- Segítség! Megfullad a kislányom!

- 180 -

A kiáltás a rakpartról hallatszik, amely csak egy tengerbe nyúló kicementezett lejtő, ott, ahol a csónakok partot érnek. Mások azt kiáltozzák:

- A cápák.

És két újabb pisztolylövés. Minthogy a segélykiáltásokra meg a pisztolylövésekre mindenki visszafordult, habozás nélkül félrelökök egy őrt és anyaszült meztelenül a part felé indulok. Amint odaérek, két eszeveszetten kiáltozó asszonyt találok ott, meg három felügyelőt és arabokat.

- Ugorjanak a vízbe! - kiáltja az asszony. - Nincs olyan messze! Én nem tudok úszni, különben érte mennék. Gyáva banda!

- Cápák! - mondja az egyik smasszer. És megint rájuk lő.

Kék-fehér ruhában egy kislány ring a tengeren, egy enyhe áramlat szép lassan sodorja magával. Egyenesen arra tart, ahol az áramlatok összefutnak, arra a helyre, ahová a fegyenceket szokták temetni, de még nagyon messze van tőle. A smasszerek szünet nélkül lőnek, és bizonyára el is találtak néhány cápát, mert a kislány körül örvénylik a víz.

- Hagyják abba a lövöldözést! - kiáltom.

És habozás nélkül a vízbe ugrom. Az áramlat segítségével nagyon gyorsan közeledem a kislányhoz, akit még mindig a felszínen tart a ruhája, és aki teljes erejéből rúgkapál, hogy elijessze a cápákat.

Már csak harminc-negyven méterre vagyok tőle, amikor odaér egy csónak, a Királyról futott ki, mert ott is észrevették, hogy mi történt. Előttem ér a kislányhoz, elkapja és megmenekíti. Sírok dühömben, még csak nem is gondolva a cápákra, amikor engem is partra visznek. Hiába kockáztattam az életem.

Legalábbis azt hittem, de egy hónappal később, valami jutalom címén Germain Guibert doktor mégis kijárja, hogy egészségügyi okokból függesszék fel szigorított büntetésemet.

Nyolcadik füzet

VISSZATÉRÉS A KIRÁLYSZIGETRE

A BIVALYOK

Így hát valóságos csoda folytán visszatérek a Királyszigetre, hogy folytassam rendes büntetésem letöltését. Nyolcéves ítélettel hagytam itt, és a mentési kísérlet miatt tizenkilenc hónap múltán visszatértem.

Viszontláttam a barátaimat: Degát, még mindig könyvelő, Galganit, a postást, Carbonierit, akit az én szökési ügyemben felmentettek, Grandet-t, Bourset-t, az asztalost, meg a Babakocsisokat: Naricot és Quenier-t, Chatal ápolót, és első télakom cinkosát, Maturette-et, aki még mindig a Királyon van mint segédápoló.

A korzikai klikk banditái még mind itt vannak: Essari, Vicioli, Césari, Razori, Fosco, Maucuer meg Chapar, aki miatt lenyakazták a Kormost, a marseille-i tőzsdebotrány egyik hősét. A 27-35-ös évek véres rendőri krónikáinak minden hőse itt van.

Marsino, Dufréne gyilkosa, a múlt héten halt meg végelgyengülésben. Azon a napon a cápák ínyencfalatot kaptak. Párizs egyik legtöbbre becsült drágakőszakértőjét szolgálták fel nekik.

Barrat, gúnynevén Színésznő, a limoges-i milliomos teniszbajnok, aki megölt egy sofőrt meg a benső, nagyon is benső ifjú barátját, a Királysziget kórházának laboratóriumi és gyógyszerészeti főnöke. Egy mókás orvos azt állítja, hogy a Szigeteken a tüdőbaj ára a fajtalankodás.

Egy szó, mint száz, visszatérésem híre úgy robban, mint a bomba. Amikor újra belépek a nehéz vagányok épületébe, szombat reggel van. Majdnem mindenki itt van, és kivétel nélkül mindenki lelkesen ünnepel.

Még az órás pasas, aki attól a bizonyos nevezetes reggeltől fogva, amikor tévedésből majdnem lenyakazták, nem szól senkihez, még ő is erőt vesz magán, odajön hozzám, és üdvözöl.

- Na, barátaim, mindenki jól van?

- Igen, Pilla, érezd jól magad.

- Még mindig megvan a helyed - mondja Grandet. - Amióta elmentél, azóta mindig üres.

- 181 -

- Köszönöm mindenkinek. Mi újság?

- Kellemes újság.

- Micsoda?

- Az éjszaka, a jó magaviseletűek helyisége mellett, megölték azt a gernyákot, aki a kókuszpálma tetejéről szimatolt utánad, és beköpött. Valamelyik barátod biztosan nem akarta, hogy élve viszontlásd, és meg akart kímélni ettől a munkától.

- Biztosan, de szeretném tudni, ki volt az, hogy megköszönjem neki.

- Egy napon talán majd megmondja. A névsorolvasásnál találtak rá, egy késsel a szívében.

Senki nem látott, nem hallott semmit.

- Jobb így. És a kártya?

- Csináljuk, még megvan a helyed.

- Rendben. Akkor hát újra kezdjük az életfogytiglani kényszermunkát. Isten tudja, hogyan és mikor lesz vége ennek a históriának.

- Pilla, igazán mindnyájan teljesen le voltunk törve, mikor megtudtuk, hogy nyolc évet kell lekalapálnod. Most, hogy újra itt vagy, nem hiszem, hogy volna egyetlen ember a Szigeteken, aki képes volna visszautasítani neked bármilyen segítséget, még a legnagyobb kockázat árán sem.

- A parancsnok hívatja - mondja egy gernyák.

Kimegyek vele. Az őrségnél több smasszer kedves szavakkal fogad. Megyek a gernyák után, és találkozom Prouillet parancsnokkal.

- Jól vagy, Pillangó?

- Igen, parancsnok úr.

- Nagyon örülök, hogy kegyelmet kaptál, és gratulálok bátor tettedért a kollégám kislányáért.

- Köszönöm.

- Megteszlek bivalyosnak, amíg pöcés nem lehetsz, horgászati joggal.

- Ha önnek ez nem kellemetlen, akkor rendben.

- Az az én dolgom. A műhelyfelügyelő már nincs itt, én pedig három hét múlva Franciaországba utazom. Na jó, akkor holnaptól kezdve munkába állsz.

- Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, parancsnok úr.

- Talán úgy, hogy vársz egy hónapot az újabb télakig! - mondja nevetve Prouillet.

A barakkban most ugyanazokat az embereket látom, ugyanúgy élnek, mint mielőtt elmentem. A kártyások külön kaszt, csak a játékra gondolnak, és csak azért élnek. Azok a férfiak, akiknek fiújuk van, velük élnek, velük esznek, és velük hálnak. Igazi házastársak: e férfiak közt dúló szenvedély és szerelem éjjel-nappal lefoglalja minden gondolatukat. Féltékenységi jelenetek, túlcsorduló szenvedély, amelyben a "nő" meg a "férfi" kölcsönösen leselkedik a másik után, ami aztán elkerülhetetlenül gyilkossággal végződik, ha valamelyik ráun a másikra, és más társat keres.

A szép Charlie (Barrat) miatt egy Simplon nevű néger a múlt héten megölt egy bizonyos Sidero nevű pasast. Ez már a harmadik, akit Simplon megölt Charlie miatt.

Még csak néhány órája vagyok a táborban, és két pofa jön oda hozzám.

- Mondd, Pillangó, szeretném tudni, hogy Maturette a köcsögöd-e?

- Miért?

- Megvan rá az okom.

- Ide figyelj! Maturette velem télakolt kétezerötszáz kilométert, férfi módra viselkedett, ez minden, amit mondhatok.

- Azt szeretném tudni, hogy veled hál-e?

- Nem, a Maturette lőcséhez nem volt szerencsém. Becsülöm mint barátot, a többi nem tartozik rám, kivéve, ha valaki bántaná.

- És ha valamikor a nőm lenne?

- Jelen pillanatban, ha jószántából csinálja, semmi közöm hozzá. De ha azért, hogy a köcsögöd legyen, megfenyegetnéd, velem gyűlne meg a bajod.

A passzív meg az aktív pederaszta teljesen egyforma, mert mind az előbbi, mind az utóbbi csak a szenvedélyének él.

Találkoztam az aranypatronos olasszal is, akivel együtt jöttünk a fegyenctelepre. Üdvözölni akart. Azt kérdem:

- 182 -

- Még mindig itt vagy?

- Mindent megpróbáltam. Anyám tizenkétezer frankot küldött, hatezret a smasszernek adtam a megbízatásért, négyezret arra költöttem, hogy átszállíttassam magam a szárazföldre, sikerült megröntgeneztetnem magam Cayenne-ben, de aztán semmit sem tudtam csinálni. Később azzal vádoltattam magam, hogy megsebesítettem egyik barátomat, akit te is ismersz, Razorit, a korzikait.

- Na és aztán?

- Megbeszéltük, hogy felsebzi a hasát, én meg a hadbíróság elé kerültem vele együtt, ő volt a vádló, én a bűnös. De nem tudtunk semmit se csinálni. Két hét alatt befejezték a vizsgálatot. Fél év szigorítottat kaptam, tavaly töltöttem le. Nem is tudtad, hogy ott vagyok. Pilla, én nem bírom tovább, én öngyilkos akarok lenni.

- Sokkal jobb, ha a tengeren döglesz meg, télak közben, akkor legalább szabadon halsz meg.

- Mindenre hajlandó vagyok, igazad van. Ha készülsz valamire, szólj nekem.

- Rendben.

És újrakezdődik az élet a Királyszigeten. Most bivalyhajcsár vagyok. Brutusnak hívják a bivalyomat. Két tonnát nyom, a többi bivaly réme. Már két bikát megölt.

- Ez az utolsó esélye - mondja Angosti felügyelő, aki a bivalyokkal foglalkozik. - Ha még egyet megöl, letaglózzák.

Ma reggel megismerkedtem a Brutusszal. A martinique-i néger, aki eddig hajtotta, egy hétig velem marad, hogy megtanítson bánni vele. Szempillantás alatt a Brutus barátja lettem, az orrára pisiltem: hatalmas nyelvével imád felnyalni bármi sósat. Aztán adtam neki néhány éretlen mangót, amit a kórház kertjében szedtem össze. Lemegyek a Brutusszal, az állatot, akár az ökröt, óriási járomba fogják egy szekér elé, amely a Meroving királyok korát idézi, és amelyen egy háromezer literes hordóban víz van. A munkám, meg Brutus pajtás munkája abból áll, hogy lemegyünk a tengerpartra, megtöltjük vízzel a hordót, és azon a szörnyű nehéz úton visszamegyünk a fennsíkra.

Ott csapra verem a hordót, és a víz beleömlik a kis csatornába, és leviszi a reggeli pöcézés maradványait. Hatkor kezdek, és kilencre már végzek is.

Négy nap múlva a martinique-i kijelenti, hogy már egyedül is elboldogulok vele. Egy kellemetlenségem van vele: reggel öt órakor be kell úsznom a tengerbe Brutus felkutatására, mert mindig elrejtőzik, nem szeret dolgozni. Minthogy nagyon érzékeny az orra, vaskarika van benne, amiről állandóan egy ötvencentis lánc lóg le. Amikor megtalálom, hátrál, alábukik, és távolabb bukkan fel. Előfordul, hogy egy órába kerül, mire elfogom ebben a mocskos, iszapos állóvízben, amely tele van mindenféle állattal meg lótusszal. Majd megpukkadok dühömben: "Te mocsok! Te seggfej! Olyan makacs vagy, mint egy breton! Kijössz, igen, vagy szarsz rám?" Csak a láncra érzékeny, amikor elkapom. A sértésekre rá se baszarint. De amikor végre kijön a mocsárból, akkor már újra jó pajtások vagyunk.

Van két jó benzineskannám, tele édesvízzel. Egy jó zuhannyal kezdem, hogy jól lemossam magamról a mocsár ragacsos vizét. Amikor már jól beszappanoztam és jól leöblítettem magam, általában marad még egy fél kanna vizem, és kókuszgyapottal jól lecsutakolom Brutust. Jól megdörzsölöm érzékeny testrészeit, s miközben csutakolom, vízzel locsolom. Ekkor Brutus a kezemhez dörzsöli a fejét, és magától a szekérrúd mellé áll. Én sohasem szúrom meg az ösztökével, mint ahogyan a martinique-i tette. Hálás is érte, velem gyorsabban jár, mint vele.

Van egy szép kis nőstény bivaly, amelyik szerelmes a Brutusba, elkísér bennünket, mellettünk jön. Én nem zavarom el, mint a másik bivalyos, ellenkezőleg. Hagyom, hadd dörgölődhessen a Brutushoz, és hadd kísérjen el bennünket, ahová csak megyünk. Például, egyáltalán nem zavarom őket, amikor nyalják falják egymást, a Brutus ezért hálás is, mert hihetetlen gyorsasággal hozza fel a háromezer liter vizét. Úgy tesz, mintha be akarná hozni azt az időt, amelyet a Marguerite-tel való nyalakodással elvesztegetett, mert a nőstényt Marguerite-nek hívják.

Tegnap, a hatórai névsorolvasáson egy kis botrány volt a Marguerite miatt. A martinique-i néger állítólag felmászott egy kis falra, és mindennap megizélte a nőstény bivalyt. Egy smasszer rajtakapta, és rásóztak egy hónap magánzárkát. A hivatalos indokolás: "Állattal való közösülés."

Egyszóval, a névsorolvasás alatt a Marguerite bejött a táborba, több mint hatvan ember előtt elhaladt, és mikor a négerhez ért, megfordult, és felkínálta a hátsóját. Harsány kacagás tört ki, a nigger azt se tudta, hogy hova legyen zavarában.

- 183 -

Naponta háromszor kell vizet vinnem. A legtovább a hordó megtöltése tart, két lenti rakodó csinálja, de azért elég gyorsan megy. Kilenckor már végeztem is, és megyek horgászni.

Szövetkeztem a Marguerite-tel, hogy kicsaljuk a Brutust a mocsárból.

Ha megvakarom a fülét, majdnem olyan hangot ad, mint a kanca, amikor fedezhetnékje van.

Erre a Brutus magától kijön. Bár nekem most már nem kell fürödnöm, az állatot még jobban lecsutakolom, mint azelőtt. Ragyogó tisztán, az ocsmány víznek - amelyben az éjszakát tölti - az orrfacsaró bűzétől megszabadulva, még jobban tetszik a Marguerite-nek, és csak úgy sugárzik.

A tengertől felfelé vezető úton, körülbelül az ösvény felénél, aránylag egyenletes a terep, ahol van egy nagy kövem. A Brutus itt öt percre kifújja magát, éket teszek a kerék elé, így jobban kipiheni magát. De ma reggel a Danton, egy másik bivaly, legalább akkora, mint ő, a kókuszfák mögé rejtőzve várt ránk. A fákon csak levél van, mert ez csemetekert. A Danton előugrik, és rátámad a Brutusra. Ez oldalra lép, s így elhárítja a támadást, a másik a szekérnek megy, az egyik szarva belefúródik a hordóba. A Danton hihetetlen erőfeszítéssel próbál kiszabadulni, én pedig leveszem a Brutusról a hámot. Mire a Brutus felmegy vagy harminc métert, és a Dantonra rohan. A félelemtől vagy a kétségbeeséstől a Dantonnak sikerül kiszabadulnia a hordóból, szarva egy darabját otthagyva, még mielőtt a Brutus rárontana, de emez nem tud idejében fékezni, a szekérnek rohan, és felborítja.

Ami ezután történik, a lehető legváratlanabb. A Brutus meg a Danton összeakasztja a szarvát, de nem lökdösődnek, csak összedörzsölik hatalmas szarvukat. Olyanok, mintha beszélgetnének, de nem üvöltenek, csak fújtatnak. Aztán a nőstény lassan felfelé indul, utána a két hím, időnként meg-megállva és újra összedörzsölve és összeakasztva a szarvát. Ha a Marguerite megsokallja, epekedve nyögdécsel, és újra megindul a fennsík felé. A két behemót, mindig egymás mellett, utánamegy. Három ilyen jelenet miatt állunk meg, mire felérünk a fennsíkra. Az a rész, ahová kijutunk, a fényszóró előtt van, és körülbelül háromszáz méter hosszú sík terület. A végén a fegyenctelep, jobbra és balra a két kórházépület: a fegyenceké meg a katonáké.

A Danton meg a Brutus egymástól húszlépésnyire megy. A Marguerite pedig nyugodtan a tér közepére ballag, és ott megáll. A két ellenfél vele egy vonalba ér. A nőstény időnként hosszú és határozottan vágyakozó bőgést hallat. A hímek megint összedugják a szarvukat, és ezúttal csakugyan az a benyomásom, hogy igazán beszélnek, mert fújtatásukba olyan hangok vegyülnek, amelyek bizonyára jelentenek valamit.

E beszélgetés után az egyik jobbra indul, lassan, a másik balra. A tér két szélén helyezkednek el. Tehát háromszáz méter választja el őket. A Marguerite pedig még mindig középen áll, és várakozik. Rájöttem: a két ellenfél szabályos párbajra hívta ki egymást, a trófea az ifjú nőstény. Egyébként a kis beste bivaly benne van a dologban, határozottan büszke rá, hogy két strigó megverekszik érte.

A Marguerite bőgésére nekirugaszkodnak, és egymás felé rontanak. Az úton, amely körülbelül százötven méter, és amelyet végigfutnak, mondanom sem kell, hogy a maguk két tonnája megsokszorozódik az egyre növekvő sebességtől. A két fej olyan fenségesen ütközik meg, hogy öt percen át mind a kettő tehetetlen. Mindkettőnek megroggyan a lába. A Brutus kap új erőre hamarabb, s ezúttal vágtatva indul vissza a helyére. A küzdelem két órán át tartott. A smasszerek meg akarták ölni Brutust, de én nem hagytam, és az egyik összeütközésnél Dantonnak eltört a szarva, amely már a hordónál megsérült. Megfutamodott, a Brutus utána. A küzdelem egyvégtében másnapig tartott. Ahol csak megfordultak, kertekben, temetőben, mosodában, mindent összezúztak.

Csak miután egész éjjel küzdöttek, másnap reggel hét óra tájt sikerült a Brutusnak térdre kényszeríteni a Dantont a tengerparton: a hentesüzlet falához szorította, és az egyik szarvát tövig belefúrta a hasába. Hogy biztos legyen a dolgában, a Brutus kétszer megfordult a saját tengelye körül, hogy a szarvát megforgassa a Danton hasában, az utóbbi pedig véresen, kiszakadt zsigereivel megadta magát, halálra döfték.

Az óriási küzdelem annyira legyengítette a Brutust, hogy nekem kellett kiszabadítani a szarvát, hogy fel tudjon állni. Dülöngélve indult el a tengerparti úton, ahol a Marguerite csatlakozott hozzá, vastag nyakán szarvatlan fejét felemelve.

Nem vettem részt a nászéjszakájukon, mert a bivalygondozó smasszer azzal vádolt, hogy én engedtem el a Brutust, úgyhogy a bivalyhajcsári állásomnak befellegzett.

Kihallgatást kértem a parancsnoktól a Brutus ügyében.

- 184 -

- De hát mi történt, Pillangó? A Brutust le kell taglózni, túlságosan veszedelmes. Már három gyönyörű példányt ölt meg.

- Éppen azért jöttem, hogy megkérjem önt, mentse meg a Brutust. A bivalygondozó smasszer nem is konyít a dolgához. Engedje meg, hadd meséljem el, hogy miért cselekedett a Brutus jogos önvédelemből.

A parancsnok mosolyog:

- Tessék.

- Tehát azzal tisztában van, parancsnok úr, hogy a bivalyomat megtámadták - vontam le a tanulságot, miután részletesen elmeséltem mindent. - Sőt, mi több, ha nem engedem szabadon a Brutust, a Danton befogva támadja meg, tehát képtelen védekezni, hiszen járom volt rajta, és hozzá volt kötve a szekérhez.

- Ez igaz - mondja a parancsnok. Ekkor megérkezik a gondozó smasszer.

- Jó napot, parancsnok. Magát keresem, Pillangó, mert ma reggel úgy jött ki a szigetre, mintha munkába menne, pedig semmi dolga.

- Azért jöttem ki, Angosti úr, hogy megnézzem, meg tudom-e akadályozni a viadalt, de sajnos nagyon dühödtek voltak.

- Igen, lehetséges, de most már nem hajthat bivalyt, megmondtam magának. Különben vasárnap reggel letaglózzák, legalább lesz húsa a fegyenctelepnek.

- Nem fogja megtenni.

- Majd maga tiltja meg, mi?

- Nem, a parancsnok. És ha ez nem elég, Germain Guibert doktor, akit szintén meg fogok kérni, hogy járjon közben a Brutus megmentéséért.

- Mibe nem ütné az orrát?

- Abba, ami az én dolgom. A bivalyt én hajtom, és jó cimborám.

- Cimborája? Egy bivaly? Hülyének néz?

- Ide figyeljen, Angosti úr, lesz olyan szíves, és megengedi, hogy kibeszéljem magam?

- Hagyja, hadd védje meg a bivalyát - szól közbe a parancsnok. - Rendben, beszéljen.

- Hisz benne, Angosti úr, hogy az állatok beszélnek egymással?

- Miért ne, valahogy csak szót kell érteniük egymással.

- Nahát, akkor a Brutus meg a Danton közös megegyezéssel vívtak párbajt.

És újra elmondok mindent töviről hegyire.

- Cristacho! - kiált fel a korzikai. - Furcsa egy pasas maga, Pillangó. Tegyen a Brutusszal, amit jónak lát, de ha még egyszer öl, senki nem mentheti meg, még a parancsnok sem.

Visszaállítom bivalyhajcsárnak. De érje el, hogy a Brutus dolgozzon.

Két nappal később, miután a szekeret a műhelyben rendbe hozták a munkások, a Brutus, törvényes neje, a Marguerite kíséretében újra munkába állt, s mindennap szállította a tengervizet.

Én meg, amikor arra a helyre értünk, ahol meg szokott pihenni, miután jól megtámasztottam a szekér kerekét a kővel, megkérdeztem:

- Na, Brutus, a Danton hol van?

Mire ez a behemót állat nekirugaszkodott, maga után rántotta a szekeret, és a győztes víg járásával egyhuzamban tette meg a hátralevő utat.

LÁZADÁS A SZENT JÓZSEF-SZIGETEN

A Szigetek rettentően veszélyesek a miatt az álszabadság miatt, amit élvezünk. Rosszul esik látnom, hogy mindenki kényelmesen beilleszkedik ebbe az eseménytelen életbe. Némelyek várják a büntetésük leteltét, mások semmit, csak belemerülnek a bujálkodásba.

Ma éjszaka a függőágyamra heveredtem. A terem végében olyan pokoli játék folyik, hogy két barátom, Carbonieri meg Grandet kénytelen volt kettesben irányítani a játékot. Mert egy ember nem lett volna elég. Én pedig megpróbálom felidézni a múlt emlékeit. De nem sikerül: már-már azt hiszem, hogy az esküdtszék nem is létezett soha. Hiába erőltetem nem tudok pontosan visszaemlékezni annak a végzetes napnak a jeleneteire, egyetlen arcot sem látok magam előtt élethűen. Egyedül az ügyész jelenik meg lelki szemeim előtt teljes, kegyetlen valóságában. A kutya úristenit! amikor Bowennél voltam Trinidadban, azt hittem, hogy végképp legyőztelek. Miféle átkot

- 185 -

szórtál rám, te piszok, hogy hat télakkal nem sikerült visszanyernem a szabadságom? Az elsőnél, a fegyenctelepről, vajon nyugodtan aludtál, mikor megtudtad a hírt? Igazán szeretném tudni, hogy megijesztett vagy csak dühített az a tudat, hogy a zsákmányod megmenekült az enyészet útjáról, ahol először csak negyvenhárom napot töltöttem? Kitörtem a kalitkából. Miféle végzet kísért, hogy tizenegy hónap elmúltával visszakerültem a fegyenctelepre? Talán Isten büntetése, mert lenéztem ezt az együgyű, de gyönyörű életet, amelyet addig élvezhettem volna, amíg csak a kedvem tartja?

Lali meg Zoraima, a két szerelmem, a csendőrök nélküli törzs, amelynek egyetlen törvénye a legnagyobb egyetértés a törzs tagjai közt, igen, az én hibám, hogy itt vagyok, de nem szabad semmi másra gondolnom, mint arra, hogy megszökni, megszökni vagy meghalni. Igen ám, de amikor megtudtad, hogy elfogtak és visszahoztak a fegyenctelepre, megint kiült arcodra az esküdtek győzedelmes mosolya, és azt gondoltad: "Nagyon helyes, újra az enyészet útján van, ahová én taszítottam", csakhogy nagyon tévedsz. A lelkem, az eszem sohasem nyugszik bele ebbe a lealacsonyító állapotba. Csak a testem a tiéd, az őreid, a fegyházi rendszabályok naponta kétszer megállapítják, hogy jelen vagyok, és ezzel be is érik.

Reggel hatkor.

- Pillangó?

- Jelen.

Este hatkor.

- Pillangó?

- Jelen.

Minden rendben. Már majdnem hat éve a markunkban van, már biztosan rothadni kezd, és ha szerencsénk van, egy szép napon a harang az ő illendő fogadására szólítja a cápákat, a mindennapos díszvacsorájukra, amellyel ingyen vendégeli meg a te kegyetlen kiselejtező

rendszered.

Nagyon tévedsz, mert nem válnak be a számításaid. Testi jelenlétemnek semmi köze a lelkemhez. Mondjak neked valamit? Nem tartozom a fegyenctelephez, fogolytársaim egyetlen szokását sem vettem fel, még a legjobb barátaimét sem. Mindig és minden pillanatban készen állok a télakra. Éppen az esküdtszéki vádlómmal csevegek, amikor két férfi odajön az ágyamhoz:

- Alszol, Pillangó?

- Nem.

- Szeretnénk beszélni veled.

- Beszélj. Ha halkan mondod, itt senki sem hallhat meg.

- Arról van szó, hogy lázadásra készülünk.

- Mi a tervetek?

- Minden arabot, minden smasszert, minden smasszer feleségét és kölykét megöljük, hogy hírmondójuk se maradjon a gazembereknek. Evégből én, Arnaud meg Hautin barátom, négy ember segítségével, aki benne van a buliban, megtámadjuk a parancsnokság fegyverszertárát. Én ott dolgozom mint fegyverkarbantartó. Harminchárom géppisztoly és több mint nyolcvan puska, karabély meg Lebel-puska van. Az akciót...

- Megállj, szót se többet. Én nem megyek bele: Köszönöm a bizalmad, de én ellene vagyok.

- Úgy gondoltuk, belemennél, és te lennél a lázadás vezére. Engedd meg, hogy elmondjam neked a pontosan kitervelt részleteket, és meglátod, hogy nem vallhatunk kudarcot. Öt hónapja készülünk rá. Már ötven emberünk van, aki velünk tart.

- Egyetlenegyet se nevezz meg, nem vállalom a vezérséget, sőt még a részvételt sem.

- Miért? Mivel olyan bizalommal voltunk hozzád, hogy mindent elmondtunk, magyarázatot kell adnod.

- Nem kértelek rá benneteket, hogy elmondjátok a terveiteket. Azonkívül, én csak azt csinálom, amit én akarok, s nem azt, amit mások akarnak. Ráadásul pedig nem gyilkolok futószalagon. Meglehet, hogy valakit megölök, mert valami súlyos bűnt követett el ellenem, de asszonyokat meg gyerekeket, akik semmit sem vétettek nekem, azt már nem. Hanem a legnagyobb baj az, hogy nem láttok tisztán, de majd én felvilágosítalak benneteket: még ha a lázadás sikerülne is, rajtavesztetek.

- Miért?

- 186 -

- Mert a legfontosabb, vagyis a szökés, lehetetlen. Tegyük föl, hogy százan csatlakoznak a lázadáshoz, de hogyan fognak elmenni? A Szigeteken csak két csónak van. A két csónak együtt legfeljebb ha negyven foglyot bír felvenni. Mit csináltok a többi hatvannal?

- Ami minket illet, mi benne leszünk abban a negyvenben, aki befér a csónakba.

- Gondolod te, viszont a többiek sem estek a fejük lágyára, náluk is lesz fegyver, mint nálatok, és ha mindegyiknek van egy szemernyi sütnivalója, ha majd már mindenkit, akit akartatok, ártalmatlanná tettetek, egymásra fogtok lövöldözni, hogy feljuthassatok a csónakokra. De az egészben az a legfontosabb, hogy a két csónakot egyetlenegy ország sem fogadja majd be, mert a táviratok sokkal előbb megérkeznek azokba az országokba, ahová emberi számítás szerint mehettek, különösen, ha számításba vesszük azt a rengeteg halottat, aki a lelketeken szárad.

Mindenütt letartóztatnak benneteket, és átadnak Franciaországnak. Tudjátok, hogy Kolumbiából jöttem vissza, és nem a levegőbe beszélek. Akár meg is esküszöm rá, hogy egy efféle csetepaté után mindenhonnan kiadnak benneteket.

- Rendben. Szóval nem mégy bele?

- Nem.

- Ez az utolsó szavad?

- Megingathatatlan elhatározásom.

- Akkor nincs más hátra, mint hogy békében hagyjunk.

- Még egy percre. Megkérlek benneteket, hogy erről a tervről egyetlen barátomnak se szóljatok.

- Miért?

- Mert előre tudom, hogy nem mennek bele, vagyis kár a gőzért.

- Helyes.

- Úgy gondoljátok, hogy nem tudnátok lemondani erről a tervről?

- Őszintén szólva, nem, Pillangó.

- Igazán nem értelek benneteket, hiszen komolyan mondom, hogy még ha sikerül is a lázadás, akkor sem lehettek szabadok.

- Legfőbb célunk a bosszú. És most, hogy felhívtad rá a figyelmünket, hogy lehetetlen egy olyan országot találni, amely befogadna bennünket, majd bevesszük magunkat az őserdőbe, és bandát alapítunk a dzsungelben.

- Szavamat adom, hogy nem beszélek róla, még a legjobb barátomnak sem.

- Tudjuk, bízunk benned.

- Helyes. Még valamit: egy héttel előbb értesítsetek, hogy átmehessek a Szent Józsefre, mert nem akarok a Királyon lenni a lázadás alatt.

- Idejében értesíteni fogunk, hegy átmehess a másik szigetre.

- Nem tehetnék semmit, hogy jobb belátásra bírjalak benneteket? Nem akartok inkább velem együtt kifőzni valami mást? Például ellopnánk négy karabélyt, éjszaka megtámadnánk az őrszemet, aki a csónakokat őrzi, s anélkül, hogy megölnénk valakit, elkötnénk egy hajót, és együtt mennénk.

- Nem, túlságosan sokat szenvedtünk már. És a lényeg a bosszú, akár az életünk árán is.

- És a srácok? Meg az asszonyok?

- Ugyanaz a tészta, ugyanaz a vér, valamennyinek meg kell döglenie.

- Ne beszéljünk többé róla.

- Nem kívánsz szerencsét?

- Nem, azt tanácsolom, mondjatok le róla, ennél a disznóságnál értelmesebb dolgot is tehetnénk.

- Szóval szerinted nincs jogunk a bosszúra?

- De igen, csak nem ártatlanokon. Jó estét.

- Jó estét. Egy szót se szóltunk, rendben, Pilla?

- Rendben, pajtikáim!

Erre Hautin meg Arnaud visszavonul. Még ilyet, micsoda furcsa história! Ez a két pasas hangyás, ráadásul ötven-hatvan ember belekeveredik, a döntő pillanatban pedig több mint száz!

Micsoda őrült ötlet! Egyetlen barátom sem szólt róla egy árva mukkot sem, vagyis a két ipse csak a pitiánerekkel beszélt. Lehetetlen, hogy az igazi vagányok belemenjenek ebbe a lázadásba. S ez

- 187 -

annál is súlyosabb, mivel a piti gyilkosok igazi gyilkosok, a többi vagány öl ugyan, de ez nem ugyanaz.

Ezen a héten nagyon tapintatosan tudakozódtam Arnaud meg Hautin felől. Arnaud-t állítólag ártatlanul ítélték életfogytiglanra valami csekélységért, amiért még tíz évet sem érdemelt volna. Az esküdtek azért ítélkeztek ilyen szigorúan, mert az előző évben a fivérét lenyakazták, mert megölt egy zsarut. Minthogy az ügyész többet beszélt a fivéréről, mint róla magáról hogy ellenséges hangulatot keltsen, azért kapott ilyen szörnyű büntetést. Állítólag amikor letartóztatták, iszonyúan megkínozták, szintén a fivére vétke miatt.

Hautin sose volt szabadlábon, kilencéves kora óta börtönben van. Mielőtt, tizenkilenc éves korában, kikerült volna a javítóintézetből, a szabadulása előtti estén megölt egy pasast, mert a javítóintézetből csak azon az áron szabadulhatott, ha beáll tengerésznek. Egy kereke hiányozhat, mert állítólag az volt a terve, hogy Venezuelába megy dolgozni, egy aranybányába, és felrobbantja a lábát, hogy óriási kártérítést zsebelhessen be. Az egyik lába béna, mert az ördög tudja, miféle injekciót adott be magának szándékosan Saint-Martin-de-Rében.

Váratlan fordulat. Ma reggel a névsorolvasáson kiszólították Arnaud-t, Hautint és Matthieu Carbonieri barátom fivérét. Ez a Jean pék, vagyis a rakparton dolgozik, a hajók közelében.

Minden magyarázat és látszólagos indok nélkül a Szent Józsefre küldték őket. Próbálok puhatolózni. Semmi nyom, pedig Arnaud már négy éve fegyverkarbantartó volt, Jean Carbonieri pedig öt éve pék. Ez nem lehet puszta véletlen. Itt valami szökésféle lóg a levegőben, de vajon miféle, és hová?

Úgy döntök, hogy beszélek a három legjobb barátommal: Matthieu Carbonierivel, Grandet-val és Galganival. Hármójuk közül senki sem tud semmit. Vagyis úgy van, ahogy gondoltam, Hautin meg Arnaud csak a pitiánerekkel próbálkozott, tehát az igazi vagányokkal nem.

- De vajon akkor nekem miért szóltak?

- Mert mindenki tudja, hogy meg akarsz szökni, bármilyen áron.

- Azért ezen az áron nem.

- Ezek nem tudnak különbséget tenni.

- És Jean bátyád?

- A fene tudja, hogy milyen marhaságot csinált, hogy belekerült a buliba.

- Talán átverték, úgy keveredett bele, és semmi köze az egészhez.

Az események gyorsan követik egymást. Ma éjjel megölték Girasolót, amikor éppen a mosdóba ment. A bivalyos martinique-i ingén vérfoltot találtak. Két héten belül, a túlságosan gyors vizsgálat és egy elkülönített néger vallomása alapján a volt bivalyost a rendkívüli bíróság halálra ítélte.

Egy öreg vagány, Garvelnek vagy Szavojainak hívják, odajön hozzám az udvaron a mosodához, beszélni akar velem.

- Pilla, pácban vagyok, mert én öltem meg Girasolót. Szeretném megmenteni a szerecsent, de félek, hogy lenyakaznak. Ezen az áron nem beszélek. De ha találnék valami kibúvót, hogy csak három-négy évet kapjak, jelentkeznék.

- Hány év a kényszermunkád?

- Húsz év.

- Mennyit húztál le?

- Tizenkettőt.

- Próbálj úgy ügyeskedni, hogy életfogytiglant sózzanak rád, akkor nem kerülsz a Szigorítottba.

- De hogyan?

- Adj gondolkodási időt, éjszaka válaszolok.

Eljön az este. Azt mondom Gatvelnek:

- Nem kérhetsz meg senkit rá, hogy jelentsen fel, és nem tehetsz beismerő vallomást.

- Miért?

- Mert esetleg halálra ítélnek. Egyetlen mód van rá, hogy elkerüld a Szigorítottat, és megúszd életfogytiglannal. Magadnak kell jelentkezned. Indok: a lelkiismereted nem hagyja, hogy egy ártatlan embert lenyakazzanak. A védelmedre egy korzikai smasszert kérj fel. Majd ha

- 188 -

beszéltem vele, megmondom a nevét. Gyorsan kell cselekedni. Jó volna, ha nem nyisszantanák le gyorsan a martinique-i nyakát. Két-három napot várjál.

Beszéltem Collona felügyelővel, ragyogó ötletet adott: én a parancsnokhoz kísérem Garvelt, és kijelentem, hogy felkért rá: vállaljam el a védelmét, és kísérjem el a vallomástételre, és hogy meggyőztem róla, ha ilyen nemesen viselkedik, képtelenség volna halálra ítélni, és ha bármennyire súlyos is a bűne, legfeljebb életfogytiglant kaphat.

Minden rendben ment. Garvel megmentette a szerecsent, akit azonnal szabadlábra helyeztek.

A hamis terhelő tanút egy évre lesittelték. Robert Garvel életfogytiglant kapott.

Két hónapja történt az eset, Garvel csak most, hogy már mindennek vége, mondja el, hogy mi történt tulajdonképpen. Girasolo volt az, aki, miután bizonyos részleteket megtudott a lázadási tervről, amelyben részt akart venni, szóval ő volt az, aki beárulta Arnaud-t, Hautint meg Jean Carbonierit. Szerencsére más nevet nem tudott.

A smasszerek nem akartak hinni ebben a képtelen vádban. Óvatosságból azonban mégis a Szent Józsefre küldték a három bemószerolt fegyencet egyetlen kérdés nélkül, se szó, se beszéd.

- Milyen indokkal magyaráztad, hogy megölted Girasolót?

- Hogy ellopta a patronomat. Hogy vele szemben alszom, ami igaz is, és hogy éjszaka kivettem a patronomat, és a pokróc alá rejtettem, amit párnának használok. Egyik éjjel kimentem a mosdóba, mire visszajöttem, eltűnt a patronom. A közelemben egyetlenegy ember sem volt, csak Girasolo. A smasszerek bevették a mesémet, még csak nem is beszéltek róla, hogy egy készülő

lázadást elárult.

- Pillangó! Pillangó! - kiáltják az udvaron. - Itt van?

- Jelen.

- Szedje össze a holmiját. Indulás a Szent Józsefre.

- Na, hogy a fene enné meg!

Franciaországban most tört ki a háború. Új rendszabály lépett életbe: azokat a tiszteket, akik szökésért felelősek, elbocsátják. Ami a fegyenceket illeti, ha szökés címén letartóztatják, halálra ítélik őket. Úgy tekintik, hogy a szökés indoka az a szándék, hogy a szökevények csatlakozzanak a szabad francia erőkhöz, amelyek elárulják a Hazát. Mindent eltűrnek, kivéve a szökést.

Prouillet parancsnok két hónapja, hogy elutazott. Ezt az újat nem ismerem. Nincs mit tenni.

Elbúcsúzom a barátaimtól. Nyolc órakor beszállok a csónakba a Szent József felé.

Lisette apja már nincs a Szent József szigeti táborban. Családjával együtt a múlt héten utazott el Cayenne-be. A Szent József parancsnokát Dutainnek hívják, Le Havre-ba való. Ő fogad.

Egyedül érkezem egyébként, és a parton a szolgálattevő smasszernek a dereglye főfelügyelője ad át néhány papír kíséretében.

- Maga Pillangó?

- Igen, parancsnok.

- Furcsa egy ember maga - mondja a papírjaim közt lapozgatva.

- Miért volnék furcsa?

- Mert egyrészt úgy tekintik, mint minden szempontból veszélyes embert, itt van a piros tintás bejegyzés: "Állandó szökési készenlétben", aztán a végén: "Megpróbálta kimenteni a Szent József parancsnokának gyermekét a cápák közül." Két unokám van, Pillangó, akarja látni őket?

Behív egy három- meg egy ötéves aranyszőke gyereket, akik egy tetőtől talpig fehérbe öltözött arab fiú és egy nagyon csinos, barna nő kíséretében jönnek be az irodába.

- Nézd, drágám, ez az ember kísérelte meg kimenteni a keresztlányodat, Lisette-et.

- Jaj! engedje meg, hogy megszorítsam a kezét - mondja a nő.

Kezet szorítani egy fegyenccel, ez a legnagyobb megtiszteltetés, ami kijuthat neki. A fegyencekkel sohasem fognak kezet. Megindít a nő közvetlensége és gesztusa.

- Igen, én vagyok a Lisette keresztanyja. Nagyon jóban vagyunk Grandoit-ékkal. Mit teszel érte, drágám?

- Először elhelyezkedel a táborban, aztán majd megmondod, milyen alkalmazást szeretnél kapni.

- Köszönöm, parancsnok úr, köszönöm, asszonyom. Meg tudná nekem mondani, hogy miért küldtek át a Szent Józsefre? Ez szinte büntetésszámba megy.

- Szerintem nincs indok. Az új parancsnok fél, hogy megszöksz.

- 189 -

- Nem téved.

- A szökésért felelős személyekre kiszabandó büntetéseket megszigorították. A háború előtt az ember esetleg egy ranggal lejjebb csúszott, most pedig törvényszerű, nem beszélve a többiről.

Azért küldött ide, mert szeretné, hogy inkább a Szent Józsefről szökjél meg, amiért nem felelős, mint a Királyról, ahol viszont ő felel érte.

- Mennyi ideig marad még itt, parancsnok?

- Másfél évig.

- Olyan sokáig nem tudok várni, de majd találok rá módot, hogy visszamehessek a Királyra, nehogy kellemetlenséget okozzak magának.

- Köszönöm - mondja az asszony. - Örülök, hogy ilyen nemesen viselkedik. Ha bármire szüksége volna, forduljon csak hozzám teljes bizalommal. Papa, te pedig utasítsd a táborőrséget, hogy amikor csak akarja, engedjék hozzám Pillangót.

- Igen, drágám. Mohamed majd elkíséri Pillangót a táborba, te meg válaszd ki, hogy melyik kunyhóban akarsz lakni.

- Mi sem könnyebb ennél: a veszélyesek épületében.

- Csakugyan nem nehéz - mondja nevetve a parancsnok. És kiállít egy papírt, amit átad Mohamednek.

Elhagyom a házat, amely a parancsnok lakása és egyben irodája is, a rakpart mellett, a Lisette egykori házát, és a fiatal arab kíséretében megérkezem a táborba.

Az őrség parancsnoka egy nagyon erőszakos és közismert gyilkos korzikai. Filissarinak hívják.

- Nahát, te vagy az, Pillangó? Vedd tudomásul, hogy tudok nagyon jó és nagyon rossz lenni.

Nálam ne is próbálkozz szökéssel, mert ha lebuksz, lelőlek, mint egy kutyát. Két év múlva nyugdíjba megyek, igazán semmi szükségem rá, hogy valami rázós ügybe keveredjem.

- Maga meg tudja meg, hogy nekem minden korzikai a barátom. Azt nem ígérem, hogy nem szököm meg, de ha megszöknék, majd úgy intézem, hogy olyan időpontban legyen, amikor maga nincs szolgálatban.

- Rendben van, Pillangó. Akkor semmi bajunk sem lesz egymással. Tudod, a fiatalok könnyen kibírják azt a. hajcihőt, ami egy szökéssel jár de én, ugyan már! Az én koromban és éppen a nyugdíjazásom előtt. Na jó, áll az alku? Eredj abba az épületbe, amelyikbe küldtek.

Már benn is vagyok egy ugyanolyan barakkban, mint a Királyon, száz-százhúsz fogollyal. Itt van a bolond Pierrot, Hautin, Arnaud, meg Jean Carbonieri. Kézenfekvő volna, ha közös pinkában lennénk Jennal, hiszen a Matthieu fivére, de minthogy Hautin meg Arnaud barátja, nekem nem tetszik. Úgyhogy vissza is utasítom, és a bordeaux-i Carrier, más néven Bolond Pierrot mellé telepszem.

A Szent József-sziget vadabb, mint a Király, valamivel kisebb, de nagyobbnak tetszik, mert hosszabb. A tábor a sziget félmagasságában van, ugyanis a szigeten lépcsőzetesen egymás fölött két fennsík húzódik. Az alsón van a tábor, a legtetején pedig a félelmetes szigorított börtön. Zárójelben megjegyezve, a szigorítottosak azóta is lejárnak naponta egy órát fürödni. Reméljük, hogy ezután is így lesz.

Délben a parancsnoknál dolgozó arab, minden áldott nap, hoz nekem három, egymásra rakott, vaslemezre illesztett, és fa-fogantyúban végződő csajkát. Itt hagyja a három csajkát, és elviszi az előző napit. Lisette keresztanyja mindennap ugyanazt küldi el nekem, amit a családjának főzött.

Vasárnap elmegyek, hogy megköszönjem neki. Egész délután vele beszélgettem, meg a gyerekekkel játszottam. Szőke fejüket simogatva, arra gondoltam, hogy olykor igazán nagyon nehéz eldönteni, mi a kötelessége az embernek. Szörnyű veszély fenyegeti ezt a családot, ha az a két balfácán még mindig nem mondott le a szándékáról. Girasolo bejelentése után - amelyben a smasszerek olyannyira nem hittek, hogy még csak el sem különítették őket, csak éppen átküldték a Szent Józsefre - ha én most egyetlen szóval azt mondom, hogy különítsék el őket, alátámasztom a spicli köpését. Na de mit tesznek erre az őrök? Jobb, ha hallgatok.

Arnaud meg Hautin szinte nem is szól hozzám a kunyhóban. Egyébként jobb is így, udvariasak vagyunk egymással, de nem bizalmaskodunk. Jean Carbonieri nem szól hozzám, megsértődött, mert nem szálltam be a pinkájába. Mi négyen vagyunk: a Bolond Pierrot, Marquetti,

- 190 -

második díjas római hegedűs, aki gyakran hosszú órákon át játszik, hogy az ember mélabús lesz tőle, meg Marsori, egy Séte-be való korzikai.

Senkinek nem szóltam egy szót sem, és az az érzésem, hogy itt senki sem tud a királyszigeti elvetélt lázadási kísérletről. Vajon még mindig véghez akarják vinni? Mind a hárman borzalmasan nehéz robotban vannak. Óriási követ kell vinniük, vagy inkább bőrhevederen vonszolniuk. A kövekből uszodát csinálnak a tengerben. Egy nagy követ jól körülkötnek lánccal, ráakasztanak egy nagyon hosszú, tizenöt-húsz méter hosszú láncot jobbról is, balról is, minden fegyenc a törzse és a válla köré tekeri a kampós hevederét, a kampót beleakasztja egy láncszembe. Azután egyhúztomban, akár az állatok, a megadott helyre húzzák a követ. Amikor hétágra süt a nap, igen kemény, keserves munka.

A rakpart felől puskaropogás, karabélylövések, pisztolylövések hallatszanak. Mindjárt tudom, hogy honnan fúj a szél: a bolondok cselekedtek. Mi lesz ebből? Ki lesz a győztes? A teremben ülök, meg se moccanok. Azt mondják a vagányok:

- A lázadás!

- A lázadás? Miféle lázadás?

- Csökönyösen úgy teszek, mintha mit sem tudnék.

Ezen a napon Jean Carbonieri nem ment munkába, odajött hozzám, napégette arca ellenére halálsápadt volt. Nagyon halkan azt mondja:

- Kitört a lázadás, Pilla.

Hidegen megkérdem tőle:

- Miféle lázadás? Én nem tudok róla.

A karabélylövések továbbra is hallatszanak. A Bolond Pierrot futva érkezik a terembe.

- Kitört a lázadás, de azt hiszem, pléhre csúsztak. Micsoda barom banda! Pillangó, nyisd ki a késed. Legalább minél többet öljünk meg belőlük, mielőtt megdöglenénk!

- Igen - ismétli meg Carbonieri -, minél többet öljünk meg!

Chissilia borotvát vesz elő. Mindenkinek a kezében a nyitott kés. Azt mondom nekik:

- Ne marháskodjatok. Hányan vagyunk?

- Kilencen.

- Heten azonnal tegyék le a fegyvert. Az elsőt, aki megfenyeget egy smasszert, megölöm.

Semmi kedvem agyonlövetni magam ebben a kunyhóban, mint valami kutyát. Te benne vagy a buliban?

- Nem.

- Hát te?

- Én sem.

- Hát te?

- Nem is tudtam róla.

- Rendben. Mi itt mindnyájan igazi vagányok vagyunk, senki sem tudott semmit a pitiánerek lázadásáról. Megértettétek?

- Igen.

- Aki köp, annak tisztában kell lennie vele, hogy rögtön rájönnek, hogy tudott valamit, s agyonlövik. Szóval, aki olyan seggfej, hogy beszél, az megnézheti magát.

- És ha a fegyencek győztek?

- Ha csakugyan ők győznek, majd megszervezik, hogy a győzelmüket télakkal koronázzák.

De én ezen az áron nem akarok télakolni, és ti?

- Mi sem - mondja egyszerre a nyolc férfi, beleértve Jean Carbonierit is. Egy árva szót sem szólok róla, amit máris tudok, mihelyt a lövések abbamaradtak, tudom, hogy a fegyencek veszítettek. A várható vérfürdőt pedig már mi sem akadályozhatja meg.

A smasszerek puskatussal, bottal, rúgásokkal, akár az őrültek, tuszkolják be a táborba a kőhordó munkásokat. A szomszédos épületbe zsúfolják az egész bandát. A gitárokat, a mandolinokat, a sakkokat, a játékokat, a lámpákat, a kis padokat, az olajos üvegeket, a cukrot, a kávét, a fehér ruhákat, mindent dühödten összetaposnak és kidobnak. Bosszúból minden szabályellenes holmit kihajigálnak.

Két lövést hallunk, biztosan pisztoly.

- 191 -

A táborban nyolc épület van, mindenütt ugyanazt csinálják, időnként durva puskatusütések közepett. Egy férfi pucéron fut ki az egyik épületből a szigorított zárkák felé. A smasszerek, akiket azzal bíztak meg, hogy kísérjék a zárkába, a szó szoros értelmében agyba főbe verik.

Most szemben vannak, tőlünk jobbra. A hetedik kunyhónál tartanak. Már csak a miénk van hátra. Mind a kilencen a helyünkön vagyunk, aki kiment dolgozni, egy se jött vissza.

Mindannyiunknak szinte földbe gyökerezik a lába. Senki sem szól. Kiszáradt a szám, éppen arra gondolok magamban: "Nehogy valami seggfej kihasználja ezt a felfordulást, és büntetlenül agyonlőjön!"

- Itt vannak - mondja Carbonieri halálra rémülve.

Berontanak, több mint húszan vannak, valamennyinél lövésre kész karabély vagy pisztoly.

- Hogyhogy? - kiabál Filissari. - Ti még nem vetkőztetek le? Mire vártok, ti szar banda?

Mindenkit agyonlövünk. Vetkőzzetek pucérra, semmi kedvünk hullákat vetkőztetni.

- Filissari úr...

- Fogd be a pofád, Pillangó! Itt nincs bocsánat. Nagyon súlyos, amit elkövettetek. És ebben a kunyhóban biztosan minden nehéz vagány benne volt a buliban!

Kocsányon lóg a szeme vérben forog, és leírhatatlan gyilkos fényt lövell ránk.

- Joguk van hozzá - mondja Pierrot.

Döntök, próba szerencse:

- Igazán furcsállom egy ilyen bonapartistától, mint maga, hogy képes lenne teljesen ártatlan embereket megölni. Lőni akar? Na jó, akkor ne szövegeljen, nem kérünk belőle. Lőjön már, gyorsan, az istenit! Igazi férfinak ismertelek, vén Filissari, igazi bonapartistának, de tévedtem.

Annyi baj legyen. Ide figyelj, még csak nem is akarlak látni, amikor lősz, hátat fordítok neked. Ti is, mindnyájan fordítsatok hátat ezeknek a smasszereknek, nehogy azt mondhassák, hogy meg akartuk támadni őket.

És mindenki, egy emberként, hátat fordít nekik. A smasszerek megrökönyödnek a viselkedésemen, annál is inkább, mivel (ezt később tudtuk meg) Filissari két szerencsétlent agyonlőtt az egyik kunyhóban.

- Mi mondanivalód van még, Pillangó?

Még mindig háttal, ezt válaszolom:

- Hihetetlennek tartom ezt a lázadási históriát. Mire mennénk itt a lázadással? Megölnénk a smasszereket? Aztán télakolnánk? És hová mennénk? Én télakos vagyok, nagyon messziről, Kolumbiából jöttem vissza. Kérdem én, van-e olyan ország, amelyik szökött gyilkosoknak menedéket adna? Ha van, nevezzétek meg. Ne marháskodjatok, aki méltó az ember névre, nem lehet benne ebben a buliban.

- Te talán nem, de Carbonieri? Biztos vagyok benne, hogy igen, mert Arnaud és Hautin meg volt lepve, amikor beteget jelentett, hogy ne kelljen munkába mennie.

- Higgye el, csak úgy látta. - És feléje fordulok. - Majd mindjárt megérti. Carbonieri a barátom, ismeri a télakom minden részletét, így hát nem ringatja magát semmiféle ábrándban, és tisztában van vele, hogy mi lehet a végeredménye a lázadás utáni szökésnek.

E pillanatban érkezik meg a parancsnok. Kinn marad. Filissari kimegy, és a parancsnok azt mondja:

- Carbonieri!

- Mindenféle kegyetlenkedés nélkül vigyék zárkába. X. felügyelő kísérje el. Mindenki menjen ki, csak a főfelügyelők maradjanak itt. Gyerünk, szedjék össze a szigeten szétszóródott fegyenceket. Senkit se öljenek meg, kivétel nélkül mindenkit hozzanak vissza a táborba.

A terembe bejön a parancsnok, a helyettese meg Filissari, aki négy smasszerrel jön vissza.

- Pillangó, nagyon súlyos dolog történt az imént - mondja a parancsnok. - Rám, mint a büntetőtábor parancsnokára, nagyon nagy felelősség hárul. Mielőtt bizonyos intézkedéseket tennék, szeretnék hamarjában néhány részletet tisztázni. Tudom, hogy ilyen súlyos helyzetben nem lettél volna hajlandó négyszemközt beszélni velem, azért jöttem ide. Duclos felügyelőt megölték. A nálam tárolt fegyvereket el akarták vinni, vagyis lázadás volt. Csak pár percem van, bízom benned, mi a véleményed?

- Ha lázadás lett volna, miért ne tudtunk volna róla mi is? Nekünk miért ne szóltak volna?

Végül hány gyanúsított van? Erre a három kérdésre, amit most feltettem, parancsnok úr, magam

- 192 -

fogok válaszolni, csak előbb legyen szíves, mondja meg, hogy miután megölték a smasszert, és feltehetően elszedték a fegyverét, hányan cselekedtek?

- Hárman.

- Kik azok?

- Arnaud, Hautin és Marceau.

- Értem. Akár tetszik, akár nem, ez nem volt lázadás.

- Hazudsz, Pillangó - mondja Filissari. - Ezt a lázadást a Királyon akarták kirobbantani, Girasolo beköpte, de mi nem hittük. Most láthatjuk, hogy minden, amit mondott, igaz volt. Vagyis fel akarsz ültetni bennünket, Pillangó!

- Igen ám, de ha magának van igaza, akkor én tégla vagyok, meg a Bolond Pierrot is, meg Carbonieri is, meg Galgani is és minden korzikai bandita a Királyon és minden igazi vagány. Bármi történt is, nem hiszek benne. Ha lázadás lett volna, akkor mi lettünk volna a vezérek, senki más.

- Mit fecseg itt összevissza? Senki sem keveredett volna bele? Az lehetetlen.

- Mit csináltak a többiek? Ezen a három őrültön kívül volt valaki, aki csinált valamit? Volt egyetlen gyanús jel arra, hogy itt is megrohanjuk az őrséget, ahol négy karabéllyal felfegyverzett felügyelő meg Filissari, a főnök tartózkodott? Hány csónak van a Szent Józsefen? Egyetlen dereglye. Mit ér hatszáz ember egyetlen dereglyével? Azért annyira hülyék nem vagyunk, igaz?

Meg aztán ölni azért, hogy megszökhessünk! Tegyük fel, hogy húszan el tudtak volna menni, őket is letartóztatták volna, és bárhonnan kiadták volna. Parancsnok, én nem tudom, hogy az emberei vagy maga hány embert öltek meg, de csaknem bizonyos vagyok benne, hogy ártatlanok voltak. És most mit akarnak elérni vele, hogy azt a kevés holmit is tönkreteszik, amink van? Dühük jogosnak tetszik, de ne feledjék el, hogy azon a szent napon, amikor a legcsekélyebb kedvezményt is megvonják a fegyencektől, akkor kitörhet a lázadás, a reménytelenség lázadása, a közös öngyilkosság lázadása, ha megdöglünk, hát megdöglünk együtt: smasszerek és fegyencek. Mutain úr, én őszintén beszéltem, remélem, megérti, már csak azért is, mert mielőtt határozott volna, ide jött hozzánk, megtudni az igazat. Hagyjanak minket békében.

- És akik benne voltak? - kérdi megint Filissari.

- Azt maguknak kell kideríteniük. Mi nem tudunk semmit, ez ügyben nem tudunk a segítségükre lenni. Ismétlem, ez a história a pitiánerek őrültsége, nekünk semmi közünk hozzá.

- Filissari úr, amikor a veszélyesek kunyhójába bejönnek a többiek, újabb rendelkezésig, zárassa be az ajtót. Két felügyelőt állítson az ajtó mellé, semmiféle kegyetlenkedés az emberekkel, és semmit se tegyenek tönkre a holmijukból. Induljunk. - És a többi smasszerrel együtt elmegy.

Phű! ezt jól megúsztuk. Amint Filissari bezárja az ajtót, visszakiáltja:

- Szerencséd van, hogy bonapartista vagyok!

Egy órán belül majdnem minden fegyenc visszajött, aki a mi épületünkben lakik.

Tizennyolcan hiányoznak: a smasszerek aztán rájönnek, hogy a nagy sietségben másik épületbe zárták őket. Amikor visszahozzák őket, mindent megtudunk, hogy mi is történt, mert ezek az emberek kint dolgoztak. Egy saint-étienne-i tolvaj halkan elmeséli:

- Képzeld el, Pilla, hogy éppen egy tonnányi súlyú követ húztunk el négyszáz méterre. Az út, ahol a köveket vontatjuk, nem nagyon hepehupás, és útközben elhaladunk egy kút mellett, ötvenméternyire a parancsnok házától. Ennél a kútnál mindig pihenőt tartunk. Kókuszpálmák árnyékában van, és körülbelül az út felén. Szóval, mint mindig, megállunk, felhúzunk egy jó vödör hideg vizet, és iszunk, mások benedvesítik a zsebkendőjüket, és a fejükre teszik. A pihenő úgy tíz percig tart, a smasszer is leül a kút kávájára. Leveszi a sapkáját, és éppen a homlokát meg a fejét törli egy nagy zsebkendővel, amikor Arnaud mögéje lopakodik, kapával a kezében, de nem emelte fel a kapát, úgyhogy senki sem tudta figyelmeztetni a smasszert. Egy szempillantás alatt felkapta a kapát, az élével a smasszer koponyájára sújtott. A smasszer kétfelé vágott fejjel, egyetlen mukk nélkül elterült. Alighogy az őr felbukott, Hautin, aki közömbösen ott állt előtte, elszajrézza a karabélyát, Marceau leveszi az övét a stukkerrel. Marceau a stukkerrel a kezében a munkacsapat felé fordul, és azt mondja: "Fellázadunk. Aki velünk van, jöjjön utánunk." Egyetlen kulcsár sem mozdult, se nem kiabált, és a csapatból egyetlen ember sem akart velük tartani. Arnaud végigmért bennünket - folytatta a saint-étienne-i -, és azt mondta: "Gyáva kutyák, majd mi megmutatjuk, ki a legény a talpán!" Arnaud kiveszi a Hautin kezéből a karabélyt, és mind a ketten a parancsnok háza felé futnak. Marceau, miután kissé hátrább ment, ott marad. A nagy stukkerrel a kezében

- 193 -

parancsokat ad: "Nem mozdulni, nem beszélni, nem kiabálni. Gernyákok, hasra." Én épp olyan helyen álltam, hogy mindent láttam, ami történt.

Amikor Arnaud megy fel a lépcsőn, hogy behatoljon a parancsnok házába, az arab, aki náluk dolgozik, éppen kinyitja az ajtót, két kisleány van vele, az egyiket kézen fogja, a másik a karján ül.

Mind a ketten meglepődnek, az arab a kislánnyal a karján, belerúg Arnaud-ba. Emez meg akarja ölni az arabot, de az arab maga elé tartja a karján ülő kislányt. Senki sem kiált. Sem az arab, sem a többiek. A karabélyt különböző szögekből négyszer-ötször az arabnak szegzi Arnaud. De mindannyiszor sikerül a kislányt a puskacső elé tenni. Hautin oldalról, lentről, megfogja az arab nadrágját. Ez már-már elesik, és egy szempillantás alatt az Arnaud kezében levő karabélynak lendíti a kislányt. Arnaud meginog a lépcsőn, a kislány meg az arab, akinek Hautin fogja a lábát, mind egymásra esnek. E pillanatban hangzanak el az első kiáltások, először a kislányoké, aztán az arabé, majd Arnaud meg Hautin káromkodása hallatszik. Az arab gyorsabbnak bizonyul, mint ők, mert a földre esett fegyvert ő veszi fel, de csak a bal kezében fogja a tusánál. Hautin újra megragadja a lábát. Arnaud elkapja a jobb karját, és beakaszt neki egyet. Az arab több mint tíz méterre elhajítja a karabélyt.

Abban a pillanatban, amikor mind a hárman nekirugaszkodnak, hogy megkaparintsák, hallatszik az első lövés, az avarsepregetők smasszerének puskájából. A parancsnok feltűnik az ablakban, és szünet nélkül tüzelni kezd, de mivel fél, hogy eltalálja az arabot, azt a helyet veszi célba, ahol a karabély van. Hautin meg Arnaud a tábor felé menekül a tengerparti úton, puskalövések közepette. Hautin a béna lábával lassabban fut, és mielőtt a partra érne, agyonlövik.

Arnaud pedig bemegy a vízbe, tudod, a most épülő fürdőhely meg a smasszerek medencéje közt.

Ott mindig nyüzsögnek a cápák. Arnaud-ra mindenfelől lőnek, mert a parancsnok meg az avaros smasszer segítségére siet egy másik smasszer. Egy nagy kő mögé rejtőzik. "Add meg magad -

kiáltják a smasszerek -, akkor megmenekülsz!" "Soha - válaszolja Arnaud -, jobb szeretném, ha a cápák felfalnának, legalább nem látom többet a mocskos pofátokat." És bement a tengerbe, egyenesen a cápák felé. Biztosan eltrafálta valaki, mert egy pillanatra megállt. De azért a smasszerek továbbra is lőttek. Továbbindult de nem úszott, még a törzse sem merült el, amikor a cápák megtámadták. Teljesen tisztán láttuk, hogy ököllel rácsap az egyik cápára, amelyik félig kiugorva a vízből rávetette magát. A szó szoros értelmében felnégyelték, mert a cápák mindenfelé húzták, nem harapták le sem a kezét, sem a lábát. Öt perc sem telt bele, már nyoma sem maradt.

A smasszerek legalább száz puskalövést adtak le a cápák meg Arnaud gomolyára. Egyetlen cápát öltek meg, felfordulva kivetődött a strandra. Minthogy mindenfelől jöttek a smasszerek, Marceau azt hitte, megmentheti az életét, ha a kútba dobja a pisztolyt, de az arabok felálltak és botozás, rúgások és öklözés közepett a smasszerek orra elé tuszkolták, s kijelentették, hogy benne volt a buliban. Bár patakzott róla a vér, s a kezét feltartotta, a smasszerek pisztollyal meg karabéllyal verték agyon, s a halálos ütést a fejére az egyik smasszer mérte rá egy karabély tusával, amelyet a csövénél fogva úgy emelt fel, mint egy kalapácsot. Hautinre meg minden smasszer ráeresztette a tölténytárát. Harmincan voltak, mindegyik legalább hatszor lőtt, úgyhogy élve vagy halva, kapott vagy százötven lövést. Filissari azokat az ipséket ölte meg, akikre a gernyákok rámutattak, mondván, hogy ezek követni akarták Arnaud-t, de aztán betojtak. Szemenszedett hazugság, mert ha volt is cinkosuk, senki sem moccant.

Már két napja be vagyunk zárva, mindenki a saját épületébe. Senki sem megy ki munkára.

Az ajtónál minden két órában őrségváltás. Egyik épületből a másikba átszólni tilos. Az ablakba állni tilos. A két sor függőágy közti folyosóról, kissé hátrahúzódva, látni lehet a rácsos ajtón át, hogy mi történik az udvaron. A Királyról smasszer erősítés érkezett. Egyetlen fegyenc sincs kinn. Még az arab kulcsárok sem. Mindenki be van zárva. Időnként látjuk, amint szó és ütlegelés nélkül egy-egy pucér férfi a szigorított zárkák felé megy egy smasszer kíséretében. Az oldalsó ablakokon át a smasszerek gyakran benéznek a terembe: Az ajtónál áll a két őr, egyik jobbról, a másik balról.

Szolgálati idejük rövid, két óra, de sohasem ülnek le, és nem a vállukon van a fegyver: a karabélyuk a bal karjukon, lövésre készen.

Elhatároztuk, hogy kis ötös csoportokban pókerezünk. Se Marseillaise játék, se nagy közös játékok nincsenek, mert túlságosan zajosak volnának. Marquetti, aki egy Beethoven-szonátát játszott a hegedűjén, kénytelen volt abbahagyni.

- 194 -

- Hagyd abba a muzsikálást, a smasszerek gyászban vannak.

Hihetetlen feszültség uralkodik nemcsak a kunyhóban, hanem az egész táborban. Nincs kávé, nincs leves. Reggel egy cipó, délben marhahúskonzerv, este marhahúskonzerv, négy személyre egy doboz. Minthogy nálunk semmiben nem tettek kárt, van kávénk meg élelmünk: vaj, olaj, liszt stb. A többi kunyhónak már semmije sincs. Amikor a mosdóból füst szállt a tűzről, mikor kávét főztünk, az egyik smasszer azt mondta, hogy oltsuk el a tüzet. Egy öreg marseille-i fegyenc, Niston főzött kávét, eladásra. Pofátlanul azt válaszolta a smasszernek:

- Ha azt akarod, hogy kialudjon a tűz, gyere be, és oltsd el.

Mire a smasszer többször belőtt az ablakon. A kávé meg a tűz villámgyorsan eltűnt.

Niston golyót kapott a lábába: Mindenki olyan zabos volt, azt hittük, mindjárt halomra lőnek bennünket, és hasra vágódtunk a földön.

Jelenleg még mindig Filissari az őrség parancsnoka. Mint egy őrült odarohan, a négy smasszere kíséretében. Az auvergne-i származású smasszer, aki lőtt, magyarázkodik. Filissari korzikai nyelven dorongolja le, a másik, aki egy szót sem ért az egészből, csak annyit tud kinyögni:

- Nem értem.

Visszafeküdtünk a függőágyainkra. Nistonnak vérzik a lába.

- Ne mondjátok meg, hogy megsebesültem, még képesek, és kinyírnak odakinn.

Filissari odajön a rácshoz. Marquetti korzikaiul szól neki.

- Csak csinálja azt a kávét. Ami az imént történt, nem fordul elő többé. - És ezzel elmegy.

Nistonnak olyan szerencséje volt, hogy a golyó nem maradt benne: vádli alatt fúródott be és lábközépnél kijött. Elszorítjuk neki, a vérzés elállt ecetes kötést teszünk rá.

- Pillangó, jöjjön ki - hallom este nyolckor, vagyis már sötét van. A smasszert, aki szólít, nem ismerem, azt hiszem, hogy breton.

- Miért mennék ki ilyenkor? Semmi dolgom odakinn.

- A parancsnok beszélni akar magával.

- Mondja meg neki, hogy jöjjön ide. Én nem megyek ki.

- Szóval megtagadja?

- Igen, megtagadom.

A barátaim körülvesznek. Szinte körülbástyáznak. A smasszer a zárt ajtón keresztül beszél.

Marquetti odamegy az ajtóhoz, és azt mondja:

- Nem engedjük ki Pillangót, csak a parancsnok jelenlétében.

- De hiszen ő küldött érte.

- Mondja meg, hogy jöjjön ő maga.

Egy óra múlva két fiatal smasszer jelenik meg az ajtóban. Velük van az arab, aki a parancsnoknál dolgozik. Az, aki megmentette a parancsnokot, és megakadályozta a lázadást.

- Pillangó, én vagyok az, Mohamed. Érted jöttem, a parancsnok beszélni szeretne veled, ő

nem tud idejönni.

Marquetti azt mondja:

- Pilla, az ipsénél karabély van.

Mire kilépek a barátaim alkotta körből, és az ajtóhoz megyek. Csakugyan, Mohamed hóna alatt karabély van. Ilyet még nem pipáltak a fegyencek! Egy fegyencet hivatalosan karabéllyal fegyvereztek fel.

- Gyere - mondja az arab -, azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád, és ha kell, megvédjelek.

De én nem hiszek neki.

- Na, gyere már!

Kimegyek, Mohamed mellém áll, a két smasszer meg a hátunk mögé. Megyek a parancsnokságra. Amint az őrség mellett elhaladunk a tábor kijáratánál, Filissari azt mondja:

- Remélem, Pillangó, hogy semmi kifogásod sincs ellenem.

- Személyesen nekem semmi és a veszélyesek kunyhójában senkinek sincs. De hogy másutt mi a helyzet, azt nem tudom.

Megyünk lefelé a parancsnokságra. A ház, a rakpart karbidlámpával van megvilágítva, de nem nagyon sikerül bevilágítaniuk a terepet. Útközben Mohamedtól kaptam egy csomag Gauloise-t.

Amint bemegyünk a két karbidlámpával erősen kivilágított ebédlőbe, látom, hogy ott ül a Királysziget parancsnoka, a helyettese, a Szent József-sziget parancsnoka, a Szigorítotté, meg a

- 195 -

Szent József helyettes parancsnoka. Odakinn négy arabot láttam, smasszerek őrizetében. Kettőt felismertem, a szóban forgó munkarobot vezetői voltak.

- Itt van Pillangó - mondja az arab.

- Jó estét, Pillangó - mondja a Szent József parancsnoka.

- Jó estét.

- Ülj le ide, tessék, itt egy szék.

Mindenkivel szemben ülök. A konyhaajtó nyitva van, ahonnan Lisette keresztanyja barátságosan felém int.

- Pillangó - mondja a Királysziget parancsnoka -, Dutain parancsnok úgy véli, hogy maga méltó a bizalmára, amelyet azzal vívott ki, hogy felesége keresztlányát megpróbálta megmenteni.

Én nem ismerem magát csak a hivatalos jellemzéséből, amely minden szempontból rendkívül veszélyesnek tünteti fel. Szeretném ezt a jellemzést elfelejteni, és szeretnék hinni Dutain kollégámnak. Figyeljen ide, bizonyára kiszáll majd egy bizottság, s vizsgálatot folytat le, minden rendű és rangú fegyencnek el kell majd mondania, amit tud. Bizonyos, hogy magának és még néhány társának nagy befolyása van minden fogolyra, és a foglyok szigorúan be fogják tartani a maga utasításait. Szeretnénk tudni a véleményét a lázadásról, és azt is, hogy maga szerint, úgy nagyjából, mi jelentenivalója volna a jelen pillanatban, elsősorban a maga kunyhójának, aztán a többinek.

- Nekem nincs semmi mondanivalóm, és a többieket sem tudnám befolyásolni, hogy mit mondjanak. Ha a bizottság csakugyan vizsgálatot tart a jelenlegi hangulatban, magukat valamennyiüket elbocsátják.

- Miket beszélsz összevissza, Pillangó? A lázadást én akadályoztam meg és a Szent Józsefen lévő kollégáim.

- Talán maga tisztára moshatja magát, de a Királysziget főnökei nem.

- Beszéljen!

A Király két parancsnoka feláll, majd újra leül.

- Ha továbbra is hivatalosan lázadást emlegetnek, valamennyien elvesztek. Ha elfogadják a feltételeimet, mindannyiukat megmentem, kivéve Filissarit.

- Mik a feltételei?

- Először is, hogy a foglyok ugyanúgy élhessenek, mint eddig, már holnaptól kezdve. Csak akkor tudjuk befolyásolni az embereket, hogy mit mondjanak a bizottságnak, ha megengedik, hogy beszélgessünk egymással. Igazam van?

- Igen - mondja Dutain. - De miért kell minket megmenteni?

- A királyszigetiek nemcsak a Királysziget főnökei, hanem a három szigeté is?

- Igen.

- Nos hát, hallották Girasolo bejelentését, aki beköpte, hogy lázadás készül. A vezérek: Hautin meg Arnaud.

- Meg Carbonieri - teszi hozzá a smasszer.

- Nem, ez nem igaz. Carbonieri személyes ellensége volt Girasolónak, már Marseille-ben, bosszúból csapta hozzá a lázadókhoz. Nos, maguk nem hittek a lázadásban. Miért? Mert azt mondta maguknak, hogy a lázadás célja: asszonyokat, gyerekeket, arabokat meg smasszereket ölni, ami hihetetlennek tetszett. Másrészt, mert a Királyon hatszáz emberre két dereglye, a Szent Józsefen szintén hatszázra egy dereglye jut. Józan ésszel képtelenség belemenni egy ilyen buliba.

- Honnan tudod ezt?

- Az az én dolgom, de ha továbbra is lázadásról beszélnek, még ha engem eltesznek is láb alól, sőt, ha megteszik, még inkább mindent elmondanak és bebizonyítanak. Vagyis a Királysziget a felelős, mert egyszerűen a Szent Józsefre küldte ezeket az embereket, de nem különítette el őket. Az ésszerű intézkedés - és ha a vizsgálat során ez kiderül, nem kerülhetik el a szigorú büntetést - az lett volna, ha az egyiket az Ördögszigetre, a másikat a Szent Józsefre küldik, annak ellenére, hogy nagyon nehéz volt komolyan venni ezt az őrült históriát. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha lázadást emlegetnek, önmaguk alatt vágják a fát. Vagyis ha elfogadják a feltételeimet: először, mint már mondtam, hogy már holnaptól kezdve visszatérhetünk megszokott életünkhöz, másodszor, hogy azokat az embereket, akiket a bűnrészesség gyanúja miatt magánzárkába csuktak, azonnal kieresztik, és nem faggatják őket, hogy cinkosai voltak a lázadásnak, mert lázadás nem volt,

- 196 -

harmadszor pedig Filissarit azonnali hatállyal áthelyezik a Királyra, egyrészt személyes biztonságáért, mert hiszen ha nem volt lázadás, mivel lehetne indokolni három ember meggyilkolását? Másrészt, mert a felügyelő gyilkos hajlamú, s amikor a botrány idején intézkedett, majd kiverte a csihari, és mindenkit meg akart ölni, még bennünket is a kunyhóban - szóval ha elfogadják a feltételeimet, elintézem, hogy mindenki a következőt vallja: Arnaud, Hautin és Marceau azért tette, amit tett, hogy minél több kárt okozzon, mielőtt meghal. Amit tettek, váratlan volt. Sem cinkosuk, sem bizalmasuk nem volt. Mindent egybevetve, ezek a mandrók elhatározták, hogy így lesznek öngyilkosok, s mielőtt megölik őket, mert ezt akarták, minél több embert eltesznek láb alól. Ha óhajtják, kimegyek a konyhába, és megbeszélhetik, hogy mit válaszolnak nekem.

Kimegyek a konyhába, becsukom az ajtót. Dutainné kezet szorít velem, és kávéval, konyakkal kínál. Az arab Mohamed azt kérdi:

- Rólam semmit sem mondtál?

- Az a parancsnokra tartozik. Lévén, hogy fegyvert adott a kezedbe, nyilván el akarja intézni, hogy kegyelmet kapj.

A Lisette keresztanyja kedvesen mondja:

- Nahát! A királyiak aztán jól megkapták a magukét!

- A teremtésit, kényelmes volt nekik, hogy a Szent Józsefen törjön ki a lázadás, és ne náluk, és itt mindenki tudhatott róla, kivéve az ön férjét.

- Pillangó, mindent hallottam, és tüstént rájöttem, hogy jót akar nekünk.

- Úgy van, asszonyom.

Nyílik az ajtó.

- Gyere vissza, Pillangó - mondja az egyik smasszer.

- Foglaljon helyet, Pillangó - mondja a Királysziget parancsnoka. - Némi vita után egyhangúlag úgy döntöttünk, hogy magának bizonyára igaza van. Nem volt lázadás. Ez a három fegyenc elhatározta, hogy öngyilkos lesz, s előtte annyi embert öl meg, amennyit csak tud. Vagyis holnap visszatér az életük a régi kerékvágásba. Filissari urat még ma éjjel áthelyezzük a Királyra.

Ami őt illeti, az ő ügye ránk tartozik, semmiféle felvilágosítást nem kérünk magától róla. Számítunk rá, hogy betartja a szavát.

- Számíthatnak rám. A viszontlátásra.

- Mohamed és a két felügyelő kísérje vissza Pillangót a kunyhóba. Filissarit hozzák ide, velünk jön a Királyra.

Útközben azt mondom Mohamednek, hogy azt kívánom: legyen szabad. Megköszöni.

- Na, mit akartak tőled a smasszerek?

Halálos csendben, hangosan elmondom, hogy mi történt, szóról szóra.

- Ha valaki nem ért egyet, vagy valami ellenvetése van az egyezséget illetően, amit mindenki nevében kötöttem a smasszerekkel, szóljon.

Egyhangúlag mind egyetértenek velem.

- Gondolod, hogy elhitték, hogy senki más nem volt benne a buliban?

- Nem hinném, de ha nem akarnak repülni, el kell, hogy higgyék. Nekünk viszont, ha nem akarunk kellemetlenséget, nekünk is azt kell hinnünk.

Ma reggel hét órakor a büntetőrészleg összes zárkáját kiürítették. Több mint százhúszan voltak benn. Munkába nem ment senki, de minden barakkot kinyitottak, az udvar tele volt fegyencekkel, akik teljesen szabadon beszélgetnek, dohányoznak, napoznak vagy az árnyékba húzódnak, kedvük szerint. Niston kórházba ment. Carbonieri azt mondja, hogy legalább nyolcvanszáz zárka ajtajára tették ki a feliratot: "Gyanús a lázadásban való részvételben." Most, hogy valamennyien együtt vagyunk, most tudjuk meg az igazat. Filissari csak egy embert ölt meg, a másik kettőt két fiatal smasszer ölte meg, akiket sarokba szorítottak, és akik azt hitték, hogy meg akarják ölni őket, és késsel a kezükben próbáltak megölni legalább egyet, mielőtt meghalnak. Így aztán a valódi lázadás, amely szerencsére már a kezdetén kudarcba fúlt, három fegyenc sajátságos öngyilkosságává alakult át, legalábbis ezt a változatot fogadta el mindenki: az igazgatóság is, a fegyencek is. Nem is tudom, hogy a legenda vagy az igaz történet maradt fenn belőle, talán a kettő

keveréke.

- 197 -

Állítólag a tábor három halottját meg Hautint és Marceau-t a következőképpen temették el: minthogy csak egyetlen kinyitható koporsó van a halottak vízbe dobására, a smasszerek mind az ötöt a csónak aljába rakták, és egyszerre dobták be őket a cápák közé. Úgy gondoltuk, hogy az utolsóknak lesz idejük alámerülni a kővel a lábukon, míg a barátaikat felfalják a cápák. Úgy hallottam azonban, hogy egyetlen hulla sem merült el a vízben, és hogy az éj beálltával mind az öt fehér szemfedő táncot lejtett, valóságos bábuk voltak, amelyeket a cápák pofája vagy farka mozgatott e Nabukadonozorhoz méltó lakoma közepette. Állítólag a smasszerek meg az evezősök elmenekültek a borzasztó látvány elől.

A bizottság kiszállt, és majdnem öt napot töltött a Szent Józsefen, kettőt pedig a Királyon.

Engem nem hallgattak ki külön, csak ugyanúgy, mint a többieket. Dutain parancsnoktól megtudtam, hogy minden a legnagyobb rendben ment: Filissarit szabadságra küldték a nyugdíjazásáig, vagyis nem jön vissza többé. Mohamedet egész büntetése alól felmentették. Dutain parancsnokot előléptették.

Minthogy még mindig vannak elégedetlenkedők, tegnap egy bordeaux-i azt kérdi tőlem:

- És mit nyertünk vele, hogy elsimítottuk a smasszerek dolgát?

Ránézek a mandróra, és azt mondom:

- Semmi lényegeset: csak ötven-hatvan vagány nem kap ötévi szigorított büntetést cinkosság bűne miatt, gondolod, hogy ez semmi?

Ez a vihar szerencsésen elült. A felügyelők és fegyencek közti hallgatólagos cinkosság teljesen félrevezette a híres vizsgálóbizottságot, meglehet, hogy ők sem akarták másként: csak azt, hogy minden a legsimábban menjen.

Én, személy szerint nem is nyertem, nem is vesztettem semmit, hacsak nem azt, hogy a társaim hálásak, mert nem sóztak a nyakukba szigorúbb fegyelmet. Ellenkezőleg, még a kővontatást is beszüntették. Ezt az iszonyú robotot eltörölték. Ezentúl bivalyok vontatják a köveket, az emberek csak a helyükre teszik őket. Carbonieri visszament a pékségbe. Én pedig szeretnék visszamenni a Királyszigetre, mert itt nincs műhely, tehát lehetetlen tutajt készíteni.

Mikor Pétain bekerült a kormányba, a fegyencek meg a felügyelők közt elromlott a viszony.

Az Igazgatóság egész személyzete fennen hirdeti, hogy "pétainista", olyannyira, hogy egy normandiai smasszer azt mondta nekem:

- Mondjak magának valamit, Pillangó? Soha nem is voltam köztársaságpárti.

A Szigeteken senkinek sincs rádiója, semmi hírünk sincs. Ráadásul azt rebesgetik, hogy Martinique és Guadeloupe szigetén mi látjuk el a német tengeralattjárókat. Az ember sehogy sem tud eligazodni: Állandóan ellentmondó híreket kapunk.

- A fene enné meg, Pilla, akarod tudni a véleményem? Most kellene lázadást szítani, hogy átadjuk a Szigeteket a gaulle-ista franciáknak.

- Gondolod, hogy a colos Charlot-nak szüksége van a fegyenctelepre? Mit kezdene vele?

- Ugyan! hát összeszedhetne itt két-háromezer embert!

- Leprásokat, agyalágyultakat, tüdőbajosokat, vérhasban szenvedő betegeket? Még ilyet, te nem vagy észnél! Nem süsü az a pasas, hogy vagányokkal bajlódjon.

- És a többi kétezer, aki egészséges?

- Az más lapra tartozik. Attól, hogy emberek vagyunk, az még nem jelenti azt, hogy flintát lehet a kezünkbe adni. Azt hiszed, hogy a háború fegyveres rajtaütés? Egy roham tíz percig tart, a háború meg évekig. Hogy valaki jó katona legyen, ahhoz jó hazafinak is kell lenni. Akár tetszik, akár nem, nem tudnék megnevezni itt egyetlen pasast sem, aki Franciaországért feláldozná az életét.

- Ugyan, miért áldoznánk fel érte, azok után, amit velünk tett?

- Na látjátok, hogy igazam van. Szerencsére vannak annak az égimeszelőnek különb emberei a háborúhoz, mint ti. De azért mégiscsak disznóság, hogy azok a mocskos németek nálunk vannak! És ha meggondolom, hogy némelyik francia velük tart! Itt kivétel nélkül valamennyi smasszer kijelentette, hogy pétainista.

Bérac gróf azt mondja:

- Jó lehetőség volna, hogy bocsánatot nyerjünk.

Mire a következő hihetetlen dolog történik: eddig soha egyetlen pofa sem beszélt közkegyelemről. Most meg mindenki, a vagányok, a pitiánerek, az egész szerencsétlen fegyencbanda előtt felcsillan a reménysugár.

- 198 -

- Pillangó, ha fellázadnánk, talán besoroznának bennünket a De Gaulle seregébe?

- Nagyon sajnálom, de én nem várok kegyelmet senkitől sem. Teszek a francia igazságszolgáltatásra meg a "rehabilitáció" című cikkelyre. Majd én "rehabilitálom" önmagamat.

Az én feladatom az, hogy télakoljak, és ha végre szabad leszek, hogy rendesen éljek, beleilleszkedjem a társadalomba, s ne legyek a kárára. Nem hiszem, hogy másképpen bárki is bebizonyíthatna valamit. Következésképpen mindenre képes vagyok, hogy télakolhassak. Hogy a Szigeteket a colos Charlot-nak adjuk, vagy nem, engem nem érdekel, különben is biztos vagyok benne, hogy őt sem. Másrészt, tudod mit fognak mondani a nagyfejűek, ha megpróbáljátok? Hogy azért foglaltátok el a Szigeteket, hogy kiszabaduljatok, nem pedig azért, hogy egy nemes cselekedettel elősegítsétek Franciaország felszabadítását. Nem beszélve róla, hogy tudjátok ti egyáltalán, kinek van igaza? De Gaulle-nak vagy Pétainnek? Nekem gőzöm sincs róla. Szenvedek, mint egy állat, mert a hazámat elfoglalták, az enyéimre gondolok, a rokonaimra, a nővéreimre, az unokahúgaimra.

- Azért mégiscsak hájfejűek vagyunk, hogy így emésztjük magunkat egy olyan társadalomért, amely semmi szánalmat nem érzett irántunk.

- De azért helyénvaló, mert Franciaország nemcsak hekusokból, meg az igazságszolgáltatás alkalmazottaiból, meg csendőrökből, meg smasszerekből áll, ezek nem Franciaország, ez egy különálló osztály, ferde gondolkodású emberekből. Vajon ezek közül az emberek közül hány képes a németek szolgálatába állni? Le mernéd fogadni, hogy a francia rendőrök letartóztatják és átadják a német hatóságoknak a honfitársaikat? Lehet. De én mégis azt mondom, újra meg újra, hogy semmi címen nem megyek bele a lázadásba. Kivéve, ha télakról van szó, de miféle télakról?

A klikkek közt komoly viták folytak. Egyesek De Gaulle mellé állnak, mások Pétain mellé.

Alapjában véve azonban semmit sem tudunk, mert mint már mondtam, egyetlen rádiónk sincs, sem a felügyelőknek, sem a fegyenceknek. A híreket a hajók hozzák, amelyek némi lisztet, szárazfőzeléket, rizst szállítanak nekünk. Mi, ilyen távolságból, nagyon nehezen tudunk eligazodni a háborún.

Állítólag Saint-Laurent-du-Maroniban toboroztak a szabad francia csapatokba. De semmi lényegeset nem tudunk meg, csak annyit, hogy a németek egész Franciaországot megszállták.

Mókás jelenet volt: a Királyszigetről jött egy pap, a mise után prédikált. Azt mondta:

- Ha a Szigeteket megtámadják, fegyvert kapnak, hogy segíthessenek a felügyelőknek megvédeni a francia földet.

Bizony, ez színigaz! Szép férfi volt ez a pap, és bizonyára vajmi keveset tudott rólunk!

Megkérni a foglyokat, hogy védjék meg a zárkájukat! Még ilyet, mit meg nem érnek a fegyencek.

A háborút azért mi is éreztük: megkétszerezték a smasszereket, az egyszerű őröktől a parancsnokig és a főfelügyelőig: sok volt a detektív közülük néhánynak kifejezetten németes vagy elzászias kiejtése volt, nagyon kevés kenyeret, negyven dekát kapunk, és nagyon kevés húst.

Egyszóval az egyetlen dolog, ami növekedett, a pléhre csúszott szökés tarifája: halálos ítélet és kivégzés. Mert a szökés vádjához hozzátették: "Megkísérelte, hogy Franciaország ellenségeinek a szolgálatába álljon."

Majdnem négy hónapja vagyok a Szent József szigeten. Nagyon jóba lettem Germain Guibert doktorral. A felesége, kivételes asszony, megkért, hogy csináljak neki veteményest, hogy valamivel pótolni tudja ezt a sivár kosztot. Salátát, retket, babot, paradicsomot meg padlizsánt ültettem a kertjébe. El van ragadtatva, és úgy bánik velem, mint jó baráttal.

Ez az orvos soha egyetlen felügyelővel sem parolázott, bármilyen rangja volt is, de velem és néhány fegyenccel, akit megismert és megbecsült, sokszor kezet fogott.

Amikor később végre szabad lettem, Rosenberg doktor segítségével újra kapcsolatba kerültem Germain Guibert-rel. Küldött egy fényképet magáról meg a feleségéről, a marseille-i Canebiére úton készült a felvétel. Marokkóból jött haza éppen, és gratulált, hogy szabad és boldog vagyok. Indokínában halt meg, miközben megpróbált megmenteni egy súlyos sebesültet. Kivételes ember volt, s a felesége méltó társa. Amikor 1967-ben Franciaországban voltam, szerettem volna találkozni a feleségével. De aztán meggondoltam, mert miután egy magamra vonatkozó kedvező

igazolást kértem tőle - el is küldte -, többé nem írt. Azóta semmit sem tudok róla. Nem tudom, hogy mi az oka hallgatásának, de lélekben mindkettőjük iránt most is mély hálát érzek, amiért olyan jól bántak velem a királyszigeti otthonukban.

- 199 -

Kilencedik füzet

A SZENT JÓZSEFRŐL A KIRÁLYSZIGETRE

CARBONIERI HALÁLA

Tegnap szíven szúrták a barátomat, Matthieu Carbonierit. Emiatt megérünk még több gyilkosságot is. Carbonieri éppen a fürdőben mosakodott anyaszült meztelen, a képe merő szappan, mikor ledöfték. Amikor zuhanyozunk, úgy szokás, hogy késünket, kinyitva, a cuccunk alá dugjuk: így épp annyi ideje van az embernek, hogy felmarkolja, ha netán hirtelen közelít valaki, akiben ellenséget gyanít. Matthieu az életével fizetett érte, hogy nem így cselekedett. Egy örmény, aki világéletében strici volt, ölte meg a barátomat.

A parancsnok engedélyével másodmagammal levittem Matthieu-t a rakpartra. Nehéz volt, és ahogy lefelé tartottam, háromszor is meg kellett pihennem. Jókora követ köttettem a lábára, és dróttal, nem kötéllel. Mivel a cápák ezt nem tudják szétharapni, a kő lehúzza majd a testét a tenger mélyére, mielőtt még felfalhatnák.

Kong a harang, leérünk a rakpartra. Este hat óra. A látóhatáron lemenőben a nap. Csónakba szállunk. A lezárt fedelű hírhedt ládában, amely mindenkit kiszolgál, örök álmát alussza Matthieu.

Számára vége mindennek.

- Rajta! Húzzátok meg! - vezényel a smasszer a kormányrúdnál. Tíz percbe sem telik, odaérünk az áramláshoz, amely a Király- és a Szent József sziget közt csendesen borzolja a tengert.

És most hirtelen összeszorul a torkom. Cápák uszonya bukkan elő a vízből, tucatszámra, ott köröznek sebesen, egy négyszáz méteresnél kisebb átmérőjű körben. Hát itt vannak a fegyencek gyászhuszárai, megérkeztek, percnyi pontossággal.

Adja a Jóisten, hogy ne legyen idejük megkaparintani a barátomat. Búcsúzóul feltartjuk az evezőnket. Megemelik a ládát. Matthieu liszteszsákba csavart holtteste már csúszik is, húzza a jókora kő, és egykettőre eléri a víztükröt.

Borzalom! Éppen alámerül, és már azt hiszem, hogy el is tűnt, amikor újra felbukkan, ahogy felveti hét, tíz, húsz, mit tudom én, hány cápa. A csónakunk még el sem húzhatott, a testet burkoló liszteszsák máris leszaggatva, és ekkor valami megfejthetetlen dolog történik. Matthieu két-három másodpercen át áll a vízben. A jobb alkarja már hiányzik. Deréktól kint van a vízből, egyenesen a csónaknak tart, majd egy nagy örvénylés közepette örökre eltűnik. A cápák elúsznak alattunk, súrolják a csónakunk fenekét, egyikünk, egyensúlyát vesztve, majd hogy a vízbe nem fordul.

Mindenki kővé dermed, a smasszerek is. Először esik meg velem, hogy szívem szerint meghalnék.

Kis híján odavetem magam a cápák közé, hogy egyszer s mindenkorra kiszabaduljak ebből a pokolból.

A partról lassan kaptatok a tábor felé. Senki nem kísér. Vállamon a hordággyal megérkezem a fennsíkra, ahol a bivalyom, a Brutus, nekirontott a Dantonnak. Megállok, leülök. Leszállt az este, pedig még csak hét óra. Nyugaton, a látóhatár mögött, lebukott a nap, néhány lángnyelve kissé megvilágítja az égboltot. Egyébként minden sötét, csak a sziget világítótornyának fénypásztája fúrja át egyszer-egyszer a sötétet. Nehéz a szívem.

A nyavalyába! Látni akartál egy temetést, ráadásul a barátod temetését akartad látni? Hát most megkaptad, de még hogy! A harangszót meg mindent. Elégedett vagy? Kielégülhetett beteges kíváncsiságod.

De ki kell nyiffantani azt a pasast, aki megölte a barátomat. Mikor? Ma éjjel. De miért már ma éjjel? Korai, a pasas résen lesz, de még mennyire. Tízen vannak egy pinkában. Semmi szükség, hogy elsiessem a dolgot. Lássuk csak, hány emberre számíthatok? Rajtam kívül négyre, tehát öten vagyunk. Rendben van. El kell intézni azt a mocskot. Igen, és ha lehet, elmegyek az Ördögszigetre.

Ott nem kell tutaj, se előkészület, semmi, két zsák, tele kókuszdióval, és belevetem magam a tengerbe. A szárazföldig viszonylag kicsi a távolság, negyven kilométer. Ez azonban százhúsz kilométer is lehet a hullámok, a szél meg az árapály miatt. De csak kitartás dolga az egész. Erős vagyok, a zsákon lovagolva két napot is ki kell bírnom a tengeren.

- 200 -

Felkapom a hordágyat, és felkaptatok a táborba. Ahogy a kapuhoz érek, megmotoznak -

különös dolog. Sosem fordul elő ilyesmi. A smasszer maga veszi el a késem.

- Azt akarjátok, hogy megöljenek? Miért fegyvereztek le? Tudjátok-e, hogy ezzel a halálba küldtök? Ha megölnek, ti lesztek a hibásak.

- Senki se válaszol, sem a smasszerek, sem az arab kulcsárok. Kinyitják az ajtót, belépek a kunyhóba.

- Töksötét van itt. Miért csak egy lámpa ég a három közül?

- Pillangó, erre gyere! - Grandet elkapja a zubbonyom ujját. A helyiségben feszült csend.

Érezni, hogy valami komoly dolog van készülőben, vagy már meg is történt.

- Ugrott a halefom. Elvették a motozásnál.

- Ma éjjel nem lesz rá szükséged.

Hogyhogy?

- Az örmény meg a barátja kinn van a vécén.

- Mit csinálnak ott?

- Nekik már kampec.

- Ki intézte el őket?

- Én.

- Gyors munka volt. És a többiek?

- Négyen maradtak a bandájukból. Paulo becsszóra fogadta, hogy veszteg marad, és tőled akarják hallani, egyetértesz-e vele, hogy ennyiben maradjon a dolog.

- Adj egy kést.

- Nesze, itt az enyém. Én itt maradok, te meg menj, és beszélj velük. Megindulok a kuckójuk felé. A szemem már megszokta a gyér világítást. Végre fölfedezem a bandát egy rakáson. Négyen szorosan összebújva, valóban ott álldogálnak a függőágyuk előtt.

- Paulo, beszélni akarsz velem?

- Igen.

- Négyszemközt, vagy a barátaid előtt? Mit akarsz?

Óvatosságból csak másfél méternyire közelítem meg őket. A kés, kinyitva, ott a zubbonyom bal ujjában, a nyele jól belefekszik a markomba.

- Azt szeretném mondani, hogy szerintem a haverod kellőképpen meg van bosszulva. Te a legjobb barátodat vesztetted el, mi pedig két barátunkat. Szerintem ennyiben maradhatnánk. Mi a véleményed?

- Paulo, tudomásul veszem ajánlatodat. Ha helyeslitek, a két pinka kötelezhetné magát, hogy egy héten át nem kezd semmit: Utána majd meglátjuk, mi a teendő. Rendben van?

- Rendben.

Azzal ott is hagyom őket.

- No, mit mondtak?

- Azt, hogy úgy érzik, az Örmény meg a Gólya halálával Matthieu kellőképpen meg van bosszulva.

- Hogyisne! - veti ellen Galgani. Grandet egy szót sem szól. Jean Castelli és Louis Gravon helyesli a békekötést.

- És szerinted, Pilla?

- Először is: ki ölte meg Matthieu-t? Az Örmény. No jó. Egyezséget ajánlottam. Szavamat adtam, és ők is szavukat adták, hogy egy hétig veszteg maradunk.

- Nem akarod megbosszulni Matthieu-t? - vágja oda Galgani.

- Apafej, Matthieu-ért már bosszút álltunk, ketten fizettek érte. Minek megölni a többieket?

- Vajon tudtak-e a dologról? Ezt kéne kipuhatolni.

- Jó éjszakát mindenkinek, már ne haragudjatok. Aludnék, ha tudnék.

Mindenképpen szükségem van rá, hogy egyedül legyek, és végignyúlok a függőágyon.

Érzem, hogy egy tenyér végigsiklik rajtam, és óvatosan elveszi a késemet. Valaki halkan suttog a sötétben:

- Aludj, Pilla, ha bírsz, aludj nyugodtan. Mi úgyis őrködünk majd fölváltva.

Barátom kegyetlen, szörnyűséges meggyilkolásának nem volt semmi komoly oka. Azért ölte meg az Örmény, mert előző este, a játék során, Matthieu behajtott rajta százhetven frankot. Az a

- 201 -

barom megalázva érezte magát, mivel harminc vagy negyven játékos szeme láttára kellett leguberálnia a pénzt. Matthieu meg Grandet szorosan közrefogta, tehát kénytelen volt engedelmeskedni.

Gyáva módon megöl egy embert, aki igazi kalandor, és a maga körében egy belevaló, rendes fickó. Rettentően szíven ütött az eset, és csupán egy elégtételem van, hogy a gyilkosok mindössze néhány órával élték túl gaztettüket. De ez bizony sovány vigasz.

Grandet, mint egy tigris, vívóbajnokhoz méltó fürgeséggel, elnyisszantotta a torkukat, mielőtt észbe kaphattak volna. Képzelem, vérben úszhat minden, ahol összerogytak. Egyre csak ez jár az eszemben: "Kedvem volna megkérdezni, ki vonszolta ki őket a vécére." Behunyt szemmel látom, amint baljós vörös meg lila fényben lenyugszik a nap, és utolsó sugaraival megvilágítja azt a dantei jelenetet: a cápákat, ahogy összemarakodnak a barátomon... És az a törzs, a máris hiányzó alkarjával, ahogy álló helyzetben a csónaknak tart!... Egyszóval igaz, hogy a harangszó előcsalja a cápákat, és hogy ezek a mocskok tudják, hogy kaját hoznak, amikor a harang szól... Most is látom a seregnyi uszonyt, ahogy a tengeralattjárók vészjósló ezüstös villódzásával ott száguldoznak körbekörbe... Száznál is többen lehettek... Számára, a barátom számára, vége mindennek: az enyészet útján eljutott az utolsó állomásig.

Egy késszúrástól kinyiffanni egy semmiség miatt, negyvenesztendős fejjel! Szegény barátom. Nem bírom tovább. Nem. Nem. Nem. Inkább faljanak föl a cápák, de elevenen, amikor a szabadulásért küzdök, és ne legyen rajtam se liszteszsák, se kő, se kötél. Ne legyenek nézőim, se fegyencek, se smasszerek. Semmi harangszó. Ha úgy van megírva, hogy fölfaljanak, ám legyen...

de zabáljanak meg elevenen, miközben az elemekkel küszködöm, hogy kijussak a szárazföldre.

"Vége, valóban vége. Nincs többé apróra kitervelt télak. Csak az Ördögsziget marad, két zsák kókuszdió, és nekivágni, rajta, Isten segítségével."

Végül is ez pusztán szívósság kérdése. Negyvennyolc vagy hatvan óra? De hogy olyan hosszú ideig ázom a vízben, meg hogy a két combommal görcsösen közrefogom a kókusztutajt, nem bénul-e meg a lábszáram? Ha sikerül eljutnom az Ördögszigetre, majd többször megpróbálom.

Előbb csak kerüljek el a Királyszigetről, és mehessek az Ördögszigetre. Utána majd meglátom.

- Alszol, Pilla?

- Nem.

- Iszol egy korty kávét?

- Szívesen. - Felülök a függőágyon, elveszem a bögre meleg kávét, amelyet Grandet nyújt felém egy meggyújtott Gauloise-zal. - Hány óra?

- Hajnali egy. Éjfél óta én őrködöm, és látom, hogy egyre mocorogsz, ezért gondoltam, hogy nem alszol.

- Eltaláltad. Matthieu halála felkavart, de még jobban mellbe vágott az a temetés, a cápákkal. Szörnyű volt, tudod-e?

- Ne is mondd, Pilla, képzelem, milyen lehetett. Nem kellett volna elmenned a temetésre.

- Azt hittem, csak blabla a legenda a harangszóról. És hogy dróttal kötöttük oda azt a hatalmas követ, álmomban sem gondoltam volna, hogy a cápáknak van idejük elhappolni. Szegény Matthieu, míg élek, emlékezni fogok arra a szörnyű jelenetre. És neked hogy sikerült olyan gyorsan kicsinálni az Örményt meg a Gólyát?

- A sziget végében jártam, a mészárszéknél raktam föl a vasajtót, amikor meghallottam, hogy megölték a barátunkat. Dél volt. De nem mentem föl a táborba, betértem a műhelybe, mintha egy zárat kellene megjavítanom. Sikerült egy olyan egyméteres vascsőbe bepászítanom egy kétélű

tőrt. Megformáztam a tőr markolatát, meg a csövet is. Öt órakor tértem vissza a táborba, markomban a csővel. A smasszer megkérdezte, hogy mire való az, én meg azt feleltem, hogy a függőágyam farúdja eltört, és hogy erre az éjszakára majd pótolom a csővel. Még világos volt, amikor beléptem a kunyhóba, a csövet ellenben a fürdőben hagytam. A sorakozó előtt behoztam.

Esteledett. Barátaink falaztak, s egykettőre bepászítottam a tőrt a csőbe. Az Örmény meg a Gólya ott ácsorgott a helyén, a függőágy előtt, Paulo kissé hátrább. Tudod, Jean Castelli meg Louis Gravon igen derék emberek, de öregek már, nem elég fürgék az ilyen igazi bunyóhoz. Cselekedni akartam, mielőtt megjössz, mivel nem akartam, hogy belekeveredj. Ha téged elkapnak, a te múltaddal, a maximumot sózzák rád. Jean a barakk végébe ment, és eloltotta az egyik lámpát, ugyanígy Gravon a másik végén. Azzal az egyetlen, középső petróleumlámpával jóformán sötétség

- 202 -

lett a teremben. Velem volt egy nagy zseblámpa, amit Degától kaptam. Jean előrement, én utána.

Ahogy. melléjük ért, fölemelte a karját, és rájuk irányította a lámpát. Az Örmény belevakult, szeme elé kapta a bal karját, és ebben a pillanatban átdöftem a lándzsámmal a nyakát. A Gólya szeme is káprázott, kirántotta ugyan a kését, és előreszegezte, de csak úgy vaktában. Olyan erővel döftem belé a lándzsát, hogy teljesen átszúrtam. Paulo hasra vetette magát, és behengergőzött a függőágyak alá. Mivel Jean eloltotta a lámpát, lemondtam róla, hogy az ágyak alatt megkeressem Paulót, és ez mentette meg.

- És ki vonszolta ki őket a vécére?

- Nem tudom. Azt hiszem, a saját bandájuk, hogy a patront kiszedjék a hasukból.

- De irtó vértenger lehetett?

- Meghiszem azt. Szó szerint elmetszettem a torkukat, nyilván kifolyt minden csöpp vérük.

Az a trükk, a zseblámpával, akkor jutott az eszembe, amikor a lándzsát készítettem. A műhelyben az egyik smasszer éppen elemet cserélt a zseblámpájában. Ez adta nekem az écát, és nyomban üzentem Degának, hogy szerezzen egyet. Tőlem nyugodtan motozhatnak. A zseblámpát az egyik arab kulcsár hozta ki és adta át Degának, a tőrt szintén. Ebből tehát nem lehet zűr. Nincs lelkifurdalásom. Akkor ölték meg a barátunkat, amikor vak volt a szappanhabtól, én úgy öltem meg őket, hogy lámpával vakítottam el őket. Kvittek vagyunk. Mit szólsz, Pilla?

- Helyesen cselekedtél, és nem is tudom, hogyan köszönjem meg, hogy ilyen gyorsan bosszút álltál barátunkért, és ráadásul arra is gondoltál, hogy engem kihagyj a buliból.

- Erről ne beszéljünk. Azt tettem, ami a kötelességem volt: annyit szenvedtél már, és olyan nagyon szeretnél szabad lenni, hogy meg kellett tennem.

- Köszönöm, Grandet. Igen, el akarok menni, inkább, mint valaha. Segíts is, hogy ennyiben maradjon ez a dolog. Őszintén mondom, nagyon meglepne, ha az Örmény beavatta volna bandáját a tervébe. Paulo nem ment volna bele ilyen alattomos gyilkosságba.

- Magam is úgy hiszem. Csakhogy Galgani szerint mind bűnös.

- Majd meglátjuk, mi történik hat órakor. Én nem megyek ki pöcegödröt tisztítani. Beteget jelentek, hogy tanúja legyek a fejleményeknek. Reggel öt óra. A kunyhóőr felénk ballag:

- Muksók, mit gondoltok, szólítsam az őrséget? A vécén két hullába botlottam.

Ez a hetvenesztendős vén fegyenc még velünk is el akarta hitetni, hogy este fél hét óta, amikor a két ürgét kinyírták, mostanáig semmiről sem tudott. A helyiség csupa vér lehet, mivel az emberek, jártukban-keltükben belegázoltak az átjáró közepén elterülő tócsába.

Grandet éppolyan fineszesen szól, mint az öreg:

- Micsoda? Két hulla a vécén? Hány órája?

- Jótól kérded! - vágja rá az öreg. - Én már hat órától aludtam. Az előbb, hogy vizelni mentem, pofára estem valami csúszós tócsában. Kattintom az öngyújtóm, hát látom, hogy vér az, és a vécén meg is találtam a két muksót.

- Szólítsd az őrséget, és majd meglátjuk.

- Őrség! Őrség!

- Mit ordítasz, te vén medve? Tűz ütött ki a kunyhóban?

- Nem főnök, ellenben két hulla van a klón.

- No és!? Mit kezdjek velük? Föltámasszam őket? Most negyed hat. Hatkor majd meglátjuk.

Gondod legyen rá, hogy senki ne közelítsen a vécéhez.

- Az nem fog menni. Ilyenkor, ébresztő idején, mindenki kimegy vizelni vagy szarni.

- Ez igaz. Várj, jelentést teszek az őrség parancsnokának.

Három smasszer tér vissza, egy főfelügyelő és két őr. Az ember azt hinné, bejönnek, de nem: megállnak a rácsos ajtó előtt.

- Azt mondod, két hulla van a vécén?

- Igenis, főnök.

- Hány órája?

- Nem tudom, akkor akadtam rájuk, amikor vizelni mentem.

- Kik azok?

- Nem tudom.

- Te vén tökkelütött, hát én majd megmondom neked: az egyik az Örmény. Eridj, nézd meg.

- Valóban, az Örmény meg a Gólya.

- 203 -

- Jó, várjuk meg a sorakozót.

- Azzal elmennek.

Hat órakor felhangzik az első harangszó. Kinyitják az ajtót. A két kávéosztó megy sorba, nyomukban a két kenyeres.

Fél hétkor a második harangszó. Feljött a nap: a gályafolyosó tele vörös lábnyommal, ahogy az éjjel belegázoltak a vérbe.

Megérkezik a két parancsnok. Már egészen kivilágosodott. Nyolc őr és az orvos kíséretében jönnek.

- Mindenki pucéran vigyázzban áll az ágya előtt! De hisz ez valóságos mészárszék, csupa vér minden!

A második parancsnok lép be elsőnek a vécébe. Amikor kijön, falfehér:

- Szó szerint elmetszették a torkukat. És persze senki nem látott, nem hallott semmit!?

Mélységes csönd.

- Öreg, te vagy a kunyhó őre, és azt a két embert kicsinálták. Doktor, körülbelül mennyi ideje halottak?

- Nyolc-tíz órája - feleli a doki.

- És te csak öt órakor bukkantál rájuk? Semmit se láttál, nem is hallottál?

- Nem, mert nagyot hallok, de jóformán nem is látok, a tetejébe hetven mázsa nyomja a vállam, abból is negyvenet fegyencként töltöttem. Megértheti, hogy sokat alszom. Este hatkor már durmolok. Ma reggel ötkor arra ébredtem, hogy vizelnem kell. Még szerencse, mert általában csak a harangszóra ébredek föl.

- Igazad van, mekkora szerencse! - vágta rá gunyorosan a parancsnok. - Még számunkra is, mert így mindenki békésen átaludta az éjszakát, őrök és rabok egyaránt. Szanitécek, hordágyra a két hullát, és vigyétek a boncolóterembe. Kérem, doktor, végezze el a boncolást. Ti pedig egyesével ki az udvarra, teljesen pucéron!

Mindegyikünk elmegy a két parancsnok és az orvos előtt. Apróra megvizsgálják az embereket, minden porcikájukat. Sérülése nincs senkinek, de többeken vérfoltok láthatók.

Magyarázzák, hogy megcsúsztak a vécére menet. Grandet, Galgani meg én még tüzetesebb vizsgálaton esünk át, mint a többiek.

- Pillangó, hol a helyetek? - Fölforgatják az egész cókmókomat. - A késed hol van?

- Este hétkor a kapuban az őr vette el a késemet.

- Így van - bólint rá a smasszer. - Csapott is nagy kravált, azt mondta, hogy meg akarják gyilkolni.

- Grandet, ez a maga kése?

- Hát igen, az enyém, mivel az én helyemen van.

Apróra megvizsgálják a kést, tiszta az, mintha kiglancolták volna, egy folt sincs rajta.

A dögész előkerül a vécéről, és így szól:

- Kétélű tőrrel szúrták torkon a két embert. Álló helyzetben ölték meg őket. Érthetetlen. Egy vagány védekezik, nem lehet úgy elmetszeni a torkát, mint egy nyúlnak. Valaki feltétlenül megsérült.

- Maga is hathatja, doktor, hogy még egy karcolás sincs senkin.

- Veszedelmes volt ez a két ember?

- A legnagyobb mértékben, doktor. Minden bizonnyal az Örmény gyilkolta meg Carbonierit, akit tegnap öltek meg a fürdőben, reggel kilenckor.

- Lezárt ügy - állapítja meg a parancsnok. - Grandet kését mindenesetre őrizzétek meg. Most pedig mindenki dologra, kivéve a betegeket. Pillangó, maga beteget jelentett?

- Igen, parancsnok úr.

- Nem vesztegette az idejét, máris bosszút állt a barátjáért. Maga tudja, engem nem lehet átejteni. Sajnos, nincsenek bizonyítékaim, és tudom, hogy nem is találunk. Még egyszer kérdem, kinek van jelentenivalója? Ha valamelyikük fényt tud deríteni erre a kettős bűntényre, szavamat adom, hogy megszüntetjük az internálását, és elküldjük a szárazföldre. Mélységes csönd.

Az Örmény egész bandája maródit jelentett. Ennek láttán Grandet, Galgani, Jean Castelli és Louis Gravon az utolsó pillanatban szintén maródit jelentenek. Százhúsz ember elhagyja a kunyhót.

Maradunk öten a mi pinkánkból és négyen az Örményéből, ezen kívül az órás meg a kunyhó őre,

- 204 -

aki szünet nélkül dohog a rá váró takarítás miatt, és még két-három vagány, köztük egy elzászi, a nagy szál Sylvain.

Ez az ember magában él a vagányok közt, de csak barátai vannak. Nem mindennapi ügyért ítélték húszévi kényszerre: Sylvain a tettek embere, akit nagy tiszteletben tartanak. A párizs-brüsszeli gyorson egymaga megtámadta az egyik postakocsit, leütötte a két őrt, kidobálta a postazsákokat a kavicságyra, cinkostársai összeszedték a zsákokat a pálya mentén. Mindez szépen hozott neki a konyhára.

Sylvain látta, hogy ott sustorog a két banda, mindegyik a maga zugában, és mivel nem tudta, hogy megfogadtuk, nem teszünk semmit egymás ellen, úgy érezte, megszólalhat:

- Remélem, nem fogtok szabályosan megverekedni, akár a három testőr?

- Ma nem - feleli Galgani -, későbbre halasztjuk.

- Minek halogatni? Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra - jegyzi meg Paulo -, de jómagam nem látom be, miért kellene leöldösnünk egymást. Mi a véleményed, Pillangó?

- Egyetlen kérdésem van: tudtatok-e róla, mire készül az Örmény?

- Becs' szóra, Pilla, fogalmunk se volt róla, és mondjak valamit? Ha az Örmény nem hal meg, nem tudom, hogyan nyelem le ezt a dolgot.

- Hát ha így van, miért ne zárhatnánk le ezt az ügyet örökre? - veti fel Grandet.

- Mi benne vagyunk. Fogjunk kezet, és többé ne ejtsünk egy szót se erről a szerencsétlen ügyről.

- Rendben van.

- Tanú vagyok rá. - jegyzi meg Sylvain. - Örülök, hogy lezárult a dolog.

- Többet ne beszéljünk róla.

Este hatkor megszólal a harang. Ahogy hallgatom, óhatatlanul magam előtt látom az előző

napi jelenetet, a barátomat, ahogy felsőtestével felegyenesedve a csónaknak tart. A látvány olyan hatással van még most is rám, huszonnégy óra elmúltával, hogy egy pillanatig sem kívánom, hogy bár csak cápák ragadnák magukkal az Örményt meg a Gólyát is.

Galgani egy árva szót sem szól. Tudja, hogy mi minden történt Carbonieri miatt. A semmibe bámul, és a függőágyon ülve, lábát lógázza. Grandet még nem tért vissza. A lélekharang már vagy tíz perce elhallgatott, amikor Galgani, rám se pillantva, egyre a lábát lógázva, halkan megszólal:

- Remélem, hogy ennek a piszok Örménynek egyetlen porcikáját sem kapja be olyan cápa, amelyik Matthieu-ból lakmározott. Állati hülye dolog volna, hogy akik életükben semmiben nem közösködtek, összekerüljenek egy cápa bendőjében.

Bizony nagy űrt hagy bennem ennek a nemes és őszinte barátomnak elvesztése. Jobb, ha elmegyek a Királyszigetről, és ha minél előbb cselekszem. Naponta ezt hajtogatom magamban.

TÉLAK ŐRÜLT MÓDRA

- Mivel háború van, és megszigorították a szökési kísérletért járó büntetést, most igazán nem tolhatjuk el, ha télakolni akarunk... igaz, Salvidia?

A fegyencszállítmány aranypatronos tagja és jómagam ott elmélkedünk a mosoda mellett, miután újra elolvastuk a hirdetményt, amelyen közzétették a szökési kísérletre vonatkozó új rendelkezéseket. Így folytatom:

- Márpedig az, hogy esetleg halálra ítélhetnek, engem vissza nem tart a szökéstől. És veled mi a helyzet?

- Hát, Pillangó, én nem bírom tovább, pucolni akarok. Jöjjön, aminek jönni kell. Kértem, hogy vegyenek föl ápolónak a diliházba. Tudok róla hogy az éléstárban van két darab kétszázhuszonöt literes hordó, egyszóval elég nagy, megteszi tutajnak. Az egyik olívaolajjal, a másik ecettel van tele. Ha a két hordót jól összekötjük, hogy semmiképp el ne szabaduljanak egymástól, szerintem komoly lehetőségünk volna, hogy eljussunk a szárazföldre. Az épületeket körülvevő falnál, kívülről nem áll őrség. Belül, mint állandó őrség, egy smasszer ápoló, fegyenc sameszaival állandóan arra ügyel, mit művelnek a betegek. Miért ne jönnél te is velem?

- Mint ápoló?

- 205 -

- Az nem megy, Pillangó. Jól tudod, hogy neked sosem fognak munkát adni a diliházban.

Messze esik a tábortól, kevés a felügyelet, egyszóval minden amellett szól, hogy ne küldjenek oda.

De bekerülhetsz mint bolond.

- Nagyon nehéz az, Salvidia. Ha a doktor kimondja rólad, hogy dilinós vagy, az annyit jelent, hogy bármit tehetsz büntetlenül. Voltaképpen elismerik, hogy nem vagy felelős a tetteidért.

El tudod képzelni, micsoda felelősséget vállal a doktor, amikor ezt megállapítja, és aláírja a diagnózist? Megölhetsz egy fegyencet, akár egy őrt is vagy annak a feleségét vagy éppen egy gyereket. Megszökhetsz, elkövethetsz bármilyen bűncselekményt, nem állíthatnak bíróság elé. A legtöbb, amit tehetnek, hogy kényszerzubbonyba bújtatnak, és párnázott cellába dugnak. De ez is csak ideig-óráig, előbb-utóbb enyhíteniük kell a bánásmódon. Az eredmény: ingyen és bérmentve követhetsz el bármilyen súlyos cselekményt, beleértve a szökést is.

- Pillangó, hozzád van bizalmam, nagyon szeretnék veled olajra lépni. Minden követ mozgass meg, hogy utánam jöhess mint elmebeteg. Mivel ápoló vagyok, tudlak segíteni, hogy a lehető legjobban álld a sarat, és könnyíthetnék a sorsodon a legkeservesebb pillanatokban.

Elismerem, hogy aki nem beteg, annak borzalmas ilyen veszélyes emberek közt élni.

- Menj el a diliházba, Roméo, én majd alaposan megrágom a dolgot, és főleg kitudom, mik az őrültség jelei, hogy sikerüljön meggyőznöm a dokit. Nem rossz ötlet, bárcsak elérném, hogy az orvos beszámíthatatlannak találjon.

Komolyan elkezdek foglalkozni ezzel a dologgal. A fegyenctelep könyvtárában nincs semmi könyv erről. Ahányszor csak alkalmam nyílik, elbeszélgetek olyanokkal, akik hosszabb-rövidebb ideig betegek voltak. Lassacskán kialakulnak bennem a dolgok.

Először a bolondok mind szörnyű fájdalmakat éreznek a kisagyukban. Másodszor: gyakran van fülzúgásuk.

Harmadszor: mivel nagyon idegesek, képtelenek hosszan egy testhelyzetben feküdni, valóságos idegrángatózásra ébrednek, és pattanásig feszült testtel, fájdalmak közepette riadnak fel.

Egyszóval az kell, hogy mások fedezzék fel ezeket a tüneteket, nem pedig, hogy magam panaszoljam el. Az elmebajom épp csak annyira legyen veszélyes, amitől a doktor elszánja magát, hogy a diliházba dug, de ne legyen annyira súlyos, hogy indokolttá tegye az őrök könyörtelen beavatkozását: a kényszerzubbonyt, az ütlegelést, az élelem megvonását, a brómos injekciót, a hideg vagy forró fürdőt, és így tovább. Ha jól megjátszom a dolgot, át tudom ejteni a dokit.

Van valami, ami a javamra szól: miért, milyen okból színlelnék? Mivel az orvos nem találna erre semmilyen ésszerű magyarázatot, valószínű, hogy nyert ügyem volna. Számomra nincs is más megoldás. Megtagadták az áthelyezésemet az Ördögszigetre. Mióta meggyilkolták Matthieu barátomat, nem bírom elviselni a tábort. Mi a fenének haboznék? Döntöttem. Hétfőn jelentkezem az orvosnál. Nem, én nem jelenthetek beteget. Jobb, ha valaki más teszi meg, és az a valaki legyen jóhiszemű. Kétszer, háromszor csinálok valami nem normális dolgot a kunyhóban. A kunyhó őre majd beszámol a smasszernek, és ez pedig felír a beteglistára.

Már három napja nem alszom, nem mosdom, nem borotválkozom. Éjjelente többször onanizálok, és alig eszem. Tegnap megkérdeztem a szomszédomat, miért vitt el a cuccomból egy fényképet, ami nem is létezett. Esküdözött égre, földre, hogy nem nyúlt a holmimhoz. Fölizgatta a dolog, és elhurcolkodott mellőlem. A leves, kiosztás előtt, gyakran percekig van még a kondérban.

Az imént odamentem, és az egész társaság szeme láttára belevizeltem. Ettől mindenkinek kijött a gálája, de a képes felem nem sok jót ígérhetett, ezért senki se pisszent, csak barátom, Grandet szólt oda:

- Pillangó, mire jó ez?

- Elfeledték megsózni. - Azzal ügyet sem véve a többiekre, fordultam a csajkámért, és odatartottam a kunyhóőrnek, hogy adja ki az adagomat. Mindenki csöndben nézte, hogy kanalazom a levest.

Ez a két eset elegendő volt hozzá, hogy ma délelőtt, kérés nélkül, ott legyek a doki előtt.

- Hát, hogy ityeg a fityeg, dokikám? - érdeklődöm. Az orvos meghökkenten bámul rám.

Szándékosan egészen természetes pillantással méregetem.

- Megvagyok - feleli a doki.

- No és te, beteg vagy?

- Nem.

- 206 -

- Akkor minek jöttél el a rendelésre?

- Csak úgy... azt mondták, maga beteg. Örömmel látom, hogy nem igaz. Viszlát!

- Várj egy kicsit, Pillangó. Ülj le ide, velem szemközt. Nézz rám. - Vizsgálgatja a szemem egy lámpával, amely egész vékony fénysugarat bocsát ki.

- Semmit sem láttát abból, dokikám, amit föl akartál fedezni? Nem elég erős a lámpád, de azt hiszem, azért megértetted a dolgot, igaz-e? Mondd, láttad őket?

- Miket? - kérdezi a doki.

- Ne hülyéskedj, hát emberorvos vagy te, vagy állatorvos? Csak nem állítod, hogy nem volt időd megpillantani őket, mielőtt még elrejtőztek volna, vagy talán nem akarod megvallani, de az is lehet, hogy tökhülyének tartasz.

A szemem fáradtságtól csillog: A pacekom - így borotválatlanul, mosdatlanul - mellettem szól. A smasszerek kővé dermedten fülelnek, de nem handabandázom, tehát nincs okuk közbelépni.

A doki nem akar fölizgatni, belemegy a játékba, fölkel, vállamra teszi a kezét. Én csak ülök.

- Hát igen, Pillangó, nem akartam megmondani, de még volt időm látni őket.

- Hazudsz, dokikám, gyarmati hidegvérrel hazudsz. Mivelhogy az égvilágon semmit se láttál! Azt gondoltam, hogy azt a három fekete pontot keresed a bal szememben. Csak akkor látom őket, ha a semmibe bámulok, vagy ha olvasok. Ha tükörbe nézek, tisztán látom a szemem, de nyoma sincs a három pontnak. Abban a minutában eltűnnek, ahogy veszem a tükröt, hogy megnézzem őket.

- Vigyétek a kórházba - intézkedik a doki - Nyomban vigyétek, már ne is térjen vissza a táborba. Pillangó, azt mondod, hogy nem vagy beteg. Talán igaz, de szerintem nagyon fáradt vagy, ezért néhány napra beteszlek a kórházba, ott kipihened magad. Rendben van?

- Nekem nyolc. A kórházban vagy a táborban, mindenképp a Szigeteken van az ember.

Megtettem tehát az első lépést. Fél óra múlva a kórházban vagyok, szép világos cellában, tiszta, kényelmes ágyban, fehér takaró alatt. Az ajtón cédula: "Megfigyelés alatt." Alapos önszuggesztióval, lassan-lassan dilinóssá válok. Veszedelmes játék ez a szájrángás, ahogyan az alsó ajkamat beharapom, ez az arcrángatózás, amit egy dugdosott tükördarab előtt betanultam, annyira a véremmé vált, hogy-azon kapom magam, csinálom akkor is, amikor nem is akarom. Pilla, ezzel a kisded játékkal nem szabad sokáig szórakozni! Rászorítod magad az eszelős viselkedésre, márpedig ez veszélyes lehet, maradandó nyomot hagyhat. Csakhogy végig kell játszanom ha el akarom érni a célomat, s be kell, hogy jussak a diliházba, azt akarom, hogy beszámíthatatlannak könyveljenek el, s aztán olajra lépek a haverommal. Télak! Ettől a varázsos szótól máris szárnyat kap a képzeletem, már látom is magam, amint a hordón kuporgok, és pajtásom, az olasz ápoló társaságában ringatózom a szárazföld felé.

A doki naponta vizitel. Hosszan vizsgálgat, és mindig udvariasan és kedvesen beszélgetünk.

Nyugtalan az ürge, de még nincs meggyőzve. Ezért tudtára adom, hogy nyilallást érzek a tarkómban

- ez az első jel.

- Hogy vagy, Pillangó? Jól aludtál?

- Köszönöm, doktor úr. Nagyjából megvagyok. Köszönöm a Matchot, amit kölcsönadott.

Más dolog az alvás. A cellám mögött biztosan valami szivattyú dolgozik, tudom is én, mit öntözhetnek, de azt a ta-tam, ta-tamot, amit a szivattyú karja hallat egész éjjel, itt érzem a tarkómban, szinte visszhangzik, benne: ta-tam! És így megy ez álló éjszaka... kibírhatatlan. Hálás volnék, ha másik cellába költözhetnék.

A doki a smasszer-ápolóhoz fordul, és halkan kérdezi:

- Van itt valami szivattyú?

A smasszer tagadóan int.

- Költöztesse a beteget másik cellába. Hová akarsz menni?

- Minél messzibb ettől az átkozott szivattyútól, a folyosó végébe. Köszönöm, doktor úr.

Az ajtó bezárul, magamra maradok. Valami alig hallható nesz arra int, hogy figyelnek a kukucson, biztosan a doki, ugyanis amikor kiléptek, nem hallottam a távolodó lépteiket. Nyomban rázom is az öklömet a fal felé, amely mögött a képzeletbeli szivattyú rejtőzik, és nem túl hangosan ezt kiabálom: "Állj, állj, te ronda kurva! Kertész, te tökfilkó, hát sose ér véget ez a locsolás?" Azzal visszafekszem, és fejemre húzom a párnát.

- 207 -

Nem hallom, ahogy a kis rézlapocska visszabillen a kukucsra, de a távolodó lépteket igen. A következtetés: a doki volt a leselkedő ürge. Délután másik cellába költöztetnek. Délelőtt jó hatást kelthettem, ugyanis azon a néhány méteren, a folyosó végéig, két smasszer és két fegyenc ápoló kísért. Mivel ők nem szóltak hozzám, én se szóltam. Csak némán követtem őket. Két nap múlva következik a második tünet: a fülzúgás.

- Hogy vagy, Pillangó? Elolvastad a képeslapot, amit küldtem?

- Nem, nem is olvastam. Egész nap, és részben éjszaka is, próbáltam elhallgattatni azt a szúnyogot vagy legyet, ami bevette magát a fülembe. De hiába dugtam be vattával, semmit nem használt. Egyre csak zümmög, z-z-z-z... Kellemetlenül csiklandoznak a szárnyak, a tetejébe állandóan hallom a zúgást. Ettől végül kiborul az ember! Neked mi a véleményed? Ha megfojtanom nem is sikerült a legyet, de talán megpróbálhatnánk vízbe ölni? Mit szólsz hozzá?

A szám szüntelen ráng, és látom, hogy a doktor felfigyel rá. Megfogja a kezemet, jól a szemembe néz. Érzem, hogy nyugtalan és szomorú.

- Jól van, barátom, majd vízbe öljük őket. Chatal, mosasd ki a fülét. Minden délelőtt ilyen jelenetek ismétlődnek meg, bizonyos változatokkal, de a doktor mintha nem tudná magát elszánni, hogy elküldjön a diliházba.

Chatal brómos injekciókat ad, és közben így int:

- Eddig minden egyenesben van. A doki komolyan megrendült, de még jó időbe kerülhet, mire elküld a diliházba. Ha azt akarod, hogy hamarosan elszánja magát, mutasd meg neki, hogy dühöngő őrült is lehetsz.

- Hogy vagy, Pillangó? - A doki, smasszer-ápolók és Chatal kíséretében, kedvesen rám köszön, ahogy benyit a cellámba.

- Hagyd a szövegelést, dokikám! - Így kezdem, támadó modorban.

- Nagyon jól tudod, hogy kutyául vagyok. És töprengek is, melyikőtök játszik össze azzal a pofával, aki kínoz engem.

- Ugyan ki kínoz téged? És mikor? Hogyan?

- Először is, dokikám, ismered Arsonval doktor munkáit?

- Igen, azt hiszem...

- Akkor tudod, hogy feltalált egy többféle hullámot előállító oszcillátort, ezzel ionizálja a levegőt a nyombélfekélyes beteg körül. Ezzel az oszcillátorral elektromos áramot bocsátanak ki.

Hát képzeld, valamelyik ellenségem megfújt egy ilyen készüléket a cayenne-i kórházból.

Valahányszor békésen alszom éppen, megnyomja a gombot, és a kisülés egyenesen a hasamat meg a combomat támadja meg. Egyszeribe kinyúlok, és feldobódom az ágyról vagy tíz centiméter magasra. Mit tehetnék ez ellen, hogy tudnék tovább aludni? Így ment ez ma éjjel, megállás nélkül.

Alig hunyom le a szemem, itt az áram. Az egész testem elereszkedik, mint a rugó, ha kiszabadítják.

Nem bírom tovább, dokikám! Közöld mindenkivel: akinél elsőnek rájövök, hogy összejátszik ezzel a pofával, azt egyből kinyiffantom. Fegyverem nincs, ez igaz, de elég erős vagyok, kinyomom belőle a szuszt, bárki legyen is. Szolgáljon ez intelemül! Rólam pedig szállj le azokkal az álszent jóreggeltjeiddel, meg hogy vagy Pillangóddal. Ismétlem, dokikám, hagyd a szövegelést.

Bevált. Chatal közölte velem, hogy a doki intette a smasszereket, nagyon vigyázzanak. Csak akkor nyissák ki a cellám ajtaját, ha kettesben, hármasban vannak, és mindig barátságosan beszéljenek velem. Üldözési mániám van, mondta a doki, minél előbb el kell küldeni a diliházba.

- Azt hiszem, az egyik őrrel, kettesben, át tudnám szállítani a bolondokházába - javasolja Chatal, mivel el akarja kerülni, hogy kényszerzubbonyba dugjanak.

- Pilla, ízlett a kaja?

- Igen, Chatal, jó volt.

- Eljönnél velem meg Jeannus úrral?

- Hová?

- A diliházba viszünk gyógyszert, legalább jársz egyet.

- Menjünk. - Azzal mindhárman elhagyjuk a kórházat, és útra kelünk a diliház felé. Ahogy ballagunk, Chatal beszél, beszél, majd amikor jóformán meg is érkeztünk, megkérdi.

- Pillangó, nem unod még a tábort?

- De még mennyire! torkig vagyok vele, főleg amióta nincs a barátom, Carbonieri.

- 208 -

- Akkor miért ne maradnál néhány napra a diliházban? Itt talán az a szerkentyűs pofa sem találna rád, hogy megcélozzon az árammal.

- Jó gondolat, apafej, de azért, hogy nem vagyok dilis, gondolod, hogy befogadnak?

- Bízd csak rám, majd én szólok az érdekedben - nyugtat meg a smasszer nagy boldogan, hogy máris belementem Chatal úgynevezett csapdájába.

Egyszóval itt vagyok a diliházban, vagy száz bolond társaságában. Nem valami kéjmámor együtt élni dilinósokkal! Harmincas-negyvenes csoportokban levegőzni megyünk az udvarra, az ápolók ezalatt kitakarítják a cellákat. Mindenki teljesen pucéron jár-kel, éjjel-nappal. Szerencsére meleg van. Nekem meghagyták a zoknimat.

Épp most kaptam az ápolótól egy égő cigit. Ott ülök a napon, és eltöprengek, hogy már öt napja itt vagyok, de még nem sikerült kapcsolatba lépnem Salvidiával.

Az egyik bolond felém tart. Fouchet-nak hívják, ismerem a történetét. Anyja otthon eladta a házát, és az egyik őrrel tizenötezer frankot küldött, hogy elmenekülhessen. A smasszert illette ötezer, a tízezret pedig át kellett volna adnia. A smasszer megfújta az egész összeget, majd elment Cayenne-be. Amikor Fouchet kerülő úton megtudta, hagy az anyja elküldte neki a gubát, hogy mindenétől megvált, de teljesen hiába, őrjöngő düh fogta el, és még aznap nekiesett két őrnek.

Legyűrték, nem volt ideje kárt tenni senkiben. Azóta - ennek három vagy négy éve - itt él a diliházban.

- Ki vagy? - Elnézem ezt a fiatal, talán harmincesztendős szegény embert, ahogyan ott áll előttem, és kérdezget.

- Hogy ki vagyok? Férfiember, mint te, se több, se kevesebb.

- Hülyeség! Azt látom, hogy férfi vagy, mivel farkad van meg tököd, mert ha nő volnál, lyuk volna rajtad. Azt kérdem, ki vagy? Egyszóval hogy hívnak?

- Pillangó.

- Pillangó? Pillangó vagy? Te szegény! A pillangó röpül, szárnya van, de hol a tied?

- Elvesztettem.

- Keresd meg, akkor megszökhetsz. A smasszereknek nincs szárnyuk. Egyből átejted őket.

Add ide a cigit.

Mielőtt átadhatnám, kikapja a kezemből. Aztán leül velem szemben, és kéjesen pöfékel.

- És te ki vagy? - kérdem tőle.

- Én egy hólyag vagyok. Valahányszor várom, hogy ideadják azt, ami az enyém, mindig átejtenek.

- Miért?

- Ez már így van. Irtom is a smasszereket, ahogy csak győzöm. Ma éjjel is felkötöttem kettőt. De ne mondd el senkinek.

- Miért kötötted föl őket?

- Ellopták az anyám házát. Képzeld, az anyám elküldte a házát, de ezek, mivel megtetszett nekik, megtartották, és beköltöztek. Hát nincs igazam, hogy felakasztom őket?

- Igazad van. Legalább nem húznak hasznot az anyád házából.

- Az a kövér smasszer ott, a rács mögött, látod? Az is a házban lakik. Azt is kicsinálom, bízd csak rám! - Azzal föláll, és elmegy.

Tyűha! nem éppen szívderítő bolondok közt élni, és veszedelmes is. Éjjelente mindenfelől üvöltöznek, holdtöltekor pedig izgágábbak, mint bármikor. Mivel nyugtalanítja őket a holdvilág?

Nem tudok rá magyarázatot, de sokszor tapasztaltam.

A smasszerek jelentést tesznek a megfigyelés alatt álló dilisekről. Engem többször is próbára tesznek. Például célzatosan elfelejtenek kiengedni az udvarra. Várják, követelőzöm-e. Vagy kihagynak a kaja osztásánál. Van egy botom, a végén madzaggal, és úgy teszek, mintha horgásznék.

A fősmasszer megkérdi:

- Harapnak a halak, Pillangó?

- Sehogy se harapnak rá. Képzeld, valahányszor pecázok, egy kis hal állandóan nyomon követ, és ha valamelyik nagy hal harapni készül, ez a kicsi figyelmezteti: "Vigyázz, rá ne harapj, a Pillangó pecázik." Ezért nem fogok soha semmit. De azért pecázok. Egyszer talán akad egy hal, amelyik nem hisz neki.

- 209 -

Hallom, amint a smasszer közli az ápolóval: "No, ennek is lőttek!" Valahányszor az ebédlőben kapunk enni, a közös asztalnál, sosem tudom megkajálni a magam tányér lencséjét. Van ott egy legalább száznyolcvan centis, behemót ember, karja, lábszára, törzse szőrös, akár a majomnak.

Ez kiszúrt engem. Azzal kezdi, hogy mindig mellém telepszik. A lencsét forrón tálalják, egyszóval várni kell, míg ki nem hűl. Fakanalammal merítek egy kevéskét, fújdogálom, így sikerül elhörpölnöm néhány kanállal. Ivanhoe ellenben - azt hiszi ugyanis, hogy ő Ivanhoe - fölkapja a tányérját, elsáncolja a markával, és egyből magába dönti az egész porciót. Utána fölkapja az én tányéromat, és megismétli az egészet. A kinyalt tányért lecsapja elém, és hatalmas, véreres szemével úgy néz rám, mintha ezt mondaná: "Láttad, hogy eszem én a lencsét?" Hovatovább torkig vagyok Ivanhoe-val, és mivel még nem mondták ki rám, hogy bolond vagyok, úgy döntöttem, ő

lesz az, akinek nekiugrom. Megint lencsefőzelékes nap van. Ivanhoe persze lecsap rám. Ott ül mellettem. Gyagyás ábrázata sugárzik, előre élvezi, hogy megzabálhatja a maga lencséjét meg az enyémet is. Magam elé húzom az egyik súlyos, hasas cserép vizeskancsót. A behemót éppen fölkapja a tányéromat, és már döntené magába a lencsét, amikor fölpattanok, és teljes erővel fejbe vágom a vizeskancsóval. Állati ordítással lefordul a helyéről. A bolondok, tányérjukkal felfegyverkezve, most nyomban mind egymásnak esnek. Szörnyű zenebona kezdődik. A nagy hirigelést a mandrók rikoltozása kíséri.

Engem felkapnak, és máris a cellámban találom magam: gyorsan és durván idehozott négy izmos ápoló. Eszeveszetten ordítozom, hogy Ivanhoe ellopta a levéltárcámat, a személyazonossági lapommal együtt. Most aztán kész! A doki elszánja magát, és beszámíthatatlannak nyilvánít. Az összes smasszerek egybehangzóan vallják, hogy csöndes őrült vagyok, de vannak igen veszedelmes perceim. Ivanhoe-nak jókora kötés van a fején. Úgy hírlik, nyolc centiméteren sikerült berepesztenem. Szerencsére a sétánál nem vagyunk egy csoportban.

Sikerült beszélnem Salvidiával. Már megvan a kulcs mása a raktárhoz, ahol a két hordót tárolják. Igyekszik akkora drótot szerezni, amivel összeköthetjük a két hordót. Mondom neki, félek, eltörik a drót, mert a két hordó, a vízen úszva, állandóan feszegeti majd, és hogy jobb volna kötél, mert az rugalmasabb. Majd megpróbál szerezni, lesz kötél is, meg drót is. Három kulcsot is kell készítenie: egyet a cellámhoz, egyet a folyosó ajtajához, egyet a diliház főbejáratához. Az őr ritkán jár körbe. A kétszer négyórás őrségen egy-egy smasszer teljesít szolgálatot. Az egyik turnus kilenctől éjjel egyig, a másik éjjel egytől ötig tart. Van itt két smasszer, és amikor ők a sorosak, végigalusszák az egész idejüket, úgyse járnak körül soha. Arra a fegyencápolóra bízzák, aki velük egyidőben őrködik. Egyszóval minden rendben van, csak türelemmel kell lenni. Legfeljebb egy hónap múlva neki lehet vágni.

Amikor kimegyek az udvarra, az őrök főnöke megajándékoz egy már meggyújtott komisz szivarral. De ezt a büdöset is fölségesnek érzem. Elnézem a pucér embernyájat: kántálnak, sírnak, hadonásznak, magukban motyognak. Még vizesek mind, mert tusolnak, mielőtt kijönnek az udvarra, nyomorult testük sebes az őröktől kapott meg az egymásnak osztogatott ütlegektől vagy a kényszerzubbony szoros madzagjától. A látvány valóban az enyészet útjának végső stációját jelzi.

Otthon, a francia pszichiáterek, vajon hányat nyilvánítottak beszámíthatónak ezek közül az ütődöttek közül?

Titin - így hívják: Titin - abból az 1933-as szállítmányból való, amelyikből jómagam.

Marseille-ben megölt egy mandrót, majd fiákert bérelt, berakta áldozatát, elhajtatott a kórházba, és ott így szólt: "Tessék, vegyék ápolásba, azt, hiszem, beteg." Nyomban letartóztatták, s az esküdteknek volt pofájuk, hogy a legcsekélyebb mértékben se ismerjék el beszámíthatatlanságát: Pedig már akkor dilis lehetett, ha egyszer ilyet tett. Nincs az a tökkelütött, aki ne tudta volna, hogy ezen csak rajtaveszthet. Itt van hát Titin, itt ül mellettem. Állandóan vérhasban szenved. Igazi mozgó hulla. Néz rám acélszürke szemével, értetlenül. Így beszél:

- Tudod, földim, kis majmok vannak a hasamban. Egyik-másik gonosz, harapdálja a belem, ezért is jön belőlem vér, mert hogy ilyenkor dühösek. A másik valami bundás, szőrmók fajta, selymes a mancsuk, akár a pihe. Finoman cirógatnak, és nem engedik, hogy a többiek, a gonoszok, harapdáljanak. Amikor ezek a szelíd kis majmok védelmükbe vesznek, nem jön vér belőlem.

- Emlékszel Marseille-re, Titin?

- Hogy a fenébe ne? Nagyon is! A Tőzsde térre, a stricikkel meg a betörőbandákkal...

- 210 -

- Emlékszel egyik-másiknak a nevére? A Zsebes Angyalra? A Boroshordóra? Clément-ra?

- Nem, nevekre nem emlékszem, csak egy marha fiákerre, az vitt el a kórházba, beteg barátommal együtt, aki azt hajtogatta, hogy én vagyok az oka a betegségének. Ezzel kész is.

- És a barátaidra?

= Gőzöm sincs.

Szegény Titin! Neki adom a szivarcsutkát, s ahogy fölkelek, mérhetetlen szánalom van a szívemben ez iránt a szegény teremtés iránt, aki úgy pusztul majd el, mint egy kutya. Bizony, szörnyen veszedelmes bolondokkal együtt élni, de mit tegyek? Mindenképpen ez az egyetlen mód rá, hogy a halálbüntetés veszélye nélkül fölkészülhessek a télakra.

Salvidia jóformán mindennel kész. Két kulcs már megvan, csak az én cellámé van hátra.

Egy príma kötelet is szerzett, és függőágyhoz való ötágra font zsinórból egy másikat is sodort. Ezen a téren tehát minden rendjén megy.

Számomra sürgős, hogy áttérjünk a cselekvésre, mert bizony nehéz ez a komédiázás. Ha meg akarok maradni a diliháznak ebben a részében, ahol a cellám van, időről időre rohamot kell kapnom.

Az egyik olyan hitelesre sikeredett, hogy a smasszer-ápolók, két brómos injekció kíséretében, belenyomtak egy kád jó forró vízbe. A kádat igen erős vitorlavászon fedi, így nem bírok kimászni. Csak a fejem bújik ki egy lyukon. Már jó két órája ülök a fürdőben ezzel a kényszerzubbonyfélével, amikor belép Ivanhoe. Rémülten látom, hogyan mered rám ez a bamba állat. Iszonyúan félek, hogy megfojt. Még védekezni sem tudok, mivel a karom a vitorlavászon alatt van.

És közeleg, dülledt szeme feszülten mered rám, mintha csak azt kutatná honnan ismeri ezt a fejet, amely mintha valami kalodából meredne elő. Lélegzete és valami rothadásos bűz csapja meg az orrom. Segítségért kiáltanék, de félek, hogy üvöltésemmel csak még jobban feldühítem.

Lehunyom a szemem, és várok, biztos vagyok benne, hogy megfojt lapát tenyerével. Ezt a néhány másodpercig tartó-halálos rémületet nem egyhamar fogom feledni. Végre elmegy mellőlem, körbecammog a helyiségben, majd odamegy a kis kerekekkel működő vízcsaphoz. A hideget elzárja, a forró vizet pedig teljesen kinyitja. Üvöltök, mint az eszeveszett, mert a szó szoros értelmében fővök. Ivanhoe kimegy. Az egész helyiségben gőz gomolyog, fuldoklom, és emberfelettien erőlködöm, hogy fölszakíthassam azt az átkozott vitorlavásznat, de hiába. Végre segítségemre jönnek. A smasszerek észrevették az ablakon kitóduló gőzt. Szörnyű égési sebekkel visznek ki ebből a katlanból. Főleg a két combom fáj, és olyan helyeken, ahol lejött a bőr.

Bekennek pikrinsavval, és lefektetnek a diliház kis betegszobájában. Az égési sebeim annyira súlyosak, hogy hívják az orvost. Néhány morfiumos injekció átsegít az első huszonnégy órán.

Amikor a doki. megkérdi, mi történt, azt mondom, hogy tűzhányó tört fel a kádban. Senki nem érti, hogy mi történhetett: és a smasszer-ápoló azt vádolja, aki elkészítette a fürdőt, mert hogy rosszul szabályozta be a vízcsapokat.

Salvidia éppen most ment ki, miután bekent pikrines kulimásszal. Ő már készen áll a télakra, és megjegyzi, szerencse, hogy betegszobán vagyok, ha ugyanis nem sikerülne meglógni, a diliháznak ebbe a részébe észrevétlen visszatérhetek. De, hirtelenében, még a betegszobához is kell készítenie kulcsot. Éppen most vett mintát szappannal. Holnapra kész a kulcs. Nekem kell megmondanom a napot, amikor eléggé gyógyultnak érzem magam, hogy kihasználhassuk azt a lehetőséget annál a smasszernél, aki nem szokott körbejárni.

Ma lesz a napja, az egytől hajnali ötig tattó őrség idején. Salvidia nincs szolgálatban.

Időnyerés céljából este tizenegy felé kiüríti az eceteshordót. A másikat, az olajost, telin gördítjük le, mert ha nagyon háborogna a tenger, amikor a hordót vízre bocsátjuk, a súlyos hordót talán könnyebben tudjuk vízre bocsátani.

Rajtam liszteszsákból való, térdig érő nadrág, gyapjúzubbony, övemben jó kés. Vízhatlan tasakom is van, ezt a nyakamba akasztom, benne cigaretta meg taplós gyújtószerszám. Salvidia vízhatlan tarisznyát készített, ebben olajjal és cukorral összegyúrt maniókalisztet viszünk. Van vagy három kiló, mondja. Későre jár. Az ágyamon ülve várok a haveromra. A szívem döngve ver.

Néhány másodperc csak, és megpucolunk. Segítsen a szerencse meg az Isten, hogy végleg győztesen kerüljünk ki az enyészet útjáról!

- 211 -

Furcsa, de a múlt csak egy röpke gondolat erejéig foglalkoztat: apám és a családom jut eszembe: Az esküdtszék, az esküdtek, vagy az ügyész képe föl se merül bennem.

Amikor nyílik az ajtó, akaratlanul Matthieu-t látom magam előtt, ahogy szó szoros értelmében, álló helyzetben viszik a cápák.

- Pilla, indulás! - Megyek a nyomában. Gyorsan bezárja az ajtót, és a kulcsot elrejti a folyosó egyik sarkában. - Gyorsan, igyekezz! - Leérünk a raktárba, az ajtó nyitva. Gyerekjáték kivinni az üres hordót. Körül csavarjuk magunkat, Salvidia kötéllel, én dróttal. Felkapom a kajás tarisznyát, és a koromsötét éjszakában görgetni kezdem a hordómat a tenger felé.

Utánam jön Salvidia az olajoshordóval. Szerencsére nagyon erős fickó és elég könnyen fékez a meredek lejtőn.

- Lassan, lassan, nehogy elszabaduljon a hordód! - Várok, hátha megszalad a hordója, és az enyém majd útját állja. Háttal tartok lefelé, én elöl, utánam a hordó. Baj nélkül leérünk az út végére.

A tengerhez keskeny ösvény vezet, de utána nehéz átjutni a sziklákon.

- Engedd ki az olajat, teli hordóval sosem jutunk át a sziklákon. - Erős szél fúj, a hullámok dühödten ostromolják a sziklákat. Kész, üres a hordó. - Jól nyomd vissza a dugót. Várj, borítsuk le ezzel a bádogdarabbal. - Készen a négy kis hasíték. - Jól üsd be az ékeket. - A szél és a hullámok bömbölése miatt nem hallani a kalapácsolást.

A jól összekötött két hordót nehéz leemelni a szikláról. Egyenként kétszázhuszonöt literesek. Otromba, nehezen kezelhető jószágok. Ráadásul a haverom olyan helyet szemelt ki a vízre bocsátásra, ami szintén nem könnyíti meg a dolgot.

- Nyomd meg, a szentségit! Emelj rajta egy kicsit. Vigyázz erre a hullámra! - A hullám mindkettőnket fölkap, a hordókkal együtt, és vadul visszavág a sziklára. - Vigyázz! Szétroppan mindkettő, arról nem is szólva hogy a csülkünket vagy a karunkat is eltörhetjük!

- Nyugi, Salvidia. Vagy kerülj a víz felől, vagy gyere ide. Ott jó helyen vagy. Ha kiáltok, egyetlen rukkal húzd magad felé. Én meg nyomok rajta egyet, és biztosan sikerül lejutnunk a szikláról. De ehhez tűrni, várni kell, még ha el is borít a hullám.

A szél és a hullámok bömbölésében ordítozom utasításaimat a haveromnak, de azt hiszem, meghallotta: egy hatalmas hullám mindenestül elborít bennünket, őt, engem, a két hordót. Ekkor nekidühödten, teljes erővel megtaszítom a tutajt. Nyilván Salvidia meg húz rajta, mert egyszeribe kiszabadulunk, és felkap bennünket a hullám. Ő az előttem úszó hordón van, s amikor magam is felhúzódzkodom, egy hatalmas hullám alulról elkap bennünket, és akár egy pihét, földob egy hegyes sziklakőre, mely előbbre áll a többinél. A rettentő ütéstől szétesnek a hordók, darabjaik szerteszóródnak. Amikor visszavonul a hullám, jó húsz méteren sodor magával. Úszom, majd belefekszem egy másik hullámba, mely egyenesen a partnak tart. Szabályos ülő helyzetben érek partot, két sziklakő között. Annyi időm van csak, hogy megkapaszkodjam, mielőtt újból elsodorna egy hullám. Csupa zúzódás vagyok, mire sikerül kikecmeregnem, de mihelyt szárazon vagyok, rájövök, hogy több mint száz méternyire sodródtam attól a ponttól, ahol vízre ereszkedtünk.

Minden óvatosságot félretéve üvöltözni kezdek:

- Salvidia! Roméo! Hol vagy?

Semmi válasz. Kimerülten elterülök az úton, kibújok a nadrágomból meg a gyapjúzubbonyomból, és újra ott vagyok teljesen pucéran, mindössze a zokni van rajtam, semmi egyéb. Az Isten szerelmére, hol a barátom? És megint torkom szakadtából ordítozom:

- Hol vagy?

Csupán a szél, a tenger, a hullámok válaszolnak. Nem tudom, mennyi ideig maradok ott erőtlenül, testileg-lelkileg elcsigázottan. Sírok tehetetlen dühömben, elhajítom a nyakamban csüngő

kis tasakot, benne a cigivel és a gyújtóval - barátom testvéri gondoskodásának bizonyítékával, hiszen jómaga nem dohányzik.

Állva, szemben a széllel, szemben ezekkel az iszonyatos hullámokkal, amelyek mindent elsöpörtek, öklömet rázva káromlom az Istent.

A szél alábbhagy, és ez a látszólagos nyugalom jót tesz, ráébreszt a valóságra.

Visszatérek a diliházba, s ha lehet, a betegszobába. Némi szerencsével sikerülhet.

Ballagok fölfelé a parton, s egy dolog jár az eszemben: visszatérni, s elnyúlni az ágyban.

Köd előttem, köd utánam. Baj nélkül meg is érkezem a betegszoba folyosójára. A diliházat körülvevő falon átmásztam, mivel nem tudtam, hová tette Salvidia a főbejárat kulcsát.

- 212 -