1990

Felelős kiadó: Nagy László

Fedélterv: Korándi

Grafika: Pintér Róbert

ISBN 963 7795 006

Készült az Európa Könyvkiadó

1971-es kiadása alapján

Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda

Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató

Munkaszám. 90-0203

- 1 -

Venezuela népének,

a Pária-öböl szegény halászainak,

mindenkinek,

- értelmiségieknek, katonáknak,

s a többieknek-.

akiknek köszönhetem, hogy

mindezt túléltem.

Ritának, feleségemnek, legjobb barátomnak.

- 2 -

Első füzet

AZ ENYÉSZET ÚTJA

AZ ESKÜDTSZÉK

Az a pofon akkora volt, hogy csak tizenhárom év múlva kezdtem ocsúdni kábulatából. Nem mindennapi tasli volt valóban, sok időbe tellett, amíg magamhoz tértem.

1931. október 26-a. Reggel nyolc órakor kivezettek abból a conciergerie-beli cellából, amelyben egy évet töltöttem. Frissen borotválva, jó szabó kezéből kikerült elegáns öltönyömben könnyedén lépkedek. Fehér ing és halványkék csokornyakkendő egészíti ki öltözékemet.

Huszonöt éves vagyok, de húsznak látszom. A csendőrökben is némi tiszteletet ébreszthet

"gentleman" megjelenésem, mert nagyon udvariasak. Még a bilincset is levették rólam. Hatan, az öt csendőr meg én, két padon ülünk egy csupasz teremben. Kint szürkeség. Szemben velünk egy ajtó, ami bizonyára a tárgyalóterembe vezet, mivelhogy a Szajna megyei Igazságügyi Palotában vagyunk, Párizsban.

Néhány perc múlva egy gyilkossággal vádolnak majd engem. Védőm, Raymond Hubert ügyvéd, már előbb üdvözölt: "Nincs semmi komoly bizonyíték maga ellen, bízom benne, hogy felmentenek bennünket." Nevetnem kell ezen a bennünket-en. Mintha Hubert ügyvéd is vádlottként állna a bíróság előtt, s az esetleges ítélet őt is sújtaná.

Egy törvényszolga kitárja előttünk az ajtót, s int, hogy lépjünk be. A szélesre tárt ajtón át hatalmas terembe lépek négy csendőr kíséretében, szélről a tiszthelyettes. Hogy attól a bizonyos pofontól még jobban elszédüljek, a teremben minden vérvörös: a szőnyegek, a hatalmas ablakokon lógó függönyök, még a bírák talárja is, akik csakhamar ítélkezni fognak felettem.

- Uraim, a bíróság!

Az egyik jobb oldali ajtón hat ember lép be egymás után. Az elnök, nyomában az öt bíró, fejükön a hagyományos bírói föveggel. Az elnök a középső szék előtt áll meg, tőle jobbra és balra sorakoznak az ülnökök.

A teremben feszült csend, mindenki állva marad, én is. A bíróság elfoglalja helyét, s akkor mindenki leül.

A pufók, rózsás arcú elnök rám függeszti szigorú tekintetét, szeméből semmiféle érzés sem olvasható ki. Bevinnek hívják. Mindvégig valóban pártatlanul vezette a tárgyalást, és igyekezett mindenkinek a tudomására hozni, hogy ő, a hivatásos bíró, nem hisz teljesen sem a tanúk, sem a rendőrök őszinteségében. Nem, ő nem felelős a pofonért, ő csak egyszerűen kiosztotta nekem.

A főügyész, Pradel. Valamennyi védőügyvéd rettegett ügyésze. Pályája során gyászos hírnevet vívott ki magának: a guillotine, valamint a tengerentúli és a francia büntetőtelepek elsőrendű szállítójának bizonyult.

Pradel a közösség bosszúját képviseli. Hivatásos vádló, hiányzik belőle minden emberi. A Törvényt, a Tekintélyt képviseli, és minden lehetőt megtesz, hogy a mérleg serpenyőjét a maga oldalára billentse. A szeme - egy keselyű szeme -, szemhéját kissé leeresztve, átható tekintettel néz le rám a magasból. Ezt a magasságot elsősorban a nálam magasabb bírói emelvénynek köszönheti, de saját, kihívóan fölényes egy méter nyolcvan centis magasságának is. Vörös talárját nem veti le, fövegét azonban maga elé teszi. Rátámaszkodik hatalmas, cséphadarónak is beillő kezére. Arany karikagyűrű jelzi, hogy házasember, kisujján pedig gyűrű gyanánt jól kifényesített patkószöget visel.

Kissé előredől, hogy még jobban éreztesse, mennyire a hatalmában vagyok. S mintha azt mondaná: "Na, öregem, ha azt hiszed, hogy elmenekülhetsz előlem, tévedsz. Senki sem látja karmaimat, mert lelkem legmélyén várják, hogy darabokra szaggassanak téged. Azért retteg tőlem minden ügyvéd, azért tartanak a bíróság legveszélyesebb főügyészének, mert még sohasem eresztettem ki a zsákmányt a karmaim közül. Nem azért vagyok itt, hogy kiderítsem, bűnös vagy-e vagy ártatlan, egyszerűen csak felhasználom mindazt, ami ellened szól: bohém életedet a Montmartre-on, a botcsinálta hamis tanúkat, a rendőrök vallomásait. A vizsgálóbíró összehordta undorító anyaggal oly visszataszítóvá teszlek, hogy az esküdtszék feltétlenül úgy dönt majd, el kell tűnnöd a társadalomból."

- 3 -

Annyira a hatása alá kerültem ennek az "emberevőnek", hogy - mintegy révületben - úgy érzem, valóban beszél hozzám:

"Engedd magad elítélni, s főleg ne próbálj védekezni: én rávezetlek majd az enyészet útjára."

Remélem, nem bízol az esküdtekben? Ne táplálj hiú reményeket. Ez a tizenkét ember semmit sem tud az életedről.

Nézd csak meg őket, ahogy itt ülnek, előtted, sorban. Látod ezt a tizenkét hájfejet, akiket távoli vidéki városokból hoztak fel ide Párizsba? Kispolgárok, nyugdíjasok, kereskedők. Azt hiszem, hogy nem szükséges bemutatnom őket. Bizonyára te sem hiszed, hogy megérthetik huszonöt évedet és a montmartre-i életedet. Számukra a Pigalle és a Blanche tér - maga a pokol, és minden éjszakai életet élő ember a társadalom ellensége. Mind szörnyen büszke rá, hogy a Szajnai Bíróság esküdtje lehet, s szégyelli sótlan nyárspolgári tevékenységét.

Te pedig itt állsz előttük fiatalon és jóképűen. Milyen könnyű lesz most az éjszakai Montmartre Don Juanjaként lefestenem téged. S ezzel már az első percben ellenségeiddé teszem őket. Túlságosan jól öltözött vagy, szerényebb öltözékben kellett volna idejönnöd. Óriási taktikai hibát követtél el. Nem látod, hogy irigylik az öltönyödet? Ők áruházból öltözködnek, és soha, még álmukban sem csináltattak egy szabónál öltönyt."

Tíz óra van, megkezdődik a tárgyalás. Előttem ül a hat bíró, köztük a rosszindulatú ügyész, aki minden agyafúrtságát, egész intelligenciáját latba veti majd, hogy meggyőzze ezt a tizenkét hájfejet először is arról, hogy bűnös vagyok, azután pedig, hogy az ítélet nem lehet más, mint kényszermunka vagy nyaktiló.

Egy strici, egy montmarne-i rendőrségi besúgó meggyilkolásáért vonnak felelősségre. Nincs semmiféle bizonyíték, de a zsaruk, akiket bizonyára előléptetnek, valahányszor kézre kerítenek egy gonosztevőt, azt állítják majd, hogy igenis én vagyok a bűnös. Bizonyítékok hiányában bizonyos, minden kétséget kizáró "bizalmas értesülések"-re fognak hivatkozni. Egy Polein nevű tanú lesz az adu a vád kezében, aki, mint egy gramofonlemez, lejátssza majd a bűnügyi rendőrségen felvett vallomást. Mivel fenntartom, hogy a tanút nem ismerem, az elnök egy adott pillanatban - végtelenül pártatlanul - megkérdezi:

- Ön azt állítja, hogy a tanú hazudik? De miért hazudna?

- Elnök úr, letartóztatásom óta álmatlanul töltöm éjszakáimat, de nem a lelkiismeret-furdalás miatt, hogy meggyilkoltam Kis Roland-t, mivel nem én követtem el. Nem, azért nem tudok aludni, mert szüntelenül töprengek, vajon miért üldöz oly makacsul ez a tanú, és valahányszor gyengül a vád, miért igyekszik megerősíteni mindig újabb terhelő adatokkal. Végül is elnök úr, arra a következtetésre jutottam, hogy a rendőrök tetten érhették valamilyen jelentős bűntény elkövetésekor a tanút, s üzletet kötöttek vele: futni hagyunk téged, ha bemártod Pillangót.

Nem is tudtam, mennyire ráhibáztam az igazságra. Poleint, aki mint büntetlen előéletű, becsületes ember vett részt az esküdtszéki tárgyalásokon, néhány évvel később letartóztatták és elítélték kokaincsempészésért.

Hubert ügyvéd próbál ugyan védeni, de az ügyésznek nem komoly ellenfele. Egyedül Bouffay ügyvédnek sikerül heves felháborodásával néhány nehéz pillanatot szereznie az ügyésznek.

De sajnos, ez sem tart sokáig, mert az agyafúrt Pradel találékonysága csakhamar felülkerekedik.

Még hízeleg is az esküdteknek, akik azt sem tudják, hova legyenek a büszkeségtől, hogy egy ilyen jelentős személyiség egyenrangú munkatársaként kezeli őket.

Este tizenegy órára a sakkjátszma befejeződött. Védőim sakk-mattot kaptak. Engem meg elítéltek, pedig ártatlan vagyok.

A Pradel főügyész képviselte francia társadalom mindörökre kitaszít magából egy huszonöt éves fiatalembert. És nincs irgalom. Bevin elnök fakó hangon hirdeti ki az ítéletet.

- Vádlott, álljon föl!

Fölállok. Tökéletes csend uralkodik a teremben, mindenki visszafojtja lélegzetét, a szívem kissé hevesebben ver. Az esküdtek rám néznek, egyesek azonban lehorgasztják fejüket, mintha szégyellnék magukat.

- Vádlott, mivel az esküdtek bűnösnek találták valamennyi vádpontban, de nem találták bűnösnek az előre megfontolt szándékban, a bíróság életfogytiglani kényszermunkára ítéli önt.

Kíván szólni az utolsó szó jogán?

- 4 -

Meg se rezzenek, nyugodtan állok, csak egy kicsit erősebben szorítom a vádlottak padjának karfáját.

- Elnök úr, igen, szólni kívánok: Elnök úr, ártatlan vagyok, és áldozata egy rendőri cselszövésnek.

A bírói emelvény mögül, abból a sarokból, ahol az előkelő meghívott hölgyek ülnek, suttogást hallok. Odaszólok, de hangomat nem emelem föl:

- Csendesebben, ti puccos dámák, akik beteges izgalmakat kerestek itt. A komédiának vége!

Szerencsésen megoldódott egy gyilkosság rejtélye, hála rendőrségeteknek és igazságszolgáltatástoknak, elégedettek lehettek.

- Őrök - mondja az elnök -, vezessék el az elítéltet.

Mielőtt kilépnék a teremből, kiáltást hallok: "Rá se ránts, édes párom, megyek utánad."

Derék és becsületes Nénettem kiáltja világgá szerelmét. Néhány vagány, aki eljött a tárgyalásra, tapsolni kezd. Ők tudják, hogy mi az igazság ebben a gyilkossági ügyben, és így akarják értésemre adni, mennyire büszkék rám, hogy nem álltam kötélnek, és nem jelentettem föl senkit.

Újra abban a kisteremben vagyunk, ahol a tárgyalás előtt várakoztunk, s a csendőrök újra rám kapcsolják a bilincset, egyikük rövid lánccal bal csuklóját jobb csuklómhoz köti. Egyetlen szót sem szólunk. Cigarettát kérek, a tiszthelyettes ad egyet, és meg is gyújtja. Valahányszor a cigarettát a számhoz emelem, a csendőrnek is fel kell emelnie a karját, hogy kövesse mozdulatomat.

Állva szívom el a cigaretta háromnegyedét. Senki sem szól egy szót sem. Végül is a tiszthelyettesre nézek, és én mondom: "Indulás!" Tucatnyi csendőr kísér lefelé a lépcsőn, a Palota belső udvarára érkezünk. Itt vár ránk a meseautó. Nincs zárkára osztva, körülbelül tízen ülünk a padokon. Felhangzik a tiszthelyettes szava: "Conciergerie!"

A CONCIERGERIE

Mikor Marie Antoinette életének utolsó kastélyához érkezünk, a csendőrök átadnak a börtönfelügyelőnek, aki aláír egy papírt, az elismervényt. Azután a csendőrök szó nélkül elmennek, a tiszthelyettes pedig megszorítja megbilincselt kezem.

A börtönfelügyelő megkérdi:

- Mennyit sóztak rád?

- Életfogytiglant.

- Ne mondd! - A csendőrökre néz, és látja rajtuk, hogy igazat mondtam. S ennek az ötvenéves börtönőrnek, aki már sok mindent látott, s az én ügyemet is nagyon jól ismeri, van hozzám néhány jó szava: - A gazemberek! Hát megőrültek ezek?!

Óvatosan leoldja rólam a bilincset, és maga vezet egy különleges, párnázott falú cellába, amelyet halálraítéltek, bolondok, közveszélyesek vagy kényszermunkára ítéltek számára rendeztek be.

- Bátorság, Pillangó - mondja, miközben rám zárja az ajtót. - Majd átküldik a holmidat, és az ennivalód is megkapod, ami ott maradt az előző celládban. Bátorság!

- Köszönöm, főnök. Higgye el, bátor vagyok, és remélem, hogy még torkukon akad ez az életfogytiglan.

Néhány perccel később kapirgálást hallok az ajtómon.

- Mi van?

- Semmi - feleli egy hang -, csak kiakasztom ide ezt a cédulát.

- Miért? Mi van rajta?

- "Kényszermunka életfogytiglan. Szigorúan szemmel tartandó."

Ó, de hangyások - gondolom. - Azt hiszik, az ítélet úgy fejbe kólintott, hogy még öngyilkos találok lenni? Bátor vagyok és leszek is. Harcolok mindenkivel, mindenki ellen. Már holnap nekilátok.

Reggel, míg a kávém iszom, az jár a fejemben, nyújtsak-e be semmisségi panaszt? Minek?

Egy másik esküdtszék előtt több az esélyem? És mennyi időt pocsékolok el vele? Egy évet, talán tizennyolc hónapot is... és miért, hogy az életfogytiglan helyett húsz évet kapjak?

Mivel elhatároztam, hogy megszököm, nem számít az idő. Emlékszem, hogy egyszer egy elítélt megkérdezte az esküdtszék elnökétől: "Uram, mennyi ideig tart Franciaországban az

- 5 -

életfogytiglani kényszermunka?" Föl és alá járok a cellámban. Csőpostán küldtem néhány vigasztaló sort a feleségemnek, s egy másikat a nővéremnek, aki egymaga próbálta védeni a bátyját mindenkivel szemben.

Vége, a függöny legördült. Az enyéimnek még többet kell szenvedniük, mint nekem, szegény apám is nehezen hordhatja vidéki magányában súlyos keresztjét.

Hirtelen felugrom: hiszen én ártatlan vagyok! Az vagyok, de ki hiszi el, igen, ki hiszi ezt el nekem? "Sose mondd senkinek - intem magam -, hogy ártatlan vagy, csak röhögnének rajtad. Azt állítani, hogy egy májer miatt kaptál életfogytiglant, akit ráadásul nem is te csináltál ki - kész röhej.

A legokosabb, ha befogod a pofád."

Vizsgálati fogságom idején a Santé-börtönben, meg itt, a Conciergerie-ben, nem számítottam ilyen súlyos ítéletre, s ezért mostanáig nem is gondoltam arra, hogy mit jelenthet "az enyészet útja".

Mindegy. Az első teendőm: kapcsolatot kell találnom a többi elítélttel, s társat keresnem köztük a szökéshez.

Kiválasztottam egy marseille-i fiút, Degát. A borbélynál biztosan találkozom vele, mindennap odajár borotválkozni. Engedélyt kértem, hogy én is elmehessek. Amint beléptem, láttam, hogy ott áll a fal felé fordulva. Éppen maga elé engedett valakit - szabálytalanul -, hogy tovább várhasson a sorára. Félretoltam én is egy várakozót, hogy közvetlenül melléje kerüljek.

Gyorsan odasúgtam neki:

- Mi van, Dega, hogy vagy?

- Megvagyok, Pilla... Tizenöt évet kaptam, hát te? Azt mondják téged jól elintéztek.

- Igen. Fogytiglan.

- Kérsz semmisségit?

- Nem. Inkább eszem és tornászom. Maradj erős, Dega, mert azt hiszem, még szükségünk lesz az izmainkra. Dohányos patronod van?

- Van, száz kiló angol fontban. És neked?

- Semmi.

- Adok egy tanácsot: szerezz gyorsan dohányt. Hubert az ügyvéded, ugye? Az egy balfácán, sose fogja neked elhozni a patront. Küldd el a feleséged a dohányos patronnal Dante-hoz. Ő majd átadja Vastag Dominique-nak, és biztosítlak, hogy ő eljuttatja hozzád.

- Pszt, figyel a smasszer.

- Á! Csevegünk?

- Ó, semmi különös - feleli Dega. - Csak azt mondta, hogy beteg.

- Mi bajod? Törvényszékrekedés? - És a nagy pocakú smasszer pukkadozik a röhögéstől.

Ez az élet. "Az enyészet útján" már én is elindultam. Tréfálkoznak és röhögnek egy huszonöt éves kölykön, akit örök rabságra ítéltek.

Megkaptam a patront. Egy csodálatosan fényezett, két végén kúpban végződő alumínium tubust, amely, ha megcsavarják, középen szétnyílik. Két csavarmenetes részből áll. Ötezerhatszáz frank van benne, új bankjegyekben. Mikor megkaptam, megcsókoltam ezt a hat centiméter hosszú, hüvelykvastagságú tubust, igen, megcsókoltam, mielőtt felhelyeztem a végbelembe. Nagyokat lélegzem, hogy feljusson a vastagbélbe. Ez lesz a páncélszekrényem. Levetkőztethetnek anyaszült meztelenre, megparancsolhatják, hogy vessem szét a lábamat, hogy köhögjek, hogy kétrét görnyedjek, sosem fogják megtudni, hogy van nálam valami. Nagyon magasra fölment, föl a vastagbélbe. Testem részévé vált. Az életemet, a szabadságomat hordom magamban... A bosszúhoz vezető utat. Bosszút állok magamért! - gondolom. Nem is gondolok másra, csakis erre.

Éjszaka van. Egyedül vagyok a cellában. A mennyezeti lámpa fényénél, az ajtóba vágott kukucson keresztül, a smasszer megfigyelheti, mit csinálok. Vakít a lámpa fénye. Zsebkendőmet összehajtogatva szememre teszem, annyira sérti a fény. A vaságyra helyezett matracra heveredem párna nincs -, és felidézem a szörnyű per minden részletét.

Hogy megérthessék ezt a hosszú történetet, hogy jól megértsék, mi adott erőt hozzá, hogy tovább küzdjek, talán ha kicsit terjengősen is, de feltétlenül el kell mesélnem mindazt, ami a tudatomban lejátszódott az azt követő néhány napon, hogy elevenen eltemettek. Szüntelenül az járt a fejemben, hogyan kezdek a bosszúhoz, ha már megszöktem. Mert most, hogy már patronom is volt, egyetlen pillanatig sem kételkedtem benne, hogy meg fogok szökni.

- 6 -

Először is, a lehető leggyorsabban visszajövök Párizsba. Az első, akit megölök, Polein lesz, a hamis tanú. Azután a két kurvacsősz következik. De kettő nem elég, mindet megölöm.

Legalábbis, ahányat csak lehet. Ó, tudom. Egyszer szabad leszek, és visszajövök Párizsba.

Bőröndömben annyi robbanószerrel, amennyi csak belefér. Nem is tudom mennyi: tíz, tizenöt, húsz kiló. Kezdem számítgatni, mennyi robbanóanyaggal lehetne nagyon sok embert megölni.

Dinamittal? Nem, a keddit jobb. De miért ne nitroglicerinnel? Na jó, rendben van, majd tanácsot kérek valakitől, aki jobban ért hozzá. A hekusok is idebízhatják, hogy megkapják a magukét, nem lesz okuk panaszra.

Még mindig lehunyt szemmel fekszem, a zsebkendőt a szemhéjamra szorítva. Tisztán látom magam előtt a bőröndöt: egész ártatlan külsejű, pedig robbanóanyag, meg jól időzített robbanószerkezet lapul benne. Várjunk csak, pontosan reggel tíz órakor kell robbannia az Orfévres rakpart 36-os számú házban, a Bűnügyi Rendőrség első emeleti eligazító termében. Ebben az időben legalább százötven hekus gyülekezik itt jelentéstételre és eligazításra. Hány lépcső is vezet odáig? Nem szabad tévednem.

Ki kell számítanom, percnyi pontossággal, mennyi idő alatt jut el a csomag az utcáról rendeltetési helyére, ahol robbannia kell. És ki viszi föl a bőröndöt? Hát majd egy kicsit pofátlan leszek. Taxin érkezem a Bűnügyi Rendőrség kapuja elé, s hivatalos hangon odavetem a két őrálló zsarunak: "Lesznek olyan jók, és fölviszik ezt a csomagot az eligazító terembe. Én is mindjárt megyek. Mondják meg Dupont rendőrtanácsos úrnak, hogy Dubois főfelügyelő küldi, s ő is jön azonnal."

De vajon engedelmeskednek-e? És ha véletlenül a hülyéknek ebben a tömegében a testület két egyedüli értelmes tagjának a karjába futok? Akkor nem sikerül. Jobbat kell kitalálnom.

Gondolkodom, gondolkodom. S legbelül érzem, lehetetlen, hogy ne találjam meg a százszázalékosan biztos megoldást.

Fölállok, innom kell egy kis vizet. A sok gondolkodástól megfájdult a fejem.

Visszafekszem, de már nem takarom el a szemem, lassan telnek a percek. És ez a lámpa. Istenem, Atyám! Benedvesítem a zsebkendőmet, és újra a szememre teszem. A friss víz jólesik, és a vizes zsebkendő jobban odatapad a szemhéjamhoz. Ezután mindig ezt a módszert fogom alkalmazni.

Hosszú órákon át tervezgetem a bosszúmat, s oly elevenen látom magam, ahogy cselekszem, mintha a bosszú végrehajtása máris a küszöbön állna. Minden éjszaka, gyakran nappal is, Párizsban utazgatok, mintha már megszöktem volna. Biztosan meg fogok szökni, és visszajövök Párizsba. És természetesen benyújtom, a számlát, először Poleinnek, aztán a hekusoknak. És az esküdtek? Ezek a balfácánok éldegéljenek nyugodtan? Ezek a roskatag hülyék bizonyára elégedetten mentek haza, miután oly kiválóan megoldották Feladatukat, nagy F-fel. Felfuvalkodottan, fontosságuk tudatában tértek vissza szomszédaik és rusnya feleségük körébe, hogy aztán együtt tömjék tele a hasukat.

Rendben van. Mi legyen az esküdtekkel? Semmi. Szegény, hülye barmok. Nem készültek fel a bírói munkára. Ha nyugdíjba vonult csendőr vagy vámos az illető, a bíróságon is úgy viselkedik, mint csendőr vagy, mint vámos. És ha éppen tejes vagy szénkereskedő? Nem tesznek egyebet, mint a főügyésznek helyeselnek, aki könnyűszerrel átejti őket. Ők igazán nem felelősek.

Döntöttem: nem bántom őket.

Ma már tudom, hogy azokban a szörnyű gondolatokban, amelyek akkoriban tömegesen rám törtek, s amelyek még ma is csodálatos tisztasággal és erővel támadnak fel bennem, mekkora szerepe volt a csendnek, a teljes elszigeteltségnek, amellyel egy amúgy is az őrület határán lévő

fiatalembert sújtottak, egyik énem a zárkában sétált, a másik Párizs utcáin bolyongott, a szó szoros értelmében megkettőződötten. Az egyik Én messze szállt a börtönből, s kedvére csatangolt. Otthon jártam apámnál, anyámnál, a családomnál, és elidőztem gyerekkorom, életem különböző

állomásainál. S főleg légvárakat építettem, amelyeket e különös kettősség oly hihetetlenül elevenen varázsolt elém, hogy már-már hinni kezdtem, valóban átélem mindazt, amit álmodom.

Harminchat év telt el azóta, mégis, ahogy most itt szalad a tollam, a legkisebb erőfeszítés nélkül fel tudom idézni mindazt, ami azokban a pillanatokban megfordult a fejemben.

Nem, az esküdteket nem fogom bántani, de mi legyen a főügyésszel? Őt mindenképp el kell intéznem. Az Alexandre Dumas-adta recept szerint intézem majd el. Úgy bánok el vele, ahogyan a Gróf Monte Cristó-ban azzal a szivarral, akit a végén a pincébe zárnak, és ott hagyják éhen dögleni.

- 7 -

A főügyész, igen, mindenért ő a felelős. Ez a vörös taláros keselyű rászolgált a legszörnyűbb kivégzési módra. Igen, ez az, Polein és a hekusok után kizárólag ezzel a ragadozóval fogok foglalkozni. Bérelek egy villát. Jó mély pincével, vastag falakkal és nagyon súlyos ajtóval: Ha az ajtó nem elég vastag, majd én kibélelem matraccal meg tömítő anyaggal. Mikor a villa meglesz, pontosan meglesem, hogy merre jár, és elrablom. A vaskarikákat már előzőleg felszerelem a falra, és mihelyt megérkezünk, odaláncolom. Akkor majd a hóhért akasztják!

Itt van velem szemben, csodálatos pontossággal látom át lezárt szemhéjam alatt. Igen, ugyanúgy nézem, ahogy ő nézett engem a tárgyalás idején. A jelenet oly világos és tiszta, hogy szinte még lélegzetének melegét is érzem az arcomon, mert egész közel vagyok hozzá, szemtől szembe, csaknem érintjük egymást.

Karvalyszeme vaksin, rémülten pislog a ráirányított erős reflektorfényben. Az izzadság nagy cseppekben folyik vértolulásos arcán. Igen, hallom a kérdéseimet, hallgatom a válaszait. Minden idegem megfeszül, úgy élem át ezt a pillanatot.

"Megismersz, te piszok? Én vagyok Pillangó, akit olyan vidáman küldtél életfogytiglani kényszerre. Hát érdemes volt annyit bifláznod, hogy nagy műveltségű ember légy, érdemes volt annyi éjszakát a római meg a többi törvénykönyv közt eltöltened, latinul és görögül tanulnod, fiatalságod éveit arra áldoznod, hogy híres szónok váljék belőled? És mire jutottál, te szarházi?

Alkottál-e új, jobb, szociális törvényt? Igyekeztél-e meggyőzni az embereket, hogy a békesség a legszebb dolog a világon? Hirdetted-e valamilyen csodálatos vallás filozófiáját? Vagy legalább megpróbáltad-e azzal a tekintélyeddel, amellyel egyetemi végzettséged ajándékozott meg, rávenni az embereket, hogy legyenek jobbak, hogy ne legyenek többé gonoszak? Mondd, mire használtad a tudásod, hogy megmentsd, vagy hogy tönkre tedd az embereket?

Semmit, semmit sem valósítottál meg ezekből a törekvésekből. Egyetlen vágy hajtott téged: feljebb, egyre csak feljebb kapaszkodni. Egyre magasabbra hágtál ocsmány karriered lépcsőfokain.

Az a dicsőség jutott neked hogy a fegyenctelep legjobb szállítója, a hóhér és a guillotine teljhatalmú nyersanyag-ellátója lettél.

Ha Deiblerz kicsit is hálás természet, minden év végén egy láda finom pezsgőt küldene neked. Mert vajon nem neked köszönheti-e, te disznó, hogy ebben az évben öttel vagy hattal több fejet vághatott le? Mindenesetre most én tartalak itt téged, jó erősen a falhoz láncolva. Ma is látom a mosolyodat, igen, látom győztes ábrázatodat, amikor vádiratod nyomán felolvasták az ítéletemet...

Úgy érzem, mintha mindez tegnap lett volna, pedig évek teltek el azóta. Hány év is? Tíz év? Húsz év?"

De mi van velem? Mi az, hogy tíz év? Mi az, hogy húsz év? Tapogasd meg az izmaidat, Pillangó, erős vagy, fiatal, és a hasadban ötezerhatszáz frankot hordasz. Két év, igen, két évig fog tartani az életfogytiglan, nem tovább - erre esküszöm.

Gyerünk, mert még bepörögsz itt, Pillangó! Ez a cella, ez a csönd megőrjít. Nincs cigarettám. Tegnap szívtam el az utolsót. Járkálok egy kicsit. Végül is miért hunynám be a szemem, vagy takarnám le a zsebkendővel, jól látom így is, azt, ami történni fog. Úgy is van, fölállok: A cella négy méter hosszú, azaz öt kis lépés az ajtótól a falig: Járkálni kezdek, hátul összekulcsolt kézzel. És folytatom:

"Helyes. Mint mondom, egész világosan látom győztes mosolyodat. Jól van, most majd a fogad fogod csikorgatni! Nagy előnyöd van azonban: én nem ordíthattam, de te, te igen. Ordíts, ordíts, ahogy csak akarsz, ahogy csak a torkodon kifér. Mit csináljak veled? Dumas receptje szerint? Éhen döglesszelek? Nem, ennyi nem elég. Először is kinyomom a szemed. De mi ez, diadalmas arcot vágsz, tán arra gondolsz, ha kinyomom a szemed, legalább nem látsz engem, magamat meg megfosztom attól az élvezettől, hogy rémült tekintetedből olvassak. Igen, igazad van, nem vakítalak meg, legalábbis nem azonnal. Elhalasztjuk későbbre.

Előbb inkább a nyelved tépem ki, ezt a rettenetes nyelvet, amely olyan éles, mint a kés -

nem, nem is kés, inkább, mint a borotva! Ez a nyelv lealjasult dicső karriered érdekében. Ugyanaz a nyelv, amely szép szavakat mond a feleségednek, a kölykeidnek meg a ringyódnak. Ringyód, neked? Talán hímringyód, az igen. Te tehetetlen, löttyedt buzeráns. Legelőször a nyelvedet kell elpusztítanom, hiszen az agyad után ő a hóhér. Neki köszönheted, hogy feltett kérdéseidre az esküdtszék mindig "igen"-nel válaszol.

- 8 -

Ez a nyelv avatta önfeláldozó szentekké a hekusokat, hála neki, még a hamis tanú hülye története is megállta a helyét a bíróság előtt. Neki köszönheted, hogy a tizenkét hájfej szemében lassanként Párizs legveszedelmesebb gonosztevőjévé váltam. Ha nem volna ez a hazug, ügyes, meggyőző erejű nyelved, amely oly magával ragadóan tudja eltorzítani az embereket, a tényeket és a dolgokat, még mindig a Grand Café teraszán üldögélnék a Blanche téren, el sem mozdultam volna onnan. Tehát megegyeztünk, először a nyelved tépem ki. De mivel?

Járkálok, járkálok, már szédülök, de még mindig itt van velem szemben... mikor hirtelen kialszik a lámpa, s a deszkák hasadékán át gyönge nappali fény szűrődik be a zárkába.

Hogyan? Már reggel van? Bosszúmmal töltöttem az egész éjszakát? Milyen szép órák voltak! Milyen rövid volt ez a hosszú éjszaka! Ágyamon ülve hallgatózom. Semmi. A legteljesebb csend. Időnként egy kis koccanás az ajtónkon. Az őr, hogy ne üssön zajt, papucsban jár, s néha felemeli a vas kukucsot, szemét a parányi lyukra tapasztja, amelyen keresztül jól lát engem, én viszont nem látom őt.

A Francia Köztársaság büntető gépezete második fordulatához érkezett. Az elsőben, amikor egy embert kellett kizárnia a társadalomból - mert e társadalomnak kellemetlenségeket okozott -, remekül működött. De a játszma ezzel még nem ért véget. Nem szabad, hogy az elítélt gyorsan meghaljon, esetleg öngyilkos legyen. Szükség van rá. Mit csinálna a Büntető és Végrehajtó Hatóság, ha nem lennének foglyok? Fölöslegessé válnának. Így hát vigyázni kell az elítéltekre. A fegyenctelepre küldik őket, hogy az ottani funkcionáriusok létjogosultságát biztosítsák. Ezt jelzi a kukucson a kis koccanás is, ami megmosolyogtat.

Ne izgulj, te senkiházi, nem szököm meg. Legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod, ne félj, nem leszek öngyilkos.

Egyetlen dologgal törődöm csak: az adott körülmények között a lehető legjobb erőben kell maradnom, és a lehető leggyorsabban el kell jutnom Guayanába, mert Istennek hála, elkövetitek azt a baromságot, hogy odavisztek.

Tudom, öreg kukucskáló smasszerem, hogy a kollégáid sem ministránsgyerekek. De ma már azt is tudom, hogy te jóságos atyuska vagy az ottani vadállatokhoz képest. Napóleontól, miután létrehozta a fegyenctelepet, megkérdezték: "Kivel fogja őriztetni ezeket a banditákat?" "Náluk is nagyobb banditákkal." Felelősségem teljes tudatában állítom: a fegyenctelep alapítója nem hazudott.

Klakk, klakk. Kinyílik az ajtóm közepébe vágott hússzor húsz centiméteres kis ablak. Kávét kapok és egy háromnegyed kilós cipót. Már elítélt vagyok, nem mehetek az étterembe, de ha fizetek, vehetek cigarettát és a szerény kantinból némi élelmet is. Még néhány nap, aztán ez sem lesz. A Conciergerie a szigorított börtön előszobája. Gyönyörűséggel szívok egy Lucky Stricke-ot, egy csomag hat frank hatvan. Két csomaggal vettem. A megtakarított pénzemet költöm, úgyis lefoglalják majd a bírósági költségekre. A kenyérben egy kis cédulát találok, amelyen Dega a fürdőbe hív találkára: "Egy kis gyufásdobozban három tetű van." Kinyitom a dobozt, és megtalálom a jó húsban levő tetveket. Tudom, hogy mit kell tennem. Megmutatom őket az őrnek, aztán holnap valamennyi holmimmal, a matracot is beleértve, a gőzkamrába sétálok, ahol kiirtják az élősdiket -

természetesen minket kivéve. Így aztán másnap találkoztam Degával. A gőzkamrában nincs felügyelő. Egyedül vagyunk.

- Köszönöm, Dega. Nélküled sohasem kaptam volna meg a patront.

- Nem kellemetlen?

- Nem.

- Mikor vécére mész, jól mosd meg mindig, mielőtt újra betennéd.

- Igen. Azt hiszem, jól zár, mert az összehajtogatott bankjegyek tökéletes állapotban vannak.

Pedig már hetedik napja hordom.

- Akkor biztos, hogy jó.

- Mi a terved, Dega?

- Megjátszom a bolondot. Nem akarok lemenni a fegyenctelepre. Itt, Franciaországban nyolc vagy tíz évnél nem jelenthet többet a büntetésem. Megvannak az összeköttetéseim, hogy legalább ötöt elengedjenek.

- Hány éves vagy?

- Negyvenkettő.

- 9 -

- Bolond vagy! Ha csak tízet letudsz a tizenötből, öreg leszel, mire kiszabadulsz. Félsz lemenni a telepre?

- Igen, félek a fegyencteleptől, nem szégyellem bevallani, Pillangó. Tudod, rettenetes ott, Guayanában. Minden évben nyolcvanszázalékos a "lemorzsolódás". Egyik szállítmány a másik helyébe lép, és minden szállítmányban 1800-2000 ember van. Ha nem leszel leprás, akkor sárgalázzal kínlódsz, vagy vérhassal, ami aztán nem kegyelmez, vagy tuberkulózist kapsz vagy mocsárlázt, vagy fertőző maláriát. S ha mindettől megmenekülsz, még van egy dobásod: vagy meggyilkolnak a patronodért, vagy kinyírnak télak közben. Hidd el, Pillangó, nem azért mondom, hogy megijesszelek, de sok fegyencet ismertem, akik, miután letöltötték kisebb büntetésüket, öt vagy hét évet, visszajöttek Franciaországba, és én tudom, mihez tartsam magam. Emberroncsok.

Legalább kilenc hónapot töltenek évente kórházban, és ahogy mesélik, a télak sem megy olyan simán, ahogy egyesek hiszik.

- Elhiszem, Dega, de én bízom magamban, és tudom, hogy nem sokáig rontom ott a levegőt.

Tengerész vagyok, ismerem a tengert, nyugodt lehetsz, hogy hamarosan olajra lépek. Te meg szigorított börtönben akarsz eltölteni tíz évet? Ha elengednek is belőle ötöt, ami persze nem biztos, azt hiszed, hogy kibírod, azt hiszed, hogy nem bolondulsz bele a teljes magányba? Én például biztos megőrülnék a mostani cellámban egyedül, könyvek nélkül, nem mehetek sehová, nem beszélhetek senkivel a nap huszonnégy órájában, s itt az órákat nem hatvan perccel kell szorozni, hanem legalább hatszázzal, és még akkor is messze jársz az igazságtól.

- Lehet, de te fiatal vagy, én meg már negyvenkét éves.

- Ide figyelj, Dega, őszintén, mitől félsz te tulajdonképpen? Azt hiszem, hogy inkább a többi fegyenctől, ugye?

- Hát, hogy őszinte legyek, Pilla, igen. Mindenki tudja, hogy milliomos vagyok, s ha valakiről kitudódik, hogy ötven- vagy százezer frankja van, már csak egy lépés választja el a haláltól.

- Ide figyelj, kössünk egyezséget. Te megígéred, hogy nem mégy a bolondok közé, én pedig megígérem, hogy mindig melletted leszek. Segítjük egymást. Én erős vagyok és gyors, nagyon fiatalon megtanultam verekedni, és jól bánok a késsel is. Egyszóval, a többi fegyenc miatt ne fájjon a fejed: nemhogy tisztelni fognak, de félni fognak tőlünk. A télakhoz senkire sincs szükségünk.

Neked is van stekszed, nekem is van, tudom használni az iránytűt, és elkormányzok egy hajót. Mit akarsz még?

Mélyen a szemembe nézett... Összecsókolóztunk. Aláírtuk az egyezséget.

Néhány pillanattal később nyílt az ajtó. Ő jobbra ment a cókmókjával, én balra. Nem voltunk nagyon messze egymástól, és időnként találkoztunk a borbélynál, az orvosnál vagy vasárnap a kápolnában.

Dega hadikölcsönkötvény-hamisításba keveredett. A kötvényeket egy hamisító készítette, mégpedig nagyon eredeti módon. Az ötszázfrankos szelvényekről eltüntette a számot, és rájuk nyomta - tökéletes módszerrel a tízezrest. Minthogy a papír ugyanaz maradt, a bankok és a kereskedők tökéletesen hitelesnek találták. A hamisítás már több éve folyt, és az ügyészség pénzügyi osztálya azt sem tudta, hogy mitévő legyen, amíg egyszer aztán tetten nem értek, s le nem tartóztattak egy Brioulet nevű embert. Louis Dega nyugodtan élt marseille-i bárjában, amelyben minden éjszaka a deli vagányok színe-java gyűlt össze, s ahol a világ nagy kalandorai adtak egymásnak nemzetközi találkát.

1929-ben milliomos volt. Egyik éjszaka egy jól öltözött, csinos, fiatal nő jelent meg a bárban. Louis Dega urat kereste.

- Én vagyok az, asszonyom, mit óhajt? Fáradjon át a másik terembe.

- Brioulet felesége vagyok. Börtönben van, Párizsban, mert hamis kötvényeket adott el. A Santéban, a beszélőn találkoztam vele, megadta a bár címét, s elküldött magához, hogy kérjek húszezer frankot ügyvédre.

És ekkor Dega, Franciaország egyik legnagyobb csibésze, komoly hibát követett el: annak az asszonynak, aki tisztában volt vele, hogy milyen szerepet játszott ő a hamis kötvények ügyében, éppen azt az egyetlen feleletet adta, amit nem lett volna szabad:

- Asszonyom, én nem ismerem a férjét, s ha magának pénzre van szüksége, menjen inkább strichelni. Egy ilyen csinos hölgy, mint ön, többet is megkereshet, mint amennyire szüksége van.

- 10 -

A szegény asszony felháborodottan, sírva elrohant. Elmesélte a férjének a történteket.

Brioulet felháborodásában másnap mindent, amit csak tudott, elmondott a vizsgálóbírónak, s megvádolta Degát, hogy ő szállította neki a hamis kötvényeket. Franciaország legagyafúrtabb rendőrei vetették magukat Dega nyomába. Egy hónappal később különböző helyeken, de ugyanabban az órában tartóztatták le Degát, a hamisítót, a vésnököt és még tizenegy bűntársukat, s lakat alá tették őket. A Szajnai Esküdtbíróság elé kerültek, a per két hétig tartott. Mindegyik vádlottat neves ügyvéd védte. Brioulet egyetlenegyszer sem bonyolódott ellentmondásba.

Végeredményben tehát nyomorult húszezer frank és egy ostoba mondat miatt futott zátonyra Franciaország nagy kalóza, néhány nap alatt tíz évet öregedett, s végül tizenöt évi kényszermunkát sóztak rá. Ez volt tehát az az ember, akivel egyezséget kötöttem életre-halálra.

Raymond Hubert ügyvéd meglátogatott. Lelkesedése alaposan lelohadt. Nem teszek neki érte szemrehányást.

...Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc... Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc... Már több órája járkálok föl-alá cellám ajtaja és ablaka közt Cigarettázom. Józannak, kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, mindenre kész vagyok. Megfogadom, hogy most nem gondolok a bosszúra.

Maradjon csak az államügyész ott, ahol hagytam, a vaskarikákhoz láncolva, szemben velem, majd később döntöm el, hogyan vakítsam meg. Hirtelen egy kiáltás, egy kétségbeesett, éles, kimondhatatlanul gyötrő kiáltás hatol át a cellám ajtaján. Mi ez? Mintha kínoznának valakit. No de hát nem a bűnügyi rendőrségen vagyunk! Nem tudom, hogy mi történik. Fölkavartak ezek a kiáltások az éjszakában. És milyen erősek lehettek, hogy a párnázott ajtón is áttörtek! Talán egy őrült. Könnyen az lehet bárki ezekben a cellákban, ahová nem jut el a külvilágból semmilyen üzenet. Magamban beszélek, fennhangon, s azt kérdem: "Mit törődsz vele? Magadra gondolj, semmi másra, csakis magadra, meg új társadra, Degára." Lehajlok, felegyenesedem, aztán ököllel a mellemre vágok. Nagyon fáj, tehát minden rendben: karizmaim tökéletesen működnek. És a lábam?

Büszke lehetsz rá, hiszen több mint tizenhat órája sétálsz már, és nem is érzed a fáradtságot.

A koponyára hullajtott vízcseppek: kínai szabadalom. A csend: francia. Megakadályozza, hogy az ember másra gondoljon. Se könyv, se papír, se ceruza, a vastag rácsú ablak sűrűn bedeszkázva, csak a hasadékokon keresztül szűrődik át a fény.

Ennek a szívet tépő kiáltásnak a hatása alatt úgy járok körbe-körbe, mint egy ketrecbe zárt állat. Úgy érzem, hogy mindenki elhagyott, s a szó szoros értelmében elevenen eltemettek. Igen, tökéletesen egyedül vagyok, nem érhet el hozzám más, mint néha egy-egy kiáltás. Nyílik az ajtó.

Egy öreg pap áll az ajtóban. Nem vagy egyedül, egy pap áll előtted.

- Jó estét, gyermekem. Bocsáss meg, hogy nem jöttem elébb, de szabadságon voltam. Hogy vagy? - És az öreg pap egész egyszerűen belép a cellámba, és leül a priccsemre.

- Hova valósi vagy?

- Ardéche megyébe.

- A szüleid?

- Anyám tizenegy éves koromban halt meg. Apám nagyon szeretett engem.

- Mivel foglalkozott?

- Tanító volt.

- Él még?

- Igen.

- Miért beszélsz róla úgy, mintha már nem élne?

- Mert ha ő él is, én meghaltam.

- Ó, ne mondj ilyet. Mit követtél el?

Hirtelen érzem, milyen nevetséges volna, ha most azt mondanám neki, hogy ártatlan vagyok, s ezt felelem gyorsan:

- A rendőrség azt mondja, hogy megöltem egy embert, és ha ő mondja, biztos úgy is van.

- Kereskedő volt az illető?

- Nem, selyemfiú.

- S egy ilyen alvilági cirkusz miatt ítéltek életfogytiglani kényszermunkára? Nem értem.

Orgyilkosság volt?

- Nem, egyszerű gyilkosság.

- Hihetetlen, szegény gyermekem: Mit tehetek érted? Akarsz imádkozni velem?

- 11 -

- Bocsásson meg, tisztelendő úr, én nem kaptam vallásos nevelést, nem tudok imádkozni.

- Nem baj, gyermekem, én majd imádkozom érted. A jó Isten minden gyermekét szereti, akár megkeresztelték őket, akár nem. Mondd utánam, amit én mondok, megteszed?

A tekintete olyan nyájas, kövér arca úgy fénylik a jóságtól, hogy szégyellném visszautasítani a kérését, s mikor letérdel, letérdelek én is. "Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben..." A jóságos atya észreveszi, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, párnás ujjával felfog az arcomon egy kövér könnycseppet, ajkához emeli s fölissza.

- Fiam, könnyed a legnagyobb jutalom, amelyben Isten általad részesíthetett. Köszönöm.

És fölállva, homlokon csókol.

Megint az ágyon ülünk egymás mellett.

- Mikor sírtál utoljára?

- Tizennégy éve.

- És akkor miért?

- Anyám halála napján.

A kezébe fogja a kezem, és így szól:

- Bocsáss meg azoknak, akik miatt ennyit kell szenvedned.

Kiszakítom a kezem az övéből, s egy ugrással a cella közepén termek.

- Nem, azt nem! Sose bocsátok meg. Akarja, hogy meggyónjak valamit, tisztelendő atyám?

Nos, jó, mindennap, minden éjszaka, minden órában, minden percben, mindig csak azt tervezem, mikor, hogyan, mi módon ölhetném meg azokat, akik idejuttattak.

- Most ezt mondod, fiam, és el is hiszed. Fiatal vagy, nagyon fiatal, de eljön az idő, amikor majd lemondasz a megtorlásról és a bosszúról.

Harmincnégy év múltán látom, hogy igaza volt.

- Mit tehetek érted? - ismétli a plébános.

- Egy kis szabálytalanságot, tisztelendő atyám.

- És mi lenne az?

- Menjen át a 37-es cellába, és szóljon Degának, írasson kérvényt az ügyvédjével, hogy a caeni gyűjtőbe küldjék, mondja meg neki, hogy én is ugyanezt tettem ma. Gyorsan el kell mennünk a Conciergerie-ből valamelyik gyűjtőbe, ahol összeállítják a guayanai szállítmányt. Mert ha lemaradunk az első hajóról, még két évet kell magánzárkában töltenünk. Ugyanis csak akkor indul a következő szállítmány. Ha beszél vele, tisztelendő úr, vissza kell jönnie ide.

- Milyen ürüggyel?

- Például, hogy itt felejtette a breviáriumát. Várom a választ.

- És miért olyan sürgős neked, hogy ott légy azon a szörnyű fegyenctelepen?

A papra nézek, a jó Isten igaz ügynökére, és biztosan tudom, hogy nem árul el.

- Hogy hamarabb megszökhessem, tisztelendő atyám.

- Isten segítsen, fiam, biztos vagyok benne, hogy újra tudod kezdeni az életed, érzem.

Látom, a szemed - egy jó gyermek szeme, s a lelked nemes. Megyek a 37-esbe. Várj a válaszra.

Nagyon gyorsan visszajött. Dega beleegyezett. A plébános nálam hagyta az imakönyvét másnapig.

Micsoda napfény tündökölt föl azon a napon nekem, beragyogta a cellámat. Hála érte ennek a szent embernek.

Ha van Isten, miért engedi, hogy a földön ennyire különböző emberek létezzenek? Az államügyész, a rendőrök, a Poleinek, s aztán ez a pap, a Conciergerie papja?

Jólesett ennek a szent embernek a látogatása, és még szolgálatot is tett nekem.

Nemsokára a kérvények eredménnyel jártak. Egy héttel később, hét ember sorakozik fel a Conciergerie folyosóján hajnali négy órakor. A smasszerek is ott vannak teljes számban.

- Vetkőzz! - Mindenki levetkőzik lassan. Hideg van, libabőrös lettem. - A holmijukat hagyják ott. Hátra arc, egy lépést hátra lépj! - Egy-egy csomagot látunk magunk előtt. - Öltözz! - A pamuting helyett, amit még néhány perccel ezelőtt viseltem, nyersszínű, durva vászoning van rajtam, szép öltönyöm helyett zubbony és darócnadrág. Cipőm eltűnt, s helyette facipőbe kell bújtatnom a lábam. A mai napig olyanok voltunk, mint a többi ember. Ránézek a többiekre: szörnyű! Valamennyiünk személyisége megszűnt: két perc alatt fegyencekké váltunk.

- 12 -

- Jobbra át! Előre, indulj! - Körülbelül húsz őr fedezetével az udvarra megyünk, a rabszállító kocsi egy-egy szűk cellájába tuszkolnak bennünket, egymás után. Elindulunk Beaulicu felé, ez a neve a caeni gyűjtőnek.

A CAENI GYŰJTŐBEN

Alighogy megérkezünk, az igazgatói irodába visznek bennünket. Empire stílusú íróasztal mögött, egy legalább egy méter magas emelvényen trónol az igazgató.

- Vigyázz! Az igazgató szól hozzátok.

- Elítéltek, mi csupán megőrzésre vettünk át benneteket, amíg el nem indultok a fegyenctelepre. Ahol most vagytok - fegyház. Beszélni, lármázni szigorúan tilos, látogatót nem fogadhattok, levelet nem kaphattok. Betörtök vagy megtörtök. Két út áll előttetek, egyik - ha jól viselitek magatokat - a fegyenctelepre vezet, a másik a temetőbe. A legkisebb vétségért hatvannapi sötétzárka jár, kenyéren és vízen. Még nem volt ember, aki túlélt volna két egymást követő

sötétzárkát. Remélem, megértettük egymást! - Bolond Pierrot-hoz fordul, akit Spanyolország adott ki.

- Mi volt a foglalkozása azelőtt?

- Torreádor, igazgató úr.

Az igazgatót felbőszíti a válasz: "Szedjék ráncba ezt az alakot, de katonásan!" Kettőig sem számolhattunk, négy vagy öt smasszer gumibottal agyba-főbe veri a torreádort. A terem túlsó végébe cipelték, csak a kiáltozását hallottuk: "Micsoda szarok vagytok, öten egy ellen, méghozzá gumibottal, piszok csirkefogók!" Még egy "ó" jutott el hozzánk, mint egy halálra sebzett állat hörgése - aztán csönd. Csak annyit hallottunk, hogy valami súlyos testet vonszolnak a cementpadlón.

Ha ez után a jelenet után sem értette volna meg valaki, miről van szó, sosem érti meg. Dega mellettem áll. Egy ujjal megérinti a nadrágomat. Értem, hogy mit akar mondani: "Jól vigyázz magadra, ha élve akarsz lejutni a telepre." Tíz perccel később valamennyien (kivéve Bolond Pierrot-t, akit lecipeltek az alagsorba, egy undok sötétzárkába), a gyűjtő fogdájának egy-egy cellájában találjuk magunkat.

A sors úgy hozta, hogy Dega a mellettem lévő zárkába került. Legelőször egy vörös hajú, több mint egy méter kilencven magas, félszemű óriással ismerkedtünk meg, aki vadonatúj bikacsököt szorongatott a jobb kezében. Ez a felügyelő szintén fogoly, de az őrök kiszemelték pribéknek. Ő a foglyok réme. Az őröknek nagy szolgálatot tesz, mert egyrészt nem nekik kell fáradniuk a foglyok botozásával és korbácsolásával, másrészt, ha az illető meghal, nem a hatóságot terheli a felelősség.

Később, mikor egy kis időt a betegszobán töltöttem, megtudtam ennek az ember-állatnak a történetét. Büszke lehet a gyűjtő igazgatója, hogy ilyen remekül választotta ki a hóhérját. Ez a mandró, foglalkozását tekintve, kőfejtő volt. Egy szép napon elhatározta abban a kis északi faluban, ahol élt, hogy öngyilkos lesz, és egy füst alatt a feleségét is megöli. A terve végrehajtásához egy meglehetősen nagy dinamittöltényt használt. Egy hatemeletes ház második emeletén lefekszik a felesége mellé. A felesége alszik. Rágyújt egy cigarettára, azzal pedig meggyújtja a dinamit zsinórját, amelyet bal kezében a felesége és a saját feje közt tart. Szörnyű robbanás. Az eredmény: a feleséget kiskanállal kellett összeszedni, mert a szó szoros értelmében cafatokra szakadt szét. A ház egyik oldala beomlott, három gyereket és egy hetvenéves öregasszonyt összezúzott a törmelék. A többiek kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek.

Neki pedig, Tribouillard-nak, leszakadt a jobb keze nagy része, csak a kisujja maradt meg és a hüvelykujja fele, ezenkívül elvesztette a bal szemét és a bal fülét. A feje olyan súlyosan megsérült, hogy meg kellett lékelni a koponyáját. Elítélése óta felügyelő a gyűjtő fogdájában. Ez a félőrült tetszése szerint rendelkezik azokkal a szerencsétlenekkel, akik a karmai közé kerülnek.

Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc... egy, kettő, három, négy, öt, hat, hátra arc... és kezdődik a soha véget nem érő séta a faltól a zárka ajtajáig.

Napközben tilos lefeküdni. Reggel öt órakor fülhasogató füttyszó ébreszt mindenkit. Föl kell kelni, rendbe kell szedni az ágyat, meg kell mosakodni, azután fel-alá kell járkálni, vagy a falhoz erősített, támla nélküli széken ülni. Napközben tilos lefeküdni. A fegyházi rendszer rafinált

- 13 -

gonoszságának szép példája, hogy a felhajtható ágyat napközben a falhoz lakatolják. Így a fogoly nem dőlhet végig rajta, s könnyebben ellenőrizhető.

...Egy, kettő, három, négy, öt... tizennégy óra járkálás. Hogy ez a szakadatlan mozgás automatikussá váljék, az embernek meg kell tanulnia, hogy kissé előrehajtott fejjel, hátul összekulcsolt kézzel járjon, se nagyon lassan, se nagyon gyorsan, és hogy mindig egyforma nagyokat lépjen, gépiesen forduljon, a cella egyik végén a bal, a másik végén a jobb lábán. Egy, kettő, három, négy, öt... A cellák itt világosabbak, mint a Conciergerie-ben, és behallatszanak a külső zajok, a telepé és a környező vidéké is. A mezőn dolgozók füttye vagy éneke hasít bele néha az éjszakába, akik felhajtva egy kis almabort, elégedetten indulnak hazafelé.

Én is kaptam karácsonyi ajándékot: az ablakot eltömő deszkák hasadékán át látom a hófedte fehér tájat, s néhány fekete fát is, amit megvilágít a kövér hold. Az egész olyan, mint egy karácsonyi üdvözlőlap. A szélben bólogató fák levetik hókabátjukat, s így jól láthatók. Nagy, sötét foltban válnak ki a háttérből. Karácsony van mindenütt, még a börtön egy részében is. A hatóság megerőltette magát: a felügyelet alatt álló fegyencek vásárolhattak maguknak két szelet csokoládét.

Igen, jól mondom, két szeletet, nem két táblát. Ez a két darabka Aiguebelle-csokoládé volt a karácsonyi lakomám 1931-ben.

...Egy, kettő, három, négy, öt... Az igazságszolgáltatás büntetésből óraingává változtatott, fel-alá járok egy cellában, ez maradt nekem a világból. Itt mindent matematikai pontossággal kiszámítottak. Semminek, a világon semminek sem szabad a cellában lennie. Fölösleges, hogy az elítélt szórakozzék. Ha rajtakapnak, hogy kinézek az ablak hasadékán, súlyos büntetést kapok.

Alapjában véve talán igazuk is van, hiszen szerintük élőhalottak vagyunk. Milyen jogon gyönyörködök én a természet szépségében?

Egy világoskék, fekete csíkos pillangó repül az ablak felé, nem messze tőle egy méh zümmög. Mit keresnek erre ezek az állatok? Megbolondította őket a téli napsütés, vagy fáznak, s épp a börtönben akarnak felmelegedni? Ez a téli pillangó - mintha halottaiból támadt volna fel.

Hogy nem pusztul el? S a méh, vajon miért hagyta el a kaptárt? Milyen felelőtlen vakmerőség vezette őket errefelé? Még szerencse, hogy a felügyelőnek nincsenek szárnyai, különben nem élnének soká.

Ez a Tribouillard szadista állat, éreztem, hogy történni fog még köztünk valami. Sajnos, nem tévedtem. A két kedves kis bogár látogatását követő napon beteget jelentettem. Erőm végére jutottam, fuldoklom az egyedülléttől, szükségem van rá, hogy arcokat lássak, hangokat halljak, még ha kellemetleneket is, mégis hangokat, egyáltalán, hogy halljak valamit.

A fagyos folyosón meztelenül, arccal a fal felé fordulva - az orrom a faltól négyujjnyira -

egy nyolctagú csoport utolsó előttijeként vártam a soromra, hogy az orvos elé kerüljek. Világot akartam látni... Na, ez aztán sikerült! A felügyelő rajtakapott, amikor néhány szót mormoltam a Kalapácsos Julot-nak. A vörös vadállat reakciója rettenetes volt. Ököllel a tarkómra vágott, majdnem agyonütött, és mivel nem vártam az ütést, orral a falnak estem. Ömlött a vér az orromból, lassan feltápászkodtam, megráztam magam, és próbáltam felfogni, hogy mi is történt. Közben azonban egy tiltakozó mozdulatot tehettem, s az emberkolosszus, aki csak erre várt, úgy hasba rúgott, hogy újra elterültem a földön, majd ütni kezdett a bikacsökkel. Julot nem bírta tovább.

Ráugrott, szörnyű verekedés kezdődött, de az őrök látták, hogy Julot a gyengébb, s nem léptek közbe. Én közben ismét felálltam, senki sem foglalkozott velem. Körülnéztem valami fegyver után.

Bekukkantottam a rendelőbe, s megpillantottam az orvost, aki karosszékéből előredőlve figyelte, mi történik a folyosón, de megláttam egy fazekat is, amelynek fedelét a gőz emelgette. Ez a nagy zománcfazék az orvosi szobát fűtő kályhán állt. A gőz bizonyára a levegő tisztítására szolgált.

Egy gyors mozdulattal a fülénél fogva felkaptam a fazekat, nem bántam, hogy égeti a kezem, s egyetlen lendülettel a felügyelő arcába löttyintettem a forró vizet. Tribouillard nem vett észre, annyira el volt foglalva Julot-val. Rettenetes kiáltás tört ki a torkán. Telitalálat. Elterült a földön s nagy keservesen próbálta magáról letépni három gyapjútrikóját. A harmadikkal a bőr is jött. A trikó nyakban szűk volt, és ahogy igyekezett megszabadulni tőle, a melléről, a nyakáról, még az arcáról is csak szakadt le az ingre ragadt bőr. Mikor végre sikerült feltápászkodnia - a nyers húsa látszott - Julot teljes erejéből tökön rúgta. Az óriás összeroskadt, hányt, folyt a nyála. Alaposan megfizettünk neki. Az nevet, aki utoljára nevet.

- 14 -

A két őr, aki szemtanúja volt a verekedésnek, nem mert ránk támadni. Riadót fújtak, erősítést kértek. Özönlöttek is a smasszerek minden felől, s zuhogtak a gumibot-ütések, mint a jégeső. Engem, szerencsémre, hamar leütöttek, s így a további ütéseket már nem éreztem.

Két emelettel lejjebb tértem magamhoz, teljesen meztelenül, egy vízzel elárasztott sötétzárkában. Lassan nyertem vissza eszméletemet. Kezem végigszaladt fájó testemen. A fejemen legalább tizenkét dudor van. Hány óra lehet? Nem tudom. Itt nincs se éjjel, se nappal, nem hatol be semmi fény. Zajt hallok a falban, nagyon messziről jön.

Kop, kop, kop, kop, kop, kop. Telefon. Ha fel akarom venni az összeköttetést, kettőt kell kopognom a falon. De mivel kopogjak? A sötétben nem találok semmiféle alkalmas tárgyat. Ököllel hiába kopogok, mert az ütések nem visszhangoznak eléggé. Arrafelé megyek, amerre az ajtót sejteni, abban az irányban ugyanis mintha kissé világosabb volna. Láthatatlan rácsba ütközöm.

Tapogatózom és rájövök, hogy a zárka ajtaja körülbelül egy méter távolságra van tőlem, de az a rács, amelynek az előbb nekiütődtem, nem enged odajutnom. Így a legveszélyesebb rabhoz is bárki nyugodtan beléphet, a fogoly ketrecben van. Beszélhet vele, lelocsolhatja vízzel, ennivalót dobhat neki, vagy gúnyolhatja minden veszély nélkül. Viszont ütni csak akkor üthetnek meg, ha kinyitják a ketrec ajtaját.

A kopogtatás időről időre megismétlődik: Ki lehet az? Mindenképpen megérdemli, hogy válaszoljak neki, mert sokat kockáztat, ha rajtakapják. Elindultam - majdnem betörtem a képem.

Valami kemény és kerek tárgyra léptem. Megérintem, egy fakanál. Gyorsan megmarkolom és nekikészülök, hogy válaszoljak. A fülem a falra tapasztom, hallgatózom. Kop, kop, kop, kop, kop, kop, kop. - Válaszolok: kop, kop. Ez a két ütés azt jelzi a hívónak, indíthatsz, a vonalban vagyok.

Kezdődik a kopogtatás: kop, kop, kop... az ábécé betűi gyorsan követik egymást... a b c d e f g h i j k l m n o p, stop. Megáll a p betűnél. Egyet koppantok: kop. Ezzel jelzem, hogy megjegyeztem a p-betűt, aztán jön egy i, egy l, aztán megint egy l, stb. "Pilla, hogy vagy?" - kérdezi. "Jól megruháztak téged, nekem meg eltört a karom." Julot telefonál.

Nem törődünk vele, hogy rajtakaphatnak! Több mint két órán át telefonálunk. Szinte eszeveszetten cseréljük ki gondolatainkat. Elmondom, hogy nekem semmim sem törött el, hogy a fejem tele van ugyan dudorokkal, de nem sebesültem meg komolyan.

Azt mondja, hogy ő látta, ahogyan egyik lábamnál fogva vonszoltak ide le, és minden lépcsőfokba bevertem a fejem. Julot nem vesztette el az eszméletét. Szerinte Tribouillard nagyon megégett, és hogy a bőr ráragadt az ingére, mélyek a sebei. Egy időre el van látva.

Hirtelen három gyors, ismételt rövid kopogással jelzi, hogy gáz van. Leállok. Néhány pillanattal később nyílik az ajtó. Valaki bekiált:

- Húzódj hátra, te piszok! Húzódj a cella végébe, és állj vigyázzban! (Nyilván az új felügyelő!) Batton a becsületes nevem. Amint látod, nevem megfelel a mesterségemnek. - Egy tengerészlámpával megvilágítja a zárkát, és meztelen testemet.

- Nesze, öltözz fel. Most ne mozdulj onnan. Itt a víz, meg kenyér. Ne edd meg egyszerre, mert huszonnégy órán belül nem kapsz mást!

Úgy kiabál, mint egy vadállat, de aztán az arca elé emeli a lámpást, és látom, hogy jóindulatúan mosolyog. Egyik ujját a szája elé teszi, jelezve, hogy nem ellenségem, s hogy csak a kint álló őr miatt nem beszélhet másként, majd ujjával mutogatja, mi mindent hozott.

És valóban a kerek cipóban jó darab főtt húst találok, a hosszúnadrág zsebében pedig -

micsoda kincs! - egy doboz cigarettát és egy tűzkövet kis taplóval. Ezek az ajándékok fölérnek itt egy millióval. Két inget adott egy helyett, meg egy bokáig érő gyapjúgatyát. Sosem felejtem el ezt a Battont. Meg akart jutalmazni, amiért elintéztem Tribouillard-t. Az incidens előtt ő csak segédfelügyelő volt. Egyszóval nekem köszönheti, hogy most felügyelővé lépett elő, és hálából mindent megtett, amit csak tehetett értem.

Mivel egy sziú-indián türelme kell hozzá, hogy valaki rájöjjön, honnan hová mennek a telefonáló kopogások, és mivel az őrök nem fáradnak a megfejtésével, az egyetlen, aki ezt felderítheti, maga a felügyelő, vidáman közöltem hát Julot-val, hogy Batton felől nyugodtak lehetünk. Egész nap küldözgettük a táviratokat. Megtudtam, hogy közeleg az indulás ideje: már csak három vagy négy hónap, és indulunk a fegyenctelepre.

- 15 -

Két nappal később két-két őr a zárkából az igazgatói irodába vezetett bennünket. A bejárattal szembeni pulpitus mögött három ember ül. Olyan az egész, mint valami bíróság. Az igazgató játssza az elnök szerepét, az igazgatóhelyettes és a főfelügyelő az ülnökökét.

- Lám, lám, itt vannak a jómadarak! Van valami mondanivalójuk?

Julot nagyon sápadt, szeme bedagadt, bizonyára láza van. Szörnyen szenvedhetett ez alatt a három nap alatt törött karjával.

- Eltörött a karom - mondja halkan.

- Persze, hisz maga akarta, hogy eltörjék. Máskor majd nem keresi a verekedést. Ha majd itt lesz az orvos, jelentkezhet nála. Remélhetőleg egy héten belül megérkezik. Ez a várakozás nagyon üdvös lesz, s talán a fájdalom is a javára szolgál majd. Remélem, nem gondolta, hogy külön a maga becses személye miatt orvost hivatok? Hát csak várja ki, amíg a börtön orvosa megérkezik. Ettől függetlenül továbbra is a sötétzárkában maradnak.

Julot rám néz, s a szeméből ezt olvasom: "Ez a jól öltözött úriember milyen könnyedén dobálózik emberi életekkel!"

Az igazgató felé fordulok, és kitartóan nézem. Azt hiszi, hogy mondani akarok valamit.

- Mi az, nem tetszik tán a döntésem? Van valami panasza? - kérdi tőlem.

- A világon semmi, igazgató úr - válaszolom. - Csak különös vágyat érzek, hogy leköpjem magát, csak azért nem teszem, mert nem akarom bepiszkítani a nyálam.

Elvörösödött, és annyira meglepődött, hogy nem is értette meg azonnal, miről is van szó. De a főfelügyelő bezzeg megértette. Odakiáltott a felügyelőnek:

- Vigyék el, és alaposan lássák el a baját! Egy óra múlva a földön csúszva fog bocsánatot kérni. Majd én megtanítom! A cipőmet fogja nyalni. Ne bánjanak vele kesztyűs kézzel!

Két őr hátracsavarja a jobb karomat, másik kettő a balt. Elterülök a földön, két kezemet hátul felhúzzák egész a lapockámig. A bilinccsel együtt egy hüvelykszorítót is rám húznak, amely a bal mutatóujjamat és a jobb hüvelykujjamat egymáshoz lapítja, a főfelügyelő pedig a hajamnál fogva fölemel, mint valami állatot.

Nem részletezem, hogy mit műveltek velem. Elég annyi, hogy hátracsavart kezem bilincsben volt tizenegy napon át. Az életemet csakis Battonnak köszönhetem. Mindennap bedobta a zárkámba az előírásos cipót, de mivel a kezemet nem használhattam, nem tudtam enni belőle.

Még úgysem tudtam volna beleharapni, ha fejemet a rácshoz szorítom. Batton azonban, hogy életben maradjak, megfelelő mennyiségben harapásnyi kenyérdarabokat is bedobált a rácson.

Lábammal kis rakást csináltam belőlük, aztán hasra feküdtem, s úgy ettem, mint a kutyák. Minden egyes darabot jól megrágtam, hogy egy morzsányi se vesszen el.

A tizenkettedik napon, amikor levették rólam a bilincset, a vas már a nyers húsba vágott, helyenként a felpuffadt hús be is fedte a bilincset. A felügyelő megijedt, annál is inkább, mert a fájdalomtól elájultam. Magamhoz térítettek, s a betegszobába vezettek, ahol hyperoxiddal kitisztították a sebet. Az ápoló követelésére tetanuszoltást is kaptam. A két karom megmerevedett, és nem tudtam sem megmozdítani, sem kinyújtani. Jó félórán át dörzsölték kámforos olajjal, amíg újra le tudtam lógatni testem két oldalán.

Aztán visszavittek a zárkába, a felügyelő meglátva a tizenegy cipót, így szólt:

- Na, most valóságos lakomát csaphatsz! Furcsa, hogy nem is vagy olyan sovány, mint aki tizenegy napja koplal...

- Sok vizet ittam, főnök.

- Aha! Értem. Most aztán egyél jócskán, hogy egy kicsit felszedj magadra.

- S ezzel elment.

Szegény hülye! Amit mondott, csak azért mondta, mert meg volt győződve róla, hogy valóban nem ettem semmit tizenegy napja, s ha most telezabálom magam, belehalok a gyomorrontásba. No, arra aztán várhat. Estefelé Battontól dohányt és cigarettapapírt kaptam. Csak szívtam, szívtam, a füstöt pedig a kéménynyíláson át fújtam ki, fűtés úgysem volt. Legalább valami hasznát láttam ennek a nyílásnak.

Később átkopogtam Julot-nak. Ő is azt hitte, hogy tizenegy napja nem ettem, s óvatosságra intett. Nem mertem neki megmondani az igazat, mert féltem, hogy valamelyik piszok útközben lehallgatja a táviratomat. A karja sínben van, jókedvű, és gratulál, hogy ilyen stramm fiú vagyok.

- 16 -

Szerinte közeleg az indulás ideje. Az ápoló mondta neki, hogy az az oltóanyag, amellyel indulás előtt oltják be a fegyenceket, már megérkezett. Az oltóanyagot általában egy hónappal az indulás előtt szokták megkapni. Julot, nagyon meggondolatlanul, még azt is megkérdi, sikerült-e megőriznem a patronomat.

Igen, sikerült, de nem is tudom leírni, mit kellett szenvednem, hogy megőrizzem egyetlen kincsemet. A végbélnyílásomon fájdalmas sebek keletkeztek.

Három héttel később fölvezettek minket a sötétzárkából. Mi ütött beléjük?

Lezuhanyozhatunk: szappan, isteni melegvíz. Szinte újjászülettem. Julot, mint egy kölyök nevetgélt, és Bolond Pierrot is ragyog az életörömtől.

Mivel lent voltunk a sötétzárkában, fogalmunk sincs róla, hogy mi történt. A borbély nem hajlandó válaszolni rövid, suttogó kérdésemre: "Mi történik itt?"

Egy ronda pofájú ismeretlen így szól hozzám:

- Azt hiszem, hogy már nem kell visszamennünk a zárkába. Persze, félnek, hogy esetleg lejön ide egy ellenőr. Sebaj, egy a lényeg, hogy élünk.

Valamennyiünket egy-egy rendes cellába vezetnek. Ebédre meleg levest kapok -

negyvenhárom nap óta először. Egy fadarabkát találok benne. Ez van rajta: "Indulás egy hét múlva.

Holnap oltás."

Vajon ki küldhette?

Sohasem tudtam meg. Bizonyára az egyik jóindulatú szigorított értesített bennünket. Tudta, ha közülünk csak egy is tud a dologról, rövidesen mindenki megtudja. Az üzenet valószínűleg merő

véletlenségből került éppen hozzám.

Gyorsan értesítettem Julot-t: "Add tovább!"

Egész éjjel hallottam az ábécézést, de én, miután első üzenetemet leadtam, nem küldtem többet.

Nagyon jólesett az ágy. Nem akartam több kellemetlenséget. És főleg semmi kedvem sem lett volna visszamenni a sötétzárkába. Ma különösen nem.

Második füzet

ÚTBAN A FEGYENCTELEP FELE

SAINT-MARTIN-DE-RÉ

Este Batton három bagót küld és egy kis levelet: "Pillangó, tudom, hogy jó szívvel fogsz emlékezni rám. Igaz ugyan, hogy felügyelő vagyok, de igyekszem a lehető legkevesebb bajt okozni az elítélteknek. Csak azért vállaltam el ezt a posztot, mert kilenc gyermekem van, és szeretnék kegyelmet kapni. De igyekszem, hogy közben minél kevesebb szenvedést okozzak másoknak. Isten veled, jó szerencsét. Indulás holnapután."

Másnap harmincas csoportokba osztanak bennünket a fegyház folyosóján. Caenból érkezett ápolók oltanak be a trópusi betegségek ellen. Mindannyian három oltást és két liter tejet kapunk.

Dega mellettem áll. Tűnődőnek látom. Nem tartjuk be a beszédtilalmat, tudjuk, hogy közvetlenül az oltás után úgysem vihetnek sötétzárkába. Nyugodtan csevegünk a cirklerek orra előtt, nem mernek ránk szólni a városi ápolók miatt. Végre megszólal Dega:

- Lesz-e elég rabszállítójuk, hogy valamennyiünket egyszerre elvigyenek?

- Azt hiszem, nem.

- Saint-Martin-de-Ré messze van, s ha hatvanat visznek el közülünk naponta, tíz napig is eltart a szállítás, hiszen csak itt majdnem hatszázan vagyunk.

- Az a lényeg, hogy megkapjuk az oltást. Ez annyit jelent, hogy rajta vagyunk a listán, és biztosan elvisznek a kényszerre. Fel a fejjel, Dega, új élet kezdődik. Bízzál bennem, ahogy én bízok benned.

Elégedettség csillog a szemében, kezét a karomra teszi, és elismétli:

- Életre-halálra, Pilla!

Az úton semmi említésre méltó sem történt, ha csak az nem, hogy fuldokoltunk a káposztás kocsi rekeszeibe zárva. Az őrök semmiféle könyörgésre sem eresztettek be friss levegőt, még az

- 17 -

ajtót sem voltak hajlandók egy kicsit kinyitni. La Rochelle-be érve két társunkat holtan találták: megfulladtak.

A rakparton bámészkodók raja vett körül bennünket, Saint-Martin-de-Ré ugyanis sziget, ahonnan hajón kelünk majd át a tengerszoroson, a bámészkodók látták, amint a két szegény ördög holttestét kiemelték a kocsiból. Mi nem érdekeltük őket. Mivel az őröknek a Citadellában át kellett adniuk bennünket, mindegy, hogy élve vagy holtan, velünk együtt a holttesteket is a hajóra vitték.

Az átkelés nem tartott soká, de arra elég volt, hogy jó tengeri levegőt szippantsunk.

- Télakszag van - mondom Degának. Mosolyog. Julot mellettünk áll.

- Igen. Télakszag van - mondja ő is. - Én meg most oda megyek vissza, ahonnan öt évvel ezelőtt megszöktem. Abban a pillanatban tartóztattak le, mikor, én állat, ki akartam nyírni az orgazdámat, aki tíz éve föladott. Saint-Martinben tízes cellákba raknak majd bennünket, igyekezzünk egymás mellett maradni.

Julot tévedett. Alighogy megérkeztünk, két másikkal együtt kihívták a sorból, s külön csoportba osztották. Mindhárman szökött fegyencek voltak, akiket Franciaországban fogtak el újra, s már másodszor vittek a fegyenctelepre.

A tízszemélyes cellában megkezdődött a várakozás ideje. Szabad volt beszélgetni, dohányozni, jól elláttak élelemmel is. Ez az időszak csak a patron szempontjából volt veszélyes.

Minden látható ok nélkül hirtelen hívattak, meztelenre vetkőztettek, és aprólékosan átkutattak.

Először a testünket, fejünk búbjától a talpunkig, azután a ruháinkat. "Felöltözni!" S visszavittek a cellába. Még szemem előtt van a cella, az ebédlő s az udvar, ahol hosszú órákon át meneteltünk libasorban. Egy, kettő! Egy, kettő! Egy, kettő!... Százötvenen lépkedünk a csoportban. Hosszan kígyózik a sor, csattognak a facipők. Beszélgetni tilos. Aztán elhangzik a vezényszó: "Oszolj!" -

mindannyian leülünk a földre, a társadalmi rétegeknek megfelelő csoportokba verődve. Az egyik csoport a jasszoké, itt nem számít a származás: vannak köztük korzikaiak, marseille-iek, toulouse-iak, bretonok, párizsiak stb. Van egy ardéche-i is - én magam. Örömmel állapítom meg, hogy Ardéche-ből mindössze ketten vagyunk a szállítmány ezerkilencszáz emberéből: egy mezőőr, aki megölte a feleségét, és én. Következésképpen az ardéche-iek rendes emberek. A többi csoport találomra alakul, hiszen rengeteg embert visznek a fegyenctelepre - sokkal többet, mint ahány onnan valaha is visszatér... A várakozásnak ezeket a napjait megfigyelő napoknak nevezik, s ez igaz is: alaposan megfigyelnek bennünket.

Egyik nap épp a napon üldögélek, amikor egy ember odalép hozzám. Szemüveget visel, kicsi, sovány. Megpróbálom megállapítani, hogy melyik csoportba tartozhat, de ebben az

"egyenruhában" ez nagyon nehéz.

- Te vagy a Pillangó? - Erős korzikai tájszólással beszél.

- Én vagyok. Mit akarsz tőlem?

- Gyere a vécébe - mondja. S ezzel elmegy.

- Ez egy korzikai pitiáner - mondja Dega. - Valószínűleg hegyi zsivány. Mit akarhat tőled?

- Majd mindjárt megtudom.

Elindulok az udvar közepén álló budi felé, s mikor odaérek, úgy teszek, mintha vizelnék. A korzikai mellettem áll, ugyanabban a pozícióban. Nem néz rám, csak beszélni kezd:

- Pascal Matra sógora vagyok. Azt mondta nekem a beszélőn, hogy ha szükségem van valamire, forduljak hozzád.

- Igen, Pascal a barátom. Mit akarsz?

- Nem bírom tovább hordani a patront: vérhasom van. Senkiben sem bízom, félek, hogy ellopják tőlem, vagy a smasszerek megtalálják. Könyörgök, Pillangó, hordd helyettem néhány napig. - Megmutatja a patront, sokkal nagyobb, mint az enyém. Félek, hogy csapdát állít, s így akarja megtudni, van-e patronom: ha ugyanis azt válaszolom, nem biztos, hogy tudok-e majd kettőt hordani, megtudja, hogy nekem is van egy. Ezért hűvösen csak ennyit kérdezek:

- Mennyi van benne?

- Huszonötezer frank.

Ezután szó nélkül fogom a patront - nagyon tiszta volt - és a szeme láttára helyezem a végbélnyílásomba, közben az jár a fejemben, vajon hordhat-e egy ember kettőt? Még nem tudom.

Fölegyenesedem, fölhúzom a nadrágomat... minden rendben, nem érzem, hogy zavarna.

- Ignace Galganinak hívnak - mondja mielőtt elmegy. - Köszönöm Pillangó.

- 18 -

Visszamegyek Degához, s elmesélem az esetet.

- Nem túl nehéz?

- Nem.

- Akkor hát ne beszéljünk róla többet.

Igyekszünk olyanok közelébe férkőzni, akik már próbálkoztak télakkal: Julot-val, ha lehet, vagy Guittouval. Értesülésekre szomjazunk: mi van ott, hogy fognak bánni velünk, hogyan lehet megkártyázni, hogy két haver együtt maradhasson stb. A véletlen egy érdekes pasassal hozott össze bennünket. Egész különleges eset. Az illető korzikai, a fegyenctelepen született. Az apja ott volt felügyelő, s az Üdvösség Szigeteken élt az anyjával. Ő maga a Királyszigeten született, a három sziget egyikén - a másik kettő: a Szent József és az Ördögsziget - és milyen a sors! nem mint a felügyelő fia, hanem mint fegyenc tér most ide vissza.

Tizenkét évi kényszermunkát kapott egy betöréses lopásért. Tizenkilenc éves, nyílt arcú, fénylő szemű, csinos gyerek. Degával azonnal láttuk, hogy egy véletlen baleset áldozata. Az alvilágban nemigen járatos, de az értesülések, amelyekkel szolgálhat, nagyon hasznosak lehetnek még a számunkra. Mesél a Szigetekről, ahol tizennégy évet töltött. Elmondja például, hogy a dajkája a telepen egy fegyenc volt, híres apacs, aki késpárbajba keveredett a Montmartre-on az Aranysisakos szép szeméért.

Hasznos tanácsokkal látott el bennünket: télakolni csak a kontinensről, szárazföldről lehet, az Üdvösség Szigetekről lehetetlen, és csakis akkor, ha nem sorolnak a "társadalomra veszélyes"

kategóriába, mert azt, akit veszélyesnek nyilvánítanak, közvetlenül a saint-laurent-du-maroni kikötőbe való érkezés után - ideiglenesen vagy életfogytiglan, minősítése szerint - a Szigetekre internálják. Általában a fegyenceknek körülbelül öt százalékát viszik a Szigetekre. A többiek a kontinensen maradnak. A Szigetek éghajlata egészséges, de a kontinensé, ahogy Dega is mesélte, förtelmes, a sokfajta betegség lassanként kiszívja a fegyencek erejét, S nemcsak a természetes halál leselkedik rájuk, sokan erőszak áldozatául is esnek, stb.

Degával abban reménykedünk, hogy nem visznek a Szigetekre. De gombócot érzek a torkomban: és ha "veszélyesnek" nyilvánítanak? Életfogytos vagyok, aztán ez az eset Tribouillard-ral, meg a másik az igazgatóval! Bizony, jól benne vagyok a pácban!

Egyik nap híre megy, hogy semmiképp sem szabad a betegszobára menni, mert aki beteg vagy gyenge az utazáshoz, azt megmérgezik. Valószínűleg kacsa az egész. Egy párizsi fej, bizonyos Francis la Passe szerint az. Valóban volt egy mérgezés, de a bátyja, aki a betegszobán dolgozik, elmagyarázta neki, hogy történt az eset.

Az a mandró öngyilkos lett. Azt mondják, valaha nagy mackós volt, a háború idején a francia Titkos Szolgálat megbízottjaként kirámolta Genfben vagy Lausanne-ban a német követséget. Nagyon fontos dokumentumokat szerzett és adott át a francia ügynököknek. Hogy ezt végrehajthassa, a hekusok elengedték neki ötéves börtönbüntetését. 1920 óta csendesen élt, évente csupán egy-kétszer "dolgozott". Valahányszor elkapták, megzsarolta a Deuxiéme Bureau-t, s ez mindig közbelépett az érdekében, most az egyszer azonban nem ment a dolog. Húsz évet kapott, s velünk együtt indult útnak. Hogy elbliccelje a további utat, betegnek tettette magát, és a betegszobára került. Az ügynek - Francis la Passe bátyja szerint - egy ciánpirula vetett véget. A páncélszekrények és a Deuxiéme Bureau most már nyugodtan alhatnak.

Rengeteg históriát mesélnek az udvaron, igazakat és valótlanokat. Mindenesetre végighallgatjuk, ezzel is telik az idő.

Valahányszor a vécére megyek, az udvaron vagy a cellában, Degának velem kell jönnie a patronok miatt. Elém áll, és gondosan fedez, amíg előhalászom őket. Egy patron se kismiska. De most kettő van bennem, mert Galgani egyre rosszabbul érzi magát. És rejtélyes módon az a patron, amelyet másodiknak teszek fel, mindig másodiknak jön is ki: Az első pedig mindig elsőnek.

Hogyan fordulhattak meg a belemben, nem tudom, de így volt.

Egyik nap a borbélynál, borotválkozás közben, csaknem meggyilkolták Clousiot-t. Két késszúrás érte a szíve táján. Csodával határos módon mégis életben maradt. Egyik barátjától hallottam az esetet. Nagyon érdekes, egyszer majd elmesélem. A gyilkosság bosszúból történt. Aki akkor elhibázta, fél évvel később Cayenne-ben halt meg, mert a lencsefőzelékébe káliumbikromátot csempésztek. Szörnyű kínok közt halt meg. Az ápoló, aki az orvosnak segített a boncolásnál, elhozott nekünk egy körülbelül tizenkét centiméter hosszú béldarabot. Tizenhét lyuk volt rajta. Két

- 19 -

hónappal később a gyilkosát megfojtva találták betegágyán. Sosem derült ki hogy ki volt a tettes.

Tizenkét napja vagyunk Saint-Martin-de-Rében. Az erőd dugig tömve. Az őrök éjjel-nappal járják körútjukat.

A zuhanyozóban verekedés tört ki két testvér között. Úgy marták egymást, mint a kutyák, az incidens után egyiküket a mi cellánkba tették. André Bellard-nak hívták. Nem büntethették meg -

magyarázta nekem -, mert a hatóság követett el hibát: az őrök szigorú parancsot kaptak, hogy semmiképpen ne engedjék egymás közelébe a két testvért. Mikor meghallottuk a történetüket, megértettük, hogy miért.

André meggyilkolt egy gazdag öregasszonyt, s a pénzt Émile rejtette el. Émile később lebukott egy lopás miatt, és három évet kapott. Egyik nap a cellában a többi elítélt előtt dühösen kikelt a bátyja ellen, amiért nem küld neki pénzt cigarettára, s dühében kiteregette az egész szennyest: visszafizet ő ezért, az öregasszonyt ugyan André ölte meg, de ő, Émile rejtette el a pénzt.

Ha majd kiszabadul, nem ad neki egy fillért sem. Az egyik fogoly sietve beszámolt a hallottakról a börtönigazgatónak. A folytatás nem váratott magára sokáig: Andrét letartóztatták, s a két fivért halálra ítélték. A Santé-börtön siralomházának két szomszédos cellájában helyezték el őket.

Mindketten kegyelemért folyamodtak. Émile kegyelmi kérvényének a negyvenharmadik napon helyt adtak, Andréét azonban elutasították. André iránti emberségből Émile-t továbbra is a siralomházban tartották, s a két fivér mindennap együtt sétált, egymás mögött, lábukon lánccal.

A negyvenhatodik napon hajnali fél ötkor nyílik André cellájának ajtaja. Az ajtóban az igazgató, a törvényszéki írnok, s az ügyész, aki a fejét követelte. Kivégzés. De abban a pillanatban, amikor az igazgató előrelép, hogy beszélni kezdjen, az ügyvéd érkezik meg, rohanva, nyomában egy másik személy, aki egy iratot nyújt át az ügyésznek. Valamennyien visszahúzódnak a folyosóra.

André torka úgy összeszorul, hogy a nyálát sem bírja lenyelni. Lehetetlen, hogy egy folyamatban lévő kivégzést lefújjanak! És mégis. Csak másnap, az aggodalomban, kérdezősködéssel eltöltött órák után tudja meg az ügyvédjétől, hogy kivégzésének előestéjén Gorguloff megölte Doumer elnököt. De Doumer nem halt meg azonnal. Az ügyvéd egész éjszaka ott várt a klinikán, miután előzőleg értesítette az igazságügy-minisztert, hogy ha az elnök a kivégzés órája előtt meghalna (fél öt és öt között), a kivégzés elhalasztását kéri, azzal az indokkal, hogy a végrehajtó hatalom legfőbb képviselőjének posztja betöltetlen. Doumer négy óra két perckor halt meg. Az ügyvédnek épp csak annyi ideje maradt, hogy értesítse az Igazságügyi Minisztérium Központi Hivatalát, majd taxiba vágta magát a halasztást kézbesítő személy kíséretében, s három perccel azután érkezett, hogy a háromtagú csoport benyitott André ajtaján. A két testvér büntetését életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Az új elnök megválasztása napján az ügyvéd Versailles-ba utazott, és mihelyt Albert Lebrunt megválasztották, eléje terjesztette a kegyelmi kérvényt. Soha, egyetlen elnök sem utasítja vissza az első kérvényt, amelyet benyújtanak hozzá: "Lebrun aláírta - fejezte be André -, így aztán mégiscsak élek, és veletek utazom." Elnézem ezt az embert, aki az utolsó pillanatban menekült meg a nyaktilótól, s érzem, hogy minden eddigi szenvedésem sem ér fel az ő

kálváriájával.

De megkedvelni sohasem tudtam. Felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy megölt egy szegény öregasszonyt, csakhogy kirabolja. Ez az ember végtelenül szerencsésnek bizonyult.

Később, a Szent József-szigeten az öccsét is meggyilkolta. Az esetet sokan látták a fegyencek közül. Émile egy sziklán állva horgászott, a horgászás teljesen lekötötte a figyelmét. A hullámok erős moraja minden más zajt elnyomott. André - egy három méter hosszú bambuszbottal a kezében

- hátulról megközelítette az öccsét, egyet lökött rajta, s Émile egyensúlyát vesztve a mélybe zuhant.

A tenger hemzsegett a cápáktól. Émile-ből napi ételkülönlegesség lett. Az esti névsorolvasásnál észrevették eltűnését, s szökési kísérletnek könyvelték el. Senki sem beszélt róla többet. Négy vagy öt fegyenc, aki a sziget egyik magaslatán kókuszt gyűjtött, tanúja volt a jelenetnek. Természetesen rövid idő alatt mindenki tudott a dologról, az őröket kivéve. André Baillard-t soha senki sem háborgatta ez ügyben.

" Jó magaviselete" miatt Saint-Laurent-du-Maroniba vitték át, az áthelyezés számos előnnyel járt. Külön kis cellát kapott. Egyik nap, miután egy kis nézeteltérése támadt az egyik fegyenccel, a cellájába hívta, és egyetlen késszúrással kegyetlenül szíven szúrta. Az esetet jogos önvédelemnek minősítették, és felmentették. Mikor aztán a fegyenctelepet megszüntették, ismét csak "jó magaviselete" miatt kegyelmet kapott.

- 20 -

Saint-Martin-de-Ré tömve van foglyokkal. A foglyok egyik része, nyolcszáz-ezer fő

kényszermunkás, és körülbelül kilencszáz fő a gyarmatra deportáltak száma. A kényszermunkások általában valami súlyos vétket követtek el, vagy legalábbis bűnösnek mondták ki őket valami súlyos vétségben. A legkisebb büntetés hétévi kényszermunka, a legnagyobb életfogytiglan. A halálraítélt, akinek megkegyelmeznek, magától értetődően életfogytiglant kap. A deportáltakkal más a helyzet.

Ha háromszor vagy ennél többször rajtakapnak valakit valami kisebb vétségen - deportáltatják.

Ezek a javíthatatlan tolvajok, és érthető, ha a társadalom védekezik ellenük. De a deportálás, mint mellékbüntetés, mégis a civilizált népek szégyene. Vannak olyan ügyetlen kis tolvajok, akiket gyakran elkapnak, s bár egész pályafutásuk alatt nem loptak többet tízezer franknál, deportálják őket, ami ebben az időben mindig életfogytiglant jelentett. Egyetlen népnek sincs joga türelmetlenül, gyorsan ítélkeznie, azonnal megsemmisítenie azokat az embereket, akik kellemetlenkednek a társadalomnak. Inkább jó útra kéne téríteni őket, semmint ilyen embertelenül büntetni.

Tizenhét napja vagyunk Saint-Martin-de-Rében. Már tudjuk a hajó nevét, amely a fegyenctelepre visz majd bennünket: La Martiniére. Ezernyolcszázhetven elítéltet fog szállítani.

Ezen a reggelen az erődítmény udvarán felsorakozott a nyolc- vagy kilencszáz kényszermunkás.

Körülbelül egy órája állunk már itt, tízes csoportokban, és megtöltjük a téglalap alakú udvart.

Nyílik az ajtó, és egészen másféleképpen öltözött emberek lépnek ki rajta, mint azok az őrök, akiket eddig ismertünk. Égszínkék katonaruhát viselnek, nagyon jól öltözöttek. A csendőrtől is és a katonától is különböznek. Valamennyiük derekán széles öv, azon lóg a revolvertok. A fegyver agya kilátszik. Körülbelül nyolcvanan lehetnek. Egyeseken rangjelzés is látható. Valamennyiük bőre napbarnított, különböző korúak harmincöttől egészen ötvenig. Az idősebbek szimpatikusabbak, a fiatalok nagyképűen és fontoskodva düllesztik a mellüket. Vezérkarukat a Saint-Martin-de-Ré igazgatója, egy csendőrezredes, három vagy négy, a gyarmati hadsereg egyenruhájába öltözött doki és két, fehér reverendás lelkész kíséri. A csendőrezredes egy tölcsért emel a szájához. Azt várjuk, hogy "vigyázz"-t vezényel. Ehelyett azonban ezt kiáltja:

- Jól figyeljenek! Ettől a perctől kezdve az Igazságügyi Minisztériumot képviselő francia guayanai Büntető és Végrehajtó Hatóság felügyelete alatt állnak, a Hatóság székhelye: Cayenne.

Barrot őrnagy úr, átadom önnek a jelenlévő nyolcszáztizenhat elítéltet, itt a névsoruk is. Győződjék meg róla kérem, hogy valamennyien jelen vannak-e.

Megkezdődik a névsorolvasás: "Ez és ez - jelen, ez és ez - jelen stb." Mindez két órán át tartott, és mindent rendben találtak. Azután a két hatóság képviselője egy kis asztal mellett, amelyet külön erre az alkalomra hoztak az udvarra, kicserélte az okmányokat.

A tölcsért most Barrot őrnagy emeli a szájához, akinek ugyanolyan a rangjelzése, mint az ezredesnek, csak aranyszínű, nem pedig ezüst, mint a csendőrségnél:

- Hivatalos megnevezésük mostantól fogva: fegyenc, ez és ez a fegyenc, illetve - a törzskönyvi szám szerint - ilyen vagy olyan számú fegyenc. E perctől fogva a fegyenctelep különleges törvényei, szabályzatai, belső törvényszékei alá tartoznak, amelyek, ha szükséges, önökre vonatkozó döntéseket is hozhatnak. E független törvényszékek a fegyenctelepen elkövetett különböző vétségek miatt az egyszerű börtönbüntetéstől a halálbüntetésig mindenfajta ítéletet hozhatnak, természetesen a hatóság helyi szerveinek jogukban áll fegyelmi fenyítést, börtönbüntetést, illetve szigorított fogságot is alkalmazniuk, amit a büntetés-végrehajtó hatóság különféle helyiségeiben foganatosítanak. Ezek a közegek, akiket maguk előtt látnak, felügyelők.

"Felügyelő úr"-nak kell szólítaniuk őket. Vacsora után majd egy-egy tengerész-zsákot kapnak valamennyien, amelyben megtalálják a fegyencöltözéket. Mindenről gondoskodtunk, ezeken a holmikon kívül semmi másra nem lehet szükségük. Holnap felszállnak majd a La Martiniere hajóra.

Együtt utazunk. Ne keseredjenek el amiatt, hogy el kell menniük, mert a fegyenctelepen jobb soruk lesz, mint Franciaországban, szigorított fogságban. Beszélgethetnek, játszhatnak, énekelhetnek és dohányozhatnak, ha jól viselik magukat, nem lesz rossz bánásmódban részük. Arra kérem önöket, hogy amíg a fegyenctelepre érkezünk, kerüljék az egymás közti személyes nézeteltéréseket. Az utazás alatt szigorú rendnek kell lennie, remélem, hogy ezt megértik. Ha akad önök között olyan, aki nem érzi magát elég erősnek az utazáshoz, jelentkezzék a betegszobán, ahol azok az orvos-századosok fogják megvizsgálni, akik majd a szállítmányt is kísérik. Jó utazást kívánok.

Ezzel a szertartás befejeződött.

- 21 -

- Na, Dega, mi a véleményed?

- Öreg Pillangó, látom már, hogy igazam volt, amikor azt mondtam neked, hogy a legnagyobb veszély - a többi fegyenc. Az a mondat: "Kerüljék az egymás közti személyes nézeteltéréseket" - sokat elárul. Mit is várhatnánk ennyi gyilkos között!

- Te csak ne izgasd magad, bízzál bennem. Megkeresem Francis la Passe-t.

- A fivéred még mindig ápoló? - kérdem.

- Igen, ő nem fegyenc, csak deportált.

- Próbálj kapcsolatba lépni vele a lehető leggyorsabban, és kérj tőle egy orvosi szikét. Ha pénzt kér érte, mondd meg, hogy mennyi, én majd kifizetem.

Két órával később már a kezemben volt az erős, acélnyelű szike. Egyetlen hibája, hogy egy kicsit nagy, de mindegy, félelmetes fegyverhez jutottam.

Az udvar közepén, a budi mellett ülök, kértem, keressék meg nekem Galganit, hogy visszaadhassam a patronját, de ebben a szörnyű tolongásban, ezzel a nyolcszáz emberrel teli óriási udvaron nehéz bárkit is megtalálni. Megérkezésünk óta se Julot-t, se Guittout, se Suzinit nem láttam.

A közösségi élet nagy előnye, hogy az ember lát, beszél, mindig újabb társaságba keveredik, ha ugyan társaságnak lehet ezt nevezni. Annyi mindent kell elmondani, meghallgatni és csinálni, hogy nem jut idő a gondolkodásra. Érzem, hogy a múlt lassan elhalványul, másodlagossá válik a mindennapi élet gondjai mellett, ha egyszer a fegyenctelepre érünk, tán még azt is el kell felejtenünk, kik voltunk, miért és hogyan kerültünk ide, hogy ne foglalkozzunk semmi mással, csakis a szökéssel. Tévedtem, mert mindennél kényszerítőbbé és fontosabbá vált: életben maradni.

Hová tűntek a hekusok, az esküdtek, az ülnökök, a bírák, a feleségem, az apám, a barátaim?

Természetesen továbbra is élnek szívem egy rejtett zugában, de mondhatom, hogy talán az indulás lázától, attól, hogy fejest kell ugranom az ismeretlenségbe, vagy az új barátok és a különböző

ismeretségek miatt, mintha már nem lennének olyan lényegesek, mint azelőtt. Ez bizonyára pillanatnyi állapot csupán. Bármikor kinyithatom agyvelőmnek azt a kis fiókját, ahol a bennünket összefűző emlékeket őrzöm, s akkor újból jelenlevők lesznek.

De már jön is Galgani, elég bizonytalanul, mert még vastag szemüvegével is alig lát. Jobban néz ki. Odalép hozzám, egy szót sem szól, csak megszorítja a kezem.

- Szeretném visszaadni a patronodat - mondom. - Most már jól vagy, hordhatod és őrizheted magad. Nagyon nagy felelősség ez nekem az utazás alatt, s azt sem tudhatjuk, hogy vajon a telepen is egymás közelében leszünk-e, vagy hogy találkozunk-e egyáltalán. Jobb, ha most visszaadom.

Galgani szomorúan néz rám.

- Gyere be a vécébe, hogy visszaadhassam.

- Nem kell. Tartsd meg, neked adom ajándékba.

- Miért mondod ezt?

- Nem akarom, hogy meggyilkoljanak a patronomért. Inkább élek pénz nélkül, mint hogy megdögöljek miatta. Neked adom, mivel nem kockáztathatod az életedet az én gubám miatt. Ha már kockára teszed, legalább legyen valami hasznod belőle.

- Galgani, te félsz. Megfenyegettek? Sejtik, hogy van dohányod?

- Igen, állandóan követ három arab. Azért nem jöttem soha hozzád, nehogy megtudják kapcsolatunkat. Ahányszor csak vécére megyek, ha éjjel, ha nappal, a három sakál közül egy mindig mellém telepszik. Tüntetőleg mindig látni engedem, persze mintha csak véletlenül tenném, hogy nincs patronom, de ennek ellenére állandóan figyelnek. Arra gondolnak, hogy átadtam valakinek, csak azt nem tudják, kinek, és azért vannak állandóan a nyomomban, hogy lássák, mikor magamhoz veszem.

Látom Galganin, hogy valóban megfélemlítették, és tényleg üldözik. "Hol tanyáznak ezek?"

- kérdezem. "A konyha meg a mosókonyha közt" - mondja. "Jól van, maradj itt, mindjárt jövök, egyébként gyere inkább velem." Elindulunk a sakálok felé. Előhúzom a sapkám alól a szikét, s a nyelet a kezemben tartva, a pengét ingem jobb ujja alá csúsztatom. Ahogy a jelzett helyre érünk, mindjárt meglátom őket. Négyen vannak: három arab és egy Girando nevezetű korzikai. Egy csapásra megértem miről van szó: ez a korzikai, akit a vagányok kizártak maguk közül, súgta be a dolgot a sakáloknak. Tudja, hogy Galgani Pascal Matra sógora, s így lehetetlen, hogy ne legyen patronja.

- 22 -

- Na mi van, Mokrane?

- Semmi különös, Pillangó. És veled?

- Valami nem tetszik nekem. Azért jöttem, hogy megmondjam neked: Galgani a barátom.

Ha bármi történne vele, először téged ültetlek fel a felhő szélére, Girando, aztán ezeket itt.

Vegyétek, ahogy akarjátok.

Mokrane feláll. Ugyanolyan magas, mint én, körülbelül egy méter hetven centi, s ugyanolyan vállas is. A kihívásra olyan mozdulatot tesz, mint aki verekedni akar. Ekkor azonban hirtelen előhúzom a csillogó, vadonatúj szikét, a tenyeremre fektetem a pengét, és csak ennyit mondok:

- Ha megmozdulsz, leszúrlak, mint egy blökit.

Teljesen megzavarodik, hogy a rengeteg motozás ellenére fegyvert lát nálam, de fellépésemtől is, s főleg a fegyver hosszától, így szól:

- Azért álltam fel, hogy beszélgessünk, nem pedig, hogy verekedjünk.

Tudtam, hogy ez nem igaz, de az én érdekem is az volt, hogy ne sértsem meg a barátai előtt.

Elegáns kibúvót adtam hát neki:

- Rendben van. Azért álltál fel, hogy beszélgessünk...

- Nem tudtam, hogy Galgani a barátod. Azt hittem, hogy egy pitiáner, és mivel le vagyok égve, mindenáron dohányhoz kell jutnom, hogy megszökhessek. Ezt meg kell értened, Pillangó.

- Rendben van, ez természetes. Jogod van hozzá, Mokrane, hogy harcolj az életedért. De Galgani tabu. Másutt fogjál verebet.

Kezet szorítunk. Hű! Ebből szerencsésen kimásztam, mert ha meg kellett volna ölnöm ezt a mandrót, nem mehettem volna el a holnapi szállítmánnyal. Csak később jöttem rá, hogy hibát követtem el. Galgani visszakísért. "Ne beszélj senkinek erről az incidensről. Nem akarom, hogy Dega apó leszidjon érte" - mondtam. Próbáltam meggyőzni Galganit, hogy fogadja el a patront, de ő

azt válaszolta: "Majd holnap. Indulás előtt." Másnap azonban úgy elbújt, hogy végül mégiscsak két patronnal indultam a fegyenctelepre.

Ezen az éjszakán a cellában mind a tizenegy ember hallgatott. Mindenki arra gondolt, hogy ez az utolsó nap, amit még francia földön töltünk. Majdnem valamennyien szomorúan hagyjuk el mindörökre Franciaországot, hogy egy ismeretlen földre tegyük a lábunkat, ahol ismeretlen életmód vár, és lesz végzetünk.

Dega sem beszél. Mellettem ül, a rácsos ajtó közelében, amely a folyosóra nyílik, és amelyen át egy kis friss levegő áramlik be. Alaposan össze vagyok zavarva. Arról, hogy mi vár ránk, olyan ellentmondó értesüléseket kaptunk, hogy nem is tudom, elégedett legyek-e, szomorú vagy kétségbeesett.

Azok az emberek, akik a cellában köröttem ülnek, mind az alvilágból valók. Az egyetlen a telepen született kis korzikai, aki nem igazi vagány. Ezek az emberek mind meglehetősen zavaros lelkiállapotban vannak. A pillanat súlya és fontossága csaknem megnémítja őket. A cigarettafüstöt a huzat kiviszi a cellából, s ha nem akarjuk, hogy a füst csípje a szemünket, a füstfelhő szintjénél alacsonyabbra kell ülnünk. Senki sem alszik, talán csak André Baillard, de ő aztán nyugodtan alhat, hiszen egyszer már majdnem az életét vesztette el. Ennél már csak jobb jöhet.

Életem filmje gyorsan pereg előttem: gyermekkorom családom körében, mindenki szeretettel, gondoskodással, figyelemmel vesz körül. A virágos mezők, a patakok csobogása, a dió íze meg a baracké, a szilváé, amely bőven termett a kertünkben; a minden tavasszal az ajtónk előtt virágzó mimóza illata, házunk külseje és belseje - mind az enyéimről beszél; a képek gyorsan peregnek szemem előtt; és ez hangosfilm is: szegény anyám hangját is hallom, aki annyira szeretett engem, s mindig szelíd és mosolygós apámét is; a Clara ugatását, apám vadászkutyájáét: a kertbe hív játszani. Ez a film, ez a bűvös laterna magica, akaratom ellenére, szinte öntudatlanul elém vetíti életem legszebb pillanatainak játszótársait: a lányokat és a fiúkat, és ez a mágikus kaleidoszkóp édes érzéssel tölti meg az utolsó éjszakát a nagy út előtt, amely ismeretlen jövőbe vezet.

Mérleget csinálok. Lássuk csak: huszonhat éves vagyok, egészséges, hasamban saját ötezerhatszáz frankomon kívül Galgani huszonötezrével. Mellettem Degának tízezerje van. Tehát körülbelül negyvenezer frankkal számolhatok, mert ha Galgani képtelen most megvédeni a pénzét, képtelen lesz a hajón és Guayanában is. Ezt ő is tudja jól, azért is nem jött a patronért. Tehát nyugodtan számíthatok erre a pénzre, ha megszököm, természetesen úgy, hogy Galganit is

- 23 -

magammal viszem, neki is hasznot kell húznia belőle, hisz végül is a pénz az övé. Így hasznát látja majd a vagyonának, de ugyanúgy én is hasznot húzhatok belőle. Negyvenezer frank sok pénz, könnyedén vásárolhatok cinkosokat, büntetésüket töltő fegyenceket, lepénzelhetek szabadultakat és felügyelőket egyaránt.

A végeredmény tehát pozitív. Alighogy megérkezünk, meg kell szöknöm Degával és Galganival, és egyedül a szökésre kell összpontosítanom minden figyelmemet. Megérintem a szikét, jólesőn érzem az acélnyél hidegét. Egy ilyen félelmetes fegyver biztonságot ad.

Hasznosságáról már megbizonyosodtam, mikor az az incidensem volt az arabokkal. Hajnali három óra felé a szigorított börtönre ítéltek lerakják az ajtók elé a tizenegy. daróc tengerész-zsákot, mind degeszre tömve, valamennyin egy-egy nagy címke. Az egyik zsák csücske belóg a rácson. A címkén ez olvasható: C... Pierre, 30 éves, egy méter hetvenhárom magas, nyakbőség 42-es, cipőméret 41-es, törzskönyvi szám X... Ez a Pierre C... a Bolond Pierrot. Egy bordeaux-i gyerek, akit Párizsban gyilkosságért húszévi kényszermunkára ítéltek.

Ez a fiú a tisztességes vagányokhoz tartozik. Egyenes és becsületes. Jól ismerem. A zsákra ragasztott cédulából láthattam, hogy milyen szervezett és alapos a fegyenctelepet irányító hatóság.

Körültekintőbb, mint a kaszárnyáké, ahol éppen csak megsaccolják a méreteket. Itt mindent előre feljegyeznek, s mindenki a méretének megfelelő ruhát kap. A zsákból kikandikált a fegyencruha: fehér alapon függőleges vörös csíkozású. Ilyen öltözékben aztán nem lehet észrevétlenül sétálgatni.

Erőszakkal próbálom felidézni, magam elé képzelni az ülnököket, az esküdteket, az ügyészt stb. De agyam egyszerűen nem engedelmeskedik, makacsul csak azzal foglalkozik, ami körülöttem történik. S ekkor megértem: hogy képzeletem kedvére csapongjon, mint a Conciergerie-ben, vagy Beaulicu-ben, egyedül kell lennem, teljesen egyedül. Mikor erre rádöbbenek, mintha megkönnyebbülnék, és megértem, hogy a rám váró közösségi élet új szükségleteket, más gondolatokat és terveket szül majd.

Bolond Pierre a rácshoz jön, és megszólít:

- Jól vagy, Pilla?

- És te?

- Én megvagyok, mindig arról álmodoztam, hogy egyszer elmegyek Amerikába, de minthogy világéletemben nagy játékos voltam, sosem tudtam elég pénzt összehozni az utazáshoz.

Most a hék jóvoltából ingyen utazhatom. Egy szavunk se lehet, igazam van, Pillangó?

Természetes hangon beszél, hencegés nélkül. Érezni, hogy tökéletesen bízik önmagában.

- S az ingyenes utazásnak, amely a hekusoknak köszönhető, megvannak az előnyei. Sokkal szívesebben megyek a telepre, mint hogy Franciaországban, szigorítottban nyomjak le tizenöt évet.

- Az sem mindegy, hogyan fejezi be az ember! Nem igaz? Bepörögni egy cellában, vagy testileg megnyomorodva meghalni Franciaország valamelyik szigorított sötétzárkájában még rosszabb, mint sárgalázban vagy leprában megdögleni, legalábbis szerintem.

- Szerintem is.

- Nézd csak, Pierrot, ez itt a te cédulád.

Előrehajlik, nagyon figyelmesen kezdi betűzni a szöveget:

- Szeretnék belebújni ebbe a ruhába, mi lenne, ha kinyitnám a hálót és felöltöznék? Nem szólnának érte semmit. Végül is az én holmim.

- Várj a sorodra. Ne hozz bajt a fejünkre, Pierre. Szeretnék egy kis nyugalmat.

Ebben ő is egyetért, és elhúzódik a rácstól.

Louis Dega rám néz:

- Fiacskám, ez az utolsó éjszakánk. Holnap már messze járunk szép hazánktól - mondja.

- Szép hazánk igazságszolgáltatása nem valami szép, Dega. Talán megismerünk még olyan országokat, amelyek ugyan kevésbé szépek, de ahol emberségesebben bánnak azokkal, akik hibát követtek el.

Nem is tudtam akkor, milyen igazat beszélek, de a jövő igazolt. Aztán újra hallgattunk.

INDULÁS A FEGYENCTELEPRE

Hat órakor nagy készülődés. A szigorítottak behozzák a kávét, aztán négy felügyelő érkezik.

Most fehér ruhában vannak, a revolver az oldalukon. Kifogástalanul fehér zubbonyuk gombjai

- 24 -

aranyozottak. Egyikük bal mandzsettáján három aranyszínű csík fut V alakban, vállpántja azonban nincs.

- Fegyencek, jöjjetek kettesével a folyosóra. Mindenki, keresse meg a zsákját, a nevetek rajta van a címkén. Fogjátok a zsákot, álljatok a fal mellé, szemben a folyosóval, a zsákot tegyétek magatok elé a földre.

Körülbelül húsz perc alatt felsorakozunk - előttünk a földön a zsákok.

- Vetkőzzetek le, a holmitokat csomagoljátok a zubbonyba, és az ujjával kössétek át az egészet... Helyes. Te ott, szedd össze a csomagokat, és vidd őket a cellába... Öltözzetek fel, vegyétek fel az alsónadrágot, a trikót, a csíkos nadrágot és inget, harisnyát, cipőt... Mindenki felöltözött?

- Igen, felügyelő úr.

- Rendben van.

- A gyapjúzubbonyt ne tegyétek vissza a zsákba, szükségetek lesz rá, ha esik, és hideg van.

Zsákot a bal vállra!... Kettes sorokban utánam!

A tisztes megy elöl, két felügyelő oldalt, a negyedik pedig hátul. Így indul el kis különítményünk az udvar felé. Körülbelül két óra alatt felsorakozott a nyolcszáztíz fegyenc.

Kijelölték az első negyven embert, köztük minket is Louis Degával, meg a három már egyszer megszököttet: Julot-t, Galganit és Santinit. Tízes sorokban rendeztek bennünket. Minden menetoszlopot egy felügyelő vezet. Nincs rajtunk sem lánc, sem bilincs. Előttünk, körülbelül három méter távolságban, tíz csendőr megy háttal a menetiránynak, arccal felénk. Kezükben puska. Végig az úton így mennek: hátrafelé, s egy-egy csendőrtársuk a vállszíjuknál fogva vezeti őket.

A Citadella nagy kapuja kinyílik, és a különítmény megindul. Abban a sorrendben, ahogy elhagyjuk az erődöt, közrefognak a csendőrök, puska vagy golyószóró a kezükben, és tőlünk körülbelül két méterre megindulnak mellettünk. Hatalmas, bámészkodó tömeget kell távol tartaniuk tőlünk, a közönséget. Utunk közepe felé az egyik ablakból éles füttyszót hallok. Fölnézek, és észreveszem a feleségemet, Nénette-et és Antoine D...-t, egyik barátomat, egy másik ablakban Paula áll, Dega felesége és a barátja, Antoine Giletti. Dega is észrevette őket, s ameddig csak lehet, úgy megyünk, hogy az ablakra szögezzük a tekintetünket. Akkor láttam utoljára a feleségemet és a barátomat, Antoine-t is, aki később Marseille-ben egy bombatámadáskor halt meg. Senki sem beszél, tökéletes csöndben vonulunk. Sem a foglyok, sem a felügyelők, sem a csendőrök, sem a közönség nem merte megzavarni ezt a szívet tépő pillanatot, mindenki megértette, hogy ez az ezernyolcszáz ember most készül mindörökre eltűnni az életből.

Hajóra szállunk. Mi, az első negyven, a hajófenékben egy vastag rácsokkal körülzárt ketrecbe kerülünk. Ajtaján egy cédula lóg. Elolvasom: "Egyes számú terem, negyven különlegesnek. Állandó szigorú felügyelet." Mindannyian kapunk egy függőágyat, amelyet a falba vert vasgyűrűkre kell majd akasztani. Valaki megölel, Julot az. Számára mindez ismerős hiszen tíz évvel ezelőtt megtette már ugyanezt az utat, tudja, hogy miről van szó.

- Gyere ide, gyorsan - mondja. - Akaszd a táskád annak az ágynak a kampójára, ahol majd aludni akarsz. Ez itt épp két csukott hajóablak között van, de ha a tengeren leszünk, kinyitják majd, és sokkal jobban kapunk levegőt, mint bárhol másutt ebben a ketrecben.

Bemutatom neki Degát. Javában beszélgetünk, mikor egy ember közeledik hozzánk. Julot egy karmozdulattal megállítja:

- Errefelé ne gyere - mondja neki -, ha élve akarsz a kényszerre érni. Megértetted?

- Igen - mondja a másik.

- Tudod, hogy miért?

- Igen.

- Nahát, akkor hordd el magad!

A pasas elmegy.

Dega boldog tekintélyünk ilyen jeles megnyilvánulása láttán, s nem is titkolja örömét.

- Veletek, kettőtökkel aztán nyugodtan alhatom.

- Velünk itt nagyobb biztonságban vagy - mondja Julot -, mint akár egy part menti villában, aminek nyitva felejtették az ablakát.

- 25 -

Az utazás tizennyolc napig tartott. Egyetlen zavaró incidens: egyik éjszaka harsány kiáltásra ébredünk. Egy pasast holtan találtak nagy késsel a hátában. A kés alulról fölfelé hatolt belé, és mielőtt keresztülszúrta volna, előbb a függőágyat vágta át. A kés félelmes fegyver, több mint húsz centiméter hosszú. Azonnal huszonöt-harminc felügyelő szegezte ránk revolverét, illetve puskáját.

- Levetkőzni, gyorsan! - kiabálták.

Anyaszült meztelenre vetkőzik mindenki. Tudtam, hogy most motozás következik. A szikét meztelen jobb lábam alá tettem, igyekezve, hogy inkább a bal lábamra támaszkodjam, nehogy a jobbot felsebezze a penge. A jobb lábam jól takarja a szikét. Négy felügyelő lép be, s megkezdi a ruhák és cipők átkutatását. Mielőtt belépnek, fegyvereiket a ketrec ajtajára akasztják, az ajtót bezárják, s a kívül levők ránk szegzik fegyvereiket.

- Aki megmozdul, meghal - mondja az egyik vezető. A motozás során három kést, két kihegyezett ácsszöget, egy dugóhúzót és egy aranypatront találtak. Hat, még mindig meztelen embert, kikísértek az előtérbe. A fegyencszállítmány két orvosa és a hajó parancsnoka kíséretében megjelenik Barrot őrnagy. Miután a smasszerek kimentek a ketrecünkből, senki sem várt tovább parancsra, és mindenki felöltözött. Újra magamhoz vettem a szikémet.

A felügyelők az előtér végébe húzódtak. Középen Barrot, a többiek a lépcső mellett. Velük szemben a hat ember sorban, meztelenül, vigyázzban.

- Ez az övé - mondja a motozást vezető smasszer, kezében egy késsel s a tulajdonosra mutat.

- Igen, ez az enyém.

- Rendben van - mondja Barrot. - Az út további részét a hajógépek fölött levő cellában fogja tölteni.

Azután a szögek, a dugóhúzó és a kések is gazdára találtak. Valamennyiüket - még mindig meztelenül-, két-két smasszer felvezette a lépcsőn. A földön már csak egy kés és az aranypatron maradt, s a hozzájuk tartozó egyetlen ember. Fiatal, huszonhárom vagy huszonöt éves, jól megtermett, legalább egy méter nyolcvan centi, atlétatermetű, kékszemű fiú.

- Ez itt a tiéd, ugye? - kérdi a smasszer az aranypatronra mutatva.

- Igen, az enyém.

- Mi van benne? - kérdezi Barrot őrnagy, s felemeli a földről.

- Háromszáz angol font, kétszáz dollár és két ötkarátos gyémánt.

- Nos, jó, majd mindjárt meglátjuk.

Szétsrófolja a patront, de minthogy az őrnagyot körbeállják a többiek, semmit sem látunk, csak azt halljuk, amikor megszólal:

- Pontosan annyi. A neved?

- Salvidia Romeo.

- Olasz vagy?

- Igen, uram.

- A patron miatt nem kapsz büntetést, csak a kés miatt.

- Bocsánat, a kés nem az enyém.

- Ne mondj már ilyet, a cipődben találtam - mondja a smasszer.

- Ismétlem, a kés nem az enyém.

- Szóval hazudok?

- Nem, csak téved.

- Akkor kié a kés? - kérdi Barrot őrnagy. - Ha nem a tiéd, nyilván valaki másé?

- Nem az enyém, annyit tudok.

- Ha nem akarsz magánzárkába kerülni, ahol meg fogsz főni, mert közvetlenül a kazánok fölött van, mondd meg, hogy kié a kés.

- Nem tudom.

- Ezt mered a pofámba mondani? Találunk a cipődben egy kést és nem tudod, hogy kié?

Hülyének nézel? Vagy a tiéd, vagy tudnod kell, ki tette oda. Felelj!

- Nem az enyém, és hogy kié, azt nem az én kötelességem megmondani. Nem vagyok mószer. Vagy úgy nézek ki, mint egy felügyelő?

- Felügyelő, bilincselje meg ezt az alakot. Drágán fogsz megfizetni szemtelen viselkedésedért.

- 26 -

A hajó parancsnoka és Barrot őrnagy néhány szót vált egymással. A hajóparancsnok utasítást ad egyik helyettesének, s az a fedélzetre megy. Néhány perccel később egy breton tengerész érkezik, igazi óriás, kezében egy vízzel - nyilván tengervízzel - teli favödörrel, meg egy öklömnyi vastagságú kötélcsomóval. A fiút térden állva a lépcsőfeljáró utolsó fokához kötözik. A tengerész beáztatja a kötelet a vödörbe, aztán széles mozdulattal, teljes erejéből lecsap a szegény ördög fenekére, derekára és a hátára. Egyetlen kiáltás sem hagyja el az ajkát, csorog a vér a fenekéből és az oldalából. A halotti csendben hirtelen egy kiáltás hallatszik a mi ketrecünkből:

- Piszok banda!

Mintha csak jeladásra vártunk volna, egyszerre mindenki kiabálni kezd: "Gyilkosok!"

"Gazemberek!" "Rohadtak!" S minél inkább fenyegetnek, annál jobban ordítunk, míg végül a parancsnok elkiáltja magát:

- Gőzt!

A matrózok megforgatják a kerekeket, és a gőz olyan erővel zúdul ránk, hogy egy pillanat alatt mindenki hasra esik. A gőzlökések a mell táján értek. Megrémültünk. A sebesültek nem mertek panaszkodni, a fájdalom nem is tartott sokáig, a gőztől mégis pánikba estünk.

- Remélem, hogy megértettük egymást, forrófejűek? A legkisebb rendbontás, és jön a gőz.

Megértettétek? Álljatok föl!

Csak három ember kapott égési sebeket. Átvitték őket a betegszobába. A megkorbácsoltat betették hozzánk a ketrecbe. Hat évvel később halt meg, amikor velem megszökött.

Az utazás tizennyolc napja alatt igyekeztünk értesüléseket gyűjteni a fegyenctelepről, próbáltuk elképzelni, milyen sors vár ránk. Végül is semmi sem úgy történt, ahogy gondoltuk, mégis jó volt, hogy Julot kissé tájékoztatott bennünket. Például megtudtuk, hogy a falu, Saint-Laurent-du-Maroni százhúsz kilométerre van a tengertől, egy folyó partján, amelynek neve Maroni.

- Ebben a faluban van a fegyintézet - magyarázza Julot -, a telep központja. A megérkezés után itt osztályoznak majd bennünket. A deportáltak egyenesen az innen százötven kilométerre levő

Saint Jean nevezetű büntetőtelepre mennek. A fegyenceket három csoportra osztják: A nagyon veszélyeseket a megérkezés órájában különválasztják, és a büntetőtelep celláiban helyezik el, majd az Üdvösség Szigetekre szállítják őket. Ott maradnak ideiglenesen vagy életfogytiglan. A Szigetek ötszáz kilométerre vannak Saint-Laurent-tól és száz kilométerre Guayanától. A nevük: Király-szigetek, a legnagyobb közülük Szent József, ahol a fegyenctelep szigorított fogdája van, a legkisebb pedig az Ördögsziget. Fegyencet csak egészen különleges esetben küldenek az Ördögszigetre. Ott jobbára politikai foglyokat őriznek.

Azután jönnek a "másodosztályú" veszélyesek: ők a saint-laurent-i táborban maradnak, és kerti munkára, földművelésre fogják őket. Ha szükség van rájuk, a kényszermunka-telepekre Küldik: a Forestier, a Charvin, a Cascade, a Cricque Rouge vagy a 42. kilométer nevű telepre, amelyet másként haláltábornak neveznek.

Aztán jön a normálkategória: ők a konyhán, a község, a tábor takarításában segédkeznek, különféle műhelyekben dolgoznak, asztalos, festő, kovács-, villanyszerelő-műhelyben, kárpitos- és szabóműhelyekben, mosodákban stb.

A megérkezés pillanata a döntő. Azt, akit azonnal cellába visznek, biztosan a Szigetekre szállítják, ez pedig mindenféle szökést lehetetlenné tesz. Egyetlen egérút lehetséges: gyorsan megsebesülni, fölvágni a térdet vagy a hasat, kórházba kerülni, és onnan megszökni. Semmiképpen sem szabad a Szigetekre kerülni. Akad ugyan még egy lehetőség: ha az elítélteket szállító hajó még nincs indulásra készen, le kell pénzelni az ápolót, hogy adjon egy terpentininjekciót az egyik ízületbe, vagy egy vizeletbe áztatott hajszálat húzzon a bőr alá, amitől a seb elfertőződik. Esetleg ként lélegeztet be, aztán jelenti az orvosnak, hogy a rabnak negyvenfokos láza van. Vagyis a várakozási időt kihasználva, mindenáron kórházba kell kerülni.

Ha nem hívnak azonnal, hanem a többiekkel együtt a tábor barakkjaiban helyeznek el, akkor még van idő a cselekvésre. Ebben az esetben nem kell ahhoz ragaszkodni, hogy a tábor területén dolgozzunk. Le kell pénzelni a könyvelőt, hogy a várban adjon munkát, például pöcegödörtisztítást, utcaseprést vagy bármi melót valamelyik maszek vállalkozó fűrésztelepén. Ha valaki a táboron kívülre jár dolgozni, és csak esténként kell visszatérnie, könnyen kapcsolatot találhat a faluban letelepült szabadult fegyencekkel vagy kínaiakkal, akik segítenek előkészíteni a szökést.

Semmiképpen sem szabad a falu körüli táborba kerülni: ezekben nagyon gyorsan megdöglik az

- 27 -

ember. Vannak bizonyos táborok, ahol senki sem bírja tovább három hónapnál. Minden embernek napi egy köbméter fát kell kivágnia.

Julot sok értékes adatot rágott a szánkba az utazás alatt. Ő már tudja, hogy mit kell tennie.

Tisztában van vele, hogy őt mint szökött fegyencet, ha megérkezünk, egyenesen a zárkába viszik.

Van azonban egy kis kése, amelyet a patronjában tart. Megérkezéskor elő fogja venni, és fölhasítja vele a térdét. Miközben jövünk le a hajóról, mindenki szeme láttára leesik majd a létráról. Arra számít, hogy így a kikötőből egyenesen a kórházba viszik. Pontosan így is történt.

SAINT-LAURENT-DU-MARONI

A felügyelők váltották egymást, hogy átöltözhessenek. Valamennyien fehér ruhában térnek vissza, fejükön az ellenzős katonasapka helyett trópusi sisakkal. "Lassan megérkezünk" - mondja Julot. Rettenetes meleg van, az ablakokat becsukták. Az ablakon át látni lehet a vidéket. Ez tehát a Maroni. A víz iszapos. Az őserdő bujazöld. Madarak röppennek föl, megriadva a hajó szirénájától.

Lassan haladunk, jól megfigyelhetjük a sötétzöld, sűrű és buja növényzetet. Megpillantjuk az első

bádogtetejű faházakat is. Sok néger férfi és asszony ül a házak ajtaja előtt, és nézi, amint elúszik előttük a hajó. Nem fogadnak kitörő örömmel, megszokták már ezeket az emberi rakománnyal telt hajókat. Három szirénabúgás és a propeller zaja tudatja, hogy megérkeztünk. Azután elül a gépzaj.

Egy légy zümmögését is meg lehetne hallani.

Senki sem beszél. Julot előhúzza a kését, és a varrások mentén felhasítja a nadrágját. A húsba majd csak a hajóhídon vág bele, nehogy itt lenn vérnyomok maradjanak. A felügyelők kinyitják a ketrec ajtaját, és hármas sorokba rendeznek bennünket. A negyedik sorban állunk, Degával közrefogjuk Julot-t, felmegyünk a fedélzetre. Délután két óra van, tűz a nap a szemembe és tar koponyámra. Felsorakozunk, majd megindulunk a hajóhíd irányába. Ahogy az elsők rálépnek a hídra, megfogom Julot zsákját, ő pedig meghúzza térdén a bőrt, beledöfi a kést, és egy hét-nyolc centi hosszú vágást ejt. Aztán a kést a kezembe csúsztatja, s visszaveszi a zsákját. Abban a pillanatban, ahogy a hajóhídra érünk, elesik, és végiggurul a pallón. Felsegítik. Látják, hogy megsebesült, hívják a sebesültszállítókat.

A jelenet pontosan úgy zajlott le, ahogy eltervezte: hordágyon vitte el két ember.

Tarka, kíváncsi tömeg fogad bennünket. Négerek, félvérek, indiánok, kínaiak meg fehér emberroncsok (a fehérek bizonyára szabadult fegyencek). Szemrevételeznek mindenkit, aki a hajóból kiszáll, s beáll a sorba. Jól öltözött civilek, nők, nyári ruhában, és kölykök ácsorognak a másik oldalon - valamennyiük fején trópusi sisak. Ők is az újonnan érkezetteket bámulják. Amikor kétszázan vagyunk, elindul a menet. Körülbelül tízpercnyi út után egy vastag, nagyon magas deszkakapu elé érkezünk, amelyen egy tábla lóg: "Saint-Laurent-du-Maroni Büntetőtelep.

Befogadóképesség: 3000 ember." Kinyílik a kapu, tízes sorokban belépünk. "Egy-kettő, egy-kettő, indulj!" Az itteni fegyencek izgatottan lesik érkezésünket. Fönt, az ablakokban vagy nagyobb kövekre kapaszkodva gubbasztanak, hogy jobban lássanak.

Az udvar közepére érve, elhangzik a kiáltás: "Állj! Zsákokat a földre! Ti meg osszátok szét a kalapokat!" Valamennyien kapunk egy szalmakalapot, szükség is van rá: két vagy három ember már összeesett a napszúrástól. Összenézünk Degával: az egyik vállpántos smasszer listát vesz a kezébe. Mindketten arra gondolunk, amit Julot mondott. Először Guittout szólítják: "Ide hozzám!"

Két felügyelő elvezeti. Suzinit, Girasolt ugyanúgy.

- Jules Pignard!

- Jules Pignard (ez Julot) megsebesült, kórházba vitték.

- Rendben. (Ezeket viszik tehát a Szigetekre.)

- Jól figyeljenek - folytatja a felügyelő. - Akit szólítok, vegye zsákját a vállára, és sorakozzon az egyes számú sárga barakk előtt. Ez és ez, jelen, stb.

Dega, Carrier és én a többiekkel együtt a barakk előtt sorakozunk. Kinyitják előttünk az ajtót, és egy körülbelül húsz méter hosszú téglalap alakú terembe lépünk, közepén két méter széles átjáró, amelynek jobb és bal oldalán vaskorlát fut a terem egyik végétől a másikig. A függőágyak hálójának egyik vége a falhoz, a másik vége a korláthoz van erősítve. Minden hálón egy takaró. Ott helyezkedünk el, ahol akarunk. Dega, Bolond Pierrot, Santori, Grandet és én, öt egymás melletti ágyat választunk és letanyázunk. Elsétálok a terem végébe: jobbra vannak a zuhanyozók, balra a

- 28 -

vécék, folyóvíz nincs. Az ablak korlátaira kapaszkodva, végignézzük, ahogy az utánunk jövőket osztályozzák. Louis Dega, Bolond Pierrot és én sugárzunk a boldogságtól: nem internáltak, hiszen közös barakkba kerültünk. Különben már megérkezésünk után azonnal külön cellába tettek volna -

így magyarázta legalábbis Julot. Mindenki elégedett, egészen délután öt óráig, amikor egyszer csak megszólal Grandet:

- Furcsa, hogy ebből a szállítmányból senkit sem internáltak. Nagyon különös. No de annál jobb. - Grandet kirabolta egy börtön páncélszekrényét, ezen nevetett egész Franciaország.

A trópusokon az éjszaka és a nappal naplemente és hajnal nélkül köszönt be. Egész évben ugyanabban az órában, egyetlen pillantás alatt lesz nappalból éjszaka. Az éjszaka hirtelen száll le, este fél hétkor. Pontban fél hétkor megjelenik két öreg fegyenc két petróleumlámpással, és a plafonba erősített kampókra akasztja. Nagyon gyér fényt adnak. A terem háromnegyede sötétben marad. Kilenc órakor már mindenki alszik a nagy izgalom után, elpilledve a dög melegtől. Egy csöpp levegő sincs, alsónadrágban alszik mindenki. Dega és Bolond Pierrot közt fekszem, kicsit pusmogunk még, aztán elalszunk.

Másnap reggel még sötét van, mikor megszólal a kürt. Mindenki felkel, megmosdik és felöltözik. Kávét kapunk meg egy cipót. Egy falba erősített deszka az asztalunk - ide tesszük a kenyeret, a csajkát és kisebb használati tárgyainkat. Kilenc órakor két felügyelő és egy fiatal, fehér ruhába öltözött fegyenc lép be, a ruhája nem csíkos. A két smasszer korzikai, anyanyelvükön beszélgetnek a korzikai fegyencekkel. Közben az ápoló fel-alá sétál a teremben. Hozzám érve megszólít:

- Hogy vagy, Pilla? Nem ismersz meg?

- Nem.

- Az algíri Sierra vagyok. Dantétól ismerlek Párizsban.

- Aha, most ismerlek meg. De hisz te 29-ben jöttél ide a telepre, s most már 33 van, és még mindig itt vagy?

- Igen. Nem megy az olyan gyorsan. Jelents beteget. Ő kicsoda?

- Dega, a barátom.

- Téged is kiírlak vizitre. Neked, Pilla, vérhasod van. Neked meg, öregem, asztmarohamaid.

Tizenegykor találkozunk a viziten, beszélni akarok veletek.

- Tovább sétál a teremben, hangosan kiabál:

- Beteg valaki? - Odamegy azokhoz, akik jelentkeznek, és fölírja a nevüket. Amikor újra elsétál előttünk, vele van az egyik öreg, kreol bőrű felügyelő is.

- Pillangó, bemutatom neked a főnökömet, Bartiloni ápolót. Bartiloni úr, ezek a barátaim, akikről már beszéltem önnek.

- Rendben van, Sierra, majd mindent elintézünk a vizitnél, számíthattok rám.

Tizenegy órakor értünk jönnek. Kilencen vagyunk betegek. Gyalog vágunk át a táboron a barakkok között. Mikor megérkezünk az egyetlen tiszta, fehérre festett barakkhoz, amelyre egy vöröskereszt van pingálva, belépünk, keresztülmegyünk a hálótermen, ahol körülbelül hatvan ember várakozik. A terem minden sarkában két felügyelő. Megjelenik Sierra, makulátlan fehér orvosi köpenyben. "Maga, maga, és maga, jöjjenek be" - mondja. Belépünk egy helyiségbe - biztosan ez az orvosi szoba. Az orvos három öreggel beszél spanyolul. Az egyik spanyolt azonnal megismerem: Fernández, aki megölt három argentint Párizsban, a Café Madridban. Váltottak néhány szót, majd Sierra egy kis irodahelyiségbe vezette Fernándezt, amely a vizsgálóból nyílik, aztán visszajött hozzánk.

- Pilla, engedd meg, hogy megöleljelek. Boldog vagyok, hogy szolgálatot tehetek neked és a barátodnak: mindkettőtöket internálni fognak... Jaj! Engedj beszélnem! Téged, Pillangó, életfogytiglan, és téged, Dega, öt évre. Gubátok van?

- Igen.

- Akkor adjatok nekem mind a ketten ötszáz frankot, és holnap reggel befeküsztök a kórházba, te vérhassal, te meg, Dega, éjszaka kopogtass az ajtón, vagy még jobb, ha megkérsz valakit, hogy szóljon az őrnek, kérje az ápolót, mert Dega fuldoklik. A többit majd én elintézem.

Pillangó, tőled csak egyet kérek: értesíts idejében, ha meglógsz: ott leszek a találkán. A kórházban egy hónapig maradhattok heti száz frankért. Gyorsan kell cselekedni.

- 29 -

Fernández kijön a szobából, és előttünk ad át ötszáz frankot Sierrának. Most én megyek a kis szobába, és visszajövet nem ezer, hanem ezerötszáz frankot nyújtok át neki. Ő azonban nem fogadja el az ötszázat. Nem akarok erőszakoskodni.

- Az a gecsli, amit nekem adsz, az őrnek kell - mondja. - Én semmit sem kérek. Barátok vagyunk, vagy mi?

Másnap Dega, én és Fernández a kórház egy hatalmas cellájában vagyunk. Degát az éjszaka kellős közepén hozták át. A terem ápolója egy harmincöt éves férfi, Chatalnak hívják. Sierra mindent elmondott neki hármunkról. Ha majd az orvos elmegy, olyan székletvizsgálatot fog produkálni, amelyből kitűnik, hogy amőba-vérhasom van. Tíz perccel a vizit előtt Degával ként lélegeztet, miközben a gázt szívja, egy szalvétát borít a fejére. Fernández képe hatalmasra dagadt: felszúrta belülről az arcát és egy órán át fújta, amilyen erősen csak tudta. Olyan lelkiismeretesen csinálta, hogy még a szeme is bedagadt. A mi cellánk az épület első emeletén van, körülbelül hetven beteg fekszik itt, sokan vérhassal. Megkérdem az ápolótól, hogy hol van Julot.

- Épp a velünk szemben levő épületben - mondja. - Üzensz neki valamit?

- Igen. Mondd meg neki, hogy Pillangó és Dega itt vannak, jöjjön az ablakhoz.

Az ápoló akkor jön vagy megy ki a teremből, amikor akar. Csak kopognia kell, s egy arab máris kinyitja az ajtót. Ez a "kulcsár" maga is fegyenc, aki segít a felügyelőknek. A székeken, az ajtótól jobbra és balra három felügyelő ül, puskájuk a térdükön. Az ablak rácsai vasúti sínből készültek. Azon töröm a fejem, hogy fogjuk ezeket elvágni. Felkapaszkodom az ablakpárkányra.

Julot épülete és a mienk közt egy kert van, tele szép virágokkal. Megjelenik az ablakban Julot, kezében egy palatáblát tart, amelyre ezt írta krétával: BRAVO! Egy óra múlva az ápoló levelet hoz tőle. "Megpróbálok átjutni a ti termetekbe - írja. - Ha nem sikerül, próbálj te átkerülni az enyémbe. Mondd, hogy ellenségeid vannak abban a teremben, ahol most fekszel. Szóval internáltak? Fel a fejjel, azért is mi leszünk az erősebbek." Mindaz, ami Beaulieu-ben történt, a közös szenvedés, szorosan összefűz bennünket. Julot a fakalapács specialistája volt, azért is nevezték el Kalapácsos Embernek. Kocsin érkezett egy ékszerkereskedés elé, világos nappal, amikor a legszebb ékszerek kint voltak a kirakatban. A kocsi megállt, de a motort nem állította le a vezető. Julot gyorsan kiszállt, kezében egy nagy fakalapáccsal, egyetlen ütéssel beverte az üveget, összemarkolt egy csomó ékszertokot, visszaült a kocsiba, amely, mintha puskából lőtték volna ki, elrobogott. Azután, hogy ilyen sikerrel jártak Lyonban, Angers-ben, Tours-ban, Le Havre-ban, feltörték egy nagy párizsi ékszerüzlet kirakatát is, s délután háromra közel egymillió értékű ékszer volt már a kocsiban. Sohasem mesélte el, hogy miért és hogyan bukott le. Húsz évre ítélték, s a negyedik év végén megszökött. És mikor visszatért Párizsba - legalábbis így mesélte -, meg akarta gyilkolni az orgazdát, akinél annak idején a pénzét letétbe helyezte, mert az nem adta át a pénzt a nővérének. Az orgazda azonban észrevette, mikor a lakása közelében, az utcákon kódorgott, és értesítette a rendőrséget. Julot-t elfogták, és velünk együtt újra útnak indították.

Egy hete vagyunk már a kórházban. Tegnap kétszáz frankot adtam Chatalnak, ez az ára, hogy még egy hétig a kórházban maradhassunk. Hogy szívesebben lássanak, dohányt is adtunk mindenkinek, akinek nem volt. Carora, egy hatvanéves fegyenc Marseille-ből, összebarátkozott Degával. Különféle tanácsokkal látta el. Napjában többször is elmondta neki, ha kitudódik a faluban, hogy sok pénze van (a Franciaországból érkező újságokból tudomásuk van a nagyobb ügyekről, jobban teszi, ha nem szökik meg, mert a szabadult fegyencek megölik a patronjáért. Dega beszámolt nekem Carorával való beszélgetéseiről. Hiába magyaráztam neki, hogy az öreg bizonyára egy balkezes hülye, hiszen már húsz éve rohad itt, nem hallgatott rám. Nagyon hatott rá az öreg fecsegése, és sok fáradságomba került, hogy egy kis lelket öntsek bele.

Egy kis levélben arra kértem Sierrát, küldje el hozzám Galganit. Nem kellett sokáig várnom.

Másnap Galgani már a kórházban volt, de egy másik teremben, amelyikben nem voltak rácsok.

Hogy adjam vissza a patronját? Azt mondtam Chatalnak, életbevágóan fontos, hogy beszéljek Galganival. Úgy tettem, mintha egy télak előkészítéséről volna szó. Azt mondta, hogy találkozhatunk öt percre, pontosan délben. Őrségváltáskor fölhozza majd a verandára, s az ablakon keresztül beszélgethetünk. A szívességért semmit sem kért. Délben valóban az ablakhoz vezették Galganit, a kezébe csúsztattam a patront. Előttem helyezte föl, és sírt. Két nap múlva egy borítékot kaptam, amelyben öt darab ezerfrankos bankjegy volt és egyetlen szó: "Köszönöm."

- 30 -

Chatal, aki a borítékot hozta, látta a pénzt. Nem szólt egy szót sem, én mégis adni akartam neki belőle, de visszautasította.

- Le akarunk lépni, akarsz velünk jönni? - kérdeztem.

- Nem, Pillangó. Csak öt hónap múlva akarom megkísérelni a szökést, valakivel már összebeszéltem, és a társam csak akkor szabadul. A télak jobban elő lesz készítve, és biztosabb lesz.

Mivel téged internálni akarnak, megértem, hogy sietsz, de innen a rácsok miatt, nagyon nehéz lesz.

Ne számíts rám, nem tudok segíteni, nem akarom kockáztatni a helyemet. Itt nyugodtan kivárhatom, amíg a barátom szabadul.

- Rendben van, Chatal. Az életben őszintének kell lenni, erről a dologról egy szót se többet.

- De az üzeneteidet továbbra is átadom, és kisebb szolgálatokat is szívesen teszek neked.

- Köszönöm, Chatal.

Ezen az éjszakán géppisztoly-ropogást hallottunk. Csak másnap tudtuk meg, hogy a Kalapácsos Ember megszökött. Isten segítse, jó barát volt. Bizonyára kínálkozott egy jó alkalom, és ő felhasználta. Jól tette.

Tizenöt évvel később, 1948-ban Haitiban jártam, ahol egy venezuelai milliomossal együtt az ottani kaszinó elnökével arról tárgyaltunk, hogy ki akarjuk bérelni a Játékkaszinót. Egyik éjszaka, mikor kijöttünk egy éjszakai mulatóból, ahol együtt pezsgőztünk, hirtelen megszólalt az egyik lány fekete, mint a szén, de olyan jól nevelt, mint egy előkelő vidéki francia család gyermeke:

- A nagyanyám néger papnő, egy öreg franciával él együtt. Az illető Guayanából szökött meg, már húsz éve vannak együtt, egész nap csak iszik. Kalapácsos Jules-nek hívják.

Egy pillanat alatt kijózanodtam:

- Kicsim, vezess azonnal a nagyanyádhoz.

Néhány szót szólt a taxisofőrhöz, haiti dialektusban, aztán teljes sebességgel robogni kezdtünk. Elhaladtunk egy kivilágított éjszakai lokál előtt: "Álljunk meg." Bementem a bárba, és vettem egy üveg Pernod-t, két üveg pezsgőt meg két üveg idevalósi rumot. "Indulhatunk." Csinos kis tengerparti házhoz érkezünk, a tető piros, a falak hófehérek. A tenger csaknem a lépcsőket nyaldossa. A lány sokáig zörgetett, míg végre kijött egy hófehér hajú néger asszony, bokáig érő

fehér köntösben. A két nő tájszólásban váltott néhány szót, végül az idősebb megszólalt:

- Lépjen be, uram, a házam az öné.

A karbidlámpa fénye egy nagyon tiszta, madarakkal és halakkal teli helyiséget világított meg.

- Julot-val akar beszélni? Várjon, mindjárt hívom. Jules, Jules! Vendéged van.

Kék csíkos pizsamában, amely erősen emlékeztetett a fegyencruhára, mezítlábas öregember jelent meg.

- Mi van, Hógolyó? Ki az, ilyen későn? Pillangó! Nem, az nem lehet igaz! - Átölelt. - Hozd ide a lámpást, Hógolyó! - kiáltotta. - Hadd látom a cimborám pofáját. És tényleg te vagy az, öreg.

Tényleg te vagy az! Na, téged szívesen látlak. A kéglim, az a kevéske gubám, ami még van, de még a feleségem unokája is - minden a tiéd. Csak egy szavadba kerül.

Megittuk a pernod-t, a pezsgőt, a rumot, közben Julot énekelt.

- Na, ugye, mégiscsak mi győztünk! Mi, cimbora? Látod, ma már csak izgalmas kaland az egész. Kolumbián, Panamán, Costa Ricán, Jamaicán keresztül szöktem, és már lassan húsz éve, hogy itt élek boldogan Hógolyóval, a legjobb asszonnyal, akit férfi csak álmodhat magának. Mikor mégy el? Hosszabb ideig maradsz?

- Nem, csak egy hétig.

- Mit csinálsz itt?

- Szeretném kibérelni a Játékkaszinót, egyenesen az elnökkel tárgyalok.

- Cimbora, szeretném, ha egész életedre itt maradnál velem, ezek közt a szurokképűek közt, de egyet mondhatok: az elnökkel ne kezdj! Messzire kerüld el azt a pasast, mert meggyilkoltat, mihelyt látja, hogy jól megy az üzlet.

- Köszönöm a tanácsot.

- Hógolyó, járd el a varázsló táncot "nem turistáknak". A legeslegigazibbat, a barátomnak!

Egyszer még elmesélem, milyen az a varázsló tánc "nem turistáknak".

- 31 -

Egyszóval Julot megszökött, és én, Dega meg Fernández még mindig csak várunk. Időnként, mintha csak véletlenül, az ablak rácsait nézegetem. Igazi vasúti sínek, nem lehet velük mit kezdeni.

Marad tehát az ajtó. Ezt azonban éjjel-nappal három fegyveres őrzi. Julot szökése óta a felügyeletet megszigorították. Gyakoribbak az őrjáratok, az orvos már nem olyan kedves. Chatal naponta csak kétszer jön a terembe, hogy injekciót adjon, és megmérje a lázunkat. A második hét is eltelik, kifizetem az újabb kétszáz frankot. Dega mindenről beszél, csak a szökésről nem. Tegnap meglátta a szikémet, és azt kérdezte:

- Még mindig megvan? Minek?

- Hogy megvédjem a bőrömet meg a tiédet, ha szükséges - feleltem rosszkedvűen.

Fernández nem spanyol, argentin. Rendes ember, vérbeli kalandor, de őrá is hatással volt az öreg Catora fecsegése. Egyik nap Degával beszélget, s a következőket hallom: "Azt mondják, hogy a Szigetek éghajlata nagyon egészséges, és nincs is olyan meleg, mint itt. Itt bármikor vérhast kaphat az ember, ha másutt nem, hát a vécén. Ránk ragad néhány bacilus!"

Mindennap meghalt a teremben egy-két ember a hetvenből vérhasban. Érdekes, hogy mind apály idején, délután vagy este haltak meg. Egyetlen beteg sem halt meg reggel. Miért? A természet rejtélye.

Ezen az éjszakán egy kis vitám volt Degával. Elmondtam neki, hogy éjjel az arab kulcsár néha bejön a terembe, elővigyázatlanul, és fölemeli a súlyos betegek takaróját, akiknek az arca le van takarva. Meggyilkolhatnánk az arabot, és felvehetnénk a ruháját. (Egyikünkön sincs más, mint az ing és szandál.) Ha a ruhájában vagyok, kimegyek és meglepetésszerűen kitépem az egyik őr kezéből a puskát, nekik szögezem, és behajtom őket a cellába, majd rájuk zárom az ajtót. Azután a Maroni partján álló kórház faláról beugorhatunk a vízbe, s csak hagynunk kell magunkat sodorni az árral. A többit majd meglátjuk. Pénzünk van, vehetünk egy hajót, meg élelmet is, s nekivágunk a tengernek. Mind a ketten határozottan elutasítják a tervet, még kritizálják is. Érzem, hogy tremálnak, nagyon elkedvetlenedem. A napok pedig telnek.

Két nap híján már három hete vagyunk itt. Mindössze tíz vagy tizenöt napunk maradt, hogy szerencsét próbáljunk. Ma, nevezetes nap: 1933. november 21-e, Joanes Clousiot lép a termünkbe, az az ember, akit Saint-Martinban próbáltak meggyilkolni a borbélynál. Szeme lecsukva, csaknem vakon lépked. Mindkét szeme csupa genny. Amikor Chatal kiment, odalépek hozzá. Gyorsan elmondja, hogy a többi internáltat már több mint tizenöt napja elszállították a Szigetekre, de őt itt felejtették. Az egyik könyvelő mondta el neki, három napja. Ricinusmagot tett a szemébe, attól gennyes a szeme. Így kerülhetett ide. Azt mondja, mindenre hajlandó, még ölni is, de mindenáron szökni akar. Háromezer frankja van. Megmosta a szemét melegvízzel, s mindjárt egész tisztán látott. Elmeséltem neki szökési tervemet, jónak találta, de azt mondta, ahhoz, hogy meglepjük az őröket, legalább kettőnknek, sőt ha lehet, hármunknak kell rájuk támadni. Leszerelhetnénk az ágylábakat, s azzal leüthetnénk őket. Mert még ha karabély van is a kezünkben, nem hinnék el, hogy rájuk merünk lőni, és riadóztatnák a másik barakk smasszerjeit, ahonnan Julot szökött meg, és az a barakk húsz méterre sincs a miénktől.

Harmadik füzet

AZ ELSŐ TÉLAK

KITÖRÉS A KÓRHÁZBÓL

Ezen az estén előbb Degát, aztán Fernándezt kaptam el. Dega nem bízik a tervben, ha kell, mondja, inkább felajánl egy nagyobb összeget, hogy ne internálják. Kéri, írjak Sierrának, aki annak idején ezt tanácsolta, s kérdezzem meg tőle, van-e ilyesmire most is lehetőség. Chatal még aznap meghozza a választ: "Az internálás eltörléséért senkinek se fizess, az utasítás Franciaországból jön, és senki, még a fegyház igazgatója sem másíthatja meg. Ha úgy látjátok, hogy a kórházban reménytelen a helyzet, gyertek ki, de csak egy nappal azután, hogy a Mana elindult a Szigetekre."

Nyolc napig a fegyház fogdájában tartanak, mielőtt a Szigetekre szállítanak, innen talán könnyebb megszökni, mint a kórházból. Ha akarom - üzeni még ugyanebben a levélben Sierra -

összehoz egy szabadult fegyenccel, akivel megállapodhatok, hogy előkészít egy hajót a szökéshez.

- 32 -

Az illető touloni, Jésus-nak hívják. Ő az, aki Bougrat doktor szökését is előkészítette két évvel ezelőtt. Ha beszélni akarok vele, menjek át a kórház röntgenpavilonjába átvilágításra. A kórház területén van ez is, s véletlenül velünk egy napon hívnák be a szabadult fegyenceket is röntgenre.

Sierra azt mondja, vegyem ki a patront, mielőtt a röntgenre megyek, mert ha a doktor kicsit lejjebb néz, megláthatja. Visszaüzenek neki, küldje Jésus-t a röntgenbe, és beszéljen Chatallal, hogy vigyenek át engem is. Sierra még aznap értesít, hogy a találka holnapután kilenckor lesz.

Másnap Dega és Fernández engedélyt kér, hogy elhagyhassa a kórházat. A Mana reggel elment. Azt remélik, hogy a fogdából könnyebben megszökhetnek, jó szerencsét kívánok nekik, de tervemen nem változtatok.

Találkoztam Jésus-val. Öreg, szabadult fegyenc, száraz, mint egy szardínia, az arca napbarnított, sebhelyes, s két szörnyű heg ékteleníti. Egyik szeme állandóan könnyezik. Rossz arcú, rossz tekintetű. Nem találtam valami bizalomgerjesztőnek, rossz előérzetemet, sajnos, igazolta is a jövő. Gyorsan beszélünk:

- Elő tudok készíteni neked egy dereglyét négy, legfeljebb öt ember számára. Egy hordó vizet, élelmet, kávét és dohányt; három indián evezőt, üres liszteszsákokat, tűt és zsineget, amivel aztán te magad vitorlát és orrvitorlát varrhatsz; egy iránytűt, egy fejszét, egy kést, öt liter tafiát (guayanai rum), mindezt kétezerötszáz frankért. Három nap múlva hold nélküli éjszaka lesz. A mától számított negyedik naptól - ha elfogadod az ajánlatot - minden éjszaka várni foglak a csónakkal a vízen, nyolc napon keresztül, tizenegy órától hajnali háromig. Az első holdnegyednél nem várok tovább. A csónak pontosan a kórház épületének a végében lesz. A fal mentén gyere, mert amíg nem érsz egészen a dereglyéhez, nem fogod látni még két méterről sem.

A legcsekélyebb bizalmat sem érzem iránta, de mégis "igen"-t mondok.

- És mi lesz a dohánnyal? - kérdi Jésus.

- Elküldöm Sierrával.

Kézfogás nélkül válunk el. Az egész nem valami lélekemelő.

Három órakor Chatal átmegy a táborba, hogy elvigye Sierrának a kétezerötszáz frankot.

Hála Galganinak - gondolom -, könnyelműsködhetek a pénzemmel, mert a vállalkozás meglehetősen kockázatosnak látszik, remélem, nem issza el ez a Chatal a pénzemet útközben!

Clousiot ragyog a boldogságtól, bízik magában, bennem, a tervben. Egyetlen dolog nyugtalanítja csak: az arab nem minden éjszaka jön be a termünkbe, s ha be is jön, általában túl korán. Aztán itt van még a nagy kérdés: ki legyen a harmadik, akit magunkkal viszünk? Van itt egy korzikai, a nizzai alvilágból, Biagginak hívják. 1929 óta van a telepen, s azért került ebbe a szigorított felügyeletű kórterembe, mert vizsgálati fogsága idején megölt egy pasast. Clousiot és én azon tanakodunk, beszéljünk-e vele, és ha igen, mikor. Amint halkan tárgyalunk, odajön hozzánk egy tizennyolc éves kölyök, szép, mint egy lány. Maturette-nek hívják, egy taxisofőr meggyilkolásáért halálra ítélték, de fiatal korára való tekintettel - tizenhét éves - kegyelmet kapott.

Ketten voltak, egy tizenhat és egy tizenhét éves srác, s a tárgyaláson ahelyett, hogy egymást vádolták volna, mindegyik magára vállalta a gyilkosságot. A sofőrt pedig csak egy golyó érte. A per folyamán tanúsított magatartásuk rokonszenvessé tette őket a többi fegyenc előtt.

A nőies kis Maturette tehát odajön hozzánk, és lányos hangján tüzet kér. Adunk neki, s még négy cigarettával és egy doboz gyufával is megajándékozom. Kacér mosollyal köszöni meg az ajándékot, megvárjuk, míg elmegy. Ekkor Clousiot odasúgja nekem: "Pilla, meg vagyunk mentve.

Az arab akkor fog bejönni a terembe, amikor akarjuk. A zsebünkben van."

- Hogyhogy?

- Nagyon egyszerű: szólunk a kis Maturette-nek, hogy bolondítsa magába a gernyákot.

Tudod, az arabok szeretik a fiatal fiúkat. Akkor aztán ne félj, minden éjszaka bejön majd, hogy a fiúval etyepetyézzen. Majd a srác kicsit mórikálja magát, hogy fél, meglátják a többiek, s olyan későre tűzi ki a találkát, ahogy nekünk megfelel.

- Várj, majd én beszélek vele.

Odamegyek Maturette-hez, bátorító mosollyal fogad. Azt hiszi, hogy bezsongtam előbbi kacér mosolyától. Mindjárt közlöm vele: "Tévedsz, gyere a vécére." Bemegyünk a vécébe, elkezdem a mondókámat:

- Ha egy szót is szólsz bárkinek arról, amit most mondok, meghalsz. Szóval: megteszed ezt, ezt és ezt pénzért? Mennyiért? Hogy segíts rajtunk? Vagy akarsz velünk jönni?

- 33 -

- Veletek akarok menni, rendben?

- Áll az alku.

Kezet fogunk. Lefekszik, s miután néhány szót váltok Clousiot-val, én is lefekszem. Este nyolc órakor Maturette felül az ablakba. Nem is kell hívnia az arabot, jön az magától, sugdolóznak.

Tíz órakor Maturette lefekszik. Mi már kilenckor lefeküdtünk, és éberen figyelünk. A gernyák bejön a terembe, kétszer körbejár, talál egy halottat. Kopog az ajtón, kis idő múlva két hordágyvivő

lép be, és elviszik a hullát. Ez a hulla jó szolgálatot tesz nekünk, mert igazolja az arab éjszakai sétáit. Tanácsunkra másnap Maturette este tizenegyre ad neki találkát. A kulcsár pontosan ebben az időben érkezik, odamegy a fiú ágyához, s ránt egyet a lábán, hogy felébressze. Aztán elindul a vécé felé. Maturette követi. Negyedóra múlva kijön az arab, egyenesen az ajtó felé tart, és kimegy.

Maturette szó nélkül lefekszik. Másnap az egész jelenet megismétlődik, de éjfélkor. Minden oké, a gernyák abban az időpontban jön, amit a kicsi mond neki.

1933. november 27-én az ágy két lába már kiemelhető állapotban van, készen rá, hogy buzogányul szolgáljon, délután négyig Sierra üzenetére várok. Chatal, az ápoló, levél nélkül érkezik. Csak ennyit mond: "Francois Sierra azt üzeni, hogy Jésus vár téged a megbeszélt helyen. Jó szerencsét!" Este nyolc órakor Maturette azt mondja az arabnak:

- Ma éjfél után gyere, akkor tovább maradhatunk együtt.

- Rendben van - mondja az arab. Pontban éjfélkor készen állunk. Az arab körülbelül negyed egykor érkezik, egyenesen Maturette ágyához megy, meghúzza a lábát, és elindul a vécé felé.

Maturette megy utána. Kiszakítom az ágyam lábát, egy kis zajt csapok, ahogy az ágy lebillen.

Clousiot ügyesebb, ő nem üt zajt. A vécéajtó mögé húzódom, Clousiot-nak pedig majd az arab útját kell elállnia, hogy lekösse a figyelmét. Húszperces várakozás után gyorsan játszódott le a jelenet.

Az arab kijön a vécéből, meglepetten veszi észre Clousiot-t.

- Mit keresel itt ilyenkor a terem közepén? - kérdi. - Feküdj le azonnal.

Ebben a pillanatban hátulról leütöm, a kisagy táján éri az ütés, hang nélkül előrezuhan.

Gyorsan magamra öltöm a ruháit, belebújok a cipőjébe, őt meg az ágy alá vonszoljuk, de mielőtt végleg alátolnám, még egy ütést mérek a tarkójára. Ezt elintéztük!

A nyolcvan ember közül egy lélek sem mozdul a teremben. Az ajtó felé sietek, Clousiot és Maturette utánam, mindkettő ingben. Kopogok. Az őr kinyitja az ajtót, meglódítom az ágylábat: puff! az ajtónyitó fejére vágok. A másik bizonyára elaludt, mert karabélya a földön hever. Mielőtt észbe kapna, már leütöttem. Az én áldozataim nem kiabálnak, de Clousiot-é torkát egy "ah" hagyta el, mielőtt összeesett. Az én két felügyelőm továbbra is a széken maradt, a harmadik azonban teljes hosszában elterült a földön. Visszafojtjuk a lélegzetünket. Úgy érezzük, ezt az "ah"-ot mindenki meghallotta. A kiáltás valóban elég hangos volt, mégsem mozdul senki. Nem cipeljük őket be a terembe, elindulunk a három karabéllyal. Elől Clousiot, középen a kölyök, én hátul, lemegyünk a rosszul megvilágított lépcsőkön. Clousiot eldobta az ágylábat, én azonban továbbra is bal kezemben szorongatom, a puskát meg a jobban. Lent semmi. Az éjszaka koromsötét. Nagyon erősen kell néznünk, hogy kivegyük a folyó mentén húzódó falat, s· arrafelé sietünk. Mikor odaérünk, szamárlétrát tartok, Clousiot a vállamra kapaszkodik, elhelyezkedik a falon lovagló ülésben, és először Maturettet húzza fel, aztán engem. A sötétben leereszkedünk a fal másik oldalán. Clousiot egy gödörbe esett, és nagyon megütötte a lábát, Maturette és én épségben értünk földet. Mindketten felállunk, puskánkat még az ugrás előtt eldobtuk. Clousiot azonban nem tud felállni. Azt mondja, eltört a lába. Ott hagyom Maturette-et Clousiot-val, s kezemmel a falat tapogatva az épület felé igyekszem. Olyan sötét van, hogy nem veszem észre, amikor a fal végéhez érek, s kezemmel az ürességet markolva, hasra esem. A folyó felől egy hang hallatszik:

- Ti vagytok?

- Igen. Te vagy az Jésus?

- Igen.

Egy pillanatra meggyújt egy gyufát. Tájékozódom, merre van, a vízbe vetem magam, a csónakhoz érek. A csónakban ketten ülnek.

- Szállj be, ki vagy?

- Pillangó.

- Jól van.

- 34 -

- Jésus, egy kicsit fölfelé kell mennünk, mert mikor leugrottunk a falról, a barátomnak eltört a lába.

- Akkor fogd ezt a lapátot, és húzzunk fölfelé.

A három lapát a vízbe merül, és a könnyű csónak játszva teszi meg azt a száz métert, ami elválaszt attól a helytől, ahol a többieknek lenniük kell, látni ugyanis semmit sem látunk. Hívom őket: "Clousiot!"

- Hallgass, az istenfáját! - mondja Jésus. - Dagi, pörgesd meg az öngyújtód kerekét!

Maturette-ék meglátják az ugráló szikrákat. Clousiot, lyoni módra fütyül a fogain keresztül: az ilyen fütty egyáltalán nem üt zajt, mégis jól hallható. Olyan, mintha egy kígyó sziszegne.

Megállás nélkül fütyül, míg rájuk nem találunk. Dagi kiszáll, a karjába veszi Clousiot-t, és a csónakba emeli. Maturette is beszáll, aztán Dagi. Öten vagyunk, a víz szintje csupán kétujjnyira van a csónak peremétől.

- Szóljatok, ha megmozdultok - mondja Jésus. - Pillangó, hagyd abba az evezést, az evezőket fektesd keresztbe a térdeden. Lökd el, Dagi! - A folyó sodra magával ragadja a csónakot, eltűnünk az éjszakában.

Körülbelül egy kilométerre vagyunk már a parttól, a folyó közepén, elhaladunk a rossz dinamóval, szegényesen megvilágított büntetőtelep előtt, az áramlat hihetetlen sebességgel repít bennünket. Dagi újra evezni kezd. Jésus csupán az evező tollával súrolja a vizet, csak a hajó egyensúlyára ügyel. Nem evez, csak irányít.

- Most már lehet beszélni és dohányozni - mondja Jésus. - Azt hiszem, hogy minden jól ment. Biztos vagy benne, hogy senkit sem öltetek meg?

- Azt hiszem, nem.

- Az istenit! Jól átvertél, Jésus! - mondja Dagi. - Azt mondtad, sima télakról van szó, de ahogy itt a beszélgetésből hallom, ezek internáltak.

- Igen, internáltak, Dagi. Nem akartam megmondani neked, mert akkor nem segítettél volna, és szükségem volt egy emberre. Ne dühöngj. Ha elkapnak, mindent magamra vállalok.

- Nahát, ez aztán klassz, Jésus. Azért a száz frankért, amit fizettél, igazán nincs kedvem, hogy leüssék a fejem, ha ezek mégis megöltek valakit, vagy hogy életfogytiglant kapjak, ha valamelyik őrt megsebesítették.

- Dagi, adok nektek kettőtöknek ezer frankot ajándékba - mondom.

- Így már más, öregem. Akkor rendben van. Köszönöm, majdhogynem éhen döglünk a faluban, szabadultnak még rosszabb lenni, mint fegyencnek. A fegyencnek legalább van ruhája, meg mindennap zabálnivalója.

- Öregem - mondja Jésus Clousiot-nak -, nagyon fáj?

- Kibírható - mondja Clousiot. - Mit fogunk csinálni, Pillangó, a törött lábammal?

- Majd meglátjuk. Hová megyünk, Jésus?

- A tenger bejáratától harminc kilométernyire, egy kis öbölben foglak elrejteni benneteket.

Ott maradtok nyolc napig, amíg kissé lelohad a smasszerek és az embervadászok üldözési kedve.

Hadd higgyék csak, hogy még ezen az éjszakán elhagytátok a Maronit, és a nyílt tengeren vagytok.

Az embervadászok motor nélküli csónakon járnak, ezek a legveszedelmesebbek. A dohányzás, a beszélgetés, a köhögés végzetes lehet, mert ha nincsenek nagyon messze, meghallják. A smasszerek viszont nagy motorcsónakokkal közlekednek, amelyekkel az öbölbe nem jöhetnek be, mert ott megfeneklenének.

Világosodik. Körülbelül hajnali négy óra lehet, amikor hosszas keresgélés után végre megtaláljuk a jelzést, amelyet egyedül csak Jésus ismer, s ettől fogva a szó szoros értelmében a bozótban siklik a hajónk. A bozót szétnyílik előttünk, s mikor átvágunk rajta, sűrű védafüggönyként újból összeborul mögöttünk. Igazi boszorkányság azt tudni, hogy a víz elég mély-e errefelé egy csónak számára. Több mint egy órán át evezünk a bozótban, félrehajtva az ágakat, amelyek utunkat állják. Egyszer csak egy csatornafélébe jutunk, és megállunk. A part üde, zöld füves, a fák hatalmasak, hat óra van, de a fák lombján nem hatol át a fény. A boltozat alatt sok ezer, számunkra ismeretlen állat rikoltása hallik.

- Itt kell várnotok nyolc napig - mondja Jésus. - A hetedik nap eljövök, és hozok élelmet. - A sűrű bozót alól előhúz egy körülbelül két méter hosszú, fatörzsből készült kis lélekvesztőt. Két evező van benne. Ezzel a hajóval megy majd vissza Saint Laurent-ba, ha jön a dagály.

- 35 -

Először is Clousiot-t láttuk el, aki a parton fekszik. Még mindig egy szál ingben van, lába mezítelen. A baltával száraz ágakat vágunk, és sínt formálunk belőlük. Dagi húzza a lábát, Clousiot-ról nagy cseppekben csorog az izzadság. "Állj!" - kiáltja. - "Így most kevésbé fáj. A csont biztosan a helyére került." Fölrakják a sínt, s a hajóban lévő kenderkötéllel átkötik. Megkönnyebbült. Jésus vett négy hosszúnadrágot, négy inget és négy gyapjúkabátot a deportáltaktól. Maturette és Clousiot felöltözik, én az arab ruháiban maradok. Rumot iszunk. Indulásunk óta ez a második üveg, jólesően felmelegít. A szúnyogok fáradhatatlanul támadnak: föl kell áldoznunk egy csomag dohányt, egy tökkulacsba áztatjuk, és a nikotinos lével bekenjük az arcunkat, a kezünket meg a lábunkat. A gyapjúkabátok csodálatosak, jó meleget adnak, már nagyon átjárt bennünket a nedvesség.

- Mi most elmegyünk - mondja Dagi. - Mi lesz a megígért ezer frankkal?

Kicsit távolabb megyek, majd egy egészen új ezres bankjeggyel térek vissza.

- Viszontlátásra, ne mozduljatok innen egy hétig - mondja Jésus. - A hetedik nap visszajövünk. A nyolcadikon már a tengeren lesztek, ezen a héten csináljátok meg a vitorlát, az orrvitorlát, szedjétek rendbe a hajót, mindent tegyetek a helyére, és rakjátok föl a kormányt. Ha tíz nap elteltével sem jönnénk vissza, az annyit jelent, hogy letartóztattak a faluban. Mivel az ügyet súlyosbítja, hogy rátámadtatok a felügyelőkre, nagy zenebona lehet.

Clousiot elmeséli, hogy a karabélyt nem hagyta a fal tövében, átdobta a falon, és minthogy a folyó a falhoz egész közel van, a puska bizonyára a vízbe esett. Jésus szerint ez jó, mert ha nem találták meg a karabélyt, az embervadászok azt fogják hinni, hogy fegyver van nálunk. Az embervadászok a legveszélyesebbek, de csak revolverük és dzsungelkésük van, alaposan el fog hát párologni az üldözési kedvük, ha meghallják, hogy egy karabélyt magunkkal hoztunk.

Viszontlátásra, viszontlátásra: Abban az esetben, ha felfedeznének, és el kellene hagynunk a csónakot, a patak mentén a bozótig kell visszamennünk, innen aztán az iránytű segítségével egyenest északnak kell tartani. Három- vagy négynapi gyaloglás után az úgynevezett Charvein haláltáborba jutunk. Ott fizetni kell valakinek, értesítse Jésus-t, hogy ott vagyunk. A két öreg fegyenc ezzel elmegy. Néhány perccel később a lélekvesztőjük is eltűnik, már az evezők csobogása sem hallatszik.

A bozóton különlegesen tör át a fény. Mintha boltívek alatt lennénk, amelyek eltakarják a napot, s egyetlen sugarat sem eresztenek át. Meleg kezd lenni. Maturette, Clousiot és én tehát egyedül maradtunk. Az első inger: kitör belőlünk a nevetés, úgy ment minden, mint a karikacsapás.

Az egyetlen kellemetlen: Clousiot lába, de azt mondja, hogy mióta a falapocskák közt van, egész jó.

Gyorsan tüzet rakunk, hogy kávét főzzünk. Már lobog is a tűz, jó két és fél deci, melasszal édesített kávét iszunk meg fejenként. Felséges. A tegnap este óta tartó izgalomban minden energiánk kimerült. Nincs erőnk utánanézni a dolgainknak, megvizsgálni a hajót. Majd később. Szabadok vagyunk, szabadok, szabadok! Pontosan harminchét napja érkeztünk a kényszerre. Ha sikerül a télak, az életfogytiglan nem is volt olyan hosszú. "Elnök úr - mondom magamban -, mennyi ideig tart Franciaországban az életfogytiglani kényszermunka?" És kipukkad belőlem a nevetés.

Maturette is nevet, ő is fogytos volt.

- Ne igyunk előre a medve bőrére - mondja Clousiot. - Kolumbia még messze van, és ez az egy szál fából faragott csónak elég gyenge alkotmánynak látszik ahhoz, hogy nekivághassunk vele a tengernek.

Nem válaszolok, mert őszintén szólva az utolsó percig meg voltam győződve róla, hogy ez a kis ladik csak arra szolgál, hogy elvigyen bennünket az igazi hajóig, amellyel majd nekivághatunk a tengernek. Mikor rájöttem, hogy tévedtem, nem mertem szólni, egyrészt nehogy elkeserítsem a barátaimat, másrészt, mivel Jésus egészen magától értetődőnek találta a dolgot, nem akartam, hogy lássa, nem tudom milyen hajóval szokás megszökni.

Az első napot beszélgetéssel töltöttük, és ismerkedtünk az ismeretlen bozótos vidékkel. A majmok, meg valami kis mókusfajta szörnyen ugra-bugrálnak a fejünk felett. Egy falka bakir (apró termetű vaddisznó) a vízhez jön inni és fürödni. Legalább kétezren vannak. Hirtelen - nem tudni, honnan - egy kajmán bukkan elő, és elkapja az egyik disznó lábát, a kis állat kétségbeesetten visítani kezd: a disznók rátámadnak a kajmánra, rámásznak, megpróbálnak beleharapni óriási szája sarkába. A krokodil minden farkcsapásával hol jobbra, hol balra penderít egy-egy disznót. Egyiket agyon üti, az hasával felfelé fordulva lebeg a vízen. Társai azonnal megeszik. A víz csupa vér. A cirkuszi játékok húsz percig tartottak, végül a kajmán elmerült a vízben. Nem láttuk többé.

- 36 -

Jól aludtunk, és reggel kávét főztünk. Levetettem a zubbonyomat, hogy megmosakodjam azzal a nagy mosószappannal, amit a csónakban találtam. Maturette nagyjából megborotvál a szikével, aztán nekiesik Clousiot-nak is. Neki, Maturette-nek, nincs szakálla. Mikor újra fel akarom venni a zubbonyomat, egy hatalmas, szőrös, lilásfekete pók hull ki belőle. A szőre nagyon hosszú, s mintha kis platinagombban végződne. Óriási nagy, legalább fél kiló. Undorral taposom el. Mindent kihordtunk a hajóból, a kis vizeshordót is. A víz egészen lila, azt hiszem, Jésus túl sok hipermangánt tett bele, hogy meg ne romoljon. Jól záródó üvegekben gyufát is találunk és néhány dörzspapírt. Az iránytű kis iskolai szerszám: csak északot, délt, nyugatot és keletet jelöl, fokbeosztás nincs rajta. Az árboc csak két méter ötven magas, a liszteszsákokat trapéz alakban összevarrjuk, a szélébe pedig kötelet húzunk, hogy a vitorla majd erősebben tartson. Csinálok egy kis egyenlő szárú háromszög alakú orrvitorlát is: ez majd segít, hogy a csónak orra felszaladjon a hullámokra.

Mikor a helyére akarjuk tenni az árbocot, látom, hogy a csónak alja korhadt: a lyuk, ahova az árbocot kell illesztenünk, szuvas, elhasznált. A csavarok, amelyekkel a kormányt tartó sarokvasakat kell odaerősíteni, úgy mennek a fába, akár a vajba. Az egész csónak rohadt. Ez a piszok Jésus a biztos halálba küld bennünket. Nem szívesen bár, de elmondom a társaimnak, hogy mi a helyzet, mert nincs jogom eltitkolni előlük. Mit tegyünk? Ha Jésus eljön, kényszeríteni fogjuk, hogy egy biztosabb hajót szerezzen nekünk. Lefegyverezzük, én pedig a késsel és a baltával vele megyek a faluba másik hajót keresni. Nagy lesz a kockázat, de még mindig kisebb, mint egy ilyen koporsóval vágni neki a tengernek. Az élelem megteszi: van egy demizson olajunk és néhány doboz maniókalisztünk. Ez sokáig elég lesz.

Egy reggel érdekes látványban volt részünk: egy csapat szürke pofájú majom csatázott fekete pofájú, szőrös majmokkal. A csetepaté közben egy ág Maturette-re esett, diónyi dudor nőtt a fején.

Már öt napot és négy éjszakát töltöttünk itt. Ma éjszaka szakadt az eső. Vadbanán-levelekkel fedeztük magunkat. A víz zuhogott fényes felületükön, nekünk azonban épp csak a lábunk lett vizes. Reggel, miközben a kávét iszom, elgondolom, milyen szörnyeteg is ez a Jésus. Kihasználva tájékozatlanságunkat, kiszúrta a szemünket ezzel a rohadt csónakkal! Három embert küld a biztos halálba, csak hogy megtakarítson ötszáz vagy ezer frankot. Azon töröm a fejem, hogy ne öljem-e meg, ha már rábírtam, hogy egy másik hajót szerezzen.

Egy szajkó kiáltozása lármázza fel kis világunkat, a rikoltozás oly fülhasogató és idegesítő, hogy szólok Maturette-nek, fogja a dzsungelkést, és nézze meg, hogy mi ez. Öt perc múlva visszajön, és int, hogy menjek utána. Körülbelül ötszáz méterre a csónaktól látom, hogy egy csodálatos fácán, vagy valami vízimadár lóg a levegőben, kétszer akkora, mint egy kakas. Egyik lába egy hurokba akadt, s most fejjel lefelé lóg le egy ágról. A dzsungelkéssel egy pillanat alatt elvágom a nyakát, hogy vége legyen már a hajmeresztő rikoltozásnak. Legalább öt kilóra saccolom.

Olyan sarkantyúja van, mint a kakasnak. Elhatározzuk, hogy megesszük, hirtelen azonban eszembe jut: ezt a csapdát valakinek el kellett helyeznie, s bizonyára nem az egyetlen, amit elhelyezett.

Nézzük csak! Visszamegyünk arra a helyre, ahol a madarat találtuk, és érdekes dolgot fedezünk fel: körülbelül tíz méterre az öböltől egy harminc centiméter magas, levelekből és liánokból összefont kerítés húzódik. A kerítés a vízzel párhuzamosan fut. Helyenként kis kapuk vannak rajta, mindegyikre rézdrótból készült csapda akasztva, amelyet jól elrejtenek a fagallyak. A drót vége egy-egy U alakban meghajlított ághoz van erősítve. Lassan megértem, miről van szó: a madár nekiütődik a sövénynek, majd a kerítés mentén röpülve átjárót keres. Megtalálja a kaput, de mikor át akar bújni rajta, lába beleakad a drótba, az pedig meghúzza a meghajlított ágat, amely felcsapódik. A madár tehát a levegőben lóg, amíg a csapdák tulajdonosa érte nem jön.

Egyszeriben elpárolog a jókedvünk. A kerítés jól gondozott, nem lehet régi, ki vagyunk tehát téve annak, hogy a vadász felfedez bennünket. Éjszaka biztos nem jön, de nappal nem szabad tüzet raknunk. Elhatározzuk, ezentúl őrt állunk, hogy állandóan szemmel tartsuk azt a területet, ahol a csapdák vannak. A csónakot jól elrejtik az ágak, minden egyéb holmink pedig a bozótban van.

Másnap reggel tíz órakor én vagyok őrségen. Az este megettük a fácánt, vagy kakast - a fene tudja. A húsleves nagyon jót tett, a hús még főzve is nagyon ízletes volt. Mindannyian két csajkával ettünk. Tehát én vagyok őrségen, és miközben fel-alá sétálok, nagy fekete maniókahangyákra leszek figyelmes. Valamennyi egy-egy óriási levéldarabot cipel a hatalmas hangyaboly felé,

- 37 -

megfeledkezem az őrségről. Ezek a hangyák körülbelül másfél centi hosszúak, és jó hosszú lábuk van. Mindegyik egy-egy óriási levéldarabot hurcol, szememmel követem őket egész a növényig, amelyről a leveleket tépkedik, s lassan felismerem a nyüzsgésben a rendszert. Vannak külön darabolók, akik nem tesznek mást, mint a leveleket darabokra tépkedik. Egy hatalmas banánlevelet gyorsan szétrágnak, hihetetlen ügyességgel egyformára nyírják őket, a darabok a földre esnek, lent ugyanaz a fajta, de a darabolóktól kissé eltérő külsejű hangyák állnak sorban. Rágószervük oldalán szürke csík van. Félkört alkotva a cipelőkre felügyelnek. A cipelők jobbról érkeznek sorban, és balra tartanak a hangyaboly irányába. Gyorsan felveszik a terhet, aztán újra beállnak a sorba, időnként a nagy sietségben ahogy a csomagot felveszik, és a sorba igyekeznek, tumultus támad.

Ilyenkor a rendőr-hangyák közbelépnek, és a helyükre lökdösik a munkásokat. Nem tudom elképzelni, milyen súlyos vétket követhetett el az egyik, de kihívták a sorból, és két hangya-zsandár földarabolta, egyik a fejét vágta le, másik a testét vágta derékban ketté. Két másik munkást megállítottak a rendőr-hangyák, azok letették a földre a levelet, lábukkal lyukat ástak, és a hangya három darabját: a fejet és a törzs két részét a földbe tették, majd betemették.

A GALAMBSZIGETEN

Néztem, vajon egészen a boly bejáratáig felügyelnek-e a katonák a munkásokra, és annyira lekötötte figyelmemet ez a kis világ, hogy rettenetesen meglepődtem, mikor megszólalt mögöttem egy hang:

- Ne moccanj, mert meghalsz. Fordulj meg!

Egy ember áll előttem, meztelen felsőtesttel, khakiszínű rövidnadrágban, lábán piros bőrszandál. Kétcsövű puskát tart a kezében. Középtermetű, zömök, napbarnított. Kopasz, a szemét és az orrát kék tetoválás borítja. A homloka közepén egy tetovált svábbogár.

- Fegyver van nálad?

- Nincs.

- Egyedül vagy?

- Nem.

- Hányan vagytok?

- Hárman.

- Vezess a barátaidhoz.

- Azt nem, egyiküknél karabély van, és nem akarom, hogy megöljön, mielőtt megtudnám, hogy mi a szándékod.

- Vagy úgy! Akkor ne mozdulj, és beszélj halkan. Szóval ti vagytok az a három szivar, aki megszökött a kórházból?

- Igen.

- Melyikőtök Pillangó?

- Én vagyok.

- Ha tudnád, mekkora felfordulást csináltatok a faluban a szökéstekkel! A szabadultak felét letartóztatták. - Hozzám lép, leereszti a puskát, kezet nyújt: - Én vagyok Álarcos Breton, talán hallottál már rólam - mondja.

- Nem, nem hallottam, de azt mindjárt láttam, hogy nem embervadász vagy.

- Eltaláltad, én csak kokkóra vadászom. A tigris, úgy látszik, megzabált egyet, ha csak nem ti voltatok.

- Mi voltunk.

- Kérsz kávét? - A vállára vetett zsákból termoszt húz elő, ad egy kis kávét, és ő is iszik.

- Gyere a barátaimhoz - mondom.