Általános röhögés.

- Nahát! Jó vicceid vannak, öregem! Ebben az épületben, aki dolgozik, napi egy óránál többet sohase melózik. Aztán hazajövünk a kuckónkba.

A fogadtatás igazán szívélyes. Remélem, hogy továbbra is így lesz.

De rögtőn rájövök valamire, amire nem számítottam: a kórházban töltött néhány nap ellenére, újra hozzá kell szoknom a közösségi élethez.

Olyasmi történik, amit el sem tudtam volna képzelni. Bejön egy fehér ruhás pasas, makulátlan fehér vászonnal letakart tálcát hoz, és elkiáltja magát:

- Bifsztek, itt a bifsztek, ki kér bifszteket?

Lassan halad felénk, megáll, felemeli a fehér vásznat, és a tálcán, szépen élére rakva, akár egy francia hentesüzletben, egy egész halom bifsztek van. Grandet szemmel láthatóan állandó vevő, mert meg se kérdi tőle, hogy kér-e, csak azt, hogy hányat adjon.

- Ötöt.

- Rostélyost vagy lapockát?

- Rostélyost. Mennyivel tartozom? Számold össze, mert most már eggyel többen vagyunk, ezentúl másképp lesz.

A bifsztekárus elővesz egy jegyzetfüzetet, és számolni kezd:

- Cakli-pakli, százharmincöt frank.

- Tessék, itt van, és nyiss új számlát.

Amikor az ember elmegy, Grandet azt mondja:

- Ha nincs gubád, itt megdöglesz. De megvan rá a mód, hogy mindig legyen, éspedig az ügyeskedéssel.

A kényszermunkásoknál az "ügyeskedés" azt jelenti, ahogyan a pénzt szerzik. A tábor szakácsa a foglyoknak szánt bifszteket adja el. Amikor megkapja a konyhában, körülbelül a felét levágja. Attól függően, milyen részt kapott, bifszteket, pörköltet vagy főtt húst készít. Egy részét a felügyelőknek adja el, elviszi az asszonyoknak, egy részét pedig a fegyenceknek, akik meg tudják venni. Először mindig az A épületben jelenik meg az árujával a Különleges csoportnál, vagyis nálunk.

Vagyis az ügyeskedés annyit jelent, hogy a szakács eladja a húst meg a zsírt, a pék eladja a felügyelőknek a zsúrkenyeret, a botkenyeret, a hentes az üzletben eladja a húst, az ápoló injekciót árul, a könyvelő pénzt kap érte, ha valamilyen álláshoz juttatja az embert, vagy egyszerűen csak azért, hogy felmenti a robot alól, a kertész friss zöldséget és gyümölcsöt árul, a laboratóriumban dolgozó fegyenc pénzt kér a leletekért, sőt, arra vetemedik, hogy áltüdőbajt, álleprát, bélgyulladást stb. állapít meg, a hivatásos tolvajok a felügyelők háztartásából tojást, tyúkot, marseille-i mosószappant adnak el, a "házi melósok" a ház asszonyával üzletelnek, akinél dolgoznak, mindent szereznek, amit kérnek tőlük, vajat, sűrített tejet, tejport, tonhalkonzervet, szardíniát, sajtot és természetesen bort és szeszt (így az én cuccomban mindig akad egy üveg Ricard, angol vagy amerikai cigaretta), vannak, akik halászati jogot kapnak, és eladják a halat meg a langusztát.

De a legjobb "ügyeskedés", persze a legveszélyesebb is, a blattistáskodás. Az a szabály, hogy egy százhúsz férőhelyes épületben csak három-négy blattista lehet. Aki blattista akar lenni, éjszaka odamegy a blattolókhoz, és kijelenti:

- Blattista akarok lenni.

Azt válaszolják neki:

- 148 -

- Nem.

- Mindnyájan nemet mondtok?

- Igen.

- Akkor megpályázom X. Y. helyét.

Akit megnevezett, tudja, hányadán áll. Feláll, a terem közepére megy, és késpárbajt vívnak.

A győztes lesz a blattista. A blattistának öt százalék jár a nyertes partiból.

A játék más, kisebb ügyeskedésre is alkalmat ad. Van, aki pokrócot terít le a földre, szépen kisimítva, van, aki kis padokat ad bérbe, hogy a játékosok ne törökülésben üljenek a földre, van cigarettaárus. Ez utóbbi néhány üres szivardobozt tesz a pokrócra, francia, angol, amerikai, sőt kézzel sodort cigarettával megtöltve. Mindegyiknek szabott ára van, a játékos maga vesz belőle, és hiánytalanul beteszi a dobozba a megszabott árat. Van olyan is, aki a petróleumlámpákat készíti elő, és ügyel, nehogy túlságosan füstöljenek. Ezeket a lámpákat tejesdobozokból készítik, a tetején lyukat fúrnak, megtöltik petróleummal, és kanócot tesznek bele, amit gyakran kell koppantani. A nemdohányzók édességet meg süteményt kapnak, ezt megint más ügyeskedő készíti. Minden épületben van egy két kávémérő. A két jutazsákkal letakart helyén egész éjjel arab módra készített meleg kávét tart. A kávékimérő időnként körüljárja a termet, és kávét vagy kakaót kínál, amelyet egy házi készítésű, norvég agyagedényfélében tart melegen.

Végül vannak a bazárosok. Ez afféle kisipari ügyeskedés. Egyesek azokat a teknőcpáncélokat dolgozzák fel, amelyeket a halászok fogtak ki. Egy-egy teknőc hét-tizenhárom lemezből áll, némelyik eléri a két kilót is. A művész karkötőt, fülbevalót, nyakláncot, szipkát, fésűt meg kefenyelet készít belőlük. Még egy fehér teknőcdobozt is láttam, igazán csodálatos volt.

Mások kókuszhéjból faragnak, meg ökör-, bivalyszarvból, ébenfából, meg a többi ágas-bogas szigeti fából. Mások tökéletes műbútorokat készítenek, egyetlen szeg nélkül, csapos kötéssel. A legügyesebbek bronzzal dolgoznak. Na és természetesen vannak festők is.

Előfordul, hogy több tehetség szövetkezik egyetlen tárgy elkészítésére. Például, egy halász cápát fog. Kikészíti a nyitott állkapcsot, minden fogat szép simára csiszolva. A műbútorasztalos kicsinyített horgonyt készít simára csiszolt, keményfából úgy, hogy a közepe elég széles legyen, s festeni lehessen rá. A nyitott állkapcsot hozzáerősítik ehhez a horgonyhoz, a festő ráfesti a tenger övezte Üdvösség Szigeteket. A leggyakrabban feldolgozott téma: a Királysziget csücske, a kikötő

bejárata és a Szent József sziget. A kék tengert lángba borítja a lenyugvó nap. Vízen ringó csónak, hat álló, félmeztelen, evezős fegyenccel, az evezőket függőlegesen tartják, hátul pedig a három felügyelő. Elöl két férfi koporsót tart, amelyből liszteszsákba csavarva egy halott fegyenc holtteste esik ki. A víz felszínén látni a cápákat, amint nyitott pofával várják a hullát. Lenn, a kép jobb oldalán, felirat: "Temetés a Királyszigeten - és a dátum."

Ezt a különféle "vásárfiát" a felügyelők házában adják el. A legszebb darabokat gyakran előre lekötik vagy egyenesen megrendelik. A többi a Szigetek mellett elhaladó hajók fedélzetén talál gazdára. Ez az evezősök kenyere. Vannak linkelők is, akik fognak egy ócska horpadt cserpákot, belevésik: "Ez a cserpák a Dreyfusé volt - Ördögsziget - dátum." Ugyanezt csinálják a kanalakkal meg a csajkákkal. A breton halászok kivétel nélkül, mindig bevesznek egy trükköt: bármilyen tárgyat megvesznek, ha a "Sezenec" név van rajta.

Ez az állandó kereskedés sok pénzt hoz a Szigetekre, a felügyelőknek érdeke, hogy szemet hunyjanak. Ha hagyják őket ravaszkodni, sokkal könnyebben kezelhetők az emberek, és könnyebben beletörődnek a sorsukba.

A pederasztia szinte hivatalos intézmény. A parancsnokot is beleértve, mindenki tudja, hogy X-nek Y a nője, és ha valamelyiküket más szigetre küldik, addig mesterkednek, amíg hamarosan a másikat is át nem küldik, ha ugyan nem mindjárt egyszerre helyezik át őket.

Ezek közül az emberek közül száz közt három sem akad, aki megpróbál megszökni a Szigetekről. Még azok sem, akik életfogytiglant kaptak. Az egyetlen mód, megpróbálni bármi áron, hogy az embert átszállítsák a szárazföldre, Saint-Laurent-ba, Kourouba vagy Cayenne-be. De ez csak a meghatározott időre internáltaknak érdekes. Az életfogytiglanra ítélteknek semmiféle lehetősége nincs rá, hacsak nem a gyilkosság. Valóban, ha valaki öl, átviszik Saint-Laurent-ba, hogy bíróság elé állítsák. De, hogy átvigyék az embert, vallomást kell tenni, ami azt jelenti, hogy gyilkosság bűntette miatt ötévi szigorítottat kockáztat, s nem tudni, hogy a saint-laurent-i büntetőtáborban töltendő rövid idő - legfeljebb három hónap - elég lesz-e a szökésre.

- 149 -

Egészségi okból is meg lehet próbálni az átszállíttatást. Ha valakiről megállapítják, hogy tüdőbeteg, átszállítják az úgynevezett "Új Táborba", a tébécések táborába, nyolcvan kilométerre Saint-Laurent-tól.

Aztán itt van még a lepra vagy az idült vérhas. Ezt a betegséget aránylag könnyű mímelni, de óriási veszéllyel jár: csaknem két évet kell eltölteni a különleges, elkülönített épületben, olyanok közt, akik csakugyan abban a betegségben szenvednek, amit az ürge kiszúrt magának. Azonkívül, ha az ember leprásnak adja ki magát, el is kapja a leprát, ha olyan a tüdeje, mint a fújtató, akkor is tüdővésszel jön ki, hajszálon múlik az egész, s gyakran bekövetkezik. Ami a vérhast illeti, ott még nehezebb megúszni a fertőzést.

Nos, itt vagyok berendezkedve az A épületben, százhúsz társammal együtt. Meg kell tanulnom e közösségben élni, ahol könnyen beskatulyázzák az embert. Először is azt kell elérni, hogy mindenki tisztában legyen vele hogy nem támadhatja meg büntetlenül az embert. Ha már tartanak tőle azzal kell tekintélyt szerezni, hogyan viselkedik az ember a smasszerekkel, bizonyos állásokat nem szabad elfogadni, némelyik robotot meg kell tagadni, sohasem szabad elismerni a smasszerek tekintélyét, még a felügyelők kellemetlenkedése árán sem szabad engedelmeskedni nekik. Ha az ember egész éjjel játszott, ki se megy a névsorolvasásra. A kunyhóőr ("kunyhónak"

hívják ezt az épületet) azt kiáltja: "Fekvő beteg." A másik két "kunyhóban" a felügyelők olykor érte mennek az állítólagos "betegért", és kötelezik, hogy jelen legyen a névsorolvasáson. De a nehéz vagányokkal sose teszik. Következésképpen, a legmagasabb rangútól a legkisebbig, elsősorban a fegyenctelep nyugalmát szeretné biztosítani mindenki.

Grandet barátom, akivel egy pinkában vagyok, harmincöt éves, marseille-i fickó: Colos, sovány, mint egy karó, de marhaerős. Még Franciaországban barátkoztunk össze. Toulonban találkoztunk, meg Marseilleben meg Párizsban is.

Nagy hírű kasszafúró. Jó fiú, de olykor veszélyes is tud lenni. Ma csaknem teljesen egyedül vagyok ebben a hatalmas teremben. A kunyhófőnök sepreget, és zsákvászonnal feltörli a cementet.

Látom, amint egy férfi karórát javít, valami fából készült izével a bal szemén. A függőágya felett az egyik polcra vagy harminc óra van felakasztva. A fiú harmincévesnek látszik, de a haja teljesen ősz.

Odamegyek hozzá, nézem, hogy dolgozik, megpróbálok beszédbe elegyedni vele. Fel sem emeli a fejét, meg se mukkan. Kissé feszélyezetten hagyom ott, és kimegyek az udvarra, leülök a mosódeszkára. Zsugás Mandrót pillantom meg: egy teljesen új játékot próbál ki. Fürge ujjai hihetetlen gyorsasággal osztják szét, majd szedik össze a harminckét kártyát. Szemfényvesztő

kézmozdulatait abba sem hagyva, megkérdi:

- Na, pajtikám, hogy vagy? Jól érzed magad a Királyon?

- Igen, de ma nyomott vagyok. Nemsokára dolgozom majd egy kicsit, hogy kijuthassak a táborból. Szerettem volna elbeszélgetni egy kicsit az órás pasassal, de nem is válaszolt.

- Hol élsz te, Pilla, az a pasas fütyül mindenkire. Csak az órái érdeklik. A többi, almás! Igaz, hogy amin ez keresztülment, nem csodálom, hogy ilyen süsü. Legalábbis az ő helyében más is bedilizne. Képzeld el, hogy ezt a fiút - fiatal, harmincéves sincs - tavaly halálra ítélték, mert állítólag megerőszakolta az egyik smasszer feleségét. Tiszta falduma. Már hosszú ideje nyoszolyázott a gazdasszonyával, egy breton főfelügyelő törvényes feleségével. Mint "házi melós"

dolgozott náluk, valahányszor a breton nappali szolgálatban volt, az órás meglökte a libuskát.

Csakhogy hibát követett el: a nagysága nem hagyta neki, hogy mosson vasaljon. Ő maga csinálta, és az agancsos férje, aki tudta, hogy az asszony a világ lustája, furcsának találta a dolgot, gyanút fogott. De nem volt bizonyítéka a szégyenére. Erre elhatározta, hogy tetten éri őket, és mind a kettőt megöli. Csakhogy nem számított a spiné találékonyságára. Egyik nap, két órával azután, hogy szolgálatba állt, hazaindult, és megkérte az egyik felügyelőt, hogy kísérje el azzal az ürüggyel, hogy nekiajándékoz egy sonkát, amit a szülőföldjéről kapott. Zajtalanul jutott be a kapun, de mihelyt kinyitotta a kis ház ajtaját, egy papagáj rázendített: "Itt a főnök!" - mint mindig, amikor a smasszer hazajött. Mire az asszony rögtön elkezdett üvölteni: "Segítség! Megerőszakolnak!" A két smasszer abban a pillanatban lép be a szobába, amikor az asszony kiszakítja magát a fegyenc karjából, aki megijed, kiugrik az ablakon, miközben az agancsos utána lő. Golyót kap a vállába, eközben őnagysága összekarmolja a mellét, az arcát, és elszakítja a pongyoláját. Az órás elesik, és amikor a breton már megadná neki a kegyelemdöfést, a másik smasszer lefegyverzi. Hozzá kell tenni, hogy a másik smasszer korzikai volt, és rögtön rájött, hogy a főnöke linkelt neki, és hogyha ez erőszak,

- 150 -

akkor ő kispap. De a korzikai nem mondhatta meg ezt a bretonnak, és úgy tett, mintha hinne az erőszakban. Az órást halálra ítélik. De ez még mind semmi, pajtikám. A dolog ezután kezd érdekes lenni... A Királyon a büntetőrészlegben van egy nyaktiló, minden alkatrésze szépen berakva egy külön helyiségbe. Az udvarban van öt jó sima, egyenletes kiskocka, ide szokták felállítani. A hóhér meg két segéd, vagyis két fegyenc, minden héten felállítja a nyaktilót a bárddal meg az egész hóbelevanccal együtt, és levág két banánrönköt. Így ellenőrzik, hogy jól működik-e még.

Szóval a szavojai órás a siralomházban van, négy másik elítélttel, három arabbal meg egy szicíliaival. Mind az öten várják a választ a kegyelmi kérvényükre, amit a védőfelügyelők adtak be.

Egy reggel felállítják a nyaktilót, és felrántják a szavojai ajtaját. A hóhérok rávetik magukat, kötéllel összekötözik a lábát, megbilincselik, s ugyanazzal a kötéllel megbéklyózzák. Ollóval lenyiszálják a hajat a nyakáról, aztán szép lassan megtesz vagy húsz métert a hajnali félhomályban.

Hozzá kell tennem még, Pillangó, hogy amikor az ember a nyaktiló elé ér, egy merőleges deszkalap előtt áll meg, s a ráerősített szíjakkal hozzákötözik. Na, szóval megkötözik, megbillentik a deszkát, ahonnan lelóg a feje, mire megérkezik "Kopasz kókusz", a mostani parancsnok, aki köteles részt venni a kivégzésen. Óriási viharlámpát lóbál, és abban a pillanatban, amikor a lámpa fényénél meglátja, mi történik, észreveszi, hogy a smasszerek tévedtek: az órást akarják lenyakazni, akinek azon a napon semmi keresnivalója nem lett volna a szertartáson. "Állj! Állj!" - kiáltja Barrot.

Annyira izgatott, hogy alig tud megnyikkanni. Leteszi a viharlámpáját, mindenkit félrelök, smasszereket, hóhérokat, és személyesen oldozza ki a szavojait. Végre parancsot ad: "Ápoló, vigye vissza a zárkájába. Lássa el, maradjon vele, adjon neki rumot. Maguk meg, barmok, menjenek gyorsan Rencasseu-ért, ma őt végezzük ki, nem mást!"

Másnapra a szavojai tisztára megőszült, mint ahogy most is látod. Az ügyvédje, egy Calvi nevű smasszer, újabb kegyelmi kérvényt küldött az Igazságügyi Minisztériumba, elmesélte benne az esetet. Az órásnak megkegyelmeztek, életfogytiglanra ítélték. Azóta azzal tölti az idejét, hogy a smasszerek óráját javítja. Ez a hobbija. Hosszú ideig pepecsel velük, azért van felakasztva annyi óra a megfigyelőasztalra. Most már érted, hogy egy kicsit odavan a pasas, nem?

- Hát persze, Mandró, egy ilyen sokk után nem csodálom, hogy senkivel sem áll szóba.

Őszintén sajnálom.

Napról napra többet tudok valamivel az új életemről. Az a kunyhó csakugyan a kétes elemek sűrítménye, mind ami a múltjukat, mind pedig ami a hétköznapi szokásaikat illeti. Még mindig nem dolgozom: pöcetisztító állásra várok, háromnegyed órányi munka után szabad leszek, s mehetek horgászni.

Ma reggel az eligazításon kókuszültetési munkára kijelölték Jean Castellit. Kilép a sorból, és megkérdi:

- Mit jelentsen ez? Munkába küldenek engem?

- Igen, magát - mondja a robot smasszere. - Tessék, fogja ezt a csákányt.

Castelli hidegen ránéz:

- Ide figyelj, te auvergne-i, hát nem tudod, hogy a te hazádból kell jönni ahhoz, hogy ezzel a furcsa szerszámmal bánni tudjon az ember? Én korzikai vagyok, Marseille-ből jövök, Korzikában széles ívben elkerülik az efféle szerszámokat, Marseille-ben pedig nem is tudják, hogy léteznek.

Tartsd meg a csákányod, és hagyj engem békén.

A fiatal smasszer, amint később megtudtam, még nagyon tapasztalatlan volt, a csákány nyelét Castellire emeli. Egyszerre százhúsz torok üvölti:

- Hozzá ne nyúlj, te dögevő, különben halál fia vagy.

- Oszolj! - kiáltja Grandet, és fittyet hányva, hogy az összes smasszer támadóállásba helyezkedett, mindnyájan bemegyünk a kunyhóba.

A B kunyhó kivonul dolgozni. A C kunyhó szintén: Egy tucatnyi smasszer visszajön, és -

ritkán fordul elő - bezárja a rácsos ajtót. Egy óra múltán az ajtó mindkét oldalán negyven smasszer áll, karabéllyal a kezében. A helyettes parancsnok, az őrség parancsnoka, a főfelügyelő, felügyelők, mind itt vannak, kivéve a parancsnokot, aki még a balhé előtt, hat órakor az Ördögszigetre ment ellenőrző útra.

A parancsnok-helyettes azt mondja:

- Darelli, szólítsa az embereket, egyenként.

- Grandet?

- 151 -

- Jelen.

- Jöjjön ki.

Kimegy a negyven smasszer közé. Darelli azt mondja neki:

- Álljon munkába.

- Nem tudok.

- Megtagadja?

- Nem, nem tagadom meg, beteg vagyok.

- Mióta? Az első eligazításon nem jelentett beteget.

- Reggel még nem voltam beteg, de most az vagyok.

Az első hatvan, akit kiszólítanak, ugyanazt válaszolja, egymás után. Egyetlenegy megy odáig, hogy megtagadja az engedelmességet. Valószínűleg Saint-Laurent-ba szerette volna szállíttatni magát, a hadbíróság elé. Amikor megkérdik tőle:

- Megtagadja?

Ö azt válaszolja:

- Igen, megtagadom, kerek perec megtagadom.

- Kerek perec? Miért?

- Mert unlak benneteket. Kereken megtagadom a munkát az ilyen dinnyéknek, mint ti.

Óriási feszültség. A smasszerek, különösen a fiatalok, nem bírták elviselni, hogy a fegyencek így megalázzák őket. Egyetlen jelre várnak: egyetlen fenyegető mozdulatra, amelynek ürügyén a karabélyukhoz folyamodhatnának, a fegyvert egyébként a földre szegezik.

- Mindenki, akit szólítottunk, nyomás, levetkőzni! És mars a zárkába.

Amint a holmit a földre dobálták, olykor acélpengés hallatszott az udvar aszfaltján. E

pillanatban megérkezett az orvos.

- Jó, megállj! Itt az orvos. Legyen szíves, doktor, vizsgálja meg ezeket az embereket. Akiket nem talál betegnek, zárkába mennek. A többiek a kunyhóban maradnak.

- Hatvan beteg van?

- Igen, doktor, kivéve ezt, aki megtagadta a munkát.

- Ki az első? - kérdi a doktor. - Mi baja van, Grandet?

- Smasszer-csömöröm van, doktor. Itt mindannyian hosszú időre el vagyunk ítélve, a többség életfogytiglanra, doktor. A Szigetekről lehetetlen megszökni. Éppen ezért csak úgy bírjuk ki ezt az életet, ha a szabályzat kissé rugalmasabb és megértőbb. Nos, ma reggel az egyik felügyelő

arra vetemedett, hogy csákánynyéllel le akarta ütni az egyik társunkat, akit mindenki nagyra becsül.

Nem önvédelemből tette, mert a barátunk senkit sem fenyegetett meg. Csak megmondta, hogy nem óhajt csákánnyal dolgozni. Ez az igazi oka a kollektív fertőzésünknek. Mi a véleménye?

Az orvos lehajtja a fejét, kis ideig elgondolkozik, aztán azt mondja:

- Ápoló, írja: "Általános ételmérgezés miatt X. Y. ápoló tegye meg a szükséges előkészületeket, hogy egy deci nátriumszulfátos hashajtót adjon minden fegyencnek, aki a mai napon beteget jelentett. Ami pedig X. elítéltet illeti, legyen szíves kórházi felügyelet alatt tartani, hogy

megállapíthassuk:

szellemi

képességeinek

teljes

birtokában

jelentette-e

ki

a

munkamegtagadást."

Sarkon fordul, és elmegy.

- Mindenki befelé! - kiáltja a parancsnok-helyettes. - Szedjék össze a holmijukat, a késeket itt ne felejtsék.

Ezen a napon mindenki a kunyhóban maradt. Senkit sem engedtek ki, még a kenyerest sem.

Délfelé a leves helyett az ápoló felügyelő, két fegyenc-ápoló kíséretében megjelent egy nátriumszulfátos folyadékkal teli favödörrel. Csak három fegyenc volt kénytelen bevenni a hashajtót. A negyedik, remekül mímelt epilepsziarohamában a vödörre vetette magát, csak úgy repült a vödör meg a merőkanál. Így ért véget a balhé, a kunyhófőnöknek pedig kiadták az utasítást, hogy törölje fel a földre ömlött folyadékot.

Délután Jean Castellivel beszélgettem. Velünk együtt evett. Egy Louis Gravon nevű

toulouse-ival van egy pinkában, akit szőrmelopásért ítéltek el. Amikor a télakot említettem neki, felcsillant a szeme. Azt mondta:

- Tavaly majdnem sikerült megszöknöm, de plére csúsztam. Sejtettem, hogy téged nem olyan fából faragtak, aki nyugton marad. Csakhogy a Szigeteken a télak az kínaiul van. Másrészt,

- 152 -

úgy látom, még nem ismered egészen a Szigetek fegyenceit. Amint látod, kilencven százalékban aránylag jól megvannak itt. Bármit is teszel, soha senki nem köp be. Ha valakit megölnek, sohasem akad rá tanú, a lopással ugyanez a helyzet. Bármit csináljon is valaki, egy emberként védik. A Szigetek fegyencei egyetlenegy dologtól félnek: a sikeres télaktól. Mert akkor teljesen felborul a viszonylagos nyugalmuk: állandó hipis, nuku kártya, nuku muzsika - szétverik a hangszereket -, nuku sakkozás, dámázás, nuku könyv, semmi, a világon semmi! Még bazár sincs. Mindent, az égadta világon mindent beszüntetnek. Hipis hipist ér. Eltűnik a cukor, az olaj, a bifsztek, a vaj, minden. Valahányszor sikerül a télak a Szigetekről, általában a szárazföl-dön Kourou környékén fejeződik be. De ami a Szigeteket illeti, onnan sikerült a télak: a hapsik kijutottak a Szigetekről.

Ezért aztán megbüntették a smasszereket, ők meg a fegyenceken bosszulták meg magukat.

Csupa fül vagyok. Szóhoz sem tudok jutni. Ebből a szempontból csakugyan nem mérlegeltem a kérdést.

- Vagyis a tanulság - mondja Castelli -, ha egyszer a fejedbe vennéd, hogy olajra lépsz, jól fontold meg. És mielőtt tárgyalnál valakivel, ha nem kebelbarátodról van szó, tízszer is gondold meg.

Jean Castelli hivatásos betörő, ritka az akaratereje és értelmes. Gyűlöli az erőszakot. A gúnyneve is "az Ósdi". Példának okáért, csakis marseille-i mosószappannal mosdik, s amikor én pálmaolajos szappannal mosdottam, kijelentette:

- Hallod-e, bizony isten, buziszagod van! Kisasszony-szappannal mosdottál, mi?

Sajnos, már ötvenkét éves, de azért öröm nézni az acélizmait. Azt mondja nekem:

- Te, Pillangó, az ember azt hinné, hogy az én vérem vagy. A Szigeteken való élet nem izgat. Bőségesen eszel, mert szükséged van az erődre, de sohasem fogsz beilleszkedni az itteni életbe. Gratulálok. Az összes fegyenc közül, ha egy fél tucat van, aki így gondolkozik. Különösen ami a szökést illeti. Igaz, van egy csomó hapsi, aki vagyonokat ad azért, hogy a szárazföldre kerülhessen, és onnan szökjön meg. De itt senki sem bízik a télakban.

Az öreg Castelli tanácsokat ad:

- Tanulj meg angolul, és valahányszor alkalmad van rá, beszélj spanyolul a spanyolokkal.

Kölcsönadott egy spanyol nyelvkönyvet, huszonnégy leckéből áll. Meg egy francia-angol szótárt. Puszipajtása egy Gardés nevű marseille-inak, aki tud egyet-mást a télakról. Kétszer szökött meg. Először a portugál fegyenctelepről, másodszor pedig a szárazföldről. Megvan a maga külön véleménye a szökésről, innen a Szigetekről, ahogy Jean Castellinak is. A touloni Gravon szintén a maga módján ítéli meg a dolgokat. Mindegyikük véleménye más. Mától kezdve elhatározom, hogy a magam erejéből cselekszem, és nem beszélek többé télakról.

Nagyon nehéz, de ez a helyzet. Az egyetlen dolog, amiben mind a hárman megegyeznek, hogy a játék csak addig érdekes, amíg pénzt lehet nyerni rajta, és hogy nagyon veszélyes.

Bármelyik pillanatban rákényszerülhet az ember, hogy késre menjen az első jöttment nagymellűvel.

Mind a három nagyon tevékeny ember, és koruk ellenére csakugyan remek erőben vannak, Louis Gravon negyvenöt éves, Gardés pedig csaknem ötven.

Tegnap este olyan alkalom adódott, hogy csaknem az egész terem megtudta, milyen ember vagyok, hogyan gondolkodom, hogyan cselekszem. Egy nimes-i pasas késpárbajra hívott ki egy toulouse-i ürgét. A toulouse-i ürgét Szardíniának becézik, a tagbaszakadt nimes-it meg Birkának. A félmeztelen Birka a gályafolyosó közepén áll, késsel a kezében:

- Vagy minden pókerpartiért fizetsz huszonöt frankot, vagy nem játszol.

Szardínia azt válaszolja:

- Soha senki nem fizetett még azért, hogy pókerezhessen. Miért éppen velem kötekedsz, miért nem a marseille-i blattistákra támadsz?

- Majd megtudod, miért. Vagy fizetsz, vagy nem játszol, vagy megverekszel.

- Nem, nem verekszem.

- Bemajréztál?

- Igen. Mert megeshet, hogy megböketem vagy megöletem magam egy ilyen nagymellűvel, mint te, aki sose télakolt még. Ami engem illet, én télakpárti vagyok, s nem azért lopom itt a napot, hogy öljek vagy hagyjam magam megölni.

Mindnyájan várjuk, hogy mi sül ki belőle. Grandet azt mondja:

- 153 -

- Igaz, van vér a pucájában az ürgének, és csakugyan télakos. Kár, hogy nem lehet beleszólni.

Kinyitom a késem, és a combom alá csúsztatom. A Grandet függőágyán ülök.

- Szóval bemajréztál, akkor fizetsz, vagy abbahagyod a játékot? Felelj.

És megindul a Szardínia felé. Akkor én odakiáltok:

- Pofa be, Birka, és hagyd békén a pasast!

- Megbolondultál, Pillangó? - kérdi tőlem Grandet.

A helyemről nem mozdulok el, még mindig ülök, nyitott bicskával a combom alatt, a kezem a nyelén tartom, s azt mondom:

- Nem, nem bolondultam meg, és mindenki figyeljen ide, mondani akarok valamit. Ide figyelj, Birka, mielőtt kiállnék veled, amit meg is teszek, ha a mondókám után is ragaszkodsz hozzá, hadd mondjam meg neked meg a többieknek is, hogy amióta idejöttem a kunyhóba, ahol több mint száz menő fej van, szomorúan vettem tudomásul, hogy a legszebb, a legfelemelőbb, a legigazibb dolgot, a télakot, semmibe veszik. Nos, minden embert, aki bebizonyította, hogy kész a szökésre, hogy annyira torkig van, hogy az életét kockáztatja egy-egy télakkal, mindenkinek tisztelnie kell, minden mástól eltekintve. Kinek van ellenvetése? (Csend.) A ti törvényeitek közül hiányzik egy lényeges: mindenkire nézve kötelező, nemcsak tisztelni, hanem segíteni, támogatni a télakosokat. Senki sem köteles megszökni, és hajlandó vagyok elhinni, hogy ti itt akarjátok leélni az életeteket. De ha már ahhoz nincs erőtök, hogy új életet kezdjetek, legalább tiszteljétek a télakosokat, ahogy dukál. És aki megfeledkezik erről az emberi törvényről, a legsúlyosabb következményekre számíthat. Na, Birka, ha még mindig verekedhetnéked van, most gyerünk!

A terem közepére ugrom, késsel a kezemben. Birka eldobja a kését, és azt mondja:

- Igazad van, Pillangó, éppen ezért nem akarok késre menni veled, hanem puszta kézzel verekszem meg, hogy bebizonyítsam, nem vagyok olyan beszari.

Grandet-nál hagyom a késem. Vagy húsz percen át úgy küzdöttünk, mint a veszett kutyák.

Végül, egy jól irányzott fejbevágással, hajszálnyival erősebbnek bizonyultam. Utána a mosdóban együtt mossuk le az arcunkról a patakzó vért. Azt mondja Birka:

- Csakugyan, itt a Szigeteken elhülyül az ember. Tizenöt éve vagyok itt, de még ezer frankot se adtam ki rá, hogy átszállíttassam magam. Szégyen, gyalázat.

Amikor visszamegyek a kunyhóba, Grandet meg Galgani letol.

- Te beteg vagy, hogy mindenkit kihívsz és sértegetsz, mint az előbb? Nem tudom, hogy miféle csoda történt, hogy senki sem ugrott eléd a gályafolyosóra, hogy késre menjen veled.

- Nem, barátaim, nincs ebben semmi meglepő. Ha valakinek csakugyan igaza van, a magunkfajta emberek válasza az, hogy igazat adnak neki.

- Rendben - mondja Galgani. - De jól vigyázz, ne nagyon incselkedj ezzel a tűzhányóval.

Egész este egymás után jöttek hozzám az emberek. Csak úgy, mintha véletlenül vetődnének arra, semmiségekről beszélnek, aztán mielőtt elmennek, azt mondják:

- Egyetértek azzal, amit mondtál, Pilla.

Ezzel a balhéval világi lettem a hapsiknál.

E perctől kezdve, kétségtelenül közéjük valónak tartanak a társaim, de azt is tudják rólam, hogy nem vagyok hajlandó alávetni magam valamilyen bevett szokásnak, anélkül, hogy ne mérlegelném, és ne vitatnám meg. Észrevettem, hogy amikor én vagyok a blattista, nincs annyi vita, és ha valamilyen utasítást adok, rögtön engedelmeskednek.

Mint már említettem, a blattista öt százalékot kap minden nyertes tét után. Egy padon ül, háttal a falnak, hogy védekezhessen az esetleg bármikor felbukkanó gyilkos ellen. A térdére terített takaró alatt nyitott tőr rejtőzik. Körülötte harminc, negyven, sőt olykor ötven ember áll körben, Franciaország minden tájáról, sok a külföldi, beleértve az arabokat is. A játék nagyon könnyű: van egy bankár meg egy osztó. Ha a bankár veszít, mindig átadja a kártyát a szomszédjának. Ötvenkét lappal megy a játék. Az osztó szétosztja a paklit, és lefordítva magánál tart egyet. A bankár húz egyet, és felütve, kirakja a takaróra. Akkor beteszik a téteket. Vagy az osztó, vagy a bankár lapjára tesznek. Amikor a téteket kis kupacokba rakták, egyenként kezdik húzni a lapokat. Az a lap, amelyik egyforma a takarón levő két lap bármelyikével, veszít. Mondjuk, az osztó dámát rejtett el, a bankár meg ötöst ütött fel. Ha az osztó előbb húz dámát, mint ötöst, az ő lapja a vesztes. Ha ellenkezőleg, ötöst húz, a bank a vesztes. A blattistának tudnia kell minden tét összegét, és

- 154 -

emlékeznie kell rá, ki az osztó és ki a bankár, hogy tudja, kié a pénz. Nem könnyű dolog. A gyengéket meg kell védeni az erősekkel szemben, akik mindig megpróbálnak visszaélni a tekintélyükkel. Ha a blattista valamilyen kétes ügyben dönt, határozatát szó nélkül el kell fogadni.

Ma éjjel megöltek egy Carlino nevű olaszt. Egy fiúval élt, aki a nője volt. Együtt dolgoztak, mint kertészek. Bizonyára tudta, hogy veszélyben forog az élete, mert amikor aludt, a fickó virrasztott, és fordítva. A vászon függőágyuk alá üres dobozokat tettek, nehogy valaki nesztelenül odajuthasson. Mégis alulról döfték le. Kiáltását rögtön a dobozok iszonyú csörömpölése követte, amelyeket a gyilkos feldöntött.

Grandet egy "Marseillaise"-partit vezetett, több mint harminc játékos volt körülötte. Én a játékosok közelében beszélgettem. A kiáltás és az üres dobozok csörömpölése miatt leállt a játék.

Mindenki feláll, és azt kérdi, hogy mi történt. Carlino fickója semmit sem látott Carlino pedig már kiadta a lelkét. A kunyhófőnök megkérdi, hogy értesítse-e a felügyelőket. Nem. Majd holnap, az eligazításon ráér közölni velük, minthogy meghalt, semmit sem tehetünk érte. Grandet kijelenti:

- Senki semmit nem hallott. Te sem, kisfiú - mondja a Carlino barátjának. - Holnap reggel, amikor felébredsz, akkor veszed észre, hogy meghalt.

És passz! gyerünk, mehet a játék. És a játékosok, mintha mi sem történt volna, újra kiáltoznak:

- Osztó! nem, bankár!

Türelmetlenül várom, mi lesz, ha az őrök felfedezik a gyilkosságot. Fél hatkor, első

kongatás. Hatkor a második, és a kávé. Fél hétkor, harmadik kongatás, eligazításra megyünk, mint mindennap. De ma más a helyzet. A második kongatáskor, a kunyhófőnök azt mondja a kávéosztót kísérő smasszernek:

- Főnök, megöltek valakit.

- Kit?

- Carlinót.

- Jó.

Tíz perccel később hat smasszer jön.

- Hol a hulla?

- Ott van. - Felfedezik a vásznon keresztül a Carlino hátába döfött tőrt. Kihúzzák.

- Hordágyasok, elvinni. - Két férfi hordágyra teszi és elviszi. A nap felkel. Elhangzik a harmadik kongatás. A főfelügyelő, a véres kést még mindig a kezében tartva, parancsot ad:

- Mindenki kifelé, eligazításra felsorakozni. Ma nem fogadunk el fekvő beteget. - Mindenki kimegy. A reggeli névsorolvasáson a parancsnokok és őrségparancsnokok mindig jelen vannak.

Olvassák a névsort. Carlinóhoz érnek, a kunyhófőnök azt mondja:

- Ma éjjel meghalt, hullaházba szállították.

- Rendben - mondja a névsorolvasó smasszer. Amikor mindenki válaszolt, hogy jelen, a táborparancsnok felemeli a kést, és megkérdi:

- Ismeri valaki ezt a kést?

Semmi válasz.

- Látta valaki a gyilkost?

Síri csend.

- Szóval szokás szerint, senki nem tud semmit. Egyenként mindenki elmegy előttem, előretartott kézzel, aztán mindenki menjen a dolgára. Mindig így van, parancsnok úr, sohasem lehet megtudni, ki volt a gyilkos.

- Zárja le az ügyet - mondja a parancsnok. - Tegye el a kést, kössön rá egy cédulát, tüntesse fel, hogy ezzel ölték meg Carlinót.

Ennyi az egész. Bemegyek a kunyhóba, és lefekszem aludni, mert egész éjjel le sem hunytam a szemem. Mielőtt elaludnék, arra gondolok, hogy egy fegyenc nem a világ. Még ha orvul meggyilkolták is, annyi fáradságot sem vesznek maguknak, hogy legalább megpróbálják kideríteni, ki tette. A büntetőhatóság szemében egy fegyenc semmit sem számít. Annyit sem ér, mint egy kutya.

Elhatároztam, hogy hétfőn elkezdem a pöcetisztítást. Fél ötkor egy társammal kimegyek, hogy kiürítsem az A épület, vagyis a mi épületünk küblijeit. A szabályzat előírja, hogy a tengerbe kell ürítenünk. De ha lefizetjük a bivalyfuvarost, akkor a fennsík egy bizonyos pontján vár ránk,

- 155 -

ahonnan egy kicementezett csatorna vezet a tengerbe. Villámgyorsan, alig húsz perc alatt az összes dézsát a csatornába ürítjük, és hogy lemenjen, rázúdítunk háromezer liter tengervizet egy hatalmas hordóból. A vízszállításért napi húsz frankot kap a bivalyos, egy rokonszenves martinique-i néger.

Jó erős seprűvel dolgozunk, hogy minél hamarabb lefolyjon. Minthogy ez az első munkanapom, a két farúdon szállított dézsák jól elhúzták a csuklóm. De hamarosan hozzászokom.

Az új társam nagyon szolgálatkész, de azért Galgani figyelmeztetett, hogy életveszélyes pasas. Állítólag hét gyilkosságot követett el a Szigeteken. Az ő ügyeskedése az, hogy eladja a szart.

Csakugyan, minden kertésznek kell a trágya. Evégből árkot ás, száraz falevéllel meg fűvel kibéleli, a martinique-i meg esetenként egy-két ürítődézsát elvisz a megjelölt kertbe. Persze, egyedül nem tudja megcsinálni, úgyhogy kénytelen vagyok segíteni neki. Habár tisztában vagyok vele, hogy ez súlyos vétség, hiszen megfertőzvén a főzelékféléket, vérhast terjeszthet mind a felügyelők, mind pedig a fegyencek közt. Elhatározom, hogy majd egyszer, ha már jobban ismerem, le fogom beszélni róla. Természetesen megfizetem neki a veszteséget, ami az eladás beszüntetésével éri.

Különben ökörszarvat is farag. Ami a halászatot illeti, azt állítja, hogy ő nem ismeri a dürgést, de hogy majd a parton Chapar vagy valaki segít.

Szóval pöcetisztító vagyok. A munka végeztével jól lezuhanyozok, rövidnadrágot veszek fel, és mindennap szabadon halászhatok, ahol nekem tetszik. Egy kikötés van: délben a táborban kell lennem. Chaparnak köszönhetem, hogy van elég botom meg horgom. Amikor felfelé megyek a partról, a kopoltyújuknál drótra felfűzött vörösmárnákkal, ritka, hogy ki nem szólnak a házakból a felügyelők feleségei. Mindegyik tudja a nevem:

- Pillangó, adjon nekem két kiló márnát.

- Beteg?

- Nem.

- Hát, a gyereke beteg?

- Nem.

- Akkor magának nem eladó a halam.

Elég tekintélyes mennyiséget fogok, úgyhogy el tudom látni a barátaimat a táborban.

Botkenyérre, zöldségfélére vagy gyümölcsre cserélem el. A kuckónkban naponta legalább egyszer eszünk halat. Egyik nap, amint egy tucatnyi hatalmas langusztával meg hét-nyolc kiló vörösmárnával mentem felfelé, elhaladtam Barrot parancsnok háza előtt. Egy kövér asszony azt mondja:

- Jó fogást csinált, Pillangó. Pedig a tenger viharos, itt senki sem tud halat fogni. Van vagy két hete, hogy nem ettem. Kár, hogy nem adja el. A férjemtől tudom, hogy a felügyelők feleségének nem hajlandó halat eladni.

- Úgy is van, asszonyom. De maga talán kivétel.

- Miért?

- Mert maga kövér, és a hús bizonyára nem tesz jót magának.

- Csakugyan, azt mondták, hogy csak főzelékfélét meg vízben főtt halat volna szabad ennem.

- Tessék, asszonyom, fogadja el ezt a langusztát meg ezt a márnát. És csaknem két kiló halat adok neki.

Ettől a naptól kezdve, valahányszor jó fogást csinálok, adok neki belőle, hogy diétázhasson.

Ő, aki tudja, hogy a Szigeteken mindennek ára van, mindannyiszor csak megköszönte. Jól tette, mert megérezte, ha pénzt ajánlana fel, megbántana vele. De gyakran behív a házába. Ő maga szolgálja fel az ánizslikőrt vagy egy-egy pohár fehér bort. Ha fügét kap Korzikából, abból is ad.

Barrot-né sose faggatott a múltamról. Egyik nap egyetlen célzást ejtett a fegyenctelepre vonatkozóan:

- Igaz, hogy a Szigetekről megszökni lehetetlen, de azért mégis jobb itt, ezen az egészséges éghajlaton, mint ott a szárazföldön elpuhulni, mint valami állat.

Ő mesélte el, honnan származik a Szigetek neve: Cayenne-ben egyszer kitört a sárgaláz járvány, egy kolostor misszionárius atyái és apácái ide menekültek, s valamennyien megúszták.

Innen az Üdvösség Szigetek elnevezés.

- 156 -

A horgászat révén mindenüvé eljutok. Már három hónapja vagyok pöcés, és jobban ismerem a szigetet, mint bárki más. Körülnézek a kertekben, azzal az ürüggyel, hogy főzelékféléért meg gyümölcsért cserébe kínálom a halamat. A felügyelők temetője melletti kertet Matthieu Carbonieri műveli, aki csatlakozott a pinkámhoz. Egyedül dolgozik itt, és elterveztem, hogy később majd el lehetne ásni vagy össze lehetne ácsolni a kertjében a tutajt. Még két hónap, és a parancsnok elmegy.

Akkor szabadon cselekedhetek.

Megszerveztem a dolgot: mint kinevezett pöcés, úgy teszek, mintha dézsákat üríteni mennék, de a martinique-i csinálja helyettem, persze pénzért. Próbáltam közeledni két életfogytiglanra ítélt sógorhoz, Narichoz meg Quenier-hez. "Babakocsis sógoroknak" hívják őket.

Azt mesélik, hogy megöltek egy pénzbeszedőt, és cementbe akarták ágyazni. A tanúk állítólag látták, amint babakocsin toltak egy cementoszlopot, és a Marne-ba vagy a Szajnába dobták. A vizsgálat kiderítette, hogy a végrehajtó elment hozzájuk, mert ki kellett volna fizetniük egy váltót, s azóta senki sem látta. Egész életükben tagadtak. Még a fegyenctelepen is ártatlannak vallották magukat. A holttestet ugyan nem találták meg, de találtak egy zsebkendőbe burkolt fejet. Náluk pedig ugyanilyen szövésű és anyagú zsebkendőket találtak, "a szakértők szerint". De az ügyvédek és ők maguk bebizonyították, hogy, több ezer méter ilyen vászonból készítettek zsebkendőt.

Mindenkinek volt belőle. Végül is a két sógort életfogytiglanra, egyikük feleségét pedig, aki a másiknak a nővére volt, húsz év szigorított fogházbüntetésre ítélték.

Sikerült kapcsolatba kerülnöm velük. Minthogy kőművesek, szabadon járhatnak ki-be a műhelybe. Talán darabonként hozhatnának nekem anyagot a tutajhoz. Csak rá kell beszélnem őket.

Tegnap találkoztam az orvossal. Éppen egy gyönyörű sügért vittem, legalább húszkilósat.

Együtt mentünk fel a fennsíkra. Félúton leültünk egy alacsony falra. Azt mondja, hogy ennek a halnak a fejéből remek levest lehet készíteni. Felajánlottam neki, egy nagy darab hússal együtt.

Meglepte a gesztusom, és azt mondja:

- Maga nem haragtartó, Pillangó.

- Hát, doktor, nem magamért tettem. Tartozom magának ennyivel, mert a lehetetlent is megkísérelte Clousiot barátomért.

Elbeszélgettünk erről-arról, aztán azt kérdi:

- Szeretnél megszökni, mi? Te nem vagy fegyenc. Egészen másképpen festesz.

- Igaza van, doktor, én nem tartozom a fegyenctelephez, én csak látogatóban vagyok itt.

Elneveti magát. Mire nekiszegezem:

- Doktor, maga nem hisz benne, hogy egy ember megjavulhat?

- De.

- Elképzelhetőnek tartaná, hogy jó állampolgár válna belőlem, és veszélytelenül hasznára lehetnék a társadalomnak?

- Őszintén hiszem, hogy igen.

- Akkor miért ne segíthetne, hogy sikerüljön?

- Hogyan?

- Átszállíttatna, mint tüdőbajost.

Mire meggyőz arról, amit már hallottam rebesgetni.

- Az lehetetlen, és azt ajánlom neked, meg ne próbáld. Túlságosan veszélyes. Az Igazgatóság csak abban az esetben szállíttat át valakit betegség miatt, ha előzetesen legalább egy évet töltött a betegek közt.

- Miért?

- Kicsit szégyellem bevallani de azt hiszem, azért, hogy a szóban forgó beteg, ha netalán szimuláns volna, vegye tudomásul, hogy a betegekkel töltött idő alatt minden esélye megvan a fertőzésre, s csakugyan beteg lesz. Úgyhogy semmit sem tehetek érted.

E naptól fogva egész jó cimborák lettünk, a dögész meg én. Egészen addig a napig, amíg Carbonieri barátomat majdhogynem megölték miatta. Az történt ugyanis, hogy Matthieu Carbonieri, velem egyetértésben, elfogadta a főfelügyelők étkezdéjében a kantinszakács tisztét.

Avégből, hogy körülnézzen, nem lehetne-e megcsapni három boros-, olajos- vagy eceteshordót, és valahogyan összeilleszteni őket, hogy tengerre szállhassunk vele. Természetesen csak ha Barrot már elutazott. Rettentő nehéz dolog, mert egyazon éjszakán kell ellopni a hordókat, levinni a tengerpartra, úgy, hogy meg ne lássanak, meg ne halljanak bennünket, és drótkötéllel összekötözni

- 157 -

őket. Ez csak viharos éjszakán sikerülhet, szélben és esőben. Persze szélben és esőben lenne a legnehezebb a tutaj vízre eresztése, mert a tenger bizonyára rettentően háborogna.

Szóval Carbonieri szakács lett. Egy vasárnap a kantinfőnök három nyulat ad neki, hogy másnapra készítse el. Carbonieri egy nyulat, szerencsére megnyúzva, elküld a bátyjának a rakpartra, kettőt meg nekünk. Aztán levág három hatalmas macskát és marhaerős vadasat főz belőle.

Szerencsétlenségére másnapra az orvos ebédre hivatalos, és miután megkóstolja a nyulat, azt mondja:

- Filidori úr, gratulálok az ebédjéhez, ez a macska felséges.

- Ugyan ne vicceljen velem, doktor, három gyönyörű nyulat eszünk.

- Dehogyis - tiltakozik az orvos, akár egy makacs öszvér. - Ez macska. Nézze meg az oldalbordáját, ami éppen a tányéromon van. Lapos, a nyulaké meg gömbölyű. Vagyis, tévedés kizárva: macskát eszünk.

- A szentséges Krisztusát! - kiált fel a korzikai. - Macska nyávog a hasamban! - És kirohan a konyha felé, a Matthieu orra előtt hadonászik a pisztolyával, és azt mondja neki:

- Hiába vagy bonapartista, mint én, megöllek, mert macskát etettél velem.

Olyan volt, akár egy eszelős, Carbonieri meg, aki el nem tudta képzelni, hogyan derült ki, azt mondja neki:

- Ha maga macskának tartja, amit ideadott, arról én nem tehetek.

- Én nyulat adtam neked.

- Nahát, én meg nyulat főztem. Nézze meg, az irhája meg a feje még most is itt van.

A smasszer teljesen megzavarodik, amikor meglátja a nyúlbőrt meg a fejet.

- Szóval a doktor nem tudja, hogy mit beszél?

- A doktor mondta magának? - kérdi megkönnyebbülten Carbonieri. - Csak heccelni akarta magát. Mondja meg neki, hogy rossz viccei vannak.

Megnyugodva, meggyőzve, Filidori visszamegy az étterembe, és azt mondja az orvosnak:

- Mondhat maga akármit, doktor. A fejébe szállt a bor. Akár lapos, akár gömbölyű a bordája, én nyulat ettem. Most láttam a három irhát meg a három fejet. - Matthieu szerencsésen megúszta.

De jobbnak látta néhány nap múlva lemondani a szakácskodásról.

Közeleg a nap, amikor már cselekedhetem. Már csak néhány hét, és Barrot elmegy. Tegnap elmentem meglátogatni a kövér feleségét, mellesleg megjegyzem, hogy hála a főtt halnak és a friss zöldségnek, sokat fogyott. A derék asszony behívott, s megajándékozott egy üveg kínaborral. A szobában hajómálhák vannak, éppen csomagolnak. Készülnek az utazásra. Azt mondja a parancsnokné (mindenki így hívja):

- Pillangó, nem is tudom, hogyan köszönjem meg magának, hogy olyan figyelmes volt az utóbbi hónapokban. Tudom, hogy olykor, ha keveset fogott, az egészet nekem adta. Nagyon hálás vagyok. Magának köszönhetem, hogy tizennégy kilót fogytam. Mit adhatnék magának hálám jeléül?

- Nagyon nehéz dolgot kérek öntől, asszonyom. Szeretném, ha szerezne nekem egy iránytűt.

Pontos legyen, de kicsi.

- Nem nagy dolgot, de mégis nehezet kér tőlem, Pillangó. És három hét alatt nem hiszem, hogy meg tudom szerezni.

Egy héttel az indulás előtt ezt a nagylelkű asszonyt annyira bántotta, hogy nem tudott egy jó iránytűt szerezni nekem, hogy képes volt a kompon átmenni Cayenne-be. Egy nap múlva egy pompás mágnesálló iránytűvel tért vissza.

Ma reggel Barrot parancsnok és felesége elutazott. Tegnap átadta a parancsnokságot egy ugyanolyan rangú felügyelőnek, mint ő, egy Prouillet nevű tuniszinak. Jó hír: az új parancsnok meghagyta Degát főkönyvelőnek. Ez mindenkinek nagyon fontos, de főként nekem. A nagy udvarban, négyszögben felsorakoztatott fegyencekhez intézett beszédével az új parancsnok nagyon határozott, de értelmes ember benyomását keltette. Többek közt azt mondta:

- Mától kezdve én leszek az Üdvősség Szigetek parancsnoka. Megállapítván, hogy az elődöm módszerei hasznos eredményekkel jártak, nem látom értelmét semmilyen változtatásnak.

Ha viselkedésükkel nem kényszerítenek rá, nem látom szükségesnek, hogy életmódjukon változtassak.

- 158 -

Érthető örömmel vettem tudomásul, hogy a parancsnokné és a férje elutazott, noha az öthónapos kényszervárakozás hihetetlenül gyorsan elrepült. Ez az álszabadság, amelyet a Szigeteken csaknem minden fegyenc élvez, a játékok, a horgászat, a beszélgetések, az ismerkedések, a viták, a verekedések, igazán nagyon szórakoztatóak, és az embernek nincs alkalma unatkozni.

De azért nem hagytam, hogy az itteni hangulat hatalmába kerítsen. Valahányszor új barátságot kötök, rögtön az jut eszembe: "Vajon szökevényjelölt? Vajon elég jó ember-e, hogy segítsen a másiknak a télakját előkészíteni, ha ő nem is akar szökni?"

Csak ezért élek: megszökni, megszökni, egyedül vagy kettesben, de télakolni. Ez a rögeszme vezérel, de senkinek sem beszélek róla, úgy, ahogy Jean Castelli tanácsolta. És ha törik, ha szakad, valóra váltom a rögeszmémet: a télakot.

Hetedik füzet

AZ ÜDVÖSSÉG SZIGETEK

(FOLYTATÁS)

TUTAJ A SÍRBAN

Öt hónap alatt sikerül megismerkednem a sziget legrejtettebb zugaival is. Pillanatnyilag az a véleményem, hogy a temető melletti kert, ahol Carbonieri barátom dolgozott - már nincsen ott -, a legbiztosabb hely a tutaj elkészítésére. Éppen ezért megkérem Carbonierit, hogy kérje vissza a kertet, persze egyedül. Belemegy. Dega segítségével vissza is kapja.

Ma reggel, elhaladva az új parancsnok háza előtt, egy halom drótra fűzött vörösmárnával, hallom, hogy egy fiatal fegyenc, a házi melós, azt mondja a fiatalasszonynak:

- Parancsnokné, ez az ember hozott mindennap halat Barrot-nénak.

Aztán hallom az algériai típusú, barna bőrű, szép fiatalasszonyt, amint megkérdi:

- Szóval akkor ez az a Pillangó? - Aztán hozzám fordul, és azt mondja: - Barrot-né megkínált azzal a pompás langusztával, amit maga fogott. Jöjjön be. Megiszik egy pohár bort, kap egy darab kecskesajtot is, épp most kaptam Franciaországból.

- Nem, asszonyom, köszönöm.

- Miért? Barrot-néhoz bejárt, hozzám miért ne jönne be?

- Mert a férje megengedte, hogy bejárjak hozzá.

- Ide figyeljen, Pillangó, a férjem a tábor parancsnoka, én meg a ház parancsnoka vagyok.

Jöjjön hát be nyugodtan.

Érzem, hogy ez a csinos barna asszonyka, amilyen készséges, éppúgy lehet hasznos, mint veszélyes. Bemegyek.

Az ebédlőasztalon füstölt sonkát meg sajtot szolgál fel egy tányéron. Minden teketória nélkül leül velem szemben, borral kínál, aztán kávéval meg isteni jamaikai rummal.

- Pillangó - mondja -, Barrot-nénak az ő elutazásuk meg a mi érkezésünk zűrzavarában is volt ideje, hogy szóljon egypár szót magáról. Tudom hogy ő volt az egyetlen nő a Szigeteken, aki kapott magától halat. Remélem, hogy engem is kitüntet ezzel a keggyel.

- Csak azért, mert beteg volt, de maga, amint látom, kitűnő egészségnek örvend.

- Én nem tudok hazudni, Pillangó. Igen, jól vagyok, de kikötővárosban születtem, és imádom a halat. Oráni vagyok. Csak egyetlen dolog feszélyez, hogy azt is tudom, hogy nem fogad el pénzt a halért.

Egy szó, mint száz, megállapodtunk, hogy hozok neki halat.

Éppen cigarettáztam, miután jó három kiló márnát meg hat langusztát adtam neki, amikor hazajött a parancsnok.

Meglátott, és azt mondta:

- Megmondtam neked, Juliette, hogy a házi melóson kívül egyetlen elítélt sem léphet be a házba.

Felállok, de az asszony azt mondja:

- 159 -

- Maradjon csak ülve. Ez az a fegyenc, akit Barrot-né ajánlott figyelmembe, mielőtt elutazott. Vagyis semmi kifogásod nem lehet ellene. Rajta kívül senki sem fog belépni ide.

Másrészt pedig, ha szükségem lesz rá, kapok tőle halat.

- Rendben van - mondja a parancsnok. - Hogy hívják?

Már felállnék, hogy válaszoljak, de Juliette a vállamra teszi a kezét, és visszanyom a székre:

- Ez itt az én házam - mondja. - A parancsnok itt nem parancsnok, hanem a férjem, Prouillet úr.

- Köszönöm, asszonyom. Pillangónak hívnak.

- Ahá! Hallottam már magáról meg a három év előtti szökéséről, a saint-laurent-du-maroni kórházból. Különben az egyik őr, akit leütött a szökéskor, az unokaöcsém volt, a másik meg a feleségemé.

Mire Juliette üde, csilingelő kacagásban tör ki, és ezt mondja:

- Szóval maga ütötte le Gastont? Ez semmiben sem fogja befolyásolni kapcsolatunkat.

A parancsnok, még mindig állva, azt mondja nekem:

- Hihetetlen, hogy mennyi gyilkosságot követnek el naponta a Szigeteken. Sokkal többet, mint a szárazföldön. Minek tulajdonítja ezt, Pillangó?

- Parancsnok, minthogy az emberek nem tudnak megszökni innen, megvadulnak. Hosszú éveken át élnek szinte egymás szájában, és teljesen törvényszerű, hogy visszavonhatatlan gyűlölet vagy barátság alakul ki köztük. Másrészt, a gyilkosoknak alig öt százalékát tudják fülön csípni, azért aztán a gyilkos többé-kevésbé biztos a büntetlenségben.

- Logikus a magyarázata. Mióta horgászik, és mi a munkája, hogy joga van hozzá?

- Pöcés vagyok. Reggel hatkor végzek a munkámmal, utána horgászhatok nyugodtan.

- Egész nap? - kérdi Juliette.

- Nem, délre a táborban kell lennem, és háromtól hatig jöhetek ki újra. Elég bosszantó, mert az ár-apály ideje miatt olykor lecsúszom a halászatról.

- Külön engedélyt fogsz adni neki, igaz, bogaram? - mondja Juliette a férje felé fordulva. -

Reggel hat órától este hat óráig, akkor kedve szerint halászhat.

- Rendben van - válaszolja.

Kijövök a házukból, és ujjongok magamban, hogy milyen talpraesett voltam, mert ez a három óra, déltől háromig, aranyat ér. Ilyenkor van a pihenő, és ezekben az órákban csaknem minden felügyelő alszik, vagyis a felügyelet laza.

Gyakorlatilag Juliette lefoglalt magának bennünket, engem meg a fogásomat. Képes utánam küldeni a házi melóst, hogy nézze meg, merre halászom éppen, hogy elvihesse a halat. Gyakran azzal jön oda:

- A parancsnokné azért küldött, hogy vigyem el az egész fogásodat, mert vendégei lesznek, és halászlét akar főzni - meg más effélével. Egyszóval, ő rendelkezik a fogásommal, olykor még azt is megmondja, milyen halat fogjak, vagy merüljek alá langusztát fogni. Ez elég komoly gondot okoz a pinkát illetően, de másrészt olyan védelmet élvezek, mint senki más. Az asszony figyelmes is:

- Egy órakor van az apály, Pillangó?

- Igen, asszonyom.

- Akkor jöjjön hozzám ebédelni, így nem kell visszamennie a táborba. Ilyenkor nála eszem, sohasem a konyhában, mindig az ebédlőben.

Velem szemben ül, kiszolgál, bort tölt. Nem olyan tapintatos mint Barrotné. Olykor, kissé alattomosan faggat a múltamról. Leginkább a mont-martrei életem izgatja, de én mélyen hallgatok, inkább az ifjúságomról meg a gyerekkoromról mesélek neki. Eközben a parancsnok a szobájában alszik.

Egy délelőtt, miután kora reggel vagy hatvan langusztát fogtam, tíz órakor megyek be hozzá. Fehér pongyolában találom, egy fiatalasszony áll mögötte, és éppen besüti a haját.

Köszönök, aztán felajánlok neki egy tucat langusztát.

- Nem - mondja -, add nekem az egészet. Mennyi van?

- Hatvan.

- Remek, nagyon kérlek, add nekem. Neked meg a barátaidnak mennyire van szükségetek?

- Nyolcra.

- 160 -

- Jó, akkor nyolcat tegyél el, a többit add oda a fiúnak, majd ő jégre teszi.

Nem tudok szóhoz jutni. Még sohasem tegezett le, különösen egy másik nő jelenlétében, aki valószínűleg ugyanúgy fog tenni. Rettentő zavaromban már indulnék, amikor azt mondja:

- Maradj csak, ülj le, és igyál egy kupica ánizslikőrt. Biztosan meleged van.

Ez az erős akaratú nő annyira zavarba hoz, hogy leülök. Cigarettázás közben lassan szopogatom az ánizslikőrt, a fiatal nőt nézem, aki a parancsnoknét fésüli, és aki időnként rám pislant. A parancsnokné, akinek tükör van a kezében, észreveszi, és azt kérdi tőle:

- Csinos lovagom van, mi, Simone? Mindnyájan féltékenyek vagytok rám, igaz?

Elnevetik magukat. Azt sem tudom, hová legyek. Hülyén motyogom:

- Szerencsére a maga lovagja, ahogyan mondja, nem veszélyes, és az ő helyzetében nem lehetnek szívügyei.

- Csak nem akarod azt állítani, hogy nem estél belém? - kérdi az algériai nő. - Eddig senkinek sem sikerült megszelídítenie egy ilyen magadfajta oroszlánt, én meg azt teszek veled, amit akarok. Bizonyára ennek is megvan a maga magyarázata, nem igaz, Simone?

- Én ugyan nem tudom, mi a magyarázata - mondja Simone -, de annyi bizonyos, Pillangó, hogy maga mindenkihez olyan vad, kivéve a parancsnoknét. Olyannyira, hogy a múlt héten több mint tizenöt kiló halat hozott, ahogy a főfelügyelő felesége mesélte nekem, neki meg két vacak halat sem akart eladni, pedig majd megveszett érte, mert a hentesnél nem volt hús.

- Nahát! Ezt még nem is mesélted, Simone!

- Tudod, mit mondott Kargueretnénak valamelyik nap? - folytatja Simone. - Az asszony látja, ahogy Pillangó megy egy csomó langusztával meg egy óriási murénával: "Megvenném ezt a murénát, vagy legalább a felét, Pillangó. Tudhatja, hogy mi, bretonok, remekül tudjuk elkészíteni."

"Nemcsak a bretonok tudják, mit ér a muréna, asszonyom. A rómaiak óta sokan, beleértve az ardéche-ieket is, jól tudjuk, milyen ínyencfalat " És anélkül, hogy valamit is adott volna neki, faképnél hagyta.

Majd megpukkadnak a nevetéstől.

Dühösen megyek vissza a táborba, és este az egészet elmeséltem barátaimnak.

- Nagyon vigyázz - mondja Carbonieri. - Ez a nagysága még veszélybe sodor. A lehető

legkevesebbet járj hozzá, és csakis akkor, amikor tudod, hogy a parancsnok otthon van.

Mindenki helyesel neki. Elhatároztam, hogy így is teszek.

Felfedeztem egy valence-i asztalost. Csaknem földim. Megölt egy erdőőrt. Megveszekedett kártyás, mindig tele van adóssággal: nappal töri magát, bazárárut készít, éjszaka meg elveszti, amit keresett. Gyakran előfordul, hogy a hitelező kielégítésére oda kell adnia egy-egy dísztárgyat. Így aztán kihasználják, és egy háromszáz frankot érő rózsafa dobozért százötven-kétszáz frankot fizetnek neki. Elhatároztam, hogy közbelépek.

Egyik nap azt mondom neki a mosodában:

- Ma éjszaka beszélni akarok veled, a mosdóban várok rád. Majd jelt adok.

Éjszaka kettesben maradunk, hogy nyugodtan beszélgethessünk. Azt kérdem:

- Tudod-e, hogy földiek vagyunk, Bourset?

- Nem! Hogyhogy?

- Hát nem valence-i vagy?

- De igen.

- Én meg Ardéche-be való vagyok, akkor hát földiek vagyunk.

- Na és, mit akarsz ezzel?

- Azt akarom, hogy ne szipolyozzanak ki, ha tartozol, és hogy ne féláron vegyék meg tőled a dísztárgyaidat. Add el nekem, én rendes árat adok érte. Csak ennyit akartam.

- Köszönöm - mondja Bourset.

Folyton beavatkozom, hogy segítsek rajta. Állandó vitában van azokkal, akiknek tartozik.

Minden rendben megy, mígnem egyszer adós nem marad Viciolinak, egy korzikai erdei zsiványnak, aki egyébként jó barátom. Bourset meséli el nekem, hogy Vicioli megfenyegette, mert nem fizeti meg neki a hétszáz frankot, amivel tartozik, és zsarolja, a kis iratszekrénnyel, ami már majdnem kész, de nem beszélhet róla, amíg el nem készül, mert titokban csinálja. Csakugyan, túlságosan nagy méretű bútorokat nem szabad készíteni, mert nagyon sok fa kell hozzá. Azt mondom neki, majd meglátom, mit tehetek érte. Viciolival egyetértésben, egy kis jelenetet rendezek.

- 161 -

Szorongatnia kell Bourset-t, sőt komolyan meg kell fenyegetnie. Majd én leszek a mentőangyal. Meg is történik. Az ügy óta, amit, úgy tudja, én rendeztem el, odaadó hívem, és teljes bizalommal van irántam. Fegyencéletében először fellélegezhet. Ekkor elhatározom, hogy megkockáztatom.

Egyik este azt mondom neki:

- Kétezer frankot kaphatsz tőlem, ha megteszed, amire kérlek: készítesz egy kétszemélyes tutajt, szétszedhető alkatrészekből.

- Ide figyelj, Pillangó, a világon senkinek se tenném meg, de érted hajlandó vagyok kétévi szigorítottat kapni, ha elkapnak. Csak egy baj van: nem tudok elég nagy fadarabokat kihozni a műhelyből.

- Van ott valakim.

- Kicsoda?

- A Babakocsis hapsik, Naric meg Quenier. Hogyan tudnád megcsinálni?

- Először is pontos tervrajzot kell készíteni, aztán egyenként megcsinálni az alkatrészeket, csapszegekkel, hogy minden klappoljon. A legnehezebb jó hajófát találni, mert a Szigeteken csak keményfa van, ami nehezen úszik.

- Mikor adsz választ?

- Három napon belül.

- El akarsz jönni velem?

- Nem.

- Miért?

- Félek a cápáktól, meg hogy megfulladunk.

- Megígéred, hogy lelkiismeretesen segítesz nekem?

- A gyerekeimre esküszöm. Egy baj van, hogy sokáig fog tartani.

- Jól figyelj: már most biztosítom a védelmedet, ha bajba jutnál. Saját kezemmel lemásolom a tutaj tervrajzát egy füzetlapra. Felül odaírom: "Bourset, ha nem akarod, hogy megöljenek, készítsd el az alább lerajzolt tutajt." Később írásos utasítást adok neked minden alkatrész elkészítésére. Ha egy alkatrészt befejeztél, majd oda viszed, ahová mondom. Valaki elszállítja. Ne is próbáld megtudni, hogy ki és mikor (ettől a gondolattól mintha megkönnyebbülne). Ily módon megkíméllek a kínzásoktól, ha rajtakapnának, és legfeljebb fél évet kockáztatsz.

És ha téged kapnak rajta?

- Akkor az ellenkezőjét csináljuk. Majd elismerem, hogy én írtam ezeket a papírokat. Persze, az írásos parancsokat meg kell őrizned. Megígéred?

- Meg.

- Nem félsz?

- Nem, már nem majrézok, és örülök, hogy segíthetek neked.

Még senkinek sem szóltam egy árva szót sem. Előbb megvárom a Bourset válaszát. Csak egy hosszú és végtelennek tetsző hét után tudok vele beszélni négyszemközt, a könyvtárban. Senki más nincs itt. A mosoda alatt az udvaron vadul verik a blattot. Legalább nyolcvan játékos és ugyanannyi bámészkodó.

Szavai hallatán rögtön megkönnyebbülök.

- A legnehezebb volt biztosítani a szükséges könnyű és száraz fa előteremtését.

Kifundáltam, hogy úgy lehetne megfirkálni, hogy csinálok egy lapos hordófélét, teletömöm száraz kókuszdióval, persze a rostos burkával együtt. A kókuszdiórost pehelysúlyú, és nem ereszti át a vizet. Ha a tutaj kész lesz, neked kell elegendő kókuszt szerezned, hogy kitömhessük. Holnap tehát hozzákezdek az első alkatrészhez. Körülbelül három napba telik. Csütörtöktől elviheti az egyik sógor, az első adandó alkalommal. A következő alkatrészhez mindig csak akkor fogok hozzá, ha az előzőt már kivitték a műhelyből. Megcsináltam a tervet, tessék, másold le, és írd meg a levelet, amit ígértél. Beszéltél már a Babakocsis pasasokkal?

- Nem, még nem, a te válaszodat vártam.

- Nahát, most megkaptad: vállalom.

- Köszönöm, Bourset, nem is tudom, hogyan köszönjem meg. Nesze, itt van ötszáz frank.

Mire mélyen a szemembe nézett, és azt mondta:

- 162 -

- Nem, tartsd csak meg a pénzed. Ha szárazföldre érsz, szükséged lesz rá, hogy újabb télakot készíts elő. Mától kezdve nem játszom, amíg el nem mégy. Néhány kis csecsebecsével mindig meg tudok keresni annyit, hogy cigarettát meg bifszteket vegyek magamnak.

- Miért nem fogadod el?

- Azért, mert még tízezer frankért sem csinálnám meg. Túlságosan nagy a kockázat, még az óvintézkedések ellenére is. Ezt csak ingyen lehet megcsinálni. Te segítettél rajtam, te voltál az egyetlen, aki a hónom alá nyúlt. Még ha félek is, boldog vagyok, hogy segíthetek neked, hogy újra szabad légy.

Amint egy füzetlapra lemásolom a tervet, szégyellem magam Bourset együgyű

nemeslelkűsége miatt. Még csak eszébe sem ötlött, hogy számításból és érdekből tettem, amit érte tettem. Háborgó önérzetemet kénytelen vagyok azzal csitítgatni, hogy mindenáron meg kell szöknöm, ha kell, bármilyen fondorlatos és olykor nem túlzottan tiszta eszközök árán is. Ma éjjel beszéltem Narickal, egyébként Jópofának becézik, akinek majd a sógora tudomására kell hoznia az ügyet. Habozás nélkül válaszolja:

- Számíthatsz rám, kihozzuk az alkatrészeket a műhelyből. De ne türelmetlenkedj, mert csak akkor tudjuk kicsempészni, ha tekintélyes mennyiségű anyagot kell kihoznunk valamilyen szigeti kőművesmunkához. Mindenesetre megígérem neked, hogy egyetlen alkalmat sem szalasztunk el.

Ez eddig rendben. Most már csak Matthieu Carbonierivel kell beszélnem, mert vele akarok télakolni. Mindenben egyetért velem.

- Matthieu, megvan aki elkészíti a tutajt, megvan, aki kihozza a műhelyből az alkatrészeket.

Az már a te dolgod lesz, hogy keress egy jó helyet a kertedben, ahová eláshatjuk a tutajt.

- Nem, a zöldséges ágyban veszélyes elásni, mert éjszakánként némelyik smasszer jön zöldséget lopni, és ha arra megy, észreveszi, hogy fel van ásva, akkor aztán benne vagyunk a maccsban. Majd én csinálok egy rejtekhelyet, a támfalból kivájok egy nagy követ, és afféle kis barlangot ások. Így aztán, ha kapok egy alkatrészt, csak ki kell emelnem a követ, és miután jól elrejtettem a deszkát, visszatennem a helyére.

- Egyenesen a kertedbe kell szállítani az alkatrészeket?

- Nem, az túlságosan veszélyes lenne. A Babakocsis hapsik semmilyen ürüggyel nem jöhetnek be a kertembe, a legjobb volna úgy intézni, hogy mindig máshova vigyék, nem messze a kertemtől.

- Rendben.

Úgy látszik, hogy minden megvan. Marad még a kókusz. Majd meglátom, hogyan tudok eleget szerezni, anélkül, hogy szimatot fognának. Mintha újjászületnék. Már csak Galganinak meg Grandet-nak kell szólnom. Nincs jogom elhallgatni, mert esetleg cinkossággal vádolnák őket.

Igazság szerint nyilvánosan meg kellene válnom tőlük, s egyedül élni. Amikor megmondom nekik, hogy télakra készülök, és hogy el kell válnom tőlük, lehordanak, és kereken elutasítják:

- Menj, amilyen gyorsan csak tudsz. Mi majd segítünk magunkon, ahogy tudunk. De addig maradj csak velünk, átéltünk mi már egyet-mást.

Már több mint egy hónapja készülök a télakra. Eddig hét alkatrészt kaptam, köztük két nagyot. Elmentem megnézni a támfalat, amely alatt Matthieu rejtekhelyet ásott. Nem látszik, hogy a követ elmozdították volna, mert óvatosságból körülkente habarccsal. A rejtek tökéletes, de úgy látom, hogy az üreg túlságosan kicsi, nem fog beleférni az egész. De azért pillanatnyilag még van hely.

Az a tény, hogy télakra készülök, rettentően feldob. Többet eszem, mint valaha, a halászat pedig remek testi erőt ad. Ezenkívül minden reggel két órát tornászom a sziklák közt. Leginkább a lábamat edzem, mert a halászat már megedzette a karomat. A lábam edzésére új trükköt eszeltem ki: beljebb megyek a tengerbe, mint amennyire a halászathoz szoktam, úgyhogy hullámok verdesik a combomat. Hogy kivédjem őket és megtartsam egyensúlyom, megfeszítem az izmaimat. Az eredmény kiváló.

Juliette, a parancsnokné, még mindig nagyon kedves hozzám, de észrevette, hogy csak akkor megyek be hozzá, amikor a férje otthon van. Őszintén meg is mondta, és hogy ne érezzek zavart, kijelentette, hogy azon a napon, amikor Simone fésülte, csak tréfált. A fiatalasszony, aki a haját ápolja, gyakran megvár, amikor felmegyek a parttól, és néhány kedves szóval mindig érdeklődik az egészségemről, a hangulatomról. Vagyis minden a legnagyobb rendben. Bourset

- 163 -

egyetlen alkalmat sem szalaszt el egy-egy alkatrész elkészítésére. Most két és fél hónapja, hogy hozzákezdtünk.

A rejtekhely tele van, ahogy előre sejtettem. Már csak két alkatrész, a két leghosszabb hiányzik: egy kétméteres és egy másfélméteres. Ezek az alkatrészek nem fognak beférni az üregbe.

Amint a temetőre vetődik a tekintetem, meglátok egy frissen hantolt sírt, egy felügyelő

feleségének a sírját, az asszony a múlt héten halt meg. Egy ronda virágcsokor kókadozik rajta. A temetőőr egy félvak, vén fegyenc, Papának becézik. Az egész napot egy kókuszfa árnyékában ülve tölti a temető túlsó sarkában, onnan nem láthatja ezt a sírt, sőt még azt sem, ha valaki közeledik hozzá. Ekkor úgy döntök, hogy ezt a sírt fogom felhasználni a tutaj összeállítására, és itt fogom belerakni az asztalos összeeszkábálta ládaszerűségbe a lehető legtöbb kókuszt. Körülbelül harminc-harmincnégy fér bele, sokkal kevesebb, mint terveztük. Több mint ötvenet rejtettem el különféle helyeken. Csak Juliette udvarában van egy tucatnyi. A házi melós azt hiszi, azért raktam oda, hogy majd ha lehet, olajat csináljak belőle.

Amikor megtudom, hogy az elhunyt asszony férje a szárazföldre utazott, elhatározom, hogy a sírból kiásom a föld egy részét, egészen a koporsóig.

Matthieu Carbonieri, a fal tetején ülve, őrködik. A fejére négy sarkán megcsomózott zsebkendőt tett. Mellette van egy piros zsebkendő is, szintén négy csomóval. Ha nincs veszély, a fehéret tartja a fején. Mihelyt bárki is feltűnik, a pirosat teszi fel.

Ez a kockázatos munka csak egy délutánomba és egy éjszakámba került. Nem kell kiásnom a földet a koporsóig, mert kénytelen voltam kiszélesíteni a gödröt, hogy az egy méter húsz centi széles tutaj beleférjen, s hogy ne szoruljon meg. Az órák végtelennek tetszenek, és bizony a piros tökfedő többször is megjelent. Végre, ma reggel befejeztem. A gödröt kókuszpálmagyékénnyel fedtem be, amely egyúttal elég szilárd deszkául szolgál. A tetejére földet szórtam, és köré egy kis szegélyt raktam. Szinte nem is látszik. Teljesen kikészültem.

Három hónapja tart már a télak előkészítése. Összekötve és megszámozva, minden faalkatrészt kihoztunk a rejtekhelyről. Az asszony koporsója felett vannak, jól álcázva a földdel beszórt kókuszgyékénnyel. A fal üregébe mindössze három zsák lisztet, egy két méter hosszú vitorlakötelet, egy gyufával meg svéddel teli üveget, egy tucatnyi tejkonzervet rejtettünk.

Bourset egyre izgatottabb. Azt hinné az ember, hogy neki kell elindulnia helyettem. Naric megbánta, hogy nem mondott igent az elején. Akkor háromszemélyes tutajt terveztünk volna kettő

helyett.

Beköszöntött az esős évszak, mindennap esik, ami kedvez a sírgödörben tett látogatásaimnak, ahol már csaknem teljesen összeszereltem a tutajt. Már csak a két szegélyléc hiányzik. Apránként a barátom kertje közelébe szállítottam a kókuszdiókat. A nyitott bivalyistállóból könnyedén és veszélytelenül ki lehet hozni őket. A barátaim sose kérdezik meg, hogy hol tartok. Csak olykor-olykor azt kérdik:

- Haladsz?

- Igen, minden rendben.

- Nem gondolod, hogy túlságosan sokáig tart?

- Nem lehet gyorsabban, túlságosan kockázatos lenne.

Ennyi az egész. Amikor a Juliette-nél lerakott kókuszokat elhoztam, észrevette, és szörnyen rám ijesztett.

- Ide figyelj, Pillangó, kókuszolajat akarsz csinálni? Miért nem itt az udvarban csinálod?

Kapnál kalapácsot, hogy feltörd, és kölcsönadnék neked egy nagy agyaglábast, hogy beletehesd a belét.

- Jobb szeretném a táborban megcsinálni.

- Furcsa, a táborban nem lehet valami kényelmes. - Aztán pillanatnyi habozás után azt kérdi:

- Őszinte legyek? Kötve hiszem, hogy te kókuszolajat fogsz csinálni. - Kővé dermedek. Az asszony folytatja: - Először is miért csinálnál, amikor annyi olívaolajat kapsz tőlem, amennyit csak akarsz?

Ezt a kókuszt te másra szántad, igaz?

Patakzik rólam a verejték, elejétől fogva arra várok, hogy kicsúszik a száján a szökés szó. A lélegzetem is elakad. Azt mondom neki:

- Titokban akartam tartani, asszonyom, de ön annyira izgatott és kíváncsi, hogy megfoszt attól az örömtől, hogy meglepetést szerezhessek önnek. De csak annyit árulok el, hogy azért

- 164 -

szedtem össze ezeket a szép nagy kókuszokat, mert ki akarom vájni őket, a héjukból valami szép tárgyat készítek, amelyet önnek szeretnék ajándékozni. Ez az igazság.

Meg vagyok mentve, mert azt válaszolja:

- Ne törd magad miattam, Pillangó, és különben is megtiltom, hogy nekem valami különleges ajándékra költsd a pénzed. Őszintén köszönöm, de arra kérlek, ne tedd.

- Jó, majd meglátom.

Phű! sietve megkérem, kínáljon meg egy pohár ánizslikőrrel, amit sohasem szoktam.

Szerencsére nem veszi észre zavaromat. A Jóisten velem van.

Mindennap esik, különösen délután és éjjel. Félek, hogy a víz elmossa azt a kis földet és előbukkan a kókuszgyékény. Matthieu állandóan visszahányja a leázott földet. Alatta pedig biztosan áll a víz. Matthieu segítségével lehúzzuk a kókuszgyékényt: a víz már csaknem a koporsó tetejéig ér. Vészes pillanat. Nem messze van innen két gyermek sírja, akik már régen meghaltak. Egyik nap felfeszítjük a kőkockát, beugrom, és egy rövid aknafúrórúddal nekimegyek a cementnek, alig dugom be a földbe a fúrórudat, óriási vízsugár tör elő. Ömlik a víz a másik-sírból és átjön ebbe a sírboltba. Amikor már a térdemig ér, kijövök. Visszatesszük a kőkockát és betömjük fehér gittel, amit Naric szerzett. Ez a művelet a felére csökkentette a vizet a mi sír-rejtekünkben. Este azt mondja Carbonieri:

- Mindig van valami balhé ezzel a télakkal.

- Már majdnem készen vagyunk, Matthieu.

- Majdnem, reméljük.

Valósággal tűkön ülök.

Reggel lementem a rakpartra. Megkértem Chapart, vegyen nekem két kiló halat, majd délben érte jövök. Megígéri. Visszamegyek a Carbonieri kertjébe. Amint közeledem a kerthez, három fehér tányérsapkát pillantok meg. Miért van három smasszer a kertben? Talán csak nem szaglászni jöttek? Ilyen még nem volt. Soha nem láttam még egyszerre három felügyelőt Carbonierinél. Több mint egy órát várakozom, aztán nem bírom tovább. Elhatározom, hogy odamegyek, megnézem, hogy mi a helyzet. Egyenesen rátérek a kertbe vezető útra. A smasszerek meglátnak. Húszméternyire tőlük, zavartan toporgok, mire Matthieu felteszi a fejére a fehér zsebkendőjét. Végre fellélegzem, és mire odaérek hozzájuk, sikerül magamhoz térnem.

- Jó napot, felügyelő urak. Szervusz, Matthieu. Azért a papayáért jöttem, amit ígértél.

- Sajnálom, Pillangó, de ma reggel, amikor karóért mentem a futóbabnak, ellopták. De négy-

öt nap múlva megint lesz érett, már sárgul a héja. Na, felügyelő urak, nem visznek valamilyen salátát, paradicsomot vagy retket a feleségüknek?

- Szépen ápolod a kertedet, Carbonieri, gratulálok - mondja az egyik.

Elfogadják a paradicsomot, a salátát, a retket, és elmennek. Valamivel előttük vonulok el, tüntetően, két salátával.

A temetőn keresztül megyek. A sírról félig lemosta az eső a földet. Tíz lépésről már látszik a gyékény. Igazán csak a Jóistennek köszönhetjük, hogy nem fedezték fel. A szél éjjelente ördögien fúj, iszonyú szélrohamok söprik végig a sziget fennsíkját, gyakran eső kíséretében. Reméljük, eltart még egy darabig. Álmodni sem lehetne jobb időt a szökésre, a sírnak persze nem tesz jót.

A legnagyobb darab alkatrész, a kétméteres, szerencsésen megérkezett rendeltetési helyére.

Odakerült a többi tutajalkatrész közé. Már fel is szereltem: simán, minden erőfeszítés nélkül, ráillett a csapszegekre. Bourset futva jött a táborba, hogy megtudja, megkaptam-e ezt a legfontosabb, de fenemód bosszantó alkatrészt. Majd kiugrik a bőréből, mikor megtudja, hogy minden rendben van.

Az ember azt hinné, kételkedett benne, hogy megérkezik. Kifaggatom.

- Gyanakodsz valakire? Gondolod, hogy valaki megtudta? Beavattál valakit? Válaszolj.

- Nem, nem és nem.

- Mégis az az érzésem, hogy valami nyugtalanít. Beszélj.

- Valami kellemetlen benyomásom támadt, mert egy bizonyos Bébert Celier feltűnően kíváncsi tekintettel méregette Naricot. Az az érzésem, látta, ahogy Naric elővette az alkatrészt a gyalupad alól, beletette egy meszeshordóba és elvitte. Tekintetével egészen a műhely ajtajáig követte Naricot. A két sógor egy házat készült bemeszelni. Ezért voltam olyan izgatott.

Megkérdem Grandet-t.

- Ez a Bébert Celier a mi kunyhónkban van, nem lehet, hogy besúgó?

- 165 -

Azt válaszolja:

- Ez a tag a közmunkák alól mindig kihúzta magát. Figyelj csak: afrikai zászlóalj, büntetőszázad, afféle nyakas katona, aki Marokkótól Algériáig minden katonai börtönben megfordult, verekedős, veszélyes késelő, szenvedélyes buzi és nagy kártyás. Tanulság: semmirekellő, nagyon veszedelmes. A fegyenctelep az élete. Ha komoly kételyeid vannak, légy résen, öld meg még ma éjjel, akkor nem lesz ideje feljelenteni, ha akar.

- Semmi sem bizonyítja, hogy spicli volna.

- Ez igaz - mondja Galgani -, de azt sem bizonyítja semmi, hogy jóravaló fickó. Tudhatod, hogy az efféle fegyencek nem szeretik a télakot. Túlságosan megzavarja a nyugodt, jól szervezett életüket. Bármi másról legyen szó, nem mószerolnak, de ami a télakot illeti, sose lehet tudni.

Meghányjuk-vetjük Matthieu Carbonierivel. Az a véleménye, hogy ma éjjel meg kell ölni. Ő

maga, akarja megtenni. Nyilván nincs igazam, hogy megakadályozom benne. De iszonyodom tőle, hogy meggyilkoljak, vagy hagyjak megölni valakit, pusztán látszólagos okok miatt. És ha Bourset csak képzelődik? Félelmében már azt sem tudja, fiú vagy lány? Megkérdem Naricot:

- Ide figyelj, Jópofa, nem vettél észre valamit Bébert Celier-nél?

- Én nem. A vállamon vittem ki a hordót, nehogy az ajtónál a kulcsár belelásson. A megbeszélt csel szerint a kulcsár orra előtt kellett megállnom, vállamon a hordóval, s megvárni a sógoromat. Azért csináltuk így, nehogy az arab azt higgye, siethetnékem van, s ha nem gyanít semmit, akkor bele se néz majd a hordóba. De aztán a sógorom azt mondta, úgy érezte, hogy Bébert Celier figyelmesen vizslatott utánunk.

- Neked mi a véleményed?

- Az, hogy a sógorom ideges volt, és megijedt, mert erről a fontos alkatrészről első blikkre kitalálhatják, hogy tutajhoz való. De szerintem inkább csak képzelődött, és látni nem látott semmit.

- Nekem is ez a véleményem. Hagyjuk a fenébe. De ami az utolsó alkatrészt illeti, mielőtt kihoznátok, figyeljétek meg, hogy hol van Bébert Celier. Ugyanolyan elővigyázatosak legyetek vele, mintha smasszer volna.

Egész éjjel Marseillaise-eztem, nagy tétekben. Hétezer frankot nyertem, minél szórakozottabban játszottam, annál többet nyertem. Fél ötkor kimentem, hogy elvégezzem az állítólagos munkámat. Hagyom, hogy a martinique-i elvégezze helyettem. Az eső elállt, még elég sötét az éjszaka, amikor a temetőbe megyek. A lábammal elegyengetem a földet, mert nem találom a lapátot, de a cipőmmel is elég jól boldogulok. Hét órakor, amikor lemegyek horgászni, már csodálatosan süt a nap. A Királysziget déli csücske felé igyekszem, ahol a tutajt a vízre szeretném ereszteni. A tenger magas és vad. Nem tudom, de az az érzésem, hogy nem lesz könnyű elszakadni a szigettől anélkül, hogy a hullámverés a sziklához ne csapjon bennünket. Horgászni kezdek, s pillanatok alatt egy csomó sziklai vörösmárnát fogok.

Hamarosan már öt kilóm van. Miután a tengervízben megmostam őket, abbahagyom.

Nagyon gondterhes vagyok, és fáradt az őrületes éjszakai játéktól. Az árnyékban megpihenek, közben azon tűnődöm, hogy ez a feszültség, amelyben három hónapja élek, a vége felé közeleg, és a Celier esetre gondolva, újra arra a következtetésre jutok, hogy nincs jogom megölni.

Elmegyek Matthieu-höz. A kertje faláról jól látszik a sír. Az úton szétszóródott a föld. Majd Carbonieri elsepri délben. Bemegyek Juliette-hez, odaadom neki a hal felét. Azt mondja nekem:

- Rosszat álmodtam rólad, Pillangó, csurom vér voltál, aztán megláncoltak. Ne csinálj ostobaságokat, nagyon fájna, ha valami bajod esnék. Annyira felizgatott az álmom, hogy még meg sem mosakodtam, meg sem fésülködtem. A távcsővel kerestelek, hogy merre horgászol, de nem láttalak. Hol fogtad ezt a halat?

- A sziget másik oldalán. Azért nem láthatott.

- Minek mégy olyan messzire halászni, oda, ahol még távcsővel sem láthatlak? És ha elsodor a hullám? A kutya se lát meg, s akkor semmi remény, hogy élve menekülj a cápák elől.

- Ugyan! Ne túlozzon!

- Gondolod? Megtiltom, hogy a sziget másik oldalán horgássz, és ha nem fogadsz szót, visszavonatom a horgászati engedélyed.

- Ugyan már, asszonyom, nyugodjék meg. És ha örömet szerzek vele ezután mindig megmondom az alkalmazottjának, hova megyek halászni.

- Rendben van. De fáradtnak látszol.

- 166 -

- Igen, asszonyom, visszamegyek a táborba, és lefekszem.

- Jó, de négy órára várlak egy csésze kávéra. Eljössz?

- Igen, asszonyom. A mielőbbi viszontlátásra.

Már csak a Juliette álma hiányzott a nyugalmamhoz! Mintha nem volna úgyis elég valóságos gondom, még csak ezek az álmok kellettek. Bourset azt mondja, úgy érzi, hogy csakugyan figyelik. Már két hete várjuk az utolsó, másfél méteres alkatrészt. Naric meg Quenier azt állítja, semmi különöset nem tapasztalt, de Bourset köti az ebet a karóhoz, hogy nem csinálja meg.

Ha nem kellene az az öt csapszeg, amelynek milliméternyi pontossággal kell illeszkednie, Matthieu megcsinálná a kertjében. Csakhogy ebbe az alkatrészbe kell beleilleszteni a tutaj többi öt bordáját.

Naric meg Quenier most a kápolnát tatarozza, úgyhogy könnyen jön-megy a műhelyben a rengeteg anyaggal. Ráadásul olykor szekeret is kapnak, amit bivaly húz. Ezt az alkalmat ki kell használni.

Bourset, ösztökélésünkre, kedve ellenére is megcsinálja az alkatrészt. Egyik nap azt mondja: biztos benne, hogy amikor eljön, hozzányúlnak az alkatrészhez, majd visszateszik. Már csak egy csapszeget kell kifaragni, a legszélsőt. Elhatározzuk, hogy megcsinálja, aztán leteszi a darabot a munkapad deszkája alá. Rátesz egy hajszálat, hogy meggyőződhessen róla, hozzányúltak-e.

Megcsinálja a csapszeget, s hat órakor utolsónak távozik a műhelyből, miután megállapította, hogy már csak a smasszer van ott. Az alkatrész a helyén marad, a hajszállal együtt. Délre a táborban vagyok, várom, hogy a műhelyben dolgozó nyolcvan ember visszajöjjön a műhelyből, Naric meg Quenier itt van, de Bourset sehol. Egy német jön oda hozzám, és lezárt, leragasztott levelet ad át.

Látom, hogy érintetlen. Elolvasom:

A hajszál eltűnt, tehát valaki hozzányúlt az alkatrészhez. Megkértem a smasszert, hadd maradjak itt dolgozni a pihenő alatt, hogy befejezzem a rózsafa ládikát, amelyen dolgozom.

Megengedte. Az alkatrészt innen elviszem, és a Naricék szerszámai helyére teszem. Értesítsd őket.

Jó volna, ha rögtön háromkor kivinnék a deszkával együtt: Így talán megelőzhetjük a hapsit, aki figyeli az alkatrészt."

Naric meg Quenier belemegy. A műhely dolgozói közül ők lesznek a legelsők. Mielőtt mindenki bemenne, valamivel az ajtó előtt két férfi összeverekszik. Carbonieri két földijét kérjük meg erre a szívességre, két montmartre-i korzikait: Massanit meg Santinit. Meg sem kérdezik, miért, s ez jól is van így. Naricnak meg Quenier-nek ki kell használnia az alkalmat, hogy minél gyorsabban kijöjjenek valamilyen építőanyaggal, mintha munkába sietnének és nem érdekelné őket a balhé. Mindannyian azon a véleményen vagyunk, hogy ez az utolsó reményünk. Ha sikerül, egykét hónapig nyugton kell maradnom, mert biztos, hogy valaki vagy valakik tudják, hogy tutaj készül. Az ő dolguk megtalálni a tettest meg a rejtekhelyet.

Végre fél három, az emberek készülődnek. A névsorolvasás és a munkába indulás közt harminc perc telik el. Elindulnak. Bébert Celier majdnem az oszlop közepén van, amely húsz négyes sorból áll.

Naric meg Quenier az elsőben halad, Massani meg Santini a tizenkettedikben, Bébert Celier pedig a tizedikben. Gondolom, jól is van így, mert abban a pillanatban, amikor Naric megragadja a fát, a rudakat meg az alkatrészt, a többiek még nem lesznek bent mind. Bébert éppen a műhely ajtajában áll majd, vagy valamivel előbb. Amikor kitör a botrány, minthogy üvöltenek majd, mint a sakál, mindenki önkéntelenül hátrafordul, Bébert-t is beleértve, hogy megtudja, mi történt. Négy óra, minden rendben ment, az alkatrész a kápolnában van egy csomó anyag alatt. A kápolnából nem tudták kihozni, de frankón ott van.

Elmegyek Juliette-hez, de nincs otthon. Amikor visszaindulok felfelé, átmegyek azon a téren, ahol az igazgatósági épület van. Meglátom Massanit meg Jean Santinit, az árnyékban állnak, és várják, hogy magánzárkába dugják őket. Ezt előre tudtuk. Elmegyek mellettük, és megkérdem:

- Mennyi?

- Egy hét - válaszolja Santini.

Egy korzikai smasszer azt mondja:

- Igazán nem szép dolog, ha földiek összeverekszenek!

Visszamegyek a táborba. Hat óra, Bourset csak úgy sugárzik, mikor visszajön:

- Azt hitték - mondja -, rákom van, de aztán a doktor megmondta, hogy tévedtek, hogy semmi bajom.

- 167 -

Carbonieri meg a barátaim ünnepelnek és gratulálnak, hogy milyen ügyesen szerveztem meg az akciót. Naric meg Quenier is örül. Minden rendben. Egész éjszaka alszom, bár este odajöttek a kártyások, s hívtak játszani. Úgy teszek, mintha iszonyúan fájna a fejem. Ami csakugyan igaz is, mert halálosan fáradt vagyok, de boldog is, mert már csak egy lépés választ el a sikertől. Mert a legnehezebbjén túl vagyunk.

Ma reggel az alkatrészt ideiglenesen a fal alatti üregbe tette Matthieu. Valóban, a temetőőr sepreget a sírközökben, a rejtekhely közelében. Hajnalonta egy falapáttal a temetőbe rohanok, rendbe teszem a földet a síron. A sírközt végigseprem, aztán gyors léptekkel visszamegyek a pöcézéshez, a küblik közé rejtem a seprűt meg a lapátot.

Pontosan négy hónapja készülünk a télakra, és kilenc napja kaptuk meg végre a tutaj utolsó darabját. Az eső már nem esik mindennap és olykor éjszaka sem. Minden idegszálam a két döntő

órára összpontosul: először is ki kell hozni a Matthieu kertjéből a nevezetes alkatrészt, és hozzáilleszteni a tutajhoz, minden bordát pontosan beleillesztve. Ezt a munkát csak nappal csinálhatjuk. Másodszor a szökés. De nem lehet azonnal, mert ha már kihoztuk a tutajt, még meg kell tölteni kókusszal és élelemmel.

Tegnap mindent elmeséltem Jean Castellinek, meg hogy hol tartok. Boldog, hogy már-már sikerült. Azt mondja:

- Első holdnegyed van.

- Tudom, vagyis éjfélkor a hold nem zavar. Az apály tízkor van, a vízre szállás legalkalmasabb időpontja hajnali egy-két óra.

Carbonierivel úgy döntöttünk, hogy meggyorsítjuk az eseményeket.

Holnap reggel kilenckor helyére tesszük az alkatrészt. Éjszaka pedig szökés. Másnap reggel, előre megbeszélt terv szerint, a kerten keresztül megyek a temetőbe, egy falapáttal ugrom át a falon.

Miközben én leszedem a földet a gyékényekről, Matthieu kimozdítja a követ, és csatlakozik hozzám az alkatrésszel. Együtt húzzuk le a gyékényeket, és félretesszük. A tutaj a helyén van, kifogástalan állapotban. Csupa sár, de semmi baja. Kihúzzuk, mert az alkatrész hozzáillesztéséhez sok hely kell.

Bepászítjuk az öt bordát, mindegyiket erősen rögzítjük. Hogy belemenjen a csapszeg, kénytelenek vagyunk kővel kalapálni. Amikor végre befejeztük, és már éppen a helyére tennénk, megjelenik egy felügyelő, karabéllyal a kezében.

- Ne moccanjatok, vagy halál fiai vagytok!

Elengedjük a tutajt, és felemeljük a kezünket. Felismerem a smasszert, a műhely főfelügyelőjét.

- Ne csináljatok marhaságot, ne ellenkezzetek, rajtakaptalak. Ismerjétek be, és mentsétek legalább az életeteket, úgyis csak egy hajszálon lóg, mert igazán kedvem volna lepuffantani benneteket. Na, indulás, feltartott kézzel! Irány a parancsnokság!

Amint kijövünk a temető kapuján, egy arab kulcsárral találkozunk. Azt mondja neki a smasszer:

- Köszönöm, Mohamed, nagy szolgálatot tettél. Holnap reggel gyere be hozzám, megkapod, amit megígértem.

- Köszönöm - mondta a gernyák. - Feltétlenül ott leszek, de Bébert Celier is tartozik nekem, igaz, főnök?

- Azt vele intézd el - válaszolja a smasszer. Mire megkérdem:

- Szóval Bébert Celier mártott be bennünket, főnök?

- Nem én mondtam.

- Mindegy, jó tudni.

Kettőnket még mindig sakkban tartva a karabéllyal, azt mondja a smasszer:

- Motozd meg őket, Mohamed.

Az arab kihúzza az övembe dugott kést, meg a Matthieu-ét is. Azt mondom neki:

- Ronda alak vagy, Mohamed. Hogyan láttál meg bennünket?

- Mindennap felmásztam a kókuszpálma tetejére, hogy megfigyeljem, hová rejtitek a tutajt.

- Ki mondta, hogy figyelj minket?

- Először Bébert Celier, aztán meg Bruet felügyelő.

- Indulás - mondja a smasszer -, sok a szöveg. Most már letehetitek a kezeteket, és gyerünk, kilépni.

- 168 -

Az a négyszáz méter, amit a parancsnokságig meg kellett tennünk, életem leghosszabb útjának tetszett. Teljesen összeomlottam. Ennyit küszködni, hogy így befürödjünk, mint valami lapaj hólyagok: Istenem, milyen kegyetlen vagy hozzám! Szép kis balhé volt, ahogyan beértünk a parancsnokságra. Mert ahogy haladtunk, innen-onnan felügyelők bukkantak elő, és csatlakoztak ahhoz, amelyik még mindig nekünk szegezte a karabélyát. Mire megérkeztünk, hét vagy nyolc smasszer volt a nyomunkban.

A parancsnok, minthogy az előrefutó arab értesítette, az Igazgatóság épületének ajtajában állt, Degával meg öt felügyelővel együtt.

- Mi történt, Bruet úr? - kérdi a parancsnok.

- Az történt, hogy tetten értem ezt a két embert, amint éppen elrejtettek egy tutajt, azt hiszem, teljesen készen van.

- Van valami mondanivalója, Pillangó?

- Nincs, majd a tárgyaláson lesz.

- Magánzárkába velük.

Abba a zárkába kerültem, amelyiknek beszegezett ablaka a parancsnokság bejárata felé néz.

A zárka sötét, de a parancsnokság mellett elmenő emberek beszédét hallom.

Az események gyorsan haladnak. Három órakor kivezetnek bennünket, és megbilincselnek.

A nagyteremben afféle rögtönzött bíróság: a parancsnok, a helyettese, a főfelügyelő. Egy smasszer az írnok. Messzebb, egy kis asztal mellett Dega ül, ceruzával a kezében, bizonyára neki kell leírnia vallomásainkat.

- Charriére és Carbonieri, hallgassák meg Bruet úr maguk ellen tett feljelentését: "Alulírott, Bruet Auguste, főfelügyelő, az Üdvösség Szigetek műhelyének parancsnoka, lopással, az állam tulajdonát képező javak eltulajdonításával vádolok két fegyencet, Charriére-t és Carbonierit.

Cinkossággal vádolom Bourset asztalost. Alapos gyanúm van bűntársként felelősségre vonni Naricot és Quenier-t. Továbbá kijelentem, hogy Charriére-t és Carbonierit tetten értem, amint meggyalázta Privat asszony sírját, amelyet a tutaj elrejtésére használt fel."

- Van valami mondanivalójuk? - kérdi a parancsnok.

- Először is az, hogy Carbonierinek semmi köze az egészhez. A tutajt egyetlen ember befogadására terveztem, az enyémre. Csak arra kényszerítettem, hogy segítsen nekem levenni a sírról a gyékényeket, mert egyedül nem bírtam. Vagyis Carbonieri nem bűnös az állam tulajdonát képező javak elsikkasztásában és ellopásában, továbbá szökést elősegítő cinkosságban sem, mivel a szökés nem történt meg. Bourset pedig csak egy szegény ördög, aki halálos fenyegetésre cselekedett. Ami Naricot és Quenier-t illeti, ezeket az embereket alig ismerem. Tanúsítom, hogy semmi közük az ügyhöz.

- Az én értesüléseim szerint nem így van - mondja a smasszer.

- Annak a Bébert Celier-nek, akitől az értesüléseit szerezte, nagyon jól jön ez az ügy, hogy bosszúból, igazságtalanul bemárthasson valakit. Ugyan ki bízik meg egy ilyen spicliben?

- Egyszóval - mondja a parancsnok -, magát hivatalosan lopással, az állam tulajdonát képező

javak eltulajdonításával, sírgyalázással és szökési kísérlettel vádoljuk. Legyen szíves aláírni a jegyzőkönyvet.

- Aláírom, ha kiegészítik a Carbonierire, Bourset-ra és a Naric és Quenier sógorokra vonatkozó vallomásommal.

- Rendben van. Fektessék fel az aktát.

Aláírom. Nem is tudom pontosan kifejezni, hogy mi játszódik le bennem az utolsó pillanatban bekövetkezett kudarc óta. Szinte az eszemet vesztem ebben a zárkában, alig eszem, nem járkálok, de dohányzom szünet nélkül, egyik cigarettáról a másikra gyújtok. Szerencsére Dega alaposan ellátott dohánnyal. Mindennap sétálunk egy órát, a reggeli napsütésben, a büntetőzárkák udvarában.

Ma reggel a parancsnok bejött hozzám beszélgetni. Furcsa, hogy ő, akinek a legnagyobb baja lett volna belőle, ha sikerül a szökés, ő a legkevésbé dühös rám.

Mosolyogva mondja, hogy a felesége szerint teljesen normális, ha valaki meg akar szökni, feltéve, ha még nem rohadt el itt. Nagyon ügyesen próbálkozik, hogy igazoljam Carbonieri bűnrészességét. Az a benyomásom, hogy meggyőztem és megmagyaráztam neki, hogy

- 169 -

Carbonierinek gyakorlatilag nem állt módjában megtagadni azt a csekélységet, hogy segítsen lehúzni a gyékényeket.

Bourset bemutatta az írásos fenyegetést és tervrajzot, amit én szerkesztettem. Ami őt illeti, a parancsnok szilárd meggyőződése, hogy minden így történt. Megkérdem tőle, hogy mi a véleménye, vajon mennyit kaphat a lopásért. Azt mondja:

- Legfeljebb másfél évet.

Egy szó, mint száz, kezdek kikászálódni az örvényből, amelybe belekerültem. Kaptam egy levélkét Chataltól, az ápolótól. Értesít, hogy Bébert Celier a kórház egyik különszobájában van, s már folyik az internálás megszüntetési eljárása, méghozzá különös diagnózissal: májfekéllyel.

Biztosan az igazgatóság meg az orvos óvintézkedése, hogy megkíméljék a megtorlástól.

A zárkámban sohasem hipiselnek, és engem sem motoznak. Kihasználom, s kérek egy kést.

Azt ajánlom Naricnak meg Quenier-nek, hogy kérjenek szembesítést a műhely főfelügyelőjével, Bébert Celier-vel, az asztalossal meg velem, s beszéljék rá a parancsnokot, hogy csak a szembesítés után hozzon döntést őket illetően, olyan döntést, amilyet igazságosnak tart: figyelmeztetésben, szigorított büntetésben részesüljenek, vagy bocsássák szabadon őket a tábor területén.

A mai sétán Naric közölte velem, hogy a parancsnok belement. A szembesítés holnap tíz órakor lesz. A kihallgatáson részt vesz egy főfelügyelő, vizsgálóbírói minőségben. Egész éjjel töröm a fejem, mert meg akarom ölni Bébert Celier-t. De nem jutok semmire. Nem, túlságosan igazságtalan volna, ha ezért a szolgálatáért ezt az embert elszállítanák innen, s aztán a szárazföldről télakot vehetne, jutalmul azért, mert egy másikat megakadályozott. Igen ám, de halálra ítélhetnek, mert szándékos emberöléssel vádolhatnak. Tojok rá. Erre a következtetésre jutok, annyira el vagyok keseredve. Négy hónapi remény, öröm, félelem, hogy rajtakapnak, megannyi leleményesség, hogy végül is a siker küszöbén ilyen csúfos véget érjen egy spicli lepcses szája miatt. Lesz, ami lesz, holnap megpróbálom megölni Celier-t!

Az egyetlen lehetőség, hogy ne ítéljenek halálra, ha kést ránt elő. Evégből tüntetően mutogatnom kell neki nyitott bicskámat. Egészen biztos, hogy előveszi a sajátját. De ezt valamivel a szembesítés előtt, vagy közvetlenül utána kell véghezvinni. A szembesítés alatt nem ölhetem meg, mert akkor félő, hogy egy smasszer golyót ereszt belém. Így hát a smasszerek pontatlanságára számítok.

Egész éjszaka ezzel a gondolattal viaskodom. De nem tudom legyőzni. Csakugyan vannak az életben megbocsáthatatlan dolgok. Tudom, hogy nincs joga az embernek az öntörvénykezésre, de ez egy másik társadalmi osztályra vonatkozik. Hogyan is lehetne csak úgy elhessenteni a gondolatot, hogy egy ilyen alávaló egyénnel kíméletlenül el kell bánni? Én semmi rosszat nem tettem ennek az elvetemült ürgének, még csak nem is ismer. Mégis X év szigorítottra ítélt, pedig semmi baja sem volt velem. Csak azért akart befürdetni, hogy ő új életet kezdhessen. Nem, nem és nem! Nem hagyhatom, hogy büntetlenül kihasználja alávaló cselekedetét. Lehetetlen. Úgy érzem, elvesztem. Veszett a fejsze, vesszen a nyele is, ha én elvesztem, ő annál inkább vesszen. És ha halálra ítélnek? Igazán ostobaság volna egy ilyen alávaló ember miatt meghalni. Egyetlenegyet megfogadok magamban: ha nem rántja elő a kését, nem ölöm meg.

Egész éjszaka nem aludtam, egy teljes pakli dohányt elszívtam. Amikor reggel hatkor megkapom a kávét, már csak két cigarettám van. Pattanásig feszültek az idegeim, úgyhogy - bár tilos - a smasszer előtt megkérdezem a kávéosztótól:

- Tudnál nekem adni egypár darab cigarettát vagy egy kis dohányt, ha a főnök megengedi?

Teljesen kivagyok, Antartaglia úr.

- Persze, adj neki, ha van. Én nem dohányzom. Őszintén sajnállak, Pillangó. Én korzikai vagyok, szeretem a virtust, gyűlölöm az ocsmányságot.

Háromnegyed tízkor az udvarban vagyok, várok, hogy bemehessek a nagyterembe. Itt van Naric, Quenier, Bourset, Carbonieri. A smasszer, aki felügyel ránk, Antartaglia, a kávés felügyelője.

Korzikaiul beszél Carbonierivel. Annyit értek, hogy azt mondja neki, milyen szerencsétlenül járt, és hogy háromévi szigorítottat kockáztat. E pillanatban nyílik az ajtó, bejön az udvarba a kókuszpálmás arab, a műhelyajtó arab silbakja meg Bébert Celier. Amikor meglát, már-már visszakoznék, de a kísérő őr azt mondja neki:

- Jöjjön csak, álljanak ide félre, jobbra. Antartaglia, ne engedd, hogy beszéljenek.

Alig két méter választ el bennünket. Antartaglia azt mondja:

- 170 -

- A két csoport közt tilos a beszélgetés.

Carbonieri még mindig korzikaiul beszél a földijével, aki közben ügyel a két csoportra. A smasszer a cipőfűzőjét igazítja, intek Matthieunek, hogy menjen előbbre egy picit. Rögtön megérti, Bébert Celier-re néz, és kiköp feléje. Amikor a felügyelő kiegyenesedik, Carbonieri szünet nélkül szóval tartja, és annyira elvonja a figyelmét, hogy egy lépést előre tudok menni, s nem veszi észre.

A kezembe csúsztatom a késem. Egyedül Celier láthatja, váratlan gyorsasággal - minthogy a kése a nadrágja zsebében volt - belém vág, a kése a jobb karizmomba hatol. Én viszont balkezes vagyok, és villámgyorsan a markolatáig döföm a késem a mellkasába. Állatias üvöltés: - Ja-a-aj! - Eldől, mint egy zsák. Antartaglia pisztollyal a kezében azt mondja:

- Menj innen, kispajtás, menj innen. Nehogy még egyszer nekimenj, mert kénytelen lennék rád lőni, és azt nem akarom.

Carbonieri odamegy Celier-hez, a lábával megmozdítja a fejét. Korzikaiul mond valamit.

Megértem, hogy azt mondja: meghalt. Az őr megismétli:

- Add ide a késed, kispajtás.

Odaadom neki, pisztolyát visszateszi a tokjába, a vasajtóhoz megy és bekopog. Egy smasszer kinyitja, akinek azt mondja:

- Küldj hordágyért, egy hullát kell elvinni.

- Ki halt meg? - kérdi a smasszer.

- Bébert Celier.

- Jaj! Már azt hittem, Pillangó.

Visszavisznek a zárkánkba. A szembesítést felfüggesztették. Mielőtt bemennénk a folyosóra, Carbonieri azt mondja:

- Szegény Pilla, most aztán benne vagy a pácban.

- Igen, de én élek, neki meg kampec.

A smasszer egyedül jön vissza, óvatosan kinyitja az ajtót, és azt mondja, még mindig nagyon izgatottan:

- Kopogj az ajtón, mondd, hogy megsebesültél. Ő támadott először, én láttam.

És szép csendben becsukja az ajtót.

Bámulatos fickók ezek a korzikai smasszerek: vagy velejéig romlottak, vagy olyanok, akár egy falat kenyér. Dörömbölök az ajtón és kiabálok:

- Megsebesültem, vigyenek kórházba, köttessenek be.

A smasszer visszajön a büntetőrészleg felügyelőjével.

- Mi van veled? Mit lármázol?

- Megsebesültem, főnök.

- Ja! Megsebesültél? Azt hittem, nem talált el, amikor rád rontott.

- Belevágott a jobb karomba.

- Nyissa ki - mondja a smasszernek.

Az ajtó kinyílik, kimegyek. Csakugyan, jó mélyen belevágott.

- Bilincseljék meg, és vigyék a kórházba. Semmilyen ürüggyel ott ne hagyják. Amikor ellátták, hozzák vissza.

Amikor kimegyünk, a parancsnok társaságában vagy tíz smasszer van. A műhelyfelügyelő

azt mondja:

- Gyilkos!

Mielőtt válaszolhatnék, a parancsnok azt mondja neki:

- Hallgasson, Bruet felügyelő. Pillangót megtámadták.

- Ez hihetetlen - mondja Bruet.

- Én láttam, tanú vagyok rá - mondja Antartaglia. - És vegye tudomásul, Bruet úr, egy korzikai nem hazudik.

A kórházban Chatal orvost hív. El sem altat, helyi érzéstelenítést sem alkalmaz, úgy varr össze, szó nélkül rakja be a nyolc kapcsot. Meg se nyikkanok, hagyom, hadd csinálja. A végén azt mondja:

- Nem tudtam helyi érzéstelenítést adni, nincs több injekcióm. - Aztán hozzátette: - Rosszul tetted, amit tettél.

- 171 -

- Ugyan már! Semmiképpen se húzta volna sokáig a májfekélyével. Váratlan válaszomtól kővé dermed.

A vizsgálat folytatódik. Bourset felelősségét teljesen kizárták. Elfogadták, hogy megfenyegették, és én mindent megteszek, hogy elhiggyék. Bizonyítékok híján Naricot és Quenier-t is felmentették. Maradok én meg Carbonieri. Ami Carbonierit illeti, őt felmentik az állam tulajdonát képező javak eltulajdonításának vádja alól. Csak a szökésben való bűnrészesség marad a számláján. Nem kaphat többet hat hónapnál. Az én esetem azonban bonyolult. Valóban, minden rám nézve kedvező tanúvallomás ellenére, a vizsgálattal megbízott tiszt nem akarja engedni, hogy törvényes védelmet kapjak. Dega, aki látta az egész dossziét, azt mondja, hogy a vizsgálóbíró megveszekedettsége ellenére sem lehet, hogy halálra ítéljenek, mert tény, hogy megsebesítettek. A vád, hogy engem végképp eláztasson, a két arab tanúvallomására hivatkozik: én rántottam kést elsőnek.

A vizsgálat befejeződött. Várom, hogy Saint-Laurent-be vigyenek a hadbíróság elé. Egyre csak dohányzom, szinte nem is járkálok. Engedélyt kaptam újabb egyórás sétára, délutánra. A parancsnok vagy a felügyelők, kivéve a műhelyőrt meg a vizsgálatvezetőt, sohasem voltak bizalmatlanok velem. Nem beszélnek velem ellenségesen, és hagyják, hogy annyi dohányt vigyek be, amennyit akarok.

Pénteken kell elutaznom, most kedd van. Szerda reggel tíz óra tájt, már két órája vagyok az udvaron, amikor a parancsnok hívat, és azt mondja:

- Gyere velem.

Kíséret nélkül visz el. Megkérdem, hova megyünk, rákanyarodik a házához vezető útra.

Közben azt mondja:

- A feleségem szeretne látni, mielőtt elmégy. Nem akartam megijeszteni, hogy fegyveres őrrel kísértetlek. Remélem, jól viseled magad.

- Igen, parancsnok.

A házába érünk:

- Juliette, elhoztam a védenced, ahogyan megígértem. De délre vissza kell vinnem.

Majdnem egy órát beszélgethetsz vele. - És tapintatosan visszavonul.

Juliette odajön hozzám, a vállamra teszi a kezét, miközben egyenesen a szemembe néz.

Fekete szeme csillog, már csak azért is, mert könnyben úszik, de szerencsére visszatartja a sírást.

- Megőrültél, barátom. Ha megmondtad volna, hogy el akarsz menni, azt hiszem, tudtam volna neked segíteni. Megkértem a férjemet, hogy minden lehetőt tegyen meg érted, de azt mondta, hogy sajnos, nem tőle függ. Először is azért hívattalak, hogy lássam, milyen állapotban vagy.

Gratulálok a bátorságodhoz, különben jobb színben talállak, mint gondoltam volna. Másodszor pedig azért, mert ki akarom neked fizetni a halat, amit olyan nagylelkűen nekem ajándékoztál hónapokon át. Tessék, itt van ezer frank, ennyit tudok adni. Sajnálom, hogy többet nem tehetek érted.

- Ide figyeljen, asszonyom, nincs szükségem pénzre. Könyörgök, értse meg, hogy nem fogadhatom el, szerintem bemocskolnám a barátságunkat. - És visszaadom a nagylelkűen felajánlott két darab ötszáz frankost. - Nagyon kérem, ne is erősködjék.

- Ahogy akarod - mondja. - Egy könnyű kis ánizst?

És ez a csodálatos nő, több mint egy órán át, szinte lelket önt belém kedves szavaival. Úgy gondolja, hogy annak a piszoknak a meggyilkolásáért felmentenek, ami a többit illeti, másfél, két évet kaphatok érte. Amikor eljövök, hosszan szorongatja a kezem, és azt mondja:

- Viszontlátásra, sok szerencsét. - És zokogásban tör ki.

A parancsnok visszavisz a büntetőrészlegbe. Útközben azt mondom neki:

- Parancsnok, a maga felesége a világ legnemesebb asszonya.

- Tudom, Pillangó, nem neki való az itteni élet, túlságosan kegyetlen. De hát mit tegyünk?

Végül is négy év múlva visszamegyünk.

- Kihasználom az alkalmat, parancsnok, hogy kettesben vagyunk, s megköszönöm, hogy a lehető legjobban bánt velem, annak ellenére, hogy sok kellemetlenséget okoztam volna, ha sikerül.

- Bizony, kiadós fejfájást okoztál volna. De ennek ellenére, akarod tudni a véleményem?

Megérdemelted volna, hogy sikerüljön. - És a büntetőrészleg ajtajában hozzáteszi. - Ég áldjon, Pillangó. Isten óvjon, nagy szükséged lesz rá.

- 172 -

- Isten vele, parancsnok.

Hát igen! nagy szükségem lett volna Isten segítségére, mert a hadbíróság elnöke - négysávos csendőrparancsnok - kíméletlen volt. Három évet kaptam az állam tulajdonát képező javak elsikkasztásáért, a sírgyalázásért és szökési kísérletért, továbbá Celier meggyilkolásáért öt év különbüntetést. Összesen nyolc év szigorítottat. Ha nem sebesültem volna meg, biztos, hogy halálra ítél.

Ez a szigorú bíróság engedékenyebbnek mutatkozott egy bizonyos Dankosky nevű

lengyellel, aki két embert ölt meg. Csak öt évet akasztott le, pedig nála az előre megfontolt szándék kétségtelen volt.

Dankosky pék volt, és csupán a kovászt csinálta. Csak hajnali háromtól négyig dolgozott.

Minthogy a sütöde a rakparton volt, a tenger partján, minden szabad idejét horgászással töltötte.

Nyugodt fickó volt, rosszul beszélt franciául, senkivel sem barátkozott. Életfogytiglani kényszermunkájában minden gyengédségét egy gyönyörű, fekete, zöld szemű macskára pazarolta, amellyel szinte együtt élt. Együtt aludtak, a macska úgy ment utána a munkába, mint egy kutya, hogy ne legyen egyedül. Egyszóval az állat és az ember kimondhatatlanul szerette egymást. A macska horgászni is elkísérte, s ha éppen nagy volt a hőség, s nem akadt valami árnyékos zugra, egyedül ment vissza a pékségbe, és lefeküdt a barátja függőágyára. Délben, amikor kongattak, a lengyel elé indult, és ugrándozott a kis halért, amelyet a férfi az orra előtt táncoltatott, míg el nem kapta. A pékek mind együtt laknak, a sütöde melletti teremben. Egy napon két fegyenc, Corrazi meg Angelo meghívják Dankoskyt nyulat enni, amelyet Corrazi készített el pörköltnek, ezt legalább hetente egyszer megcsinálta. Dankosky leül, velük eszik, egy üveg borral még hozzá is járul a vacsorához. Este a macska nem jön haza. A lengyel hiába keresi mindenütt. Eltelik egy hét, a macska sehol. Társa elvesztése miatt Dankosky búskomor, semmihez sincs kedve. Valóban szomorú volt, hogy az egyetlen lény, amelyet szeretett, és amely viszonozta is vonzalmát, ilyen titokzatosan eltűnt. Az egyik felügyelő feleségének tudomására jutott a pék határtalan fájdalma, s felajánl neki egy kiscicát. Dankosky nem fogadja el, és méltatlankodva kérdezi az asszonytól, hogyan képzeli, hogy másikat is tudna szeretni, mint a sajátját: ezzel súlyosan megsértené az ő

drága, eltűnt macskája emlékét - mondta.

Egyik nap Corrazi megüt egy péktanoncot, aki egyúttal a kenyérosztó is. A tanonc nem a pékeknél aludt, de a táborhoz tartozott. A tanonc bosszúból felkeresi Dankoskyt, s amikor rátalál azt mondja neki:

- Tudd meg, hogy azon a nyúlvacsorán, amire Corrazi meg Angelo meghívott, a te macskádat ettétek meg!

- Bizonyítsd be! - mondja a lengyel torkon ragadva a fiút.

- A csónakház mögött, valamivel messzebb, van egy mangófa, láttam, amikor Corrazi oda ásta a macskád irháját.

A lengyel mint egy eszebódult megy megnézni, és csakugyan megtalálja az irhát. A már oszló, félig elrohadt fejét kiveszi. Tengervízben megmossa, kiteszi a napra száradni, aztán patyolatfehér vászonba bugyolálja, és egy száraz helyen, jó mélyre, nehogy ellepjék a hangyák, eltemeti. Legalábbis így mesélte el nekem.

Éjszaka egy petróleumlámpa gyér fényénél, a pékek termének közepén, egy vaskos padon, Corrazi meg Angelo zsugázik. Dankosky negyvenöt év körüli férfi, középtermetű, zömök, deltás vállú, nagyon erős. Előkészített egy keményfa husángot, olyan nehéz volt, akár egy vasbunkó, hátulról odalopakodott, és szó nélkül, teljes erejéből kupán vágta mind a kettőt. A koponyák úgy válnak ketté, akár két gránátalma, és a velő a földre folyik belőlük. Eszeveszett dühében nem elégszik meg azzal, hogy megölte őket, összekaparja az agyvelejüket és a helyiség falára keni.

Minden csak úgy csurog a vértől meg a velőtől.

Engem ugyan nem értett meg a csendőrparancsnok, a hadbíróság elnöke, Dankoskyt ellenben, a két előre kitervelt gyilkosságért, szerencsére megértette, olyannyira, hogy csak öt évre ítélték.

MÁSODSZOR A SZIGORÍTOTT BÖRTÖNBEN

- 173 -

A lengyellel összebilincselve megyek vissza a Szigetekre. Nem sokáig hagytak bennünket a saint-laurent-i zárkában! Hétfői napon érkeztünk meg, csütörtökön hadbíróság elé álltunk, és pénteken reggel már behajóztunk a Szigetek felé.

Tizenhatan megyünk vissza a Szigetekre, közülünk tizenkét szigorított. Egész úton tombol a tenger, a hajóhídon gyakran átcsap egy-egy nagyobb hullám. Annyira kétségbe vagyok esve, hogy már-már azt kívánom, süllyedne el ez az ócska bárka. Senkivel sem beszélek, a nedves szélben, amely az arcomat verdesi, magamba roskadok. Nem védekezem, ellenkezőleg. Szándékosan hagyom, hogy a kalapomat elvigye a szél, a nyolcévi szigorítottban nem lesz rá szükségem. A széllel szemben, fulladozva szedem a vadul tomboló levegőt. Miután hajótörést áhítottam, magamhoz térek: "Bébert Celier-t felfalták a cápák, én harmincéves vagyok, és nyolc évet kell lehúznom." De vajon ki lehet bírni nyolc évet az emberfaló falai közt?

Tapasztalataimból ítélve, azt hiszem, hogy lehetetlen. Az elképzelhető legnagyobb ellenállás négy-öt év lehet. Ha nem ölöm meg Celier-t, csak három évet kapok, vagy talán csak kettőt, mert a gyilkosság mindent súlyosbított, még a szökést is. Nem kellett volna megölnöm azt a szarevőt. Az én emberi feladatom önmagammal szemben nem az öntörvénykezés, hanem mindenekelőtt, és mindenekfelett, élni, élni, hogy megszökhessem. Hogyan követhettem el ilyen szarvashibát? Nem beszélve róla, hogy kis híján ez a szemét ölt meg engem. Élni, élni, élni, ez kellett volna, hogy legyen, és kell, hogy legyen a hitvallásom.

A felügyelők közt, akik a szállítmányt kísérik, van egy őr, akit az emberfalóban ismertem meg. Nem tudom, hogy hívják, de majd megveszek, hogy megkérdezzek tőle valamit.

- Főnök, szeretnék valamit kérdezni magától.

Csodálkozva jön oda hozzám, és megkérdi:

- Mit?

- Tud olyan emberről, aki kibírt nyolc év szigorított büntetést?

Gondolkozik, aztán azt mondja:

- Nem, több olyanról tudok, aki öt évet lehúzott, sőt nagyon jól emlékszem egyre, aki elég jó állapotban és ép ésszel jött ki hat év után. A Szigorítottban voltam, amikor szabadult.

- Köszönöm.

- Nincs mit - mondja a smasszer. - Ugye, te nyolc évet kaptál?

- Igen, főnök.

- Csak úgy kerülhetsz ki, ha sohasem kapsz különbüntetést.

És elmegy.

Ez a mondat nagyon fontos. Igen, csak akkor jutok ki élve, ha sohasem kapok különbüntetést. Csakugyan, a büntetés általában a táplálék egy részének vagy az egésznek a megvonása egy bizonyos időre, következésképpen, még ha az ember visszatér is a rendes táplálkozáshoz, sohasem tud újra talpra állni. Néhány szigorúbb büntetés, és az ember nem bírja ki, beledöglik. Tanulság: nem szabad kókuszt és cigarettát elfogadnom, sőt még írnom vagy levelet kapnom sem.

A hátralevő úton egész idő alatt ezen az elhatározásomon rágódom. Semmi, a világon semmi kapcsolat, sem a kintiekkel, sem a bentiekkel. Támad egy ötletem: az egyetlen mód, hogy kockázat nélkül jobb kaját kapjak, ha valaki odakint lefizeti a levesosztókat, hogy délben a legnagyobb és a legjobb húst válasszák nekem. Egyszerű, mert az egyik adja a húslevest, utána jön a másik egy tálcával, s a csajkába tesz egy darab húst. Annyi az egész, hogy jól belemeríti a kanalát a kondérba, és a lehető legtöbb zöldséget adja. Ez az ötlet kissé megnyugtat. Csakugyan, egész tisztességesen elverhetem az éhemet, szinte jól is lakhatom, ha ez az elképzelésem sikerül. Nekem annyi dolgom marad, hogy a lehető leghosszabb időre elrepüljek, és sokat álmodozzam kellemes eseményekről, hogy meg ne bolonduljak.

Megérkezünk a Szigetekre. Délután három óra van. Alig szállunk ki, máris látom Juliette világossárga ruháját, a férje mellett. A parancsnok hozzám siet, még mielőtt sorba állhatnánk, és megkérdi:

- Mennyi?

- Nyolc év.

- 174 -

Visszamegy a feleségéhez, megmondja neki. Bizonyára beleszédül, mert leül egy kőre.

Látom: teljesen összetört. A férje karon fogja, az asszony feláll, és miután hatalmas szemével nagyon beszédes tekintetet vet rám, mindketten elmennek, hátra sem néznek.

- Mennyi, Pillangó? - kérdi Dega.

- Nyolc év szigorított börtön.

Egy szót sem szól, rám sem mer nézni. Galgani jön, de mielőtt megszólalna, azt mondom neki:

- Ne küldj semmit, és ne írjál. Ilyen hosszú büntetéssel nem kockáztathatom meg a különbüntetést.

- Értem.

Aztán halkan, gyorsan hozzáteszem:

- Próbáld elintézni, hogy délben meg este a lehető legjobban szolgáljanak ki. Ha sikerül elintézned, talán még viszontlátjuk egymást. Isten veled.

Szándékosan elindulok az első csónak felé, amely majd a Szent Józsefre visz bennünket.

Mindenki úgy néz rám, mint egy koporsóra, amelyet éppen a sírgödörbe eresztenek. Senki sem szól egy árva szót sem. A rövid úton Chaparnak is megmondom, amit Galganinak mondtam. Azt válaszolja:

- Ezt el lehet intézni. Bátorság, Pilla. - Aztán azt kérdi: - Matthieu Carbonieri?

- Bocsáss meg, hogy megfeledkeztem róla. A hadbíróság elnöke kérte, hogy újabb adatokkal egészítsék ki az ügyét, mielőtt döntenének. Ez jó vagy rossz jel?

- Azt hiszem, jó.

A tizenkét emberből álló oszlop első sorában haladok, amely felfelé kapaszkodik a Börtön felé. Gyorsan megyek, furcsa, de szinte vágyom, hogy már egyedül maradjak a zárkámban. Úgy megszaporázom a lépteim, hogy a smasszer azt mondja:

- Csak lassan, Pillangó. Azt hinné az ember, hogy sürgős magának visszatérni abba a házba, amelyet nem is olyan régen hagyott el.

Megérkezünk.

- Pucérra! Bemutatom maguknak a Szigorított Börtön igazgatóját.

- Sajnálom, hogy visszakerült, Pillangó - mondja.

Aztán: "Szigorítottak ide stb." A szokásos beszéd.

- A épület 127-es zárka. Ez a legjobb, Pillangó, mert a folyosó ajtajával szemben van, és így több fényt kapsz, és mindig jó levegő lesz nálad. Remélem, hogy jól viseled magad. Nyolc év hosszú idő, de ki tudja, talán, ha kifogástalanul viselkedsz, némi kegyelmet kaphatsz, egy-két évet.

Szívből kívánom neked, mert bátor ember vagy.

Itt vagyok a 127-esben. Csakugyan éppen egy nagy rácsos ajtóval szemben, amely a folyosóra nyílik. Noha már majdnem hat óra, még mindig elég világos van itt. Ennek a zárkának még az a rohadt szaga sincs, mint az első cellámnak. Ez egy kicsit feldob: "Jó öreg Pillangó, ez az a négy fal, amely nyolc éven át az életed tanúja lesz. Ne számold a hónapokat és az órákat, semmi értelme: Ha elfogadható mértékegységet akarsz, félévekben kell számolnod. Tizenhat félév, és újra szabad vagy. Mindenesetre van egy előnyöd. Ha itt döglesz meg, legalább annyi elégtételed lesz, hogy ha nappal halsz meg, világosban halsz meg. Ez nagyon fontos. Igazán nem lehet valami kedélyes dolog sötétben megdögleni. Ha beteg vagy, az orvos itt legalább látja a pofádat. Igazán nem tehetsz magadnak szemrehányást azért, mert szökéseddel újra élni akartál, és Istenemre mondom, azért sem, mert megölted Celier-t. Képzeld csak el, mit szenvednél, ha arra gondolnál, hogy míg te itt vagy, ő télakot vett. Bízzuk az időre. Hátha lesz amnesztia, háború, földrengés, tájfun, ami szétrombolja az erődöt. Miért is ne? Hátha akad egy rendes ember, akinek, hazatérve Franciaországba, sikerül megindítania a franciákat, akik kiharcolják a Büntetésvégrehajtó Hatóságnál, hogy szüntesse meg a lenyakazásnak ezt a módját, amikor nyaktiló nélkül végeznek az emberekkel. Vagy talán akad egy megcsömörlött orvos, aki elmondja az egészet egy újságírónak, vagy egy papnak, vagy tudom is én? Mindenesetre, Celier-t már rég megemésztették a cápák. Én meg itt vagyok, megőriztem a méltóságomat, élve kell kikerülnöm ebből a sírboltból."

Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc, egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc, újra mászkálni kezdek, azonnal elkapom a kellő fejtartást, karmozdulatot, lépéseim pontos hosszát, aminek biztosítani kell, hogy az ingaóra kifogástalanul működjék. Úgy döntök, hogy csak két órát járok

- 175 -

délelőtt és kettőt délután, amíg meg nem tudom, hogy számíthatok-e a kivételes mennyiségű

kosztra. Nem szabad azzal kezdeni, hogy az első zaklatott napokban feleslegesen pazaroljam az erőmet.

Igen, szomorú, hogy az utolsó pillanatban vallottam kudarcot. Igaz ugyan, hogy ez csak a télak első része volt, még szerencsésen át kellett volna kelnem több mint ötszáz kilométeren ezzel a törékeny tutajjal. És attól függően, hol érünk partot, újabb télakot kellett volna venni. Ha a vízre ereszkedés jól sikerül, a három liszteszsákból készített vitorla több mint tíz kilométer óránkénti sebességgel hajtotta volna a tutajt, Legfeljebb tizenöt, de talán tizenkét óra alatt is partot értünk volna. Természetesen csak ha esett volna napközben, mert csakis esőben kockáztathattuk volna meg a vitorlák felhúzását. Úgy rémlik, mintha a következő napon, hogy zárkába dugtak, esett. De nem vagyok biztos benne.

Arra gondolok, hogy milyen hibákat követtünk el, miben tévedtünk. Csak kettőt találok. Az első hiba: az asztalos túlságosan jó, túlságosan biztonságos tutajt akart szerkeszteni, ráadásul a kókuszok elhelyezésére egy külön ládát kellett csinálnia, vagyis szinte két egymásba helyezhető

tutajt készített. Ezért aztán túl sok időbe tellett, hogy a sok alkatrész titokban kellő pontossággal elkészüljön.

A második, a súlyosabbik. Celier-t az első komoly gyanú után, még aznap éjjel, meg kellett volna ölnöm. Ha megtettem volna, Isten tudja, hol lennék most! Még ha a szárazföldön valami baj történik is, vagy ha a vízre ereszkedés pillanatában kapnak el, akkor is csak legfeljebb három évet kapok és nem nyolcat, és legalább örülnék, hogy vittem valamire. Vajon hol lennék, ha minden simán ment volna, a Szigeteken vagy a szárazföldön? Ki tudja? Talán éppen Bowennel csevegnék Trinidadban vagy Curacaón, Irénée de Bruyne püspök oltalma alatt. És onnan már csak akkor utaznánk el, ha bizonyosak volnánk benne, hogy valamelyik nemzet befogad bennünket. Ellenkező

esetben simán visszamehetnék egyedül, egy kis hajón, egyenest a Guajirára, a törzsemhez.

Nagyon későn aludtam el, és aránylag rendesen aludtam. Az első éjszaka nem volt nagyon lehangoló. Élni, élni, élni. Valahányszor, mikor már-már elcsüggedek, háromszor is el kell ismételnem a szállóigémet: "Amíg élek, addig éltet a remény."

Egy hét telt el. Észrevettem, hogy tegnap óta változott az adagom. Délben remek darab főtt hús, este pedig egy egész csajka sűrű lencse, szinte nem is volt rajta lé. "A lencsében vas van, az nagyon jót tesz az egészségnek." Örvendezek, akár egy gyerek.

Ha továbbra is így lesz, akkor naponta tíz-tizenkét órát mászkálhatok, és akkor este fáradtan fel tudok majd röppenni a csillagok közé. De nem, nem kalandozom, a földön vagyok, a szilárd talajon, azokra a fegyencekre gondolok, akiket a Szigeteken megismertem. Mindegyiknek megvan a maga története, a régi és a mostani. Aztán eszembe jutnak a Szigeteken elterjedt legendák is. Az egyik a harang legendája, meg is fogadom magamban, ha egyszer újra visszakerülök a Szigetekre, utánajárok.

Mint már mondtam, a fegyenceket nem temetik el, hanem a Szent József és Királysziget közt egy cápáktól hemzsegő helyen a tengerbe dobják. A hullát két liszteszsákba teszik, a lábára kőtelet kötnek, kővel a végén. A hajó elején vízszintesen fekszik egy négyszögletes láda, mindig ugyanaz. Amikor a kijelölt helyre érnek, a fegyenc evezősök vízszintesre emelik az evezőjüket, a hajópalánk magasságában. Valaki megdönti a ládát, egy másik kinyit valamiféle csapóajtót. Ekkor a holttest a vízbe csúszik. A cápák egészen bizonyos, hogy azonnal elharapják a követ tartó kőtelet. A hulla így sohasem merül nagyon mélyre. A felszínre vetődik, és a cápák elkezdenek marakodni a zsákmányukon. Akik már látták, azok szerint iszonyú látvány, ahogy a cápák megesznek egy hullát, mert - különösen ha nagyon sokan vannak - mindig felhozzák a halotti leplet a tartalmával együtt, s széttépve a liszteszsákokat, nagy darabokat tépnek ki a hullából, és elvonulnak vele.

Pontosan úgy történik, ahogyan leírtam, de egyetlen dologra nem tudtam fényt deríteni. A foglyok, kivétel nélkül, azt állítják, hogy a cápákat a harangzúgás csalja oda, mert a kápolnában mindig megkongatják a harangot, ha valaki meghal. Előfordul, hogy az ember este hatkor a Királysziget csúcsán van, s van olyan nap, hogy egyetlen cápa sincs. Ha azonban a kis templomban megkondul a harang, pillanatokon belül odacsődülnek a cápák, várják a hullát, mert semmi mással nem lehet magyarázni, hogy pontosan ebben az időben mindig odajönnek. Remélem, hogy engem nem szolgálnak fel a Királysziget cápáinak hasonló körülmények közt. Ha élve felfalnak télak

- 176 -

közben, annyi baj legyen, legalább a szabadságomért halok meg. De hogy valamilyen betegségben meghaljak a zárkában, azt már nem, nem szabad, hogy megtörténjék.

Minthogy mindig jóllakom, mert a barátaimnak sikerült megszervezniük ellátásomat, egészségem kifogástalan. Reggel hét órától este hatig megállás nélkül járkálok. Éppen ezért az esti csajkának hamar a fenekére nézek, mindig csurig teszik szárazfőzelékkel, babbal, lencsével, tört borsóval vagy zsíros rizzsel. Mindig megeszem az egészet, jó étvággyal. A járás jót tesz, egészséges fáradtságot érzek, és már járkálás közben is sikerül kettős életet élnem. Tegnap például az egész napomat egy pici Ardéche vidéki réten töltöttem, amelyet Favras-nak hívnak. Amikor anyám meghalt, gyakran utaztam el a nagynénémhez néhány hétre, az anyám nővére volt, és a kis község tanítónője. Szóval, tegnap lélekben a gesztenyésben jártam, gombát szedtem, majd hallottam kispajtásomat, a juhpásztort, ahogy utasításokat ad a juhászkutyának, a kutya pedig visszaterel egy elbitangolt bárányt, vagy megfenyít egy túlságosan fürge lábú kecskét. Sőt, mit több, még a vastartalmú hűs forrás ízét is éreztem a számban, élveztem a parányi buborékok bizsergését, amelyek az orromba szálltak. A tizenöt évvel ezelőtti pillanatok ilyen élethű felidézése, az a képesség, hogy ilyen élénken újraélhessem őket, csakis a magánzárkában lehetséges, távol minden zajtól, a legteljesebb csendben. Még Outine néni ruhájának sárga színére is emlékszem. Hallom a szél zúgását a gesztenyefák lombjai közt, egy-egy gesztenye koppanását a száraz földön, vagy azt a halk neszt, ha avarra esik. Egy hatalmas vaddisznó bukkant elő a rekettyésből, és annyira megijesztett, hogy eszeveszetten futni kezdtem, miközben a gomba legnagyobb részét elvesztettem.

Igen, az egész napot (járkálás közben) Favras-ban töltöttem a nénivel meg Julien kispajtásommal, a lelenc juhpásztorral. Senki sem tudja megakadályozni, hogy elringatózzam ezekben a gyengéd, világos, tiszta, újraélt emlékekben, és hogy élvezzem a belőlük áradó nyugalmat, amelyre olyan nagy szüksége van megsebzett lelkemnek.

A társadalom szemében az emberfaló számtalan zárkájának egyikében vagyok. A valóságban azonban egy egész napot elloptam tőlük, Favras-ban töltöttem, a legelőn, a gesztenyésben, sőt még forrásvizet is ittam az Őszibarackfáról elnevezett forrásból.

Eltelt az első félév. Megfogadtam magamban, hogy félévekben számolok, így hát megtartottam az ígéretem. Csak ma reggel csökkent tizenhatról tizenötre... Már csak tizenöt félév.

Csináljunk mérleget. Ebben a félévben semmiféle személyes incidens nem volt. Ugyanaz a táplálék, de még mindig elegendő mennyiség, úgyhogy az egészségem nem szenvedett kárt.

Körülöttem sok az öngyilkos, az őrült, szerencsére elég hamar elviszik őket. Igazán lehangoló hosszú órákon vagy napokon át hallgatni, ahogy kiabálnak, panaszkodnak vagy jajgatnak. Elég jó trükköt eszeltem ki, bár a fülnek nem tesz jót. Levágok egy-egy darab szappant és mind a két fülemet bedugom vele, hogy ne halljam ezeket az iszonytató kiáltásokat. Sajnos, a szappantól fáj a fülem, és egy-két nap után folyni kezd.

Mióta a fegyenctelepen vagyok, most először alacsonyodtam le odáig, hogy valamit kérjek a smasszertől. Az egyik felügyelő, aki a levest osztja, Montélimarba való, közel az én szülőföldemhez. Még a Királyszigeten ismertem meg, és arra kértem, hozzon nekem viaszgolyókat, hogy valahogyan elviseljem a bolondok lármáját, amíg el nem viszik őket. Másnap egy akkora viaszgolyót hozott, mint egy dió. Hihetetlen megkönnyebbülés, hogy nem kell többé hallanom ezeket a szerencsétleneket.

Már egészen hozzáedződtem az óriási százlábúakhoz. Fél év alatt egyetlenegyszer csípett meg. Amikor felébredek, s egy ilyen állat mászkál a meztelen testemen, egészen jól bírom. Az ember mindenhez hozzászokik, önuralom kérdése, mert a lábával meg a csápjával rettentően csiklandoz. De ha az ember rosszul kapja el, megcsípi. Inkább meg kell várni, amíg lemászik, aztán megkeresni és agyontaposni. A cementpadkámon mindig van két-három pici darab friss kenyér. A kenyér illata mindig oda vonzza, mindenképpen odamegy. Akkor megölöm.

Van egy rögeszmém, amelyet el kell hessegetnem. Miért nem öltem meg Bébert Celier-t még azon a napon, amikor gyanítani kezdtük ocsmány szerepét? Nos, szüntelenül vitába szállok önmagammal: mikor van joga ölni az embernek? Arra a következtetésre jutok: a cél szentesíti az eszközt. Az én célom az volt, hogy sikerüljön a télakom, sikerült elkészíttetnem egy jó tutajt, és biztos helyen elrejteni. Az indulás egy napon múlott. Minthogy az utolsó előtti alkatrésznél már tudtam, hogy milyen veszély fenyeget Celier részéről, az alkatrész azonban csodák-csodája mégis megérkezett a rendeltetési helyére, habozás nélkül meg kellett volna ölnöm. És ha tévedtem volna,

- 177 -

ha a látszat csal? Ártatlan embert öltem volna. Micsoda borzalom! De ostobaság, hogy lelkiismereti kérdést csinálok belőle, én, az életfogytiglanra ítélt fegyenc - mi több, az életfogytiglan tetejébe még nyolc év szigorított börtönt kaptam.

Mit képzel egy magamfajta söpredék, akit úgy kezelnek, mint a társadalom szemetjét?

Szeretném tudni, vajon az a tizenkét hájfejű esküdt, aki elítélt, eltűnődött-e magában egyszer is, hogy valóban lelkiismeretesen cselekedett-e, amikor ilyen súlyos büntetést mért rám. És vajon az ügyész, akinek még nem tudom pontosan, hogy mivel fogom kitépni a nyelvét, gondolt-e rá, hogy nem volt-e túlságosan kemény a vádbeszéde. Bizonyára már az ügyvédeim se emlékszenek rám.

Biztosan semmitmondó szavakkal beszélnek arról "a sajnálatos Pillangó-ügyről" az 1932-es esküdtszéki tárgyaláson. "Tudják, kedves kollégáim, azon a napon nem voltam valami jó formában, ráadásul Pradel főügyész-helyettes a legjobb napját fogta ki. Mint a vád képviselője, mesterien két vállra fektette a védelmet. Igazán első osztályú ellenfél."

Úgy hallom ezt, mintha Raymond Hubert mellett állnék, aki az ügyvédekkel cseveg valamilyen nagyvilági összejövetelen, vagy még inkább az Igazságügyi Palota egyik folyosóján.

Egyetlenegy valakit ismerek, Bévin elnököt, aki biztosan feddhetetlen és becsületes bíró. Ez a pártatlan ember bizonyára felveti a kollégáinak, vagy valahol egy estélyen, hogy milyen veszélyes az esküdtekre bízni egy ember elítélését. Bizonyára kifejti, természetesen választékos szavakkal, hogy a tizenkét hájfejű esküdt nincs felkészülve ilyen nagy felelősségre, hogy túlságosan a vád vagy a védelem bűvös hatása alá kerülnek, attól függően, hogy melyik a csillogóbb ebben a szópárbajban, hogy meggondolatlanul és gyorsan felmentenek vagy elítélnek valakit anélkül, hogy tudnák, miért, és egyszerűen a szerint a pozitív vagy negatív hangulat szerint ítélkeznek, amelyet a két fél közül az erősebbik keltett.

Az elnök meg a családom is, igen, talán a családom is, haragszik rám a sok kellemetlenség miatt, amit bizonyára okoztam nekik. Biztosan tudom, hogy szegény apám nem panaszolja, hogy a fia ilyen keresztet rakott a vállára. Csak cipeli a nehéz keresztet, s nem vádolja a kölykét, nem illeti szemrehányásokkal, pedig, minthogy tanító és törvénytisztelő polgár, azt tanítja, hogy meg kell érteni és el kell fogadni a törvényeket. Biztos vagyok benne, hogy a lelke mélyén így kiált fel:

"Mocsok népség, megöltétek a fiamat, vagy ami még ennél is rosszabb, csöppenként folyatjátok ki a vérét, pedig még csak huszonöt éves!" Ha tudná, hogy hol van a kölyke, hogy mit csinálnak vele, képes lenne anarchistává válni.

Ma éjszaka az emberfaló sokkal inkább rászolgált a nevére, mint bármikor eddig.

Megtudtam, hogy ketten felakasztották magukat, egy pedig megfulladt, rongyokkal teletömte a száját meg az orrlyukát. A 127-es zárka közel van ahhoz a helyhez, ahol az őrségváltás történik, és olykor néhány szófoszlányt elkapok az őrök beszélgetéséből. Ma reggel például nem beszeltek elég halkan, és így jól hallottam, amit az éjszakai balesetekről meséltek.

Megint eltelt egy félév. Mérleget csinálok, és épp az imént véstem a falba egy szép "14"-est.

Van egy szögem, csak félévenként használom. Igen, mérleget csinálok, egészségem még mindig kifogástalan, és a hangulatom nagyon jó.

Minthogy sokat kalandozom a csillagok közt, nagyon ritkán kerít hatalmába a csüggedés.

Elég gyorsan túlteszem magam rajta, és valóságos utazásokat teszek, minden részletre kitérve, vagy álmodozom, ami elűzi sötét gondolataim. Celier halála nagy segítségemre van a keserű pillanatok legyőzésében. Azt gondolom magamban: Én élek, élek, élek, és élnem, élnem, élnem kell, hogy egy napon majd újra szabadon élhessek. Ő, aki megakadályozott a szökésben, ő meghalt, ő sohasem lesz szabad, de én szabad leszek, szabad leszek egyszer, az biztos, holtbiztos. Mindenesetre, ha harmincnyolc éves koromban kikerülök, még nem leszek öreg, és a következő télak lesz az igazi, biztos vagyok benne.

Egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc, egy, kettő, három, négy, öt, hátra arc. Néhány napja a lábam megkékült, és vérzik az ínyem. Beteget jelentsek? Hüvelykujjamat a lábamba nyomom, és ott marad a helye. Mintha tele volnék vízzel. Már egy hete nem tudok tíz vagy tizenkét órát járni, pusztán hat órát, azt is kétszerre, s attól is halálosan fáradt vagyok. Amikor fogat mosok, már nem tudom úgy megdörzsölni a beszappanozott durva törülközővel, hogy ne fájjon, és ne vérezzék nagyon. Sőt tegnap egy fogam magától kiesett, fent az egyik metszőfogam.

- 178 -

Valóságos forradalommal ér véget az újabb félévem. Csakugyan, tegnap mindannyiunknak ki kellett dugnia a fejét, egy orvos végigment, és mindenkinek megnézte az ínyét. És ma reggel, amikor éppen másfél éve vagyok ebben a cellában, az ajtóm kinyílik, és azt mondják:

- Jöjjön ki, álljon a fal mellé, és várjon.

Én voltam az első az ajtónál, körülbelül hetvenen jöttek ki. "Vigyázz, balra át." Most utolsó vagyok a sorban, amely az épület másik vége felé indul, és kimegy az udvarra.

Kilenc óra van. Egy fiatal dögész, rövid ujjú khakiingben a szabadban ül, egy kis faasztal mellett. Körülötte ápoló-fegyen-cek meg egy ápoló-felügyelő. Mindenki, a dögészt is beleértve, ismeretlen. Tíz smasszer, karabéllyal a kezében, fedezi a szertartást. A parancsnok meg a felügyelők állva, szótlanul nézik a jelenetet.

- Mindenki pucérra - kiáltja a felügyelő. - A holmijukat fogják a hónuk alá: Kérem az elsőt.

A neved?

-X...

- Nyisd ki a szád, tedd szét a lábad. Ezt a három fogát húzzák ki. Először jódos alkoholt, aztán kékmetilt, naponta kétszer étkezés előtt kalánfű-szirupot.

Én kerülők utolsónak sorra.

- A neved?

- Charriére.

- Még, ilyet, te vagy az egyetlen, aki jó bőrben van. Mostanában jöttél?

- Nem.

- Mióta vagy itt?

- Másfél éve.

- Miért nem vagy olyan sovány, mint a többiek?

- Nem tudom.

- Jó, hát akkor én majd megmondom. Mert jobban zabálsz, mint ők, vagy nem onanizálsz annyit, mint ők. Mutasd a szád, a lábad. Naponta két citrom: reggel egy, este egy. Szopogasd a citromot, a levével kenegesd az ínyed, skorbutod van.

Jódos alkohollal megtisztítják az ínyemet, aztán bekennek kékmetillel, s kapok egy citromot.

Hátra arc, én vagyok a sorban az utolsó, és visszamegyek a zárkámba.

Ami az imént történt, valóságos forradalom: kivezették a betegeket az udvarba, napfényre vitték őket, és rendesen megvizsgáltatták őket egy orvossal. Ilyen még sose volt a Szigorítottban.

Mi történt? Talán akadt végre valahára egy orvos, aki nem volt hajlandó néma cinkosa lenni ennek a hírhedt szabályzatnak? Ezt a dögészt, aki később a barátom lett, Germain Guibertnek hívják.

Indokínában halt meg: A felesége írta meg nekem Maracaibóba, Venezuelába, sok évvel e nap után.

Tíznaponként vizsgálat a napon. Mindig ugyanaz a gyógymód: jódos alkohol, kékmetil, két citrom. Állapotom nem súlyosbodik, de nem is javul. Kétszer kértem kalánszirupot, de az orvos egyszer sem adott, ami kezd idegesíteni, mert még mindig csak napi hat órát tudok járni, és a lábfejem még mindig dagadt és fekete.

Egy napon, amint a soromra várok, észreveszem, hogy a fa, amelynek árnyékába húzódtam, citromfa, de citrom nincsen rajta. Letépek egy levelet, és rágni kezdem, aztán gépiesen letörök egy pici ágat, néhány levéllel, minden különösebb cél nélkül. Amikor szólít a dögész, a fenekembe dugom az ágat, és azt mondom neki:

- Doktor úr, nem tudom, hogy a citromjai miatt van-e, de nézze meg, mi nőtt ki a kufferomból.

És megfordulok a kis leveles ággal a fenekemben. A smasszerek először röhögésben törnek ki, aztán a főfelügyelő azt mondja:

- Büntetést kap, Pillangó, mert nem adta meg a kellő tiszteletet az orvosnak.

- Ugyan már - mondja a doktor. - Nem kell megbüntetni ezt az embert, mert én nem teszek panaszt. Nem akarsz több citromot? Erre akartál célozni?

- Igen, doktor, torkig vagyok a citrommal, mert nem gyógyulok tőle. Szeretném kipróbálni a kalánfű-szirupot.

- Azért nem adtam neked, mert nagyon kevés van, és a súlyos betegeknek szánom. De azért adok neked napi egy kanállal, és a citromot továbbra is kapod.

- 179 -

- Doktor, én láttam, hogy az indiánok tengeri algát esznek, tudom, hogy a Királyszigeten van. Biztosan a Szent Józsefen is.

- Remek ötletet adtál. Mindennap adok neked egy bizonyos fajta algát, amit magam is láttam a tengerparton. Az indiánok főve vagy nyersen eszik?

- Nyersen.

- Rendben van, köszönöm, és nagyon kérem, parancsnok úr, ne büntesse meg ezt az embert.

Bízom magában.

- Igenis, százados úr.

Csoda történt. Minden héten kimehetünk a napra két órára, vagy a saját sorunkra várunk, vagy arra, hogy a többiek végezzenek, arcokat látunk, néhány szót motyogunk, ki álmodhatta volna, hogy ilyen csodálatos dolog történhet? Mindenkinek mesébe illő ez a változás: a halottak felkelnek, és a napon sétálnak, végre ezek az élőhalottak válthatnak néhány szót. Mintha csak mindegyikünk kapna egy flaska életmentő oxigént.

Csatt, csatt, végeérhetetlen csattogással nyílnak ki sorra a cellaajtók egy keddi napon, reggel kilenckor. Mindenkinek a zárkája ajtajába kell állnia.

- Szigorítottak - kiáltja valaki -, a kormányzó úr szemlét tart.

Öt gyarmati tiszt - bizonyára mindegyik orvos - kíséretében egy magas, jól öltözött, ezüstös hajú férfi lassan végigmegy a folyosón, minden zárka előtt. Hallom, amint közlik vele a büntetéseket, és az okokat, amiért adták. Mielőtt velem egy vonalba érne, kihoznak egy férfit, akinek nincs ereje ilyen hosszú ideig állva várakozni, az egyik emberevő. Azt mondja az egyik tiszt:

- De hiszen ez élőhalott, ez az ember! A kormányzó azt feleli:

- Valamennyien siralmas állapotban vannak.

A bizottság hozzám ér. A parancsnok azt mondja:

- Neki van a leghosszabb büntetése.

- Hogy hívják? - kérdi a kormányzó.

- Charriére-nak.

- A büntetése?

- Nyolc év állami javak eltulajdonításáért stb. gyilkosságért, három az egyikért, öt a másikért, mint különbüntetés.

- Mennyit töltöttél le?

- Másfél évet.

- A viselkedése?

- Jó - mondja a parancsnok.

- Az egészséged?

- Megjárja - mondja a dögész.

- Van valami megjegyzése?

- Hogy ez a rendszer embertelen és nagyon kevéssé méltó egy olyan néphez, mint a francia.

- Miért?

- Teljes csend, séta nincs, és az utóbbi napokig orvosi kezelés sem volt.

- Viselkedjék jól, talán kegyelmet kap, ha még én leszek a kormányzó.

- Köszönöm.

E naptól kezdve, a Martinique-ból és Cayenne-ből érkezett kormányzó és a főorvos utasítására mindennap egy órát sétálhatunk, s fürödhetünk a tengerben, afféle áluszodát csináltak, amelyben a fürdőzőket óriási kőtömbök védik a cápáktól.

Minden reggel kilenc órakor, százas csoportokban, anyaszült meztelenül lemegyünk a börtönből fürödni. A felügyelők feleségei meg gyerekei otthon maradnak, hogy meztelenül jöhessünk le.

Már egy hónapja van így. Az emberek arca teljesen megváltozott. Ez az egyórás napsütés, ez a fürdés a sós vízben, a lehetőség, hogy naponta egy órát beszélhetünk, gyökeresen megváltoztatta a szigorítottakat, ezeket a testi-lelki nyomorékokat.

Egyik nap, mikor a fürdésről visszafelé mentünk a Szigorítottba, én valahol leghátul voltam, s hallom, amint egy asszony kétségbeesetten kiáltozik, majd két pisztolylövést hallok. Végre megértem: