Töltök még egy kicsit, az egészet átöntöm az ő dobozába, és rögtön felhúzza.

Öt perc, tíz, tizenöt, húsz perc telik el! Még mindig nem alszik: Sőt, ahelyett, hogy leülne, puskával a kezében néhány lépést tesz, oda-vissza. Pedig az egészet megitta. És az őrséget egy órakor leváltják.

Tűkön ülve figyelem a mozdulatait. Semmi sem vall rá, hogy altatót ivott volna. Na! Most megbotlott. Leül a bódé elé, puskájával a combja közt. A feje a vállára hajlik. A barátaim, meg két-három kolumbiai, aki tud az ügyről, ugyanolyan izgatottan figyelik, hogy mit csinál, mint én.

- Eredj - mondom a kolumbiainak. - A kötelet!

Éppen fel akarja dobni, amikor az őr feláll, a puskáját leejti a földre nyújtózkodik és úgy járkál, mintha távolságot mérne. A kolumbiai idejében visszakozik. Tizennyolc perc van a váltásig.

Gondolatban Istenhez fohászkodom segítségért: "Könyörgök, segíts rajtam még az egyszer!

Könyörgök, ne hagyj el!" De feleslegesen fohászkodom ehhez a keresztény Istenhez, néha olyan szenvtelen, különösen velem, ateistával szemben.

- Még ilyet! - mondja Clousiot, mikor odajön hozzám. - Fantasztikus, hogy ez a hólyag még nem alszik!

Az őrszem fel akarja venni a puskáját, és abban a pillanatban, amikor lehajol érte, elterül a bástyasétányon, mint akit villám sújtott. A kolumbiai feldobja a kampót, de nem akad fenn, visszaesik. Másodszor is megpróbálja. Most sikerül. Meghúzza a kötelet, hogy meggyőződjön, jól tart-e. Magam is ellenőrzöm, és abban a szent pillanatban, amikor a falhoz ér a lábam, hogy nekirugaszkodjam és felmásszak, Clousiot azt mondja:

- Vigyázz! Itt a váltás.

Éppen annyi időm van, hogy visszalépjek, mielőtt még észrevennének. A foglyok védekező

ösztönével és bajtársiasságával, egy tucatnyi kolumbiai gyorsan körülvesz, hogy közéjük vegyülhessek. A fal mellett megyünk, ott hagyva a lógó kötelet. A váltás egyik őre egy szempillantás alatt felfedezi a kötelet meg a puskájára rogyott őrszemet. Két-három métert fut, és megnyomja a riadócsengő gombját, abban a hitben, hogy valaki megszökött.

Az alvó őrt hordágyon viszik el. A bástyasétányon vagy húsz rendőr van. Köztük don Gregorio, aki felhúzatja a kötelet. A kampó a kezében. Néhány pillanat múlva a rendőrök előreszegzett puskával megrohanják az udvart. Névsorolvasást tartanak. Akit szólítanak, be kell mennie a cellába. Micsoda meglepetés! Senki sem hiányzik. Mindenkit kulcsra zárnak a cellájában.

Újabb névsorolvasás és ellenőrzés, cellánként. Nem, senki sem tűnt el.

- 111 -

Három óra felé megint kiengednek bennünket az udvarra. Megtudjuk, hogy az őrszem húzza a lóbőrt, és hogy sehogyan sem sikerül felébreszteni. A kolumbiai cinkosom éppúgy meg van semmisülve, mint én. Olyan biztos volt benne, hogy sikerül! Kikel az amerikai gyártmányok ellen, mert az altató amerikai volt.

- Mit tehetünk?

- Hombre, (ember) újrakezdjük! - Ennyit tudok neki felelni. Azt hiszi, hogy ezzel azt akarom mondani, hogy megint elaltatunk egy őrszemet, pedig én arra gondoltam: mást kell kitalálni. Azt mondja:

- Azt hiszed, ezek az őrök olyan seggfejek, hogy akad köztük még egy, aki elfogadja a franciás kávédat?

A tragikus helyzet ellenére nem tudom visszatartani a nevetést.

- Hát persze, pajtikám!

A rendőr három nap és négy éjjel aludt. Amikor végre felébred, persze elmondja, hogy biztosan én altattam el a franciás kávéval. Don Gregorio behívat, és szembesít vele. Az őrség parancsnoka nekem akar rontani a kardjával. A szoba sarkába ugrom, és kihívóan várom, hogy mi lesz. A másik felemeli a kardját, don Gregorio közbelép, ő kapja az erős ütést a vállára, összeesik.

Eltört a kulcscsontja. Úgy üvölt, hogy a tiszt most már csak vele foglalkozik. Felemeli. Don Gregorio segítségért kiáltozik. A szomszédos irodahelyiségekből az összes polgári alkalmazott berohan. A tiszt, két másik rendőr meg az őrszem, akit elaltattam, egy tucatnyi civillel hadakozik, aki meg akarja bosszulni az igazgatót. Ebben a tanganában (csetepaté) többen könnyű sérülést kapnak. Egyedül nekem nem történik semmi bajom. A lényeg az, hogy ez már nem rám tartozik, hanem az igazgatóra meg a tisztre. Az igazgatót kórházba szállították, a helyettese visszavezet az udvarba:

- Ami téged illet, majd később meglátjuk, Francés.

Másnap a begipszelt vállú igazgató megkér, hogy írásban tanúskodjam a tiszt ellen.

Örömmel tanúsítok mindent, amit csak akarnak. Az altató históriáját teljesen elfelejtették.

Szerencsém van, hogy már nem is érdekli őket.

Néhány nap elteltével Joseph Dega azt javasolja, hogy próbáljunk megszervezni egy külső

akciót. Minthogy megmondtam neki, éjszaka nem lehet megszökni, a bástyasétány kivilágítása miatt, azon töri a fejét, hogyan kapcsolhatná ki az áramot. Egy villanyszerelő segítségével megtalálja a megoldást: a börtönön kívül lévő trafót ki kell kapcsolni. Nekem annyi a feladatom, hogy megvesztegessem az utca felőli meg udvari őrszemet, aki a kápolna ajtajánál áll.

Bonyolultabb, mint hittük volna. Először is rá kellett beszélnem don Gregoriót, hogy adjon vissza tízezer pesót, azzal az ürüggyel, hogy a családomnak küldöm Josephfel, akire persze "rátukmálok"

kétezer pesót, hogy vegyen valami ajándékot a feleségének. Miután megtudtam, ki szervezi az őrségváltást, őt is meg kellett kenni. Háromezer pesót kap, de a két másik őrrel nem akar tárgyalni.

Nekem kell felkutatnom őket, és én tárgyalok velük. Azután megmondom neki a nevüket, ő pedig majd arra az időpontra osztja be őket, amikorra én akarom.

Ennek az újabb télaknak az előkészítése több mint egy hónapot vett igénybe. Végre minden klappol. Minthogy az udvarnak az őrétől nem kell tartanunk, nyeles fémfűrésszel elreszeljük a rácsot. Három fűrészem van. A kampós kolumbiai tud a dologról. Ő majd fokozatosan fűrészeli el a rácsát. Az akció éjszakáján egyik barátja, aki kis idő óta bolondnak tetteti magát, egy darab horganylemezen dobol majd, és torkaszakadtából énekel. A kolumbiai tudja, hogy az őrszem csak a két francia szökéséről volt hajlandó tárgyalni, és kijelentette, hogy ha egy harmadikat is meglát, rá fog lőni. Azért mégis szerencsét akar próbálni, és azt mondja, ha szorosan egymáshoz simulva mászunk fel, a sötétben az őrszem nem fogja látni, hogy egy vagy két ember szökik. Clousiot és Maturette sorsot húzott, hogy melyikük jöjjön velem. Clousiot nyert.

Végre borús az éjszaka. Az őrmester meg a két rendőr megkapta a neki járó bankók felét.

Ezúttal nem kellett félbevágnom, mert már úgy volt. A másik feléért el kell menniük a Barrio Chinóba (a kínai negyedbe), a Joseph Dega feleségéhez.

A villany elalszik. Nekimegyünk a rácsnak. Alig tíz perc alatt elfűrészeljük. Sötét nadrágban meg ingben, kijövünk a cellából. A kolumbiai menet közben csatlakozik hozzánk. Majdnem teljesen pucér, csak egy úszónadrág van rajta. Felmászom a falba vájt calabozo (zárka, börtön) rácsára, kikerülöm az ereszt, feldobom a kampót, amelyen háromméteres kötél lóg. Alig három perc

- 112 -

alatt a bástyasétányon vagyok, teljesen zajtalanul. Hasra fekve várom Clousiot-t. Az éjszaka koromsötét. Hirtelen látom, vagy inkább csak érzem, hogy egy kéz nyúl felém, megfogom és húzni kezdem felfelé. Szörnyű zaj csattan fel. Az történt, hogy Clousiot-nak, mikor az eresz és a fal között haladt, a nadrágszíja beleakadt a lemezbe. Természetesen a zajra elengedem a kezét. A horgany már nem zörög. Gondolván hogy már kiakasztotta az övét, újra húzni kezdem Clousiot-t, és a horgany rémes dörömbölése közepette nagyot rántok rajta, és felhúzom a fal tetejére.

A puskalövések a többi őrszem felől jönnek, nem az enyém felől. Megkergülve a puskaropogástól, rossz irányban indulunk el, s arra az utcára ugrunk le, amelyik kilenc méterrel mélyebben van a fal tetejénél, pedig jobbra van az az utca, amely csak öt méterrel van lejjebb a fal tetejétől. Eredmény: Clousiot újra eltörte a jobb lábát. Magam sem tudok felállni: mind a két lábam eltört. Később kiderül, hogy a sarokcsontomról van szó. A kolumbiai kificamítja a térdét. A puskalövésekre az őrség kijött az utcára. Erős villanylámpa fényénél, ránk szegzett puskával vesznek körül bennünket. Sírok dühömben. Ráadásul a rendőrök nem akarják elhinni, hogy nem tudok felállni. Szuronydöfések közepett, térden csúszva megyek vissza a börtönbe. Clousiot fél lábon ugrál. Ömlik a vér a fejsebemből, amelyet egy puskatusnak köszönhetek.

Don Gregorio, aki szerencsénkre ezen az éjszakán az irodájában aludt, felébredt a puskalövésekre. Nélküle puskatussal meg szuronnyal nyírtak volna ki bennünket. A legdühödtebb éppen az az őrmester, akit lefizettem, hogy a két cinkos őrt ossza be. Don Gregorio véget vet a vad hajszának. Megfenyegeti őket, hogy bíróság elé kerülnek, ha súlyosan megsebesítenek bennünket.

Ez a bűvös szó mindenkit megbénít.

Másnap Clousiot lábát begipszelik a kórházban. A kolumbiai térdét egy kuruzsló fogoly illesztette a helyére, és most térdszorítót hord. Minthogy éjszaka mindkét lábam akkorára dagadt, mint a fejem, piros-fekete a vértől, borzalmasan vizenyős, az orvos langyos sós vízbe tétette velem, aztán naponta háromszor piócákat raknak rá. Ha teleszívták magukat vérrel, maguktól leválnak, és aztán ecetbe dobják őket, hogy kiadják a vért. A fejemet hat kapoccsal összevarrták.

Egy szenzációhajhász újságíró cikket közölt rólam. Azt regéli, hogy én voltam a templomi lázadás vezére, hogy "megmérgeztem" egy őrszemet, és végül csoportos szökést szerveztem, külső

segítséggel, mivel a negyedben kikapcsolták az áramot, méghozzá a trafónál. "Reméljük, hogy Franciaország a lehető legrövidebb időn belül megszabadít bennünket első számú gengszterétől" -

fejezi be.

Joseph, feleségével, Annie-val együtt meglátogat. Az őrmester meg a három rendőr külön-külön jelentkezett, hogy megkapja a bankjegyek másik felét. Annie azért jött hozzám, hogy megkérdezze, mit csináljon. Azt válaszoltam neki, fizessen, mert betartották a szavukat. Nem az ő

hibájuk, hogy kudarcot vallottunk.

Egy hete egy vastaligán sétáltatnak az udvarban, ez az ágyam. Hanyatt fekszem, két lábam a taliga két rúdja közé kifeszített szöveten nyugszik. Ez az egyetlen helyzet, amelyben nincsenek nagy fájdalmaim. Óriásira dagadt és alvadt vérrel teli lábam még fekvő helyzetben sem érhet hozzá semmihez. De ha így fekszem, valamivel kevésbé fáj. Két héttel később, hogy eltört a lábam, kissé lelohadt, s ekkor elküldtek röntgenre. Mind a két sarokcsontom eltört. Egész életemben lúdtalpas leszek.

A mai újság közli, hogy a hónap vége felé megérkezik a hajó, amely értünk jön, francia rendőrökkel. Az újság szerint Maná-nak hívják. Október 12. van. Tizennyolc napunk van még, ki kell játszanunk az utolsó kártyánkat. De mit, a törött lábammal?

Joseph kétségbe van esve. A látogatáskor elmeséli, hogy minden francia és a Barrio Chino minden asszonya odavan, hogy ennyit harcoltam a szabadságomért, és most, néhány napon belül mégis átadnak a francia hatóságoknak. Sorsom felkavarta az egész kolóniát. Jólesik az a tudat, hogy ezek a férfiak és asszonyaik lélekben velem vannak.

Arról a tervemről, hogy megölök egy kolumbiai rendőrt, letettem. Csakugyan nem tudnám rászánni magam, hogy kioltsam az életét valakinek, aki semmit sem vétett ellenem. Elgondolom, hogy az apját vagy az anyját kell támogatnia, vagy felesége, családja van. Elfog a nevetés, ha arra gondolok, hogy valami gonosz, teljesen egyedülálló rendőrt kellene keresnem. Például megkérdezhetném tőle: "Ha megöllek, igazán senkinek sem fogsz hiányozni?" Le vagyok törve ezen az október 13-i reggelen. Egy pikrinsókő-darabkával szemezek, állítólag, ha lenyelem, sárgaságot kapok. Ha kórházba szállítanak, talán elraboltathatnám magam, ha Joseph lefizetne egy-

- 113 -

két embert. Másnap, 14-én a citromnál is sárgább vagyok. Don Gregorio bejön hozzám az udvarra, árnyékban vagyok, félig fekvő helyzetben a taligámon, felfelé meredező lábbal. Köntörfalazás nélkül, hirtelen rátámadok:

- Tízezer pesót kap, ha kórházba szállíttat.

- Megpróbálom, francia. Nem is annyira a tízezer pesóért, hanem mert olyan borzasztó, hogy ennyit küszködtél hiába a szabadságodért. De nem hiszem, hogy felvesznek a kórházba, a miatt az újságcikk miatt. Félni fognak.

Egy óra múlva kórházba utal az orvos. Még csak nem is érte a lábam a földet. A mentőkocsiról hordágyon vittek be, kétórás gondos vizsgálat és vizeletvizsgálat után úgy hoztak vissza a börtönbe, hogy le sem vettek a hordágyról.

19-e van, csütörtök. Joseph felesége, Annie jött el, egy korzikai felesége is elkísérte.

Cigarettát és édességet hoztak. Ez a két nő kedves szavával végtelen jót tett velem. Éreztem a világ legszebb érzésének, az őszinte barátságnak a sugárzását, amely csakugyan ragyogóvá varázsolta a napot. El sem tudnám mondani, hogy milyen jó hatással volt rám az ottani vagányok együttérzése, míg a 80-as börtönben tartózkodtam. S azt sem, hogy milyen sokkal tartozom Joseph Degának, aki saját szabadságát és megélhetését is kockára tette, hogy segítségemre lehessen szökésemben.

Annie néhány szava azonban szöget ütött a fejembe. Beszélgetés közben kijelentette:

- Szegény jó Pillangóm, maga mindent megtett, amit egy ember megtehet, hogy kiszabaduljon. A sors nagyon kegyetlen volt magához. Most már nincs más hátra, mint felrobbantani a 80-ast!

- Miért ne? Miért is ne robbanthatnám fel ezt az ócska börtönt? Igazán nagy szolgálatot tennék vele a kolumbiaiaknak. Ha felrobbanthatom, talán rászánnák magukat, hogy újat kényelmesebbet építtessenek.

Megcsókoltam a két kedves asszonyt, végleg búcsút vettem tőlük, s megkértem Annie-t:

- Mondja meg Josephnek, jöjjön el vasárnap.

22-én, vasárnap, Joseph el is jött.

- Ide figyelj, tegyél meg mindent, akár a lehetetlent is, hogy csütörtökön valaki hozzon be nekem dinamittöltényt, egy gyutacsot és egy gyújtókanócot. A magam részéről én szerzek egy furdancsot meg három gyújtózsinórt.

- Mit akarsz csinálni?

- Fényes nappal felrobbantom a börtönfalat. Ígérj a múltkori áltaxinak ötezer pesót.

Mindennap reggel nyolctól este hatig legyen a calle Medellinen.

Napi ötszáz pesót kap, ha nem történik semmi, és ötezret, ha igen. A dinamit ütötte lyukon át megyünk ki, majd egy jó erős kolumbiai a hátára vesz, és elvisz a taxiig, a többi az ő dolga. Ha az áltaxi rendben van, küldd el a töltetet. Ha nem megy, akkor mindennek vége, már nem reménykedhetünk semmiben sem.

- Számíthatsz rám - mondja Joseph.

Öt órakor a kápolnába vitetem magam. Azt mondom, hogy egyedül akarok imádkozni.

Üzenek don Gregoriónak, hogy jöjjön ide hozzám. Odajön.

- Hombre, már csak egy hétig maradsz nálam.

- Éppen ezért hívattam. Tartozik nekem tizenötezer pesóval. Szeretném odaadni a barátomnak, mielőtt elmegyek, hogy küldje el a családomnak. Kérem, hogy fogadja el azt a háromezer pesót, amit tiszta szívből ajánlok fel magának, amiért mindig megmentett a katonák rossz bánásmódjától. Nagyon lekötelezne, ha még ma ideadná a bankjegyeket egy tekercs szalagragasztóval együtt, hogy csütörtökre rendbe hozhassam és teljes épségben átadhassam a barátomnak.

- Rendben van.

Visszajön, és átad tizenkétezer pesót, kettévágott bankjegyekben. Hármat megtart.

Mihelyt visszavisznek a taligámra, egy nyugodtabb helyre hívatom a kolumbiait, aki legutóbb velem akart szökni. Elmondom neki a tervem, és megkérdezem tőle, képesnek érzi-e magát rá, hogy húsz-harminc métert vigyen a taxiig. Habozás nélkül vállalja. Ezt hát elintéztem.

Úgy teszek, mintha biztos volnék benne, hogy Josephnek minden sikerül. Hétfőn kora reggel mosdó alá állok, Maturette pedig, aki Clousiot-val együtt a taligám "sofőrje", elmegy az őrmesterért, akinek háromezer pesót adtam, és aki olyan vadul ütlegelt a legutóbbi szökés után.

- 114 -

- Lopez őrmester, beszédem van magával.

- Mit akar?

- Kétezer pesóért szeretnék egy háromsebességű, erős mellfúrót és hat gyújtózsinórt. Kettő

legyen fél centi, kettő egy centi, kettő pedig másfél centi vastag.

- Nincs pénzem, nem tudom megvenni.

- Tessék, itt van ötszáz peso.

- Holnap, kedden, az egyórai őrségváltáskor megkapod. Készítsd el a kétezer pesót.

Kedden egy órakor mindent megtalálok az udvar üres papírkosarában, amelyet őrségváltáskor szoktak kiüríteni. Pablo, a zömök kolumbiai kiszedi és elrejti az egészet.

26-án, csütörtökön Joseph nem jön el a látogatásra. A látogatási idő vége felé hívatnak. Egy csupa ránc, vén francia jön Joseph megbízásából.

- Ebben a cipóban minden benne van, amit kértél.

- Itt a kétezer peso a taxira. Napi ötszáz.

- A taxisofőr egy vén perui, dagadt, mint egy kugligolyó. Miatta ne fájjon a fejed. Ciao.

- Ciao.

Egy nagy papírzacskóba cigarettát, gyufát, füstölt virslit, egy szál kolbászt, egy darab vajat meg egy üveg gépolajat is tettek, nehogy feltűnjön a kenyér. Miközben az ajtó mellett álló őr a csomagomban turkál, adok neki egy doboz cigarettát meg két virslit. Azt mondja:

- Adj egy darab kenyeret.

Még csak ez hiányzott.

- Azt már nem, vegyél magadnak. Nesze, itt van öt peso, mert a kenyér még hatunknak sem lesz elég.

Phű! Ezt megúsztam. Micsoda marhaság volt ennek a pasasnak virslit adni! A taligám gyorsan távolodik ettől a kellemetlen rendőrtől. Annyira váratlanul ért, hogy kenyeret kért, hogy még most is patakzik rólam a verejték.

- Holnap lesz a tűzijáték. Minden megvan, Pablo. A lyukat pontosan az előreugró őrtorony alatt kell fúrni. Onnan nem lát a zsaru.

- De meghallhatja.

- Arra is számítottam. Reggel tíz órakor az udvarnak az a része árnyékban van. Szerezni kell egy rézművest, aki néhány méterre tőlünk, a falhoz nyomott rézlemezét feltűnően kalapálja. Ha kettő lesz, annál jobb. Ötszáz pesót adok koponyánként. Szerezz két embert.

Meg is szerzi.

- Két barátom fogja a rézlemezt kalapálni, megállás nélkül. Akkor az őrszem nem hallja meg a fúró zaját. Neked meg a taligádon a kiugrónál valamivel előbbre kell lenned, majd dumálsz a franciákkal. Így legalább a másik sarokban álló őrszem nem vesz észre.

Egy óra alatt elkészül a lyuk. A rézlemez kalapálása meg a gépolaj, amelyet valaki a fúróra öntöget, megtette a magáét, az őr mit sem sejt. A töltetet begyömöszöltük a lyukba, a gyutacs rögzítve, húsz centi kanóccal. A töltetet agyaggal tapasztottuk be. Hátrahúzódtunk. Ha minden rendben, a robbanás lyukat üt a falba. Az őrszem leesik bódéjával együtt, én meg a lyukon, Pablo hátán, a taxihoz megyek. A többiek majd maguk is boldogulnak. Természetesen Clouisot meg Maturette, még ha utánam jön is ki, hamarabb ér a taxihoz, mint én.

Mielőtt meggyújtanánk a kanócot, Pablo az utolsó pillanatban még szól néhány kolumbiainak.

- Ha meg akartok szökni, pár pillanat múlva lyuk lesz a falon.

- Helyes, így legalább a rendőrök a leghátul lévők után futnak, és rájuk fognak lőni.

Meggyújtjuk a kanócot. Pokoli robbanás rázza meg a negyedet. A kis torony leesett a rendőrrel együtt. A falon mindenfelé nagy rések vannak, ahhoz elég szélesek, hogy az utca túlsó oldalát láthassuk, de ahhoz egyik sem elég széles, hogy átbújjunk rajta. Egyetlen hasadék sem elég nagy, és csak e pillanatban ismerem be, hogy vesztettem. Csakugyan az a sorsom, hogy visszakerüljek oda, Cayenne-be.

A robbanást követő riadalom leírhatatlan. Több mint ötven rendőr van az udvarban. Don Gregorio tudja, hogy honnan fúj a szél.

- Bueno (rendben), francia. Remélem, hogy ez már csakugyan az utolsó. A helyőrség parancsnoka majd megpukkad dühében. Mégsem adhat parancsot, hogy a taligán fekvő, sebesült

- 115 -

embert megüssenek, és én persze, nehogy másvalaki bajba kerüljön, fennen hangoztatom: mindent én csináltam, teljesen egyedül. Amíg a kőművesek ki nem javítják a réseket, állandóan hat őr teljesít szolgálatot az átlyuggatott fal mellett, hat bent a börtönudvaron, hat pedig kint az utcán.

Szerencsére, az őrszemnek, aki a bástyafokról leesett, semmi baja nem történt.

VISSZATÉRÉS A FEGYENCTELEPRE

Három nappal ezután, október 30-án, délelőtt tizenegy órakor megérkezett a fegyenctelep tizenkét fehér ruhás felügyelője, hogy átvegyen bennünket. Mielőtt elindulunk, a szokásos kis hivatalos szertartás: mindegyikünket azonosítani kell. Elhozták az emberméréstani nyilvántartó lapunkat, fényképeket, ujjlenyomatokat, meg az egész hóbelevancot. Miután azonosítottak bennünket, a francia konzul közelebb jön, hogy aláírjon egy okmányt a kerületi ügyésznek, akinek az a tiszte, hogy hivatalosan átadjon minket Franciaországnak. Mindenki, aki jelen van, nagyon csodálkozik, hogy milyen barátságosak velünk a felügyelők. Semmi durvaság, semmi szitok. Az a három fogoly, aki hosszabb ideig volt Guayanában, mint mi, jól ismerte a smasszereket, és úgy tréfálkozott velük, mintha régi jó pajtások volnának. A kíséret főnöke, Boural őrnagy aggódik egészségi állapotom miatt, a lábamra néz, és azt mondja, hogy majd a hajón ápolni fognak, mert az értünk jött csoportban van egy jó szanitéc. Rettentő kínos volt az utazás ennek az ócska bárkának a fenekében, egyrészt a meleg, másrészt pedig amiatt, hogy kettesével hozzá voltunk kötözve a még Toulonból származó vasrúdhoz.

Egyetlen említésre méltó eset történt csupán: a hajónak szenet kellett felvenni Trinidadban.

Amikor beértünk a kikötőbe, egy angol tengerésztiszt követelte, hogy vegyék le rólunk a bilincset.

Állítólag tilos a hajó fedélzetén megkötözni az embert. Én ezt az incidenst is kihasználtam: pofon ütöttem egy másik angol tisztet. Azt akartam elérni vele, hogy letartóztasson, és kivitessen a partra.

A tiszt kijelentette:

- Nem tartóztatom le magát, és nem szállíttatom a partra, bármilyen súlyos bűnt követett is el az imént. Sokkal nagyobb büntetés lesz magának, ha visszatér oda.

Füstbe ment terv! Hát bizony csakugyan az a sorsom, hogy visszakerüljek a fegyenctelepre.

Bizony szomorú, de tizenegy hónapos szökésem különbnél különb, ádáz harcai csúfos véget értek.

Mégis, mindenek ellenére, rengeteg kalandom zajos visszhangja ellenére, a visszatérés a fegyenctelepre, minden keserű következményével együtt, nem tudja kitörölni emlékezetemből az átélt, feledhetetlen pillanatokat.

A trinidadi kikötő közelében, amelyet most hagytunk el, néhány kilométernyire lakik a páratlan Bowen család. Curacao szigetétől nem messze haladtunk el, ez a föld egy nagy emberé, aki a vidék püspöke: lrénée de Bruyne-é. Bizonyára érintettük a guajiro indiánok földjét is, ahol megismertem a legszenvedélyesebb tiszta szerelmet, a maga természetes egyszerűségében. Ezekben az akaraterős, megértő, szeretetteljes és tiszta szívű indiánokban találtam meg mindazt a lelki tisztaságot, azt az ítélőképességet, amire csak a gyermekek képesek, és ami a boldog gyermekkorra jellemző.

És a galambszigeti leprások! Ezek a nyomorult fegyencek, akiket utolért ez az iszonyú betegség, és akiknek mégis volt kellő erejük hozzá, hogy nemeslelkűen segítsenek rajtunk!

Hadd emlékezzem meg a váratlanul segítőkész belga konzulról és Joseph Degáról, aki nem ismervén engem, annyi veszélyt vállalt értem! Nem volt hiábavaló a szökésem, mert megismerhettem mindezeket az embereket. Még így is, hogy kudarcba fúlt, szökésem győzelem, ha másért nem, pusztán azért, hogy e kivételes emberek megismerésével lelkileg gazdagabb lettem.

Nem, nem sajnálom, hogy megtettem.

Már elértük a Maronit és szutykos vizét. A Mana hajó hídján vagyunk. A trópusi nap itt már perzseli a földet. Reggel kilenc óra van. Viszontlátom a torkolatöblöt, és szép lassan behajózunk, ott, ahol én olyan sebesen távoztam. A társaim nem beszélnek. Az őrök örülnek, hogy megérkeztünk. A tenger viharos volt az úton, és sokan közülük végre fellélegeznek.

1934. november 16.

- 116 -

A rakparton őrületes tömeg. Érezhető, hogy kíváncsian várják azokat az embereket, akiknek volt merszük olyan messzire elmenni. Minthogy vasárnap érkezünk meg, jöttünk némi szórakozás az itteni embereknek, akiknek egyébként alig van ilyesmiben részük. Hallom, ahogy mindenfelé mondogatják:

- Az a sebesült, az Pillangó. Ez itt Clousiot, az meg ott Maturette...

És így tovább.

A fegyenctelepen hatszáz ember sorakozik fel, csoportokban a barakkok előtt. Minden csoport mellett felügyelők állnak. A legelsőnek Francois Sierrát ismerem fel. Nyíltan sír, nem is próbálja leplezni a többiek előtt. A kórház ablakán hajol ki, és engem néz. Érzem, hogy őszintén velünk érez. A tábor közepén állunk meg. A fegyenctelep parancsnoka hangtölcsérbe beszél:

- Fegyencek, beláthatják végre, hogy hasztalanul szöktek meg. Minden országban letartóztatják magukat, s átadják Franciaországnak. Senki sem fogadja be magukat. Így hát jobb, ha nyugton maradnak, és jól viselkednek. Mi vár erre az öt emberre? Súlyos büntetés, amelyet a Szent József szigeti szigorított börtönben kell letölteniük, és ami további büntetésüket illeti, életfogytiglani száműzetés az Üdvösség Szigetekre. Ezt nyerték a szökésükkel. Remélem, hogy megértették. Őrség, vezessék őket a büntetőrészlegbe.

Néhány perc múltán különleges zárkában vagyunk, a legszigorúbb felügyelet alatt. Alighogy megérkezünk, rögtön kérem, hogy kezeljék még mindig püffedt és vizenyős lábam. Clousiot azt mondja, hogy a gipsz töri a lábát. Próba-szerencse... Ha legalább kórházba szállítanának bennünket!

Francois Sierra jön a felügyelőjével.

- Itt a rokkant - mondja a smasszer. - Hogy vagy, Pilla?

- Beteg vagyok, kórházba szeretnék menni.

- Megpróbállak bejuttatni, de azok után, amit ott műveltél, azt hiszem, hogy szinte lehetetlen, és ez vonatkozik Clousiot-ra is.

Meggyúrja a lábam, valami kenőcsöt tesz rá, megnézi a Clousiot gipszét, és elmegy. Nem tudtunk beszélgetni, mert az őrök ott voltak, de tekintete olyan gyengéd volt, hogy egészen meghatódtam.

- Nem, nincs mit tennünk - mondja másnap, mikor újra meggyúrja a lábam. - Szeretnéd, ha közös cellába tetetnélek? Éjszakára megvasalják a lábad?

- Igen.

- Akkor jobb, ha közös cellába mégy. Akkor is megvasalnak, de legalább nem leszel egyedül. Szörnyű lehet most neked az egyedüllét.

- Rendben.

Igen, most még nehezebben bírom a teljes magányt, mint azelőtt. Olyan lelkiállapotban vagyok, hogy még csak be se kell hunynom a szemem, gondolataim máris a múltban vagy a jelenben kószálnak. És minthogy járni nem tudok, a magánzárka rosszabb, mint valaha.

Jaj! Hát csakugyan visszatértem az "enyészet útjára". De azért elég gyorsan túltettem magam rajta, és röpültem a szabadság felé a tengeren, a remény felé, hogy megint ember lesz majd belőlem, és persze a bosszú felé is. Arról az adósságról, amivel a trió tartozik: Polein, a hekusok meg az ügyész, sohasem szabad megfeledkeznem. A csomagomat nem kell majd odaadnom a bűnügyi rendőrség ajtónálló hekusainak. A Cook Hálókocsi Társaság alkalmazottjának egyenruhájában megyek oda, szép tányérsapkával a fejemen. A csomagra óriási címke lesz ragasztva: Benoit rendőrkapitány Párizs, Orfévres rakpart 36. (Szajna megye). Én magam viszem fel a csomagot az eligazító terembe, s minthogy az óraszerkezetet úgy állítom be, hogy csak akkor robbanjon, amikor én már kinn leszek, feltétlenül sikerül majd. Miután megtaláltam a megoldást, nagy kő esett le a szívemről. Ami az ügyészt illeti, az ő nyelvét ráérek azután kitépni. Még a részleteket nem tudom pontosan, de a kocka el van vetve. Cafatokban fogom kitépni azt a becstelen nyelvét.

De pillanatnyilag a legfontosabb, hogy meggyógyuljon a lábam. A lehető leghamarább járnom kell. Csak három hónap múlva kerülök a bíróság elé, és három hónap alatt sok víz lefolyik a Szajnán. Egy hónapon belül járok, egy hónapon belül tisztázom a részletkérdéseket, és aztán ajánlom magam, uraim. Irány Brit Honduras. Akkor aztán már senki sem teheti rám a kezét.

Tegnap, három nappal visszaérkezésünk után, közös cellába vittek. Negyven ember várja itt, hogy hadbíróság elé kerüljön. Némelyeket lopással, másokat fosztogatással, gyújtogatással,

- 117 -

gyilkossággal, gyilkossági kísérlettel, erőszakkal, szökési kísérlettel, szökéssel, sőt emberevéssel vádolnak. Húszan-húszan fekszünk két sor fapriccsen, mindannyiunkat ugyanahhoz a több mint tizenöt méter hosszú vasrúdhoz láncolnak. Este hatkor minden fogoly bal lábát a közös rúdhoz láncolják egy vasgyűrűfélével. Reggel hatkor leveszik rólunk ezeket az óriásgyűrűket, és egész nap ülhetünk, sétálhatunk, dámázhatunk, vitázhatunk egy két méter széles, gályafolyosónak nevezett üres térségen a cella teljes hosszában. Napközben nincs időm tépelődni. Mindenki odajön hozzám, kis csoportokban, hogy meséljek a télakról. Valamennyien kötözni való bolondnak tartanak, amikor elmondom, hogy önként hagytam el a guajiro törzset, Lalit és Zoraimát.

- Tán hiányérzeted volt, komám? - kérdi egy párizsi mókus, elbeszélésemet hallgatva. -

Hiányzott a villamos? A lift? A mozi? A villanyfény? A magasfeszültség, amivel a villanyszék működik? Vagy talán szerettél volna megfürödni a Pigalle téri szökőkút medencéjében? Ugyan, komám! - folytatja a mandró. - Van két pipid, egyik begyesebb, mint a másik, meztelenül élsz a természet ölén egy belevaló nudista galerivel, zabálsz, iszol, vadászol, tiéd a tenger, a nap, a forró homok, sőt még a kagylók gyöngye is a tiéd, á la potyolino, erre neked nincs jobb ötleted, mint otthagyni az egészet, és miért? Megmondanád? Hogy átloholhass a flaszteron, nehogy elgázoljanak a járgányok, hogy fizethessed a kéglidet, a szabódat, a villany- és a telefonszámládat, és ha szeretnél egy tragacsot, mackózhatsz vagy dolgozhatsz valami vállalkozónak, hogy kilóg a beled, ami éppen csak annyit hoz a konyhára, hogy éhen ne dögölj? Hát nem érted, pajtikám! A mennyországban voltál, és önszántadból visszatérsz a pokolba. A megélhetési gondokon kívül még azon is törheted a fejed, hogyan csússzál ki a világ összes rendőrének keze közül, mert hogy folyton a nyomodban van. Meg kell adni, igazi francia vér folyik az ereidben, és hogy testi-lelki kondidat megtartottad. De még én se tudlak megérteni, én, az én tízévi fegyházammal. Persze, mindenesetre, érezd jól magad nálunk, és mivel biztosan újra próbálkozni fogsz majd, számíthatsz mindnyájunkra, segítünk neked. Igazam van, pajtikáim? Benne vagytok?

Az ürgék benne vannak, én pedig megköszönöm nekik.

Persze, jól tudom, hogy ezek félelmetes alakok. A közös cellaélet következtében bizony nagyon nehéz, hogy egyik-másik észre ne vegye, hogy valakinek patronja van. Éjszaka, minthogy mindenki a közös rúdhoz van láncolva, nem nehéz büntetlenül megölni valakit. Elég, ha nappal, némi gubáért, az arab "kulcsár" vállalja, hogy rosszul csukja be a gyűrűt. Így aztán, az érdekelt fél éjszaka leveszi a gyűrűt, megteszi, amit kitervelt, és szép nyugodtan visszamegy a helyére lefeküdni, persze gondosan becsattintja a gyűrűjét. Minthogy az arab közvetve cinkos, tartja a pofáját.

Már három hete, hogy visszajöttem. Nagyon gyorsan telik az idő. Lassacskán már tudok járni, egyelőre a folyosó vasrúdjára támaszkodva, amely elválasztja a két sor priccset. Ezek az első

próbálkozásaim. A múlt héten a vizsgálaton láttam a három kórházi smasszert, akit leütöttünk és lefegyvereztünk. Nagyon örülnek, hogy visszajöttünk, és hőn remélik, hogy egy szép napon majd olyan helyre kerülünk, ahol ők teljesítenek szolgálatot. A télakunk után mind a hármat súlyosan megbüntették: megvonták tőlük fél éves európai szabadságukat, továbbá fizetésük gyarmati pótlékát egy éven át. Nem mondhatnám, hogy szívélyes volt a találkozásunk. A kihallgatáson elmondjuk a fenyegetéseiket, hogy tudjanak róla.

Az arab rendesebben viselkedett. Csak az igazat vallotta, minden túlzás nélkül, sőt a Maturette szerepéről meg is feledkezett. A vizsgálóbíró százados rengeteget nyúzott bennünket, hogy ki szerezte a hajót. Majd belebetegedtünk a különféle hihetetlen történetek kifundálásába, mint például, hogy saját magunk készítettük el a tutajt stb.

Az őrök megtámadásáért, mint mondta, mindent megtesz, hogy én meg Clousiot öt évet kapjunk, Maturette pedig hármat.

- És minthogy maga az a bizonyos Pillangó, kezeskedem, hogy én szárnyát szegem, és nem fog egyhamar elrepülni.

Félő, hogy igaza van.

Több mint két hónapot kell még várni, hogy a bíróság elé kerüljünk. Dühös vagyok magamra, hogy a patronomba nem tettem egy-két mérgezett nyílhegyet. Ha volna, talán mindent kockára tennék a szigorított részlegben. Napról napra jobban vagyok. Egyre biztosabban járok.

Francois Sierra sohasem mulasztja el, hogy meggyúrja a lábam, reggel-este kámforos olajjal. Ezek a

- 118 -

gyúrólátogatások nagyon jót tesznek, mind a lábamnak, mind a lelkemnek. Milyen jó, ha az embernek barátja van!

Megfigyeltem, hogy ezzel a nagy télakkal vitathatatlanul nőtt a tekintélyünk a fegyencek szemében. Meg vagyok győződve róla, hogy ezek közt az emberek közt teljes biztonságban vagyunk. Nem kell tartani tőle, hogy megölnek bennünket a pénzünkért. A nagy többség nem is vállalná, és egészen biztos, hogy megölnék a tetteseket. Kivétel nélkül mindenki tisztel bennünket, sőt kicsit még csodálnak is. És minthogy volt merszünk leütni a smasszereket, azt gondolják rólunk, hogy mindenre képesek vagyunk. Igazán érdekes, hogy ilyen biztonságban érezhetjük magunkat.

Mindennap valamivel többet tudok járni, és egy kis flaskáért, amit olykor Sierrától kapok, az emberek felajánlják, hogy meggyúrják nemcsak a lábfejemet, hanem a lábizmaimat is, amelyek a hosszas mozdulatlanságban elsorvadtak.

A HANGYÁS ARAB

Ebben a teremben van két hallgatag férfi, senkivel sem állnak szóba. Folyton egymást bújják, s csak maguk közt beszélnek, olyan halkan, hogy senki sem ért belőle egy szót sem. Egyszer megkínálom az egyiket amerikai cigarettával, a csomagot Sierrától kaptam. Megköszöni, aztán azt kérdi:

- Francois Sierra a barátod?

- Igen, a legjobb barátom.

- Talán egy napon, ha minden kötél szakad, az ő közvetítésével elküldjük neked az örökségünket.

- Miféle örökséget?

- Én meg a barátom elhatároztuk, hogyha lenyakaznak bennünket, reád hagyjuk a patronunkat, hogy felhasználhasd az újabb szökésedhez.

- Úgy gondoljátok, hogy halálra ítélnek benneteket?

- Majdnem teljesen biztos, igazán nagyon kevés esélyünk van rá, hogy megússzuk.

- Ha olyan nagyon biztos, hogy halálra ítélnek benneteket, akkor miért vagytok ebben a közös cellában?

- Azt hiszem, félnek, hogy öngyilkosságot követünk el, ha magunkra hagynak a zárkában.

- Ahá, igen, az lehet. És mit követtetek el?

- Megetettünk egy gernyákot húsevő hangyákkal. Azért mondom el neked, mert sajnos, csalhatatlan bizonyítékaik vannak. Tetten értek bennünket.

- Hol történt?

- A 42. Kilométer-táborban. A Sparouine-öböl mögötti haláltáborban. A barátja odajön hozzánk, toulouse-i férfi. Őt is megkínálom az amerikai cigiből. A barátja mellé ül, velem szemben.

- Soha senkitől sem kérdeztük még meg, hogy mi a véleménye rólunk - mondja az újonnan jött -, de arra nagyon kíváncsi volnék, hogy te mit gondolsz felőlünk.

- Mit képzelsz, ha egyszer semmit sem tudok róla, hogyan mondhatnám meg, hogy igazad volt-e, vagy sem, amikor élő embert falattál fel a hangyákkal, még ha gernyák volt is? Hogy megmondjam a véleményem, tövirűl hegyire ismernem kellene az egész ügyet.

- Elmesélem neked - mondja a toulouse-i. - A 42. Kilométer-tábor, negyvenkét kilométerre van Saint-Laurent-tól, egy erdei tábor. A fegyenceknek itt mindennap egy köbméter keményfát kell kitermelniük. Minden este ott kell állnod az őserdőben, a szépen rendbe rakott fa mellett, amit kivágtál. A felügyelők az arab kulcsárok kíséretében ellenőrzik, hogy az ember teljesítette-e feladatát. Ha elfogadják, akkor minden hasábot megjelölnek vörös, zöld vagy sárga festékkel. Attól függ, hogy milyen nap van. Csak akkor fogadják el a munkát, ha minden hasáb keményfa. Hogy jobban boldoguljunk, kettesével álltunk össze. Gyakran előfordult, hogy nem teljesítettük egészen a feladatunkat. Ilyenkor este magánzárkába dugtak bennünket, enni nem kaptunk, megint csak éhomra, újra munkába állítottak bennünket, azzal a kikötéssel, hogy ki kell termelnünk az előző

napi hiányt, meg a napi adagot. Majd beledöglöttünk.

Minél tovább tartott, annál jobban legyengültünk, és annál kevésbé voltunk képesek ellátni a munkánkat. Ráadásul külön őrt kaptunk, aki nem felügyelő volt, hanem arab. Velünk együtt jött ki a fakitermelésre, kényelmesen elhelyezkedett, a bikacsökét a lába közé tette, és folyton piszkált

- 119 -

bennünket: Oltári csámcsogást csapva zabált, hadd csorogjon a nyálunk. Szó, ami szó, folyton nyúzta az idegeinket. Volt két patronunk, három-három ezer frankkal, a szökésre. Egyik nap elhatároztuk, hogy lefizetjük az arabot. A helyzet még rosszabb lett. Szerencsére abban a hitben volt, hogy csak egy patronunk van. A módszere egyszerű volt: ötven frankért például megengedte, hogy ellopjuk azokat a hasábokat, amelyeket előző nap már átvettek, de véletlenül nem festettek be, és ezekből összerakhattuk a napi köbméterünket. Így aztán ötven frankonként bezsebelt tőlünk majdnem kétezer frankot.

Amikor már utolértük magunkat a munkában, visszahívták az arabot. Ezután, gondolván, hogy nem köp be bennünket, hiszen már épp elég pénzt fejt le rólunk, összeszedtük az erdőben már átvett hasábokat, s ugyanúgy tettünk, mint eddig az arab tudtával. Egyik nap a pasas suttyomban utánunk lopakodott, hogy meggyőződjék róla, lopjuk-e a fát. Aztán előbújt: "Ajaj! Te lopni fát mindig, és nem fizetni! - mondta. - Ha nem adni nekem ötszáz frank, én beárul." Azt gondoltuk, hogy csak fenyegetőzik, és megtagadtuk. Másnap újra kezdte: "Fizetni, vagy este magánzárkában leszel." Megint megtagadtuk. Délután odajött a smasszerekkel. Rémes volt, Pillangó! Miután anyaszült meztelenre vetkőztettek, el kellett mennünk előbb ahhoz a farakáshoz, ahonnan elvettük a fát, és ezeknek a vadembereknek a kíséretében, az arab bikacsökének sűrű csattanásai közepette futva kellett szétszedni a mi rakásainkat, és visszavinni a hasábokat oda, ahonnan elhoztuk. Ez a corrida két napig tartott, étlen-szomjan. Többször elestünk. Az arab rúgásokkal vagy bikacsökkel állított talpra bennünket. Végül lefeküdtünk a földre, nem bírtuk tovább. És tudod, hogy sikerült felállítania bennünket? Fogott egy fészket, affélét, mint amilyen a vadméheknek van, s amelyekben tűzlegyek tanyáznak. Levágta a gallyat a rajta lógó fészekkel együtt, és ránk hajította. Őrült fájdalmunkban nemcsak hogy felálltunk, hanem úgy futottunk, akár az őrültek. Felesleges mondanom, hogy mit szenvedtünk. Te is jól tudod, hogy mennyire fájdalmas a vadméh csípése.

Képzeld el, ötven-hatvan ilyen csípés. Ezeknek a tűzlegyeknek a csípése még kegyetlenebbül éget, mint a méheké.

Tíz napig kenyérre és vízre fogtak bennünket, magánzárkában, és semmiféle kezelést nem kaptunk. Húggyal kenegettük, de még így is három napig szüntelenül égett. Elvesztettem a bal szemem, vagy egy tucat tűzlégy esett neki. Amikor újra munkába állítottak bennünket a táborban, a többi fogoly úgy döntött, hogy segít nekünk. Elhatározták, hogy mindegyikük ad egy-egy egyformára vágott keményfa hasábot. Ebből már majdnem egy egész rakásunk lett, ami nagy segítség volt, mert akkor kettőnknek már csak egy rakást kellett összehoznunk. Kínosan, de azért valahogy összeszedtük. Lassacskán új erőre kaptunk. Sokat ettünk. Véletlenül támadt az az ötletünk, hogy hangyákkal állunk bosszút a gernyákon. Amint éppen keményfát kerestünk, a sűrűben találtunk egy óriási húsevőhangya-bolyt, éppen egy őzet faltak, olyan kövér volt, mint egy kecske.

A gernyák folyton császkált, hogy ellenőrizze a munkát, és egy szép napon a balta nyelével leütöttük, aztán odahúztuk a hangyaboly mellé. Pucérra vetkőztettük, és egy fához kötöztük, s úgy hagytuk félkörívben, a földön fekve, összekötöztük a kezét a lábával, azokkal a vastag kötelekkel, amelyekkel a fát szoktuk.

A baltával néhány sebet ejtettünk a különböző testrészein. Kipeckeltük és betömtük fűvel a száját, nehogy kiáltozzon, és vártunk. A hangyák csak akkor támadták meg, amikor egy botot bedugtunk a bolyba, felmásztak rá, mi meg rászórtuk őket a gernyákra.

Nem tartott sokáig. Fél óra múltán több ezer hangya nyüzsgött rajta. Láttál már húsevő

hangyát, Pillangó?

- Nem, soha. Csak fekete óriáshangyát.

- Ezek picik és vérvörösek. Mikroszkopikus nagyságú húsdarabokat tépnek ki, és a bolyba viszik. Gondold el, ha mi úgy szenvedtünk a vadméhektől, mit szenvedhetett az arab, ahogy élve marcangolta szét több ezer hangya. Haláltusája két és fél napig tartott. Negyvennyolc óra múltán már nem volt szeme.

Elismerem, hogy kegyetlen bosszú volt, de az se kutya, amit ő csinált velünk. Valóságos csoda, hogy bele nem haltunk. Persze, a gernyákért tűvé tettek mindent, és a többi arab kulcsár éppúgy, mint a smasszerek, gyanították, hogy eltűnéséhez lehet valami közünk.

Egy távolabbi sűrűben mindennap ástunk egy kicsit, hogy végül majd abba a gödörbe elföldeljük a maradványait. Még mindig nem derült ki semmi az arabról, amikor egy smasszer

- 120 -

észrevette, hogy gödröt ásunk. Ahogy munkába indultunk, a nyomunkba szegődött. Ezen buktunk le.

Egy reggel, rögtön, amint kiértünk a munkába, eloldottuk az arabot, még mindig ellepték a hangyák, de már szinte csak csontváz volt, és éppen a gödör felé vonszoltuk (vinni nem vihettük, különben véresre csíptek volna a hangyák), amikor három arab kulcsár meg két felügyelő

rajtakapott bennünket. Jól elrejtőzve, türelmesen kivárták, hogy eltemessük.

Aztán jött a haddelhadd! Mi a magunk részéről azt állítjuk a hatóság előtt, hogy először megöltük, aztán vetettük oda a hangyáknak. A vádhoz csatolt törvényszéki orvosi vélemény szerint azonban a halálos ütésnek nyoma sincs, ami tanúsítja, hogy élve falattuk fel.

A védősmasszerünk (mert itt a felügyelők botcsinálta ügyvédek is) azt mondja, ha elfogadják a mi állításunkat, még megmenthetjük a fejünket. Ha nem, akkor készek vagyunk.

Őszintén szólva, nem sok reményünk van. Ezért határoztunk úgy, a barátom meg én, hogy nem szólunk, de téged választunk örökösünknek.

- Reméljük, hogy nem öröklök tőletek, amit tiszta szívből kívánok.

Megint rágyújtunk, és kérdő tekintetükből ezt olvasom ki: "Na, mit szólsz hozzá?"

- Ide figyeljetek, cimborák, látom, szeretnétek hallani, hogy mi a válaszom arra, amit az elbeszélésetek előtt kérdeztetek. Volna még egy kérdésem, persze a válasz semmiképpen sem fogja befolyásolni a véleményem: mi a cella többségének a véleménye, és miért nem szóltok senkihez?

- A többségnek az a véleménye, hogy meg kellett volna ölnünk, de nem kellett volna élve megetetni a hangyákkal. Ami a hallgatásunkat illeti azért nem szólunk senkihez, mert egyszer alkalmunk lett volna megszökni, ha föllázadunk, de nem mentek bele.

- Hát akkor elmondom, pajtikáim, mi a véleményem. Nagyon jól tettétek, hogy százszorosan visszaadtátok neki, amit veletek csinált: a vadméhek vagy tűzlegyek esete megbocsáthatatlan. Ha lefejeznének benneteket, az utolsó percben egyetlen dologra gondoljatok erősen: "Levágják a fejemet, és harminc másodpercig fog tartani, míg megkötöznek, benyomják a fejem a nyaktiló hajlatába, és leeresztik a bárdot. Az ő haláltusája hatvan órát tartott. Én győztem." Ami pedig a cella foglyait illeti, nem tudom, hogy igazatok van-e, hiába vélekedtek úgy, hogy azon a napon a lázadás zűrzavarában közösen megszökhettetek volna, a többieknek talán nem ez volt a véleménye.

Másrészt egy lázadásnál nem lehet előre kiszámítani, hogy nem kell-e ölnie az embernek, akarata ellenére. És azok közül, akik itt vannak, azt hiszem, hogy egyedül ti rövidülhettek meg egy fejjel meg a Graville fivérek. Pajtikáim, kivétel nélkül mindenki másképpen cselekszik, ha szokatlan helyzetbe kerül.

Beszélgetésünkkel elégedetten, a két szerencsétlen flótás odébbállt, és továbbra is hallgatásba merültek, amelyet csak az én kedvemért szegtek meg.

AZ EMBEREVŐK TÉLAKJA

"Megzabálták a falábat!" "Faláb-pörkölt, nahát!" Vagy női hangot utánozva: "Főúr, kérek egy muksó-sültet, bors nélkül, jó pirosra sütve!"

Ritkán fordul elő, hogy a késő éjszakai órákban ne hallottuk volna az egyik vagy másik mondatot, de az is előfordult, hogy mind a hármat elsütötték.

Clousiot-val sokat töprengtünk, hogy kinek és minek szólnak ezek az éjszakába kiáltott szavak.

Ma délután rájöttem a rejtély nyitjára. Az egyik szereplő mesélte el, Marius La Ciotat-inak hívják, szakmája mackós. Amikor megtudta, hogy ismertem Tintint, az apját, szívesen szóba állt velem.

Miután elmeséltem neki télakom egy részét, magától értetődően megkérdem tőle:

- És te?

- Jaj, én bizony piszkos históriába keveredtem - kezdte. - Attól tartok, hogy ezért a sima szökésemért öt évet kapok. Én is benne voltam abban a télakban, amit úgy neveztek el, "az emberevők télakja". Amit néha éjszaka hallasz kiabálni: "Megzabálták stb." vagy "Egy pörköltet stb." az a Graville fivéreknek szól. Hatan indultunk el a 42. Kilométertől. A télakban benne volt Dédé meg Jean Graville, harminc, illetve harmincöt éves lyoni testvérek, egy Marseille-ben letelepedett nápolyi, meg én La Ciotat-ból, aztán egy angers-i pasas, a falábú, és egy huszonhárom

- 121 -

éves fickó, akit feleségnek használt. A Maroniról könnyedén kijutottunk, de a nyílt tengerre nem tudtunk kievickélni, és néhány óra múltán partra vetődtünk, Holland Guayanában.

Mikor a csónakunk összetört, minden odaveszett, semmit sem tudtunk megmenteni, még az élelmet sem, egyáltalán semmit a világon. Az őserdőben kötöttünk ki, szerencsére ruha volt rajtunk.

Meg kell jegyeznem, hogy azon a vidéken nincsen homokpart, a tenger a dzsungelbe nyúlik.

Kiismerhetetlen, áthatolhatatlan a kidőlt fák miatt, amelyek vagy derékba törtek, vagy a tengervíz kimosta a gyökerüket, egyszóval teljesen össze vannak gabalyodva.

Miután egy egész álló napig bandukoltunk, találtunk egy száraz tisztást. Három csoportra oszlunk, Graville-ék, én meg Guesepi, meg a falábú a kis barátjával. Egy szó mint száz, különböző

irányban elindulunk, és tizenkét nap múlva Graville-ék, Guesepi meg én majdnem ugyanazon a szent helyen találkozunk össze, ahonnan elindultunk. Homok iszappal voltunk körülvéve, semmiféle kijáratot nem találtunk. Mondanom se kell, hogy milyen volt a pofánk. Tizenhárom napon át semmi mást nem ettünk, mint néhány fagyökeret meg új hajtást. Hullafáradtan, éhesen, teljesen kikészülve, úgy döntöttünk, hogy Guesepi meg én utolsó erőfeszítésünkkel visszamegyünk a tengerpartra, és a lehető legmagasabbra kitűzünk egy inget, hogy megadjuk magunkat az első

holland őrhajónak, amely bizonyára elhalad majd erre. Néhány órai pihenés után Graville-éknek a két társunk keresésére kellett indulniuk.

Nem volt nehéz feladat, mert az induláskor megállapodtunk, hogy minden csoport megjelöli az útját törött gallyakkal.

Nos, néhány óra múlva látják, amint jön a falábú pók, egyszál maga. "Hát a kisfiú?" "

Nagyon messzi van, otthagytam, mert nem bírt tovább jönni." "Igazán rohadt vagy, hogy otthagytad." "Ő akarta, hogy jöjjek vissza."

Ekkor Dédé észrevette, hogy a falábú ép lábán a köcsög cipője van. "És ráadásul mezítláb hagytad, hogy felhúzhasd a cipőjét? Mondhatom, szép dolog! És mintha jó erőben lennél, nem úgy, mint mi. Látni rajtad, hogy ettél."

"Igen, találtam egy sebesült majmot." "Szerencséd van." Ekkor Dédé feláll, késsel a kezében, mert szemébe ötlött a falábú tömött tarisznyája.

"Nyisd ki a tarisznyád. Mi van benne?"

A falábú kinyitja a tarisznyáját, egy darab hús kandikál ki belőle.

"Mi ez?" "Egy darab a majomból." "Te mocsok, megölted, hogy megehesd!" "Nem, Dédé, esküszöm. A fáradságba halt bele, én meg ettem belőle egy kicsit. Bocsáss meg."

Alighogy kimondja, máris hasba szúrják. És amint átkutatják, találnak nála egy bőrzacskót gyufával meg svéddel.

Dühükben, hogy mielőtt elváltunk, a pasas nem osztotta szét a gyufáját, és az éhségtől, egy szó, mint száz, máris tüzet gyújtanak, és kezdik falni a pókot.

Guesepi a lakoma tetőpontján ér oda. Megkínálják. De ő nem fogadja el. A tengerparton evett nyers rákot meg halat. Tanúja a lakomának, de nem vesz részt benne, Graville-ék újabb húsdarabokat tűznek nyársra, és még a falábat is felhasználják a tűz szítására. Szóval, Guesepi látta, ahogy aznap és másnap Graville-ék megették a pasast, és még azt is megfigyelte, hogy mikor eszik a különböző testrészeit: a lábikráját, a combját, a fenekét.

- Én - folytatta Marius - még mindig a tengerparton voltam, amikor Guesepi értem jött. Egy sapkát teleraktunk kis halakkal meg rákokkal, és megsütöttük a Graville-ék tüzén. Én nem láttam a hullát, biztosan elvitték messzebbre. De a tűz mellett, a hamuban még láttam néhány húsdarabot.

Három nap múlva egy őrhajó felvett bennünket, és átadott a saint-laurent-du-maroni fegyháznak.

Guesepinek eljárt a szája. Ebben a cellában mindenki ismeri a históriát, még a smasszerek is.

Azért mesélem el neked, mert mindenki tud róla: és mivel Graville-ék ronda fráterek, azért heccelődnek velük éjszakánként.

Hivatalosan emberevéssel súlyosbított szökéssel vádolnak bennünket. Az a baj, hogy ha tisztára akarom mosni magam, vádaskodnom kéne, ezt pedig nem lehet. A kihallgatásokon mindenki tagad, beleértve Guesepit is. Azt állítjuk, hogy eltűntek a dzsungelben. Hát ez a szitu, Pillangó.

- Sajnállak, pajtikám, mert valóban csak úgy tudsz védekezni, ha megvádolod a többieket.

- 122 -

Egy hónappal később Guesepit meggyilkolták, éjjel szíven szúrták. Egy pillanatra sem volt kétséges, hogy ki követte el a gyilkosságot.

Ez az emberevők hiteles története, akik megettek egy embert, a saját falábán megsütve, a falábú meg felfalta pajtását, aki vele élt.

Ma éjjel másutt fekszem a vasnál. Valaki elment, annak helyét foglaltam el, mindenkit megkérve, hogy eggyel menjen arrább, így aztán Clousiot mellé kerültem.

Ha a mostani priccsemen felülök, még ha a bal lábamat a rúdhoz rögzíti is a gyűrű, láthatom, hogy mi történik az udvaron.

Olyan szigorúan és éberen őriznek, hogy a váltás nem meghatározott időben történik.

Gyakran váltják egymást, s az őrség mindig másfelől jön, a legváratlanabb pillanatban.

Most már nagyon jó a lábam, és csak akkor fáj, ha esik az eső. Vagyis már újabb előkészületeket is tehetnék, de hogyan? Ennek a cellának nincsen ablaka, egyetlen hatalmas rács van rajta, az egész terem szélességében, fel a tetőig. Úgy helyezték el, hogy az északnyugati szél szabadon befúj. Egyhetes megfigyelés után sem találok semmiféle hézagot az őrök felügyeletében.

Most már lassan elhiszem, hogy sikerül nekik a Szent József-szigeti Szigorítottba dugniuk.

Úgy hallottam, hogy borzalmas. "Emberfalónak" keresztelték el. Egy másik adat: huszonnégy éves fennállása óta, soha egyetlen ember sem tudott megszökni onnan.

Természetesen, a fél belenyugvás, hogy elvesztettem a játszmát, arra ösztökél, hogy a jövőmre gondoljak. Huszonnyolc éves vagyok, és a hadbíró százados ötévi szigorított büntetést kér.

Aligha úszom meg kevesebbel. Vagyis harminchárom éves leszek, amikor kiszabadulok a Szigorítottból.

Még sok pénzem van a patronban. Tehát, ha nem szököm meg, ami a tények ismeretében nagyon valószínű, legalább egészségesnek kell lennem. Öt év teljes elszigeteltséget nehéz úgy kibírni, hogy bele ne bolonduljon az ember. Éppen ezért úgy tervezem, hogy jól tápláltan, büntetésem első percétől kezdve nagyon jól kidolgozott és változatos terv szerint fogom kordában tartani az agyamat. Amennyire csak lehet, a légvárépítéstől tartózkodom majd, és főleg a bosszúmat illető álmoktól. Vagyis már mostantól kezdve felkészülök, hogy győztesként viseljem el a reám váró iszonyú büntetést. Igen, ezért még megfizetnek. A Szigorítottból makkegészségesen távozom, testi-lelki erőm teljes birtokában.

Megnyugtatott, hogy kidolgoztam magatartásom tervét, és békésen beletörődtem abba, ami rám vár. A cellába beáramló szél engem frissít fel elsőnek, és ez igazán jót tesz.

Clousiot megérzi, hogy nincs kedvem beszélni. Éppen ezért nem zavar meg tűnődésemben, és sokat dohányzik, ennyi az egész.

Meglátok néhány csillagot, és megkérdem tőle:

- Látod a helyedről a csillagokat?

- Persze - válaszolja kissé előrehajolva. - De inkább nem nézem, mert túlságosan emlékeztetnek a télakunk csillagaira.

- Ne lógasd az orrod, majd egy másik télakon ezrével látjuk viszont őket.

- Mikor? Öt év múlva?

- Ide figyelj, Clousiot, a most átélt év, a kalandok, amelyeken keresztülmentünk, az emberek, akiket megismertünk, nem érnek meg öt év Szigorítottat? Jobb lett volna, ha nem szöktél volna meg velünk, és a Szigeteken maradtál volna, mióta csak idejöttél? Ha arra gondolsz, hogy mi vár ránk, márpedig az nem fenékig tejfel, megbántad, hogy benne voltál ebben a télakban? Mondd meg nekem őszintén, megbántad-e, vagy nem?

- Elfelejted, Pilla, hogy van valami, amiben nekem nem volt részem: a hét hónap, amit te az indiánoknál töltöttél. Ha veled lettem volna, én is így gondolkodnék, de én börtönben voltam.

- Bocsáss meg, elfelejtettem. Félrebeszélek.

- Nem, nem beszélsz félre, és mindennek ellenére, nagyon örülök a télakunknak, mert nekem is voltak felejthetetlen pillanataim. Csakhogy félek egy kicsit attól, ami az "emberfalóban"

vár ránk. Öt évet szinte lehetetlen lehúzni.

Erre elmondom neki, hogy én mit határoztam, és úgy érzem, ő is helyesli. Örülök, hogy a barátom visszanyerte bátorságát mellettem. Két hét múlva kell megjelennünk a bíróság előtt.

Bizonyos kósza hírek szerint a hadbíróságon elnöklő őrnagyot szigorú embernek ismerik, de

- 123 -

állítólag nagyon becsületes. Nem veszi be egykönnyen a fegyházparancsnokság dajkameséit.

Vagyis ez a hír kedvező.

Clousiot meg én - mert Maturette magánzárkában van, mióta visszajöttünk - elutasítottuk, hogy felügyelő legyen az ügyvédünk. Úgy döntöttünk, hogy mindhármunk nevében én beszélek, és én magam fogom ellátni a védelmünket.

AZ ÍTÉLET

Ma reggel frissen borotválva és megnyírva, új, piros csíkos vászonruhában, rendes cipőben várunk az udvarban, hogy a bíróság elé kerülhessünk. Két hete vették le Clousiot gipszét. Rendesen tud járni, nem maradt sánta.

A hadbíróság hétfőn kezdte meg a tárgyalásokat. Most szombat reggel van, vagyis öt napja folynak a különböző perek: a hangyás pasasok pere egy egész napot tartott. Mindkettőt halálra ítélték, többé nem láttam őket. A Graville fivérekre csak négy évet sóztak (az emberevésre nem volt bizonyíték). Az ő perük több mint fél napot tartott. A többi gyilkos öt vagy négy évet kapott.

Általában a tizennégy vádlott szigorú, de jogos büntetést kapott, semmi túlkapás nem volt.

A bíróság hét óra harminckor kezd. Már a teremben vagyunk, amikor a gyarmati teve-egységek egyenruhájában belép egy őrnagy, egy vén lovassági kapitány meg egy hadnagy kíséretében, akik majd az ülnökök lesznek.

A bíróságtól jobbra, kapitányi rangban, egy felügyelő képviseli a fegyházparancsnokságot, vagyis a vádat.

- Charriére-Clousiot-Maturette-ügy.

Körülbelül négy méterre vagyunk a bíróságtól. Van időm jól szemügyre venni a negyven-negyvenöt év körüli őrnagy sivatag barázdálta arcát, halántékán őszülő haját. Busa szemöldöke kiemeli ragyogó fekete szemét, amely nyíltan a miénkbe mélyed. Tekintetében semmi gonoszság.

Néhány pillanat alatt végigmér, felbecsül bennünket. Tekintetem állja az övét, majd szándékosan lesütöm a szemem.

A fegyházparancsnokság képviselője, a kapitány túlságosan kirohan ellenünk, ezért el fogja veszíteni a játszmát. Gyilkossági kísérletnek nevezi a felügyelők pillanatnyi megbénítását. Az arabról azt állítja, hogy valóságos csoda, hogy nem halt bele a rengeteg ütlegbe. Újabb hibát követ el, mikor azt állítja, hogy amióta a fegyenctelep létezik, mi vagyunk az első fegyencek, akik ilyen távoli idegen országban hoztunk szégyent Franciaországra:

- Egészen Kolumbiáig jutottak ezek az emberek, kétezerötszáz kilométert tettek meg, Elnök úr. Trinidad, Curacao, Kolumbia, mindezen nemzetek bizonyára végighallgatták leghazugabb fecsegésüket a francia büntetésvégrehajtó hatóságról. - Majd így folytatta: - Két ítéletet kérek, halmazat nélkül, összesen nyolc évet: öt évet gyilkossági kísérlet címén, egyrészt, és három évet szökésért, másrészt. Ez az ítélet Charriére-t és Clousiot-t illeti, Maturette-nek csak három évet szökésért, mert a vizsgálat során kiderült, hogy a gyilkossági kísérletben nem vett részt.

Az elnök:

- A bíróság szívesen venné, ha ezt a hosszú odisszeát a lehető legrövidebben elmesélnék.

A Maroni-részleteket kihagyva, elmesélem tengeri utunkat Trinidadig. Lefestem a Bowen családot és jóságát. Idézem a trinidadi rendőrfőnök szavait: "Nincs jogunk bírálni a francia igazságszolgáltatást, de abban nem értünk egyet, hogy az elítélteket Francia Guayanába küldik, éppen ezért segítünk maguknak"; Curacao, Irénée de Bruyne atya, a forintos zacskó esete, aztán Kolumbia, miért és hogyan mentünk oda. Sebtében, rövid beszámoló az indiánoknál töltött időről.

Az őrnagy figyel, nem szakít félbe. Csak néhány részletet kérdez az indiánoknál folytatott életmódomról, ez az ügy borzasztóan érdekli. Aztán a kolumbiai börtönök, különös tekintettel a Santa Marta-i tengerszint alatti magánzárkára.

- Köszönöm, elbeszélése nyomán világosan lát a bíróság, amely nagy érdeklődéssel hallgatta önt. Tizenöt perc szünetet tartunk. Nem látom a védőiket, hol vannak?

- Nincs védőnk. Kérem, engedje meg, hogy magam képviseljem a saját és barátaim védelmét.

- Jogában áll, a szabályzat lehetővé teszi.

- Köszönöm.

- 124 -

Negyedóra múlva folytatódik a tárgyalás. Az elnök:

- Charriére, a bíróság felhatalmazta önt, hogy ellássa barátai és saját védelmét.

Figyelmeztetnünk kell azonban, hogy a bíróság megvonja öntől a szót, ha nem tanúsít kellő

tiszteletet a fegyházparancsnokság képviselője iránt. A védelemre teljesen szabad kezet kap, de használjon illő kifejezéseket. Öné a szó.

- Kérem a tisztelt bíróságot, hogy egyszer s mindenkorra vonja vissza a gyilkossági kísérlet vádját. Teljesen valószínűtlen, amit be is fogok bizonyítani. Tavaly voltam huszonhét éves, Clousiot harminc. Erőnk teljében voltunk, épp hogy megérkeztünk Franciaországból: Százhetvennégy, illetve százhetvenöt centi magasak vagyunk. Az arabot meg a felügyelőket ágyunk vaslábával ütöttük le. Négyük közül egyik sem sebesült meg súlyosan. Vagyis messzemenő

óvatossággal ütöttük le őket, avégből, amit el is értünk, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzunk nekik, miközben harcképtelenné tesszük őket. A vádat képviselő felügyelő elfeledte közölni, vagy nincs tudomása róla, hogy a vasdarabokat rongyokba csavartuk, nehogy véletlenül is megöljünk valakit. A bíróság tagjai, akik hivatásos katonák, tisztában vannak vele, hogy mire képes egy erős férfi, ha valakit fejbe csap, akár csak a bajonett lapjával. Nos, képzeljék el, mit lehetne tenni egy vasból készült ágylábbal. Meg kell jegyeznem a bíróság előtt, hogy a négy személy közül egyetlenegy sem került kórházba... Minthogy büntetésünk életfogytiglanra szól, úgy gondolom, hogy a szökés bűntette sokkal kevésbé súlyos, mint valamelyik csekély büntetésre ítélt fogoly esetében. Nagyon nehéz beletörődni a mi korunkban, hogy soha többé nem kezdhetjük újra az életünket. Mindhármunk nevében kérem a bíróság jóindulatát.

Az őrnagy suttog a két ülnökkel, aztán kalapácsával az íróasztalra koppant.

- Vádlottak, álljanak fel!

Mindhárman úgy állunk és várunk, mint aki karót nyelt.

Az elnök:

- A bíróság elejtette a gyilkossági kísérlet vádját, s ez ügyben még felmentő ítéletet sem mond ki. A szökést illetően bűnösnek mondjuk ki önöket, másodfokon. E bűntettért a bíróság kétévi szigorított büntetést ró önökre.

Egyszerre mondjuk:

- Köszönöm, őrnagy úr!

Én még hozzáteszem:

- Köszönjük a bíróságnak.

A teremben a peren jelenlevő smasszerek csak ámuldoztak.

Amikor visszamegyünk az épületbe társaink közé, mindenki örül a hírnek, senki sem irigykedik. Ellenkezőleg. Még akire méltánytalanul szigorú büntetést sóztak, az is őszintén gratulál a szerencsénkhez.

Francois Sierra odajött hozzám, átölelt. Majd kibújik a bőréből örömében.

Hatodik füzet

AZ ÜDVÖSSÉG SZIGETEK

MEGÉRKEZÉS A SZIGETRE

Holnap kell behajóznunk az Üdvösség Szigetek felé. Minden erőfeszítésem ellenére néhány óra múlva ki leszek rekesztve az életből. Először is le kell töltenem a kétévi szigorítottat a Szent József-szigeten. Remélem, rá fogok cáfolni az "emberfaló" névre, amit a fegyencek adtak neki.

Elvesztettem a játszmát, de lélekben nem érzem magam legyőzöttnek. Örülnöm kell, hogy csak két évet kell lehúznom a börtön különbörtönében. Mint ahogy megfogadtam magamban, nem egykönnyen hagyom magam elcsábítani a teljes magány szülte csapongásoktól. Megvan rá az orvosságom, hogy elkerüljem. Már most, előre szabadnak kell tudnom magam, olyan egészségesnek és erősnek, mint a Szigetek bármelyik közönséges fegyence. Harmincéves leszek, amikor kiszabadulok.

- 125 -

Tudom, hogy a Szigeteken nagyon ritka a szökés. De még ha a két kezemen meg tudom is számolni, akkor is volt, aki meg tudott szökni, De hogy én megszököm, az tuti. Két éven belül megszököm a Szigetekről, meg is mondom Clousiot-nak, aki mellettem ül.

- Nagyon nehéz legyőzni téged, Pillangó, és irigylem is a hitedet, öregem, hogy egyszer majd szabad leszel. Már egy éve, hogy télakot télak után szervezel, és még sohasem mondtál le róla.

Alighogy csáléra ment az egyik szökésed, máris a következőre készülsz. Azon csodálkozom, hogy itt nem próbálkozol semmivel.

- Itt, öregem, csak egy mód van: lázadást kell szítani. De nincs időm rá, hogy ezt a sok nehéz pasast kezelésbe vegyem. Már-már azon voltam, hogy megpróbálom, de megijedtem, hogy magam leszek az áldozat. Ez a negyven ember, aki itt van, mind régi fegyenc. A rothadás már kikezdte őket, ők másként cselekszenek, mint mi. Vegyük például: az "emberevőket", a "hangyás pasasokat", vagy azt, aki mérget tett a levesbe, és azért, hogy egyetlenegy embert megöljön, nem habozott hét másikat is megmérgezni, aki mit sem vétett neki.

- De a Szigeteken ugyanilyen pasasok lesznek.

- Igen, én úgy szököm meg a Szigetekről, hogy senkire sem lesz szükségem. Egyedül vagy legfeljebb egy barátommal indulok el. Mosolyogsz, Clousiot, min?

- Azon mosolygok, hogy sohasem adod fel a játszmát. Tűkön ülsz, hogy Párizsban lehess, és benyújtsd a számlát a három barátodnak, s ez olyan erőt ad neked, hogy addig nem nyugszol, amíg ez a vágyad nem teljesül.

- Jó éjszakát, Clousiot, a holnapi viszontlátásra. Igen, most meglátjuk azokat az átkozott Üdvösség Szigeteket. Először is azt kell majd megkérdezni: mi a csudáért hívják ezeket az elátkozott szigeteket üdvösségnek?

És hátat fordítva Clousiot-nak, kissé előrehajtom a fejem, hogy felfrissítse az arcom az éjszakai szél.

Másnap jókor reggel behajózunk a Szigetek felé. Huszonhatan vagyunk egy ócska, négyszáz tonnás bárka fedélzetén, Tanon-nak hívják ezt az őrhajót, amely a Cayenne-i Szigetek - Saint-Laurent útvonalon közlekedik és vissza. Kettesével vagyunk összeláncolva a kezünkön. Két nyolcas csoport van elöl, mindegyikre négy-négy smasszer ügyel, karabéllyal a kezében. Hátul, pedig egy tízes csoport hat smasszerrel meg a kíséret két főnöke. Az ócska bárka fedélzetén mindenkit szünet nélkül ájulás környékez, olyan fullasztó a hőség.

Elhatároztam, hogy az úton nem gondolkodom, el akarom terelni a figyelmem. Éppen ezért, csak hogy zrikáljam, hangosan odaszólok a hozzám legközelebb álló felügyelőnek, aki úgy fest, mint egy gyászhuszár:

- Ezekkel a láncokkal, amiket ránk raktak, aligha szökünk meg, ha ez a rohadt bárka felborulna, ami könnyen előfordulhat ezzel a rozoga tákolmánnyal, amilyen háborgó a tenger.

A smasszer nem kapcsolt, s úgy válaszolt, ahogy sejtettem.

- Fütyülünk rá, ha vízbe fulladnak. Az a parancsunk, hogy láncoljuk meg magukat, és kész.

A felelősség azokat terheli, akik a parancsot adták. Mi mindenképpen fedezve vagyunk.

- Mindenesetre igaza van, felügyelő úr, lánc ide, lánc oda, ha ez a koporsó szétmászik az úton, mindnyájan a tenger fenekére kerülünk.

- A fenét! Tudja meg - folytatja a marhája -, hogy amióta ez a hajó erre jár, soha semmi baja nem esett.

- Na persze, csak éppen az a hiba, hogy túlságosan régen megvan már ez a hajó, s hogy előbb-utóbb biztosan valami balhé lesz vele. - Sikerült elérnem, amit akartam: megtörtem az általános csendet, ami idegesített. A felügyelők meg a fegyencek rögtön vették a lapot.

- Persze, veszélyes ez a bárka, ráadásul még meg is láncolnak bennünket. Lánc nélkül legalább volna valami reményünk.

- Ugyan, mindegy az. Mink se vagyunk könnyebbek az egyenruhánkkal, a csizmánkkal meg a karabélyunkkal.

- A karabély nem számít, hajótörés esetén az az első, hogy túladunk rajta - mondja egy másik.

Látom, bekapták a horgot, kivetek egy másikat:

- Hol vannak a mentőcsónakok? Csak egy kicsit látok, legfeljebb nyolc embert vesz fel. Épp hogy a parancsnoknak meg a legénységnek elég. A többieknek fityisz!

- 126 -

Kezdenek belejönni, most már nagyobb hangerővel.

- Igaz is, semmi sincs itt, és a hajó olyan állapotban van, hogy felháborító felelőtlenség ilyen kockázatnak kitenni, csak mert valakinek el kell kísérni a magukfajta nyikhajokat.

Minthogy én abban a csoportban vagyok, amelyiket a hátsó fedélzetre raktak, velünk van a kíséret két főnöke. Egyikük rám néz, és megkérdi:

- Te vagy az a Pillangó, aki Kolumbiából jött vissza?

- Igen.

- Nem csodálom, hogy olyan messzire jutottál, úgy látom, nagyon jártas vagy a tengerészetben.

Nagyképűen válaszolok:

- De még mennyire.

Ez lehűti a kedélyét. Ráadásul a parancsnok lejön a hajóhídról, mert éppen most hagytuk el a Maroni torkolatát, és minthogy ez volt a legveszélyesebb szakasz, neki magának kellett tartania a kormánykereket. Most átadta valaki másnak. Nos, ez a parancsnok, fekete, akár egy timbuktui néger, alacsony, kövér, elég fiatal képű, megkérdi, kik azok a fickók, akik egy fadarabon Kolumbiáig jutottak.

- Az ott, meg ez, meg az amott, a szélen - válaszolja a kíséret főnöke.

- Ki volt a kapitány? - kérdi a törpe.

- Én, uram.

- Nahát, öregem, én tengerész vagyok, de minden tiszteletem a tiéd. Nesze! - A zakója zsebébe nyúl: - Fogadd el tőlem ezt a kapadohányt meg a papírt. Szívd el az egészségemre.

- Köszönöm, parancsnok úr. De én is csak gratulálni tudok magának, hogy ezen a hullaszállítón van bátorsága egyszer vagy kétszer hetenként tengerre szállni, ha jól tudom.

Majd megpukkad nevettében, azoknak a bosszúságára, akiket fel akartam heccelni.

Azt mondja:

- Az ám! Igazad van! Réges-régen a hajótemetőben lenne a helye ennek a bárkának, de a társaság arra vár, hogy elsüllyedjen, mert akkor fizet a biztosító.

Erre megadom a kegyelemdöfést:

- Még szerencse, hogy a legénységnek meg magának van egy mentőcsónak.

- Szerencsére - mondja a parancsnok habozás nélkül, mielőtt eltűnne a lépcsőn.

Ez a vitatéma, amit szándékosan dobtam be, több mint négy órát lefoglalt az utazáson.

Mindenkinek megvolt a maga hozzátennivalója, és nem is tudom, hogyan, a vita átterjedt az elülső

fedélzetre is.

Ma reggel tíz óra tájt a tenger nem nagyon viharos, de a szél iránya nem kedvez az útiránynak. Északnyugat felé megyünk, vagyis hullám és szél ellen, amitől persze a szokásosnál jobban bukdácsol és imbolyog a hajó. Több felügyelő meg fegyenc tengeribeteg. Szerencsére, akit hozzám láncoltak, állja a sarat, mert nincs annál kellemetlenebb, mint nézni, hogy valaki hány az ember mellett. Ez a fiú igazi párizsi pasi. 1927-ben került a fegyenctelepre. Vagyis hét éve van a Szigeteken. Viszonylag fiatal, harmincnyolc éves.

- Zsugás Mandrónak hívnak, mert meg kell vallanom, pajtikám, hogy a zsugához nagyon értek. Különben ebből élek a Szigeteken. Egész éjjel kétfrankos alapon megy a játék. A licittel sokra jutok. Ha egy kétszázas bubival nyersz, a pasas négy kilót szurkol le, meg a többi tétből is leesik valami kis truppó.

- Akkor hát sok pénz van a Szigeteken?

- Hát persze, öreg Pillangóm! A Szigetek tele vannak gubával, tömött patronokkal. Egyesek maguknál tartják, mások ötvenszázalékos kamatra kapnak pénzt a síboló felügyelőkön keresztül.

Látszik, hogy új fiú vagy, pajtikám. Rád van írva, hogy semmit se tudsz!

- Nem, a világon semmit sem tudok a Szigetekről, csak annyit tudok, hogy nagyon nehéz megszökni onnan.

- Megszökni? - kérdi Mandró. - Beszélni se érdemes róla. Már hét éve vagyok a Szigeteken, két télak volt, az eredmény: három halott és két letartóztatás. Senkinek se sikerült. Ezért aztán nincs is sok vállalkozó, aki meg meri kockáztatni.

- Most miért jöttél a szárazföldre?

- Röntgenen voltam, hogy nincs-e gyomorfekélyem.

- 127 -

- És nem próbáltál megszökni a kórházból?

- Még te kérded! Te baltáztad el, Pillangó. Ráadásul még az a szerencsém is volt, hogy éppen abba a kórterembe kerültem, amelyikből te megszöktél. Csak úgy hemzsegnek a felügyelők!

Valahányszor az ablak felé indultunk, hogy egy kis friss levegőt szívjunk, tüstént visszaparancsoltak. Ha az ember megkérdezte, miért, azt válaszolták: "Csak arra az eshetőségre, hogy netán olyan ötleted támadna, mint Pillangónak."

- Mondd, Mandró, ki az a magas pók, aki a kíséret főnöke mellett ül? Mószer?

- Megbolondultál? Azt a pókot mindenki nagyon nagyra tartja. Pitiáner, de olyan, mint az igazi vagány: semmi komázás a smasszerekkel, semmi kiváltság, egyszerűen fegyenc, de annak klafa. Belevaló tanácsokat tud adni, jóbarát, és betartja a három lépést a hekusoktól. Még a pap meg a doktor se tudta behúzni a csőbe. Ez a pitiáner úgy viselkedik, mint egy vérbeli strigó, XV. Lajos leszármazottja. Bizony, pajtikám, gróf, igazi gróf, Jean de Béracnak hívják. De azért, mikor idejött, sokat izzadt, míg kivívta a vagányok megbecsülését, mert undorító balhé miatt került a fegyenctelepre.

- Mit követett el?

- Hűm, belevágta a klapecát a hídról a folyóba, és a kölyök olyan helyre esett, ahol kevés volt a víz, ez meg nem átallott lemenni, fogta a klapecot, és a mély vízbe hajította.

- Nahát! Ez ugyanolyan, mintha kétszer ölte volna meg a kölykét.

- Az egyik barátom szerint, akinek hinni lehet, és aki látta a per anyagát, ezt a manuszt terrorizálta az előkelő környezete. Az anyja, akár egy szukát, kidobta az utcára a klapec anyját, aki a kastélyában fiatal szobacica volt. A barátom szerint ezt a fiút teljesen a hatalmában tartotta a gőgös és nagyképű anyja, aki megalázta a fiát, hogy gróf létére viszonya volt egy cselkával, és a fiú szinte már az eszét vesztette, amikor a klapecot bedobta a vízbe, miután az anyjának azt mondta, hogy elvitte a menhelyre.

- Mennyit kapott?

- Csak tíz mázsát. Gondolhatod, Pillangó, hogy ez nem olyan manusz, mint mink. A grófnő, a család becsületének őre, biztosan bemesélte a bíráknak, hogy egy cseléd fattyának a megölése nem olyan súlyos, ha egy gróf követi el, hogy megmentse a család jó hírnevét.

- Tanulság?

- Nahát az én tanulságom, egy szerény párizsi mandróé, a következő: ha ez a Jean de Bérac gróf, aki olyan nevelést kapott, mint egy falusi nemes, és semmiféle históriába nem keveredik bele, és más érdeme nem volna, csak a kék vére, kár volna egy árva szót is vesztegetni rá. Talán nem voltak igazán bugrisok, de mindenesetre teljesen piti emberek. Az az önző és nagyravágyó satrafa anyja annyira kordában tartotta és megfélemlítette, hogy végül is olyan lett, mint ők. Ez az uraság, aki azelőtt azt hitte, joga van az újdonsült menyecskével nyoszolyázni, a fegyenctelepen igazi nemes - a szó valódi értelmében. Ellentmondásnak látszik, de igazán csak most lett Jean de Bérac gróf.

Az Üdvösség Szigetek, ez az "ismeretlen", már csak néhány óráig lesz számomra az. Azt az egyet tudom, hogy nagyon nehéz megszökni onnan. De nem lehetetlen. És mélyet szippantva a nyílt tenger szeléből, arra gondolok: "Mikor lesz vajon ebből az ellenszélből kellő hátszél a szökéshez?"

Megérkezünk. Itt vannak hát a Szigetek! Háromszöget alkotnak. Az alapja a Szent József-meg a Királysziget. A csúcsa pedig az Ördögsziget. A már lehanyatlóban lévő nap olyan tüzesen süt rájuk, ahogyan csak a trópusokon. Éppen ezért kedvünkre szemügyre vehetjük. Elöl a Királysziget, lapos partszegély, egy több mint kétszáz méter magas kerek domb körül. A csúcs lapos. Az egész sziget olyan, mint egy mexikói kalap a tengeren, csak éppen levágták a hegyét. Mindenütt irdatlan magas és élénkzöld kókuszpálmák. Az apró, piros tetejű házak hihetetlenül vonzóvá teszik a szigetet, és aki nem tudja, hogy mi van itt, egész életét itt szeretné leélni. A fennsík tetején éjszakánként bizonyára fényszóró világít, nehogy viharos időben a hajók nekiütközzenek a szikláknak. Most, hogy már közeledünk, öt magas, hosszú épületet számolok meg. Mandró elmondja, hogy legelöl van az a két hatalmas helyiség, ahol négyszáz fegyenc lakik. Aztán a büntetőrészleg, cellákkal és magánzárkákkal, magas fehér fallal körülvéve. A negyedik épület a fegyenckórház, az ötödik pedig a felügyelőké. És a dombhajlatokban elszórtan épített, rózsaszín cserepes tetejű házakban laknak a felügyelők. Tőlünk távolabb, de nagyon közel a Királysziget csúcsához, magasodik a Szent József-sziget. Kevesebb kókuszpálma, kevesebb zöld, a fennsík

- 128 -

tetején, a tengerről nagyon jól látható hatalmas, düledező tákolmány. Később rájövök, ez a Szigorított, és Zsugás Mandró azt mondja, hogy valóban az. Megmutatja, hogy lejjebb vannak a telep többi épületei, ahol a sima büntetésüket töltő fegyencek laknak. Ezek az épületek közel vannak a tengerhez. Az őrtornyok világosan rajzolódnak ki a lőréseikkel. Aztán több csinos kis házikó, fehérre meszelt fallal és piros tetővel.

Minthogy a hajó a Királysziget déli részén fog kikötni, a kis Ördögszigetet már nem látjuk.

Amit eddig meg tudtam figyelni, az egész egy óriási szikla, tele kókuszpálmával, különlegesebb épület nincs rajta. Néhány sárgára festett, kormos tetejű házat látok a tengerparton. Később tudom csak meg, hogy ezekben a házakban laknak a politikai foglyok.

Éppen behajózunk a Királysziget kikötőjébe, amelyet az óriási kőtömbökből épített móló kitűnően oltalmaz. Az építmény munkálatai bizonyára sok fegyenc életébe kerültek.

Három kürtölés után a Tanon kétszázötven méternyire a rakparttól horgonyt vet. A jól megépített rakpart, cementből és hatalmas kavicsokból, nagyon hosszú, és több mint három méter magas. Hátrább, a rakparttal párhuzamosan fehérre meszelt házak húzódnak. Olvasom a fehér alapra feketével festett feliratot: "Őrszoba" - "Csónakjavítás" - "Pékség" - "Révkapitányság".

Látjuk a fegyenceket, akik a hajót figyelik. Nincsenek csíkos ruhában, mindannyian hosszúnadrágban és valami fehér zubbonyban vannak. Zsugás Mandró elmondja, hogy a Szigeteken, akinek van pénze, "mérték szerint" csináltat magának a szabókkal meglehetősen kényelmes és némileg csinosnak mondható öltönyt liszteszsákokból, amelyekről leszedik a feliratot.

Azt mondja, hogy szinte senki sem visel fegyencruhát.

Csónak közeledik a Tanon felé. A kormánylapátnál egy felügyelő, jobbra is, balra is egy-egy karabélyos felügyelő, mögötte hátrább, hat derékig meztelen, álló fegyenc evez óriási evezőkkel. A távolságot gyorsan megteszik. Otromba csónakot vontatnak, afféle mentőcsónakot, üresen. Beállnak a hajó mellé. Először a szállítmány vezetői szállnak ki, hátul foglalnak helyet. Azután a két felügyelő előrelép a karabélyával. A lábunkat már eloldozták, de még mindig bilinccsel a kezünkön, kettesével szállunk be a csónakba: először az én tízes csoportom, azután az elülső, nyolcas csoport.

Az evezősök elrugaszkodnak. A többiekért még egy fordulót tesznek majd. Kiszállunk a tengerpartra, sorba állunk a "Révkapitányság" épülete előtt, várunk. Egyikünknek sincsen csomagja.

Fittyet hányva a smasszereknek, a fegyencek hangosan beszélnek hozzánk, az óvatosság kedvéért öt-hat méter távolságból. Akikkel együtt fegyenceskedtünk, barátságosan köszönnek. Cesari meg Essari, a két korzikai bandita, akiket Saint-Martinben ismertem meg, elmondják, hogy csónakosok kikötői szolgálatban. Ekkor bejön Chapar, a marseille-i tőzsdebotrány egyik szereplője, akit még szabadon ismertem meg, Franciaországban. Nem zavartatja magát a smasszerek előtt, és azt mondja:

- Ne búsulj, Pillangó! Számíthatsz a barátaidra, semmiben sem lesz hiányod a Szigorítottban. Mennyit akasztottál le?

- Két évet.

- Semmi vész, az gyorsan elmúlik, utána majd visszajössz hozzánk, meglátod, hogy nem is olyan rossz itt.

- Kösz, Chapar. És Dega?

- Könyvelő odafenn, csodálom, hogy nincs itt. Sajnálni fogja, hogy nem találkozott veled.

Ekkor jön oda Galgani. Felém indul, az őr nem akarja tovább engedni de mégis odajön, s azt mondja:

- Csak nem akadályoz meg benne, hogy megöleljem a barátomat, még mit nem!

Miközben átölel, azt mondja:

- Számíthatsz rám. - Aztán visszamegy.

- Mit csinálsz?

- Postás vagyok, postai altiszt.

- Jól vagy?

- Hát, megvagyok.

A többiek is kiszálltak, és hozzánk csatlakoztak. Mindnyájunkról leveszik a bilincset.

Zsugás Mandró, De Bérac, meg akiket nem ismerek, kiválnak a csoportból. Egy felügyelő azt mondja nekik:

- Gyerünk, indulás a telepre.

- 129 -

Nekik megvan a maguk fegyencbatyuja. Mindegyik a vállára dobja a zsákját, és elindul az egyik úton, amely bizonyára a sziget tetejére vezet. A Szigetek parancsnoka érkezik, hat felügyelő

kíséretében. Névsorolvasást tartanak. A létszám teljes. A kíséretünk visszavonul.

- Hol a könyvelő? - kérdi a parancsnok.

- Már jön, főnök. - Látom, amint fehér ruhában, gombos zakóban, közeledik Dega, egy felügyelő kíséretében, mindegyik egy-egy nagy könyvet hoz a hóna alatt. Mind a ketten kiszólítják a sorból az embereket, egyenként, s megmondják az új besorolásukat:

- X. Y. szigorított, - aki eddig az X fegyencszámot viselte, mostantól fogva Z számú szigorított lesz.

- Mennyi ideig?

- X évig.

Amikor rám kerül a sor, Dega többször átölel. A parancsnok odajön.

- Ő az a Pillangó?

- Igen, parancsnok - válaszol Dega.

- Viselje jól magát a Szigorítottban. Két év gyorsan eltelik.

A SZIGORÍTOTT BÖRTÖN

A csónak készen áll. A tizenkilenc szigorítottból tízen mennek el az első szállítmánnyal.

Engem is szólítanak. Dega higgadtan kijelenti:

- Nem, ő az utolsó fordulóval megy.

Amióta ideérkeztem, megrökönyödve tapasztalom, hogyan beszélnek a fegyencek.

Semmiféle fegyelem nincs, és mintha keresztülnéznének a smasszereken. Degával beszélgetek, aki odajött hozzám. Már ismeri az egész történetemet, meg a szökésemet is. Azok a manuszok, akikkel Saint-Laurent-ban voltam együtt, idekerültek a Szigetekre, és mindent elmeséltek neki. Nem szánakozik, annál sokkal tapintatosabb. Csak annyit mond, tiszta szívéből:

- Igazán megérdemelted volna, te kölyök, hogy sikerüljön. Na, majd legközelebb! - Nem mondja: bátorság. Tudja, hogy az nem hibádzik.

- Én vagyok a főkönyvelő, és jóban vagyok a parancsnokkal. Viselkedj rendesen a Szigorítottban. Majd küldök neked dohányt meg ennivalót. Mindened meglesz.

- Pillangó, indulás! - Most már csakugyan én következem.

- Mindenkit tiszteltetek. Köszönöm a kedves fogadtatást.

És beszállok a csónakba. Húsz perc múlva kikötünk a Szent Józsefen. Rögtön észreveszem, hogy hat evezős fegyencre és tíz szigorítottra csak három fegyveres őr van. Röhögve megszervezhetnénk a csónak megkaparintását. A Szent József-szigeten fogadóbizottság vár. Két parancsnok mutatkozik be: a sziget büntetőparancsnoka meg a Szigorított parancsnoka. Gyalog kell felmennünk a Szigorítottba vezető úton, őrök kíséretében. Útközben egyetlen fegyenccel sem találkozunk. Amint belépünk az óriási vasajtón, amelyre ki van írva: SZIGORÍTOTT BÖRTÖN, rögtön rádöbbenünk, hogy ebben az erődítményben nem babra megy a játék. A kapu meg a négy magas fal mögött, amely körülveszi, először is egy kis épület rejtőzik, ezzel a felirattal: "Iroda és Igazgatóság", aztán három másik épület, az A, a B, a C. Az Igazgatóság épületébe terelnek bennünket. Egy hideg terembe. Tizenkilencen állunk fel két sorban, a Szigorított parancsnoka így szól hozzánk:

- Szigorítottak, maguk jól tudják, hogy ez a ház olyan emberek büntető börtöne, akik már mint fegyencek követtek el valamilyen bűntettet. Itt mi nem akarjuk megjavítani magukat. Tudjuk, hogy hasztalan volna. De megpróbáljuk megtörni magukat. Itt egyetlen szabály érvényes: pofa be.

Síri csend. Ábécézni kockázatos, ha rajtakapják magukat, szigorú büntetést kapnak. Ha valaki nem súlyos beteg, ne jelentkezzen orvosi vizsgálatra. Mert az indokolatlan jelentkezés szintén büntetéssel jár. Ez minden, amit mondani akartam maguknak. Ja! dohányozni szigorúan tilos.

Gyerünk, őrség, alaposan megmotozni őket, és mindegyiket külön zárkába. Charriére, Clousiot és Maturette nem kerülhet egy épületbe. Személyesen ellenőrizze, Santori úr.

Tíz perccel később be vagyok zárva a cellámba, az A épület 234-es zárkájába. Clousiot a B, Maturette a C épületbe került. Tekintetünkkel elbúcsúztunk egymástól. Amint beléptünk ide, valamennyien azonnal megértettük, hogy ha élve ki akarunk innen kerülni, be kell tartanunk ezt az

- 130 -

embertelen szabályzatot. Látom, amint elmennek hosszú télakom társai, büszke és bátor barátaim, akik derekasan állták a sarat, sohasem panaszkodtak, sohasem bánták meg, amit velem együtt tettek. Szívem összeszorult, mert tizennégy hónapon át küzdöttünk vállvetve, hogy elnyerjük szabadságunkat, s most már mindörökre egymáshoz láncolt bennünket a feltétlen barátság.

Körülnézek a zárkámban. Sohasem feltételeztem volna, sőt elképzelni sem tudtam volna, hogy egy olyan országnak, mint az enyém, hogy Franciaországnak, a világszabadság szülőanyjának, annak a földnek, amely megteremtette az Emberi Jogokat, akár Francia Guayanában is, ilyen embertelenül lehangoló intézménye lehet, mint ez a Szigorított Börtön, az Atlanti-óceán tenyérnyi szigetén. Képzeljenek el százötven zárkát egymás mellett, mindegyiknek háttal egy másikat, a négy vastag falat, amelyet csak egy pici vasajtó szakít meg, rajta a tolóablak. Minden ablak fölé ez a felirat van festve: "Felsőbb parancs nélkül ezt az ajtót tilos kinyitni." Balra priccs, fapárnával, ugyanúgy, mint Beaulieu-ben: a priccset fel lehet hajtani és a falhoz erősíteni, egy pokróc, hátul egy cementemelvény, zsámoly gyanánt, egy kis seprű, egy csajka, egy fa evőkanál, egy függőleges vaslemez, amely eltakarja a fémküblit, és amelyhez oda van láncolva. (Kívülről kell meghúzni a láncot, ha ki akarják üríteni, és belülről, ha használni akarják.) A cella három méter magas.

Mennyezete: sínvastagságú vasrudak amelyek úgy keresztezik egymást, hogy a rácsozaton semmiféle nagyobb tárgy nem csúszhat át. Majd még magasabban az épület igazi teteje, csaknem hét méter magasan a földtől. Az egymásnak háttal levő zárkák felett, egy méter széles, előreugró palló, vaskorláttal. Két felügyelő állandóan járkál a végétől a közepéig, ott összetalálkoznak, majd hátra arc. Iszonyúan nyomasztó. A pallóig egészen világos van. De a cella mélyében még fényes nappal is alig látni. Aztán mászkálni kezdek, amíg fel nem hangzik a sípjel, vagy mit tudom én, mi, hogy leereszthetjük a priccset. Hogy a legteljesebb csend uralkodjék, mind a foglyok, mind a felügyelők papucsot viselnek. Rögtön eszembe ötlik: "Charriére, más néven Pillangó, anélkül, hogy megbolondulna, itt, a 234-esben próbálja majd letölteni kétéves, vagyis hétszázharminc napos büntetését. Neki kell rácáfolnia a Szigorított emberfaló elnevezésére."

Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc. Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc. A smasszer éppen most haladt el a pallómon. Nem hallottam közeledő lépteit, csak láttam. Hű! Villanyt gyújtottak, de nagyon magasan van, a felső tetőről lóg le, több mint hat méter magasról. A palló ki van világítva, a zárkák homályban maradtak. Fel-alá járkálok, az ingajárat újra kezdődik. Aludjatok csak békésen, hájfejű esküdtek, akik elítéltetek, aludjatok jól, mert azt hiszem, ha tudtátok volna, hogy hova küldtök, kereken elutasítottátok volna a cinkosságot egy ilyen büntetés kiszabásában.

Bizony, nagyon nehéz lesz gátat szabni képzeletem csapongásainak. Szinte lehetetlen. Azt hiszem, jobb, ha kevésbé lehangoló gondolatokra irányítom, mintha teljesen elfojtanám.

Csakugyan sípszó jelzi, hogy leereszthetjük a priccset. Öblös hang közli:

- Ami az újakat illeti, közlöm, hogy mostantól kezdve, ha akarjátok, leereszthetitek a priccset, és lefekhettek.

Csak ezeket a szavakat jegyeztem meg: "Ha akarjátok." Vagyis tovább mászkálok, kétségbeejtően korán van még az alváshoz. Hozzá kell szoknom ehhez a mennyezet nélküli ketrechez. Egy, kettő, három, négy, öt, azonnal belelendültem az ingajárat ütemébe, lehajtott fővel, hátratett kézzel, pontosan kimért léptekkel, akár a tiktakoló ingaóra, szüntelenül jövök-megyek, akár az alvajáró. Valahányszor megteszem az öt lépést, észre sem veszem a falat, hátra arc közben hozzáérek e lankadatlan maratoni futásban, amelynek nincs finise, sem pedig megszabott ideje.

Bizony, Pilla, csakugyan nem tréfadolog ez az "emberfaló". Fura látvány, amikor a smasszer árnyéka a falra vetődik. Ha az ember felemeli a fejét, és úgy nézi, még lehangolóbb: az embernek az az érzése, mintha veremben vergődő leopárd volna, és fentről egy vadász figyeli, aki éppen most ejtette foglyul. Nyomasztó érzés, hosszú hónapok kellenek, hogy hozzászokjam.

Minden évben háromszázhatvanöt nap van, két év: hétszázharminc nap, ha közben nincs szökőév. Ezen elmosolyodom. Teljesen mindegy, öregem, hogy hétszázharminc vagy hétszázharmincegy nap. Miért volna mindegy? Nem, egyáltalán nem mindegy. Egy nappal több, az huszonnégy órával több. És huszonnégy óra nagyon hosszú. De a hétszázharmincszor huszonnégy óra sokkal hosszabb. Vajon hány óra lehet összesen? Vajon fejben ki tudom-e számolni? De hogyan fogjak hozzá, lehetetlen. Ugyan, miért ne? Persze, meg lehet csinálni. Lássuk csak. Száz nap, annyi mint kétezer-négyszáz óra. Szorozva héttel, nem is nehéz, az annyi mint tizenhatezer-nyolcszáz óra, meg a harminc nap, szorozva huszonnéggyel, ez hétszázhúsz óra. Összesen: tizenhatezer-nyolcszáz

- 131 -

meg hétszázhúsz, ha nem tévedek, annyi mint tizenhétezer-ötszázhúsz óra. Tisztelt Pillangó úr, önnek tizenhétezer-ötszázhúsz órát kell agyonütnie ebben a különleges szerkezetű, vastag falú, vadállatoknak való kalitkában. Vajon hány percet kell itt töltenem? Az már egyáltalán nem érdekes, az óra rendben, de a percek? Azért nem kell túlzásba esni. Miért nem mindjárt hány másodperc?

Akár fontos, akár nem, engem semmi esetre sem ez izgat. Valahogyan be kell tölteni ezeket a napokat, órákat, perceket, egyedül, önmagammal! Vajon ki lehet a jobb oldalamon? és a balon? és mögöttem? Az a három ember, ha foglaltak a zárkák, bizonyára szintén azon tűnődik, hogy vajon ki került az imént a 234-esbe?

A hátam mögött valami beesett a zárkámba, tompa zuhanással. Ugyan mi lehet az? Talán a szomszédom addig ügyeskedett volna, míg a rácson keresztül át nem dobott nekem valamit?

Megpróbálom szemügyre venni, mi az. Homályosan látok valami hosszú, egyenes izét. Amikor már éppen felvenném, az a valami, amit inkább csak sejtek a félhomályban, mintsem látok, megmozdul, és sebesen a fal felé indul. Amikor megmozdult, kissé hátráltam. A falhoz ér, megpróbál felmászni, aztán visszacsúszik a földre. A fal olyan simára van csiszolva, hogy az az izé nem tud mibe kapaszkodni, s nem jut semmire. Hagyom, hogy háromszor, megpróbálja megostromolni a falat, aztán a negyedik kísérlet után, amikor visszaesik, agyontaposom. Érzem, hogy szétmállik a papucsom alatt. Mi az ördög lehet ez? Letérdelek, s amilyen közelről csak lehet, szemügyre veszem, és végre rájövök: hatalmas százlábú, több mint húsz centi hosszú és jó két ujjnyi vastag. Olyan undor fog el, hogy nincs gusztusom felszedni és a küblibe dobni. A priccs alá rugdosom. Majd holnap, ha világosabb lesz, megnézem. Bőven lesz időm százlábúakat nézegetni, fentről, a nagy tetőről potyognak le. Majd hozzászokom, hogy a pucér testemen hagyjam sétafikálni őket, nem kapom el, s nem is háborgatom őket, ha éppen fekszem. Arra is lesz alkalmam, hogy megtudjam, milyen rettentő kínokkal kell fizetnem egy-egy rossz mozdulatért, ha az állat rajtam van. Ennek az undorító dögnek a csípésétől tizenkét órás baromi lázat kaphat az ember, és körülbelül hat órán át iszonyúan ég a helye.

Mindenesetre ez lesz az egyik szórakozásom, elűzöm vele a gondolataimat. Ha leesik egy százlábú, s én éppen ébren vagyok, a lehető legtovább kínozom a kis seprűvel, vagy pedig azzal szórakozom majd, hogy hagyom elbújni, és néhány pillanat múlva elkezdem keresni.

Egy, kettő, három, négy, öt... Teljes csend. De hát senki sem horkol itt? Senki sem köhög?

Igaz, fullasztó a hőség. Pedig éjszaka van. Milyen lehet nappal! Az a rendeltetésem, hogy százlábúakkal éljek. Amikor Santa Marta tengerszint alatti cellájában jött a dagály, ott is rengeteg volt, kisebbek, de mégis ugyanaz a fajta, mint ezek. Igaz, hogy Santa Martában mindennap feljött a tengervíz, de ott legalább beszéltünk, kiabáltunk, dalokat vagy az időszakosan vagy végleg bedilizett foglyok kiáltozását és halandzsáját hallgattuk. Az nem ilyen volt. Ha választani kéne, én Santa Martát választanám. Nem logikus, amit mondasz, Pillangó, Ott, az egyhangú vélemények szerint, az ember legfeljebb ha fél évig bírta ki. Itt még sokan vannak, akik négy-öt évet kapnak, vagy még többet. No persze, az még csak a kezdet, hogy elítélik őket, az már más lapra tartozik, hogy letöltik-e. Vajon hányan követnek el öngyilkosságot? És egyáltalán, fogalmam sincs, hogyan lehet itt öngyilkosságot elkövetni. De mégis, lehet. Nem egykönnyen, de az ember felakaszthatja magát. A nadrágjából kőtelet sodor. Hozzáköti a kis seprű egyik végéhez, felmászik a priccsre, és a rácsra erősen rögzítheti a kötelet. Ha pontosan az őrpalló meg a fal szögében csinálja, a smasszer valószínűleg nem veszi észre a kötelet. És amikor éppen elhalad, elrúgja magát a levegőbe. Mire a smasszer visszaér, a pók már kinyiffant. Egyébként a smasszer biztosan nem fog lerohanni, hogy kinyissa a zárkát, és levágja a pasast. Kinyitni a zárkát? Nem teheti. Az ajtóra rá van írva: "Felsőbb parancs nélkül ezt az ajtót tilos kinyitni." Vagyis, semmi kockázat, aki öngyilkos akar lenni, bőven van ideje mindenre, amíg "felsőbb parancsra" levágják.

Mindent leírok, még az ilyesmit is, ami talán nem túlságosan izgalmas és érdekes azoknak az embereknek, akik inkább a mozgalmasságot meg a balhét kedvelik. Ha untatom őket, átlapozhatják ezt a részt. Mégis úgy gondolom, hogy az első benyomásaimat, az első gondolataimat, amelyek sírba tételem első óráiban megrohantak, a lehető leghívebben kell leírnom.

Már elég hosszú ideje járok fel-alá. Valami motyogást hallok az éjszakában, őrségváltás. Az előbbi magas, szikár volt, a mostani alacsony, kövér. Csoszog a papucsában. Járásának nesze két zárkányival előbb és kettővel utóbb is hallatszik. Ő nem olyan tökéletesen nesztelen, mint előbbi társa. Tovább mászkálok. Bizonyára késő van. Hány óra lehet? Holnap már mérhetem az időt.

- 132 -

Körülbelül tudni fogom majd, hogy hány óra, mert hiszen naponta, gondolom, négyszer kinyitják az ablakot. Ami az éjszakát illeti, ha megtudom az első őrség időpontját és időtartamát, pontos idő

szerint élhetek: első, második, harmadik stb. őrség.

Egy, kettő, három, négy, öt... gépiesen folytatom véghetetlen sétámat, s a fáradtság segítségével könnyedén belezuhanok a múlt emlékeibe. Szöges ellentétben a zárka sötétségével, verőfényben ülök az indián törzsem homokfövenyén. A csónak, amelyben Lali halászik, tőlem kétszáz méternyire ringatózik azon a páratlan opálzöld tengeren. A homokban kotorászok a lábammal. Zoraima egy szép kövér, nyárson sült halat hoz, gondosan begöngyölve egy banánlevélbe, nehogy kihűljön. Persze, kézzel eszem, ő meg törökülésben ül velem szemben, és néz. Nagyon boldog, mert látja, hogy milyen sebesen tűnik el a nagy hal omlós húsa, és arcomról leolvashatja, milyen jó étvággyal fogyasztom el ezt a pompás étket.

Már nem vagyok a zárkában. Azt sem tudom, hogy mi az a Szigorított, a Szent József, meg a Szigetek. Belehemperedem a homokba, a kezemet úgy törlöm le, hogy a korallhoz dörgölöm, amely oly finom, mint a liszt. Aztán belegázolok a tengerbe, kiöblítem a szám ezzel a tiszta és sós vízzel.

Markomból a vizet az arcomra locsolom. A nyakamat dörgölve, észreveszem, hogy milyen hosszú a hajam. Ha Lali hazatér, majd megborotváltatom a nyakam. Az egész éjszakát a törzzsel töltöm.

Reggel leveszem Zoraima ágyékkendőjét, és ott a homokon, a verőfényben, a tengeri fuvallatban szeretkezünk. Szerelmesen nyögdécsel, mint mindig, amikor élvez. Talán a szél elviszi Laliig ezt a szerelmes muzsikát. Lali mindenképpen lát bennünket, és azt is láthatja, hogy egymáshoz simulunk, túlságosan közel van hozzá, hogy ne látná szerelmeskedésünket. Persze, biztosan látott bennünket, mert a csónak közeledik a parthoz. Mosolyogva száll ki. Visszafelé jövet kibontotta a hajfonatát, és hosszú ujjával beletúr nedves hajába, amely már-már megszáradt a szélben és a tündökletes napsütésben. Odamegyek hozzá. Jobb karjával átöleli a derekam és a fövenyről a szalmakunyhónk felé vezet. Egész úton azt hajtogatja nekem: "Velem, velem." Amikor beérünk, a földre terített teveszőr takaróra lök, és vele egyesülve, elfelejtkezem a világról. Zoraima nagyon megértő, nem jön haza, csak később, mikor azt gondolja, hogy már nem szerelmeskedünk. Akkor érkezik meg, amikor, szerelemtől jóllakottan, még teljesen Pucéron fekszünk a teveszőr takarón. Mellénk ül, megpaskolva nővére arcát, miközben egy szót hajtogat, ami bizonyára valami olyasmit jelent: te kis mohó. Azután szerelmesen rám adja az ágyékkendőt, meg Lalira is, tiszta, gyöngéd gondolatokkal.

Az egész éjszakát a Guajirán töltöttem. Egy szemernyit sem aludtam. Még csak le sem feküdtem, hogy behunyt szemmel láthassam, a szemhéjam mögött, az átélt pillanatokat. Valamiféle bűvöletben járkáltam, s egy cseppnyi akaraterőmbe sem került, hogy újra visszarepüljek ahhoz az édesen szép naphoz, amelyet majdnem egy fél éve éltem meg.

A villany kialszik, és észreveszem, hogy a nap felkelőben van, lassan elűzi a zárka sötétségét, azt a szállongó ködféleséget, amely elhomályosít mindent, ami körülöttem van. Sípszó.

Hallom, amint a priccsek a falhoz csapódnak, sőt még a jobb oldali szomszéd akasztójának zörejét is, amint a falba fúrt gyűrűbe dugja. A szomszédom köhög, és gyér vízcsobogást hallok. Hogyan lehet itt mosakodni?

- Felügyelő úr, hogyan lehet itt mosakodni?

- Szigorított, megbocsátom, hogy nem tudta. De a felügyelővel tilos beszélni, különben súlyos büntetést kap. Mosdani meg úgy kell, hogy az egyik kezével a kübli fölé tartja a vizesedényt, s úgy csurgatja a vizet. A másikkal meg mosakszik. Nem bontotta ki a takaróját?

- Nem.

- Biztosan van benne egy vászontörülköző.

Még ilyet! Tilos az őrszemmel beszélni? Semmiféle ürüggyel? És ha az embernek valami súlyos baja van? Vagy ha éppen az utolsókat rúgja? Szívroham, vakbélroham, súlyos asztmaroham?

Itt még akkor is tilos segítségért kiáltani, ha az ember életveszélyben van? Ez aztán mindennek a teteje! Persze, így van ez rendjén. Túlságosan könnyű lenne ribilliót csapni, ha az ember teljesen kikészül, és idegei felmondják a szolgálatot. Csakugyan, hogyha szólnának az emberhez, még ha csak annyit is: "Dögölj meg, de hallgass", naponta legalább hússzor robbanthatna ki bármilyen vitát az itt lévő kétszázötven ember közül az a húsz, aki valami szelepen le akarná vezetni felgyülemlett feszültségét.

Igazán nem lehetett pszichiáter, akinek ez az oroszlánketrec megszerkesztése az eszébe ötlött: egy orvos nem alacsonyodna le ennyire. És a szabályzatot sem orvos állította fel. Az alkotó

- 133 -

együttes két emberből állt: az építész meg a közhivatalnok fundálta ki a büntetés letöltésének a legkisebb részleteit, és mind az egyik, mind a másik visszataszító szörnyeteg, beteg lelkű és gonosz pszichológus, aki szadista gyűlölettel viseltetik az elítéltek iránt.

A beaulieu-i, a caeni gyűjtőfogházban, bármilyen mélyen voltak is a zárkák, két emeletnyire a föld alatt, azért egy napon mégis nyilvánosságra került egy-egy fogoly megkínzása vagy a rossz bánásmód.

Bizonyság erre, hogy amint levették rólam a bilincset meg a hüvelykszorítót, csakugyan láttam, amint az őrök arcára kiült a félelem, bizonyára attól féltek, hogy valami kellemetlenség éri őket.

De itt, ebben a fegyenctelepi Szigorítottban, ahová csak a Fegyházigazgatóság alkalmazottai léphetnek be, itt teljesen nyugodtak lehetnek, semmi bajuk sem eshet.

Csatt, csatt, csatt, csatt - egymás után nyitják ki az ablakokat. Odamegyek az enyémhez, először csak kipislantok a folyosóra, majd kissé kidugom a fejem, aztán egészen, és jobbra-balra csak úgy nyüzsögnek a fejek. Rögtön rájöttem, hogy amint kinyitják az ablakokat, mindenki azon nyomban kidugja a fejét. A jobb oldali teljesen kifejezéstelen tekintettel néz rám. Biztosan az onanizálás hülyítette meg. Sápadt, kövér, az arca olyan, akár a szerencsétlen, eltompult hülyéké. A bal oldali gyorsan megkérdi:

- Mennyi?

- Két év.

- Nekem négy. Egyet letöltöttem. Neved?

- Pillangó.

- Az enyém Georges, az auvergne-i Jojo. Hol buktál le?

- Párizsban, és te?

Nincs ideje válaszolni: a kávé, utána a cipó már az előző cellánál tart. Visszahúzza a fejét.

Én is úgy teszek. Kinyújtom a cserpákom, teletöltik kávéval, aztán ideadják a cipómat. Minthogy nem igyekszem eléggé a kenyérért, amint becsapják az ablakot, a kenyerem a földre gurul. Alig negyedóra alatt újra csend van. Biztosan két osztó van, mindkét folyosón egy-egy, mert nagyon gyorsan megy. Délben leves egy darab főtt hússal. Este egy tál lencse. Két év alatt ez az étrend csak este változik: lencse, tarka bab, tört borsó, csicseriborsó, fehér bab és zsíros rizs. Az ebéd mindig ugyanaz.

Azonkívül minden két hétben mindnyájan kidugjuk a fejünket az ablakon, egy fegyenc nullás géppel lenyírja a szakállunkat.

Három napja vagyok itt. Valami nagyon izgat. A királyszigeti barátaim azt mondták, küldenek majd ennivalót meg dohányt. Eddig még semmit sem kaptam, egyébként is azon tűnődöm, vajon miféle csoda folytán sikerülhet nekik. Ezért aztán nem is nagyon lep meg, hogy nem kaptam semmit. Nagyon veszélyes lehet itt a dohányzás, mindenesetre fényűzés lenne. Az evés, az igen, az életszükséglet volna, mert a déli leves langyos lötty, két-három szál zöldséggel meg egy kis darab, tízdekányi főtt hússal. Este egy merőkanál víz, néhány szem bab vagy más szárazfőzelék úszkál benne. Hogy őszinte legyek, sokkal kevésbé gyanakszom az Igazgatóságra, hogy nem ad megfelelő adagot, inkább a fegyencekre, akik osztják vagy főzik az ételt. Úgy jutottam erre a következtetésre, hogy este egy kis marseille-i osztja a főzeléket. Merőkanalát a kondér fenekére süllyeszti, és ha ő a soros, több a főzelék, mint a víz. A többiek ellenkezőleg, nem merítik fenékig a kanalat, hanem miután kissé felkeverték, a tetejéről szednek. Ilyenkor sok a lötty, kevés a főzelék. Az elégtelen táplálkozás rettentően veszedelmes. Hogy az ember megőrizze akaraterejét, ahhoz bizonyos testi erőnlét kell.

A folyosón sepregetnek, az az érzésem, hogy az én zárkám előtt túlságosan sokáig sepernek.

A cirok erősen surrog az ajtómon. Feszülten figyelek, és látom, amint egy darab fehér papír csúszik be. Rögtön kapcsolok, hogy valamit becsúsztattak az ajtóm alatt, de nem tudták egészen bedugni.

Várják, hogy behúzzam, s továbbmehessenek a seprűvel. Behúzom a papírt, kibontom.

Foszforeszkáló tintával írott papír. Megvárom, amíg a smasszer továbbmegy, és sietve elolvasom:

"Pilla, holnaptól fogva mindennap öt cigarettát meg egy kókuszt találsz a kübliben. Jól rágd meg a kókuszt, ha azt akarod, hogy igazán hasznodra váljék. A belét egyed. Reggel gyújts rá, amikor a küblit ürítik. A reggeli kávé után semmi szín alatt, de a déli leves után rögtön lehet, amint megetted, meg este a főzelék után. Mellékelünk neked egy ceruzavéget. Valahányszor szükséged

- 134 -

van valamire, kérd a szintén mellékelt papíron. Ha a takarító az ajtódhoz dörgöli a seprűjét, kapard meg az ajtót a körmöddel. Ha ő is megkaparja, dugd ki a levelet. Ha a kaparászásodra nem kapsz választ, soha ne dugd ki a levelet. A papírt dugd a füledbe, hogy ne kelljen kivenned a patronodat, a ceruzacsonkot pedig rejtsd el valahova a zárkád falának tövébe. Légy erős. Ölelünk. Ignace -

Louis."

Vagyis Galgani meg Dega küldte az üzenetet. Szívem a torkomban dobog: melengető érzés, hogy ilyen hű, ilyen odaadó barátaim vannak. És most még jobban bízom a jövőmben, s azzal a bizonyossággal kezdek vidám, fürge léptekkel sétálni, hogy élve kerülök ki ebből a sírboltból: egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc stb. Menet közben arra gondolok: micsoda nemeslelkűség, micsoda vágy lakozik ebben a két férfiban a jótettre. Egészen biztos, hogy sokat kockáztatnak, talán a beosztásukat, az egyik a könyvelőséget, a másik a levélkihordást. Igazán megható, amit értem tesznek, nem beszélve róla, hogy biztosan sokba kerül nekik. Hány embert kell lefizetniük, míg a Királyszigetről eljutnak hozzám, az én "emberfaló" zárkámig.

Kedves olvasóim, tudniuk kell, hogy az érett kókusz tele van olajjal. Kemény fehér héja annyira olajos, ha hat kókusz héját lereszeljük, a belét pedig meleg vízbe áztatjuk, másnapra a víz színén egy liter olaj gyűlik össze. És ez a zsiradék ráadásul tele van vitaminnal, s minthogy étrendünkben nem szerepel, szervezetünk nagyon megsínyli. Napi egy kókusz szinte az egészség biztosítéka. Legalábbis megakadályozza, hogy kiszáradjunk, és szervezetünk teljesen tönkremenjen.

Ma több mint két hónapja, hogy teljesen zavartalanul kapok ennivalót és cigarettát. Amikor rágyújtok, olyan óvatos vagyok, akár egy sziú indián, mélyen leszívom a füstöt, azután fokozatosan fújom ki, miközben jobb kezemet kitárva hadonászom, hogy eloszlassam a füstöt.

Tegnap furcsa dolog történt. Nem tudom, jól vagy rosszul viselkedtem-e: Az egyik őrszem a palló korlátjához támaszkodott, és benézett a zárkámba. Rágyújtott, szívott néhány slukkot, azután ledobta a zárkámba a cigarettát. Majd továbbment. Megvártam, amíg visszaér, és tüntetően eltapostam a cigarettát. Éppen hogy csak egy pillanatra állt meg: mihelyt látta mozdulatomat, továbbment. Vajon megszánt, vagy szégyellte, hogy ő is az Igazgatósághoz tartozik? Vagy csapda lett volna? Fogalmam sincs, és nagyon bosszant. Ha az ember szenved, rettentően érzékeny. Ha ennek a felügyelőnek az volt a szándéka, hogy néhány pillanatra emberséges legyen, restellném, hogy megbántottam megvető mozdulatommal.

Csakugyan, két hónapja vagyok itt. Szerintem az egyetlen hely a Szigorított, ahol a világon semmit sem lehet megtudni. Mert itt nem használ semmi finesz. Most már igazán kezdek két ember lenni. A módszerem biztos. Ahhoz, hogy csakugyan a csillagok közt kalandozhassam, hogy könnyedén felidézhessem kalandos életem vagy gyermekkorom pillanatait, vagy káprázatos valóságérzékkel építhessek légvárakat, először halálra kell fárasztanom magam. Órákon át, megállás nélkül kell járkálnom, miközben mindenfélére gondolok. Amikor aztán a szó szoros értelmében összeomlok, és a priccsemre heveredem, a fejem a takaróm egyik felére teszem, a másikat pedig visszahajtom az arcomra. Ekkor a zárka fülledt levegője már nehezen ér a szájamig, az orromig, ráadásul még a takaró is megszűri. Ilyenkor a tüdőmben bizonyára valamiféle fulladásos állapot jön létre, a fejem tüzelni kezd. Majd megfulladok a hőségtől meg a légszomjtól, és akkor egy szempillantás alatt repülni kezdek. Jaj! Ezek a lelki vágták, micsoda leírhatatlan érzésekkel ajándékoztak meg. Ilyenkor a szerelmes éjszakáim igazán sokkal vadabbak voltak, mint mikor szabadon éltem, kavargóbbak, érzékiebbek az igaziaknál, amelyeket valóban átéltem. Igen, a képességemnek, hogy utazhattam az űrben, köszönhetem, hogy tizenhét évvel ezelőtt elhunyt anyám mellett ülhetek. Játszom a ruhájával, ő pedig simogatja hosszúra növesztett göndör fürtjeimet, ötéves koromban olyan voltam, mint egy kislány. Én meg simogattam finom, hosszú ujjait, selymes-bársonyos bőrét. Velem együtt nevet megátalkodott vágyamon, hogy alámerüljek a folyóban, mint ahogyan a nagy fiúktól láttam, amikor egy napon arra sétáltunk. Látom hajának legkisebb részleteit, világos, szikrázó szemének csillogó gyengédségét, hallom kedves és feledhetetlen szavait: "Kicsi Ririm, légy jó fiú, nagyon jó fiú, hogy anyukád nagyon szerethessen.

Majd később te is a folyóba ugorhatsz a magasból, amikor már valamivel nagyobb leszel. Most még nagyon kicsi vagy, kincsem. Hidd el, hamarosan, túlságosan hamar is, eljön a nap, amikor nagy fiú leszel."

És a folyóparton, kéz a kézben, hazamegyünk. És mintha a valóságban is a gyerekkori házamban lennék. Olyannyira ott vagyok, hogy befogom anyám szemét, hogy ne lássa a kottát, de

- 135 -

mégis tovább játsszon nekem a zongorán. Ott vagyok, valóban, ez nem a képzelet játéka. Ott vagyok vele, egy széken ülök az ő forgószéke mögött, szorosan befogom nagy szemét. Fürge ujjai tovább futkároznak a zongora billentyűin, hogy végighallgathassam A víg özvegyet.

Sem te, embertelen ügyész, sem ti, kétes hírű rendőrök, sem Polein, a nyomorult, aki hamis tanúzással vásárolta meg a szabadságát, sem a tizenkét hájfej, aki elég gügye volt, hogy bevegye a vád állításait és értelmezését, sem a Szigorított smasszerei, az "emberfaló" méltó cinkosai, senki, az égadta világon senki, még a vastag falak sem, még az atlanti-óceáni sziget távolsága sem, semmi, az égadta világon semmiféle lelki vagy testi állapot sem tudja megakadályozni csodás színekben pompázó, káprázatos utazásaimat, amelyek a csillagok közé röpítenek.

Tévedtem, amikor kiszámítottam, hogy mennyi időt kell önmagammal eltöltenem, mert csak órákban számoltam. Öreg hiba. Vannak pillanatok, amikor percben kell számolni: Például a kávé és kenyér kiosztása után ürítik ki a küblit - körülbelül egy óra múltán. Ha visszaadják az üres küblit, akkor kapom meg a kókuszt, az öt cigarettát és olykor foszforeszkáló levelet. Nem mindig, de gyakran előfordul, hogy ilyenkor számolom a perceket. Nem nehéz ügy, mert másodpercekre szabályozom be lépteim, a testem az ingaóra, minden öt lépés után, a hátra arcnál, ösztönösen mondom: egy. Tizenkettőre telik el egy perc. A világért ne higgyék, hogy azért izgulok, megkapom-e a kókuszomat, ami végeredményben az életemet jelenti, megkapom-e a cigarettát, lesz-e részem abban a kimondhatatlan örömben, hogy naponta tízszer rágyújthatok ebben a sírboltban, mert egy cigarettát kétszerre szívok el. Nem, olykor valamiféle szorongás fog el a kávéosztáskor, minden különösebb ok nélkül félek, hogy valami baja esett azoknak az embereknek, akik nyugalmuk kockáztatásával olyan nagylelkűen segítenek rajtam. Ezért várok hát, és csak akkor nyugszom meg, amikor meglátom a kókuszomat, Itt van, vagyis a barátaimnál minden rendben.

Lassan, nagyon lassan múlnak az órák, a napok, a hetek, a hónapok. Már csaknem egy éve vagyok itt. Pontosan tizenegy hónapja és húsz napja, hogy senkivel sem beszéltem többet, mint negyven másodpercet, szaggatott és inkább mormolt, mint értelmes szavakkal. Valakivel azonban mégis beszélgettem egyszer hangosan. Megfáztam, és nagyon köhögtem. Úgy gondoltam, hogy ennyi elég hozzá, hogy kimehessek orvosi vizsgálatra, és maródit jelentettem.

Jön az orvos. Nagy megrökönyödésemre, kinyílik a tolóablak. A nyílásban megjelenik egy fej.

- Mi baja? Mije fáj? A hörgői? Forduljon meg. Köhögjön.

Nahát, ez aztán mindennek a teteje! hát nem röhej? Pedig ez a színtiszta igazság. Akadt egy gyarmati orvos, aki megvizsgált a tolóablakon keresztül, az ajtótól egy méterre megfordított, ő meg a nyílás felé fordította a fülét, hogy meghallgassa a tüdőmet. Aztán azt mondta:

- Dugja ki a karját. - Már-már gépiesen kidugtam volna, amikor méltóságom megőrzésére, azt mondtam ennek a különös orvosnak:

- Köszönöm, doktor úr, ne fárassza magát. Nem érdemes.

Legalább volt annyi lelkierőm, hogy tudomására hozzam, hogy nem veszem komolyan a vizsgálatát.

- Ahogy akarod - válaszolta cinikusan. És odébbállt. Szerencsére, mert már-már kiborultam volna felháborodásomban.

Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc. Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc. Csak megyek, megyek, fáradhatatlanul, megállás nélkül, ma dühödten jövök-megyek, a lábam feszült, nem olyan könnyed, mint máskor. Gondolom, a történtek után valamit szét kellene tipornom. De mit tudok széttiporni? A lábam alatt cement van. Mégis, amint így mászkálok, rengeteg mindent legázolok.

Legázolom ezt a gyáva sasztét, aki az Igazgatóság jóvoltából képes ilyen link dolgokra. Legázolom az emberek egyik rétegének közönyét a másik réteg szenvedése és fájdalma iránt. Lábbal tiprom a francia nép tudatlanságát, mert nem érdekli vagy nem kíváncsi rá, hová kerülnek, és milyen bánásmódban részesülnek azok az emberrakományok, amelyek minden két évben útnak indulnak Saint-Martin-de-Réből. Lábbal tiprom a rendőri riportereket, akik botrányos cikket írnak valakiről, mert valamilyen bűnt követett el, és néhány hónap múltán arról is megfeledkeznek, hogy a világon van. Lábbal tiprom a katolikus papokat, akik gyóntatnak, és akik aztán igazán tudják, mi folyik a francia fegyenctelepen, de mélyen hallgatnak. Lábbal tiprom azt a perrendtartást, amely a vádló és a védő közt szónoki párharccá fajul. Lábbal tiprom az Emberi Jogok Ligáját, amely nem emeli fel hangját: Állítsátok meg a vértelen nyaktilókat, szüntessétek meg azt az általános szadizmust, amely

- 136 -

a Büntető és Végrehajtó Hatóság alkalmazottai körében dívik. Lábbal tiprom azt a hiányosságot, hogy egyetlen szervezet vagy szövetség sem kéri számon e rendszer felelőseitől, hogyan és miért történhet meg, hogy kétévenként az enyészet útján tartózkodók huszonnégy százaléka elpusztul.

Lábbal tiprom a hivatalos halotti bizonyítványokat: öngyilkosság, végelgyengülés, elhunyt a hosszas, elégtelen táplálkozás következtében, skorbutban, tüdőbajban, dühöngő elmebajban, agylágyulásban. És Isten tudja, mit nem tiprok még lábbal? Mindenesetre az imént történtek miatt most nem úgy járkálok mint máskor, hanem mintha minden lépésemmel agyontaposnék valamit.

Egy, kettő, három, négy, öt... és a lassan vánszorgó órák fáradtsága lecsillapítja néma dühömet.

Még tíz nap, és akkor éppen letöltöm a szigorított büntetésem felét. Igazán szép évforduló, amit meg kell ünnepelni, mert kivéve ezt a rettentő náthát, egészségem tökéletes. Nem vagyok őrült, s még csak közel sem állok hozzá. Biztos, sőt, száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a most kezdődő második év végén épen és egészségesen fogok távozni.

Tompa hangokra ébredek. Hallom:

- Durand úr, a test teljesen merev. Hogy lehet, hogy nem vette észre előbb?

- Nem tudom, főnök. Mert hogy a palló tövében akasztotta fel magát többször elmentem mellette, és nem vettem észre.

- Az nem lényeges, ismerje el, hogy ellenkezik a józan ésszel, hogy nem látta.

Bal oldali szomszédom lett öngyilkos. Ennyit megértek. Elviszik. Az ajtó becsukódik. A szabályzatot szigorúan betartották, mivel az ajtót "felsőbb személy" jelenlétében nyitották ki és csukták be, a Szigorított igazgatója volt itt, megismertem a hangjáról. Tíz hét óta ez az ötödik halott a közelemben.

Elérkezett az évforduló napja. A kübliben találtam egy doboz Nestlé sűrített tejet. A barátaim megőrültek. Legalábbis őrült sokba kerülhetett, és rettentő kockázatos lehetett eljuttatni.

Így hát remek napom volt balszerencsém közepette. Ezért megfogadtam magamban, hogy ma nem repülök el. A Szigorítottban vagyok. Egy év telt el érkezésem óta, és képesnek érzem magam, hogy akár holnap is télakolnék, ha úgy adódna. A mérleg pozitív, és én büszke vagyok rá.

A délutáni sepregetés - szokatlan dolog - átadta barátaim üzenetét: "Légy erős. Már csak egy éved van hátra. Tudjuk, hogy jól vagy. Mi is megvagyunk. Ölelünk. Louis - Ignace. Ha tudsz, rögtön írj néhány sort, s küldd el azzal, akitől kaptad."

A levélhez mellékelt kis tiszta papírra írok: "Köszönök mindent. Erős vagyok, és remélem, segítségetekkel egy év múlva is az leszek. Tudtok valamit Clousiot-ról és Maturette-ről?" A sepregető csakugyan visszajön megkaparja az ajtómat. Gyorsan kidugom a papírt, amely rögtön el is tűnik.

Ma egész nap és az éjszaka egy részében csakugyan itt maradtam a földön, méghozzá olyan állapotban, amit többször is megfogadtam magamban. Egy év, és kikerülök valamelyik szigetre. A Királyra vagy a Szent Józsefre? Megrészegülten fogok beszélni, dohányozni, és azonnal hozzálátok a következő szökésem kiterveléséhez.

Másnap, sorsomban bízva vágok neki a fennmaradó háromszázhatvanöt nap elsőjének. Ami az elkövetkezendő nyolc hónapot illeti, igazam volt. De a kilencedikben minden felborult. Ma reggel a kübliürítéskor rajtakapták a kókuszhordót, éppen amikor már visszaeresztette volna a küblit, és már beletette a kókuszt meg az öt cigarettát.

Az eset olyan súlyos volt, hogy néhány percre megfeledkeztek a csendrendeletről. Tisztán hallatszott, amint agyba-főbe verik a szerencsétlent. Majd pedig hallom a félholtra vert ember hörgését. A tolóablakom kicsapódik, egy gutaütéses őr bekiabálja: "Ne félj, rád is sor kerül!"

- Állok rendelkezésedre, seggfej? - válaszolom neki, majd szétrobbanok dühömben, mert hiszen hallottam, hogy milyen kegyetlenül bántak el a szegény ürgével.

Ez hét órakor történt. Csak tizenegy órakor keresett fel a Szigorított helyettes igazgatója által kijelölt bizottság. Kinyitották a húsz hónappal ezelőtt rám zárt ajtót, amit eddig még sohasem nyitottak ki. A zárkám végében állok, a cserpákkal a kezemben, védekező állásban, elszánva rá, hogy a lehető legtöbb ütleget adhassam, két okból: egyrészt nehogy valamelyik őr büntetlenül megüthessen, másrészt, hogy aztán minél gyorsabban agyonverjenek. De nem erről van szó.

- Szigorított, lépjen ki.

- 137 -

- Ha meg akarnak verni, számíthatnak rá, hogy védekezni fogok, tehát nem akarok kimenni, mert akkor mindenfelől rám rontanak. Itt jobban el tudom kalapálni, aki elsőnek hozzám mer nyúlni.

- Nem fogjuk megverni, Charriére.

- Ki szavatol érte?

- Én, a Szigorított igazgatóhelyettese.

- Milyen alapon higgyek magának?

- Ne sértegessen, felesleges. Becsületemre mondom, hogy nem verjük meg. Na gyerünk, jöjjön ki.

- A cserpákomat magamnál tartom.

- Megtarthatja, de nem lesz rá szüksége.

- Na jó, rendben. - Kilépek, a hat felügyelő meg a helyettes igazgató kíséretében, elfoglaljuk az egész folyosót. Ahogy az udvarra érünk, megszédülök, és nem tudom nyitva tartani a szemem, annyira bántja a nap. Végül meglátom a kis házat, ahol fogadtak bennünket. Egy tucatnyi felügyelőt látok. Nem lökdösnek, csak betessékelnek az "Igazgatóság" helyiségébe. A földön csuromvéresen, egy férfi nyög. A faliórán meglátom, hogy tizenegy óra, s arra gondolok: "Már négy órája kínozzák ezt a szegény ördögöt."

A parancsnok az íróasztalánál ül, a helyettes mellé telepszik.

- Charriére, mióta kap ennivalót meg cigarettát?

- Biztosan megmondta az őr.

- De én magától kérdem.

- Emlékezet-kihagyásban szenvedek, másnap már nem tudom, mi történt velem tegnap.

- Hülyének néz?

- Nem, de csodálom, hogy nincs benne a dossziémban. Egyszer egy nagy ütést kaptam a fejemre, attól vagyok amnéziás.

A parancsnokot annyira meglepi ez a válasz, hogy azt mondja:

- Kérdezze meg a Királyszigeten, hogy van-e ilyen megjegyzés róla.

Mialatt telefonálnak, folytatja:

- De arra csak emlékszik, hogy Charriére-nek hívják?

- Arra igen. - És hadarva, hogy még inkább zavarba hozzam, ledarálom, mint egy gép: - A nevem Charriére, születtem 1906-ban, Ardéche megyében, és életfogytiglanra ítéltek Párizsban, Szajna megye.

A szeme kocsányon lóg, érzem, hogy sikerült átvernem.

- Ma reggel megkapta a kávéját meg a kenyerét?

- Igen.

- Milyen főzeléket kapott tegnap este?

- Nem tudom.

- Vagyis, ha hihetek magának, egyáltalán nem emlékszik semmire?

- Ami történik velem, arra egyáltalán. De az arcokra, igen. Például tudom, hogy valamikor maga fogadott engem. Hogy mikor? Azt nem tudom.

- Akkor azt sem tudja, hogy mennyi ideje van még hátra?

- Az életfogytiglanból? Gondolom, amíg meg nem halok.

- Dehogyis, a szigorított büntetésből.

- Szigorított büntetésem van? Miért?

- Nahát! Ez már mindennek a teteje! A kutya úristenit! Nem fogsz kihozni a sodromból.

Csak nem akarod azt állítani, hogy nem emlékszel rá, hogy két évet kaptál szökésért, még ilyet!

Erre teljesen behülyítem:

- Szökésért, én? Parancsnok, én komoly ember vagyok, és felelek a tetteimért. Jöjjön velem, nézze meg a zárkámat, és meggyőződhet róla, hogy megszöktem-e, vagy nem.

- E pillanatban azt mondja neki a smasszer:

- Tessék, parancsnok, a Királysziget.

Fogja a kagylót:

- 138 -

- Semmi? Furcsa, azt állítja, hogy amnéziában szenved... Az ok? Állítólag fejbe verték...

Értettem, szimuláns. Na, majd meglátjuk... Köszönöm, elnézést kérek, parancsnok úr, majd kivizsgálom. Viszonthallásra. Igen, tájékoztatni fogom.

- Te csepűrágó, mutasd a fejed. Nahát! csakugyan van itt egy elég nagy sebhely. És hogyhogy arra emlékszel, hogy amióta fejbe vertek, elvesztetted az emlékezőtehetséged, mi? Na, magyarázd csak meg!

- Nem magyarázom, csak annyit tudok, hogy emlékszem az ütésre, meg hogy Charriére-nek hívnak, meg még másra is.

- Végül is mit akar ezzel mondani vagy elérni?

- Hát éppen erről van szó. Maga azt kérdi tőlem, mióta kapok ennivalót meg dohányt? Én csak annyit tudok mondani: nem tudom, hogy ma történt-e először, vagy ezredszer. Az amnéziám miatt nem tudok válaszolni. Ennyi az egész, tegyen, amit akar.

- Pofon egyszerű, amit akarok. Hosszú ideig túlságosan sokat ettél, most majd lefogysz egy kicsit. Büntetése letöltéséig az esti étkezést megvonni.

Ugyanezen a napon, a második takarításnál levelet kaptam. Sajnos, nem tudtam elolvasni, mert nem foszforeszkált. Éjszaka meggyújtok egy cigarettát, ami még az előző napról maradt, és amelyet a motozásnál nem fedeztek fel, mert jól elrejtettem a priccsemben. A papír fölé tartva, fényénél ki tudom silabizálni: "Az ürítő nem köpött. Azt mondta, hogy másodszor vitt neked ennivalót, a saját jószántából. Hogy azért tette, mert Franciaországban ismert. A Királyszigeten senkinek semmi baja nem lesz. Légy erős". Így hát nincs többé kókuszom, cigarettám, és nem kapok többé hírt a királyszigeti barátaimtól. Ráadásul megvonták tőlem az esti étkezést. Hozzá voltam szokva, hogy nem kell szenvednem az éhségtől, és ráadásul a napi tíz cigaretta-szertartás kitöltötte a napomat meg az éjszaka egy részét. De nemcsak magamra gondolok, hanem arra a szegény ördögre is, akit miattam félholtra vertek. Reménykedem, hogy nem kap túlságosan kegyetlen büntetést.

Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc... egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc. Ezt a hakapesziket nem fogom egykönnyen kibírni, és talán mert ilyen keveset eszem ezentúl, meg kellene változtatnom az életmódom? Mondjuk, ameddig csak lehet, fekve maradni, hogy minél kevesebb erőt pazaroljak. Ha kevesebbet mozgok, kevesebb kalóriára van szükségem. Nappal pedig hosszú órákon át ülve maradok. Egészen új életmódra kell berendezkednem. Négy hónap, az annyi, mint százhúsz napot kell még letöltenem. Vajon mennyi idő kell hozzá, hogy a diétától, amelyre fogtak, vérszegény legyek? Legalább két hónap. Vagyis két istenverte hónap áll előttem. Úgy döntök, hogy este hattól reggel hatig fekve maradok. A kávétól a kübliürítés befejezéséig körülbelül két órát járkálok. Délben, a leves után, mondjuk, két órát. Összesen négy óra séta.

Nehéz lesz gondolatban elrepülnöm, ha nem fáradok el. De azért majd megpróbálom.

Ma, miután hosszan gondoltam barátaimra és arra a szerencsétlenre, akivel annyira elbántak, kezdem hozzáedzeni magam az új rendszerhez. Elég jól megy, bár az órák hosszabbnak tetszenek, és a lábam, minthogy hosszú órákon át mozdulatlan, mintha zsibbadna.

Már tíz napja tart a diétám. Most már folyton éhes vagyok. Már bennem van valami állandó tespedtség, amely szinte endémikus módon vett erőt rajtam. A kókusz rettentően hiányzik, és némileg a cigaretta is. Nagyon korán fekszem, és gondolatban elég gyorsan elhagyom a zárkám.

Tegnap Párizsban voltam, a Döglött Patkány-ban, pezsgőztem a barátaimmal: a londoni Antonióval

- a Baleárokon született, de úgy beszél franciául, mint egy született párizsi, angolul pedig mint egy tőrőlmetszett angol. A következő napon a Vadgesztenyésben, a Clichy körúton öt pisztolylövéssel megölte egyik barátját. A vagányok közt nagyon könnyen halálos gyűlöletté fajulnak a barátságok.

Igen, tegnap Párizsban voltam, harmonikaszóra táncoltam a Saint-Queen sugárúti Kiskert mulatóban, ahol a közönség csupa korzikai meg marseille-i. A képzeletbeli utazásaim során olyan valószerűen bukkannak fel a barátaim, hogy nem kételkedem sem a jelenlétükben, sem pedig az én jelenlétemben azokon a helyeken, ahol olyan szép éjszakákat töltöttem.

Vagyis anélkül, hogy sokat járnék, ezzel a szegényes étrenddel is ugyanarra az eredményre jutok, mint amikor agyonfárasztottam magam. A múlt emlékei olyan erővel tépnek ki a zárkámból, hogy valóban több időt töltök szabadon, mint amennyit a Szigorítottban.

Már csak egy hónap van hátra. Három hónapja csak egy cipót fogyasztok el naponta, meg délben a meleg üres löttyöt a kis darab főtt hússal. Az állandó éhség miatt előfordul, hogy szinte rá

- 139 -

sem nézek a húsra, amit kapok, mert már nem is vagyok rá kíváncsi, hogy megtudjam, nem csak egy darab bőr-e, ami elég gyakran előfordul.

Sokat fogytam, és csak most fogom fel igazán, hogy mennyire fontos volt, ebben az iszonyú kitaszítottságban, egészségi állapotom és lelki egyensúlyom fenntartására az a kókusz, amelyet húsz hónapon át szerencsémre megkaptam.

Ma reggel, a kávé után nagyon ideges vagyok. Arra ragadtattam magam, hogy megettem a kenyerem felét, amit sose szoktam. Általában négy többé-kevésbé egyenlő darabra vágom, és egyet hatkor, egyet délben, egyet este hatkor és egyet éjszaka eszem meg. "Miért tetted ezt?"

Szemrehányásokat teszek önmagamnak. "Éppen a vége felé kell ilyen súlyos kilengéseket elkövetned?" "Éhes vagyok és erőtlennek érzem magam." "Ne légy olyan nagyravágyó. Mitől lennél erős? Attól, amit zabálsz? A lényeg az, és ebből a szempontból győztél, hogy gyenge vagy ugyan, de nem vagy beteg. Ha egy kis szerencséd van, az emberfalót sikerül legyűrnöd." A kétórás sétám után a cementtömbön ülök, amelyet zsámolynak használok. Még harminc nap, vagyis hétszázhúsz óra, és aztán kinyílik az ajtó, s azt mondják: "Charriére szigorított, lépjen ki. Letöltötte kétévi szigorított büntetését." Vajon mit fogok mondani? Hát azt: "Igen, véget ért a kétéves kálváriám." De nem, hogyisne! Ha a parancsnok jön, akivel megetettem az amnéziát, folytatnom kell - kíméletlenül: Azt kell mondani: "Hogy mit? kegyelmet kaptam, Franciaországba megyek?

Vége az életfogytiglannak?" Már csak azért is, hogy lássam a pofáját, és meggyőzzem, hogy az éhkopp, amelyre ítélt, igazságtalan volt. "Úristen, mi a fene van velem?" Akár igazságtalan, akár nem, a parancsnok fütyül rá, ha tévedett. Mit számíthat az egy ilyen gondolkozású embernek? Csak nem tartok igényt rá, hogy lelkifurdalása legyen, mert igazságtalan büntetést sózott rám? Egyszer s mindenkorra tudomásul kell vennem, hogy egy fegyőr nem lehet rendes ember. Az az ember, aki méltó e jelzőre, nem tartozhat ehhez a díszes társasághoz. Az ember mindenhez hozzászokik eletében, még ahhoz is, hogy egész pályája alatt mocsok legyen. Talán csak ha már fél lábbal a sírban lesz, és ha vallásos, az Istentől való félelem félénkké és bűnbánóvá teszi. Nem, akkor sem lesz igazi lelkifurdalása az elkövetett disznóságai miatt, hanem az Istene ítéletétől fog félni, hogy ott majd ő maga lesz az elítélt.

Ezek szerint, ha kikerülök a szigetre, bármelyikre küldenek is, mostantól fogva nem szabad semmiféle szövetségre lépnem ezzel a bandával. Mindenkinek megvan a maga helye az élesen megvont határ mentén. Egyik oldalon a szolgalelkűség, a lélektelen gépiesség, az ösztönösen szadista, gépies bánásmód, a másikon pedig én, a hozzám hasonló emberekkel, akik kétségkívül súlyos bűnöket követtek el, de akikben a szenvedés felbecsülhetetlen tulajdonságokat fejlesztett ki: szánalmat, jóságot, áldozatkészséget, becsületet, bátorságot.

Őszintén megvallva, szívesebben vagyok fegyenc, mint kopó.

Még több, mint húsz nap. Most csakugyan gyengének érzem magam. Észrevettem, hogy a cipóm mindig a legkisebbek közül való. Vajon ki lehet olyan aljas, hogy nekem adja a legkisebbet?

Néhány nap óta a levesem már csak meleg víz, a hús pedig mindig csont egy parányi hússal vagy bőrcafattal. Félek, hogy megbetegszem. Szinte megszállottan félek tőle. Olyan gyenge vagyok, hogy egyáltalán nincs erőm ébren álmodni semmiről. Ez a csakugyan súlyos csüggedéssel járó teljes tunyaság nyugtalanít. Megpróbálok ellenállni, és nagy nehezen sikerül túlélnem a nap huszonnégy óráját. Kaparásznak az ajtómon. Gyorsan elkapom a levelet. Foszforeszkál. Dega meg Galgani küldte. Elolvasom: "Írj egypár sort. Nagyon aggaszt az egészségi állapotod. Még 19 nap, légy erős. - Louis, Ignace."

Van egy darab tiszta papír meg egy ceruzacsonk. Ezt írom: "Még bírom, nagyon gyenge vagyok. Köszönöm - Pilla."

És minthogy a seprű megint az ajtómon surrog, kidugom a papírt. Ez a cigaretta és kókusz nélküli levélke a világon mindennél többet ér nekem. A csodálatos, kitartó barátság megnyilvánulása felráz, igazán nagy szükségem volt már rá. Odakinn tudják, hol tartok, és ha megbetegednék, a barátaim biztosan felkeresnék az orvost, hogy becsületesen ápoljon. Igazuk van: már csak tizenkilenc nap, és győzök ebben a kimerítő versenyfutásban a halállal és az őrülettel szemben. Nem betegszem meg. Csak annyit kell tennem, hogy a lehető legkevesebbet mozogjak, nehogy felesleges kalóriaveszteség érjen. Abbahagyom a reggeli és délutáni kétórás sétát. Ez az egyetlen lehetőség, hogy álljam a sarat. Evégből éjszaka tizenkét órán át fekszem, a másik tizenkét

- 140 -

órában mozdulatlanul ülök a kőpadomon. Időnként felállok, és néhány törzshajlítást és kézmozdulatot teszek, aztán visszaülök. Már csak tíz nap.

Éppen Trinidadban sétálok, az egyhúrú jávai hegedűk elandalítanak panaszdalukkal, amikor iszonyatos, embertelen üvöltés ránt vissza a valóságba. Az üvöltés a mögöttem levő vagy legalábbis nagyon közeli zárkából hallatszik:

- Te piszok, gyere csak le ide, a kezembe. Fárasztó lehet onnan fentről vizslatnod utánam!

Hát nem veszed észre, hogy csak félig-meddig élvezheted a mutatványt, hiszen olyan sötét van ebben a lyukban?

- Hallgasson, vagy szigorú büntetést kap! - mondja a smasszer.

- Jaj, jaj! Röhögnöm kell, te seggfej! Hogyan tudnál szigorúbb büntetést kieszelni, mint ez a csend? Büntess csak meg, ahogy akarsz, verj meg, ha jólesik, te rohadt hóhér, de sohase fogsz tudni kitalálni a csendhez fogható büntetést, amire kényszerítesz. Nem, nem, nem! Nem akarok, nem akarok többé csendben maradni! Már három éve meg kellett volna mondanom neked: te szarházi!

mocskos seggfej! Elég nagy marha voltam, hogy három álló évet vártam, hogy a pofádba kiáltsam az undoromat, mert féltem a büntetéstől! Hogy undorodom tőled meg a hasonszőrűektől, büdös, rohadt kopók!

Néhány pillanat múlva az ajtó kinyílik, és hallom:

- Nem, ne úgy! Fordítva tegyétek rá, úgy sokkal hatásosabb!

- Szegény pára meg egyre üvölt:

- Húzzad csak rám a kényszerzubbonyodat, ahogy tetszik, te rohadék! Ha neked úgy esik jól, fordítva, szorítsd meg jól, hogy megfulladjak, térdelj rám, és húzd meg jól az egyik szíjat. Azért én még nyugodtan megmondom neked, hogy az anyád kurva volt, és egy nagy rakás szart hozott a világra!

Biztosan kipeckelték a száját, mert már semmit sem hallok. Az ajtót becsukták. A jelenet bizonyára megindította a fiatal őrt, mert néhány perc múlva megáll a zárkám előtt, és azt mondja:

- Biztosan megőrült.

- Gondolja? Pedig nagyon is józanul beszélt.

A smasszernek szinte a szája is tátva maradt, továbbmegy, de még odaveti:

- Igazán, nahát akkor majd magára is ez a sors vár!

Ez a közjáték elszakított a jó emberek szigetétől, a hegedűktől, a hindu nők mellétől, Port of Spaintől, s visszahozott a Szigorított szomorú valóságába.

Még tíz nap, vagyis kétszáznegyven órát kell átvészelnem.

A mozdulatlansági taktika meghozta gyümölcsét, hacsak nem inkább az, hogy lassacskán mégiscsak eltelnek a napok, vagy pedig a barátaim levele. De azt hiszem, inkább azért érzem magam erősnek, mert ha összehasonlítom magam a többiekkel: kétszáznegyven óra múlva szabadulok a Szigorítottból, gyenge vagyok, de elmém sértetlen, életkedvem változatlan, csak éppen egy kis testi erőre kell majd szert tennem, hogy újra tökéletesen működjön a szervezetem.

Mögöttem pedig, kétméternyire tőlem, a fal mögött egy szegény ördögön éppen a téboly kezdeti tünetei jelentkeznek, méghozzá talán a legrosszabb, a dühöngő elmezavar tüneteivel. Nem húzza sokáig, mert lázadása alkalmat ad rá, hogy kényükre-kedvükre agyongyötörjék ridegen kitervelt kínzásaikkal, hogy a lehető legszakszerűbben végezzenek vele. Szinte szemrehányást teszek önmagamnak, hogy erősebbnek érzem magam, mert azt a másikat legyőzték. Azon tűnődöm, hogy nem vagyok-e én is olyan önző, mint aki télvíz idején, jó cipőben, jó kesztyűben, meleg bundában elnézi, hogy mennek el mellette a munkába siető emberek, összefagyva, rosszul öltözve, vagy legalábbis a reggeli fagytól kékre mart kézzel, s ahogy végignézte ezt az első metróra vagy autóbuszra igyekvő nyájat, úgy érzi, ő jobban van öltözve, és jobban élvezi a bundáját, mint valaha.

Nagyon sok minden a viszonylagosságon múlik az életben. Igaz, hogy én tíz évet kaptam, de Pillangó életfogytiglant. Igaz, hogy engem életfogytiglanra ítéltek, de én huszonnyolc éves vagyok, ő meg tizenötöt kapott, viszont ő már ötvenéves.

Nem számít, már majdnem vége, és remélem, hogy fél éven belül mindenféle szempontból -

egészség, lelkierő, életkedv - kifogástalan állapotban leszek egy látványos télakhoz. Az elsőről még csak beszéltek, a másodikat belevésik a fegyenctelep falainak kövébe. Semmi kétségem. Egészen biztos, hogy fél éven belül olajra lépek.

- 141 -

Ez az utolsó éjszaka, amit a Szigorítottban töltök. Tizenhétezer-ötszáznyolc órája, hogy beléptem a 234-es zárkába. Egyszer nyitották ki az ajtómat, hogy büntetés végett a parancsnokhoz vezessenek. A szomszédomon kívül, akivel naponta néhány másodpercen át fél szavakat váltunk, négyszer beszéltek velem. Egyszer, amikor közölték, hogy a sípszóra le kell ereszteni a priccset - az első napon. Egyszer a doktor: "Forduljon meg, köhögjön." Aztán egy hosszabb és izgalmasabb beszélgetés a parancsnokkal. És nemrég, öt szót váltottam a szerencsétlen őrült esetén megindult felügyelővel. Igazán nem túlzott szórakozás! Nyugodtan alszom el, semmi másra nem gondolok: holnap végleg megnyílik előttem ez az ajtó. Holnap viszontlátom a napot, és a Királyszigetre küldenek, beszívhatom a tenger illatát. Holnap már szabad leszek. Megpukkadok a nevetéstől.

Hogyhogy szabad? Holnap kezdem el hivatalosan letölteni életfogytiglani fegyházbüntetésemet. Ezt nevezem én szabadságnak? Tudom, tudom, de hát azt az életet mégsem hasonlíthatom ahhoz, amit most vészeltem át. Milyennek találom majd Clousiot-t meg Maturette-et?

Hat órakor megkapom a kávét meg a kenyeret. Szeretném megmondani: "De hiszen én ma szabadulok. Ez tévedés." De hirtelen eszembe jut, hogy "amnéziás" vagyok, és ki tudja, ha ezzel beismerem, hogy átvertem a parancsnokot, képes lenne még egy hónap azonnal letöltendő

magánzárkát rám sózni. Mert a tőrvény szerint mindenképpen ma, 1936. június 26-án kell szabadulnom a Szent József-szigeti Szigorított zárkából.

Nyolc óra. Megettem az egész cipómat. Majd akad valami ennivaló a táborban. Kinyitják az ajtót. A parancsnok-helyettes meg két felügyelő van itt.

- Charriére, letöltötte a büntetését, 1936. június 26-a van. Jöjjön utánunk.

Kimegyek. Amint az udvarra érünk, a nap elég erősen süt már, hogy elkápráztasson. Valami gyengeséget érzek. A lábam inog, a szemem előtt fekete foltok ugrándoznak. Pedig csak ötvenméternyi utat tettem, ebből harmincat napon.

Az "Igazgatóság" épülete elé érve meglátom Maturette-et meg Clousiot-t. Maturette valóságos csontváz, beesett arccal és karikás szemmel. Clousiot-t hordágyon viszik. Falfehér, akár egy hulla. "Szépen festenek a cimboráim. Vajon én is ilyen vagyok?" Majd megveszek, hogy tükörbe nézhessek. Megkérdem:

- Na, hogy vagytok?

Nem válaszolnak. Újra kérdem:

- Jól vagytok?

- Igen - mondja halkan Maturette.

Szeretném megmondani neki, hogy a szigorított büntetésnek vége, most már beszélhetünk.

Megcsókolom Clousiot arcát. Csillogó szemmel rám néz, és mosolyog:

- Isten veled, Pillangó - mondja.

- Nem, azt már nem!

- De, kész vagyok, végem van.

Néhány nap múlva meghalt a királyszigeti kórházban. Harminckét éves volt, és egy kerékpárlopásért, amit el sem követett, húsz évre knasszolták. Megérkezik a parancsnok:

- Kísérjétek be őket. Maturette és maga, Clousiot, jól viselkedtek. Rá is írom a lapjukra:

"Magaviselet, jó." Maga meg, Charriére, mivel súlyos hibát követett el, magának azt írom, amit érdemel: "Rossz magaviselet."

- Bocsánat, parancsnok, milyen bűnt követtem el?

- Igazán nem emlékszik rá, hogy cigarettát meg kókuszt találtunk magánál?

- Bizony isten nem.

- Ugyan már, milyen szigorítást kapott négy hónapja?

- Milyen szempontból? Ja, hogy mit kapok enni? Ugyanazt, mint mikor idejöttem.

- Nahát! ez mindennek a teteje! Tegnap este mit evett?

- Mint mindig, amit kaptam. Honnan tudjam? Nem emlékszem rá. Talán babot vagy zsíros rizst, vagy valami más főzeléket.

- Vagyis este is kap enni?

- A szakramentumát! Gondolja, hogy eldobom a csajkámat?

- Nem, nem arról van szó, megadom magam. Rendben van. Visszavonom a "rossz magaviseletet". Csináljatok új elbocsátólapot X. Y. úrnak... Ráírom neked, hogy "Jó magaviselet", rendben?

- 142 -

- Helyes. Én nem csináltam semmit, hogy ne érdemelném meg.

E szavakkal kijöttünk az irodájából.

A Szigorított nagy kapuja kinyílik, hogy kimehessünk. Egyetlen felügyelő kíséretében lassan lemegyünk a táborba vezető úton. Megpillantjuk az ezüstös visszfényektől és tajtéktól csillogó tengert. Szemben velünk a Királysziget, csupa zöld, és tele vörös háztetővel. Az Ördögsziget zord és vad. Engedélyt kérek a felügyelőtől, hogy pár percre leülhessek. Beleegyezik.

Leülünk, egyikünk Clousiot-tól jobbra, másikunk balra, és szinte észre sem vesszük, hogy megfogjuk egymás kezét. Ettől az érintéstől furcsa megindultság tör fel belőlünk, és szó nélkül átöleljük egymást. A felügyelő szól:

- Gyerünk, fiúk, le kell menni.

És lassan, nagyon lassan, leérünk a táborba, ahová egymás mellett, még mindig kézen fogva megyünk be, utánunk a két hordágyvivővel, aki haldokló barátunkat hozza.

A KIRÁLYSZIGETEN

Alighogy beérünk a táborudvarba, az összes fegyenc barátságos figyelemmel halmoz el bennünket. Viszontlátom a bolond Pierrot-t, Jean Sartrout, Colondinit, Chissiliát. Mindhármunknak a betegszobába kell mennünk, mondja a felügyelő. Vagy húsz ember kíséretében haladunk át az udvaron, s bemegyünk a betegszobába. Néhány perc alatt Maturette előtt meg énelőttem egy tucatnyi csomag cigaretta meg dohány gyűlik össze, forró tejeskávét, valódi kakaóból készült csokoládét kapunk. Mindenki adni akar nekünk valamit. Clousiot kámforos olajinjekciót kap az ápolótól, meg egy adrenalint a szíve miatt. Egy csont-bőr néger azt mondja:

- Ápoló, add neki a vitaminjaimat, neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem.

Igazán meghatóak ennek a jóságos együttérzésnek a megnyilvánulásai.

Bordeaux-i Pierre azt mondja:

- Kell dohány? Mielőtt a Királyra indulnál, még van időm gyűjtést rendezni.

- Nem, köszönöm szépen, van. De biztos vagy benne, hogy a Királyszigetre megyek?

- Igen, a könyvelő megmondta. Mind a hárman. Sőt azt hiszem, mind a hárman kórházba mentek.

Az ápoló korzikai hegyi zsivány. Essarinak hívják. Később alaposan megismertem, majd elmesélem a történetét, igazán nagyon érdekes. A gyengélkedőben töltött két óra szinte elrepült.

Jóllaktunk, és teleittuk magunkat. Tele gyomorral és elégedetten indultunk a Királyszigetre.

Clousiot majdnem egész idő alatt behunyta a szemét, kivéve, amikor odamentem hozzá, és a homlokára tettem a kezem. Akkor kinyitotta megtört szemét, és azt mondta:

- Pilla barátom, igazi barátok vagyunk.

- Még ennél is több, testvérek vagyunk - válaszoltam.

Továbbra is egyetlen felügyelővel indulunk a partra. Középen a hordágy, Clousiot-val, Maturette meg én az egyik-egyik oldalon. A tábor kapujában minden fegyenc elköszön tőlünk, és sok szerencsét kíván. Tiltakozásuk ellenére, mindent megköszönünk nekik. Bolond Pierrot a nyakamba akasztott egy dohánnyal, cigarettával, csokoládéval és Nestlé tejkonzervvel teli tarisznyát. Maturette is kapott egyet. Még csak azt sem tudja, hogy ki adta neki. A rakpartra csak Fernández ápoló meg egy felügyelő kísért bennünket. Mindannyiunknak átad egy-egy beutalót a királyszigeti kórházba. Rájövök, hogy Essari meg Fernández fegyenc-ápoló a dögész tudtán kívül utalt kórházba bennünket. Itt a csónak. Hat evezős, két karabélyos felügyelő hátul, egy pedig a kormánylapátnál. Az egyik evezős Chapar, a marseille-i tőzsdeügy szereplője. Na, gyerünk. Az evezők alámerülnek a tengerbe, és miközben evez, Chapar azt kérdi:

- Minden rendben, Pilla? Mindig megkaptad a kókuszt?

- Nem, négy hónapja nem.

- Tudom, volt egy kis baleset. Az ürge rendesen viselkedett. Csak engem ismert, de nem köpött be.

- Mi lett vele?

- Meghalt.

- Lehetetlen, miben?

- Az egyik ápoló szerint állítólag egy rúgás szétrepesztette a máját.

- 143 -

Kikötünk a Királysziget rakpartján, a három szigeté közül ez a legnagyobb. A pékség faliórája három órát mutat. Ez a délutáni nap csakugyan nagyon erős, elcsigáz és eltikkaszt. Az egyik felügyelő két hordágyvivőt kér. Két köpcös fegyenc, kifogástalan fehér ruhában, fekete csuklószorítóban, felemeli Clousiot-t, akárha pille volna, mi meg utána indulunk, Maturette meg én.

Egy felügyelő, papírokkal a kezében, utánunk jön.

A több mint négy méter széles, kavicsos úton nehéz felmenni. Szerencsére, a két hordágyvivő időnként megáll, és megvárja, míg utolérjük. Akkor leülök a hordágy rúdjára, Clousiot feje mellé, és gyengéden megsimogatom a homlokát meg a fejét. Valahányszor rám mosolyog, kinyitja a szemét, és azt mondja:

- Jó öreg Pilla!

Maturette megfogja a kezét.

- Te vagy az, kicsi? - motyogja Clousiot.

Kimondhatatlanul boldognak látszik, hogy maga mellett érez bennünket. Nem sokkal a megérkezésünk előtt, egy pihenőnél robotba tartó menettel találkozunk. Majdnem mindegyik fegyenc velem együtt jött. Amint elhaladnak, mindegyiknek van egy-egy kedves szava. Amint a fennsíkra érünk, egy négyszögletes, fehér épület elé, megpillantjuk a Szigetek legfőbb személyiségeit, amint az árnyékban ülnek. Odamegyünk Barro parancsnokhoz, akit "Kopasz kókusz"-nak neveztek el, meg a büntetőtábor többi főnökéhez. Fel sem állva, minden külsőséget mellőzve, megkérdi tőlünk a parancsnok:

- Na, nem volt túlságosan nehéz a Szigorított? Ki az ott a hordágyon?

- Clousiot.

Ránéz, aztán azt mondja:

- Vigyétek őket a kórházba. Ha majd kijönnek, legyenek szívesek tájékoztatni, ők pedig jelentkezzenek nálam, mielőtt elhelyeznék őket a táborban.

A kórházban, egy nagy világos teremben, patyolat tiszta ágyakra fektetnek bennünket, lepedőt és párnát kapunk. Az első ápoló, akit megpillantok, Chatal, aki a Saint-Laurent-du-Maroni legszigorúbban őrzött kórtermének ápolója. Rögtön kezelésbe veszi Clousiot-t, s egy felügyelőnek utasítást ad, hogy hívja ide a doktort. Az orvos öt óra tájt érkezik meg. Hosszadalmas és aprólékos vizsgálat után, látom amint elégedetlen arccal csóválja a fejét. Megírja a receptet, és odajön hozzám.

- Pillangó meg én nem vagyunk jó barátok - mondja az orvos Chatalnak.

- Meglep, doktor, mert nagyon derék fickó.

- Lehet, de makacs.

- Miért?

- Egy vizit miatt, amit a Szigorítottban tettem nála.

- Ide figyeljen, doktor - mondom neki -, maga vizitnek nevezi, hogy a tolóablakon át meghallgatta a tüdőmet?

- Az Igazgatóság előírása szerint nem szabad kinyitni az elítélt ajtaját.

- Rendben, doktor, de remélem, hogy maga csak teljesíti az Igazgatóság parancsát, és nem ért vele egyet.

- Majd egyszer beszélünk róla. Most megpróbálom felerősíteni magát meg a barátját. Ami a harmadikat illeti, félek, hogy minden hiába.

Chatal elmeséli, hogy szökéssel gyanúsították, és azért tették át a Szigetekre. Azt is elmondja, hogy Jésus-t, aki úgy átvert a télakon, megölte egy leprás. A leprás nevét nem tudja, s azon tűnődöm, vajon nem azok egyike volt-e, akik olyan nagylelkűen segítettek nekünk.

A fegyencek élete az Üdvösség Szigeteken egészen más, mint ahogyan az ember elképzelné.

A legtöbb ember nagyon veszedelmes, több okból is. Először is mindenki jól táplálkozik, mert mindent lehet kapni: szeszt, cigarettát, kávét, csokoládét, cukrot, húst, friss zöldséget, halat, langusztát, kókuszt stb. Vagyis a kitűnő éghajlat alatt kifogástalan egészségnek örvend mindenki.

Egyedül azok reménykedhetnek a szabadulásban, akiket bizonyos időre ítéltek, de az életfogytiglanosok - veszett fejsze, vesszen a nyele is! - mind nagyon veszélyesek. Mindenki érdekelt a napi kereskedelemben, mind a fegyencek, mind a felügyelők. Nagyon nehéz eligazodni ezen a vegyes társaságon. A felügyelők feleségei fiatal fegyenceket hajtanak fel a háztartásuk ellátására - és gyakran szeretőnek is. "Házi melósnak" nevezik őket. Némelyek kertészkednek,

- 144 -

mások főzőcskéznek: A fegyenceknek ez a rétege az átmenet a tábor és az őrök háza közt. A "házi melósokat'' nem nézi rossz szemmel a többi fegyenc, mert nekik köszönhetik, hogy mindennel kereskedhetnek. De nem becsülik sokra őket. Egyetlen vérbeli vagány sem vállalkozna ilyen alantas munkára. Sem kulcsárkodásra, sem pedig arra, hogy a felügyelők kantinjában dolgozzék.

Ellenkezőleg, borsos árat adnak olyan állásokért, amelyekben semmi dolguk a smasszerekkel: pöcetisztítás, avarsepregetés, bivalyhajtás, ápoló, a büntetőtábor kertésze, hentes, pék, csónakos, postás, világítótorony-őr. Ezeket az állásokat mind a legkeményebb fegyencek töltik be. Az igazi fegyenc sohasem vesz részt a támfalak, az utak, a lépcsők karbantartásában, a kókuszültetésben, vagyis a tűző napon végzendő kényszermunkában, vagy őrök felügyelete alatt. Héttől délig és kettőtől hatig dolgoznak. Valami furcsa légkör uralkodik e rettentően különböző emberek, foglyok és őrök közt, akik itt együtt élnek, valóságos kis falu ez, ahol mindent megtárgyalnak, mindenről véleményt mondanak, ahol mindenki belelát a másik életébe, és mindenki egymást figyeli.

Dega és Galgani velem töltötte a vasárnapot a kórházban. Fokhagymás majonézes halat, hallevest, krumplit, sajtot ettünk, kávét, fehér bort ittunk. Az ebédet ott fogyasztottuk el Chatal, Dega, Galgani, Maturette, Grandet meg én. Megkértek, hogy meséljem el a télakomat, a lehető

legrészletesebben. Dega elhatározta, hogy soha többé semmiféle szökési kísérletet nem tesz. Öt év kegyelemre számít Franciaországtól. A Franciaországban letöltött három év és az itteni három év után már csak négy maradna neki. Beletörődött, hogy letölti. Ami Galganit illeti, ő azt állítja, hogy egy korzikai szenátor foglalkozik vele.

Aztán rám terelődik a szó. Megkérdem tőlük, hogy merrefelé legalkalmasabb a terep itt a szökésre. Általános a megrökönyödés. Ami Degát illeti, eszébe se jutott ezen gondolkozni, úgyszintén Galganinak sem. Chatal a maga részéről úgy véli, hogy valamelyik kert felettébb alkalmas volna a tutaj elkészítésére. Ami Grandet-t illeti, közli velem, hogy ő mint kényszermunkás, kovács. Olyan műhelyben dolgozik - mondja -, ahol minden együtt van: festők, asztalosok, kovácsok, kőművesek, vízvezeték-szerelők majdnem százhúsz ember. Az igazgatósági épületek karbantartását látják el. Dega mint főkönyvelő, olyan állást szerez nekem, amilyet akarok.

Csak választanom kell: Grandet azt ajánlja, hogy kettesben legyünk blattisták, s akkor bőségesen megélek abból, amit a játékosokon nyerek, s nem kell elköltenem a patronom tartalmát. Később tudtam csak meg, hogy nagyon érdekes, de rettentően veszedelmes a dolog.

A vasárnap káprázatos gyorsasággal repült el.

- Már öt óra - mondja Dega, akinek szép karórája van -, vissza kell menni a táborba.

Induláskor Dega ad ötszáz frankot, hagy pókerezhessek, mert néha nagy kártyacsata dúl a kórtermünkben. Grandet-től remek, rugós kést kapok, amelynek ő maga edzette a pengéjét. Nem valami rokonszenves fegyver.

- Mindig legyen nálad, éjjel-nappal.

- És a motozás?

- A legtöbb motozó felügyelő arab kulcsár. Egy veszélyesnek elkönyvelt embernél sohasem találnak fegyvert, még ha a saját kezükkel tapintották is.

- Majd találkozunk a táborban - mondja Grandet.

Mielőtt elmennek, Galgani elmondja, hogy már előkészítette a helyemet az odújában, és hogy közős pinkánk lesz (a pinka tagjai együtt esznek, és ha valakinek van pénze, mindenki rendelkezhet vele). Dega nem a táborban hál, hanem az Igazgatóság épületének egyik szobájában.

Három napja vagyunk itt, de minthogy Clousiot mellett virrasztok, nem nagyon tudtam megfigyelni a kórtermi életet, ahol csaknem hatvanan vagyunk. Meg aztán, minthogy Clousiot nagyon rosszul van, különszobába rakták, ahol még egy súlyos beteg volt. Chatal teletömte morfiummal. Fél, hogy nem éli túl az éjszakát.

A tágas kórteremben, egy három méter széles köz mindkét oldalán harminc ágy áll, majdnem mind foglalt. Az egészet két petróleumlámpa világítja meg. Maturette azt mondja:

- Nézd csak, pókereznek.

Odamegyek a játékosokhoz. Négyen vannak.

- Beszállhatok ötödiknek?

- Be, ülj le. Legalább száz frank a beugró. Hogy játszhass, legalább három vakolás kell, vagyis háromszáz frankot kell bedobnod a játékba. Nesze, itt van háromszáz frank zseton.

Kétszázat odaadok megőrzésre Maturette-nek. Egy Dupont nevű párizsi azt mondja:

- 145 -

- Angol pókert játszunk, joker nélkül. Ismered?

- Igen.

- Na, akkor osszál, rajtad a sor.

Hihetetlenül gyorsan játszanak ezek az emberek. A visszahívásnak csak úgy pattognia kell, különben az osztó azt mondja: "Késett a visszahívás", és nincs apelláta. Itt fedezem fel a fegyencek újabb rétegét: a szerencsejátékosokat. Játékból élnek, a játékért, a játékban. Semmi más nem érdekli őket, csak a játék. Mindenről megfeledkeznek: arról, hogy kik voltak, a büntetésükről, arról is, hogy miként változtathatnának az életükön. Hogy a partner rendes pasas vagy nem, mit számít, egyetlenegy dolog érdekli őket: a játék.

Egész éjjel játszottunk. Csak kávézásnál hagytuk abba. Ezerháromszáz frankot nyertem. Már az ágyam felé indulok, amikor Paulo utánam jön, és két kilót kér kölcsön, hogy folytathassa a blattolást, kettesben. Két kiló kell neki, mert csak egy van.

- Nesze, itt van három, majd felezünk - mondom.

- Köszönöm, Pillangó, tényleg olyan fej vagy, amilyennek mondtak. Barátok leszünk. -

Kezet nyújt, megszorítom, boldogan áll odébb.

Ma reggel meghalt Clousiot. Egy világos pillanatában azt mondta tegnap este Chatalnak, hogy ne adjon neki több morfiumot:

- Tiszta fejjel akarok meghalni, az ágyamon ülve, mellettem a barátaimmal.

Az elkülönítőbe szigorúan tilos belépni, de Chatal vállalta a felelősséget, így a barátunk a karjaink közt halhatott meg. Én csuktam le a szemét. Maturette magánkívül volt a fájdalomtól.

- Elvesztettük barátunkat, aki hű társunk volt szép kalandunkban. Bedobják a cápák közé.

Amikor meghallottam e szavakat: "Bedobják a cápák közé", jéggé dermedtem. A Szigeteken csakugyan nincs temető a fegyenceknek. Ha meghal a fogoly, hat órakor, napnyugtakor a tengerbe dobják, a Szent József és a Királysziget közt, egy cápáktól hemzsegő helyen.

A barátom halála elviselhetetlenné teszi a kórházat. Megüzenem Degának, hogy holnapután kimegyek. Pár sort küld: "Mondd meg Chatalnak, hogy adjon neked két hét pihenőt a táborban, legalább lesz időd rá, hogy megfelelő munkát találj magadnak." Maturette valamivel tovább marad.

Talán Chatal felveszi segédápolónak.

Mihelyt elhagyom a kórházat, az Igazgatóság épületébe vezetnek, Barrot parancsnokhoz, más néven "Kopasz kókusz"-hoz.

- Pillangó - mondja -, mielőtt útjára engedném, szeretnék magával elbeszélgetni. Van itt magának egy remek barátja, Louis Dega, a főkönyvelőm. Azt állítja, hogy nem szolgált rá arra a jellemzésre, amit Franciaországból küldözgetnek nekünk, és minthogy magát ártatlanul ítélték el, érthető, hogy miért lázong folyton. Én megmondom őszintén, hogy nem osztom a véleményét: Most azt szeretném tudni, hogy milyen lelkiállapotban van.

- Ahhoz, hogy válaszolni tudjak, parancsnok úr, először is, megmondaná nekem, hogy mit tartalmaznak azok a jellemzések?

- Nézze meg maga. - És átnyújt egy sárga kartont, nagyjából ez van rajta: Henri Charriére, más néven Pillangó, született 1906. november 16-án, az Ardéche megyei N: ben, szándékos emberölésért életfogytiglani fegyházra ítéltetett a Szajna megyei esküdtszék által. Minden szempontból veszélyes, szigorú felügyelet alatt tartandó. Semmiféle kedvező

munkakört nem tölthet be.

Caeni gyűjtőfogház: Javíthatatlan fogoly. Képes lázadást szítani és vezetni. Állandó megfigyelés alatt tartandó.

Saint-Martin-de-Ré: Fegyelmezett ember, de kétségkívül nagy befolyással van fogolytársaira. Bárhonnan megkísérli a szökést.

Saint Laurent-du-Maroni: Súlyos támadást követett el három felügyelő, egy kulcsár ellen, hogy megszökjön a kórházból. Kolumbiából került vissza. A vizsgálati fogságban jól viselkedett.

Kétévi szigorítottat kapott.

Szent József szigeti Szigorított Börtön: Egészen a szabadulásig: "jó magaviselet."

Amikor visszaadom a lapomat, azt mondja az igazgató:

- 146 -

- Ilyen kartonnal nem valami kellemes lakó maga, Pillangó. Hajlandó volna egyezséget kötni velem?

- Miért ne? Attól függ, hogy mi lenne az.

- Magát olyan fából faragták, hogy semmi kétségem sincs, mindent megtesz, hogy megszökjön a Szigetekről, a vele járó nehézségek ellenére. Talán sikerül is. Nos, nekem még öt hónapig kell ellátnom a Szigeteken a vezetést. Tudja, hogy mit jelent a Szigetek parancsnokának egy szökés? Egyévi pótlék nélküli fizetést. Vagyis a gyarmati fizetés teljes elvesztését, fél évvel későbbi és három hónappal lecsökkentett szabadságot. És ha a vizsgálat folyamán kiderül, hogy a parancsnok valami lazaságot követett el, esetleg egy grádussal lefokozzák. Amint látja, a feltételek szigorúak. Nos, ha tisztességesen akarom végezni a munkám, akkor nincs jogom magát magánzárkába dugni azért, mert csupán feltételezem, hogy meg akar szökni. Igaz, előkaparhatnék valami légből kapott vétséget, de én ezt nem teszem. Viszont szeretném, ha szavát adná, hogy amíg én el nem távozom a Szigetekről, semmiféle szökési kísérletet sem tesz. Öt hónapról van szó.

- Becsületszavamat adom, parancsnok úr, hogy amíg itt lesz, nem szököm meg, feltéve, ha itt-tartózkodása nem haladja meg a fél évet.

- Nem egészen öt hónap múlva utazom el, egészen biztos.

- Akkor rendben, kérdezze meg Degától, hogy mit ér a szavam.

- Hiszek magának.

- De cserébe kérnék valamit.

- Mit?

- Hogy az öt hónap alatt, amit itt kell töltenem, olyan munkákat kaphassak, amelyeket később hasznosíthatok, és hogy esetleg egy másik szigetre is mehessek.

- Ám legyen. De az ügy szigorúan köztünk marad.

- Igen, parancsnok úr.

Behívatja Degát, aki meggyőzi, hogy az én helyem nem a kezes bárányok közt van, hanem a vagányok közt, a veszélyesek épületében, ahol a barátaim vannak. Hiánytalanul megkapom a fegyencbatyumat, a parancsnok még kiegészíti két nadrággal meg fehér zubbonyokkal, amelyeket a szabótól szerzett.

Két makulátlan fehér, vadonatúj nadrággal, három zubbonnyal, egy rizsszalma kalappal indulok útnak egy smasszer kíséretében a központi tábor felé. Az Igazgatóság kis épületétől a táborig át kell menni az egész fennsíkon. Elhaladunk a felügyelők kórháza előtt, egy négy méter magas fal mentén, amely az egész fegyházat körülveszi. Miután majdnem az egész négyszöget megkerültük, megérkezünk a főbejárathoz: "A Szigetek fegyenctelepe - Királyszigeti részleg." A hatalmas fakapu tárva-nyitva. Legalább hat méter magas. Két, egyenként négy felügyelőből álló kapuőrség. Egy széken altiszt ül. Karabély nincs: mindenki pisztolyt visel. Öt-hat arab kulcsárt is látok.

Amikor az előtérre érünk, minden őr kijön. A főnök, egy korzikai, azt mondja:

- Új ember, méghozzá első osztályú.

A smasszerek már-már megmotoznának, de leinti őket:

- Mit buzeráljátok, nem kell kiszedni a cókmókját. Eredj csak be, Pillangó. A különleges épületben biztosan sok barátod van, már várnak rád. Sofraninak hívnak. Jó szerencsét a Szigeteken.

- Köszönöm, főnök.

Egy hatalmas udvarba jutok, ahol három nagy épület magasodik. Megyek a felügyelő után, az egyik épület felé. Az ajtón felirat: "A épület - Különleges csoport." A sarkig kitárt ajtó előtt a felügyelő elkiáltja magát:

- Kunyhóőr! - Egy öreg fegyenc jön elő. - Itt egy új pasas - mondja a főnök, és elmegy.

Belépek egy óriási négyszögletes terembe, ahol százhúsz ember lakik.

Mint az első saint-laurent-i barakkban, itt is egy-egy hosszú vasrúd fut végig a terem hosszában. A fal meg ez vasrúd közt durva vászon van kifeszítve, ami fekhelyül szolgál, függőágynak hívják, bár nem az. Ezek a "függőágyak" nagyon kényelmesek és tiszták. Mindegyik fölé két deszkát erősítettek a falba, ezekre teheti az ember a holmiját: az egyikre a ruhafélét, a másikra az élelmet, a csajkát stb. A függőágysorok közt három méter széles köz, a "gályafolyosó".

Az ajtókeretben rács, amelyet csak éjszakára zárnak be. Az emberek itt is kis közösségekben, közös pinkából élnek. Vannak, akik kettesben, de van, hogy tizen is.

- 147 -

Alig lépünk be, mindenfelől fehér ruhás fegyencek jönnek:

- Gyere ide, Pilla.

- Nem, gyere inkább hozzánk.

Grandet elveszi a zsákom, és azt mondja:

- Velem lesz egy pinkában.

Utánamegyek. Felteszik a vásznamat, jól kifeszítik, ez lesz majd az ágyam.

- Ide nézz, pajtikám, tollpárna - mondja Grandet.

Rengeteg barátra akadok. Sok korzikaira, marseille-ire, néhány párizsira, valamennyien franciaországi barátaim, vagy olyanok, akikkel a Santéban, a Conciergerie-ben vagy a hajóúton ismerkedtem meg. De meglepve, hogy itt találom őket, megkérdem:

- Hogyhogy ilyenkor nem dolgoztok?