- 72 -

csodálatosan ragyognak a homályban, mikor hangtalanul nevet. Rengeteg a szúnyog, szétrág egy szivart, nikotinos nyálát szétkenjük az arcunkon meg a kezünkön. Ettől kezdve békességünk van.

Este hét óra. Leszáll az éjszaka, de a hold túlságosan megvilágítja az utat. Ujjával az órán a kilences számra mutat, és azt mondja: "lluvia" (eső). Megértem, hogy kilenckor esni fog. Valóban, kilenc óra húsz perckor újra elered az eső, elindulunk. Megtanultam én is szökdécselni és két karommal evezni, hogy lépést tudjak tartani vele. Nem nehéz, az ember így gyorsabban halad, mintha járna, de mégsem szalad. Az éjszaka folyamán háromszor kellett visszahúzódnunk a bozótba, hogy utat engedjünk először egy autónak, aztán egy teherautónak, s végül egy szamarak húzta szekérnek.

Hála a leveleknek, bár már a nap is felkelt, még mindig nem érzem a fáradtságot.

Az eső nyolc órakor eláll, s akkor ugyanúgy, mint az előző nap, szépen megteszünk több mint egy kilométert az erdő mentén, aztán elrejtőzünk a sűrűben. Az a kellemetlen ezekben a levelekben, hogy nem lehet tőlük aludni. Indulásunk óta le se hunytuk a szemünket. Antonio pupillája annyira kitágult, hogy nincs is szivárványhártyája, az enyém bizonyára ugyanúgy.

Este kilenc óra. Esik. Mintha az eső csak erre az órára várna, hogy hullani kezdjen. Csak később tudtam meg, hogy a trópusokon, amikor beáll az esőzés, az egész holdnegyed alatt mindennap ugyanabban az órában kezd esni, s ugyanabban az órában áll is el. Ma éjszaka, amint elindulunk, kiabálást hallunk, aztán fényeket látunk. "Castillette" - mondja Antonio. Ez a pokoli ügyességű ember kézen ragad, eltűnünk az erdőben, s csak több mint két óra hosszat tartó fárasztó kerülő után térünk vissza az útra. Megyünk, vagyis ugrálunk egész éjszaka, még délelőtt is sokáig.

A nap megszárította rajtunk a ruhát. Már három napja, hogy állandóan nedvesek vagyunk, három napja, hogy nem ettünk semmi mást, mint az első nap egy darab sárgacukrot. Antonio úgy viselkedik, mint aki egész biztos benne, hogy nem találkozhatunk kellemetlen emberekkel.

Gondtalanul lépked, és több órája már a fülét sem tapasztja a földre. Az út a part mentén halad, Antonio metsz egy botot. Letérünk az útról, a nedves homokon megyünk. Antonio megáll, s egy, a homokba vágott ötven centi széles nyomot kezd vizsgálgatni, amely a tengertől indul, s egész a száraz homokig tart. Követjük a nyomot, amely hirtelen kör formában kiszélesedik, Antonio leszúrja a botot. Mikor kihúzza, valami sárga, folyékony dolog ragadt rá, mintha tojássárgája lenne.

Segítek neki lyukat ásni, két kezemmel kaparva a földet, s kis idő múlva valóban előtűnnek a tojások, három- vagy négyszáz darab. Tengeri teknősbéka tojásai. Nincs héjuk, csak egy vékony hártya borítja őket. Antonio leveti az ingét, és belepakolunk vagy száz tojást. Elkanyarodunk a parttól, átvágunk az úton, hogy elbújjunk a bozótban. Jól elrejtve minden nemkívánatos tekintet elől enni kezdünk, csak a sárgáját, ahogy Antonio mutatja. Hegyes fogaival felszakítja a hártyát, hagyja kifolyni a fehérjét, aztán kiszívja a sárgáját, egyet ő, egyet én. Felnyit egy egész halom tojást, egyet lenyel, egyet meg nekem ad. Pukkadásig jóllakottan elnyúlunk a földön, kabátunkat párnaként fejünk alá gyűrve.

- Manana tu sigues solo dos dias más. De manana en adelante no hay policias. (Holnaptól egyedül mész tovább két napon át, innen már nem kell rendőröktől tartani) - mondja Antonio.

Az utolsó határállomást este hat órakor érjük el. Már messziről jelzi a kutyák ugatása meg egy erősen kivilágított házikó. Antonio mesteri módon kerüli ki a házat. Aztán egész éjszaka megyünk, most már minden óvatosság nélkül. Az út nem széles, csak egy ösvény, mégis látszik, hogy gyakran járnak rajta, sehol sem nőtte be a fű. Úgy fél méter széles lehet, a bozót mentén húzódik, két méterrel a part fölött. Jól látszanak a lovak és szamarak patkónyomai. Antonio leül egy nagy fagyökérre, és int, hogy üljek le mellé. A nap erősen tűz. Az órám szerint tizenegy óra van, a nap állásából azonban úgy látom, dél lehet: egy földbe szúrt kis bot semmi árnyékot sem vet, tehát dél van, délre állítom az órám mutatóját. Antonio kiborítja kokaleveles zacskóját, hét levél van benne. Hármat megtart, négyet nekem ad. Kicsit távolabb húzódom, eltűnök a bozótban, aztán visszatérek százötven trinidadi dollárral meg hatvan holland forinttal, és átnyújtom neki.

Meglepetten néz rám, megérinti a bankjegyeket, nem érti, hogy lehetnek ilyen jó állapotban, hogyhogy nem nedvesedtek át, sose látta, hogy szárítgattam volna őket. Megköszöni, kezébe fogja a bankjegyeket, hosszasan gondolkodik, aztán eltesz hat darab ötforintost, tehát harminc forintot, a többit meg visszaadja. Minden unszolásom ellenére sem fogad el többet. Ettől a perctől kezdve valahogy megváltozott. Előbb már úgy határozott, hogy ma elválunk, most azonban ragaszkodik hozzá, hogy még egy napig elkísér. Majd holnap fordul vissza, magyarázza. Jó, lenyelünk néhány

- 73 -

tojássárgáját, és rágyújtunk egy szivarra, ez utóbbi elég sok fáradságba került, több mint fél órán át kellett két követ egymáshoz vernünk, míg szikrát tudtunk csiholni belőlük, aztán újra elindultunk.

Már három órája megyünk, mikor az úton feltűnik egy egyenesen felénk tartó lovas.

Hatalmas szalmakalapot visel, csizmát, hosszúnadrág helyett pedig kis rövid bőrnadrágot, zöld inget és egy kifakult katonaszabású zöld kabátot. Fegyverként szép karabély van nála, az övében pedig óriási revolver.

- Caramba! Antonio, hijo mio. (Fiam.)

Antonio már messziről megismerhette a lovast, mégsem szól egy szót sem, bár nyilvánvalóan tudja, hogy mi fog történni. A nagydarab fickó leszáll a lováról, rézbőrű, legalább negyvenéves lehet, majd kölcsönösen megveregetik egymás vállát. Az ölelkezésnek ezt a módját később mindenfelé láttam.

- Ez itt kicsoda?

- Companero de fuga (szökevénytársam), francia.

- Hová mész?

- Az indián halászokhoz.

- Át akar vágni az indiánok földjén, hogy eljusson Venezuelába, onnan pedig valahogy Arubába vagy Curacaóba.

- Indián Guajiro nem jó - mondja a lovas. - Nincs fegyvered, toma. (Nesze.) A kezembe nyom egy bőrtokba bújtatott tőrt, a nyele fényes szaru. Leülünk az ösvény mellett. Leveszem a cipőm, a lábam csupa vér. Antonio és a lovas gyorsan beszélnek, látom, nem tetszik nekik, hogy át akarok vágni Guajirán. Antonio int, hogy üljek fel a lóra: a cipőmet átvetem a vállamon, mezítláb maradok, hogy a sebem kicsit beszáradjon. Csak a mozdulataikból értem, hogy mit akarnak. A fickó is felül a lóra, Antonio kezet nyújt, s anélkül, hogy egy szót is értenék az egészből, már el is indultunk galoppban. Egész nap és egész éjjel vágtázunk. Időnként megállunk, Antonio barátja a kezembe nyom egy üveg ánizslikőrt, húzok belőle egy kicsit. Napfelkeltekor megáll. A kezembe nyom egy darab kőkemény sajtot, két kétszersültet, hat kokalevelet, s hozzá ajándékba még egy különleges, vízhatlan, övre akasztható zsákot is, amelybe mindezt beletehetem.

Megölel, ugyanúgy megveregeti a vállam, ahogy előbb Antonióét, aztán visszaül a lovára, és elvágtat.

- 74 -

AZ INDIÁNOK

Megyek, egyfolytában délután egy óráig. Sehol egy bokor, sehol egy fa a láthatáron. Az ezüstösen tűző napfényben tündöklik a tenger. Mezítláb megyek, a cipőm még mindig bal vállamon átvetve. Abban a pillanatban, amikor elhatározom, hogy most pedig lefekszem, mintha nagyon messze meglátnék öt-hat fát, vagy talán sziklát, elég távol a parttól. Megsaccolom, milyen messzire lehetnek: jó tíz kilométerre. Számba veszek egy fél levelet, s rágcsálva nekiindulok. Egy óra múlva már azt is látom, mi az az öt-hat valami ott a távolban: zsúppal, szalmával, vagy valami világosbarna levélfélével fedett kunyhók. Egyikből füst száll fel. Aztán már embereket is látok. Ők is észrevettek. Tisztán kivehetők egy - a tengerparton összeverődött - kis csoport kiáltásai, mozdulatai. Aztán észreveszek négy csónakot is, gyorsan közelednek a parthoz, s körülbelül tíz ember száll ki belőlük. A kunyhók előtt gyülekeznek, és figyelik, ahogy közeledem. Látom, hogy a férfiak és az asszonyok meztelenek, épp csak ágyékukat fedi egy kis kendő. Lassan közeledem hozzájuk. Hárman íjukra támaszkodnak, s kezükben nyílvesszőt tartanak. Egyetlen mozdulatot sem tesznek, sem ellenségeset, sem barátságosat. Egy kutya ugatni kezd, s eszeveszetten nekem ront. A vádlim alatt belém harap, s kiszakít egy darabot a nadrágomból... Mikor újból nekem akar támadni, nem tudom, honnan, de egy kis nyilat kap a hátsó felébe (később megtudtam: egy fúvócsőből lőtték ki), vonítva eliszkol, s elbújik az egyik házban. Tovább közeledem hozzájuk, sántikálva, mert a kutya elég komolyan megharapott. Már csak tíz méter választ el a csoporttól. Senki sem mozdul, egy szót sem szólnak, a gyerekek az anyjuk háta mögé bújnak. Meztelen testük rézszínű, izmos, pompás. Az asszonyok melle feszes, kemény, mellbimbójuk óriási. Egyetlenegynek lóg csak a nagy melle.

Az egyik férfi olyan nemes tartású, vonásai annyira finomak, csak úgy sugárzik belőle fajtájának kétségtelen nemessége, hogy egyenesen feléje tartok. Nála nincs se nyíl, se íj. Olyan magas, mint én, haja egyenletesen vágva, egy hajfürt szempillájáig takarja homlokát. Fülét egészen a fülcimpáig elrejti koromfekete, majdhogynem kék haja. Szeme acélszürke. Egy szőrszál sincs sem a karján, sem a combján, sem a mellén. Rézszínű combja, lábszára izmos, szép vonalú, finom.

Mezítláb van. Három méterre tőle megállok. Két lépést tesz felém, s egyenesen a szemembe néz. Ez a vizsgálódás két percig tart. Egy arcizma sem rándul, mandulavágású szemével olyan, mint egy réz-szobor. Aztán elmosolyodik, s kezét a vállamra teszi. Ekkor mindenki ugyanúgy megérinti a vállam, egy fiatal indián lány pedig kézen fog, s az egyik kunyhó árnyékába vezet. Föltűri a nadrágszáramat, a többiek körénk telepednek. Egy ember megkínál égő szivarral, elfogadom, és füstölni kezdek. Mindenki nevetve nézi, hogy mit csinálok, itt ugyanis a férfiak és a nők egyaránt úgy dohányoznak, hogy a szivar égő felét veszik a szájukba. A harapás már nem vérzik, de jó darab hiányzik a lábamból, legalább akkora, mint egy ötfrankos fele. A lány kitépkedi a szőrszálakat, s amikor mindet kiszedte, egy kis indián lányt elküld tengervízért, kimossa a sebet, majd nyomkodni kezdi, hogy vérezzen. Nem elégedett a munkájával, egy kihegyezett vasdarabbal tágítani kezdi a harapás nyomait. Mindenki engem figyel, minden erőmet összeszedem, nehogy felszisszenjek. Egy másik indián lány segíteni akar, de ő durván ellöki. Mindenki nevet. Nyilván azért, mert a lány dühös mozdulatával azt akarta mindenki tudomására hozni, hogy én csakis hozzá tartozom. Végül jóval térd fölött levágja a nadrágszáramat. A többiek odakészítettek egy kőre tengeri algát, amelyet a lány a sebre tesz, majd az egészet átköti nadrágom levágott darabjaival. Nagyon meg van elégedve művével, s int, hogy álljak fel. Fölállok, leveszem a kabátom. Az ingem kivágásánál, közvetlenül a nyakam alatt észreveszi a tetovált pillangót. Nézi, aztán felfedezi a többi tetoválást is, lehúzza rólam az inget, hogy jobban lássa őket. Mindenkit, a férfiakat és a nőket is roppantul érdekli a mellemen levő sok tetoválás: jobbra egy korzikai katona, balra egy női fej, a hasamon egy tigrispofa, a gerincoszlopomon egy keresztre feszített tengerész, lent pedig, a derekamon, teljes szélességemben egy tigrisvadászat, vadászokkal, pálmákkal, elefántokkal és tigrisekkel. A férfiak félretolják az asszonyokat, és hosszasan, aprólékosan megtapogatnak, megnéznek minden egyes tetoválást. A főnök után sorban valamennyi kifejti véleményét. Ettől a perctől kezdve végképp befogadtak. Az asszonyok pedig már korábban, amikor a főnök először rám mosolyogott, és a vállamra tette a kezét.

Bemegyünk a legnagyobb kunyhóba, és a lélegzetem is eláll a csodálkozástól. A ház kerek, téglapiros vert fala s nyolc ajtaja van, belsejében tarka, élénk színű, tiszta gyapjúból készült

- 75 -

függőágyak lógnak a tetőgerendáról. Középen kerek, lapos, barna kő, körülötte kisebb lapos kövek, amiken ülni lehet. A falon sok kétcsövű puska, egy görbe kard és különböző nagyságú íjak lógnak.

Fölfedezek egy hatalmas teknősbékapáncélt, amelyben akár egy ember is elalhat, egy kövekből összeállított kandallót, a kövek pontosan illeszkednek egymáshoz, cementnek nyomát sem látom.

Az asztalon egy fél lopótök, benne két-három maroknyi gyöngy. Fakupában valami erjesztett gyümölcslevet adnak inni, savanykás, nagyon jó ízű, aztán egy banánlevélen egy nagy, parázson sült, legalább kétkilós halat hoznak. Megkínálnak, lassan eszem. Mikor megettem a felséges halat, az indián nő kézen fog, és levisz a partra, hogy megmossam a kezem és a szám tengervízzel. Aztán visszamegyünk. Körben ülünk, a lány mellettem, keze a combomon pihen, mozdulatokkal és szavakkal próbáljuk kölcsönösen megértetni magunkat.

A főnök hirtelen feláll, a kunyhó mélyébe húzódik, majd visszajön, kezében egy fehér kővel, s rajzolni kezd az asztalon. Először meztelen indiánokat rajzol, majd a falujukat, aztán a tengert. Az indián falutól jobbra ablakos házakat és felöltözött férfiakat meg nőket. Az emberek kezében puska van vagy bot. Balra egy másik falu, benne ocsmány pofájú kalapos emberek puskával, a nők felöltözve. Mikor szemügyre veszem a rajzot, észreveszi, hogy kifelejtett valamit, és felrajzol egy utat is, amely az indián faluból a tőle jobbra eső kisvárosba vezet, aztán egy másik utat, bal felé, a másik faluba. S hogy azt is érzékeltesse, hogy helyezkednek ezek el az ő falujukhoz képest, a venezuelai oldalra odarajzolja a felkelő napot (egy kört, amelyből mindenfelé sugárnyilak ágaznak szét), a kolumbiai falu oldalára pedig a hullámos vonallal jelzett látóhatár alá bukó napot. Nem lehet nem megérteni: az egyik oldalon felkel, a másikon lenyugszik a nap. A fiatal főnök büszkén nézegeti művét, amelyet szép sorjában mindenki megcsodál. Mikor látja, hogy mindent megértettem, fogja a krétát, és áthúzza a két falut, kivéve az övékét. Megértem, hogy ezzel azt akarja mondani, a többi faluban lakó emberek gonoszak, neki semmi köze hozzájuk, s csak az ő

falujuk a jó. Nekem magyarázza, hogy milyenek az emberek?

Nedves gyapjúronggyal letörlik az asztalt. Mikor megszárad, a kezembe nyom egy krétadarabot, rajtam a sor, hogy rajzban elmeséljem történetemet. Na, ez kicsit bonyolultabb, mint az övé. Lerajzolok egy összekötözött kezű embert, akit két fegyveres figyel. Aztán ugyanezt az embert, amint szalad, a két másik meg nekiszegzett puskával kergeti. Háromszor rajzolom le ezt a jelenetet, de úgy, hogy kicsit mindig távolabb kerülök az üldözőimtől, végül a rendőrök megállnak, én meg továbbszaladok az ő falujuk felé, amit szintén lerajzolok az indiánokkal és a kutyával együtt, s végül a főnököt, ahogy a karját nyújtja felém.

Rajzom elég jól sikerülhetett, mert hosszas beszélgetés után a főnök - éppen úgy, mint a rajzon - kitárja felém a karját. Tehát megértették. Éjszaka az indián lány a kunyhójába vitt, amelyben hat indián nő és négy férfi él együtt. Fölakasztott egy csodálatos széles, tarka függőágyat, amelyen ketten is kényelmesen elférnek keresztbe. Lefeküdtem az ágyra, hosszában. Akkor ő

leheveredett egy másik függőágyra, de keresztbe. Erre én is megfordultam, ő meg odajött, és mellém feküdt. Végigtapogatta a testem, a szemem, a szám hosszú, finom ujjaival, amelyek azonban érdesek voltak, tele apró, de éles hegekkel. Ezeket a kis vágásokat a korall okozza, amikor lemerülnek gyöngykagylókért. Mikor megsimogattam az arcát, megfogta a kezem, nagyon meglepte, hogy milyen finom. Együtt töltünk egy órát a függőágyon, aztán fölállunk, és átmegyünk a főnök nagy kunyhójába. Ideadják a puskákat, hogy vizsgáljam meg őket; 12-es és 16-os kaliberűek, hat doboz kétnullás ólomgolyóval.

Az indián lány közepes termetű, a szeme acélszürke, mint a főnöké, arcéle szépen rajzolt, csípőig érő haját középen elválasztva, befonva viseli. Melle csodálatosan feszes, körte alakú, bimbója hosszúkás és sokkal sötétebb bronzszínű bőrénél. Csók helyett harapdál, nem tud csókolózni. Gyorsan megtanítottam a civilizált csókolózásra. Ha együtt megyünk, sohasem jön mellettem, akárhogy hívom is, csak mögöttem hajlandó jönni. Van a faluban egy lakatlan kunyhó, elég rossz állapotban. A többi asszony segítségével rendbe hozza a kókuszlevélből készült tetőt, és kijavítja a falat, a vörös színű, nagyon agyagos földdel betapasztva a réseket. Az indiánoknak van mindenféle vágóeszközük: késük, tőrük, sövényvágójuk, baltájuk, kapájuk, vasfogú villájuk.

Vannak réz- és alumínium lábasaik, öntözőkannáik, fazekaik, darálójuk, tűzhelyük, hordóik pedig vasból és fából készültek. Mindenféle színű, lila, vérpiros, berlini kék, koromfekete, kanárisárga rajzokkal díszített, tiszta gyapjúból készült óriási, fonott, rojtos függőágyak. A ház hamarosan elkészült, és a lány kezdi behordani, amit a többi indián asszonytól kap (még egy szamárhámot is),

- 76 -

egy kerek, három lábon álló vaslapot, amin tüzet lehet rakni, egy függőágyat, amelyen akár négy felnőtt is elfér keresztben fekve, meg poharakat, bádogfazekakat, lábasokat stb.

Már lassan két hete, hogy itt vagyok, de még mindig csak simogatjuk, cirógatjuk egymást, minden további próbálkozásomat hevesen visszautasítja. Nem értem, hogy miért, hiszen ő

erőszakolta, hogy vele legyek, de mikor eljutnánk a végsőkig - nem enged. Nincs rajta semmi más, csak egy ágyékkendő, amit vékony kis zsinórral erősít karcsú derekára, hátsó része teljesen meztelen. Minden ceremónia nélkül berendezkedünk a házacskában, amelynek három ajtaja van, egy középen, ez a főbejárat, a másik kettő egymással szemben. A kör alakú ház három ajtaja egyenlő szárú háromszöget alkot. Mindnek megvan a maga rendeltetése: nekem mindig az északi ajtón kell bejönnöm. Neki a délin. Én nem léphetem át az ő ajtaját, ő meg nem használhatja az enyémet. A nagyajtó a barátainké, ezt mi csak akkor használhatjuk, ha a vendégeinket kísérjük ki.

Csak amikor már berendezkedtünk a házban, akkor lett az enyém. Nem akarok belemenni a részletekbe, de ez a szerelmes, lángoló, ösztönösen tökéletes lány úgy font körül, akár egy lián.

Elrejtve az emberek szeme elől fésülgetem, fonom a haját. Nagyon szereti, ha a haját fésülöm, kimondhatatlan boldogság ül ki az arcára, s ugyanakkor a félelem is, hogy meglepnek bennünket, mert azt hiszem, itt nem szokás, hogy a férfi a feleségét fésülgesse, sem hogy a kezét dörzskővel próbálja finomítani, s közben ilyen különös módon csókolgassa a száját meg a mellét.

Lali, - így hívják a lányt - és én tehát berendezkedtünk a házban. Egy dolog nagyon meglep: sohasem használ vasból vagy alumíniumból készült fazekat, lábast, sohasem iszik üvegpohárból, mindent olyan égetett edényben vagy fazékban készít, amit ők maguk csináltak.

Az öntözőkanna rózsájával öntözzük egymást, úgy mosakodunk, dolgunkra a tengerhez járunk.

Egyszer végignézem, ahogy felnyitják a kagylókat. Ezt a munkát a legidősebb asszonyok végzik. Minden fiatal gyöngyhalásznőnek megvan a maga zsákja. A kagylóban talált gyöngyöt a következő módon osztják el: egy részt kap a főnök, a közösség képviselője, egy másik részt a halász, egy fél részt az, aki felnyitja a kagylókat, másfél részt pedig, aki felhozta őket. Ha a halásznő a családjával él, a gyöngyöket a nagybátyjának, apja fivérének adja. Sohasem értettem meg, miért a nagybácsi az, aki elsőként lép a házasulandó szerelmesek házába, s az asszony karját a férfi dereka köré fonja, a férfi jobb karját pedig az asszony derekára, úgy, hogy a férfi mutatóujja a nő köldökéhez érjen. Ezután a nagybácsi távozik.

Tehát azt már láttam, hogyan nyitják fel a kagylókat, de a halászatnál még sohasem voltam jelen, mert a csónakba nem hívtak meg. A parttól elég messze halásznak, legalább ötszáz méterre.

Néha Lali combját és oldalát összekarmolja az éles korall. Ha a vágások véreznek, porrá zúzott tengeri algával dörzsöli be a sebeket. Semmi olyat nem teszek, amire mozdulataikkal ne adnának engedélyt. Sohase lépek be a főnök házába, ha ő maga vagy valaki más kézen nem fog, és be nem visz. Lali arra gyanakszik, hogy három vele egykorú indián lány házunk ajtajához egész közel, a fűbe hasalva leselkedik, s próbálja kihallgatni, hogy mit csinálunk, mikor egyedül vagyunk.

Tegnap láttam azt az indiánt, aki az összekötő az indiánfalu és a legközelebbi kolumbiai település között, amely két kilométerre van a határállomástól. A falu neve La Vela. Az indiánnak két szamara van, meg egy Winchester ismétlőpuskája. Egyébként - a többiekhez hasonlóan - semmi sincs rajta, csak egy ágyékkötő. Egy szót sem beszél spanyolul, vajon hogy bonyolítja le a cseréket?

A szótáramból kiírom egy papírra a következő szavakat: agujas (tű), kék és piros tus, varrócérna -

ugyanis a főnök már jó néhányszor megkért, hogy·tetováljam ki. Az indián összekötő kicsi és aszott. Szörnyű seb húzódik végig a felsőtestén, amely a melle alól indul ki, és a jobb vállánál ér véget. A behegesedett seb ujjnyi vastag hurkaként szalad végig a testén. A gyöngyöket nagyság szerint egy rekeszekre osztott szivarosdobozba teszi. Engedélyt kapok a főnöktől, hogy egy darabon elkísérjem az indiánt. Megmosolyogtató naiv módszert alkalmaz, hogy biztosan visszajöjjek: kölcsönad egy kétcsövű puskát és hat töltényt. Elképzelhetetlennek tartja, hogy bármit is elvigyek, ami nem az enyém, a kölcsönkapott holmikkal tehát feltétlenül visszatérek. A szamarakon nincs semmi teher, az indián felül az egyikre, én meg a másikra. Egész nap megyünk ugyanazon az úton, amelyen jöttem, de három-négy kilométerre a határállomástól az indián hátat fordít a tengernek, és megindul a szárazföld belseje felé.

Öt óra tájt egy patak partjára érünk, ahol öt indián kunyhó áll. Az emberek kijönnek, s kíváncsian nézegetnek. Az indián csak beszél, beszél és beszél, egészen addig, amíg elő nem kerül

- 77 -

egy pasas, akinek a szeme, a haja, az orra, az arca olyan, mint minden indiáné - kivéve a bőre színét. Sápadt-fehér, a szeme piros. Khakiszínű pantallót visel. A mi falunkból való indián tehát ennél az indián tanyánál tovább sohasem megy. A fehér indián így szól hozzám:

- Buenos dias. (Jó napot.) Tu eres el matador que se fue con Antonio? (Te vagy az a gyilkos, aki Antonióval szökött?) Antonio es compadre mio de sangre. (Antonio vérszerződés révén a rokonom.) - A "szerződés" a következőképpen történik: két ember egymáshoz köti a karját, késükkel kölcsönösen felhasítják egymás karján a bőrt. Aztán mindegyik bemázolja a másik karját a saját vérével, majd lenyalja véres kezét.

- Que quieres? (Mit akarsz?)

- Agujas, tinta china roja y azul. (Tűt, piros és kék tust.) Mada mas. (Semmi mást.)

- Tu lo tendras de aqui a un cuarto de luna. (Egy holdnegyed múlva megkapod.) Jobban beszél spanyolul, mint én, és érezni rajta, hogy érti a módját, hogyan kell civilizált emberekkel bánni, hogy kell a cserét megszervezni veszettül védve fajtája érdekeit. Mikor elindulok, kezembe nyom egy kolumbiai ezüstpénzből készült nyakláncot, az ezüst nagyon fehér.

Azt mondja, hogy Lalinak küldi.

- Vuelva a verme. (Látogass meg) - mondja a fehér indián. Hogy biztosan visszajöjjek, ad egy íjat.

Egyedül megyek vissza, még az út feléig sem érek, mikor megpillantom Lalit egyik húgával.

A kislány nagyon fiatal, tizenkét-tizenhárom éves lehet. Lali úgy tizenhat-tizennyolc. Mikor hozzám ér, mint egy őrült, karmolni kezdi a mellem, azért csak a mellem, mert az arcom eltakarom, aztán kegyetlenül beleharap a nyakamba. Minden erőmet össze kell szednem, hogy lefogjam.

Váratlanul elcsendesedik. A kis indián lányt felültetem a szamárra, mi meg egymásba kapaszkodva megyünk utána. Lassan beérünk a faluba. Az úton elejtettem egy baglyot. Mikor rálőttem, még nem tudtam, hogy mi az, csak két szemet láttam ragyogni az éjszakában. Lali ragaszkodik hozzá, hogy magunkkal vigyük, és ráakasztja a szamár nyergére. Hajnalban érkezünk meg. Nagyon fáradt vagyok, szeretnék megmosdani. Lali megmosdat, aztán előttem leveszi a húga ágyékkendőjét, őt is megmosdatja, végül ő maga mosdik meg.

Mikor bejönnek mindketten, én épp ülök, és várom, hogy forrjon a limonádénak odatett víz.

Ekkor olyan dolog történik, amit csak jóval később értettem meg. Lali a húgát a lábam közé löki, karomat a kicsi dereka köré fonja, közben észreveszem, hogy a húgán nincs rajta az ágyékkendő, és azt a nyakéket viseli, amit Lalinak hoztam. Nem tudom, hogy másszam ki ebből a különös helyzetből, gyöngéden eltolom a kislányt, a karomba veszem és lefektetem a függőágyra. Leveszem a nyakáról a láncot, és Lali nyakába akasztom. Csak sokkal később értettem meg, hogy Lali azt hitte, hogy azt tudakoltam meg a másik faluban, hogyan mehetnék el innen, mert nem vagyok boldog vele, és azt remélte, talán a húga vissza tud tartani. Arra ébredek, hogy Lali befogja a szemem. Nagyon késő van, délelőtt tizenegy óra. A kislány már elment, és Lali nagy szürke szemével szerelmesen néz rám, szerelmesen harapdálja az ajkam. Boldog, hogy mégis szeretem, s nem azért mentem el, mert őt meguntam.

A ház előtt ül az az indián, aki Lali halászladikját kormányozza. Gondolom, hogy most is őt várja. Rám mosolyog, és kedves mimikával behunyja a szemét, jelezve, hogy tudja, Lali még alszik.

Leülök mellé, mindenfélét beszél, amit nem értek. Csodálatosan izmos, fiatal, vállas, mint egy atléta. Hosszasan szemléli, vizsgálgatja a tetoválásaimat, aztán mutatja, szeretné, ha őt is kitetoválnám. "Igen"-t intek a fejemmel, de az az érzésem, úgy értette, hogy nem tudok tetoválni.

Lali is kijön, a teste be van kenve olajjal. Tudja, hogy ezt nem szeretem, de mutogatja, hogy ilyen felhős időben a víz nagyon hideg. Arcjátéka, félig nevetős, félig komoly arca olyan kedves, hogy többször is megismételtetem vele a mozdulatot, mintha nem érteném. Mikor intek, hogy még egyszer, olyan fintort vág, amely világosan azt mondja: "Te vagy ilyen hülye, vagy én vagyok torpe (ütődött), hogy ennyiszer kell elmagyaráznom, miért kentem be magam?

Erre jön a főnök két indián nővel. A nők hatalmas, jó négy-öt kilós zöld gyíkot cipelnek, a főnök pedig íjat és nyílvesszőt. Most lőtte a gyíkot, hív, hogy majd menjek enni belőle. Lali néhány szót vált vele, aztán megérinti a vállam, és a tenger felé mutat. Ebből megértem, hogy ha akarok, ma Lalival mehetek. Elindulunk hát hárman, Lali, a halász meg én. Könnyen vízre teszik a parafából készült kis csónakot. Belegázolnak a vízbe, a ladikot a vállukon viszik, majd egészen eredeti módon teszik vízre: az indián száll be elsőnek a hajó farába, óriási evezőt tartva a kezében.

- 78 -

Lali a mellig érő vízben egyensúlyban tartja a hajót, és vigyáz, nehogy visszavetődjék a partra.

Beszállok, középre ülök, aztán egy ugrással Lali is a ladikban terem, ugyanabban a pillanatban, amikor az indián nagy evezőlökéssel elindítja. A hullámok henger alakúak, s ahogy a nyílt tenger felé haladunk, egyre magasabbak lesznek. Öt- vagy hatszáz méterre a parttól egy szorosba jutunk, ahol már két ladikkal halásznak. Lali a hajfonatait öt vörösbőr pánttal a fejére erősíti, hármat keresztben, kettőt hosszában, a pántokat pedig a nyakán megköti. A férfi a mélybe veti a horgonyként használt jó tizenöt kilós vasrudat. Lali pedig nagy késsel a kezében lebukik a víz alá.

Lehorgonyoztunk ugyan, a csónakot mégis minden egyes hullám le-föl dobálja.

Lali lemerül, felbukkan, megint lemerül - több mint három órán keresztül. A tengerfenék nem látszik, de a lemerülés és felbukkanás idejéből számítva, legalább tizenöt-tizennyolc méter mélyen lehet. Valahányszor feljön a víz színére, mindig hoz kagylót magával, a zsák tartalmát az indián a csónakba önti. Ez alatt a három óra alatt Lali egyszer sem száll be a csónakba.

Pihenésképpen öt-tíz percig a ladik peremébe kapaszkodik. Kétszer is helyet változtatunk, de Lali közben sem száll be a csónakba. A második helyen zsákjába több kagyló kerül és nagyobbak.

Megindulunk visszafelé. Lali beszáll a csónakba, a hullámok sebesen a partra sodornak bennünket.

Az öreg indián asszony vár ránk. Lali és én hagyjuk, hogy a kagylókat az indiánnal a száraz homokra vigye. Mikor már valamennyi a szárazon van, Lali nem engedi, hogy az öregasszony nyissa fel őket, hanem ő lát hozzá. Kése hegyével gyors egymásutánban vagy harmincat felnyit, de egyetlenegy gyöngyöt sem talál. Mondanom sem kell, hogy a kagylókból közben vagy két tucatot bekaptam. A víz hideg lehet a mélyben, jó friss a húsuk. Végre Lali óvatosan kihúz az egyik kagylóból egy gyöngyöt, borsószem nagyságú, inkább nagy, mint közepes. És hogy ragyog! A természet a legsziporkázóbb színekkel ajándékozta meg, mégsem hivalkodó. Lali az ujjai közé fogja a gyöngyöt, a szájába dugja, egy pillanatig ott tartja, aztán kiveszi és beteszi az enyémbe.

Állkapcsát mozgatva mutatja, hogy rágjam szét és nyeljem le. Olyan szépen kér, hogy végül is megteszem a kedvéért: megőrlöm a gyöngyöt a fogam közt, s a törmeléket lenyelem. Felnyit négy vagy öt kagylót, és megeteti velem, azt akarja, hogy a gyöngy az utolsó morzsáig lemenjen. Aztán lefektet a homokra, és mint egy kölyök, kinyitja a számat, nézi, nem maradtak-e kis morzsák a fogam közt. Hazaindulunk, dolgára hagyva a két másikat.

Már egy hónapja, hogy itt vagyok. Nem tévedhetek, mindennap felírom egy papírra a napot és a dátumot. A tűk már rég megérkeztek, a piros, kék és lila tussal együtt. A főnöknél találtam három finom borotvát. Nem használja, az indiánoknak nincs szakálluk. Az egyik borotvával a hajukat vágják szép egyenletesre. Kitetováltam Zatót, a főnököt a karján. Csináltam neki egy indiánt, mindenféle színű tollakkal a fején. El volt ragadtatva, és mutogatta, hogy addig senkit se tetováljak ki, amíg neki nem csinálok egy nagy rajzot a mellére. Ugyanolyan tigrispofát akar, nagy fogakkal, mint az enyém. Csak hát én nem tudok olyan jól rajzolni, hogy ilyen szép pofát csinálhatnék neki. Lali szőrtelenítette az egész testemet. Alighogy meglát egy szőrszálat, azonnal kitépi, és a helyét bedörzsöli porrá zúzott, hamuval elkevert tengeri algával. Úgy veszem észre, hogy a szőr így tényleg lassabban nő.

Ezt az indián települést, amely a parttól a síkság belsejéig, egészen a hegy lábáig húzódik, Guajirának hívják. A hegyek között már más közösségek élnek, a nevük: Motilone. Néhány évvel később lesz dolgom velük. Ahogy már az előbb magyaráztam, a guajiraók - ha csak közvetetten is -

a csere révén kapcsolatban állnak a civilizációval. A parton lakók átadják a fehér indiánnak gyöngyeiket és teknősbékáikat. A teknősöket élve szállítják, van köztük százötven kilós is. Ezek a teknősbékák azonban sohasem érik el az orinocóiak vagy a maroniak súlyát és nagyságát, amelyek gyakran a négyszáz kilót is meghaladják, s páncéljuk néha két méter hosszú, s több mint egy méter széles. Ha a hátára fordítják, a teknősbéka nem tud talpra állni. Láttam egyszer teknősöket három hétig is a hátukon feküdni, se nem ettek, se nem ittak, mégis éltek. A nagy, zöld gyíkok is nagyon jóízűek. Húsuk felséges, fehér és gyönge, s a homokban a nap tüzétől megsült tojásaik is rendkívül ízletesek, csak a külsejük nem valami étvágygerjesztő.

Lali halászat után hazahozza a neki járó gyöngyöt és nekem adja. Talpas poharába teszem őket, a nagyokat, a kicsiket és a közepeseket vegyesen. Csak két rózsaszín, három fekete és hét csodálatosan szép fémesszürke gyöngyöt tettem félre egy üres gyufásdobozba, meg egy egészen furcsa, bab alakú gyöngyöt, akkora, mint nálunk egy fehér vagy tarka babszem. Ezen a különleges gyöngyön három szín rakódott egymásra, s aszerint, hogy milyen idő van, hol az egyik, hol a másik

- 79 -

réteg tűnik elő: a fekete, az acélszínű vagy a rózsaszínben játszó ezüst. Az indián törzs jól él a gyöngyökből és a teknősbékákból. Sok olyasmihez is hozzájutnak, amit aztán semmire sem használnak, sok minden azonban nincs, amire szükségük volna. Például az egész faluban nem találni egyetlen tükröt sem, egy hajóról, amely bizonyára hajótörést szenvedett, kellett lefeszítenem egy négyszögletes, negyven centiméter széles deszkát, amelynek egyik oldalát nikkellap borítja, hogy láthassam magam, s meg tudjak borotválkozni.

Magatartásom barátaimmal egyszerű: semmi olyat nem teszek, ami csorbítaná a főnök tekintélyét és tudását, még kevésbé azét a nagyon öreg indiánét, aki egyedül él innen négy kilométerre a szárazföld belseje felé, kígyók, két kecske, egy tucatnyi birka és bárány körében. Ez az öreg a varázslója valamennyi guajirai indián tanyának. Ezzel a magatartással elértem, hogy senki sem féltékenykedik, senki sem néz rossz szemmel rám. Két hónap alatt tökéletesen befogadtak. A varázslónak van vagy húsz tyúkja is, lévén, hogy a két tanyában, amelyet ismerek, nincs se kecske, se tyúk, se birka, se bárány, a háziállatok tartása nyilván a varázsló kiváltsága. Reggelenként mindig egy másik indián lány indul el fonott kosárral a fején, hogy halat, frissen halászott tengeri kagylót és a tűz körüli köveken aznap reggel sütött kukoricalepényt vigyen neki. Néhányszor - nem mindig

- a lányok tojással és aludttejjel térnek vissza. Mikor a varázsló látni akar, személy szerint nekem küld három tojást és egy fényezett fakést. Lali az út feléig elkísér, és megvár a hatalmas kaktuszok árnyékában. Első alkalommal a kezembe nyomta a fakést, és megmutatta, hogy merre kell mennem.

Az öreg indián visszataszító mocsokban él egy tehénbőrből készült sátorban. A bőr szőrös oldala néz befelé. Három kő között tűz ég, látszik, hogy sohasem oltja el. Nem függőágyon alszik, hanem egy faágakból eszkábált ágyféleségen, körülbelül egy méterre a földtől. A sátor elég nagy, legalább húsz négyzetméter. Fala nincs, csak néhány faág védi azon az oldalon, ahonnan a szél fúj.

Felfedezek két kígyót, az egyik legalább három méter, olyan vastag, mint a karom, a másik egy méter lehet, a fején sárga V alakú rajz: "Mennyi tyúkot meg tojást zabálhatnak ezek a kígyók!" -

gondolom. Ma sem értem, hogy férhetett el a sátorban a sok tyúk, a kecske, a juh az öreggel együtt, és még egy szamár is. Az indián alaposan szemügyre vesz, levetteti velem a nadrágomat, amit Lali már sorttá alakított, és amikor olyan csupasz vagyok, mint egy pondró, a tűz melletti kövek egyikére ültet. Néhány zöld levelet vet a tűzre, amelyek füstölni kezdenek, s mentaillatot árasztanak. Fuldoklom a füstben, de azért igyekszem visszafojtani a köhögést, s várom, hogy a körülbelül tíz percig tartó cirkusznak vége legyen. Aztán elégeti a nadrágomat, és ad két indián ágyékkötőt, az egyik báránybőrből, a másik kígyóbőrből készült, puha, mint egy kesztyű, a karomra húz egy kecske-, bárány- és kígyóbőr csíkokból összefont karkötőt, körülbelül tíz centi széles és egy egész keskeny kígyóbőr szíjjal lehet szorosabbra vagy lazábbra kötni.

A varázsló bal bokáján kétfrankos nagyságú fekély van, amelyet állandóan ellepnek az apró legyek. Amikor nagyon nekiesnek, elhessegeti őket, s hamut szór a sebre. A varázsló ezzel a szertartással befogadott a törzsbe. Már indulófélben vagyok, amikor a kezembe nyom egy fakést, kisebbet, mint amit akkor küld, ha látni akar. Lali később elmagyarázza, hogy ha meg akarom látogatni a varázslót, ezt a kis kést kell elküldenem neki, és ha hajlandó fogadni, cserébe elküldi a nagyot. Kilépek az öreg indián sátrából, egy utolsó pillantást vetve az arcán és sovány nyakán húzódó ezernyi ráncra. Foghíjas szájában öt foga van, három alul, kettő fent, elöl. Szeme mandulavágású, mint minden indiáné, szemhéja olyan súlyos, hogy mikor lehunyja a szemét, a bőr két kerek lebernyeget alkot. Nincs se szempillája, se szemöldöke, erős szálú fekete haja azonban válláig ér, a vége szép egyenletesre vágva. Mint minden indiánnak, a haja a homlokába hull, a szemöldök magasáig.

Elindulok, de rettenetesen zavar meztelen fenekem. Irtó furcsán érzem magam. Hiába, ez a télak. Ezekkel az indiánokkal nem lehet tréfálni, s végül is a szabadság igazán megér ennyit. Lali nézi az ágyékkendőt, összes fogait kivillantva nevet. A fogai oly szépek, mint a gyöngyök, amelyeket halászik. Megvizsgálja a karkötőt meg a másik, a kígyóbőrből készült ágyékkendőt is.

Megszagolgat, hogy átestem-e a füstpróbán. Az indiánok szaglása - ezt csak úgy mellesleg említem

- rendkívül fejlett.

Túlságosan megszoktam ezt az életet, és tudom, hogy nem szabad sokáig itt maradnom, mert a végén már nem lesz kedvem elmenni. Lali állandóan figyel, elhatározta, hogy jobban bevon a közösség életébe. Például, mivel már látott horgászni, tudja, hogy jól evezek, s ügyesen kormányzom a könnyű kis csónakot. Innen már csak egy lépés választ el attól, hogy ezentúl én

- 80 -

hajtsam a halászladikot. Ezt azonban nem akarom. Lali a falu legjobb halásza, az ő csónakja hozza mindig a legtöbb és legnagyobb gyöngyöket, mert mélyebben halászik, mint a többiek. Azt is tudom, hogy a csónakját hajtó fiatal halász a főnök fivére. Ha én mennék Lalival, ő rosszul járna, s ezt nem akarom. Mikor Lali látja, hogy tűnődöm, mindig elmegy. a húgáért. A kislány örömmel szalad a kunyhóm felé, s az én ajtómon lép be. Ennek nagy jelentősége lehet. Miután együtt érkeznek a nagyajtó elé a tenger felőli oldalon, szétválnak, Lali körbe megy, a saját ajtaján lép be, Zoraima meg, a kicsi, az én ajtómon. Zoraimának olyan kicsi a melle, mint egy mandarin, s a haja sem hosszú, csak az álláig ér, a homlokába lógó tincs azonban hosszabb, egészen a szeméig lóg.

Valahányszor a nővére hívja, előbb mindketten megfürdenek, s mikor belépnek, levetik ágyékkötőjüket és a függőágyra akasztják. A kicsi mindig szomorúan megy el tőlünk, hogy nem tettem magamévá. Másnap együtt fekszünk mindhárman, Lali középen, egyszer csak fölkel, s úgy fekszik vissza, hogy én Zoraima meztelen teste mellé tapadok.

Az indián, aki el szokta kísérni Lalit a halászatra, megsebesült, széles, mély, vágott seb húzódik a térdén. A férfiak átvitték a varázslóhoz, fehér agyaggal begipszelt lábbal jött vissza. Ezen a reggelen én megyek Lalival halászni. A tengerre szállás nagyon jól sikerült, pontosan úgy, mint régi kísérőjével. Egy kicsit messzebb evezek, mint ők szoktak. Ragyog a boldogságtól, hogy maga mellett lát a csónakban. Mielőtt lemerülne, bekeni magát olajjal. Azt hiszem, hogy a tenger mélyén a víz, amely innen a csónakból egész feketének látszik, nagyon hideg lehet. Három cápauszony tűnik fel mellettünk, megmutatom neki, de Lali nem törődik vele. Délelőtt tíz óra van, tűz a nap: Zsákját a bal karjára tekeri, tokba bújtatott kését jól az öve alá szorítja és úgy ugrik a vízbe, hogy nem rúgja arrább a csónakot, mint a többiek. Hallatlan gyorsasággal tűnik el a víz mélyén, a sötétben. Az első lebukás felderítő jellegű lehet, mert a zsákjában csak kevés kagylóval tér vissza.

Jó ötletem támad. A ladikban van egy köteg bőrszíj. Dupla hurokkal a zsákra kötöm, a zsákot Lali kezébe nyomom, s miközben lemerül, kigöngyölöm és utánaengedem. Úgy látszik, megértette, mert egy hosszúnak tűnő perc után zsák nélkül bukkan fel. A hosszú merülés után pihenésképpen a hajó peremébe kapaszkodik, és int, hogy húzzam a zsákot. Húzom, húzom, egyszercsak elakad, beleakadhatott egy korallba. Lemerül, kiszabadítja, a zsák félig tele van, tartalmát a csónakba öntöm. Így aztán ezen a reggelen a tizenöt méteres vízben nyolc merüléssel csaknem teletöltjük a ladikot. Mikor Lali is beszáll, a víz színe csak kétujjnyira van a csónak peremétől. Be akarom húzni a horgonyt is, de a csónak annyira tele van kagylóval, hogy az elsüllyedés veszélye fenyeget.

Kioldjuk hát a horgonykötelet, a horgonyt meg az evezőhöz kötjük, hadd lebegjen ott a vízen, míg érte nem jövünk. Aztán minden különösebb baj nélkül partot érünk.

Az üregasszony és Lali állandó halásztársa már vár bennünket a száraz homokon, ott, ahol a halászok fel szokták nyitni a kagylókat. Elégedetten szemlélik a sok kagylót. Látom, hogy Lali azt magyarázza, hogyan csináltam: hogyan kötöttünk hurkot a zsákra, hogy könnyebb legyen felhúzni, és hogyan sikerült ilyen sok kagylót hoznunk. Az indián figyelmesen nézegeti a dupla hurokkötést.

Kibontja és első próbálkozásra sikerül újra jól megkötnie. Büszkén néz rám.

Kinyitogatva a kagylókat, az öregasszony tizenhárom gyöngyöt talál. Lali, aki mindig otthon várja meg, hogy elhozzák a részét, most ott marad, míg az utolsó kagylót is fel nem nyitják.

Legalább három tucatnyit megettem, Lali öt vagy hat darabot. Az öregasszony szétosztja a gyöngyöt. Majdnem egyforma nagyok, mind akkora, mint egy szép borsószem. A főnöknek külön tesz három gyöngyöt egy kupacba, hármat nekem, kettőt magának, s ötöt Lalinak. Lali fogja a három gyöngyöt, és nekem adja. Átveszem és odaadom a sebesült indiánnak. Nem akarja elfogadni, de kinyitom a markát, beleteszem a gyöngyöket, és összezárom az ujjait. Akkor aztán elfogadja. A felesége és a lánya eddig messzebbről figyelték csendesen a jelenetet, ekkor azonban nevetni kezdenek, és odajönnek hozzánk. Segítek visszavinni a sebesült halászt a kunyhójába.

A jelenet csaknem két héten át mindennap megismétlődik. Minden alkalommal odaadom a gyöngyöket a halásznak. Tegnap megtartottam egyet a nekem járó hat közül. Mikor hazaérünk, megetetem Lalival. Majd megbolondul az örömtől, és egész délután énekel. Időnként meglátogatom a fehér indiánt. Zorrillónak hívják, ami spanyolul annyit jelent, Kis Róka. A főnök kérdezteti -

mondja -, miért nem tetoválom már rá a tigrispofát. Megmagyarázom, hogy azért, mert nem tudok jól rajzolni. A szótár segítségével megkérem, hogy hozzon nekem egy körülbelül akkora téglalap alakú tükröt, mint a felsőtestem, átlátszó papírt, finom ecsetet és egy üveg tintát, indigót, vagy ha azt nem kap, akkor egy nagyon puha ceruzát. Arra is megkérem, hogy szerezzen be néhány holmit a

- 81 -

méretemre, és tartsa magánál a három khakiszínű inggel együtt. Elmeséli, hogy a rendőrség faggatta, mit tud rólam és Antonióról. Ő azt mondta, hogy én a hegyen keresztül átmentem Venezuelába, Antonio pedig belehalt egy kígyómarásba.

Zorrillo házában, éppúgy, mint a főnökében, minden elképzelhető dolog megtalálható. Az indiánok kedvelt rajzaival díszített agyagfazekak, nemes formájú, művészi érzékről tanúskodó, színes rajzú cserepek. Csodálatos, tiszta gyapjúból készült rojtos függőágyak, némelyik tiszta fehér, de van színes is, cserzett kígyó-, gyík- és óriásvarangy-bőrök, fehér és színes liánokból font kosarak. Mindezek a tárgyak - ahogy meséli - azoknak az indiánoknak az alkotásai, akik ugyan ugyanahhoz a fajtához tartoznak, mint az én törzsem, de a dzsungel közepén, az erdőben laknak, ide huszonöt napi járóföldre. Innen érkeznek a kokalevelek is, ad vagy húsz darabot. Ha rosszkedvem lesz, elrágcsálok egyet-egyet. Elbúcsúzva Zorrillótól, megkérem, ha lehetséges, szerezze be mindazt, amit följegyzett, s azonkívül néhány újságot vagy spanyol folyóiratot, mert a szótáram segítségével sokat tanultam ez alatt a két hónap alatt. Nem tud semmit Antonióról, csak azt hallotta, hogy megint volt valami összetűzés a partőrök és a csempészek közt. Öt partőr és egy csempész meghalt, de a hajót nem sikerült elkobozniuk. A faluban sohasem láttam egyetlen csepp alkoholt sem, egyedül azt a bizonyos erjesztett valamit, amit gyümölcsből készítenek. Felfedezek Zorrillónál egy üveg ánizst, kérem, hogy adja nekem. Megtagadja a kérést. Ha akarok, itt ihatok, de elvinni nem lehet. Nagyon bölcs ember ez az albínó.

Elbúcsúzom Zorrillótól, és hazaindulok a kölcsönkapott szamáron, amely holnap egyedül visszatér. Csak egy nagy doboz, különféle színű, selyempapírba csomagolt cukorkát viszek magammal, meg hatvan doboz cigarettát. Lali és a húga több mint három kilométerre a falutól vár.

Lali nem csinál jelenetet, sőt, hajlandó belém karolva, mellettem jönni. Időnként megáll, és egyszerűen szájon csókol. Mikor megérkezünk, meglátogatom a főnököt, és neki adom ajándékba a cukorkát meg a cigarettát. Az ajtó előtt ülünk, szemben a tengerrel. Azt a bizonyos erjesztett italt isszuk, amely a kőedényekben jó hidegen marad. Lali a jobbomon ül, karját a combom köré fonja, húga a bal oldalamon, és ugyanazt teszi, mint Lali. Szopogatják a cukorkát. A csomagot előttünk bontják ki, az asszonyok és a gyerekek szemérmesen vesznek belőle. A főnök Zoraima fejét az enyém felé hajtja, értésemre akarván adni, hogy Zoraima szeretne éppen úgy a feleségem lenni, mint Lali. Lali ekkor megfogja a saját mellét, mutogatva, hogy Zoraima azért nem kell nekem, mert nagyon kicsi a melle. Megvonom a vállam, mindenki nevet. Látom, hogy Zoraima nagyon elszomorodik. A karomba veszem, átölelem a nyakát, és megsimogatom a mellét, ragyog a boldogságtól. Elszívok néhány cigarettát, az indiánok is kipróbálják, de hamar eldobják, és visszatérnek szivarjaikhoz, amelynek égő végét veszik a szájukba. Megfogom Lali karját, jelezve, hogy indulunk, s elköszönünk mindenkitől. Lali mögöttem jön, Zoraima utánunk. Ma este halat sütünk parázson - ez különleges lakomának számít. Egy kétkilós langusztát rakok a parázsra, élvezettel falatozzuk ízletes húsát.

Megkaptam a tükröt, a finom papírt, a másolópapírt és egy tubus ragasztót is, amit ugyan nem kértem, de hasznos lehet, aztán sok puha ceruzát, tintát és ecsetet. Egy drótra akasztottam a tükröt, úgy, hogy ha ülök, épp a mellem magasságában legyen. A tükörben élesen és pontosan, az eredetivel egyező nagyságban látható a tigrispofa. Lali és Zoraima kíváncsian figyelnek. Követem az ecsettel a vonásokat, de a tinta lecsurog, a ragasztóhoz kell folyamodnom: ragasztót keverek a tintába. Akkor aztán minden megy, mint a karikacsapás. Három egyórás ülésben elkészül a tigrisfej pontos mása a tükrön.

Lali elmegy a főnökért, Zoraima mellére szorítja a kezem, és olyan szomorúan néz rám, szemében annyi vággyal és szerelemmel, hogy - miközben azt sem tudom, mit csinálok - a magamévá teszem a földön, a kunyhó közepén. Nyög egy kicsit, de élvezettől megfeszült teste úgy rám fonódik, hogy nem akar elengedni. Gyöngéden kiszabadítom magam, és lemegyek a tengerhez mosdani, mert csupa föld lettem. Ő mögöttem jön, együtt fürdünk. Megdörzsölöm a hátát, ő meg a lábam és a karom, aztán visszaindulunk a ház felé. Lali azon a helyen ül, ahol feküdtünk, mikor belépünk, mindent megért. Föláll, karjával átöleli a nyakam, és gyöngéden megcsókol, aztán megfogja a húga karját, és kiküldi az én ajtómon keresztül, ő pedig megfordul, és a sajátján megy ki. Ütések zaját hallom kívülről, kimegyek, és látom, hogy Lali, Zoraima és két másik asszony egy vasdarabbal próbálja áttörni a házfalat. Úgy látszik, egy negyedik ajtót csinálnak. Hogy a házfal meg ne repedezzék közben, meglocsolják az öntözőkannával. Az ajtó hamarosan elkészül. Zoraima

- 82 -

eltakarítja a hulladékot. Ettől kezdve ezen a nyíláson ő fog ki-bejárni, soha többé nem használja az én ajtómat.

Eljön a főnök három indiánnal és fivérével, akinek a lába már csaknem behegedt. Nézegeti a rajzot, meg önmagát a tükörben. El van ragadtatva a gyönyörű tigristől meg saját magától. Nem érti, hogy mi a tervem. A rajz már megszáradt, a tükröt az asztalra teszem, rá az átlátszó papírt, s kezdem átmásolni a rajzot a papírra. Nem nehéz, gyorsan megy. A puha ceruza hűségesen követi a rajz vonalait. Alig egy félóra alatt mindannyiuk kíváncsi tekintete előtt elkészül a rajz, éppolyan szép, mint az eredeti. Szép sorjában mindenki kézbe veszi, megvizsgálja a papírdarabot, s összehasonlítja a mellemen lévő tigrispofát a rajzon láthatóval. Lefektetem Lalit az asztalra, egy vizes ronggyal kissé benedvesítem a hasát, aztán ráteszek egy másolópapírt, arra pedig azt a papírlapot, amelyen a rajz van. Húzok néhány vonást, s az ámulat tetőfokára hág, amikor Lali hasán feltűnik a rajznak egy része. Ebben a pillanatban megértette a főnök, hogy az ő kedvéért fáradozom.

Az olyan emberek, akikből hiányzik a civilizált nevelés okozta képmutatás, természetesen reagálnak az eseményekre, jelenségekre. Egyik pillanatról a másikra lesznek elégedettek vagy elégedetlenek, boldogok vagy szomorúak, érdeklődők vagy közömbösek. Különösen szembeszökő

az olyan tiszta fajták, mint amilyen a guajiro indiánok felsőbbrendűsége. Mindenben felülmúlnak bennünket, mert ha egyszer befogadnak valakit, mindenük egy csapásra azé a valakié is lesz. És ha ez a valaki egy kicsit is figyelmes irántuk, ezek a rendkívül érzékeny lények mélyen meghatódnak.

Elhatároztam, hogy az első ülésnél csak a főbb vonalakat skiccelem föl a borotvával, és tussal rögzítem a rajz körvonalait. A második alkalommal aztán a három tűvel, amelyet egy kis bothoz erősítek, fogom kipontozni a részleteket. Másnap munkához látok.

Zato az asztalon fekszik. Bőrét bekenem fehér agyagtejjel, hagyom megszáradni, majd, miután a finom papírról átmásoltam a rajzot egy vastagabb fehér papírra, kemény ceruzával átrajzolom az egészet a bőrére. A matrica tip-top, hagyom jól megszáradni. A főnök mereven fekszik az asztalon, meg se moccan, még a fejét se meri megmozdítani, annyira fél, hogy tönkreteszi a rajzot, amelyet jól lát a tükörből. Rámegyek a rajzra a borotvával. Néhol kicsit vérzik, letörlöm. Amikor a piros vágásokból kikerekednek a rajz körvonalai, szétkenem a mellén a kék tust.

A tus beivódik, és csak azokról a helyekről pereg le, ahol kicsit mélyebben vágtam, mert itt a vér föloldja, de különben az egész rajz jól látható. Egy hét múlva elkészül nyitott szájával, szemével, rózsaszín nyelvével, fehér fogaival, fekete orrával és bajuszával Zato tigrispofája. Elégedett vagyok a művemmel: szebb, mint az enyém, s a színei is elevenebbek. Ha a hegek leesnek, egyes helyeken még egyszer rámegyek a tűkkel. Zato olyan elégedett, hogy kér hat tükröt Zorrillótól. Minden kunyhóba egyet, az övébe meg kettőt.

Telnek a napok, a hetek, a hónapok. Már április havában járunk, négy hónapja, hogy itt vagyok. Egészségem kifogástalan. Erős vagyok, megszoktam, hogy mezítláb járok, gyíkvadászat közben meg se kottyannak a hosszú séták. Elfelejtettem mondani, hogy a varázslónál való első

látogatásom után, kértem Zorrillót, szerezzen nekem jódtinktúrát, hiperoxidoldatot, meg vattát, kötszert, kinin- és Stovarsol-tablettát. A kórházban az egyik fegyencnek ugyanilyen nagy fekélye volt, mint a varázslónak. Cliatal, az ápoló, összetört Stovarsol-tablettával szórta be. Mindent megkaptam, sőt még valami kenőcsöt is hozott Zorrillo magánszorgalomból. Elküldtem a varázslónak a kis fakést, ő pedig válaszképpen visszaküldte a sajátját. Hosszas és nehéz rábeszélés után megengedte, hogy kezeljem. Néhány látogatás után a fekélye már felére zsugorodott, s aztán ő

maga folytatta tovább a kezelést, egy, szép napon pedig elküldte hozzám a nagy fakést, hogy látogassam meg: a fekélye teljesen begyógyult. Sohasem tudta meg senki, hogy én gyógyítottam meg.

Asszonyaim egy pillanatra sem hagynak magamra. Ha Lali megy halászni, Zoraima van velem, ha Zoraima - Lali marad mellettem.

Zatónak fia született. Felesége, amikor elkezdődtek a fájásai, lement a partra, keresett egy nagy sziklát, amely jól elrejtette mindenki szeme elől, Zatónak egy másik felesége pedig nagy kosárban süteményt, édesvizet és finomítatlan, kétkilós barna süvegcukrot vitt neki. Körülbelül délután négy óra felé szülhetett, mert naplementekor nagy kiabálva, gyerekét a magasba emelgetve megindult a falu felé. Zato már az asszony megérkezése előtt tudta, hogy fia született. Lali arcjátékkal elmagyarázza, hogy ha a gyerek lány, az asszony nem kiáltozik boldogan, hanem némán jön, a kicsit pedig a karjában tartja, s nem emeli magasba. Az indián asszony egyre közeledik,

- 83 -

közben időnként megáll, s a magasba emeli a gyereket. Zato kiáltozva nyújtja felé a karját, de nem mozdul. Az asszony újra megindul, megint tesz néhány métert, a levegőbe emeli a gyereket, kiált, aztán újra megáll. Zato is kiált, s előrenyújtja a karját. Az utolsó harminc vagy negyven méternél ötször-hatszor megismétlődik ugyanez a jelenet. Zato nem mozdul kunyhója küszöbéről. A nagyajtó előtt áll, tőle jobbra és balra a többiek. Az anya megáll, már csak öt-hat lépésre lehet a háztól, a gyereket hónaljánál fogva fölemeli és kiált. Ekkor Zato megindul feléje, a hónaljánál fogva a kicsit, fölemeli, amilyen magasra csak tudja, majd kelet felé fordul, és háromszor kiált, mindháromszor a magasba emelve a gyereket. Ezután a kisfiút jobb karjára ülteti, majd keresztbe fekteti a mellén, és a fejét a hóna alá rejtve, bal karjával átöleli. Belép a kunyhó nagyajtaján, nem fordul vissza.

Mindenki megindul utána, az anya lép be utolsónak. Megisszák az összes erjesztett italt, ami csak van a háznál.

Egész héten minden reggel és este öntözik a földet Zato kunyhója előtt. Aztán a férfiak és a nők talpukkal-sarkukkal jól ledöngölik. A piros agyagföldet kör alakban simára tapossák. Másnap fölállítanak egy nagy, ökörbőrből készült sátrat, s ebből rájövök, hogy itt valami ünnepség készül.

A sátorba legalább húsz, hatalmas, égetett edényt visznek be, kedvelt italukkal színültig tele. A sátorba, a kövek közé száraz és nyers fadarabokat hordanak, a kupac napról napra nő. Azok a fatönkök, amelyeket már régen partra vetett a tenger, szárazak, fehérek s egészen simák. Akadnak köztük egészen nagyok is, amelyeket Isten tudja, mikor húzhattak ki a vízből.

A köveken két egyforma nagyságú favilla van, ezek tartják majd a hatalmas nyársat. Négy hátára fordított teknősbéka, több mint harminc eleven gyík, egyik nagyobb, mint a másik, körmük úgy összeakasztva, hogy ne tudjanak elszökni, két bárány - mindez arra vár, hogy feláldozzák és megegyék. Van itt legalább kétezer teknősbéka-tojás is.

Egyik reggel tizenöt lovas érkezik, valamennyi indián, nagy szalmakalapban, ágyékkendővel, nyakukban lánc, combjuk, lábuk, lábfejük és fenekük meztelen, ujjatlan kabátjuk kifordított báránybőrből készült. Valamennyiük övében hatalmas tőr, kettejüknél kétcsövű

vadászpuska, a főnökön csodálatos zeke, az ujja fekete bőrből, vállán ismétlőfegyver lóg, derekán töltényes öv. A lovak csodálatosak, apró termetűek, de nagyon izmosak, mind deres-szürke. A nyereg mögött az állat farán egy köteg széna lóg. Puskalövésekkel már messziről jelzik jövetelüket, de mivel gyors vágtában jönnek, a dörrenések után szinte azonnal itt is vannak. A főnökük nagyon hasonlít Zatóra és a fivérére, csak valamivel idősebb kiadásban. Leszállva telivérjéről, odalép Zatóhoz, s kölcsönösen megfogják egymás vállát. Egyedül megy be a házba, majd kilép, a kicsi a karjában, mögötte az indián. Előrenyújtott kézzel megmutatja mindenkinek a gyereket, aztán ugyanúgy tesz, mint Zato: kelet felé fordul vele, arra, amerről a nap felkel, a hóna alá rejti, elölről bal karjával átkarolja, aztán visszamegy a házba. Ezután a lovasok leszállnak lovukról, kissé arrébb vezetik, s megbéklyózzák, mindnek a nyakába akasztanak egy-egy szénanyalábot. Délfelé hatalmas, négylovas szekéren megérkeznek az indián asszonyok is. Zorrillo a kocsis. A szekéren legalább húsz egészen fiatal indián lány ül, s hét vagy nyolc gyerek, mind kisfiú.

Még Zorrillo megérkezése előtt bemutattak a főnöknek, aztán a többi lovasnak. Zato megmutatja, hogy a bal lábán a kisujja ki van csavarodva, s a másik ujj alá hajlik. A fivérének ugyanúgy, és a főnöknek, aki most érkezett, szintén. Aztán megmutatja, hogy mindannyiuk karja alatt ugyanaz a fekete pont - anyajegy - van. Tehát az újonnan érkezett bizonyára Zato testvére.

Mindenki megcsodálja Zato tetoválását, különösen a tigrispofát. A vendég indiánoknak különféle tarka rajz borítja testét és arcát. Lali néhány korallból vagy kagylóból készült füzért akaszt egyik-másik vendég-lány nyakába. Felfigyelek egy gyönyörű indián lányra, magasabb a többinél - az indián nők általában mind középtermetűek. Arcéle olaszos, olyan, mint egy kámeafej. A haja kékesfekete, a szeme nagy, jáspis-zöld, szempillája hosszú, szemöldöke szépen ívelt. A haja indián módra középen elválasztva, elöl egy tincs a homlokát fedi, kétoldalt pedig fülét eltakarva az arcába hull. A nyakközéptől tíz centiméterre, szép egyenesre van vágva. Feszes melle bájosan széttartó.

Lali bemutat neki, majd berángatja hozzánk, Zoraimával meg egy másik, egészen fiatal indián lánnyal együtt, aki fémpoharakat és valami ecsetszerűségeket szorongat a kezében. Kiderül, hogy a vendégeknek ki kell festeniük a mi falunk indián lányait. Végignézem, amíg a szép lány elkészíti műremekét Lalin és Zoraimán. Az ecsetjük egy fadarab, amelynek a végén kis gyapjúszál lóg. Különféle festékekbe mártva, pingálnak vele. Erre aztán fogom én is az ecsetemet, és Lali köldökétől kiindulva festek egy virágot, amelynek két ága a két mell felé szalad, aztán

- 84 -

rózsaszirmokat, végül pedig a mellbimbót sárgára: félig nyílt virág a bibéjével. A három másik kéri, hogy fessek ugyanilyet. Meg kell kérdeznem Zorrillót. Odajön, és azt mondja, hogy festhetek rájuk mindent, amit csak akarnak. Hogy mit nem csináltam! Néhány óra alatt kipingáltam nemcsak a vendég indián lányok, de az összes többi mellét is. Zoraima követeli, hogy ugyanazt fessem rá, amit Lalira. Eközben az indiánok megsütötték a bárányokat nyárson, két teknősbékát pedig darabokra vágva megpirítottak a parázson. A húsuk szép piros, olyan, mint a marháé.

Zato és az apja közt ülök a sátorban. Az egyik oldalon a férfiak esznek, a másikon az asszonyok, kivéve azokat, akik felszolgálnak. Az ünnepség késő éjszaka valami táncféleséggel végződik. A táncot két báránybőr dob és egy fafuvola fülhasogatón éles és egyben monoton hangjaira járják, egy indián játszik a hangszereken. Sokan berúgtak, mégsem került sor semmiféle bántó jelenetre. A varázsló is megérkezett szamárháton. Mindenki nézi fekélye helyén a rózsaszín heget. A fekélyt mindenki ismerte, s most valóságos meglepetésszámba megy, hogy begyógyult.

Egyedül Zorrillo meg én tudtam, hogy mi az igazság a fekély körül. Zorrillo elmagyarázza, hogy a vendég-törzs főnöke Zato apja, és Justónak hívják, ami annyit jelent: Igazságos. Ő ítélkezik a különböző ügyekben, amelyek a törzse és más, a guajirói fajhoz tartozó törzsek közt felmerülnek.

Elmeséli, hogy ha valami összetűzésük támad a másik indián törzzsel, az iapukkal, összeülnek megbeszélésre, hogy háborút indítsanak-e, vagy barátságosan rendezzék az ügyet. Ha egy indiánt megöl egy másik törzsből való, a háború elkerülése érdekében a gyilkosnak fizetnie kell a másik törzsnek halottjáért. A fizetség néha kétszáz marhára is rúg, a hegyekben és a hegy lábánál élő

törzseknek ugyanis sok tehenük meg ökrük van. Sajnos, sohasem oltják őket száj- és körömfájás ellen, és a járvány elviszi az állatok tekintélyes részét. Ez részben szerencse is - mondja Zorrillo -, mert ha nem lenne betegség, túlságosan elszaporodnának. Ezt a jószágot nem lehet hivatalosan eladni Kolumbiában vagy Venezuelában, indián területen kell maradnia, nehogy a másik országba is bevigye a száj- és körömfájást. De mégis - mondja Zorrillo -, a hegyekből egész csordákat csempésznek.

Zorrillo tolmácsolja Igazságosnak, a vendég-főnöknek azt a kívánságát, hogy látogassam meg csaknem száz kunyhóból álló falujában. Magammal hozhatom Lalit és Zoraimát is - mondja -, majd ad nekünk egy kunyhót. Semmit sem kell magunkkal vinnünk, mindent kapunk, amire szükségünk lehet, csak a tetováláshoz szükséges holmikat vigyem magammal, és neki is csináljak egy tigrist. Leveszi fekete bőrből készült csuklószorítóját, és nekem adja. Zorrillo szerint ezzel a sokatmondó gesztussal barátságáról biztosított, s arról, hogy ettől kezdve semmilyen kívánságomat nem utasítja vissza. Megkérdi, nem akarok-e egy lovat, azt felelem, hogy szeretnék, de nem tudok vele mit csinálni, mert erre nem nő fű. Azt mondja, Lali vagy Zoraima, valahányszor szükséges, elmehet fél napi járásra a lóval, elmagyarázza azt is, hová, ahol szép, magas fű nő. Elfogadom a lovat, amelyet - ahogy mondja - nemsokára elküld.

Kihasználom Zorrillo hosszabb látogatását, s elmondom neki, hogy bízom benne, és remélem, nem fogja elárulni a tervemet, hogy Venezuelába vagy Kolumbiába készülök. Ecseteli a veszélyeket, amelyek az első harminc kilométeren, a határ közelében leselkednek rám. A csempészek szerint a venezuelai part veszélyesebb, mint a kolumbiai. Egyébként, ha akarom, szívesen elkísér Kolumbia felé, majdnem Santa Martáig. Mivel egyszer már úgyis megtettem ezt az utat, szerinte jobb, ha Kolumbia felé megyek. Az a véleménye, jó lenne, ha vennék egy másik szótárt, vagy még inkább egy spanyol nyelvkönyvet, amelyben szabványmondatok vannak. Nagyon hasznos lenne szerinte, ha megtanulnék nagyon erősen dadogni, mert az emberek elunnák hallgatni, és befejeznék helyettem a mondatokat, nem sokat törődve a hangsúlyommal meg a kiejtésemmel.

Mindezek után megbeszéljük, hogy hoz nekem könyveket, egy - a lehetőségekhez képest pontos térképet, s még azt is elvállalja, hogy eladja a gyöngyeimet kolumbiai pénzért. Zorrillo szerint az indiánok, a főnököt is beleértve, nem fogják megakadályozni, hogy elmenjek, ha így határozok.

Sajnálni fogják, de megértik, hogy vissza akarok térni az enyéimhez. A nehezebb eset Zoraima lesz, és főképpen Lali. Mindkettő, de főleg Lali - még arra is képes, hogy lelőjön. Zorrillo egy újsággal is szolgál: Zoraima teherben van. Én semmit se vettem észre, s az újság nagyon meglep.

Az ünnepség véget ért, a vendégek elmentek, lebontották a bőrsátrat, minden visszatért a régi kerékvágásba, legalábbis látszólag. Megkaptam a lovat, egy gyönyörű deres-szürkét, sörénye csodás platinaszürke, hosszú farka csaknem a földig ér. Lali és Zoraima nagyon kelletlenül fogadják, s a varázsló magához hívat, hogy elmondja, Lali és Zoraima megkérdezték, nem tudna-e

- 85 -

veszély nélkül tört üveget szerezni, amitől a ló megdöglene. Ő azt mondta nekik, semmiképp se tegyenek ilyet, mert engem, mit tudom én, melyik indián szent pártfogol, és az üveg átvándorolna az ő hasukba. Hozzáteszi, hogy véleménye szerint egyelőre nincs komoly veszély, de ez persze távolról sem biztos. Éberségre van szükség.

- Nekem is üveget tartogatnak?

- Nem. - mondja. - Ha azt látják, hogy komolyan távozni készülök, akkor - elsősorban Lali -

biztosan agyonlő. Ne próbáljam meggyőzni, hogy engedjen elmenni, mondván, hogy majd visszajövök? Semmiképp sem, nem szabad észrevenniük, hogy el akarok menni.

A varázsló ugyanezen a napon Zorrillót is magához hívta, hogy tolmácsolásával mindezt közölhesse velem. A dolog nagyon súlyos - összegzi végül Zorrillo -, minden elővigyázatosságra szükség van. Hazaérkezem. Zorrillo egy másik úton jött is, ment is. A faluban senki sem tudta, hogy a varázsló egy napon hívott magához engem meg Zorrillót.

Már hat hónap eltelt, és bizony, már mehetnékem van. Egy nap, amikor belépek a kunyhóba, ott találom Lalit és Zoraimát a térkép fölé hajolva. Próbálják megfejteni, mit jelenthetnek ezek a rajzok. A legjobban a térképen látható nyilak nyugtalanítják őket, amelyek a négy égtájat jelölik.

Semmit sem értenek az egészből, de érzik, hogy ez a papír komoly szerepet játszik az életünkben.

Zoraima hasa nőni kezd. Lali kicsit féltékeny, s mindenütt, ahol csak alkalom nyílik rá, a nappal és az éjszaka minden órájában szeretkezni akar. Zoraima is, de ő szerencsére csak éjszaka.

Meglátogatom az Igazságost, Zato apját. Lali és Zoraima velem jött. Magammal vittem a rajzot, amelyet szerencsére megőriztem, hogy átmásolhassam az ő mellére is a tigrispofát. Hat nap alatt kész van: az első hegek nagyon gyorsan leestek, mert Igazságos lemosta magát oltatlan meszes vízzel. Olyan boldog, hogy napjában többször is nézegeti magát a tükörben. Látogatásom idején ott járt Zorrillo is. Engedélyemmel beszélt Igazságosnak a tervemről, mert szerettem volna, ha kicseréli a lovat. A guajiro lovak deres-szürkék, ilyen ló azonban nincs Kolumbiában, s Igazságosnak van három veres szőrű, kolumbiai lova is. Alighogy megérti a tervet, elküld a lovakért. Kiválasztok egyet, amelyik a legnyugodtabbnak látszik, nyerget, kengyelt és zablát tétet rá, mert az övéken nincs nyereg, zablájuk pedig csontból készül. Miután a lovat ilyen kolumbiai módra felszerelték, Igazságos a kezembe adja a barna bőrből készült kantárt, aztán előttem leszámol Zorrillónak harminckilenc százpesóst. Zorrillo őrzi majd indulásom napjáig. Nekem akarja adni Winchester ismétlőpuskáját is, de nem fogadom el, és Zorrillónak is az a véleménye, hogy nem mehetek fegyveresen Kolumbiába. Igazságos ekkor kétujjnyi hosszúságú, vászonba csomagolt nyilat ad kis réztokba zárva. Zorrillo elmagyarázza, hogy ezek mérgezett nyilak, nagyon erős és nagyon ritka méreggel vannak bekenve.

Zorrillónak sohasem volt, még csak nem is látott mérgezett nyilat. Indulásomig neki kell őriznie. Nem is tudom, hogy fejezzem ki hálámat Igazságos nagylelkűségéért. Elmeséli, hogy Zorrillo révén ismeri egy kicsit az életemet, és hogy az a része is, amit nem ismer, nagyon gazdag lehet, mert szerinte tökéletes ember vagyok, eddig minden fehér embert ellenségnek tartott, de mostantól fogva, hogy velem megismerkedett, szeretni fogja őket, s keresi majd köztük az olyan emberek barátságát, mint az enyém.

- Gondold meg - mondja -, helyes-e elhagynod ezt a földet, amelyen csak barátaid vannak, hogy olyan földre lépj, ahol sok az ellenséged.

Azt mondja, Zato meg ő vigyázni fognak Lalira meg Zoraimára, és arra, hogy Zoraima gyermekének mindig megbecsült helye legyen a törzsben, persze, csak ha fiú lesz.

- Szeretném, ha nem mennél el. Maradj itt, és én neked adom azt a szép indián lányt, akit az ünnepségen láttál. Még lány, és szeret téged. Itt maradhatnál velem. Lenne egy nagy kunyhód, s annyi tehened és marhád, amennyit csak akarsz.

Búcsút veszek ettől a nagyszerű embertől, és visszatérek a falumba. Útközben Lali egy szót sem szól. Mögöttem ült a vörös lovon. A nyereg feltörte a combját, mégsem szólt egy szót sem.

Zoraimát az egyik indián ültette maga mögé a lóra. Zorrillo egy másik úton tért vissza a falujába.

Éjszaka egy kicsit hűvös van. Ráadom Lalira azt a báránybőr kabátot, amit Igazságostól kaptam.

Engedi, hogy felöltöztessem, de egy szót sem szól, a tekintete semmit sem árul el. Egyetlen mozdulatot sem tesz. Elfogadja a kabátot - ez minden. Hiába üget a ló kicsit gyorsabban, nem öleli át a derekam, hogy megkapaszkodjék. Mikor megérkezünk a faluba, elmegyek, hogy köszönjek

- 86 -

Zatónak, Lali elvezeti a lovat, s kiköti a ház mellé, elébe tesz egy köteg szénát, de sem a nyerget, sem a zablát nem veszi le róla. Miután egy jó órát töltöttem Zatónál, hazamegyek.

Mikor az indiánok - de főleg az indián nők - szomorúak, az arcuk semmit sem árul el, egy arcizmuk se rándul, szemük tele van szomorúsággal, de sohasem sírnak. Nyögnek, de nem sírnak.

Egy véletlen mozdulattal megütöm Zoraima hasát, a fájdalomtól felkiált. Felállok, és átfekszem egy másik ágyra, nehogy véletlenül újból megüssem. Ez a függőágy nagyon alacsonyan van, lefekszem és érzem, hogy valaki hozzám ér. Úgy teszek, mintha aludnék. Lali leül egy fatönkre, és mozdulatlanul néz. Egy pillanattal később Zoraima jelenlétét is érzem: összezúzott narancsvirággal szokta bedörzsölni a testét, hogy illatos legyen. Ezeket a virágokat cserebere útján vásárolja, kis zacskókban egy indián asszonytól, aki időnként a faluba jön. Mikor felébredek, még mindig ugyanott ülnek, mozdulatlanul. Már felkelt a nap, nyolc óra felé járhat. Leviszem őket a partra, és végignyúlok a száraz homokon. Lali és Zoraima is leül. Megsimogatom Zoraima mellét és hasát, hideg marad, mint a márvány. Lefektetem Lalit, és megcsókolom, összezárja az ajkát. Megérkezik a halász Laliért. De ahogy ránéz, azonnal mindent megért, és szó nélkül elmegy. Zavarban vagyok, nem tudom, hogy mit csináljak, csak simogatom és csókolgatom őket, hogy kimutassam szeretetemet. Egyetlen hang sem hagyja el az ajkukat. Megrendítő, hogy mekkora fájdalmat okoz nekik a puszta gondolat, hogy nélkülem kell tovább élniük. Lali hirtelen erőszakkal szerelmeskedni akar. Különös reménytelenséggel adja át magát nekem. Mi lehet az oka? Csakis egy: szeretné, ha teherbe ejteném.

Ma reggel első alkalommal vettem észre, hogy féltékeny Zoraimára. Megsimogattam Zoraima hasát és mellét, s akkor ő beleharapott a fülcimpámba. A parton feküdtünk, elrejtőzve a finom homok egyik mélyedésében. Lali odajött, karjánál fogva maga után húzva a húgát, kezét végigsimította Zoraima gömbölyödő hasán, majd az övén, amely sima és lapos.

Zoraima fölállt, mintha ezt mondta volna: igazad van - s helyet adott neki mellettem.

Az asszonyok minden napra készítenek nekem valami ennivalót, ők azonban semmit sem esznek. Már három napja, hogy egy falatot sem ettek. Fölkantároztam a lovat, és csaknem súlyos hibát követtem el - öt hónap óta az elsőt: hívás nélkül elmentem a varázslóhoz. Útközben megtorpanok, s le-föl járkálok körülbelül kétszáz méterre a sátrától. Észrevesz, és int, hogy jöjjek be. Jól-rosszul megértetem vele, hogy Lali és Zoraima nem eszik. Ad valami diófélét, hogy tegyem be otthon az ivóvízbe. Hazamegyek, és beleteszem a diót a nagy kőedénybe. Többször is isznak a vízből, enni mégsem esznek semmit. Lali már nem jár halászni. Ma néhány napi teljes böjt után valóságos őrültséget csinál: jó kétszáz méterre beúszik a parttól a ladik nélkül, s hoz harminc kagylót, hogy egyem meg. Néma bánatuk annyira felkavar, hogy már én is alig tudok enni. Már hat napja tart ez a szörnyűség. Lali lázasan fekszik. A hat nap alatt néhány citromot szopogatott el csupán. Zoraima egyszer eszik napjában - délben. Nem tudom, hogy mit tegyek. Lali mellett ülök.

Elnyúlik az egyik ágyon, amelyet a földön derékaljszerűen összehajtogattam neki. Mozdulatlanul fekszik, a tetőre szegzett tekintettel. Ránézek, aztán a gömbölyödő hasú Zoraimára, és nem is tudom pontosan, miért, de sírni kezdek. Magamat sirattam, vagy őket? Ki tudja! Sírok, kövér könnycseppek gördülnek végig az arcomon. Zoraima könnyeim láttán nyüszíteni kezd, s akkor felém fordítva a fejét, Lali is észreveszi, hogy sírok. Egy ugrással talpon terem, a két lábam közé ül, halkan nyögdécsel. Megcsókol, megsimogat. Zoraima átöleli a vállam, Lali pedig nyögdécselve beszélni kezd, Zoraima felelget neki. Úgy rémlik, hogy szemrehányást tesz Lalinak. Lali vesz egy öklömnyi nagy cukordarabot, és mutogatja, hogy fel fogja olvasztani vízben, és mind megissza.

Aztán Zoraimával kimennek a házból, hallom, amint elővezetik a lovat, s mire kiérek, már felnyergelve találom, a zabla a szájában, a kantár meg a nyeregkápára erősítve. Ráadom a báránybőr kabátot Zoraimára, a nyeregre Lali rátesz egy összehajtogatott függőágyat. Zoraima ül fel elsőnek, egészen előre, csaknem a ló nyakára, én középen, Lali hátul. Annyira megzavarodtam, hogy köszönés nélkül megyek el, még a főnöknek sem szólok.

Lali ránt egyet a kantáron - én ugyanis azt hittem, hogy a varázslóhoz megyünk, s arrafelé indultam. De nem, Lali húz egyet a kantáron, s azt mondja:

- Zorrillo.

Tehát Zorrillóhoz megyünk. Az úton jól belekapaszkodik az övembe, és sokszor megcsókolja a nyakam. Bal kezemben a kantárt szorítom, a jobbal meg Zoraimát simogatom.

- 87 -

Éppen akkor érünk Zorillo falujába, amikor három szamárral és egy rogyásig megrakott lóval megérkezik Kolumbiából. Belépünk a házba. Lali beszélni kezd, majd Zoraima is.

És aztán Zorrillótól a következőket tudom meg: addig a pillanatig, amíg sírva nem fakadtam, Lali azt hitte, hogy én csak egy fehér vagyok, aki őt semmire se becsüli. Tudta, hogy el fogok menni, de álnok voltam, mint egy kígyó, mert egy szót sem szóltam neki a tervemről. Semmit sem próbáltam vele megértetni. Azt mondja, hogy nagyot csalódott, mert azt hitte, hogy egy olyan indián nő, mint ő, boldoggá tud tenni egy férfit, egy elégedett férfi pedig nem megy el. Úgy érezte, hogy ilyen súlyos csapás után nincs miért élnie. Zoraima ugyanezt mondja, de ő még attól is félt, hogy a fia olyan lesz majd, mint az apja: hazug, akinek a szava semmit sem ér, s ezenkívül rettenetes nehéz dolgokat kér a feleségétől. Nem érti, hogy miért akarok elmenni tőle, aki pedig még az életét is feláldozná értem. Miért menekülök úgy, mintha legalábbis ő volna az a kutya, amely érkezésem napján belém harapott?

- Mit csinálnál, Lali - kérdem -, ha az apád beteg lenne?

- A tüskén is átmennék, hogy ápoljam.

- Mit csinálnál azokkal, akik úgy vadásztak rád, akár egy állatra, azon a napon, mikor végre védekezni tudnál?

- Felkutatnám az ellenségemet, bárhol legyen is, és olyan mélyre temetném, hogy meg se tudjon fordulni a sírjában.

- És ha mindezt elvégezted, mit csinálnál, ha van két csodálatos asszonyod, aki vár rád?

- Visszajönnék lóháton.

- Én is ezt fogom tenni.

- És ha mire visszajössz, öreg leszek és csúnya?

- Sokkal előbb visszajövök, semmint hogy te öreg és csúnya lennél.

- Igen, víz folyt a szemedből, ezt készakarva soha nem tudnád megtenni. Elmehetsz, ha akarsz, de világos nappal, mindenki előtt, nem pedig mint egy tolvaj. Úgy kell elmenned, ahogy jöttél, ugyanabban az órában, délután, szépen felöltözve. Ki kell jelölnöd valakit, aki éjjel-nappal vigyáz majd ránk. Zato a főnök, de kell még egy ember, aki felügyel ránk. Ki kell jelentened, hogy a ház mindörökre a te házad, és soha más férfi nem léphet az otthonodba, kivéve a fiadat, ha ugyan fiút hord Zoraima a hasában. Azon a napon, amikor elmész, Zorrillónak el kell jönnie, hogy lefordítsa mindenkinek, amit mondani fogsz.

Zorrillónál aludtunk. Csodálatosan enyhe, csendes éjszaka volt. Mélyen megindított ennek a két vadon nőtt teremtésnek érthetetlen gügyögése, amely maga volt a szerelem himnusza. Aztán mindhárman lóra ültünk, s szép lassan ügettünk hazafelé, vigyázva Zoraima hasára. Az újhold után egy héttel kell indulnom, mert Lali meg akarja mondani, hogy biztosan teherben van-e. A múltkori holdnál nem látott vért. Fél, hogy téved, de ha ennél a holdnál sem vérezne, akkor biztosan megfogant a gyermeke. Zorrillo majd elhoz minden holmit, amit magamra öltök, miután elmondtam a beszédemet guajiro módra, azaz meztelenül. Távozásom előestéjén mindhármunknak el kell mennünk a varázslóhoz. Ő fogja megmondani, hogy be kell-e zárni az ajtómat, vagy nyitva lehet hagyni. Hazafelé az úton nem látszottak szomorúnak. Jobb a bizonyosság, mint hogy ott maradjanak váratlanul elhagyottan, és hogy az egész falu nevessen rajtuk. Ha Zoraimának meglesz a gyermeke, ő is fogad majd egy halászt, hogy sok gyöngyöt gyűjthessen, és eltegye nekem. Lali többet fog naponta halászni, hogy valamivel lekösse magát. Sajnálom, hogy nem tanultam meg többet egy tucatnyi guajiro szónál. Annyi mondanivalóm lett volna számukra, amit nem lehet tolmács útján közölni. Megérkeztünk. Először is Zatót kell meglátogatnom, hogy bocsánatát kérjem, amiért szó nélkül elmentem. Zato ugyanolyan nemes lelkű, mint a fivére. Még mielőtt beszélni kezdenék, kezét a vállamra teszi, s így szól:

- Uilu.(Hallgass.)

Körülbelül tizenkét nap múlva lesz újhold, aztán még egy hétig kell várnom, s a huszadik napon útnak indulhatok.

Újra nézegetni kezdem a térképet, helyenként megváltoztatom az útvonalat, közben egyre az jár az eszemben, amit Igazságos mondott. Lehetek-e valahol is boldogabb, mint itt, ahol mindenki szeret? Nem vagyok-e saját szerencsétlenségem kovácsa, mikor visszatérek a civilizációba? A jövő

titka.

- 88 -

Ez a három hét úgy telt el, mint egy varázslat. Lali már bizonyos benne, hogy teherben van, s így két vagy három gyerek fogja várni visszatérésemet. Miért három? Elmondja, hogy az anyja kétszer is ikreket szült. Elmentünk a varázslóhoz. Nem, nem kell bezárni az ajtómat, elég, ha egy faággal keresztbe eltorlaszolom, a függőágyat, amelyen eddig hárman aludtunk, fel kell húzni a kunyhó mennyezetére. Nekik kettőjüknek mindig együtt kell aludniuk, annak jeléül, hogy ők egyek.

Aztán leültet bennünket a tűz mellé, amelyre zöld leveleket dob, és több mint tíz percen át füstöl minket. Ezek után hazamegyünk, és várjuk Zorrillót, el is jön még aznap este. A kunyhóm előtt, a tűz körül az egész éjszakát beszélgetéssel töltjük. Zorrillo közvetítésével minden indiánhoz szólok egy-egy kedves szót, amelyre valamennyien kedvesen válaszolnak. Napfelkeltekor behúzódom a házba Lalival és Zoraimával. Egész nap szeretkezünk. Zoraima rám fekszik, hogy jobban érezze, hogy benne vagyok, Lali meg úgy fonódik rám, mintha egy inda gyökeret vert volna ölében, öle lüktet, mint egy szív. Délután indulás.

Zorrillo fordítja, amit mondok:

- Zato, ennek a törzsnek Nagy Főnöke, aki engem befogadtál, aki nekem mindent megadtál, engedd meg, hogy eltávozzam sok holdnyi időre.

- Miért akarod elhagyni barátaidat?

- Mert meg kell büntetnem azokat, akik zargattak, akár egy állatot. Hála neked, ebben a faluban menedéket találtam, boldogan élhettem, jókat ehettem, nemes barátokra és asszonyokra leltem, akik napfényt gyújtottak a szívemben. Mégsem válhatok emberből állattá, amely ha jó menedéket talált, egész életére ott marad, mert fél a harctól, a szenvedéstől. Szembe kell néznem ellenségeimmel, s fel kell keresnem apámat, akinek szüksége van rám. De lelkemet, egyezségünk gyümölcsét, a gyermekeimet itt hagyom asszonyaimban, Laliban és Zoraimában. A kunyhóm az övék és születendő gyermekeimé. Remélem, hogy te, Zato, ha valaki is megfeledkezne róla, emlékeztetni fogod rá. Kérem, hogy személyes őrködéseden kívül még egy ember, Usli védje éjjel-nappal a családomat. Mindannyiatokat szerettem, s mindig is szeretni fogom. Arra törekszem, hogy mihamarabb visszatérjek. Ha kötelességem teljesítése közben meghalnék, a lelkem hozzátok száll, Lalihoz, Zoraimához, a gyermekeimhez és tihozzátok, guajiro indiánok, hiszen ti vagytok a családom.

Visszamegyek a kunyhóba, Lali és Zoraima utánam jön. Felöltözöm, fölveszem a khakiszínű inget és nadrágot, harisnyát, rövid szárú csizmát. Sokszor visszafordultam, hogy még egyszer lássam ezt az idillikus falut, amelyben hat hónapot töltöttem. A guajiro törzs, amelytől egyaránt rettegnek a többi indián törzsek meg a fehérek, az én számomra rév volt, ahol fellélegezhettem, páratlan menedék az emberek gonoszsága elől. Szerelmet találtam itt, békét, nyugalmat és nemeslelkűséget. Isten veletek, guajirók, isten veletek, Kolumbia és Venezuela félszigetének vad indiánjai. Mivel nagy földed szerencsére vitás terület, független és szabad maradtál, és a téged körülvevő kétfajta civilizáció nem avatkozhat be létedbe. Vad életformád, amellyel a külső ellenségtől véded magad, megtanított valamire, ami egész további életemre nagy hatással volt: a vad indiánok sokszor emberségesebbek az egyetemet végzett bíróknál.

Isten veled, Lali és Zoraima, páratlan, végtelenül önzetlen, természet adta jó feleségek, akik indulásom percében oly magától értetődően nekem adtátok az összes gyöngyszemeket egy kis vászonzacskóban, ami csak volt a kunyhóban. Visszatérek - akárhogy is lesz, mindenképpen visszatérek. Mikor? Hogyan? Nem tudom, de megfogadtam, hogy visszajövök.

A délután vége fele Zorrillo felül a lóra, és elindulunk Kolumbia irányába. A fejemen szalmakalap. Gyeplőszáron vezetem a lovat. A törzs minden indiánja bal karjával elfedi arcát, jobb karját pedig felém nyújtja, jelképezve, hogy nem akarnak elmenni látni, a látvány túlságosan fáj nekik. Nyitott tenyérrel, előrenyújtott karjukkal pedig mintha vissza akarnának tartani. Lali és Zoraima majdnem száz méteren elkísérnek. Azt hittem, hogy meg fognak csókolni, hirtelen azonban üvöltözve elszaladnak a házunk felé, vissza se fordulnak.

Ötödik füzet

VISSZATÉRÉS A CIVILIZÁCIÓBA

A SANTA MARTA-I BÖRTÖN

- 89 -

Az indián Guajira területét nem nehéz elhagyni, és zökkenő nélkül jutunk át a La Vela-i határőrhelyeken. Lóháton két nap alatt megtettük azt az utat, ami olyan sok időnkbe került Antonióval. De nemcsak ezek a rettentően veszélyes határőrhelyek vannak, hanem az a több mint százhúsz kilométeres parti szegély Rio Hacháig, a faluig, ahonnan megszöktem.

Zorrillo társaságában megejtettem első csevegési kísérletemet egy kolumbiai polgárral, valami fogadófélében, ahol ételt-italt kapni. Egészen jól elboldogultam, és ahogy Zorrillo tanácsolta, nagyon jól jön egy kis dadogás az idegen kiejtés leplezésére.

Újra elindultunk Santa Marta felé. Zorillónak félúton el kell búcsúznia tőlem, ma reggel fog visszajönni.

Zorrillótól elváltam. Úgy döntöttünk, hogy a lovat elviszi. Csakugyan, ha az embernek lova van, azt hihetik, hogy valamelyik faluban lakik, és kiteszi magát a kellemetlen kérdések özönének:

"Ismeri X-et? Hogy hívják a polgármestert? Hogy van Y-né? Kié a fonda?"

Nem, jobb, ha gyalog folytatom, felkéredzkedem valami teherautóra vagy autóbuszra, Santa Martából pedig vonattal megyek tovább. Ezen a vidéken azt kell hogy higgyék, hogy forastero (idegen) vagyok, aki bárhol dolgozhat, bármit csinálhat.

Zorrillo beváltott nekem három darab arany százpesóst. Ezer pesót adott érte. Egy jól kereső

munkás naponta nyolc-tíz pesót keres, vagyis ebből a pénzből elég sokáig kihúzhatom.

Felkéredzkedtem egy teherautóra, amely majdnem Santa Martáig megy, egy elég nagy kikötőbe, körülbelül százhúsz kilométerre onnan, ahol Zorrillótól elváltam. A teherautó kecskéért vagy gidáért megy, nem is tudom pontosan.

Úgy hat-tíz kilométerenként mindig van egy-egy kocsma. A sofőr kiszáll és meghív.

Meghív, de én fizetek. És minden alkalommal megiszik öt-hat pohár méregerős szeszt. Én úgy teszek, mintha egyet hajtanék fel. Mire megteszünk vagy ötven kilométert, olyan részeg, mint a csacsi. Úgy elázott, hogy elvéti az utat, és egy sáros földútra fordul be, ahol a teherautó elakad, és ahonnan nem tudunk kievickélni. A kolumbiai nem veszi nagyon a szívére: befekszik a teherautó rakodóterébe, nekem meg azt ajánlja, aludjam a vezetőfülkében. Nem tudom, hogy mit tegyek.

Santa Martáig még vagy nyolcvan kilométer lehet hátra. Ha vele maradok, nem kockáztatom, hogy faggatóznak, ha találkozunk valakivel, és a sűrű veszteglések ellenére, mégiscsak gyorsabban haladok, mint gyalog.

Így hát reggel felé elhatározom, hogy alszom. A nap felkel, nemsokára hét óra lesz. Egy szekér jön, két ló húzza. A teherautótól nem tud tovább jutni. Felébresztik a sofőrt, azt hiszik, én vagyok, hiszen én aludtam a fülkében. Megjátszom a hebegő, felriadt embert, aki hirtelen azt sem tudja, hol van.

A sofőr felébred, és vitatkozik a kocsissal. Több nekirugaszkodás után sem sikerül kivonszolni a teherautót. A kerekek tengelyig a sárba süppedtek, nincs mit tenni. A szekéren két fekete ruhás apáca ül, főkötőben, és három kislány. Hosszas vita után a két férfi úgy dönt, hogy ki kell vágni néhány bokrot, s így majd a szekér egyik kerekével az úton, másikkal a bokroktól megtisztított részen átevickél ezen a húszméternyi akadályon.

Mindketten fognak egy görbe kést (cukornád- és bozótvágó, ezt a szerszámot minden úton levő férfi magával hordja), és kivágnak mindent, ami a szekér útjában van, én meg elegyengetem az utat, nehogy túlságosan magas legyen az egyik oldal, és nehogy a szekér is belesüppedjen a sárba.

Csaknem két óra telik bele, mire kész az út. Ekkor az apácák, miután köszönetet mondanak; megkérdik tőlem, hogy hova megyek. Mondom: "Santa Marta".

- De hiszen akkor eltévedt, vissza kell jönnie velünk. Majdnem egészen Santa Martáig visszük, onnan már csak nyolc kilométer.

Nem utasíthatom vissza, gyanút fognának. Másrészt szerettem volna megmondani, hogy inkább a sofőrrel maradok, hogy segítsek neki, de minthogy a hosszas magyarázkodás nehezemre esnék, inkább azt mondom:

- Gracias, gracias.

És máris a kocsiderékban ülök a három kislánnyal, a két apáca a kocsis mellé ült a bakra.

Elindulunk, és csakugyan elég gyorsan megtesszük azt az öt-hat kilométert, amit tévedésből tettünk meg a teherautóval. Amikor aztán végre kijutunk a helyes útra, jó iramban haladunk, és déltájban megállunk egy fogadó előtt ebédelni. A három kislány meg a kocsis ül az egyik asztal

- 90 -

mellé, a két apáca meg én a szomszéd asztal mellé. Az apácák fiatalok, huszonöt-harminc évesek. A bőrük tejfehér. Az egyik spanyol, a másik ír. Az ír kedvesen kérdezősködik:

- Maga nem idevalósi, ugye?

- De, Baranquillában lakom.

- Ugyan, maga nem kolumbiai, a haja nagyon világos, a bőre pedig sötét, mert lebarnult a napon. Honnan jön?

- Rio Hachából.

- Mit csinált ott?

- Villanyszerelő vagyok.

- Jaj, van egy barátom a villamos társaságnál, Péreznek hívják, spanyol. Ismeri talán?

- Igen.

- Jaj, de örülök.

Az étkezés vége felé felállnak, s elmennek kezet mosni, az ír egyedül jön vissza. Rám néz, és aztán franciául megszólal:

- Nem árulom el magát, de a barátnőm azt mondja, hogy látta a maga fényképét egy újságban. Maga az a francia, aki megszökött a Rio Hacha-i börtönből, igaz?

Ha tagadnám, csak súlyosbítanám a helyzetem.

- Igen, nővér. Nagyon kérem, ne jelentsen fel. Nem vagyok én olyan rossz fiú, mint amilyennek lefestettek. Hiszek Istenben, és félem őt.

Visszajön a spanyol, a másik azt mondja neki: "Igen." Valamit hadar, amit nem értek.

Mintha tanakodnának, mitévők legyenek, aztán felállnak, és újra kimennek a mellékhelyiségbe.

Körülbelül öt percig maradnak távol, közben gyors számvetést csinálok. Elmenjek, mielőtt visszajönnének, vagy maradjak? Ha elmegyek, ugyanoda jutok, mint ha fel akarnának jelenteni, mert ha elmegyek, hamarosan rám találnak. Ezen a vidéken nincsen sűrű selva (dzsungel, őserdő), és a városba vezető utakat könnyen és gyorsan ellenőrzik. A sorsra bízom hát magam, amely eleddig nem bánt mostohán velem.

Mosolyogva jönnek vissza, az ír megkérdi a nevem.

- Enrique.

- Jól van, Enrique, velünk jön a kolostorig, ahová mi tartunk, az nyolc kilométerre van Santa Martától. A mi szekerünkön semmi félnivalója sem lesz az úton. Csak ne beszéljen, mindenki azt fogja hinni, hogy a kolostor alkalmazottja.

A nővérek valamennyiünk ebédjét kifizetik. Veszek tizenkét doboz cigarettát meg egy taplós öngyújtót. Elindulunk. A nővérek egész úton egy szót sem szólnak hozzám, és én nagyon hálás vagyok nekik. Így a kocsis nem veheti észre, hogy rosszul beszélek. Estefelé megállunk egy nagy fogadó előtt. Ott áll egy autóbusz ezzel a felirattal: "Rio Hacha - Santa Marta". Szeretnék felszállni.

Odamegyek az ír apácához, és megmondom neki, hogy szeretnék a busszal tovább menni.

- Nagyon veszélyes - válaszolja -, Santa Martáig legalább két rendőrállomás van, ahol ellenőrzik az utasok céduláját (személyazonossági), a mi szekerünkön ez nem fordulhat elő.

Hálásan megköszönöm neki, és ekkor a szorongásom, amit azóta éreztem, hogy felismertek, teljesen elmúlik. Ellenkezőleg, isteni szerencsém volt, hogy összeakadtam ezekkel az apácákkal. Az éj leszálltával csakugyan egy rendőrállomáshoz érünk (spanyolul alcabale). Egy Santa Martából Rio Hachába tartó autóbuszt átvizsgált a rendőrség. Hanyatt fekszem a kocsiderékban, szalmakalapom az arcomon, úgy teszek, mintha aludnék. Egy nyolc év körüli kislány, fejével a vállamra borulva, csakugyan alszik. Amikor a szekér odaér, a kocsis éppen az autóbusz és az őrállomás közt állítja meg lovait.

- Cómo estan por aqui? (Hogy vannak errefelé?) - kérdi a spanyol apáca.

- Muy bíen, Hermana. (Nagyon jól, nővérke.)

- Me alegro, vamonos, muchanos. (Nagyon örülök, gyerünk, gyermekeim.) És háborítatlanul továbbindulunk.

Este tíz órakor egy másik, fényesen kivilágított rendőrállomás. Két, mindenféle kocsiból álló sor várakozik. Az egyik oszlop jobbról érkezett, a mienk balról. A rendőrök az autók csomagtartóit kinyitják és átvizsgálják.

Látom, amint leszállítanak egy asszonyt, miután átkutatták a zsákját. Beviszik a rendőrőrszobára. Valószínűleg nincsen cédulája. Ez esetben nincs mit tenni. A járművek egymás

- 91 -

után kerülnek sorra. Minthogy két oszlop van, nem mehetünk tovább soron kívül. Nincs rés, ahol átcsúszhatnánk. Már látom, hogy elvesztem. Előttünk egy egészen kis autóbusz áll, utasokkal zsúfolva. Fenn, a tetején bőröndök és vaskos málhák. Hátul is van egy hálóféle, szintén tele csomagokkal. Négy rendőr leszállítja az utasokat. Az autóbusznak csak egy ajtaja van, elöl. Férfiak és nők szállnak le. Az asszonyok lurkóikkal a karjukon. Egyenként mennek vissza.

- Cédula! Cédula!

És mindannyian előveszik és megmutatják a fényképes személyazonosságijukat.

Zorrillo soha egyetlen szót sem szólt erről. Ha tudtam volna, talán megpróbálhattam volna hamis igazolványt szerezni. Arra gondolok, hogy mit nem adnék érte, ha sikerülne átjutnom ezen az őrállomáson, de mindenesetre szerzek egy cédulát, mielőtt Santa Martából Baranquillába indulnék, ebbe a nagy Atlanti-óceán-parti városba: a kalauz szerint kétszázötvenezer lakosa van.

Úristen, milyen sokáig vacakolnak ezzel az autóbusszal. Az ír apáca felém fordul: "Legyen nyugodt, Enrique." Mindjárt dühös is vagyok rá ezért a mondatért, a kocsis bizonyára meghallotta.

A szekér rácsos oldalához támaszkodom, és az apácák hátát nézem. Csak profilból látnak, a kalapom a szemembe húztam, de nem feltűnően.

- Cómo estan todos por aqui? (Hogy vannak mindnyájan errefelé?) - kérdi újra a nővér.

- Muy bien, Hermanas. Ycómo viajan tan tarde? (Nagyon jól, nővérek. Miért utaznak ilyen későn?)

- Por una urgencia, por eso no me detengo. Somos muy apuradas. (Sürgős dolgunk volt, éppen azért ne tartóztassanak fel bennünket. Nagyon sietünk.)

- Vayanse con Dios, Hermanas. (Isten velük, nővérek.)

- Gracias, hijos. Que Dios les protege. (Köszönöm, gyermekeim. Isten óvja magukat.)

- Amén (Ámen) - felelik a rendőrök.

És nyugodtan továbbindulunk, anélkül, hogy valaki bármit is kérdezne tőlünk. Az átélt percek izgalmai bizonyára hascsikarást okoztak a kedves nővéreknek, mert száz méterrel arrább megállíttatják a szekeret, leszállnak, és kis időre eltűnnek a bozótban. Újra elindulunk. Rágyújtok.

Úgy meghatódtam, hogy amikor az ír apáca felszáll, azt mondom neki:

- Köszönöm, nővér.

Azt feleli:

- Nincs mit, de annyira féltünk, hogy az izgalom hascsikarást okozott.

Éjfél felé megérkezünk a kolostorba. Óriási fal, óriási kapu. A kocsis az istállóba vezeti a lovait, a csűrbe tolja a szekerét, a három kislányt pedig beviszik a kolostorba. Az udvar lépcsőjén heves vita folyik a kapusnővér és a másik két nővér közt. Az ír apáca azt mondja, hogy nem akarja felébreszteni a Főnökasszonyt, pedig engedélyt kellene kérnie, hogy a kolostorban alhassam.

Habozom. Tüstént ki kellett volna használnom az alkalmat, hogy elbúcsúzzam, és elinduljak Santa Marta felé, hiszen tudtam, hogy csak nyolc kilométert kellene megtennem.

Ez a baklövés később hétévi fegyházba került.

Végül is felébresztették a Főnökasszonyt, kaptam egy szobát a második emeleten. Az ablakból ide látszanak a város fényei. Jól látom a világítótornyot meg a világítójelzéseket. A kikötőből éppen elindul egy nagy hajó.

Elalszom, és amikor kopognak az ajtómon, már megvirradt. Kegyetlen álmom volt. Lali a szemem láttára felvágta a hasát, és gyermekünk darabokban jött ki belőle.

Megborotválkozom, és sebtében rendbe hozom magam. Lemegyek. A lépcső alján az ír nővér áll, s kis mosollyal fogad:

- Jó napot, Henri. Jól aludt?

- Igen, nővér.

- Jöjjön, kérem, az irodába, a Főnökasszony szeretne beszélni magával.

Bemegyünk. Az íróasztalnál egy asszony ül. Roppant szigorú az arca, ötvenéves lehet, vagy talán több is, s nem mondhatnám, hogy fekete szemével szelíden néz rám.

- Senor, sabe usted hablar espanol? (Beszél spanyolul, uram?)

- Muy poco. (Nagyon keveset.)

- Bueno, la Hermana va servir do interprete. (Rendben van, a nővér majd tolmácsol nekünk.)

- Azt mondták, maga francia.

- Igen, Anyám.

- 92 -

- Megszökött a Rio Hacha-i börtönből?

- Igen, Anyám.

- Mennyi ideje?

- Körülbelül hét hónapja.

- Mit csinált azóta?

- Az indiánoknál voltam.

- Micsoda? Maga, a guajiróknál? Az lehetetlen. Azok a vademberek soha senkit nem engednek be az ő területükre. Képzelje el, hogy egyetlen hittérítő sem jutott még el oda. Ezt a választ nem fogadom el. Hol volt? Mondja meg az igazat.

- Anyám, én az indiánoknál voltam, s bizonyítékom is van rá.

- Mégpedig?

- Igazgyöngyök, ők halászták.

Előveszem a zacskót, amely a zakóm hátának közepére van gombostűzve, és átadom neki.

Kinyitja, és kivesz egy marék gyöngyöt.

- Hány gyöngy van benne?

- Nem tudom, talán öt-hatszáz. Körülbelül.

- Ez nem bizonyíték. A gyöngyöt máshonnan is lophatta.

- Anyám, hogy megnyugodjék a lelkiismerete, ha úgy kívánja, itt maradok egészen addig, amíg megtudakolja, történt-e valahol gyöngylopás. Pénzem van, ki tudnám fizetni a kosztomat.

Megígérem, hogy ki sem mozdulok a szobámból, amíg ön úgy nem dönt, hogy elmehetek.

Merőn néz rám. Hirtelen átvillan az agyamon, min tűnődik: "És ha megszöksz? A börtönből is megszöktél, nem gondolod-e, hogy innen mennyivel könnyebb?"

- Önnél hagyom a zacskót a gyöngyökkel, ez az egész vagyonom. Tudom, hogy jó kezekben lesz.

- Rendben, megegyeztünk. Nem, nem kell bezárkóznia a szobájába. Reggel és délután lemehet a kertbe, ilyenkor a lányaim a kápolnában vannak. Majd a konyhában étkezik a személyzettel.

Félig megnyugodva hagyom el a Főnökasszonyt. Amikor már éppen fel akartam menni a szobámba, az ír nővér a konyhába kísért. Nagy bögre tejeskávét, friss fekete kenyeret és vajat tesz elém. Végignézi, ahogy reggelizem, egy szót sem szól, le sem ül, velem szemben áll.

Gondterheltnek látszik. Azt mondom:

- Köszönöm, nővér, mindazt, amit értem tett.

- Szeretnék még többet tenni, de nem tudok, Henri barátom.

És e szavak után kimegy a konyhából.

Az ablaknál ülve nézem a várost, a kikötőt, a tengert. A vidéken mindenütt jól művelt földek. Nem tudok szabadulni a balsejtelemtől, hogy veszélyben vagyok, olyannyira, hogy elhatározom, a következő éjjel megszököm. Egye fene a gyöngyöket, tartsa meg a Főnökasszony a kolostorának vagy magának! Egyáltalán nem bízom benne, és azt hiszem, hogy ösztönöm nem csal, hiszen lehetetlen, hogy egy katalán nő, egy kolostor Főnökasszonya, vagyis egy művelt nő, ne beszéljen franciául, nem, ez valószínűtlen. Következésképpen: ma este elmegyek.

Igen, ma délután lemegyek az udvarra, körülnézek, hogy hol tudnék átmászni a falon. Egy óra tájt kopognak az ajtómon:

- Legyen szíves lejönni ebédelni, Henri.

- Igen, megyek, köszönöm.

Amint leülök a konyhaasztal mellé, s éppen húst meg főtt krumplit szedek magamnak, nyílik az ajtó, és bejön négy fehér egyenruhás rendőr puskával meg egy tiszt pisztollyal a kezében.

- No te mueve, o te mato! (Ne mozdulj, vagy megöllek.)

Megbilincsel. Az ír apáca felsikolt és elájul. A két konyhás nővér felemeli.

- Vamos (gyerünk) - mondja a főnök.

Felkísér a szobámba. Átkutatják a batyumat, és rögtön megtalálják a harminchat százpesós aranyat, ami még megmaradt, de a tokot a két nyíllal meg sem nézik. Bizonyára azt hitték, hogy ceruza van benne. A főnök szemmel látható elégedettséggel teszi zsebre az aranyaimat. Elindulunk.

Az udvarban valamiféle autó vár ránk.

- 93 -

Az öt rendőr meg én benyomorodunk ebbe a tragacsba, és gyorsan elrobogunk, a koromfekete sofőr is rendőregyenruhát visel. Szóhoz sem tudok jutni, nem is ellenkezem, megpróbálom megőrizni méltóságom. Nem várhatok sem irgalmat, sem kegyelmet. Maradj ember, és gondolj arra, hogy sohasem szabad elveszítened a reményt. Mindez gyorsan villant át az agyamon. És amikor kiszállok a kocsiból, olyannyira eltökéltem magam, hogy embernek lássanak és ne rongynak, hogy szándékom minden bizonnyal jól sikerült, mert a tiszt, aki kihallgat, így szól:

"Ez a francia belevaló fickó, igazán nem úgy fest, mint aki begyulladt, mert a kezünkre került."

Bemegyek az irodába. Leveszem a kalapom, és mielőtt szólnának, leülök, batyummal a lábam közt.

- Tu sabes hablar espanol? (Tudsz spanyolul?)

- Nem.

- Llame el zapatero. (Hívd ide a csizmadiát.)

Néhány pillanat múlva bejön egy alacsony férfi, kék kötényben, cipészkalapáccsal a kezében.

- Te vagy az a francia, aki egy évvel ezelőtt szökött meg Rio Hachából?

- Nem.

- Hazudsz.

- Nem hazudok. Nem én vagyok az a francia, aki egy évvel ezelőtt szökött meg Rio Hachából.

- Vegyék le a bilincsét. Vesd le a zakód meg az inged. - (Felvesz egy iratot és nézi. Minden tetoválás fel van jegyezve.) - A bal kezedről hiányzik a hüvelykujjad. Igen. Akkor te vagy az.

- Nem, nem én vagyok, mert én nem egy éve szöktem. Én hét hónapja szöktem.

- Az mindegy.

- Neked igen, de nekem nem.

- Látom: tipikus gyilkos vagy. Akár francia vagy, akár kolumbiai, minden gyilkos (matador) egyforma fékevesztett. Én csak a parancsnok-helyettes vagyok ebben a börtönben. Nem tudom, hogy mi lesz veled. Pillanatnyilag a volt komáidhoz viszlek.

- Miféle komáimhoz?

- A franciákhoz, akiket Kolumbiába hoztál.

Megyek a rendőrök után, akik egy olyan zárkába visznek, amelynek rácsos ablaka az udvarra néz. Mind az öt barátomat viszontlátom. Megöleljük egymást.

- Már azt hittük, hogy örökre eltűntél, cimbora - mondja Clousiot. Maturette bőg, mint egy gyerek, hiszen az is. A többi három is elképedve fogad. A viszontlátás új erőt ad.

- Mesélj - mondják. - Majd később. És ti?

- Mi már három hónapja vagyunk itt.

- Jól bánnak veletek?

- Úgy-ahogy. Várjuk, hogy átszállítsanak bennünket Baranquillába, ahol, úgy hírlik, átadnak a francia hatóságoknak.

- Micsoda disznó banda! Szökésre van remény?

- Alig értél ide, és máris a szökésen töröd a fejed!

- Még ilyet! Csak nem képzeled, hogy ennyiben hagyom? Nagyon erős az őrizet?

- Nappal nem nagyon, de éjjel külön őrséget kapunk.

- Hányan vannak?

- Hárman.

- Mi van a lábaddal?

- Rendbe jött, már nem is sántítok.

- Mindig be vagytok zárva?

- Nem, a napos udvaron sétálunk, két órát délelőtt és hármat délután.

- Milyenek a többiek, a kolumbiai foglyok?

- Állítólag vannak nagyon veszélyes mandrók, tolvajok is, gyilkosok is.

Délután az udvaron vagyok, éppen félrehúzódva beszélgetek Clousiot-val, amikor szólítanak. Megyek a rendőr után, és ugyanabban az irodában kötök ki, mint reggel. A börtönparancsnokot találom itt, meg azt, aki már kihallgatott. A díszhelyet egy nagyon sötét bőrű, majdnem fekete férfi foglalja el. A színe után ítélve inkább négerre hasonlít, mint indiánra. Rövid göndör haja négerhaj. Ötvenéves lehet, fekete és gonosz a szeme. Egészen rövidre nyírt bajsza

- 94 -

széles ajkú, kegyetlen szájára tapad. Az inge kigombolva, nyakkendőt nem visel. A bal mellére valamilyen kitüntetés zöld-fehér szalagja van fűzve. A csizmadia is itt van.

- Francia, hét hónappal a szökésed után fogtak el. Mit csináltál eddig?

- A guajiróknál voltam.

- Ne nézz hülyének, vagy megabriktollak.

- Igazat mondtam.

- Soha senki sem élt még együtt az indiánokkal. Csak ebben az évben több mint huszonöt partőrt öltek meg.

- Nem, a partőröket a csempészek ölték meg.

- Honnan tudod?

- Hét hónapig éltem ott. A guajirók sohasem hagyják el a területüket.

- Rendben, ez igaz lehet. Hol loptad a harminchat százpesóst?

- Az enyém. Egy hegyi törzsfőnöktől, az Igazságostól kaptam.

- Hogy lehet egy indiánnak ennyi pénze, és hogy lehet, hogy neked adta?

- Na de, főnök, tud róla, hogy valahol százpesós aranyakat loptak?

- Nem, nem tudok. A tájékoztatóban nem szerepel ilyen lopás. De azért utánanézünk.

- Helyes, legalább kiderül, hogy igazat mondok.

- Ide figyelj, francia, súlyos bűnt követtél el, amikor megszöktél a Rio Hacha-i börtönből, és még súlyosabbat, hogy megszöktetted Antoniót, akit ki akartak végezni, mert több partőrt megölt.

Most már azt is tudjuk, hogy téged viszont keres Franciaország, ahol életfogytiglani büntetésedet kell letöltened. Veszélyes gyilkos vagy. Éppen ezért nem kockáztatom, hogy megszökj innét, nem hagylak együtt a többi franciával. Míg el nem indulsz Baranquillába, magánzárkába teszlek. Az aranyaidat visszakapod, ha kiderült, hogy nem loptad.

Kijövet egy lépcsőig visznek, amely az alagsorba vezet. Miután lemegyünk huszonöt lépcsőfokot, egy nagyon rosszul világított folyosóra érünk, jobbra-balra zárkák vannak. Az egyiket kinyitják, és betuszkolnak. Amikor a folyosóra nyíló ajtó bezárul, rohadás szaga száll fel a ragacsos földről. Mindenfelől szólítanak. Minden bezárt lyukban van egy, két vagy három fogoly.

- Francés, Francés! Que a hecho? Por que esta aqui? (Mit csináltál? Miért vagy itt?) Tudod, hogy ez itt a siralomház?

- Hallgassatok! Hadd beszéljen! - hallok egy kiáltást.

- Igen, francia vagyok. Azért hoztak ide, mert megszöktem a Rio Hacha-i börtönből.

Spanyol konyhanyelvemet tökéletesen megértik.

- Ide figyelj, francia, jegyezd meg: a zárkád végiben van egy deszka. Az a fekhelyed. Jobbra van a vized egy dobozban. Ne pazarold, mert reggelente nagyon keveset adnak, és többet nem kérhetsz. Balra van egy vödör, a küblid. Takard le a zakóddal. Itt nem lesz szükséged a zakódra, mert nagyon meleg van, hanem takard le a küblid, hogy ne legyen olyan büdös. Mi itt mindnyájan a holminkkal takarjuk le a vedreket.

Odamegyek a rácshoz, megpróbálom kivenni az arcokat. Csak a két szemben levő rácshoz támaszkodót látom jól, a lábukat kidugják. Az egyik elspanyolosodott indián, olyasféle, mint az első

rendőrök, akik Rio Hachában letartóztattak, a másik nagyon világos bőrű néger, szép fiatal fiú. A néger elmondja, hogy minden dagálykor betör a víz a zárkába. De ne ijedjek meg, mert deréknál feljebb sohasem ér. Ne fogjam meg a patkányokat, ha rám másznak, csak üssek rájuk. Sohase fogjam meg őket, ha nem akarom, hogy megharapjanak. Megkérdem tőle:

- Mennyi ideje vagy ebben a zárkában?

- Két hónapja.

- És a többiek?

- Három hónapnál tovább soha. Aki három hónapot itt tölt, és nem viszik el, azt jelenti, hogy itt kell meghalnia.

- Ki van itt a legrégebben és mennyi ideje?

- Nyolc hónapja, de már nem sokáig húzza. Majd egy hónapja már csak feltérdelni tud.

Lábra állni nem. Ha jön egy kiadós dagály, meg fog fulladni.

- De hisz akkor a te hazádban vademberek laknak.

- Egy percig se állítottam, hogy civilizált ország. De a tied se civilizáltabb, hiszen életfogytiglanra vagy ítélve. Itt, Kolumbiában húsz évre ítélnek, vagy halálra. Életfogytiglan nincs.

- 95 -

- Ugyan, mindenütt egyre megy.

- Sokat öltél?

- Nem, egyetlenegyet.

- Az nem lehet. Ilyen hosszú időre nem ítélnek el egyetlen emberért.

- Hidd el, hogy igaz.

- Akkor a te hazád legalább olyan vad, mint az enyém.

- Jól van na, ne vitatkozzunk a hazánkon. Igazad van. A rendőrség mindenütt szarházi. És te mit csináltál?

- Megöltem egy férfit, a fiát meg a feleségét.

- Miért?

- Mert megetették a kisöcsémet egy kocával.

- Az nem lehet. Borzasztó!

- Az ötéves kisöcsém mindennap kővel dobálta az ő gyereküket, a kölyöknek többször betört a feje.

- Az még nem ok rá.

- Én is ezt mondtam, amikor megtudtam.

- És hogy tudtad meg?

- A kisöcsém már három napja eltűnt, ahogy keresem, egy szandálra akadok a trágyában. Ezt a trágyát a koca aklából hordták ki. Feltúrom a trágyát, találok benne egy csurom vér fehér zoknit.

Megértettem. Mielőtt megöltem őket, az asszony bevallotta. Mielőtt agyonlőttem volna őket, mondtam, hogy imádkozzanak. Az első puskalövéssel eltörtem az apa lábát.

- Jól tetted, hogy megölted őket. Mit kapsz?

- Legfeljebb húsz évet.

- És miért vagy zárkában?

- Megütöttem egy rendőrt, a rokonuk volt. Itt szolgált a börtönben. De elhelyezték. Már nincs itt, nyugtom van.

Kinyitják a folyosó ajtaját. Egy őr jön két fogollyal, egy farúdra akasztott hordával.

Mögöttük feltűnik két másik őr, puskával a kezében. Egyenként minden zárkából kiviszik a küblit, és beleöntik a hordóba. Olyan húgy és szarszag járja át a levegőt, hogy fuldoklunk. Senki sem szól.

Amikor hozzám érnek, aki az én vedremet viszi ki, a földre ejt egy kis csomagot. Gyorsan hátrább rúgom, a sötétbe. Amikor elmennek, két doboz cigarettát, egy taplós öngyújtót meg egy cédulát találok, francia szöveggel. Először meggyújtok két cigarettát, és átadom a két szemben levő

fogolynak. Aztán szólok a szomszédomnak, aki kinyújtja karját, és elveszi a cigarettákat, hogy tovább adja a többi fogolynak. Miután mindenkinek adtam, meggyújtom a magamét, és megpróbálom elolvasni a levelet a folyosó gyér fényében. De nem tudom. Mire a csomagolópapírt jó szorosra összecsavarom, és rengeteg próbálkozás után végre meggyújtom a taplómmal. Gyorsan elolvasom:

"Bátorság, Pillangó, számíthatsz ránk. Vigyázz! Holnap küldünk neked papírt meg ceruzát, hogy írhass nekünk. Veled vagyunk mindhalálig." Megbizsereg a szívem. Ez a pár szó olyan jólesik! Nem vagyok egyedül, és számíthatok a barátaimra.

Senki sem beszél. Mindenki dohányzik. A szétosztott cigarettából megtudom, hogy tizenkilencen vagyunk ezekben a zárkákban. Most hát megint az enyészet útján vagyok, és most az egyszer aztán nyakig. A Jóisten kedves nővérkéi az Ördög nővérei voltak. Persze egészen biztos, hogy nem az ír apáca, nem is a spanyol apáca adott fel. Jaj! micsoda hólyag voltam, hogy hittem ezeknek a kedves nővéreknek. De nem, nem ők voltak. Talán a kocsis? Kétszer-háromszor óvatlanul franciául beszéltünk. Meghallotta volna? Ugyan mit számít! Most itt vagyok, nyakig a pácban. Apácák, kocsis vagy Főnökasszony, az eredmény ugyanaz.

Bitangul érzem magam ebben az undorító zárkában, amelyet naponta kétszer eláraszt a víz.

A hőség olyan fullasztó, hogy először levetem az ingem, aztán a nadrágom. Lehúzom a cipőm, és az egészet a rácsra akasztom.

Ha meggondolom, hogy kétszer ötszáz kilométert tettem meg, hogy végül is idejussak!

Igazán szép kis eredmény! Istenem! Te, aki olyan kegyes voltál hozzám, most elhagynál? Talán haragszol, mert végül is szabadságot adtál nekem, a legbiztosabbat, a legszebb szabadságot. Olyan közösségbe vezettél, amely teljesen befogadott. Nem is egy, hanem két pazar feleséget adtál. És

- 96 -

napfényt, és tengert. Meg egy kunyhót, amelyben én voltam a korlátlan úr. Azt az életet a természet ölén, azt a primitív, de csodálatosan szelíd és nyugodt életmódot. Azt a páratlan ajándékot kaptam tőled, hogy voltak körülöttem! Én meg, én hülye, nem tudtam felbecsülni igazi értékét. Azt a kék tengert, amely olykor zöldre vagy szinte feketére váltott, azokat a napkeltéket és napnyugtákat, amelyek bearanyozták azt a felhőtlenül szelíd nyugalmat, egy olyan életmódot, amelyhez nem kellett pénz, amelyben semmi lényegesben nem szenvedtem hiányt, ami az emberi léthez szükséges, s én fölrúgtam, alábecsültem. Hogy eljussak, hová? Olyan társadalomba, amely nem hajlandó a hónom alá nyúlni. Olyan lényekhez, akik annyi fáradságot sem vesznek maguknak, hogy megtudják, mi az, ami még megmenthető bennem. Egy olyan világba, amely kitaszít, amely minden reménytől megfoszt. Olyan közösségbe, amelynek csak egyetlenegy célja van: hogy bármi áron megsemmisítsen.

Ha megtudja elfogatásom hírét, jót röhög majd a tizenkét hájfejű esküdt, az a rohadt Polein, a hekusok meg az ügyész. Mert bizonyára akad majd egy újságíró, aki jelenti a hírt Franciaországnak.

És az enyéim? Ők, akiket bizonyára megtiszteltek látogatásukkal a csendőrök, amikor megszöktem, s biztosan nagyon boldogak voltak, hogy a fiuk vagy fivérük kicsúszott a hóhér karmai közül! Most, ha megtudják, hogy újra elfogtak, megint kétségbeesnek.

Rosszul tettem, hogy megtagadtam a törzsemet. Igen, bízvást mondhatom: "a törzsem", hiszen mindannyian befogadtak. Rosszul tettem, és megérdemlem, amit kaptam. De mégis... Nem azért szöktem meg, hogy szaporítsam a dél-amerikai indiánok nemzetségét. Istenem, meg kell értened, hogy vissza kell térnem a civilizált társadalomba, és meg kell mutatnom, hogy veszélytelen tagja lehetek. Ez az igazi szándékom - veled vagy a Te segítséged nélkül.

Be kell bizonyítanom, hogy rendes ember lehetek, hogy az vagyok - és az is leszek -, ha nem rendesebb, mint bármely közösség, bármely ország többi lakója.

Cigarettázom. A víz kezd emelkedni. Már majdnem a bokámig ér. Átszólok:

- Te néger, mennyi ideig marad a víz a zárkában?

- Az attól függ, milyen erős a dagály. Egy órát, de legfeljebb két órát.

Hallom, amint a többi fogoly kiáltozik: "Esta llegando!" (Jön a dagály!) Lassan, nagyon lassan emelkedik a víz. A mesztic meg a néger a rácsra kapaszkodik. A lábukat kidugják a folyosóra, kezükkel két rácsot szorongatnak. Zajt hallok a vízben: egy kövér, macskányi patkány lubickol.

Megpróbál felmászni a rácsra. Elkaptam az egyik cipőm, és amikor mellém ér, jó nagyot sózok a fejére: Visítva menekül a folyosóra.

A néger azt mondja:

- Vadászol, Francés? Ha mind meg akarod ölni, még sok dolgod lesz. Mássz fel a rácsra, kapaszkodj bele, és maradj nyugton.

Megfogadom a tanácsát, de a rács vágja a combom, nem bírom ki sokáig ezt a testtartást.

Leveszem a zakóm a küblimről, rákötözöm a rácsra és rámászom. Afféle széket rögtönzök, így már jobban bírom a kapaszkodást, hiszen most majdnem ülök.

Ez a vízáradat, ez a patkány-, százlábú- és apró ráksereg, amelyet a víz besodor, a legundorítóbb, a leglehangolóbb valami, amit egy embernek ki kell bírnia. Amikor egy jó óra múltán a víz visszahúzódik, egy centiméternyi vastag, ragacsos sár marad utána. Felhúzom a cipőm, hogy ne kelljen ebben a ragacsban tapicskálnom. A néger átdob egy tíz centi hosszú deszkadarabot, és azt mondja, toljam ki vele a folyosóra a sarat, először a priccsről, amely majd a fekhelyem lesz, aztán a zárkám belsejéből kifelé haladva. Ez a munka egy jó félórára lefoglal, és ezalatt legalább nem gondolok másra. Ez is valami. A következő dagályig nem leszek vízben, vagyis pontosan tizenegy órán át, mert akkor jön a következő. Hogy újra elérjen a víz, hat óra azzal telik el, hogy a tenger vize visszahúzódik, még további öt pedig azzal, hogy újra emelkedik. Kissé mulatok az eszembe ötlő gondolatokon.

"Pillangó, neked már az a sorsod, hogy folyton az ár-apállyal bajlódj. Akár tetszik, akár nem, nagyon fontos neked a hold, hozzá igazodik az életed. A dagálynak-apálynak köszönheted, hogy könnyen kijutottál a Maroniról a tengerre, amikor megszöktél a fegyenctelepről. Trinidadból meg Curacaóból is úgy jutottál ki, hogy kiszámítottad az ár-apály idejét. S hogy Rio Hachában

- 97 -

elfogtak, az is azért történhetett meg, mert nem volt elég erős a dagály, hogy messzebbre sodorjon, és most is örökösen ki vagy szolgáltatva a dagálynak."

Azok közül, akik elolvassák e lapokat, ha egy napon majd megjelennek, bizonyára akadnak néhányan, akik szánni fognak azért, amit a kolumbiai zárkában kellett elviselnem. Ezek jó emberek.

A többiek, a tizenkét hájfej - aki elitélt - lemenő pereputtya vagy az ügyész retyerutyája majd azt mondja: "Úgy kell neki, miért nem maradt a fegyenctelepen, akkor nem történt volna vele ilyesmi."

Nos hát, mondok én nektek valamit, a jó embereknek is, meg a hájfejűeknek is! Nem vagyok kétségbeesve, egyáltalán nem, sőt, többet mondok: szívesebben vagyok ennek az ősi kolumbiai erődnek a zárkájában, amelyet a spanyol inkvizíció épített, mint az Üdvösség Szigeteken, ahol most lennem kellene. Innen még mindig könnyebben megkísérelhetem a télakot, és ha még ebben a lyukban kell is rohadnom, legalább mégiscsak kétezerötszáz kilométerre vagyok a fegyencteleptől.

Igazán nagyon körültekintőeknek kell lenniük, hogy sikerüljön visszazsuppolniuk. Egyetlenegyet sajnálok: a guajiro törzsemet, Lalit meg Zoraimát, és azt a szabadságot a természet ölén, a civilizáció kényelme nélkül, de rendőr, börtön és főként zárka nélkül is. Azt hiszem, hogy az én vadembereimnek eszébe se jutna, hogy így megkínozzák az ellenséget, s még kevésbé egy olyan embert, mint én, aki semmit sem vétettem a kolumbiaiak ellen.

Lefekszem a deszkára, és két-három cigarettát elszívok a zárkám mélyén, hogy a többiek ne lássanak dohányozni. Amikor visszaadtam a kis deszkát a négernek, neki is dobtam egy meggyújtott cigarettát, a többiekre való tekintettel ő is úgy szívja, mint én. Ezek a semmiségnek tetsző részletek szerintem nagyon is fontosak. Azt bizonyítja, hogy mi, a társadalom páriái, legalább még tudjuk, mi az illendőség, és van bennünk tapintat és szemérem.

Itt nem úgy van, mint a Conciergerie-ben. Itt álmodozhatok, és bekalandozhatom a világot, s még csak zsebkendőt sem kell az arcomra tennem, hogy óvjam a szemem a túlságosan vakító fénytől.

Ugyan ki értesíthette a rendőrséget, hogy a kolostorban vagyok? Jaj, ha egyszer megtudom, lakolni fog érte. Aztán azt gondolom: "Ne marháskodj, Pillangó! Neked az a dolgod, hogy Franciaországban állj bosszút, s nem azért jöttél ebbe az isten háta mögötti országba, hogy még itt is bajt keverj! Azt az embert bizonyára maga az élet fogja megbüntetni, és ha egyszer majd vissza kell jönnöd ide, nem azért jössz, hogy bosszút állj, hanem hogy boldoggá tedd Lalit meg Zoraimát, és talán a gyermekeidet, akiket neked szültek. Ha visszajössz ebbe az eldugott faluba, hozzájuk jössz, és minden guajiróhoz, akik azzal tüntettek ki, hogy befogadtak, mintha hozzájuk tartoznál.

Igaz, egyelőre még az enyészet útján vagyok, s bár ebben a tenger alatti zárkában sínylődöm, akár tetszik, akár nem, télakban vagyok, és a szabadság felé vezető úton. Ez tagadhatatlan."

Kaptam papírt, ceruzát, két csomag cigarettát. Három napja vagyok itt. Inkább azt kellene mondanom, három éjszakája, hiszen itt örök éjszaka van. Miközben rágyújtok egy "Piel Roja"

cigarettára, csak csodálni tudom a foglyok összetartását. A kolumbiai, aki a csomagot hozza, nagy kockázatot vállal. Ha rajtacsípik, bizonyára neki is meg kellene ismerkednie közelebbről ezekkel a zárkákkal. Tudatában van, és mégis vállalkozik rá, hogy segít rajtam a vesszőfutásomban, és ez nemcsak bátorságra, hanem vajmi ritka nemeslelkűségre is vall. Mint mindig, most is, a meggyújtott papír fényénél olvasom:

"Pillangó, tudjuk, hogy állod a sarat. Bravó! Írj magadról. Mi a régiek vagyunk. Egy kedves nővér, aki tud franciául, meg akart látogatni, de nem engedték, hogy beszéljen velünk, egy kolumbiai azt mondta, sikerült odasúgnia, hogy a francia a siralomházban van. Az apáca azt mondta: Visszajövök. Ez minden. Ölelnek a barátaid."

Nem volt könnyű válaszolnom, azért mégis sikerült írnom: "Köszönök mindent. Jól vagyok, bírom. Írjatok a francia konzulnak, sose lehet tudni. Az üzeneteket mindig ugyanaz hozza, mert ha kitör a balhé, csak egyet büntessenek. A nyilak hegyéhez hozzá ne nyúljatok. Éljen a télak!"

A SANTA MARTA-I TÉLAK

Csak négy hét múlva jutottam ki ebből az undok barlangból, és akkor is egy Klausen nevezetű Santa Marta-i belga konzul közbenjárására. A néger, akit Palaciosnak hívtak, érkezésem után három héttel szabadult ki innen, s egy beszélő alkalmával az az ötlete támadt, hogy megkérje

- 98 -

az anyját: értesítse a belga konzult, hogy a siralomházban van egy belga. Ez az ötlete akkor támadt, amikor egy vasárnap látta, hogy a konzul meglátogatott egy belga foglyot.

Így aztán egy napon felvezettek a börtönparancsnok irodájába, aki azt kérdi tőlem:

- Maga francia, akkor miért tesz panaszt a belga konzulnak?

Az irodában egy ötven év körüli, fehér ruhás úr ült egy fotelban, majdnem teljesen őszes szőke haj keretezte kerek, üde, rózsaszín arcát, bőr aktatáskája a térdén. Rögtön kapcsoltam:

- Maguk mondják, hogy francia vagyok. Elismerem, hogy a francia igazságszolgáltatás elől szöktem meg, de belga vagyok.

- Na látja! - mondta a papos képű, alacsony férfi. - Miért nem mondta?

- Az én esetemben ennek semmi jelentősége nem volt a maguk szemében, mert a maguk országában igazán semmiféle komoly bűncselekményt nem követtem el, hacsak azt nem, hogy megszöktem, ez azonban minden fogoly esetében normális.

- Bueno, visszateszem a barátaihoz. De figyelmeztetem, Senor Consul, az első szökési kísérletre visszateszem oda, ahonnan jött. Vigyétek el borbélyhoz, aztán tegyék vissza a cinkosaihoz.

- Köszönöm, konzul úr - mondom franciául -, nagyon köszönöm, hogy idefáradt miattam.

- Istenem! Hogy szenvedhetett ezekben a szörnyű zárkákban! Menjen gyorsan. Mert még meggondolja ez az állat. Majd újra meglátogatom. Viszontlátásra.

A borbély nem volt ott, és visszavittek a barátaimhoz. Furcsán festhettem, mert egyre csak azt hajtogatták:

- De hiszen ez nem is te vagy! Az nem lehet! Mit csináltak veled ezek a disznók, hogy így nézel ki? Beszélj már, mondj már valamit. Megvakultál? Mi van a szemeddel? Miért pislogsz folyton?

- Mert nem tudok hozzászokni a fényhez. Túlságosan erős nekem ez a világosság, bántja a homályhoz szokott szememet. - Úgy ülök le, hogy a cella belseje felé fordulok. - Így már jobb.

- De hiszen ürülékszagod van, hallatlan! Még a testednek is ürülékszaga van!

Meztelenre vetkőztem, a holmimat az ajtó elé rakják. A karom, a hátam, a combom, a lábam szára tele volt vörös csípésekkel, mintha hazai poloskák csíptek volna agyon, meg a törpe rákok harapásával, amelyeket a dagály sodort be. Szörnyű lehettem, még tükör sem kellett hozzá, hogy magam is belássam. A sokat próbált öt fegyencnek a torkára forrt a szó, annyira felkavarta őket, hogy ilyen állapotban látnak. Clousiot odahívott egy rendőrt, és azt mondta neki, ha már borbély nincs is, víz legalább van az udvaron. A rendőr azt válaszolta, hogy meg kell várni a sétaidőt.

Anyaszült meztelenül megyek ki. Clousiot hozza a tiszta ruhát, amit majd felveszek.

Maturette segédletével megmosakszom, újra meg újra, az itteni fekete szappannal. Minél tovább mosakszom, annál több mocsok jön le rólam. Végre többrendbeli szappanozás és mosakodás után tisztának érzem magam. Öt perc alatt megszáradok a napon és felöltözöm. Megjön a borbély.

Teljesen kopaszra akar nyírni, azt mondom neki: "Ne. Vágd le rendesen a hajam, és borotválj meg.

Megfizetem."

- Mennyit?

- Egy pesót.

- Csináld meg rendesen - mondja Clousiot -, én kettőt adok érte. Miután megfürödtem, megborotválkoztam, megnyiratkoztam, tiszta ruhát vettem fel, mintha újjászülettem volna. A barátaim egyre faggatnak:

- És milyen magas a víz? És a patkányok? És a százlábúak? És a sár? És a rákok? És a küblibűz? És a halottak, akiket kihoztak? Természetes halállal haltak meg, vagy felakasztották magukat? Vagy a rendőrök "öngyilkolták meg" őket?

A kérdéseknek nem akart vége szakadni, és a sok beszédtől megszomjaztam. Az udvarban volt egy kávéárus. Az udvaron töltött három óra alatt legalább egy tucat erős, papelónnal (sárgacukor) édesített kávét ittam meg. Úgy tetszett, a kávé a világ legjobb itala. A néger a szemközti zárkából odajött, üdvözölt. Halkan elmesélte, hogy mi történt a belga konzullal meg az anyjával. Kezet szorítottam vele. Nagyon büszke volt, hogy az ő kezdeményezése révén kerültem ki. Boldogan búcsúzott el, azt mondta: "Majd holnap beszélünk. Mára elég."

Úgy tetszik, hogy barátaim cellája valóságos palota. Clousiot-nak van egy függőágya, a saját pénzén vette. Kényszerít, hogy ráfeküdjem. Elnyújtózom rajta, keresztben. Csodálkozik, mire

- 99 -

megmagyarázom neki, hogy ha hosszában fekszik, akkor nem tudja, hogyan kell a függőágyat használni.

Eszünk, iszunk, alszunk, dámázunk, spanyol kártyával játszunk, spanyolul beszélünk egymással, a rendőrökkel meg a kolumbiai foglyokkal, hogy megtanuljuk a nyelvet - nagyjából így töltjük napjainkat, sőt részben az éjszakákat is. Nagyon nehéz kilenc órakor lefeküdni. Ilyenkor eszembe jut a saint-laurent-i kórházból Santa Martáig való télakom rengeteg részlete, felködlik, elvonul a szemem előtt, és folytatásra vár. A filmnek nem szabad itt véget érnie, folytatódnia kell, folytatódni fog, isten az atyám, csak várd ki, hogy kissé megerősödjem, biztos lehetsz benne, hogy újabb történetekkel gazdagszik, bízzál bennem! Megtaláltam a nyilaimat meg a két kokalevelet, az egyik teljesen száraz, a másik még egy kicsit zöld. A zöldet rágcsálom. Mindannyian megrökönyödve néznek rám. Elmondom a barátaimnak, hogy ezekből a levelekből készítik a kokaint.

- Hülyének nézel minket?

- Kóstold meg.

- Csakugyan, érzéketleníti a nyelvet meg az ajkat.

- Lehet itt kapni?

- Nem tudom. Honnan tudsz te, Clousiot, mindig gubát előteremteni?

- Még Rio Hachában váltottam be, és azóta mindenki azt hiszi, hogy van pénzem.

- Nekem is van - mondom -, harminchat százpesós aranyam a börtönparancsnoknál, háromszáz pesót ér darabja. Egy szép napon majd megpendítem a dolgot.

- Szarevők ezek, inkább alkudj velük.

- Jó ötlet.

Vasárnap beszéltem a belga konzullal meg a belga fogollyal. Ez a fogoly hitelezési csalást követett el egy amerikai banántársaság kárára. A konzul felajánlotta, hogy védelmébe vesz minket.

Kitöltött egy ficlit, amely szerint én kijelentem, hogy Brüsszelben születtem, belga szülőktől.

Meséltem neki az apácákról meg a gyöngyökről. De ő protestáns, úgyhogy nem ismeri sem az apácákat, sem a plébánosokat. A püspököt futólag ismeri. Ami az aranyat illeti, azt tanácsolja, hogy ne kérjem vissza. Nagyon kockázatos. Huszonnégy órával előbb fogja tudni, mikor szállítanak át bennünket Baranquillába, és "az én jelenlétemben visszakérheti - mondja -, mivel, ha jól értettem, tanúi vannak."

- Igen.

- De pillanatnyilag ne kérjen semmit, ez az alak képes volna visszatenni magát azokba az iszonyatos zárkákba, és talán még meg is öletné. A százpesós aranyai egész kis vagyont érnek. Nem háromszáz peso az értékük, hanem darabja ötszázötven peso. Vagyis tekintélyes összeg. Nem szabad megkísérteni az ördögöt. Ami a gyöngyöket illeti, az más lapra tartozik. Adjon gondolkodási időt.

Megkérdem a négert, hogy nem akar-e velem megszökni, és szerinte mit kellene tennünk.

Világos bőre szürkére vált, mikor szökésről hall.

- Könyörgök, ember. Eszedbe ne jusson. Ha elkapnak, a legiszonyúbb, lassú halál vár rád.

Egy kicsit már belekóstoltál. Várd meg, amíg elvisznek Baranquillába. De itt öngyilkosság volna.

Meg akarsz halni? Nahát, akkor maradj nyugton. Egész Kolumbiában nincs olyan zárka, amilyenben voltál. Itt nem kockáztathatod meg.

- Igen, de itt nem olyan túlságosan magas a fal, aránylag könnyen menne.

- Hombre, facil o no (ember, könnyű vagy nem), rám ne számíts. Arra se, hogy veled szököm, sőt még a segítségemre se. Hallani sem akarok róla. - És megrökönyödve, e szavakkal hagy ott: - Te nem vagy észnél, francia, aki itt, Santa Martában ilyesmin töri a fejét, az bolond.

Minden délelőtt és minden délután elnézem azokat a kolumbiai foglyokat, akik súlyos bűnökért vannak itt. Mindegyiknek gyilkos képe van, de látni rajtuk, hogy tartanak valamitől. A félelem, hogy ezekbe a magánzárkákba csukhatják, mindenben megbénítja őket. Négy-öt napja láttuk, hogyan jött ki a magánzárkából egy hórihorgas orangután, egy fejjel magasabb nálam, El Caimán-nak nevezik. Rettenetes veszedelmes ember hírében áll. Megszólítom, aztán három-négy séta után megkérdem tőle:

- Caimán, quieres fugarte conmigo? (Akarsz megszökni velem?) Úgy néz rám, mintha maga a sátán volnék, és azt válaszolja:

- 100 -

- Hogy visszavigyenek, ahonnan jöttünk, ha lebukunk? Inkább megölném az anyámat, mint hogy oda vissza kelljen mennem.

Ez volt az utolsó próbálkozásom. Soha többé senkivel nem beszélek szökésről.

Délután látom, hogy jön a börtönparancsnok. Megáll, rám néz, és megkérdi:

- Hogy vagy?

- Megvagyok, de jobban lennék, ha meglenne az aranyam.

- Miért?

- Mert akkor tudnék ügyvédet fogadni.

- Gyere velem.

Az irodájába visz. Egyedül vagyunk. Szivarral kínál - nem rossz, tüzet is ad - egyre jobb.

- Tudsz annyira spanyolul, hogy ha lassan beszélek, megérted, és válaszolsz?

- Igen.

- Na jó. Szóval azt mondod, hogy szeretnéd eladni a huszonhat aranyadat.

- Nem, a harminchat aranyam.

- Ja persze, persze! És a pénzen ügyvédet akarsz fogadni? Csakhogy egyedül mi ketten tudjuk, hogy van aranyad.

- Nem, tudja az őrmester, meg az öt ember, aki letartóztatott, meg a parancsnok-helyettes, aki átvette, mielőtt magának adta volna. Meg aztán a konzulom.

- Aha, persze, persze! Bueno. Így még jobb, ha többen tudnak róla, legalább nyíltan cselekedhetünk. De azt tudod, hogy nagy szolgálatot tettem neked. Befogtam a szám, nem néztem át azoknak az országoknak a körözéseit, ahol megfordultál, hogy meggyőződjem róla, van-e tudomásuk aranylopásról.

- Pedig kötelessége lett volna.

- Nem, nem akartam neked rosszat, inkább nem tettem.

- Köszönöm, parancsnok.

- Akarod, hogy eladjam neked?

- Mennyiért?

- Hát annyiért, amennyiért szerinted azt a hármat eladtad: háromszáz pesóért. Aranyanként száz pesót kapok tőled a szolgálataimért. Mit szólsz hozzá?

- Nem. Egytől egyig visszaadod az aranyaimat, és én darabjáért kétszáz pesót adok neked.

Amit értem tettél, megér nekem annyit.

- Nagyon cseles vagy te, francia. Én csak egy szegény kolumbiai tiszt vagyok, túlságosan hiszékeny és egy kissé buta, te meg értelmes vagy, és mint már mondtam, nagyon cseles.

- Akkor hát van valami okos ajánlatod?

- Holnap idehívatom a vevőt, ide, az irodámba. Megnézi az aranyakat, ajánlatot tesz, és fele-fele. Vagy így, vagy sehogy. Baranquillába küldelek az aranyaiddal, vagy itt tartom őket mint bizonyítékot.

- Nem, az utolsó ajánlatom: idejön az embered, megnézi az aranyakat, és darabonként háromszázötven pesón felül a többi a tiéd.

- Esta bien (rendben), tu tienes mi palabra (szavamat adom). De hova teszel egy ilyen óriási összeget?

- Amikor megkapjuk a pénzt, idehívatod a belga konzult. Átadom neki, hogy fogadjon ügyvédet.

- Nem, nem akarok tanút.

- Semmit sem kockáztatsz, aláírom, hogy visszaadtad a harminchat aranyamat. Egyezz bele, és ha rendesen viselkedsz velem, ajánlok egy másik üzletet.

- Mégpedig?

- Bízzál bennem. Legalább olyan jó, mint ez, és a másikban ötven százalékot kapsz.

- Cual es? (Mi az?) Mondd meg.

- Mindjárt holnap intézkedj, és délután öt órakor, ha a pénzem már biztonságban lesz a konzulnál, beszélhetünk a másik üzletről.

A beszélgetés hosszú volt. Amikor jókedvűen kijövök az udvarra, a barátaim már visszatértek a cellájukba.

- Na, mi van?

- 101 -

Elmesélem az egész beszélgetést. Helyzetünk ellenére, hasunkat fogjuk nevettünkben.

- Micsoda vén róka ez a pasas! De te még rajta is túltettél. Gondolod, hogy lépre megy?

- Száz pesót teszek kétszáz ellen, hogy ráharap. Senki sem tartja?

- Nem, én is azt hiszem, hogy lépre megy.

Egész éjjel gondolkodom. Az első üzlet megvan. A második - nagyon is boldog lesz, ha visszaszerezheti a gyöngyöket - az is megvan. Marad a harmadik. A harmadik... az lenne, hogy minden pénzemet felajánlom neki, ha hagyja, hogy lopjak egy hajót a kikötőben. Hiszen ezt a hajót meg is tudnám venni a patron-pénzemen. Majd meglátjuk, ellen tud-e állni a kísértésnek. Mit kockáztatok? A két első üzlet után meg sem büntethet. Majd meglátjuk. Nem jó előre inni a medve bőrére... Megvárhatnám, míg Baranquillába visznek. De minek? Nagyobb város, nagyobb börtön, kővetkezésképpen jobban őrzik, magasabb a fala. Vissza kellene mennem Lalihoz és Zoraimához: hamarosan megszököm, évekig ott maradok, felmegyek a hegyekbe a törzzsel, amelynek vannak ökrei, és kapcsolatba lépek a venezuelaiakkal. Ennek a télaknak mindenáron sikerülnie kell. Egész éjjel azt latolgatom, hogyan foghatnék hozzá a harmadik üzlet nyélbe ütéséhez.

Másnap nem sokáig késlekednek. Reggel kilenckor értem jönnek, mondván, hogy a parancsnoknál egy úr vár rám. Amikor odaérek, a rendőr kint marad, én pedig egy hatvan év körüli, világosszürke öltönyös, szürke nyakkendős férfival kerülök szembe. Az asztalon nagy szürke nemezkalap, amolyan cowboykalap-féle. A nyakkendőjén, mintha tokban lenne, egy óriási szürkés-ezüstkék gyöngy parádézik. Ez a sovány, szikár férfi szinte elegáns.

- Jó napot, uram.

- Tud franciául?

- Igen, uram, libanoni származású vagyok. Látom, hogy százpesós aranyai vannak, érdekelnek. Darabja ötszáz, megfelel?

- Nem, hatszázötven.

- Önt rosszul tájékoztatták, uram! Maximális áruk darabonként ötszázötven.

- Ide figyeljen, minthogy mindet megveszi, hatszázért odaadom.

- Nem, ötszázötven.

Summa-summarum, ötszáznyolcvanban állapodunk meg. Áll az alku. Qué han dicho? (Mit mondott?)

- Megkötöttük az alkut, parancsnok, ötszáznyolcvan. Délután visszajön.

Elmegy. A parancsnok feláll, és azt kérdi:

- Nagyszerű, akkor mennyit kapok?

- Kétszázötvenet darabonként. Látja, két és félszer többet adok a száz pesójánál, amennyit maga akart rajta keresni.

Mosolyog, és azt kérdi:

- És a másik üzlet?

- Először is a konzul legyen itt délután, hogy átvegye a pénzemet. Ha elmegy, majd beszélünk a másik üzletről.

- Hát csakugyan van másik is?

- Becsületszavamra.

- Bien, ojalá! (Csak igaz lenne.)

Két órára ott van a konzul meg a libanoni. Ez utóbbi átadja nekem a húszezer-nyolcszáznyolcvan

pesót.

Tizenkétezret

átadok

belőle

a

konzulnak,

és

nyolcezer-

nyolcszáznyolcvanat a parancsnoknak. Aláírok egy nyugtát a parancsnoknak, miszerint visszaadta a harminchat százpesós aranyamat. Kettesben maradunk a parancsnokkal. Elmesélem neki a Főnökasszonynál lejátszódott jelenetet.

- Hány gyöngy van?

- Öt-hatszáz.

- De hiszen akkor tolvaj a Főnökasszony. Vissza kellett volna hoznia neked, vagy elküldenie, vagy átadnia a rendőrségnek. Feljelentem.

- Nem, elmégy hozzá, és átadod neki az én franciául írt levelem. Mielőtt a levélről beszélnél, mondd meg neki, hogy hívassa be az ír apácát.

- Értem: az ír apácának kell elolvasnia és lefordítania a levelet. Jó. Elmegyek.

- Várj, a levél.

- 102 -

- Ja, persze! José, állítsd elő a kocsit a két rendőrrel! - kiált ki a félig nyitott ajtón.

Leülök a parancsnok íróasztala mellé, és a börtön cégjelzéses papírjára a következő levelet írom:

"Főnökasszony!

A jó és irgalmas ír kedves nővér kezeihez.

Amikor Isten önökhöz vezérelt, számítottam arra a segítségre, amely minden üldözöttnek kijár a keresztény törvény szellemében, és önre bíztam a tulajdonomat képező gyöngyös zacskót, hogy bizonyságát adjam: önszántamból nem hagyom el az ön házát, amely Istennek ad fedelet.

Valami hitvány ember úgy gondolta, kötelessége, hogy feljelentsen a rendőrségen, amely hamarosan le is tartóztatott önnél. Remélem, hogy ez az alávaló lélek, aki ezt tette, nem az ön házában lakó Isten lányainak egyike. Nem ígérhetem meg, hogy megbocsátok neki, ennek a romlott lelkű embernek, mert hazudnék. Ellenkezőleg, buzgón fogom kérni Istent vagy valamelyik szentjét, hogy könyörtelenül büntesse meg a vétkest, aki ilyen szörnyű bűnt követett el. Kérem, Főnökasszony, adja át Cesario parancsnoknak a zacskót a gyöngyökkel, amelyet önre bíztam.

Bizonyos vagyok benne, hogy Cesario híven át fogja adni nekem. Jelen levelemet tekintse nyugtának.

Tisztelettel stb."

Minthogy a kolostor nyolc kilométerre van Santa Martától, a kocsi másfél óra múlva ér vissza. A parancsnok értem küld.

- Itt van. Számold meg, hogy nem hiányzik-e belőle.

Megolvasom. Nem azért, hogy megállapítsam, nem hiányzik-e belőle, mert nem is tudom, hány szem, hanem azért, hogy tudjam, mennyi gyöngy van ennek a kurafinak a kezében: ötszázhetvenkettő.

- Megvagy?

- Meg.

- No falta? (Nem hiányzik belőle?)

- Nem. Na, meséld el.

- Amikor a kolostorba érkeztem, a Főnökasszony az udvarban volt. A két rendőr közrevett, én meg azt mondom neki: "Anyám, nagyon komoly ügyben kell beszélnem az ír kedves nővérrel, az ön jelenlétében, bizonyára sejti, hogy miről!"

- És aztán?

- Az apáca remegve olvasta fel a levelet a Főnökasszonynak. Az egy szót sem szólt.

Lehajtotta a fejét, kihúzta az íróasztala fiókját, és ezt mondta: "Tessék, itt a zacskó a gyöngyökkel, érintetlenül. Isten bocsásson meg a vétkesnek, aki ilyen bűnt követett el az ellen az ember ellen.

Mondja meg neki, hogy imádkozunk érte." És kész. Hombre! - fejezi be sugárzó arccal a parancsnok.

- Mikor adjuk el a gyöngyöket?

- Manana. (Holnap.) Nem is kérdem, honnan szerezted, most már tudom, hogy veszedelmes matador (gyilkos) vagy, de azt is tudom, hogy betartod a szavad, és becsületes ember vagy. Nesze, vidd el ezt a sonkát, ezt az üveg bort, meg ezt a francia kenyeret, hogy megünnepelhesd a barátaiddal ezt a nevezetes napot.

- Jó estét.

Egy kétliteres flaska Chiantival, egy majdnem háromkilós füstölt sonkával és három hosszú francia kenyérrel megyek vissza. Ünnepi lakoma. A sonka, kenyér meg a bor gyorsan fogy.

Mindenki jó étvággyal eszik-iszik.

- Gondolod, hogy az ügyvéd majd tehet valamit értünk?

Kitör belőlem a nevetés. Szegények, még ezek is elhitték az ügyvédmesét!

- Nem tudom. Mielőtt kiadnám rá a pénzt, meg kell fontolnom, és tanácsot kell kérnem.

- Legjobb volna - mondja Clousiot -, ha csak akkor fizetnél, ha sikerül.

- Csakugyan, olyan ügyvédet kell szerezni, aki elfogadja ezt az ajánlatot.

Elhallgatok. Kicsit szégyellem magam.

Másnap megint eljön a libanoni.

- 103 -

- Nagyon bonyolult - jelenti ki. - Először is osztályozni kell a gyöngyöket nagyság szerint, azután szín szerint, azután pedig forma szerint; meg kell vizsgálni, szabályos gömbök-e vagy szabálytalanok.

Szóval, nemcsak bonyolult, hanem ráadásul a libanoni kénytelen egy másik vevőt hozni, aki jobban ért hozzá, mint ő. Azért négy nap alatt nyélbe ütjük. Harmincezer pesót fizet. Az utolsó pillanatban visszatartottam egy rózsaszínű meg egy fekete gyöngyöt, hogy a belga konzul feleségének ajándékozzam. Mint jó kereskedők, kihasználják az alkalmat, hogy kijelentsék, ez a három gyöngy önmagában ötezer pesót ér nekik. Azért mégis megtartom őket.

A belga konzul csak nagy nehezen fogadta el a gyöngyöket. A tizenötezer pesómat megőrzi.

Így hát most már huszonhétezer pesóm van. Már csak a harmadik üzletet kell megszervezni.

Hogyan, miként fogok hozzá? Kolumbiában egy jó munkás napi nyolc-tíz pesót keres.

Vagyis a huszonhétezer pesó tekintélyes összeg. Addig üsd a vasat, amíg. meleg. A parancsnok huszonháromezer pesót zsebelt be. A többi huszonhétezerrel együtt ötvenezer lenne.

- Parancsnok, mennyi kellene egy olyan kereskedéshez, ami az embernek jobb életet biztosít, mint amilyen a magáé?

- Egy jó butik negyvenöt-hatvanezer pesót ér.

- És mennyit hoz? Háromszor annyit, mint amennyit maga keres? Négyszer annyit?

- Többet. Ötször-hatszor annyit, mint amennyit én keresek. - Akkor miért nem nyit üzletet?

- Mert kétszer annyi pénz kellene hozzá, mint amennyi van.

- Ide figyelj, parancsnok, teszek neked egy harmadik ajánlatot is.

- A bolondját járatod velem.

- Nem, hidd el. Szeretnéd a huszonhétezer pesómat? Egy szavadba kerül, és a tied.

- Hogyan?

- Hagyjál elmenni.

- Ide figyelj, francia, tudom, hogy nem bízol bennem. Azelőtt talán igazad is volt. De most, hogy a te segítségeddel kimásztam a nyomorból, vagyis tudok házat venni, rendes iskolába járathatom a gyerekeimet, mert meg tudom fizetni, tudd meg, hogy azóta a barátod vagyok. Nem akarlak meglopni, s azt sem akarom, hogy megöljenek, itt nem tehetek érted semmit, nincs az a pénz. Nem tudlak úgy megszöktetni, hogy biztosan sikerüljön.

- És ha én be tudom bizonyítani az ellenkezőjét?

- Majd meglátjuk, de jól gondold meg.

- Parancsnok, van halász barátod?

- Van.

- Ki tudna vinni engem a tengerre, és eladná nekem a csónakját?

- Nem tudom.

- Körülbelül mennyit ér a hajója?

- Kétezer pesót.

- Adok neki hétezret, neked meg húszat, rendben?

- Tízezer elég nekem, francia, valamit tarts meg magadnak is.

- Intézd el.

- Egyedül mégy?

- Nem, harmadmagammal

- Jó, de hadd beszéljek a halász barátommal.

El vagyok képedve, mintha kicserélték volna ezt a pasast. A tenyérbemászó pofája ellenére a lelke mélyén jóravaló fickó.

Az udvaron beszéltem Clousiot-val meg Maturette-tel. Azt mondták, tegyek kedvem szerint, ők hajlandók velem jönni. Igazán nagyon örülök, hogy így rám bízták az életüket. Nem fogok visszaélni vele, a lehető legóvatosabb leszek, mert nagy felelősséget vállaltam. De a többi társunkat is be kell avatnom. Éppen befejeztünk egy dominópartit. Nemsokára kilenc óra. Este, ilyenkor ihatunk utoljára kávét. Odahívom: Cafetero! - és kérünk hat jó forró kávét.

- Beszélnem kell veletek. Szóval, azt hiszem, megint télakolni tudok. Sajnos, csak hárman mehetünk. Magától értetődik, hogy Clousiot-val meg Maturette-tel vágunk neki, hiszen velük

- 104 -

szöktem meg a kényszermunkáról. Ha van valakinek valami kifogása ellene, mondja meg őszintén, meghallgatom.

- Nincs - mondja a breton -, minden szempontból így igazságos. Először is, mert együtt szöktetek a fegyenctelepről. Másodszor mi vagyunk az oka, hogy ilyen helyzetbe kerültetek, mi akartunk. Kolumbiában partra szállni. Azért mégis köszönjük, Pillangó, hogy kikérted a véleményünket. De teljes joggal teheted, amit teszel. Adja Isten, hogy sikerüljön, mert ha elkapnak benneteket, az biztos halál, méghozzá nem mindennapi körülmények közt.

- Tudjuk - mondja egyszerre Clousiot meg Maturette.

Délután nyilatkozott a parancsnok. A barátja benne van. Azt kérdi, hogy mit akarunk magunkkal vinni a csónakban.

- Ivóvizet egy ötvenliteres hordóval, huszonöt kiló kukoricalisztet meg hat liter olajat.

Semmi mást.

- Carajo! - kiált fel a parancsnok. - Ilyen kevés holmival akarsz tengerre szállni?

- Igen.

- Bátor vagy, francia.

Minden rendben. Megállapodunk, hogy a harmadik üzletet is lebonyolítjuk. Hidegen hozzáteszi:

- Akár hiszed, akár nem, a gyerekeimért, másodsorban pedig érted teszem. Megérdemled a bátorságodért.

Tudom, hogy igazat mond, és megköszönöm neki.

- De ugye, úgy intézed, hogy az én segítségemet ne nagyon vegyék észre?

- Téged semmi felelősség nem terhel. Éjszaka indulok, amikor a parancsnok-helyettes lesz szolgálatban.

- Mi a terved?

- Holnap az éjszakai őrségből felmentesz egy őrt. Három nap múlva felmentesz egy másikat.

Amikor már csak egy marad, tétess a cella ajtajával szembe egy őrbódét. Az első esős éjszakán az őr be fog menni a bódéba, én meg kiugrom a hátsó ablakon. Ami a fal megvilágítását illeti, neked kell valahogyan rövidzárlatot csinálnod. Csak ennyit kérek tőled. Magad is rövidzárlatot csinálhatsz, ha egy méternyi rézdrótot, rajta két kővel, rádobsz arra a két drótra, amelyik a fal tetejét megvilágító lámpasorhoz vezet. Ami a halászt illeti, a csónak legyen leláncolva, de a lakatot feszítse fel ő maga, úgy, hogy ne kelljen időt veszítenem, a vitorlák legyenek felvonásra készen, és legyen három vaskos, kéttollú evező, hogy hamar szelet fogjunk.

- Van egy kis motor is - mondja a parancsnok.

- Nahát! Annál jobb: akkor tegye üres járatra a motort, mintha be akarná melegíteni, ő meg menjen be a legközelebbi kávézóba, igyon valami szeszt. Amikor észreveszi, hogy megyünk, ott kell állnia a csónak faránál, fekete esőköpenyben.

- És a pénz?

- A te húszezer pesódat kétfelé vágom, minden bankó félbe lesz vágva. A hétezret előre kifizetem a halásznak. A bankók felét előre odaadom neked, a másik felét majd egy francia adja át, aki itt marad, majd megmondom, hogy ki.

- Nem bízol bennem? Rosszul teszed.

- Dehogy, nem arról van szó, hogy nem bízom benned, hanem arról, hogy valami hibát követhetsz el a rövidzárlattal, akkor pedig nem fizetek, mert rövidzárlat nélkül nem tudok megszökni.

- Rendben.

Minden készen áll. A parancsnok közvetítésével átadtam a hétezer pesót a halásznak. Már öt napja, hogy csak egyetlen őr van. A faköpenyt felállították, mi meg várjuk az esőt, ami egyre késik.

A rácsot elfűrészeltük, a parancsnok adott fűrészt, a vágást eltüntettük, sőt még egy kalitkát is tettünk elé, amiben papagáj van, már kezdi mondogatni franciául, hogy "szar". Tűkön ülünk. A parancsnoknál van a bankók fele. Minden éjjel várunk. De csak nem esik. A parancsnoknak egy órával az eső kezdete után kell rövidzárlatot okoznia a falon, kívülről. Semmi, de semmi, egy csepp eső nem esik ebben az évszakban, hihetetlen. A legkisebb felhő, amelyik feltűnik a rácsainkon keresztül, reményt ad, aztán semmi. Ebbe bele kell dilizni. Már tizenhat napja, hogy minden készen áll, tizenhat éjszakát virrasztottunk át, a torkunkban dobogó szívvel. Egy vasárnap reggel maga a

- 105 -

parancsnok jön értem, és bevisz az irodájába. Visszaadja a köteg félbankót meg a háromezret egészben.

- Mi történt?

- Francia, kedves barátom, már csak egy éjszakád van. Holnap hat órakor elindultok Barauquillába. A halász pénzéből csak háromezret adok vissza, mert a többit elköltötte. Ha Isten úgy akarja, hogy ma éjjel essen, a halász várni fog rád, és amint elviszed a csónakot, odaadod neki a pénzt. Bízom benned, tudom, hogy nincs mitől tartanom.

Nem esett.

BARANQUILLAI TÉLAK

Hajnali hat órakor nyolc katona meg két káplár, egy hadnagy kíséretében, bilincset rak a kezünkre, és indulás Baranquillába, katonai teherautón. A száznyolcvan kilométert három és fél óta alatt tesszük meg. Délelőtt tíz órakor a börtönben vagyunk, amit úgy hívnak: a 80-as calle Medellin, Baranquilla. Mennyi erőfeszítést tettem, hogy ne kerüljünk Baranquillába, és most mégis itt vagyunk. Nagy város. A legjelentősebb kolumbiai kikötő az Atlanti-óceánon, de egy folyó torkolatában húzódik meg, a Rio Magdalenáéban. Ami a börtönét illeti, az is nagy: négyszáz fogoly és majdnem száz börtönőr. A szervezete ugyanolyan, mint bármelyik európai börtöné. Két, nyolc méter magas fal veszi körül.

A börtönparancsnokság fogad bennünket, élén az igazgatóval, don Gregorióval. A börtön négyudvaros. Kettő az egyik, kettő a másik oldalon. Egy hosszú kápolna választja el őket, beszélőnek is ezt használják. A legveszélyesebbek udvarába tesznek bennünket. A motozásnál megtalálták a huszonháromezer pesót meg a nyilakat. Kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztessem az igazgatót, hogy a nyilak mérgezettek, ami bizony nem válik javunkra.

- Még mérgezett nyilaik is vannak, nahát, ezek a franciák!

Kalandunknak csakugyan ez a legveszélyesebb pillanata, amikor ide, a baranquillai börtönbe kerülünk. Mert innen igazán kiadnak bennünket a francia hatóságoknak. Igen, Baranquilla, amely számunkra erre a hatalmas börtönre korlátozódik, a kritikus pont. Bármilyen áldozat árán is meg kell szöknöm. Kénytelen leszek mindent egy kockára feltenni.

A mi cellánk az udvar közepén van. Egyébként nem is cella, hanem kalitka: az egész egy vastag vasrudakon nyugvó cementtető, egyik sarkában a vécével, a másikban a lavórral. A többi fogoly, vagy százan, a hússzor negyvenméteres udvar négy falába vájt cellákban lakik, rácsuk az udvarra néz. Minden rácsot amolyan ereszfélével láttak el, nehogy az eső becsurogjon a cellába.

Ebben a középen lévő kalitkában csak mi vagyunk, hat francia, éjjel-nappal kiszolgáltatva a foglyok, de főként az őrök tekintetének. A napot az udvarban töltjük, reggel hattól este hatig.

Kedvünk szerint mászkálhatunk ki be a cellánkból. Beszélhetünk, sétálhatunk, még ehetünk is az udvarban.

Két nappal az érkezésünk után mind a hatunkat a kápolnába visznek, az igazgató, néhány rendőr és hét vagy nyolc újságíró jelenlétében.

- Maguk megszöktek a guayanai francia fegyenctelepről?

- Sohasem tagadtuk.

- Milyen bűntett miatt kaptak valamennyien ilyen szigorú ítéletet?

- Az teljesen lényegtelen. A lényeg az, hogy kolumbiai területen semmiféle bűntettet nem követtünk el, és a maguk nemzete nemcsak hogy megfoszt bennünket attól a jogunktól, hogy új életet kezdhessünk, hanem még a francia kormány fejvadászainak és csendőreinek is felcsap.

- Kolumbia nem tartja kívánatosnak, hogy maguk az ország területén maradjanak.

- De személy szerint én meg két társam szilárdan elhatároztuk, hogy nem telepszünk le ebben az országban, és a szándékunk változatlan. Mindhármunkat a nyílt tengeren fogtak el, nem pedig akkor, amikor éppen kikötöttünk ebben az országban. Ellenkezőleg, minden erőnket megfeszítve, messze el akartuk kerülni.

- A franciák - jelenti ki egy katolikus újságíró - majdnem mind katolikusok, mint mi, kolumbiaiak.

- Lehetséges, hogy maguk megkeresztelik a katolikusokat, de cselekedeteik aligha mondhatók keresztényinek.

- 106 -

- Mi a panasz ellenünk?

- Hogy a kezére játszanak a fegyőröknek, akik üldöznek bennünket. Pontosabban, maguk végzik el az ő munkájukat. Meg az, hogy elorozták tőlünk a hajónkat és mindent, ami benne volt, pedig valóban a miénk volt, a Curacao-sziget katolikusainak adománya, akiket olyan nagylelkűen képviselt Irénée de Bruyne püspök. Nem találjuk méltányosnak, amiért nem vállalják azt a kockázatot, hogy legalább megpróbáljuk rendezni az életünket, sőt még abban is megakadályoznak bennünket, hogy saját erőnkből továbbmenjünk egy olyan országba, amely talán vállalná a kockázatot. Ebbe nem tudunk belenyugodni.

- Maga haragszik a kolumbiaiakra?

- Nem magukra a kolumbiai emberekre, hanem rendőri és igazságügyi rendszerükre.

- Mit akar ezzel mondani?

- Azt, hogy ha az ember akarja, mindig jóváteheti hibáját. Hagyjanak minket tengerre szállni, hogy más országba mehessünk.

- Megpróbálunk segíteni maguknak.

Amikor visszamentünk az udvarba, Maturette azt mondja:

- Nahát! megértetted? Most aztán igazán semmi reményünk nincs, az istenit! Nyakig vagyunk a pácban, nem lesz könnyű kimászni belőle.

- Drága barátaim, nem tudom, ha összefogunk, erősebbek leszünk-e, annyit mindenesetre megmondhatok, hogy mindenki azt teheti, amit jónak lát. Ami engem illet, nekem meg kell szöknöm ebből a híres 80-asból.

Csütörtökön hívatnak a beszélőbe, negyvenöt körüli, jól öltözött férfi vár. Ránézek. Furcsa, hogy mennyire hasonlít Louis Degára.

- Te vagy, Pillangó?

- Én.

- Joseph vagyok, a Louis Dega fivére. Olvastam az újságban, hogy itt vagytok, és eljöttem hozzád.

- Köszönöm.

- Találkoztál a fivéremmel? Ismered?

Elmesélem neki Dega odisszeáját ama napig, amíg a kórházban el nem váltunk. Elmondja, hogy a fivére az Üdvösség Szigeteken van, Marseille-ből kapta a hírt. Látogatót a kápolnában lehet fogadni, csütörtökön és vasárnap. Elmeséli, hogy Baranquillában egy tucatnyi francia lakik, itt akartak szerencsét próbálni a feleségükkel. Mindegyik strici. A városban külön negyedben laknak, ahol vagy másfél tucat prostituált folytatja az előkelő és ügyes francia prostitúció hagyományait.

Mindenhol megtalálhatók - Kairótól Libanonig, Angliától Ausztráliáig, Buenos Airestől Caracasig, Saigontól Brazzaville-ig ugyanazok a pasasok, és ugyanazok a nők, akik magukkal hurcolják foglalkozásukat, amely olyan régi, mint maga a világ - a prostitúciót, s egészen jól megélnek belőle.

Joseph Dega kellemetlen hírt közöl velem: a baranquillai francia strigók bosszankodnak.

Félnek, hogy mivel a város börtönébe szállítottak bennünket, vége van a nyugalmuknak, és ez az esemény virágzó üzletük kárára lesz. Csakugyan, ha közülünk egy vagy több ember megszökik, a rendőrség a franciák casetáiban (lakhely) fogja keresni őket, még ha a szökevények nem is fordultak hozzájuk segítségért. Következésképpen a rendőrség esetleg sok mindenről tudomást szerezhet: hamis papírok, lejárt vagy érvénytelen tartózkodási engedélyek. Ha bennünket keresnének, akkor mindenkinek meg kellene vizsgálni a személyazonosságiját és a tartózkodási engedélyét. És vannak nők, sőt férfiak is, akiknek ez komoly fejfájást okozna.

Most már mindent tudok. Még hozzáteszi, hogy a maga részéről ő mindenben rendelkezésemre áll, és csütörtökön meg vasárnap eljön hozzám. Köszönet ennek a derék fickónak, aki később bebizonyította, hogy szavatartó ember. Azt is megmondja, hogy az újságok szerint jóváhagyták kiadatásunkat Franciaországnak.

- Na, uraim! Rengeteg mondanivalóm van.

- Mi? - kiáltanak fel mind az öten kórusban.

- Először is semmi ábránd. Kiadatásunk kész tény. Egy külön hajó jön majd értünk Francia Guayanából, és visszavisz bennünket oda, ahonnan jöttünk. Aztán: a jelenlétünk miatt aggódnak a strigóink, akik jól megvannak ebben a városban. Nem az, aki nálam volt. Ó fütyül a

- 107 -

következményekre, de a céhbeli májerek félnek, hogy ha valamelyikünk megszökik, baj zúdul a fejükre.

Mindenki felhördül. Azt hiszik, hogy tréfálok. Clousiot azt mondja:

- Strici úr, kérem szépen, megengedné, hogy megszökjek?

- Elég a tréfából. Ha kurvák jönnek hozzánk, megmondjuk nekik, hogy ne jöjjenek többet.

Rendben?

- Rendben.

Mint már mondtam, az udvarunkban körülbelül száz kolumbiai fogoly van. És egyáltalán nem ostobák. Vannak igazi, belevaló tolvajok, tekintélyes hamisítók, jó koponyájú szélhámosok, fegyveres rablótámadások tudorai, kábítószer-kereskedők és néhány gyilkos, akit különleges, hosszú kiképzésben részesítettek az Amerikában oly mindennapos foglalkozásra. Ott a gazdagok, a politikusok meg a befutott kalandorok igénybe veszik ezeknek a gyilkosoknak a szolgálatait, akik aztán nekik dolgoznak.

A bőrük színe változatos. A szenegáli afrikai feketétől egészen a martinique-i kreoljaink teaszínéig; a mongoloid indiánok vörös hajától, a kékesfeketén át egészen a tiszta őszig.

Tapogatózom, megpróbálom felmérni néhány válogatott fickó szökési hajlandóságát és szándékát.

A legtöbbje olyan, mint én: tartanak a súlyos büntetéstől, vagy máris megkapták, így aztán állandó szökéskészültségben vannak.

A négyszögletes udvar falainak a tetején bástyasétány vezet végig, amelyet éjszaka erősen megvilágítanak, négy sarkában egy-egy kis torony van egy őrszemmel. Vagyis éjjel-nappal négy őr van szolgálatban, meg egy az udvarban, a kápolna ajtajánál. Ez utóbbinak nincs fegyvere. A koszt elegendő, és több fogoly árusít enni-innivalót, kávét vagy itteni gyümölcsleveket: narancsot, ananászt, papayát stb., amit kintről kapnak. Ezeket a kiskereskedőket olykor fegyveres rablótámadók fosztják ki, hihetetlen gyorsasággal. Észre sem veszik, hogy rájuk akarnak törni, valaki máris egy nagy törülközőt szorít az arcukra, hogy ne kiálthassanak, és kést szegez az oldaluknak vagy a nyakuknak, amely a legkisebb mozdulatra beléjük fúródna. Az áldozattól elveszik a bevételt, mielőtt egy mukkot is szólhatna. A törülköző eltávolítását egy tarkóra mért ökölcsapás kíséri. Bármi történik is, soha senki sem köp. Olykor a kereskedő elrakja az áruját -

mintegy bezárja a butikját -, és megpróbálja kideríteni, hogy ki lehetett a tettes. Ha megtalálja, megverekszenek, mindig késsel.

Két kolumbiai tolvaj felkeresett az imént, és ajánlatot tett. Nagyon figyelmesen végighallgattam őket. Állítólag a városban vannak tolvaj rendőrök. Amikor egy bizonyos körzetben szolgálatban vannak, leadják a drótot a cinkosaiknak, hogy jöhetnek lopni.

A két kolumbiai valamennyit ismeri, és azt állítja, hogy igazán balszerencse volna, ha valamelyik ezek közül a rendőrök közül nem jönne a héten őrszemnek a kápolna ajtaja mellé. A beszélőn valahogy pisztolyt kellene behozatnom. A tolvaj rendőr minden ellenvetés nélkül belemenne, hogy azt a látszatot keltse, mintha leütötték volna a kápolna kijáratánál, ahonnan a kis őrszobába jutnánk, ott pedig legfeljebb négy-hat ember tartózkodik. Ha pisztollyal a kezünkben meglepjük őket, nem tudják megakadályozni, hogy kijussunk az utcára. És akkor már csak el kellene vegyülnünk a tömegben, itt mindig nagy a forgalom.

Nem nagyon tetszik nekem ez a terv. A pisztolynak, hogy elrejthessem, nagyon kicsinek kell lennie, legfeljebb 6,35-ösnek. Ezzel pedig nem nagyon tudunk ráijeszteni az őrökre. Vagy egyikük nem úgy viselkedik, ahogy szeretnénk, s akkor meg kellene ölnünk. Nem fogadom el az ajánlatukat.

A cselekvési vágy nemcsak engem űz, hanem a barátaimat is. Azzal a különbséggel, hogy ők olykor elcsüggednek, s már-már beletörődnek, hogy az értünk jövő hajó majd itt talál bennünket a börtönben. S olykor szinte legyőzöttnek érzik magukat. Még azt is megtárgyalják, vajon milyen büntetést kapunk, és hogyan bánnak majd velünk a fegyenctelepen.

- Hallgatni sem bírom a baromságaitokat! Ha ilyen jövőről akartok beszélni, engem hagyjatok ki, húzódjatok minél messzebbre tőlem. A végzetbe - amiről locsogtok - csak akkor törődhet bele az ember, ha tehetetlen. Ti tán azok vagytok? Van köztünk valaki, akinek nincs vér a pucájában? Ha van, legyetek szívesek, közöljétek velem. Mert meg kell mondanom, pajtikáim: ha télakra gondolok, mindenkire gondolok. Mikor egyre csak töröm és töröm a fejem újabb és újabb szökési terveken, azért teszem, hogy "mindenki" megszökhessen. És hat embernek nem könnyű.

Mert ami engem illet, őszintén megmondom nektek, ha úgy érzem, hogy nagyon ég a lábam alatt a

- 108 -

talaj, és még mindig nem csináltam semmit, nekem könnyű lesz: megölök egy kolumbiai rendőrt, hogy időt nyerjek. Ha megölök itt egy rendőrt, nem fognak kiadni Franciaországnak. És akkor lesz időm bőven. És minthogy egyedül kell szöknöm, könnyebb lesz.

A kolumbiaiak újabb tervet forralnak, nem rossz ötlet. A mise napján, vasárnap délelőtt a kápolna mindig zsúfolva van látogatókkal meg foglyokkal. Először mindannyian együtt meghallgatjuk a misét, aztán, ha vége a szertartásnak, azok a foglyok maradnak a kápolnában, akiknek látogatójuk van. A kolumbiaiak arra kérnek, hogy vasárnap menjek el a misére, hogy pontosan tudjam, hogyan zajlik le, s hogy aztán a következő vasárnapra jól össze tudjuk hangolni az akciót. Felkértek, hogy legyek a lázadás vezetője. De elutasítom ezt a megtiszteltetést: nem ismerem eléggé a buli résztvevőit.

A négy franciáért én felelek. A breton meg a vasalós pasas nem akar velünk tartani. Semmi baj, csak nem kell eljönniük a misére. Mi négyen, akik tudunk a dologról, vasárnap elmegyünk a misére. A kápolna négyszög alakú. A végében van a karzat, középen mindkét oldalon egy-egy udvarra nyíló ajtó. A főbejárat az őrszobára nyílik. Rács van előtte, amely mögött vagy húsz őr áll.

Végül mögöttük az utcára nyíló ajtó. Minthogy a kápolnában még egy gombostűt sem lehetne leejteni, az őrök nyitva hagyják a rácsot, és a szertartás alatt szorosan egymás mellett állnak. A látogatók közt két emberünk lesz meg fegyver. A fegyvereket nők fogják behozni, a combjuk közt.

Amikor már mindenki bejött, akkor adják át a két férfinak. Nagy kaliberűek lesznek, 38-asok és 45-

ösök. Az összeesküvés vezére nagy kaliberű pisztolyt kap egy nőtől, aki rögtön eltűnik. A ministránsfiú második csengetésekor kell támadni, egyszerre. Nekem egy hatalmas kést kell az igazgató, don Gregorio torkának szegeznem, mondván: "Da la orden de nos dejai passar, si no, te mato." (Adj parancsot, hogy hagyjanak futni bennünket, különben megöllek.)"

Egy másik ugyanezt teszi a plébánossal. A többi három, különböző szögekből a rácsnál álló rendőrökre szegzi fegyverét. Az a parancs, hogy az elsőt, aki nem dobja el fegyverét, agyon kell lőni. Először azoknak kell kimenniük, akiknél nincs fegyver. A plébános meg az igazgató lesz a hátvéd fedezéke. Ha minden rendben megy, a rendőrök puskája a földre kerül. A pisztolyosoknak kell behozniuk őket a kápolnába. Kimegyünk, először a rácsot zárjuk be, majd a faajtót. Az őrszoba üres lesz, mert a rendőröknek kötelező állva végighallgatni a misét. Odakinn, ötven méternyire, lesz egy csukott teherkocsi, kis létrával a végében, hogy minél gyorsabban felmászhassunk. A teherautó csak akkor indul el, amikor a lázadás vezére is fenn van. Neki kell utoljára felszállnia. Miután megfigyeltem, hogyan zajlik le a mise, beleegyeztem. Minden úgy van, ahogyan Fernando mondta.

Joseph Dega vasárnap nem jön beszélőre. Neki más dolga van. Készenlétbe helyez egy áltaxit, hogy mi ne szálljunk fel a teherautóra, és elvisz bennünket arra a rejtekhelyre, amit szintén ő

készített elő. Egész héten rettentően izgatott vagyok, és türelmetlenül várom az akciót. Fernandónak sikerült máshonnan szereznie fegyvert. A kolumbiai csendőrök 45-öse csakugyan félelmetes fegyver. Csütörtökön Joseph egyik nője eljött hozzám. Nagyon kedves, és azt mondja, hogy a taxi sárga lesz, el se véthetjük.

- Oké. Köszönöm.

- Sok szerencsét.

Kedvesen megpuszilja jobbról-balról az arcomat, és úgy látom, mintha meghatott volna.

- Entra, entra. (Menj be, menj be.) Hadd teljék meg a kápolna, hogy hallhassuk az Úr szavát

- mondja a pap.

Clousiot tettre kész. Maturette-nek csillog a szeme, negyedik társunk meg a sarkamban van.

Teljesen nyugodtan foglalom el a helyem. Don Gregorio, az igazgató itt van, széken ül egy kövér nő mellett. Én a fal mellett állok. Tőlem jobbra Clousiot, balra a két másik, mindenki rendesen felöltözött, nehogy felhívjuk magunkra a járókelők figyelmét, ha sikerül kijutnunk az utcára. A késemet nyitva tartom a jobb alkaromhoz szorítva. Vastag gumi rögzíti, és khakiszín ingem gondosan begombolt kézelője takarja el. Az Úrfelmutatáskor mindenki lehajtja a fejét, mintha keresne valamit, ekkor a ministránsfiú sebesen megrázza a csengőjét, majd utána hármat csenget, bizonyos időközökben. A második csengettyűszó a mi jelünk. Mindenki tudja, hogy mi a feladata.

Első csengetés, második... Don Gregorióra vetem magam, tőrömet ráncos nyakának szegzem. A pap kiabál: Misericordia, no me mata. (Kegyelem, ne öljön meg.) Nem látom ugyan, de

- 109 -

hallom, hogy hárman kiadják a parancsot az őröknek, hogy dobják el a puskájukat. Minden rendben megy. Megragadom don Gregorio szép öltönyének hajtókáját, s azt mondom neki:

- Sigua y no tengas miedo, no te haré dano. (Fogadj szót, ne félj, semmi bajod nem lesz.) A közelben a plébánost egy borotvával a nyaka előtt tartják sakkban. Fernando azt mondja:

- Vamos, Francés, vamos a la salida. (Gyerünk, franciák, menjünk a kijárathoz.) A győzelem, a siker mámorában terelem az utcára nyíló ajtó felé az enyéimet, amikor egyszerre két puskalövés hallatszik, Fernando összeesik, és még egy, akinél fegyver van. Egy métert mégis előbbrejutok, de az őrök már felálltak, és puskájukkal utunkat állják. Szerencsére köztünk meg az őrök közt asszonyok vannak. Miattuk nem lőhetnek. Két újabb puskalövés, majd egy pisztolylövés. A harmadik fegyveres társunkat lőtték le, miután vaktában leadott egy lövést, amely megsebesített egy lányt. Don Gregorio hullasápadtan azt mondja nekem:

- Add ide a késed.

Átadom neki. Nem volt semmi értelme, hogy folytassuk a harcot. Alig fél perc alatt minden meghiúsult.

Több mint egy héttel később megtudtam, hogy a lázadást egy másik udvarból való fogoly hiúsította meg, aki kíváncsiságból eljött a misére, de csak kintről hallgatta. Már az akciónk első

pillanataiban értesítette a bástyafal őrszemeit, akik több mint hat méter magas falról leugranak az udvarba, egyikük a kápolna egyik oldalán, másikuk a másik oldalon, a mellékajtók rácsain keresztül rálő először arra a kettőre, aki fegyverrel tartja sakkban a rendőröket. A harmadikat néhány másodperccel később lőtték le, amikor a lőterükbe került. Szép kis corridával (öldökléssel) végződött. Én az igazgató mellett maradtam, aki parancsokat ordítozott. Tizenhatunkat, köztük a négy franciát is, vasrúdhoz bilincselve zárkába dugtak, kenyéren és vízen.

Don Gregoriót felkereste Joseph. Az igazgató hívatott, és azt mondta, hogy az ő kedvéért visszatesz az udvarba a barátaimmal együtt. Josephnek köszönhetjük, hogy tíz nappal a lázadás után újra az udvarban vagyunk, persze a kolumbiaiak is, méghozzá ugyanabban a cellában. Amikor visszamegyünk, megkérem társaimat, hogy Fernando és az akcióban elesett két barátja emlékének adózzunk néhány percet. Egy látogatáskor Joseph elmesélte, hogy gyűjtést indított, és a selyemfiúktól - mindegyik adott - ötezer pesót szedett össze, amivel sikerült jobb belátásra bírni don Gregoriót. E cselekedetükkel a strigók nagyot nőttek a szemünkben.

Most mit tegyünk? Mit találhatnánk ki megint? Azért se adom fel a harcot, és nem várom tétlenül, amíg megjön a hajó!

Hanyatt fekve a közös mosdóban, ahol nem ér a hétágra sütő nap, észrevétlenül meg tudom figyelni a bástyafalon levő őrök szokásait. Éjszaka, minden tíz percben az egyik mindig elkiáltja magát: "Őrszemek, vigyázz!" Így az őrség parancsnoka ellenőrizheti, hogy négyük közül egyik sem alszik. Ha valamelyik nem válaszol, a másik addig kiáltozik, míg a társa nem válaszol.

Azt hiszem, hogy rájöttem egy hézagra. Ugyanis az erődfal mind a négy sarkában, az őrtornyokról doboz lóg egy kötélen. Ha az őrszem kávét szeretne inni, hívatja a cafeterót, aki egy vagy két kávét tölt a dobozába. Az őrnek csak fel kell húznia. Nos, a jobb szélső őrhelyen a torony egy kissé az udvar fölé ugrik. Úgy gondolom, ha csinálnék egy nagy kampót, s ráerősíteném egy fonott kötélre, könnyen fennakadna. Néhány pillanat alatt felmásznék a falra, amely az utcára néz: Az egyetlen megoldandó probléma, hogy semlegesíteni kell az őrszemet. De hogyan?

Látom, hogy feláll, és néhány lépést tesz a bástyafalon. Az a benyomásom, hogy nagyon szenved a hőségtől, és majd leragad a szeme az álmosságtól. Megvan, az áldóját! Aludnia kell!

Először összeeszkábálom a kötelet, és ha találok valami jó erős kampót, elaltatom, és szerencsét próbálok. Két nap alatt majdnem hét méter hosszú kötelet sodortunk minden fellelhető erős vászoningből, főleg khakiingekből. Kampót aránylag könnyen találtunk. A cellák ajtaja feletti esővédő eresz egyik támasztéka. Joseph Dega hozott egy üvegcse nagyon erős altatót. Az orvosi utasítás szerint csak tíz cseppet szabad bevenni belőle. Az üvegben pedig majdnem hat leveseskanálnyi van. Rákapatom az őrszemet, hogy elfogadja tőlem a kávét, ha felajánlom neki.

Leengedi a dobozt, és minden alkalommal három kávét küldök neki. Minthogy minden kolumbiai szereti a szeszt, és minthogy az altatónak kissé ánizs-íze van, hozatok egy flaska ánizslikőrt.

Megkérdem az őrszemet:

- Kérsz egy franciás kávét?

- Milyen az?

- 110 -

- Ánizslikőr van benne.

- Nem bánom, de előbb hadd kóstoljam meg.

Már több őrszem megkóstolta az ánizslikőrös kávémat, s most ha kávéval kínálom őket, azt mondják:

- Franciásat!

- Parancsolj!

És zutty bele az ánizslikőrt.

Elérkezett a döntő óra. Szombat dél van. A hőség elviselhetetlen. A barátaim tudják, hogy kettőnknek nem lesz ideje átmászni, de egy kolumbiai, aki az arab Ali nevet viseli, azt mondja, majd ő felmászik utánam. Belemegyek. Így nem mondhatják, hogy francia volt a cinkosom, és senkit sem büntethetnek meg. Másrészt a kötél meg a kampó nem lehet nálam, hiszen az őrszem egész idő alatt szemmel tart, míg odaadom neki a kávét. Szerintünk öt perc alatt kész az ürge.

Szólok az őrszemnek.

- Hogy vagy?

- Jól.

- Kérsz egy kávét?

- Igen, franciásat, az jobb.

- Várj, hozok neked.

A cafeteróhoz megyek: "két kávét". A dobozba már előre beletöltöttem az egész altatót. Ha ez le nem veszi a lábáról! Odaérek alá, és látja, amint buzgón töltöm az ánizslikőrt.

- Erőset kérsz?

- Igen.