúság támad a kényelmesebb élet iránt, és állandó harcra ösztönzi, hogy ezt elérje. Mindez megöli a lelket, az irgalmasságot, a megértést, a nemességet. Az ilyen embernek már nincs ideje rá, hogy törődjön másokkal, még kevésbé egy rovott múltú emberrel. És még ennek az isten háta mögötti fészeknek a hatósági emberei is mások, mint nálunk, mert a közösség nyugalmáért is felelnek. Alapjában véve nem kis kockázatot vállalnak, de nyilván úgy gondolják, megéri, ha megmenthetnek egy embert. És ez nagyszerű.

Van egy szép tengerészkék öltönyöm, a tanítványomtól kaptam, aki ma ezredes. Egy hónapja a tiszti iskolán tanul, miután a felvételin az első három között végzett. Örülök, hogy az általam adott leckékkel valamicskével hozzájárulhattam sikeréhez. Távozása előtt kaptam tőle majdnem új holmikat, amik jól állnak nekem. Neki, Francisco Bolagnónak, a Nemzetőrség káplárjának, a nős embernek és családapának köszönhetem, hogy tisztességes öltözékben távozhatom innen.

Ez a magas rangú tiszt, aki jelenleg a Nemzetőrség ezredese, huszonhat éve tüntet ki nemes és megingathatatlan barátságával. Valóban a becsületességet, a nemességet és a legemelkedettebb érzéseket testesíti meg, ami emberben csak lakozhat. A katonai ranglétrán elfoglalt előkelő helye

- 282 -

ellenére, mindig is tanújelét adta hűséges barátságának, és mindenben segítségemre volt. Nagyon sokkal tartozom Francisco Bolagno Utrera ezredesnek.

Igen, minden lehetőt megteszek, hogy becsületes legyek és maradjak. Egy baj van, hogy sosem dolgoztam, nem is értek semmihez. Hogy megélhessek, azt kell csinálnom, ami éppen akad.

Nem lesz könnyű, de megoldom, ez bizonyos. Holnap én is olyan ember leszek, mint mások.

Ügyész úr, elvesztetted a játszmát: végleg kijutottam az enyészet útjáról.

Fogolyként végigélt odisszeám utolsó éjjelének izgalmában egyre csak forgolódom a függőágyamban. Fölkelek, végigmegyek a kerten, amelyet olyan szépen gondoztam az elmúlt hónapokban. A hold nappali fényt áraszt. A folyó zajtalanul folydogál torkolata felé.

Madárcsicsergés nincs, alszanak a madarak. Az égbolt csupa csillag, de annyira fénylik a hold, hogy hátat kell neki fordítani, ha látni akarom a csillagokat. Velem szemben a dzsungel, amelyet csak az a tisztás szakít meg, ahol El Dorado falu épült. Megnyugtat a természetnek ez a mélységes békéje.

Izgatottságom lassanként alábbhagy, és a pillanat derűje megnyugtat, amire szükségem van.

Jól el tudom képzelni azt a helyet, ahol holnap partra szállok az uszályból, hogy lábamat annak a Simon Bolivarnak földjére tehessem, aki fölszabadította ezt az országot a spanyol iga alól, és aki örökül hagyta fiaira azt az emberséget és megértést, aminek köszönhetem, hogy újrakezdhetem az életem.

Harminckilenc éves vagyok, még fiatal. Az egészségem kifogástalan. Komolyan sosem voltam beteg, szellemi egyensúlyom, úgy hiszem, teljesen normális. Az enyészet útja nem roncsolt el bennem semmit. Azt hiszem, főleg azért nem, mert ez igazából sosem volt az én utam.

Szabad életem első heteiben nemcsak kenyérkeresetet kell találnom, de gondoznom kell, el kell tartanom szegény Picolinót is. Nagy felelősséget vállaltam vele. Habár nagy tehertétel lesz, de megtartom az igazgatónak tett ígéretemet, nem hagyom magára a szerencsétlent, míg csak el nem tudom helyezni egy kórházban, hozzáértő emberek gondjára nem bízhatom.

Értesítsem apámat, hogy szabad vagyok? Évek óta semmit nem tud rólam. Csak tudnám hol van. Rólam mindössze akkor kapott hírt, amikor egy-egy szökésem alkalmával fölkereste a csendőrség. Nem, nem kell elsietnem a dolgot. Kár volna föltépni a sebet, ami évek során át talán teljesen behegedt. Akkor írok majd, amikor egyenesben leszek, amikor már valami biztos, nyugodt, szerény megélhetést teremtettem magamnak, és megírhatom neki: "Apuskám, szabad a fiad, rendes, becsületes ember lett belőle. Így és így él. Miatta nem kell többé lesütnöd a szemed, egyébként ezért is írom meg neked, hogy mindig is szerettelek és tiszteltelek."

Háború volt, ki tudja, a boche-ok nem telepedtek-e meg kis falunkban? Ardéche megye nem valami fontos része az országnak. De nem is szállhatták meg minden zegét-zugát. A gesztenyefákon kívül miért is mentek volna oda? Igen, majd csak ha már egyenesben leszek, és érdemes is leszek rá, akkor fogok írni, vagy még inkább: az én otthoni címemre próbálok majd írni.

És most hová menjek? Egy Le Callao nevű faluban telepszem meg, ahol aranybánya van.

Ott élem le azt az évet, amit egy kis községben kell eltöltenem. Hogy mit fogok csinálni? Honnan tudjam? De nem kell már most rágódnom a problémákon. Ha csákányozni kell azért, hogy megkeresd a kenyered, akkor azt csinálod, s azzal kész. Először meg kell tanulnom szabadon élni.

Nem lesz könnyű. Leszámítva a Georgetownban töltött néhány hónapot, tizenhárom esztendeje nem volt gondom rá, hogy megkeressem a betevő falatomat. Georgetownban mégis jól elboldogultam. A kaland folytatódik, az én dolgom, hogy megtaláljam a megélhetés útját-módját, persze úgy, hogy senkinek ne ártsak vele. Majd meglátom. Egyszóval, holnap irány Callao.

Reggel hét óra. Szép trópusi napsütés, felhőtlen, kék ég, az életnek örvendő madarak csivitelése, barátaim mind együtt a kertünk ajtajában, Picolino rendes civil ruhába öltözve, szépen megborotválva. Mindenen, a természeten, az állatokon, az embereken öröm érződik, ünneplik, hogy szabadlábra helyeztek. Egy hadnagy is álldogál ott barátaimmal, és elkísér bennünket El Dorado faluig.

- Csókoljuk meg egymást - mondja Toto -, és menj. Jobb lesz így mindünknek.

- Isten veletek, drága haverjaim, ha Le Callaóban jártok, keressetek föl. Ha akkor lesz házam, az a ti otthonotok is lesz.

- Isten veled, Pilla, sok szerencsét!

- 283 -

Gyorsan elérjük a kikötőt, és beszállunk az uszályba. Picolinónak igen jól ment a gyaloglás.

Csak a medencéjétől fölfele béna, a lába jól mozog. Nem egészen tizenöt perc alatt átkelünk a folyón.

- Tessék, itt vannak Picolino okmányai. Sok szerencsét, francia! Mostantól kezdve szabad.

Adios!

De ennyire azért nem könnyű letenni a láncot, amit tizenhárom esztendeje vonszol az ember.

"Mostantól kezdve szabad." Hátat fordítanak az embernek, nem őrzik többé. Ennyi az egész. A parttól fölfelé vezető kavicsos úton gyorsan fölkaptatunk. Csak egy egészen kis csomagunk van, benne három ing és egy nadrág. A tengerészkék öltöny van rajtam, fehér ing és az öltönyömhöz illő

nyakkendő.

De sejthető, hogy egy életet nem olyan könnyű helyrehozni, ahogy az ember fölvarr egy gombot. És hogy ma, huszonöt év elmúltával, nős vagyok, van egy lányom, és boldogan élek Caracasban mint venezuelai állampolgár, ahhoz még sok kalandon, sikeren és balsikeren át vezetett az út, de ezt az utat szabad emberként és becsületes állampolgárként jártam végig. Egyszer talán még ezt is elmesélem, és még egyéb különös történeteket, amikre itt nem keríthettem sort.

VÉGE

UTÓIRAT

A valóság lepipálja a képzeletet

A harmincas évek elején Párizsban vagy negyven olyan Pillangó élt, akiről egyáltalán nem a könnyed lebegésű, színes lepke jut az eszünkbe. Ezek a Papillonok ugyanis vagányok, selyemfiúk, kasszafúrók, betörők, zsebtolvajok és egyéb csirkefogók voltak.

Egyiküket Avignoni Pillangó-nak, vagy másik jassznevén Törött Hüvelykujjú Pillangó-nak hívták, ugyanis dél-francia származású volt, és a hüvelykjét egyszer maga zúzta össze, hogy kiszuperálják egy büntetőszázadból. Nem tudom pontosan, miért volt olyan elterjedt a Pillangó név a francia alvilágban. Alighanem azért kapták a fürge zsiványok ezt a röpke nevet, mert játszi könnyedséggel változtatták búvóhelyüket, és "szálltak" egyik helyről a másikra, hogy elkerüljék a rendőri megtorlást. Elég az hozzá, hogy az a pillangó, akiről itt van szó, e költői névnek köszönheti fényes, bizonyos szempontból páratlan pályafutását.

1931-ben ugyanis Párizsban lelőttek egy selyemfiút. Az illető, aki - mint illik - a Pigalle környékén gyakorolta verejtéktelen, de jól jövedelmező mesterségét, nem halt meg rögtön. Még volt ideje, hogy annyit mondjon a nyomozóknak: "Papillon Roger" volt a tettes. A detektívek mindenáron eredményt szerettek volna elérni, s mivel sok Papillon futott a piacon, az első útjukba akadót elkapták, bedobták az igazság-nem-szolgáltatás fogaskerekei és szíjai közé, felvonultattak néhány nercbundás prostituáltat, akinek érdeke volt, hogy úgy táncoljon, ahogyan a bűnügyi rendőrség fütyült, s aki szíves örömest tanúskodott Henri Charriére ellen (ez volt ugyanis a gyanúsított igazi neve). Az esküdtszék, az ügyész dörgedelmes vádbeszéde után, életfogytiglani fegyházra ítélte.

Henri Charriére 1906-ban született Dél-Franciaországban. Apja becsületes vidéki tanító volt.

Anyját korán elvitte a spanyolnátha. Ez a veszteség nagyon megrendítette a tizenkét éves gyerkőcöt, s bár apja szerette, sőt dédelgette, ettől kezdve megpecsételődött a sorsa. Nagyon érzékeny gyerek volt, nem bírta a sértést az ugratást. Amikor egyik osztálytársa kibabrált vele, bosszúból körzővel összeszurkálta, ezért aztán ki is csapták. Később beállt a haditengerészetbe, de nem bírta a katonai fegyelmet. Tengerészsipkája nem tetszett neki, fogta magát, átalakította. Ezért az aránylag kis vétségért öt évre büntetőszázadba osztották, és Korzikába vezényelték. Két év múlva sikerült kiszabadulnia, miután - mint említettem - összezúzta a hüvelykujját. Civil hivatalnokként akart elhelyezkedni a hadseregben. Első helyen végzett az avignoni versenyvizsgán, de amikor kiderült a priusza, nem vették fel.

Ekkor ment fel Párizsba, hol a haditengerészetben megismert touloni vagányok unszolására beállt egy betörőbandába. Ő maga nem végzett "fizikai munkát", csak - mint jófejű srác - terveket

- 284 -

dolgozott ki, s szépen éldegélt az évenként két-háromszor végrehajtott kasszafúrásból. Egyszer sem csípték el, s mikor az említett 1931-es stricigyilkosság miatt elítélték, még csak egy négyhónapos fogház volt a számláján, ez is csak orgazdaságért (lopott órát vett Marseille-ben). Egyébként tudta, ki a tettes, de betyárbecsületből nem árulta el. Ettől kezdve szinte rabja lett a rögeszmének: megszökik, és bosszút áll az ügyészen (ki akarta tépni a nyelvét!), az esküdteken, a detektíveken, a hamis tanúkon.

A bosszúra azonban sohasem került sor. Amikor majdnem tizenöt évi rabság és tizenhárom szökési kísérlet után végre sikerült végleg kereket oldania az Ördögszigetről, nem ment vissza hazájába, hanem Venezuelában kezdett új életet. Megnősült, és úgy vélte, a legjobb, legnemesebb bosszú az elszenvedett justizmordért, a minden képzeletet felülmúló megpróbáltatásokért az, ha megírja rabságának és szökéseinek történetét.

Hatvanéves koráig semmi néven nevezendő kapcsolata sem volt az irodalommal. Még Victor Hugót sem olvasta. Egy napon azonban kezébe került Albertine Sarrazinnak, a bűnözőből lett írónőnek egyik könyve. Elolvasta, és az a meggyőződés alakult ki benne hogy ennek a nőnek az élete kismiska az övéhez képest. Ha azt százezer példányban olvasták, az ő fantasztikus kalandjaiból még nagyobb siker lehet.

1970. március 17-én viharos sajtófogadás zajlott le Párizsban. Kétszázötven újságíró rádió-

és tévériporter fényképész és filmes szorongott egymás hegyén-hátán. Majdnem annyian voltak, mint De Gaulle tábornok sajtókonferenciáin. Az emelvényen Robert Laffont, a jó szimatú, ügyes és dinamikus kiadó mellett egy hatvannégy éves markáns és gyűrött arcú, de nem is egészen ősz hajú úriember ült. Úriember? No, hát erről lehet beszélni...

S csakugyan erről beszéltek, jobban mondva vitatkoztak, sőt majd ölre nem mentek a

"Pillangó" miatt. A heves szócsatában részt vett Auguste Lebreton, a Vagánybunyó és egyéb rififi-regények, illetve filmek sikeres szerzője, a hajdani clochard (csőlakó) arsouille (korhely) és truand (tekergő), hogy sajátos szakértelmét a jelenlevők rendelkezésére bocsássa, s megvédje Pillangót az őt ért támadások ellen.

A vita tárgya a Papillon (Pillangó) című könyv volt, minden idők egyik legnagyobb könyvsikere Franciaországban. 1969. május végén jelent meg, s amikor az értekezletre sor került, már egymillió példányban fogyott el. Csakhamar külföldön is megkezdte diadalmas pályáját, bestseller lett az angolszász piacon, Spanyol-, Olasz- és Nyugat-Németországban, s megindult a több százezer dolláros licitálás a megfilmesítés jogáért is. (Az amerikai szuperprodukciót - Steve McQueennel a főszerepben - 1977-ben vetítették hazánkban.)

A Pillangó azonnal kirobbanó sikernek bizonyult. A nyomda nagy nehézségekkel küzdött, különösen augusztusban, amikor a francia üzemek egy része teljesen leállt. Laffont üzleti érzéke és szervezőkészsége azonban előteremtette a szükséges nyomdai kapacitást, hogy bírja az iramot, amelyet a közönség meg a modern tömegkommunikációs eszközök diktáltak. Mert Pillangóból egy csapásra híres ember lett. A fővárosból való régi kitiltó rendelkezés miatt vidéken járt körútra, s amikor egy-egy városban a könyvét dedikálta, nem volt az a Gilbert Bécaud vagy Mireille Matthieu, aki felvehette volna vele a versenyt népszerűség dolgában. S később, amikor több évtized után Párizsban is megjelent, nyakra-főre közölték az interjúkat, s ő lett az homme du jour, a "nap embere", a legdivatosabb francia, akit koktélokra invitáltak, akit meginterjúvolt a sajtó, a rádió és a tévé, nemcsak a "szakmájáról", vagyis a fegyencsorsról, hanem mindenről, ami a közvéleményt foglalkoztatja: az igazságszolgáltatásról, a hippikről, a kábítószerekről, az antibébipiruláról, s így tovább.

Ez a szédítő siker persze nem volt fenékig tejfel. Sokan kifogásolták hogy azért talán mégsem ez a volt fegyenc hivatott véleményt mondani a fenti fontos kérdésekről. No, s természetesen, Franciaország tőkés ország, ahol nagy a verseny a kiadói körökben is. A konkurrens cégek megirigyelték Laffont diadalútját, s nemcsak a sajtóban támadták Pillangó személyét vagy művét, hanem - ami már eléggé ritka dolog - két "ellen-Pillangót" is megjelentettek. Ez a két röpirat egyrészt Papillon hazai múltjára igyekezett fényt deríteni, másrészt azt kívánta bizonyítani, hogy dél-amerikai kalandjainak a fele se igaz.

Az érdekesség kedvéért megjegyzem egyébként, hogy egy harmadik könyv is megjelent Pillangó bestselleréről. Bizonyos szempontból ez a legmeglepőbb. Pierre Armelle és Georges

- 285 -

Psuquey írta, s a régi, jónevű és tisztes múltú tours-i Mame kiadónál jelent meg Pillangó Istene címmel. Ebben a szerzők a hajdani fegyencet Loyolai Szent Ignáchoz, Keresztelő Szent Jánoshoz, a második részben meg Homéroszhoz hasonlítják! S ha már erre az "istenes" szempontra is kitértem, hadd említsem meg rögtön, hogy a buzgó katolikus Mauriac szerint Pillangó "rendkívül tehetséges".

A Viperafészek Nobel-díjas írója hozzáteszi: "Izgalmas olvasmány. Új kollégánk mester!" Azt hiszem, ez is elég fantasztikus eset: a fegyencből íróvá vedlett vagány kivívta a nagy katolikus író elismerését...

Nem nagyon hiszem, hogy valaha is kiderül a teljes igazság Pillangó múltját illetően: ha valóban ő lőtte hasba egy hajnali összeszólalkozás hevében a huszonkét éves Roland Legrand nevű

henteslegényt (akinek igazi "mestersége" azonban a striciség volt), mindenképpen megszenvedett érte, s nem valószínű hogy ha a vád képviselője teljesen meggyőzően be tudta volna bizonyítani a vádlott bűnösségét, az esküdtek lenyakaztatták volna. Egy ilyen montmartre-i réglement de comptesért, vagyis vagányleszámolásért, a maximum majdnem mindig az életfogytiglan volt...

Mindez persze csak feltevés. Mi egyetlen eredeti dokumentumot ismerünk, Pillangó könyvét, s csak ezt tudjuk megítélni. Nos, ezt illetően igazat kell adnunk Mauriacnak. Charriére valóban tehetséges író. Író? Inkább csak botcsinálta krónikás. Ez a modern Jean Valjean vagy Edmond Dantés, akit azonban nem a képzelet szült, hanem az élet, a valóság, amely - mint a francia szólásmondás tartja - "lepipálja a képzeletet", ha nem is igazi író, igazi mesélő. Lenyűgözően tudja előadni azt, amit átélt. Munkája az "orális irodalom" remeke (talán ezért is merték - persze roppant túlzással - Homéroszhoz hasonlítani). Az elbeszélés üteme magának a lélegzetnek a ritmusa. Az olvasó úgy érzi, ott ül mellette, mondjuk egy caracasi lokálban s a sűrű füstben és italgőzben elevenen pezsgő elbeszélését hallgatja. Párbeszédei életszerűek, leírásai szemléletesek, helyzetfestései érzékletesek. És, bár az ember sejti, hogy nem mind igaz, ami fénylik, szívesen hisz ennek a dél-amerikai Háry Jánosnak, mert tökéletesen kielégíti az olvasó ősi meseszomját, s mert saját magát - alighanem némi önlegyező jóindulattal - okosnak, ravasznak, bátornak, kitartónak, a betyárbecsületre kényes vagánynak, "pozitív" hősnek festi, aki imponáló példáját nyújtja a leleményességnek, az akaraterőnek, a testvériességnek.

Az igényesebb olvasó pedig, aki nemcsak a bódító mesére szomjúhozik, rendkívül eleven

"riportot" kap az 1948-ban felszámolt dél-amerikai fegyenctelepekről, ahol hajdan az ártatlan Dreyfus kapitány raboskodott, s tulajdonképpen Charriére, "élménybeszámolója" akár nyersanyagul szolgálhatna egy fegyenctelepi szociológiai elemzéshez, mert rengeteg benne a dokumentációs anyag, hitelesen ábrázolja egy nagyon sajátos, zárt közösség életét, s az ezen belül keletkező

konfliktusokat rabok és őrök, illetve rabok és rabok között.

A francia irodalomban nagy hagyománya van a csavargóból, bűnözőből vagy vagányból lett költőnek és írónak, Rutbeuftől Villonon át Richepinig és Jean Genétig. Charriére-t persze nem merném melléjük tenni a "tiszta" irodalmi értéket tekintve. Izgalmas kalandokban bővelkedő

könyve azonban egyúttal leleplező erejű is, mert rámutat: hogyan lesz egy tisztességes tanító anyátlanul felnőtt fia - részben alkati, részben társadalmi okokból - kitagadott pária, aki csak minden erejét megfeszítve és sorozatos törvénytelen tettek révén kerülhet ismét a társadalom felszínére.

Természetes, hogy a szerző és a kiadó gyorsan le akarta aratni a szédítő siker babérait. Így jelent meg 1972 végén Charriére új, Banco című vaskos könyve, mely kiszabadulásától. kezdve folytatja a továbbra is izgalmas kalandjainak elmesélését. Munkáját három részre oszthatjuk: az elsőben a szökött fegyenc még többé-kevésbé alvilági környezetben kíván feltörni, vagy, pontosabban nagy summára szert tenni, hogy végrehajthassa a szörnyű bosszút. A másodikban Rita nevű feleségével kezdett új életét, azt a korszakot mondja el, amelynek során már "becsületes"

fogadósként élte az establishment-ember azért még mindig viszontagságos életét, de ekkor már lemondott a bosszúról. A harmadik részben "írói" pályájának fordulatairól számol be.

Ez a második mű, a dolog természeténél fogva, már nem lehetett olyan dumas-i izgalmú (hiszen a rab szökési kísérleteinél talán nincs is érdekesebb téma), mint az előző, de még mindig jócskán drámainak bizonyult. "Hősünk" kiszabadulása után egy venezuelai bányába került, majd egy francia repülővel társult, akinek kis gépével az ország bordélyaiban vigéckedtek

- 286 -

(fehérneművel...). Aztán egy óceáni szigeten rákásztak, s a kontinensen kísérelték meg eladni az árut (sikertelenül). Pilla ezután Léon nevű (a Pillangó-ban már találkoztunk vele) haverjával állt össze, s a klasszikus alagútásó módszerrel egy bankba akart betörni, de az alagútba véletlenül belesüppedt egy teherkocsi, s a vállalkozás imigyen zátonyra futott. Ezután egy zálogházba törtek be több más cinkossal, nagy "szajrét" szereztek, de egyiküknek eljárt a szája, mire elfogták, rettenetesen megkínozták és egy vágóhídi mélyhűtőbe zárták őket (ahol Léon meg is fagyott), Pilla azonban megúszta, de húsz hónapi szabadság után még mindig ott volt, ahol a part szakad. Pedig valahol várt rá egy konzervdobozban a sok elrejtett ékszere. Meg is kísérelte fellelni, de nem sikerült, mert közben útépítés színhelye lett a terület. Később vidéki hotelt vezetett egy francia nővel, s meglepetten tapasztalta, hogy rendes munkával is lehet jól keresni. Ezután jött a nagy fordulat: megismerkedett álmai asszonyával, Ritával, aki első férjével kalandosan kelt át egy kis bárkával az óceánon. Pillának 1952-ben végre sikerült kapcsolatba kerülnie franciaországi családjával (de apja közben elhunyt). 1953-ban, miután eladták a szállodát, ismét Caracasba kerültek, s itt vendéglőt nyitottak. 1956-ban megkapta a venezuelai állampolgárságot, s így átlátogathatott Európába. Aztán megint Maracaibóban telepedett le, s itt tizennyolc bárkával rákászatra adta a fejét, és a csemegét repülőn exportálta Miamiba, de végül ebbe a vállalkozásba is belebukott. 1967-ben végre elévült a büntetése, s harminchét év után hazalátogathatott, Szajna megyébe azonban nem mehetett, hiszen onnan örökre kitiltották. Illegálisan mégis Párizsba utazott.

Utazását leírva hosszan visszapillant a pörre, melyet a lapok "sötét ügynek" mondtak, s teljes egészében idézi a l'Humanité 1930. október 28-i tudósítását, amelyből kiderül, hogy a vád koronatanúja, egy besúgó három ízben három eltérő vallomást tett. A szerző aztán újra visszatér a mai időkre, elmeséli izraeli útját Rita anyjánál.

Ezután kerül a kezébe az említett Sarrazin-könyv, amelynek olvasta után komolyan kezd gondolni rá, hogy ő is megírja kalandjait. Izgalmasan, érdekesen meséli el "írói" viszontagságait, és kiadója kérésére tett 1970-es párizsi útját, amelynek során Simone de Beauvoir, Jacques Prévert, sőt Chaplin is fogadta! Venezuelában a köztársasági elnöknél járt, s ellátogatott a caracasi püspökhöz is. Megismerkedett Georges Simenonnal, együtt tévézett a világhírű krimiíróval. Pablo Neruda is gratulált neki. Második könyvében elég sok politikai vonatkozást is találunk, főleg Dél-Amerikáról.

A szerző humánus, liberális, olykor radikális, néha kissé anarchista húrokat penget, dicséri a guerillerókat, a 68-as lázadókat, szidja a gyarmattartókat, stb. Ez a mű sem mentes holmi hetvenkedéstől, amelyek közül megemlítem, hogy állítólag ő adta Georges Arnaud-nak "A félelem bére" témáját...

Az újabb sikert a szerző immár Európában, a spanyol Costa del Solon, torremolinosi villájában élvezte, s egy kék Jaguáron tett sűrű kirándulást országszerte. 1972. december 8-án még vidáman szivarozó jómagáról készült fényképet dedikált egyik magyar fordítójának, aztán súlyosan megbetegedett, és 1973. júliusában gégerákban meghalt.

- 287 -