A betegszobáét hosszas keresgélés nélkül is megtalálom. Belépek, és belülről kétszer ráfordítom a kulcsot. Az ablakhoz megyek és jó messzire elhajítom a kulcsot: a falon túl esik le.

Azzal lefekszem. Egyetlen árulóm lehet, a vizes zokni. Fölkelek és kicsavarom a vécén. A takarót fölhúzom a fejem búbjáig, és lassanként átmelegszem. Átfagytam a széltől és a tengervíztől. Vízbe fúlt volna a haverom? Talán jóval távolabb vetette ki a tenger, de a sziget végénél még meg tudott kapaszkodni. Nem jöttem-e vissza túl korán? Egy kicsit még várnom kellett volna. Szemrehányást teszek magamnak, mert olyan hamar biztosra vettem, hogy nyoma veszett.

A kis éjjeliszekrény fiókjában van két szem altató. Víz nélkül bekapom. A nyálammal sikerül lenyelnem.

Álmomból ráznak fel, s ott látom a smasszer-ápolót. A szoba csupa napfény, az ablak nyitva. Három beteg bámul be rajta.

- Mi ez, Pillangó? Úgy alszol, mint egy medve. Tíz óra. Nem ittad meg a kávédat? Ki is hűlt.

Nesze, idd ki!

Félálomban is rájövök, hogy nem látnak rajtam semmi különöset.

- Miért zavarnak fel?

- Az égési sebeid begyógyultak, és szükség van az ágyra. Visszamégy a celládba.

- Rendben van, főnök. - Azzal ballagok is utána. Menet közben ott hagy engem az udvaron.

Ezt az időt használom fel arra, hogy megszárogassam a zoknimat.

Három napja már, hogy meghiúsult a kísérletünk. A szökésről semmit nem hallani. Járok-kelek a cellámból az udvarra, az udvarról vissza a cellába. Salvidiának se híre, se hamva. Bizonyára elpusztult szegény, összetörte magát a sziklán. Magam jól megúsztam, és valószínűleg azért menekülhettem meg, mert hátul voltam, nem elöl. Mit lehessen tudni? El kell kerülnöm a diliházból. De bekerülni könnyebb volt, mint most elhitetni, hogy meggyógyultam, vagy legalábbis olyan állapotban vagyok, hogy visszatérhetek a táborba. Meg kell győznöm a doktort, hogy jobban vagyok.

- Rouviot úr (ő a főápoló), esténként fázom. Ígérem, hogy nem piszkítom be a ruhámat, de adjon nadrágot meg inget, legyen szíves.

A smasszer elámul. Nagy csodálkozva néz rám, majd így szól:

- Ülj csak le, Pillangó. Mondd, mi van?

- Meg vagyok lepve, főnök, hogy itt találom magam. Ez a diliház... egyszóval a bolondok közt vagyok? Csak nem kettyent meg valami a fejemben? Miért vagyok itt? Mondja meg, főnök, legyen olyan szíves.

- Pillangó, öregem, beteg voltál, de látom, most mintha jobban volnál. Akarsz dolgozni?

- Igen.

- Mit csinálnál?

- Bármit.

És már van is rajtam ruha, segítek a cellák takarításánál. Esténként kilencig nyitva hagyják az ajtómat, és csak akkor zárják be, amikor az éjszakás smasszer átveszi az őrséget.

Egy Auvergne-be valósi betegápoló-fegyenc tegnap este szólt hozzám - most először.

Magunkban voltunk az őr kuckójában. A smasszer még nem érkezett meg. Én nem ismerem az ürgét, de ő azt mondja, jól ismer engem.

- Most már nem érdemes megjátszanod magad, apafej.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Még hogy mit! Azt hiszed, palira vettél a komédiázásoddal? Hét esztendeje vagyok ápoló a diliseknél, és az első héten rájöttem, hogy hinta volt.

- Hát aztán!

- Hát sajnálom, hogy nem sikerült a télak Salvidiával. Neki az életébe került. Őszintén sajnálom, mert jó haverom volt, ámbár most sem avatott be, de nem neheztelek rá. Ha bármire szükséged volna, szólj, örülök, ha tehetek valamit.

Olyan őszinte a pillantása, hogy nem kételkedem becsületességében. Jót nem hallottam róla, de rosszat se, tehát derék fiú lehet.

Szegény Salvidia! Nagy zűr lehetett, amikor rájöttek, hogy nyoma veszett. Találtak partra vetett hordóroncsokat. Meggyőződésük volt, hogy Salvidiát felfalták a cápák. A doki szörnyen

- 213 -

kiverte a huppot a pocsékba ment olívaolaj miatt. Azt mondja, mivel háború van, nem egyhamar kapunk.

- Mit tanácsolsz, mit tegyek?

- Beosztalak a trógerok közé, akik naponta eljárnak a kórházba a diliház élelméért. Azzal sétálsz is egyet. Kezdj jól viselkedni. És tíz beszélgetésedből nyolc legyen épeszű. Mert nem kell túl gyorsan meggyógyulni.

- Köszönöm. Hogy hívnak?

- Dupont.

- Köszönöm, apafej. Nem feledem a jó tanácsaidat.

Már majdnem egy hónapja, hogy elszúrtam a télakot. Hat nap múlva megtalálták a haverom hulláját, ott úszott a vízen. Valami megmagyarázhatatlan véletlen folytán nem falták föl a cápák. De egyéb halak, úgy látszik, elpusztították a belső részeit és a lábszárának egy részét - így mondja Dupont. A koponyája beszakadt. Annyira oszladozott már, hogy nem is boncolták. Megkérdeztem Dupont-tól, módjában áll-e, hogy a postával kijuttasson egy levelet. Galganinak kell átadni, az majd becsúsztatja a postazsákba, mielőtt lepecsételné.

Roméo Salvidia anyjának írok, Olaszországba.

"Asszonyom, fia úgy halt meg, hogy nem volt vas a lábán. A tengeren halt meg, bátran, távol az őröktől és a börtöntől. Szabadon halt meg, miközben derekasan küzdött, hogy visszaszerezze szabadságát. Kölcsönösen megígértük, hogy írunk a családnak, ha egyikünket valami baj érné. Ennek a fájdalmas kötelességemnek teszek eleget, és fiúi kézcsókomat küldöm.

Az ön fiának barátja Pillangó"

Mivel eleget tettem ennek a kötelességemnek, úgy döntök, hogy többé nem gondolok erre a lázálomra. Ilyen az élet. Az a feladatom, hogy kikerüljek a diliházból, bármi áron eljussak az Ördögszigetre, és újból megpróbáljak télakolni.

A smasszer kinevezett kertésznek a saját kertjébe. Most már két hónapja, hogy jól vagyok, és olyan becsben állok, hogy ez a hülye smasszer nem akar elengedni. Az auvergne-itől hallom, hogy a doki, legutóbbi vizitje alkalmával, el akart vinni a diliházból, és "próbaidőre" áttenni a lágerba. A smasszer ellenezte, mondván, hogy a kertje sosem volt ilyen gondosan megművelve.

Így hát ma reggel mind egy szálig kirángattam az eperpalántákat, és kivágtam a szemétre.

Minden palánta helyébe egy kis keresztet tűztem. Ahány palánta, annyi kereszt. Hogy ebből micsoda botrány kerekedett, arról fölösleges szólnom. Ez a dagadék fősmasszer majd hogy fel nem robbant dühében. Tajtékzott, fuldokolt, beszélt volna, de egy hang se jött ki a torkán. Végül letettyent egy talicskára, és igazi könnyeket hullatott. Kissé túllőttem a célon, de mit tegyek?

A doki nem fogta fel tragikusan a dolgot. Hangoztatta, hogy a beteget "próbaidőre" vissza kell tenni a fegyenctelepre, mert ismét meg kell szoknia a normális életet. És hogy azért támadhatott ez a fura gondolatom, mivel egyedül dolgozom a kertben.

- Mondd, Pillangó, miért húzgáltad ki az eperpalántákat, és miért tettél a helyükre keresztet?

- Doktor úr, nem tudok rá magyarázatot, és bocsánatot is kérek érte a főfelügyelőtől.

Annyira szerette azokat a palántákat, hogy igazán nagyon fájlalom a dolgot. Majd kérem a Jóistent, adjon neki újakat.

Itt vagyok hát a táborban. Viszontlátom a barátaimat. Carbonieri helye üres, szabadon is hagyom, mellette akasztom föl a függőágyamat mintha Matthieu még most is köztünk volna.

A doktor felvarratta velem a zubbonyomra: "Különleges kezelésben."

Rajta kívül senki sem rendelkezhet velem. Utasított, hogy reggel nyolctól tízig a lehullott lombot takarítsam a kórház elől. A doki társaságában kávét iszom, és elszívok néhány cigarettát, ott, a háza előtt, karosszékben ülve. A felesége is velünk üldögél, és a doki, az ő segítségével, igyekszik rávenni, hogy beszéljek a múltamról.

- No, és azután mi történt, Pillangó? Mi történt azok után, hogy elhagyta a gyöngyhalász indiánokat?... - Minden délutánomat ezekkel az elbűvölő emberekkel töltöm. "Keressen fel mindennap, Pillangó - mondja a doktor felesége. - Először is látni szeretném, és szívesen hallgatnám az élményeit."

- 214 -

Naponta néhány órát töltök a dokival és a feleségével, némelykor csak a feleségével.

Meggyőződésük, hogy ha elmondatják velem a múltamat, ez hozzásegít, hogy végleg helyreálljon az egyensúlyom. Úgy döntöttem, megkérem a dokit, küldessen el az Ördögszigetre.

Meg is van: holnap utazom. A doktor és a felesége tudja, miért megyek az Ördögszigetre.

Olyan jók voltak hozzám, hogy nem akartam becsapni őket.

- Doktor, nem bírom tovább a lágert, küldessen el az Ördögszigetre, onnan vagy meglépek, vagy beledöglök, de legyen vége ennek.

- Értelek, Pillangó, undorodom ettől a megtorló rendszertől, rothadt ez az intézmény. Akkor hát Isten veled, és sok szerencsét!

Tizedik füzet

AZ ÖRDÖGSZIGETEN

DREYFUS PADJA

Az Üdvösség Szigetek három sziget, közülük legkisebb az Ördögsziget. Egyben ez a legészakibb fekvésű, a hullámok meg a szelek ezt ostromolják a legerősebben. A sziget széltében keskeny, sík partsáv fut körbe, majd a sziget meredeken emelkedik felfelé addig a fennsíkig, ahol az őrség szállása és egyetlenegy barakk található körülbelül tíz fegyenccel. Az Ördögszigetre elvben nem szabad köztörvényes fegyenceket küldeni, ide csak politikai foglyokat deportálhatnak.

Ezek mind kis bádogtetős házakban laknak. Hétfőn megkapják az egész heti élelemhez a nyersanyagot, és naponta kapnak egy-egy cipót. Vagy harmincan vannak. A betegeket Léger doktor gondozza, aki Lyonban vagy valahol a környékén méreggel kiirtotta az egész családját. A politikaiak nem állnak szóba a fegyencekkel, sőt némelykor írásban tiltakoznak Cayenne-ben egyik-másik fegyenc jelenléte ellen. Ilyenkor kiemelik az illetőt, és megy vissza a Királyszigetre.

A Királyszigetet kábel köti össze az Ördögszigettel, mert néha annyira viharos a tenger, hogy a Királyszigetről nem tud átjönni a csónak, hogy kikössön a primitív betonozott kikötőhelyen.

A háromtagú őrség feje Santori. Ez a szurtos égimeszelő gyakran egy hetes borostával járkál.

- Pillangó, remélem, itt majd megbecsüli magát. Ne buzeráljon engem, és akkor tőlem békességben élhet. Menjen föl a táborba, ott majd találkozunk.

A barakkban hat fegyenc: két kínai, két néger, egy bordeaux-i meg egy lille-i pacák. Az egyik kínai jó ismerősöm: együtt voltunk a saint-laurent-i gyűjtőben, vizsgálati fogságban volt gyilkosság gyanújával. Indokínai, aki túlélte a Paulo Condor-i fegyenclázadást.

Hivatásos kalóz volt, kis dzsunkákat szokott megtámadni, és némelykor leöldöste a hajósokat, családostul. Roppant veszedelmes ember, de úgy bele tud illeszkedni a közösségi életbe, hogy bizalmat és rokonszenvet ébreszt.

- Hogy vagy, Pillangó?

- És te, Csang?

- Megvagyok. Nincs rossz dolgunk. Te enni velem, feküdni itt, mellettem. Én főzni naponta kétszer. Te halat fogni. Itt sok hal.

Santori beállít:

- No, már el is helyezkedett? Holnap reggel Csanggal megeteti a disznókat. Ő viszi a kókuszdiót, maga meg baltával kettéhasogatja. A kocsonyásokat félre kell tenni a fogatlan kis malacoknak. Délután négykor ugyanez a feladat. Leszámítva ezt a két órát, egyet reggel, egyet délután, azt csinál itt a szigeten, amit akar. Aki pedig horgászik, annak naponta egy kiló halat, vagy kis langusztát kell leadnia a szakácsomnál. Akkor mindenki elégedett lesz. Rendben?

- Igenis, Santori úr.

- Tudom, te télakos pacák vagy, de mivel innen képtelenség olajra lépni, hát nem izgatom magam miatta. Éjszakára bezárunk benneteket, habár tudom, van, aki mégis kijut. A politikai deportáltaktól óvakodj. Mindegyiküknek van görbe kése. Ha a házuk közelében ténferegsz, még azt hiszik, tyúkot vagy tojást akarsz lopni. Meg is ölhetnek, vagy megsebesíthetnek, mivel ők látnak téged, de te nem látod őket.

- 215 -

Miután kiosztottuk a zabát több mint kétszáz disznónak, egész nap a szigeten barangoltam Csang kíséretében, mert a kínai minden zegét-zugát ismerte. A szigeten körbefutó tengerparti úton találkoztunk egy hosszú, ősz szakállas öreggel. Egy új-kaledóniai újságíró volt, aki az 1914-es háború idején a németek mellett szállt síkra, a franciák ellen. Azt a gazembert is láttam, aki agyonlövette Edith Cavellt, ezt az angol vagy belga ápolónőt, aki 1917-ben angol repülőket mentett meg. Az undorító, hájas alak egy fütyköst tartott a kezében, és azzal vert agyon egy óriási murénát: a hal jó másfél méter hosszú volt, és olyan vastag, mint a combom.

A felcser szintén olyan kis házikóban lakik, amilyenben csak a politikaiak lakhatnak.

Ez a Léger doktor nagydarab, vállas, szutykos ember. Csak az arca tiszta, a tarkóján és a halántékán igen hosszúra nőtt, őszülő haj keretezi a fejét. Két keze feje vörös a nehezen gyógyuló sebektől, nyilván a tengerből kiálló éles sziklák sértik meg a kezét.

- Ha szükséged van valamire, gyere, megkapod. De csak akkor gyere, ha beteg vagy. Nem szeretem, ha látogatnak, még kevésbé, hogy diskuráljanak velem. Tojást szoktam eladni és néha egy-egy csirkét vagy tyúkot. Ha stikában levágsz egy malackát, hozd el az egyik hátsó combját, kapsz érte egy csirkét meg hat tojást. Ha már itt vagy, fogd ezt a fiolát, százhúsz kinintabletta van benne. Mivel nyilván azért jöttél ide, hogy meglóghass, és ha ez valami csodával határos módon sikerülne neked, szükséged lesz rá az őserdőben.

Reggel és este csillagászati mennyiségben fogok ki vörösmárnát. Naponta három-négy kilót küldök a smasszerek konyhájára. Santori úszik a boldogságban: ennyiféle halat meg kis langusztát még sohasem szállítottak neki. Néha, apály idején, lejjebb is vadászhatok rájuk, és ilyenkor háromszázat is összeszedek.

A doki, Germain Guibert, tegnap beállított az Ördögszigetre. Mivel nyugodt volt a tenger, a felesége és a Királysziget parancsnoka társaságában jött. Ez a nagyszerű asszony az első nő, aki az Ördögszigetre lépett. A parancsnok szerint civil itt sohasem fordult meg. Jó egy órát beszélgethettem az asszonnyal. Eljött velem a padhoz, ahol valaha Dreyfus üldögélt, és bámulta a tengert, Franciaország felé nézett, amely száműzte.

- Ha ez a csiszolt kőpad elmondhatná nekünk Dreyfus gondolatait... - mondta, és közben simogatta a követ. - Pillangó, alighanem utoljára találkoztunk, hiszen maga mondta, hogy hamarosan megkísérli a szökést. Imádkozom majd, hogy segítse az Isten. Kérem, mielőtt elmegy, jöjjön el még egy percre ehhez a padhoz, amelyet megsimogattam, érintse meg, így mondjon nekem búcsút.

A parancsnok engedélyezte, hogy a kábelen küldhessek langusztát meg halat a doktornak, amikor kedvem tartja. Santori beleegyezett.

- Isten önnel, doktor, Isten vele, asszonyom. - A lehető legtermészetesebb hangon köszönök el tőlük, amikor a csónak elhagyja a kikötőhelyet. A doktor felesége tágra nyílt szemmel bámul rám, mintha ezt mondaná: "Emlékezz ránk mindig, mert mi sem fogunk téged elfeledni." Dreyfus padja ott magasodik egészen fent, a sziget északi csücskében.

Jó negyven méterrel van a tenger fölött.

Ma nem voltam halászni. Egy természetes élőhal tartályban van vagy száz kiló vörösmárnám, egy leláncolt vashordóban pedig több mint ötszáz kis langusztám. Egyszóval megtehetem, hogy ne menjek halászni. Van miből küldenem a dokinak, és marad Santorinak, a kínainak meg nekem is.

1941-ben járunk, tizenegy esztendeje élek rabságban. Harmincöt éves vagyok. Az életem legszebb éveit vagy cellában vagy sötétzárkában töltöttem. Mindössze hét hónap szabadságban volt részem, az indián törzsemnél. A gyerekeim - mert két indián asszonyomtól valószínűleg vannak gyerekeim - most nyolcesztendősek. Szörnyű! Hogy rohan az idő! De ahogy visszatekintek, elgondolom, hogy bizony keservesen vánszorogtak azok az órák, azok a percek, és mélyen belém vésődött kálváriámnak minden pillanata!

Harmincöt év! Hol a Montmartre, a Blanche tér, a Pigalle, a bál a Kiskert-ben, hol a Clichy körút? Hol van kámea finomságú madonnaarcával Nénette, ahogy nagy fekete szemével kétségbeesetten rám mered, és odakiált az esküdtszéki tárgyaláson: "Rá se ránts, édes párom, megyek utánad!" Hol van ügyvédem, Raymond Hubert védő a szólamával: "Fölmentenek bennünket"? Hol az a tizenkét hájfej esküdt? És a hekusok? Meg a főügyész? Mi lehet az apámmal, a férjnél lévő nővéreim családjával a német iga alatt?

- 216 -

Hány télak! Lássuk csak, hányszor próbáltam olajra lépni?

Első ízben akkor, amikor a kórházból szöktem meg, és leütöttem a smasszereket.

Másodszor Kolumbiában, Rio Hachában. Ez volt a legszebb. Akkor minden sikerült. Miért hagytam el indián törzsemet? Vágy borzong végig bennem. Mintha még most is érezném, ahogy az indián testvérpárral szeretkezem.

Utána a harmadik, a negyedik, az ötödik és a hatodik Baranquillá-ban. Mekkora balszerencsém volt mindegyikkel! Az a trükk a misével, amely olyan szerencsétlenül végződött! A dinamit bemondja az unalmast, a másiknál Clousiot-nak akad fönn a nadrágja! És hogy nem és nem akart hatni az altató!

A hetedik a Királyszigeten, amikor elárult az a gazember Bébert Célier. Ha ő nincs, akkor biztosan sikerül. Ha befogta volna a pofáját, most szabad volnék szegény barátommal, Carbonierivel együtt.

A nyolcadik, az utolsó, a diliházból. Akkor hibáztam, nagyot hibáztam. Azzal, hogy ráhagytam az olaszra, ő válassza ki, hol szálljunk vízre. Kétszáz méterrel lejjebb, a mészárszék felé, biztosan könnyebb lett volna vízre bocsátani a tutajunkat.

Ez a pad, ahol az ártatlanul elítélt Dreyfusnak volt annyi bátorsága, hogy tovább éljen, nekem is hasznomra lesz valamiben. Abban, hogy ne adjam meg magam. Hogy újból megpróbáljak télakolni.

Igen, ez a finomra csiszolódott, sima kő, a meredek sziklás part fölött, amelyet szünet nélkül, vadul korbácsolnak a hullámok, legyen fogódzó és példa számomra. Dreyfus sosem tört meg, és végestelen-végig küzdött a rehabilitálásáért. Igaz, hogy védelmére kelt Émile Zola, a híres

"Vádolom"-jával. De ha nem lett volna olyan kivételes erejű ember, annyi igazságtalanság láttán, erről a padról biztosan levetette volna magát az örvénylő tengerbe. De végig állta a sarat. Én sem lehetek gyengébb nála, és szakítanom kell azzal a gondolattal, hogy ilyen jelszóval vágjak neki egy újabb szökésnek: győzelem vagy halál. A halál szót el kell hagynom, és csak arra szabad gondolnom, hogy győzök, és szabad leszek.

Hosszú órákon át üldögélek Dreyfus padján, s közben a gondolataim elkalandoznak, álmodom a múltról, és rózsaszínben látom a jövőt. Szememet gyakran kápráztatja a szikrázó napfény, a hullámok tarajának ezüstös csillogása. Mivel nézem, nézem a tengert, bár igazából nem látom, megismerkedem a széltől korbácsolt hullámok minden lehetséges és elképzelhető

szeszélyével. A tenger könyörtelenül, fáradhatatlanul ostromolja a sziget előretolt szikláit. Döngeti, roncsolja őket, mintha azt mondaná az Ördögszigetnek: "Eredj, tűnj el innen, zavarsz, amikor vágtázom a szárazföld felé, utamat állod. Ezért aztán, megállás nélkül, naponta kiharapok belőled egy darabkát." Viharban a tenger igazából nekiveselkedik, és nemcsak elnyeli, elsöpri, amit már szétroncsolt, de újra meg újra igyekszik befészkelődni a sziklák minden zege-zugába, hogy apránként aláássa ezeket az óriásokat, amelyek mintha így szólnának hozzá: "Itt nincs átjárás!"

Egy ilyen alkalommal valami nagyon fontosat fedeztem fel. A hullámok, pontosan a Dreyfus-pad alján, ahogy szemből érkezve nekirontanak az óriási, csúcsíves szikláknak, megtörnek, és nagy erővel áramlanak visszafelé. A sok tonnányi víz nem tud szétfröccsenni, mert megszorul a két szikla közt, amelyek öt, hat méterre szétnyíló patkót képeznek. Mögöttük ott meredezik a part sziklafala, tehát a hullám számára nincs egyéb út, visszatér a tengerbe.

Nagyon fontos ez, mert ha éppen akkor, amikor a hullám megtörik és örvénylik, leugrom a szikláról egy zsák kókuszdióba kapaszkodva, és egyenesen belevetem magam, tuti, hogy magával sodor, amikor visszafelé áramlik.

Tudom, hol találok jutazsákot, hiszen a hizlaldában, a kókusz begyűjtésére, annyi zsák van, amennyit akarok.

Az első teendő: kísérletet kell végezni. Teliholdkor tetőzik a dagály, tehát akkor erősebb a hullámverés. Megvárom a teliholdat. A rostos burkú, csontszáraz kókuszdióval megtöltött, erősen bevarrt jutazsákot jól el tudom rejteni egy kis barlangszerű üregben, amelyet csak a víz alatt úszva lehet megközelíteni. Akkor fedeztem föl ezt, amikor langusztára vadászva alábuktam. A languszták ott vannak a barlang mennyezetéhez tapadva, és levegő csak apálykor jut be ide. Egy másik zsákba, amelyet a kókuszdióval teli zsákhoz kötöttem, követ raktam, vagy harmincöt-negyven kilósat.

Mivel két zsákkal szándékozom útnak indulni, nem eggyel, a testsúlyom pedig hetven kiló, az arány azonos marad.

- 217 -

Nagy izgalomban vagyok a kísérlet miatt. A szigetnek ez a része tabu. Még álmában sem jutna eszébe senkinek, hogy akadjon ember, aki a szökéshez épp ezt a helyet választja, amelyet a legjobban ostromolnak a hullámok, tehát a legveszélyesebb.

Márpedig ez az egyetlen hely, ahol, ha sikerül levetnem magam a partról, kisodródom a nyílt tengerre, és semmiképp nem zúzom magam össze a Királysziget sziklás partján.

Innen, csakis innen szabad nekivágnom.

Nehéz a zsák kókuszdió meg a kő, nem könnyű cipelni. Nem is sikerül fölvonszolnom a sziklára. A szikla csúszós, és folyton öntözik a hullámok. Beszéltem Csanggal, ő majd segít. Hozza a teljes horgászfelszerelését, a fenékhorgokat, így ha meglepnének bennünket, azt mondhatjuk, hogy cápákat akarunk kelepcébe csalni.

- Nosza, Csang! Még egy kicsit, és kész.

A telihold akkora világosságot áraszt, mintha nappal volna. Elkábulok a hullámok dübörgésétől. Csang megkérdi:

- Kész, Pillangó? Most, ide beleereszteni!

A közel öt méter magas hullám őrjöngve veti magát a sziklának, ott törik meg alattunk, de akkora erővel vágódik oda, hogy taraja végigcsap a sziklán, és bőrig áztat bennünket. De azért pontosan abban a másodpercben dobjuk le a zsákot, amikor a víz kavarogni kezd, mielőtt visszafelé zúdulna.

- Kész, Csang, jól van!

- Te várni, hátha zsák visszajönni.

Jóformán két perc sem telik bele, dermedten látom, hogy egy jó hat-nyolc méter magas, óriási fenékhullám hátán jön vissza a zsák. Úgy emeli fel a zsák kókuszt meg a követ, akár a pelyhet. Ott viszi a taraján, kicsivel a tajték előtt, és iszonyú erővel visszavágja oda, ahonnan elindult, egy kissé, inkább balra, és nekicsapja a szemközt meredő sziklának. A zsák kireped, a kókuszdió szerteszóródik, a kő lesüllyed az örvény mélyére.

Bőrig ázva, mert nyakon öntött és valósággal elsöpört bennünket a hullám - szerencsére a sziget belseje felé -, összevissza zúzva, kék foltokkal tarkítva, Csang meg jómagam sietve távozunk erről a helyről, egyetlen pillantást sem vetünk többé a tengerre.

- Ez nem lenni jó, Pillangó. Nem lenni jó gondolat meglépni Ördögszigetről. Jobb Királysziget. Déli oldaláról te könnyebben elindulni, mint innen.

- Igen, csakhogy a Királyszigeten legkésőbb két óra múlva rájönnek a szökésre. Mivel a kókusztutajt csak a hullám hajtja, a sziget három csónakján harapófogóba vesznek. Itt ellenben nincs is csónak, másodszor az is bizonyos, hogy rendelkezésemre áll az egész éjszaka, csak utána veszik észre, hogy olajra léptem, végül úgy is hihetik, hogy horgászás közben a vízbe fúltam. Az Ördögszigeten nincs telefon. Ha viharos időben indulok el, nincs az a csónak, ami át tudna kelni az Ördögszigetre. Tehát innen kell nekivágnom. De hogyan?

Tikkasztó déli forróság. A trópusi napsütéstől szinte felforr az ember agyveleje. Ez a napsütés felperzsel minden növényt, ami kihajtott ugyan, de még nem tudott annyira megerősödni, hogy kibírja. Olyan napsütés ez, hogy a tócsákban a tengervizet néhány óra alatt felszippantja, és a helyükön fehér sóréteget hagy. Olyan napsütés ez, amelytől táncol a levegő. Igen, táncol, a szó szoros értelmében táncol a szemem előtt, és égeti a pupillámat, ahogy visszaveri a tenger. Ámde mindez nem gátol meg benne, hogy ismét a kőpadon ülve, ne figyeljem a tengert. És ekkor jövök rá, hogy milyen hülye vagyok.

A fenékhullám, amely kétszerte magasabb a többinél, és kókusztutajomat úgy visszavágta a sziklához, hogy ízzé-porrá ment, ez a hullám csak minden hetedik alkalommal ismétlődik.

Déltől napnyugtáig figyelem, nem szeszélyeskedik-e, azaz nincs-e szabálytalanság ennek az óriási hullámnak gépies ismétlődésében és alakjában.

Valóban nincs, egyetlen fenékhullám sem jött korábban vagy később. Előbb hat ízben, körülbelül hat méter magas hullám jön, majd, vagy háromszáz méternyire a parttól, elindul a fenékhullám. Egyenesen jön, akár egy gyertyaszál. Ahogy közeledik, tömege és magassága egyre növekszik. A hat előbbi hullámmal ellentétben, alig van tajték a taraján. Csak egész kevés.

Jellegzetesen morajlik, akár a mennydörgés, amely távolban elhalva dübörög. Mikor ez a fenékhullám megtörik a két sziklán, és bezúdul a köztük lévő átjáróba, majd nekicsapódik a sziklafalnak, beszorul, többször körbeszáguldja az üreget, mivel a víz tömege sokkal nagyobb, mint

- 218 -

a többi hullámé, tíz-tizenöt másodperc is eltelik, mire a kavargó víz rátalál a kijáratra, és kizúdul a tengerre, közben hatalmas sziklaköveket kap el és meggörgeti őket: ide-oda hengeregnek, akkora dübörgés közepette, mintha több száz kőszállító billenőkocsis teherautót ürítenének ki egyszerre.

Egy zsákba vagy tíz kókuszdiót rakok bele, hozzá még egy követ, nagyjából húszkilósat, s alighogy megtörik a fenékhullám, ledobom a zsákot.

Szemmel nem tudom követni, mivel csupa tajték az örvény, de egy szemvillanásnyi időre mégis megpillantom, amikor a víz, mintha szívnák, kifelé zúdul a tenger felé. A zsák nem tér vissza. A hat másik hullámban már nincs akkora erő, hogy visszavágja a partnak, és amikor körülbelül háromszáz méternyire föltámad a hetedik hullám, nyilván már túljutott azon a helyen, ahol a hullám keletkezik, ugyanis nem látom viszont a zsákot.

Dagadozom a boldogságtól és reménytől, ahogy a tábor felé ballagok. Hát megvan, rájöttem, hogyan lehet biztosan kijutni a tengerre. Most semmit nem bízunk a véletlenre. Azért végzek még egy komolyabb kísérletet is, ugyanolyan feltételekkel, mint ahogyan majd a valóságban lesz: két zsák kókuszdió, jól összekötözve, rajta hetvenkilónyi súly, elosztva, szóval két-három kő.

Beszámolok Csangnak. És Poulo Condor-i ferde szemű haverom csupa fül, ahogy a magyarázatomat hallgatja.

- Ez jó, Pillangó. Hiszem, te rátalálni. Én segíteni neked a komoly kísérletnél. Várni nyolcméteres dagályt. Nemsokára napéjegyenlőség.

A napéjegyenlőség több mint nyolcméteres dagályát kihasználva, Csang segítségével lehajítom a hírhedt fenékhullámba a kókusszal teli két zsákot, rajta a három kővel, amelyek nyolcvan kilót nyomhatnak.

- Te hogyan hívni kislányt, akiért beúsztál Szent József szigeten?

- Lisette.

- Mi Lisette-nek nevezni a hullámot, ami elvinni téged egy napon. Jó?

- Jó.

A Lisette olyan dübörgéssel érkezik, ahogy a gyorsvonat berobog a pályaudvarra. Innen több mint kétszázötven méternyire támadt, ágaskodva közeleg, akár egy sziklafal, és pillanatról pillanatra növekszik. Valóban döbbenetes. Olyan erővel törik meg, hogy Csangot meg engem valósággal elsöpör a szikláról, és a két súlyos zsák magától zuhan az örvénybe. Mivel egy szemvillanásnyi idő alatt rájövünk, hogy a sziklán nem lehet megmaradni, hátravetjük magunkat, és bár így is nyakon önt bennünket, nem zuhanunk le az örvénybe. Délelőtt tízkor végeztük a kísérletet. Nem kockáztatunk semmit, ugyanis a három smasszer leltározni ment a sziget túlsó végébe. A zsák pedig elindult útjára, tisztán látni, jó messze jár a parttól. Túljutott-e már azon a helyen, ahol a hullám támad? Nincs mihez viszonyítani, hogy túl van-e rajta, vagy még előtte jár. A Lisette-et követő hat hullám nem tudja elkapni. Majd újra föltámad a Lisette, de vissza is húzódik.

Ő sem sodorta vissza. Egyszóval a tutaj túljutott a hatókörzetén.

Gyorsan fölkapaszkodunk a Dreyfus-padhoz, hogy még egyszer láthassuk, és boldogan pillantjuk meg, négyszer is, amint nagyon messze feltűnik olyan hullámok hátán, amelyek nem az Ördögsziget felé, hanem nyugatnak tartanak. Vitathatatlan, hogy a kísérlet biztató. A Lisette hátán vágok majd neki a nagy kalandnak.

- Ott, nézd csak! - Egy, kettő, három, négy, öt, hat... és íme, ismét jön a Lisette.

Dreyfus padjánál mindig viharos a tenger, de ma különlegesen haragos. A Lisette a jellegzetes dübörgésével érkezik. Most még óriásibbnak látom, és főleg mintha ma a szokottnál is nagyobb víztömeget mozgatna.

Ez az irtóztató vízmennyiség hevesebben ront neki a két sziklának, mint bármikor. Amikor pedig megtörik és bezúdul az óriási sziklakövek közé, ha lehet, még siketítőbb a robajlása, mint máskor.

- Szerinted itt kell leugrani? - kérdi Sylvain. - Hát, komám, te klasszul választottad meg a helyet. Ebből én nem kérek. Én is télakolni akarok, de öngyilkos nem leszek.

Sylvainre azért nagy hatással van a Lisette. Sylvain három napja érkezett az Ördögszigetre, és persze javasoltam neki, hogy kerekedjünk föl együtt. Külön-külön tutajon. Ha rááll, lesz egy bajtársam a szárazföldön az újabb télakhoz. Az őserdőben egyedül nem valami kellemes.

- 219 -

- Ne gazolj be előre. Elismerem, első pillantásra bárki visszakozna. Pedig ez az egyetlen hullám, amivel elég messzire juthatsz, ezért a következőknek már nincs akkora erejük, hogy visszasodorjanak a sziklákhoz.

- Nyugi! figyeld meg, mi kipróbáltuk - szól közbe Csang. - Tuti biztos, ha te egyszer elmenni, soha nem sodródni vissza se az Ördögszigetre, se a Királyszigetre.

Egy hetembe került, míg meggyőztem Sylvaint. Száznyolcvan magas, jó fölépítésű, atlétatestű, csupa izom fickó.

- Jó. Tegyük fel, hogy elég messzire kijutunk. Utána pedig szerinted mennyi időbe telik, mire az árapállyal eljutunk a szárazföldre?

- Őszintén megvallom, Sylvain, nem tudom. Hosszabb-rövidebb ideig tarthat az út, ez az időjárástól függ. A szél nem sokat segíthet rajtunk, nagyon közel leszünk a víztükörhöz. De ha viharos az idő, erősebbek a hullámok, gyorsabban taszigálnak bennünket a parti őserdőig. Hét, nyolc, de legfeljebb tíz árapály alatt partra vethet a tenger. Az eltolódásokat is beleszámítva, körülbelül két vagy két és fél napig tarthat az út.

- Hogyan számolsz?

- A szigetektől a partig, egyenes vonalban, nem nagyobb a távolság negyven kilométernél.

Ha a szél hajtja a tutajunkat, a derékszögű háromszög átfogója nyomán haladunk. Nézd csak a hullámok irányát. Hozzávetőlegesen legfeljebb százhúsz-százötven kilométert kell megtennünk.

Minél jobban közeledünk a parthoz, annál egyenesebb vonalban terelnek bennünket a hullámok és végül kivetnek a partra. Első hallásra el sem hiszed, hogy egy hajóroncs, ekkora távolságban a parttól, óránként megtesz öt kilométert.

Sylvain csak néz rám, és feszült figyelemmel hallgatja fejtegetésemet. Nagyon értelmes ez a szép szál legény.

- Hát, elismerem, nem hülyeség, amit mondasz, és ha nem jönne mindig az apály, mert azzal sok időt vesztünk, hiszen a nyílt tenger felé terel majd bennünket, harminc órán belül partot érnénk.

Azt hiszem, igazad van: mivel az apállyal időt vesztünk, körülbelül negyvennyolc és hatvan óra között elérjük a partot.

- Velem tartasz? Most már nincs kétséged?

- Jóformán semmi. Tegyük fel, hogy már ott járunk a szárazföldön, az őserdőben. Mihez kezdünk?

- A Kourou környékére kell eljutnunk. Van ott egy meglehetősen nagy halászfalu, balátagumi-gyűjtők meg aranyásók lakják. Óvatosan kell megközelítenünk, mert egy erdei fegyenctelep is van arra. Az őserdőben biztosan vezet ösvény Cayenne és egy kínai tábor, Inini felé.

El kell majd kapnunk egy fegyencet vagy egy civil négert, és rákényszeríteni, hogy elvezessen bennünket Ininibe. Ha a pofa tisztességesen viselkedik, kap ötszáz ficcset, és pucolhat. Ha pedig fegyenc, kényszerítjük, hogy velünk együtt ő is olajra lépjen.

- Mihez kezdünk Ininiben, abban az indokínaiaknak szervezett táborban?

- Csangnak van ott egy fivére.

- Igen, fivérem ott lenni. Ő veletek tartani, biztosan találni csónakot meg élelmet. Ha ti találkozni Röf-Röffel, nektek minden meglenni szökéshez. Kínai soha nem spicli. Ha ti erdőben találkozni bárki annámmal, szólni neki, és ő értesíteni Röf-Röföt.

- Honnan kapta a bátyuskád ezt a Röf-Röf nevet? - érdeklődik Sylvain.

- Én nem tudni, franciák keresztelni őt Röf-Röfnek. - És még hozzáteszi: - Te vigyázni.

Mikor már majdnem a szárazföldön járni, ott lenni iszap. Nem menni iszapon, nem jó, elnyelni titeket. Várni következő dagályt, ez kivinni titeket erdőbe, ott lehet kapaszkodni liánba, faágba.

Különben kampec.

- Ez az, Sylvain. Meg ne próbálj lelépni az iszapra, még akkor se, amikor már egészen közel jársz a parthoz. Várj, míg bele nem csimpaszkodsz egy ágba vagy egy liánba.

- Rendben van, Pillangó, elszántam magam.

- Minthogy két egyforma tutajt készítünk, és a testsúlyunk is azonos, bizonyára nem sodródunk túl messze egymástól. De az ember sosem tudhatja. Ha elvesztenénk egymást, hogyan találkozunk? Innen nem látni a Kourout. De amikor még a Királyszigeten voltál, láttad, hogy a Kouroutól jobbra, körülbelül húsz kilométerre, fehér sziklák meredeznek, a tűző napban jól ki lehet venni őket.

- 220 -

- Úgy van.

- Az egész partvidéken nincs is több szikla. Jobbra és balra, végestelen végig, csak iszapos ingovány. A sziklák a madárganéjtól fehérlenek. Ezerszámra tanyáznak ott, és mivel egy teremtett lélek se jár arra, jó menedék, ahol összeszedheti magát az ember, mielőtt bevenné magát az erdőbe.

Majd tojást eszünk meg kókuszdiót, amit magunkkal viszünk. Tüzet nem gyújtunk. Aki előbb érkezik, vár a másikra.

- Hány napon át?

- Öt. Képtelenség, hogy öt nap leforgása alatt a másik ne bukkanjon fel.

Kész a két tutaj. Megdupláztuk a zsákokat, hogy jobban tartsanak. Tíz nap haladékot kértem Sylvaintől, hogy minél több órán át gyakorolhassam, hogyan kell megülni a zsákot. Ő is gyakorlatozik. Minden alkalommal azt tapasztaljuk, hogy amikor a zsák át akar fordulni, dupla erőfeszítésbe kerül, hogy megmaradjunk rajta. Amikor csak lehet, végig kell feküdni a zsákon. Csak el ne aludjunk, mert ha belefordulunk a vízbe, elúszhat a zsák, és többé nem tudjuk elfogni. Csang készített nekem egy vízhatlan zsákocskát, amit majd a nyakamba akasztok, benne cigaretta és egy taplós gyújtó. Mindegyikünk megreszel tíz kókuszdiót, azt magunkkal visszük. A húsával majd valamennyire elverjük az éhünket, és csillapítjuk a szomjunkat is. Úgy hallom, Santorinak van valamiféle bornak való bőrtömlője. Nem használja. Csang egyszer-egyszer megfordul a smasszernél, majd megpróbálja megfújni.

Vasárnapra tűzzük ki az indulást, este tíz órára. Telihold lesz, egyszóval a dagály eléri a nyolc métert. A Lisette is ereje teljében lesz. Vasárnap Csang egyedül eteti meg a disznókat. Én átalszom a szombatot meg a vasárnapot. Indulás este tízkor, mivel az apály már két órája tart.

A két kókuszos zsák semmiképp szét nem válhat. Sodrott kenderkötéllel meg rézdróttal erősítettem a kettőt egymáshoz, és össze is öltöttem őket, vastag vitorlavarró fonállal. A rendesnél nagyobb zsákokat sikerült találnunk, a szájuk egymásba torkollik. Így a kókuszdió sem tud kihullani belőlük.

Sylvain egyre tornászik, én pedig a combomat masszíroztatom a kis hullámokkal: hosszú órákon csapkodtatom magam. Ahányszor a víz megcsapja a két combomat, kénytelen vagyok megfeszíteni az izmaimat, hogy ellenálljak a hullámnak, és ettől acélossá válik a lábszáram meg a combom.

A szigeten van egy használaton kívüli kút, benne egy majdnem háromméteres lánc. Ezzel a lánccal átfűzögettem a két zsákot összefogó köteleket. Van egy fejes csavarom, amit áthúzok a láncszemeken. Ha nem bírnám tartani magam, odaláncolom magam a zsákokhoz. Így talán aludni is tudok, és mégsem fordulok a vízbe, nem veszítem el a tutajomat. Ha a tutaj át akarna fordulni, a víztől felébredek, és majd helyrebillentem a tutajt.

- No, Pillangó, már csak három nap van hátra.

A Dreyfus-padon ülve szemléljük a Lisette-et.

- Bizony, már csak három nap, Sylvain. Én hiszek benne, hogy sikerül. És te?

- Bizonyos, Pillangó. Kedd éjjel vagy szerdán reggel már az őserdőben leszünk. Akkor pedig szüret!

Csang megreszeli nekünk a tíz-tíz kókuszdiót. A késen kívül egy-egy görbe pengéjű, liánvágó kést is viszünk magunkkal, amit a szerszámraktárból fújtunk meg.

Az inini tábor a Kouroutól keletre fekszik. Ha csak délelőtt gyalogolunk is, a nap iránt, akkor biztos, hogy jó irányba haladunk majd.

- Hétfő reggel Santori részeg lenni - jegyzi meg Csang. - Hétfő délután három előtt, amikor a smasszer befejezni durmolást, én nem szólni, hogy te meg Pillangó eltűnni.

- És miért ne állíthatnál be lélekszakadva azzal, hogy horgászás közben elsodort bennünket a hullám?

- Nem, én nem szeretni bonyodalmakat. Én mondani: "Főnök, Pillangó és Stephen ma nem jönni dolgozni. Én egyedül etetni meg disznókat." Se többet, se kevesebbet.

TÉLAK AZ ÖRDÖGSZIGETRŐL

Vasárnap, este hét óra. Az imént ébredtem fel. Tervszerűen aludtam szombat délelőtt óta. A hold csak kilenc órakor jön fel. Kint tehát sötét este van. Az égen csak itt-ott fénylik egy-egy

- 221 -

csillag. A fejünk fölött nagy esőfelhők kergetik egymást. Éppen most jöttünk ki a barakkból. Mivel gyakran megesik, hogy éjjelente, titokban, halászni megyünk vagy járkálunk a szigeten, a többieknek természetes a dolog.

Egy kis muksó hazatérőben van a szerelmével, egy arabbal. Biztosan nyoszolyáztak valahol egy zugban. Elnézem, ahogy félrebillentik a deszkát, hogy bebújjanak a barakkba, és megfordul a fejemben: ennek az arabusnak a boldogság netovábbja, hogy naponta kétszer-háromszor megkefélheti a barátját. Mivel teljesen kielégítheti szexuális vágyát, számára paradicsom a fegyenctelep. Ami a kis hímringyót illeti, a helyzet ugyanaz. Huszonhárom-huszonöt esztendős lehet. A teste már nemigen emlékeztet a szép kamaszra. Hiába igyekszik mindig az árnyékba, hogy tejfehér maradjon a bőre, már nem éppen Adonisz. A fegyenctelepen azonban több szeretője van, mint amennyiről szabad életében valaha is álmodhatott. Szívbéli szerelmén, az arabuson kívül fogad másokat is, esetenként huszonöt frankért, szakasztott úgy, mint egy kurva a montmartre-i Rochechouart körútról. Azon kívül, hogy ügyfelei révén élvezetben van része, még pénzt is hoz neki ez szépecskén, s ebből jómaga és "férje" kényelmesen megélhet. Ők ketten és az ügyfeleik kedvtelve merülnek el ebben a fertőben, s attól a naptól kezdve, hogy betették lábukat a fegyenctelepre, az izélésen kívül nincs is egyéb gondolatuk.

Az ügyésznek, aki elítéltette őket, bizony csődöt mondott abbeli igyekezete, hogy büntesse, az enyészet útjára küldje őket. Ebben az enyészetben találtak rá a boldogságra.

Mihelyt a kis buzi feneke mögött visszabillen a deszka, Csang, Sylvain meg én magunkban vagyunk.

- Indulás! - Egykettőre kiérünk a sziget északi végébe.

Kihozzuk a barlangból a tutajokat. Máris csuromvizesek vagyunk mindhárman. A szél üvöltéséből kihallani a nyílt tengeri szél jellegzetes tombolását. Sylvain meg Csang segítségével fölszuszakolom a tutajomat a szikla tetejére. Az utolsó percben úgy döntök, hogy a bal csuklómat hozzákapcsolom a zsák köteléhez. Hirtelen félelem fog el, hogy elveszíthetem a zsákot, elsodor tőle a tenger. Sylvain, Csang segítségével, fölkapaszkodik a szemközti sziklára. Jól látunk, a hold már magasan jár.

Törülközőt csavarok a fejem köré. Hat hullámot kell kivárnunk. Ez jó harminc perc.

Csang visszajön hozzám. Átfogja a vállam, megölel, majd lehasal a sziklára, jól megveti a lábát egy mélyedésben, és úgy fogja majd a lábszáramat, hogy kibírjam a Lisette nagy erejű

söprését.

- Már csak egy van hátra! - üvölti Sylvain. - A következő az igazi! - Ott áll a tutaja előtt, fedezi a testével, védi a zuhatagtól, amely hamarosan átcsap rajta. Magam is ilyen testhelyzetben várok, előnyöm annyi, hogy Csang markol, de idegességében belevájja körmeit a lábikrámba.

Jön már, jön értünk a Lisette. Ágaskodva érkezik, úgy magasodik, akár egy templomtorony.

A megszokott fülsiketítő dübörgéssel megtörik a mi két sziklánkon, és örvénylő kavargással húz beljebb, a sziklafal felé.

Egy szempillantással korábban vetem le magam, mint a cimborám, de már mellettem van ő

is, és a két tutajt, összetapasztva, szédítő sebességgel szippantja magával a Lisette a nyílt tenger felé. Öt percbe sem telik, és már jó háromszáz méterre vagyunk a parttól. Sylvain még nem kapaszkodott fel a tutajára. Én már a második percben rajta kuporogtam. Csang nagy sietve fölmászhatott Dreyfus padjára, mert onnan integet egy fehér kendővel. Már vagy öt perce elhagytuk azt a veszedelmes helyet, ahol a hullámok születnek, s ahonnan nyílegyenesen tartanak. az Ördögsziget felé. A bennünket terelő hullámok jóval hosszabbak, tajtékjuk jóformán nincs, és annyira szabályosak, hogy velük eggyé válva csorgunk, zötykölés és felfordulása veszélye nélkül.

Föl-le járunk ezeken a hullámhegyeken és völgyeken, simán ringunk a nyílt tenger felé, mert ez az apály ideje.

Ahogy az egyik hullám hátára érek, teljesen hátrafordítom a fejem, és még egyszer szemembe tűnik Csang fehér kendője. Sylvain nincs messze tőlem, talán ötvenméternyivel mélyebben járhat a nyílt tengeren. Többször is feltartja a karját, és boldogan, győzedelmesen hadonászik.

Az éjszaka nem volt nehéz, nagyon jól éreztük, hogy a víz áramlása megváltozott. Az árapály, amellyel útnak indultunk, és akkor a nyílt tenger felé sodort bennünket, most a szárazföld felé terel.

- 222 -

A látóhatáron felbukkan a nap, tehát hat óra van. Mivel majdhogynem a víztükrön vagyunk, nem látjuk a partot. De úgy vélem, nagyon messzi járhatunk a szigetektől, ugyanis, bár a nap egy magasságban van velünk, csak sejtésnyit látszanak, és már nem is kivehető, hogy három van belőlük. Mindössze egy tömeg látszik. Mivel egy alakzatot látok, úgy gondolom, hogy legalább harminc kilométerre lehetünk tőlük.

Boldogan mosolygok: győztünk, sikerült!

És ha felülnék a tutajomon? Akkor a szél is segítene, mert hátba kaphat.

Na, már ülök is. Szétcsavarozom a láncot, és egyszer megtekerem a derekamon. A jól megolajozott fejes csavar könnyen beleszalad az anyacsavarba. Föltartom a kezem, megszárítom a szélben. Mindjárt rágyújtok egy cigire. Meg is van. Az első szippantásokat hosszan, mélyen leszívom, és lassan fújom ki a füstöt. Már nem félek. Mert fölösleges elmondanom, hogy micsoda hasfájásom volt indulás előtt és az út első perceiben. Nem, már nem félek, annyira nem, hogy mihelyt elszívtam a cigit, úgy döntök, eszem néhány falásnyi kókuszt. Bevágok egy jókora marékkal, majd elfüstölök egy újabb cigit. Sylvain elég messze jár tőlem. Néha, amikor éppen egyszerre kerülünk fel a hullám hátára, egy pillanatra látjuk is egymást. A nap istentelenül perzseli a koponyámat, már felforrt az agyvelőm. Megmártom a törülközőt, és a fejemre csavarom. Kibújok a gyapjúzubbonyból. Döglesztően melegít, a szél ellenére.

Az istenit! Felfordult a tutajom, majd hogy a vízbe nem fúltam. Két nagy kortyot nyeltem.

És most hiába erőlködöm, nem bírom visszafordítani, hogy újra felmászhassak rá. A lánc nem enged. Nincs elég szabad mozgásom. Végre sikerül teljes hosszában féloldalra húznom: most már taposhatom a vizet a tutaj mellett, és nagyokat lélegezhetek. Szeretnék teljesen megszabadulni a lánctól, de hasztalan próbálom lecsavarni az anyacsavart. Dühős vagyok, és talán éppen a görcsös igyekezettől, nincs annyi erő az ujjaimban, hogy megmozdítsam az anyacsavart.

Pfű! megvan - végre! Ronda perceket éltem át. Valósággal elvesztettem a fejemet attól a gondolattól, hogy nem birok megszabadulni a lánctól. Már nem is küszködöm vele, hogy megfordítsam a tutajt. Kivagyok, nincs hozzá erőm. Felhúzódzkodom rá. Hogy most a tutaj hasán ülök, mert ez lett a háta, mit számit? Többé oda nem kötözöm magam, se lánccal, se semmivel. Már látom, mekkora marhaság volt, hogy induláskor odacsatoltam magam a csuklómnál fogva. Ebből okulhatok.

A nap ádázul égeti a karom, a lábam. Az arcom lángol. Ha bevizezem, úgy érzem, csak még rosszabb, mert nyomban elpárolog a víz, és csak még kutyábbul perzselődöm.

A szél sokat csillapodott, és. ha így kényelmesebb is az utazás, mert a hullámok most nem annyira magasak, de lassabban haladok. Egyszóval többet ér a nagy szél és a viharos tenger, mint a nyugalom.

Olyan szörnyű görcs áll bele a jobb lábamba, hogy üvöltök a fájdalomtól, mintha bizony bárki is hallhatna. Az ujjammal kereszteket rajzolok görcsölő lábamra, mert eszembe jut, hogy nagyanyám szerint ettől kiáll a görcs. A kuruzslással csúfos kudarcot vallok. Nyugaton lebukik a nap. Délután négyre járhat, az indulás óta ez a negyedik árapály. A mostani dagály mintha az előbbinél erősebben terelne a part felé.

Állandóan látom Sylvaint, és ő is jól lát engem. Nagyon ritkán tűnik el, mert nem nagyok a hullámvölgyek. Kibújt az ingéből, derékig meztelen. Integet. Jó háromszáz méterrel jár előttem, de ő jobban kint van a nyílt tengeren. Talán evez a kezével, mert kissé tajtékos a víz körötte. Mintha fékezni akarná a tutaját, hogy közelebb kerülhessek hozzá. Elfekszem a két zsákon, és a karjaimat mártogatva evezek. Ha ő fékez, én pedig igyekszem, talán sikerül csökkentenünk a köztünk levő

távolságot.

Ennél a szökésnél jól választottam meg cinkostársamat: mindennel tökéletesen megbirkózik.

Az imént abbahagytam az evezgetést. Fáradt vagyok. Kímélnem kell az erőmet. Ennem kellene, és megpróbálom visszafordítani a tutajt. A kajás tarisznya alul van, meg az ivóvíz is, a bőriszákban. Szomjas vagyok és éhes. Az ajkam cserepes és ég. A tutajt úgy tudnám a legkönnyebben megfordítani, ha a hullámokkal szemközt belecsimpaszkodom, és a lábammal megemelem, amikor a hullámhegyre érünk.

Ötszöri próbálkozás után sikerül egyetlen mozdulattal átfordítanom a tutajomat. Az iménti erőlködés kimerített, kínnal-keservvel kapaszkodom fel a tutajra.

- 223 -

A nap a látóhatáron jár, rövidesen alábukik. Egyszóval hatra jár. Reménykedjünk, hogy az éjszaka nem háborog túlságosan a tenger, ugyanis rájöttem, hogy a folytonos alámerülés kiszívja az erőmet.

Miután bevágtam két marék kókuszt, jól meghúztam Santori iszákját.

Elégedett vagyok, a szélben megszárítom a kezem, előkaparok egy cigit és kéjesen pöfékelek. Mielőtt leszállt volna az éjszaka, Sylvain integetett a törülközőjével, és én is meglengettem az enyémet, jó éjszakát kívánva. Most is ugyanolyan messzire jár tőlem. Nyújtott lábbal üldögélek. Amennyire lehetett, kicsavartam a gyapjúzubbonyomat, és belebújtam. Ez a fajta zubbony még vizesen is melegít, márpedig egyből fázni kezdtem, ahogy a nap lement.

Hűvösödik a szél. A látóhatáron csak a nyugati felhők fürdenek, rózsaszín fényben.

Egyébként mindenütt bealkonyult, és egyre sötétedik. Keleten, ahonnan a szél fúj, felhőtlen az ég. E

pillanatban tehát nem fenyeget eső.

Az égvilágon semmin nem gondolkodom, legfeljebb arra ügyelek, hogy megőrizzem az egyensúlyomat, ne ázzak fölöslegesen, és eltöprengek, ajánlatos volna-e odakötni magam a tutajhoz, amikor legyűr a fáradtság, vagy a nemrég szerzett tapasztalatom alapján, nem nagyon veszedelmes-e. Aztán rájövök, hogy azért nem tudtam szabadon mozogni, mert túl rövid volt a lánc, egy darabját ugyanis fölöslegesen át meg áttekertem a két zsákot összetartó kötélen meg dróton. Ezt a darabot könnyen kiszabadíthatom. Akkor pedig szabadabban mozgok. Elrendezem a láncot, és ismét rögzítem a derekamon. Az agyonolajozott fejes csavar könnyűszerrel működik. De nehogy túlhúzzam, mint az első alkalommal. Így most már nyugodtabb vagyok, ugyanis szörnyen félek, hogy elalszom, és elveszítem a tutajt.

Igen, a szél erőre kap, és a hullámzás is. A tobogánom pompásan működik, csak egyre nagyobbak az emelkedők meg a völgyek.

Teljesen besötétedett. Az égbolton sok millió csillag, közülük legjobban a Dél Keresztje szikrázik.

Nem látom a haveromat. Ez az éjszaka nagyon sokat számít, mert ha velem a szerencse, és egész éjjel ilyen erővel fúj a szél, nagy utat teszek meg holnap reggelig!

Ahogy belemegyünk az éjszakába, egyre erősebb a szél. Lassan felkel a hold a tengerből, barnásvörös, és amikor teljes tányérja előbukkan, tisztán látom rajta a fekete foltokat, amitől olyan emberi ábrázata van.

Egyszóval tíz óra is elmúlt. Egyre jobban kivilágosodik az éjszaka. Ahogy a hold egyre följebb és följebb kúszik az égbolton, egyre nagyobb a fénye. Ezüstös fény önti el a hullámokat, furcsa szikrázásuktól ég a szemem.

Képtelenség nem odanézni az ezüstös villódzásra, de valóban lüktet, ég tőle a szemem, hiszen a napfény meg a sós víz kikezdte.

Hiába mondom magamnak, hogy a jóból is megárt a sok, nincs erőm megállni: három cigit elszívok egymás után.

A tutajommal semmi vész, baj nélkül evickél föl-le a hullámzó tengeren. Hosszú ideig nem bírom kinyújtva tartani a lábamat, mert az ülő helyzettől egykettőre irgalmatlan görcs áll bele.

Persze, úgy ágyékig állandóan vízben ülök. A mellkasom száraz, a szél megszárította a zubbonyomat, és derékon felül egyetlen hullám sem öntött el. Egyre jobban ég a szemem.

Lehunyom. El-elszunnyadok. "El ne aludj!" Könnyű ezt mondani, de nem bírom tovább. A szentségit! Küszködöm a rám-rám törő kábulattal. És valahányszor fölrettenek a valóságra, éles fájdalom hasít az agyamba. Előszedem taplós óngyújtómat. Égő kanócával időről időre odapörkölök a jobb alsó karomra meg a nyakamra.

Iszonyú szorongás van bennem, pedig minden erőmmel igyekszem legyűrni. Mi lesz, ha elalszom? És ha a vízbe fordulok, fölébredek-e a hidegtől? Jól tettem, hogy odakötöztem magam a lánccal. Nem szabad elveszítenem a tutajt, különben végem. Pokoli volna, ha vízbe fordulnék, de nem ébrednék föl rá!

Néhány perce megint csuromvíz vagyok. Egy rebellis hullám, ami biztosan nem akart a többi nyomdokán haladni, nekem jött jobbról. Nemcsak, hogy jól lefröcskölt, de keresztbe fordított, s erre két rendes hullám a szó szoros értelmében nyakon öntött.

Végéhez közeledik a második éjszaka. Hány óra lehet? A hold állásából ítélve - nyugaton kezd már alászállni - hajnali kettőre vagy háromra járhat. Már öt árapály óta, azaz harminc órája

- 224 -

vagyunk vízen. Hogy csuromvizes lettem, mégis jó valamire: a hidegtől teljesen kiment az álom a szememből. Vacogok, de nem esik nehezemre, hogy nyitva tartsam a szemem. A lábszáram egészen megmerevedett, ezért úgy döntök, hogy a fenekem alá húzom. Két kézzel emelgetem, hajlítgatom őket, mire sikerül rájuk telepednem. A lábujjaim, akár a jégcsapok, talán felmelegszenek alattam.

Sokáig üldögélek törökülésben. Jót tett, hogy változtattam a testhelyzetemen. Próbálom megkeresni Sylvaint, ugyanis a hold teljesen megvilágítja a tengert. Csakhogy már egészen alacsonyan jól, és mivel szemközt vagyok vele, vakít. Nem, nem látok senkit, semmit. Sylvain nem vitt magával semmit, amivel a tutajhoz köthetné magát, s ki tudja, rajta ül-e még?

Kétségbeesetten keresgélem, de hiába. A szél erős, de egyenletes, nem változik az iránya, és ez nagyon fontos. Megszoktam az erejét, és a testem valósággal összenőtt a tutajjal.

Örökké körbevizslatok, és konokul csak egy dolog jár az eszemben: hol a barátom? A kezemet megszárítom a szélben, majd két ujjamat a számba veszem, és minden szuflámat beleadva fütyülök és fütyülök. Fülelek. Senki nem felel. Vajon Sylvain tud így fütyülni? Fogalmam sincs róla. Meg kellett volna kérdeznem, mielőtt elindultunk. És milyen egyszerű lett volna két sípot fusizni! Szemrehányást teszek magamnak, amiért nem gondoltam rá. Aztán tölcsért formálok a két markomból, és úgy süvítem: Hahó! Hahó! Csak a szél zúgása és a hullámok locsogása válaszol.

Most már nem bírom tovább, kiegyenesedve föltérdelek, és közben a bal kezemmel tartom a láncot: így egyensúlyozok, mialatt öt hullám is fölvesz a hátára. Valahányszor fönt vagyok, teljesen, kiegyenesedem, majd lekuporodom, amikor lefelé, majd fölfelé tartok. Semmit nem látok, se jobbra, se balra, se előttem. Mögöttem jönne? Kiegyenesedve nem merek hátrafordulni. Az egyetlen, amit tisztán látok, tőlem balra valami sötét sáv a holdfényben. Ez biztosan az őserdő.

Nappal majd meglátom a fákat, de jó érzés is. "Mire feljön a nap, meglátod az őserdőt, Pilla!

Ó, adná a Jóisten, hogy meglásd a barátodat is!" Megdörzsölöm a lábujjaimat, aztán újra kinyújtom a lábszáramat.

Majd úgy határozok, megszárítom a kezem, és elszívok egy cigit. Kettőt füstölök el. Hány óra lehet? A hold igen alacsonyan jár. Már nem emlékszem, hogy a múlt éjszaka mikor tűnt el a napkelte előtt. Behunyt szemmel erőlködöm, próbálom felidézni az első éjszaka eseményeit. Hiába.

Vagy mégis! Egyszeribe tisztán látom, ahogy a nap fölkel keleten, s ugyanakkor a hold egy darabkáját még ott látni nyugaton, a látóhatáron. Egyszóval körülbelül öt óra lehet. A holdnak nemigen akaródzik alábukni a tengerbe. A Dél Keresztje rég eltűnt már, a Nagy- és a Kisgöncöl szintén. Egyedül a Sarkcsillag fénylik mindegyiknél erősebben. Mióta a Dél Keresztje eltűnt, a Sarkcsillag uralkodik az égbolton.

A szél mintha nekirugaszkodna. Legalábbis, ha lehet így mondani, most izmosabb, mint az éjszaka. Éppen ezért a hullámok is erősebbek, púposabbak, és a hátukon sokkal több a tajték, mint az éjszaka kezdetén.

Már harminc órája vagyok a tengeren. El kell ismernem, hogy e pillanatban inkább jó a helyzetem, mint rossz, és hogy ez lesz a legnehezebb nap, amely rám virrad.

Tegnap, hogy reggel hattól délután hatig folyton tűzött rám a nap, agyonpörkölődtem. Ma, ha ismét perzselni kezd, bizony nem lesz leányálom. Az ajkam máris cserepes, pedig még az éjszaka hűvössége vesz körül. Nagyon ég, de ég a szemem, az alsó karom meg a kezem feje is. Ha lehet, nem hagyom födetlenül a karomat. Csak az a kérdés, nem olvad-e le rólam a zubbony.

Szörnyű égő fájdalmat érzek a combjaim között meg a végbelemnél is. Ez nem a naptól van, hanem a sósvíztől és a zsákok dörzsölésétől.

Hát, fiacskám, pörzsölten vagy pörzsöletlenül, de mégis olajra léptél, és hogy eddig eljutottál, azért érdemes sokat, még ennél többet is elviselned. Már kilencven százalékban biztosra veheted, hogy élve megérkezel a kontinensre, és ez már valami, igaz-e, nem kutya füle?! Még ha szó szerint megskalpol is a nap, és ha fele testeden előtűnik az eleven hús is, az sem nagy ár ezért az utazásért, ezért az eredményért. Gondold meg, hogy egyetlen cápát sem láttál. Szabadságra mentek talán? Ne is tagadd, állati mázlista vagy. Meglátod, ez alkalommal úgy megy minden, mint a karikacsapás. A nagyon alaposan kitervelt, nagyon előkészített télakokból végül a leghőbörödöttebb fog beütni. Két zsák kókuszdió, s aztán megy az ember, amerre a szél meg a tenger viszi. A szárazföldre. Valld be, nem kell ahhoz a Saint-Cyrben végezni, hogy az ember tudja: minden hajóroncs a partra vetődik.

Ha a szél és a hullámverés olyan erős marad, mint az éjjel, biztos, hogy délután partot érsz.

- 225 -

Az iszonyatos trópusi fenevad fölkel a hátam mögött. Úgy látszik, elszánta magát, hogy ma mindent fölperzsel, mert máris okádja a hőséget. Egy pöccintéssel elintézi a holdvilágot. Még jóformán föl sem tápászkodott, egyből megmutatja, hogy ő az úr, vitathatatlanul ő a trópusok királya. A szél máris szinte langyos. Egy órán belül meleg lesz. Egész testemben valami jó érzés árad szét. Még alig siklottak végig rajtam az első sugarak, máris valami jó meleg jár át, deréktól a fejem búbjáig. Leveszem a törülközőből készített burnuszomat, és arcomat úgy tartom oda a sugaraknak, akár a faparázs tüzének. Mielőtt szénné égetne ez a szörnyeteg, előbb éreztetni akarja velem, mennyire igaz, hogy ő az élet - míg csak a halálunkat nem okozza.

A vér fölpezsdül az ereimben, és még agyongyötört combomban is érzem a vér eleven csörgedezését.

Egész tisztán látom a parti őserdőt, persze, csak a fák csúcsát. Úgy érzem, nincs messze.

Még várok, s amikor kissé följebb hág a nap, majd fölállok a tutajomon, hogy körülnézzek Sylvain után.

Egy órába sem telik, már magasan jár a nap. Hű, bizony meleg lesz, a keservit! A bal szemem félvaksin leragadt. Megmerítem a markomat, és mosogatom a szemem. Szúr. Leveszem a zubbonyt: egy rövid ideig meztelen felsőtesttel maradok, addig, míg a nap nem nagyon perzsel.

Egy erősebb hullám elkap hátulról és megemel, jó magasra. Fölpúposodik, és mielőtt elomlana, egy szemvillanásnyi ideig látom a haveromat. Meztelen felsőtesttel ül a tutaján. Nem látott meg. Legalább kétszáz méternyire van tőlem, balra, és kicsivel előbbre. A szél változatlanul erős, ezért úgy döntök, hogy csak a két karommal, belebújok a zubbonyomba, föltartom, a zubbony alját a fogaimmal tartom, és megpróbálok így közelebb kerülni hozzá, hiszen előbbre jár, mint én.

Ezzel a rögtönzött vitorlával biztosan gyorsabban haladok nála.

Vagy egy fél órán át vitorlázom. De a fogaim már fájnak, ahogy a zubbonyba harapok, és gyorsan kimerít, hogy belekap a szél. Pedig mihelyt abbahagyom, az az érzésem, hogy az imént gyorsabban haladtam, mint amikor csak a hullámokra hagyatkozom.

Hurrá! Az előbb láttam a "Colost"! Olyan szűk százméternyire lehet. De mi az? Mintha nem is érdekelné, hol, merre vagyok. Amikor egy újabb hullám elég jól megemel, egyszer, kétszer, háromszor is megpillantom Sylvaint. Tisztán láttam, hogy jobb kezével beárnyékolja a szemét, és vizsgálgatja a tengert. Hátra is nézz, te tökfej! Bizonyára nézett is, de valószínűleg nem látott.

Fölállok, és fütyülök, fütyülök. Amikor újból följutok a hullámvölgyből, látom, hogy Sylvain áll, és felém néz. Meglengeti a zubbonyát. Mielőtt újból leültünk volna, vagy hússzor integettünk egymásnak. Minden hullám hátáról köszöntöttük egymást, mert Sylvain szerencsére velem egyidőben emelkedik föl a hullám hátán. A két utolsó hullám hátáról a most már igen jól látszó parti őserdő felé mutat. Már csak vagy tíz kilométerre vagyunk tőle. Elvesztem az egyensúlyomat, és visszahuppanok a tutajomra. Mivel láttam a haveromat és a parti őserdőt, ilyen közelről, végtelen boldogság fog el, és olyan megindultságot érzek, hogy elbőgöm magam, mint egy taknyos kölyök. A gennyező szememet elöntő könnyekben ezernyi, a szivárvány minden színében tündöklő kristályt látok, és maflán ez fordul meg az eszemben: akár egy templom színes üvegablakai. Ma veled az Isten, Pilla. Mikor az embert a természet iszonyú elemei veszik körül, a szél, a végtelen tenger, a tornyosuló hullámok, a parti őserdő áthatolhatatlan lombtetője, egészen paránynak érzi magát hozzájuk képest, és bár nem keresi, talán ilyenkor talál rá Istenre, szinte kitapintja. Ahogy tapogatózó ujjaimmal elérem őt abban a sok ezer órában, amelyeket szörnyű

zárkákban töltöttem, elevenen eltemetve, vaksötétben, most is elérem őt a napban, amely egyre följebb hág, hogy elemésszen mindent, ami nem elég erős, hogy ellenálljon neki, igazából érzem, hogy Isten velem van, itt érzem magam körül, magamban. Még a fülembe is súgja: "Szenvedsz, és szenvedni fogsz még többet is, de most úgy döntöttem, hogy veled leszek. Szabad leszel, győzni fogsz, ígérem." Az, hogy láttam sosem tanultál, hogy a keresztény vallás alapismereteit sem tudod, és annyira tudatlan vagy, hogy fogalmad sincs róla, ki volt Jézus apja, és hogy az anyja valóban Mária, a Szűz volt-e, apja pedig ács vagy tevehajcsár, ez a bődületes tudatlanság nem állja útját, hogy találkozz Istennel, ha igazán keresed, és rájössz, hogy ott van a szélben, a tengerben, a napban, a parti őserdőben, a csillagokban, még a halban is, melyet milliószámra szaporított, hogy az embernek táplálékául szolgáljon.

A nap egyre magasabban jár. Úgy tíz óra lehet. Deréktól fölfelé teljesen megszáradtam.

Megmártom a törülközőmet, és a fejem köré tekerem, mint egy burnuszt. A zubbonyomat is

- 226 -

fölhúzom, mert szörnyen ég a vállam, a hátam, a karom. Még a lábszáram is rákvörös, pedig nagyon sokat ázik a vízben.

Mivel közeledik a part, egyre erősebb a sodrás, és a hullámok szinte merőlegesen tartanak a pattnak. Egyre jobban kirajzolódik az őserdő, és úgy vélem, hogy hajnal óta, négy-öt óra alatt jócskán közelebb jutottunk hozzá. Jól meg tudom becsülni a távolságokat, amit az első

szökésemnek köszönhetek: mivel jól láthatók a részletek, már öt kilométerre se vagyunk a parttól, hiszen már meg tudom különböztetni a fatörzsek eltérő vastagságát, sőt, egy magasabb hullám hátáról egész tisztán látok egy vaskos fát, ahogy szinte végignyúlva a vízen, füröszti koronáját.

Nicsak, delfinek meg madarak! Csak a delfineknek eszükbe ne jusson azzal szórakozni, hogy tolják a tutajomat. Hallottam róla, hogy hajóroncsot meg embert szívesen taszigálnak a part felé, csak hogy az embert általában vízbe fullasztják lökdöső orrukkal, pedig csupa igyekezetből, segíteni szeretnének. De nem! Csak járnak körbe-körbe, hárman vagy négyen is lehetnek, kiszimatolni akarják, hogy mi is ez, de elmennek, hozzá sem érnek a tutajomhoz. Phü!

Délben pont a fejem fölött jár a nap. Biztosan halászlé-ízesítőnek szán engem. A szemem állandóan gennyezik, és az ajkamról meg az orromról lejött a bőr. A hullámok rövidebbek, és siketítő dübörgéssel, veszetten rohannak a part felé.

Szinte állandóan látom Sylvaint. Jóformán sosem tűnik el, már nem annyira mélyek a hullámvölgyek. Egyszer-egyszer hátrafordul, és föltartja a karját. Most is meztelen a felsőteste, törülközőjét a feje köré csavarta.

Ezek már nem tarajos, hanem görgő hullámok, a part felé terelnek bennünket. Valami útjukat állhatja, mert nagy robajjal nekirontanak, tajtékozva átugorják, és úgy száguldanak a parti őserdő felé.

Alig egy kilométerre járunk a parttól, jól látom a fehér meg rózsaszín bóbitás, karcsú madarakat, ahogy az iszapban lépdelve csipegetnek. Ezerszámra repdesnek. Két méternél magasabbra jóformán egyikük sem száll fel. Föl-föl rebbennek, hogy a tajték rájuk ne fröccsenjen.

Errefelé ugyanis csupa tajték minden, és ronda a tenger, sárgán iszapos. Már annyira közel járunk, hogy látom a fák törzsén a piszkos sávot, ami a legmagasabb vízállást jelzi.

A tarajos hullámok robaja nem tudja elnyomni a sok ezer tarkabarka gázló éles rikoltozását.

Bumm! Bumm! Azután még két-három méter. Loccs! Kiértem, kint vagyok a szárazon, az iszap tetején. Itt nincs már annyi víz, hogy fönntartson. A nap állásából ítélve délután két óra lehet.

Egyszóval negyven órája indultam el. Tegnapelőtt este tízkor volt, a kétórás apályt követően.

Egyszóval ez a hetedik árapály, és érthető, hogy megfeneklettem: éppen apály van. Három óra felé kezdődik a dagály. Éjszakára már a parti dzsungelben leszek. Rajtam a lánc, hogy el ne szakadjak a tutajomtól, ugyanis az lesz a legveszedelmesebb idő, amikor a tarajos hullámok megint kezdenek átcsapni rajtam, de továbbvinni nem tudnak, mivel még nem bírnak megemelni. Két-három órás dagály tud majd csak a hátára venni.

Sylvain jobbra van tőlem, jó száz méternyivel előbbre. Felém néz és integet. Az az érzésem, hogy kiáltani akar, de mintha a torkán nem jönne ki hang, különben hallanom kellene. A tarajos hullámok eltűntek, ott vagyunk az iszap tetején, és csak a gázlómadarak rikoltozása hasogatja a fülünket. Jómagam vagy ötszáz méternyire vagyok az őserdőtől, Sylvain pedig tőlem száz-százötven méternyire, előbbre. De mit művel ez a vadbarom? Föláll, és lelép a tutajáról.

Meghibbant vagy mi? Csak el ne induljon, mert minden lépéssel jobban lesüllyed az iszapba, és nem bír visszatérni a tutajhoz. Fütyülni akarok neki, de nem megy. Van még egy korty vizem, felhajtom az iszákból, majd üvöltöznék, hogy megállítsam Sylvaint. De egy hang nem jön ki a torkomon. Az iszapból gázbuborékok törnek föl, egyszóval csak vékony az iszapréteg, alatta feneketlen sár van: annak kampec, aki ebbe besüpped.

Sylvain felém fordul, rám néz és mutogat valamit, de nem értem, hogy mit. Én csak nagyban hadonászok, hogy jelezzem: ne, ne! ne mozdulj a tutajodról, soha ki nem érsz az erdőig! Mivel Sylvain a zsákok mögött jár, nem tudom, mennyire van a tutajtól. Eleinte úgy vélem, ott van a közvetlen közelében, és ha süppedne, még megkapaszkodhat.

De aztán rájövök, hogy elég messzire eltávolodott már, és annyira besüppedt az iszapba, hogy nem bír kievickélni, és visszatérni a tutajhoz. Kiáltást hallok. Hasra fekszem a zsákokon, a markommal teljes erővel kanalazok az iszapban, úgy próbálok előrecsúszni. Halad velem a tutaj, jó húsz métert sikerül előbbre csúsznom. Mivel balra tartottam, ahogy fölállok, a tutaja már nem fogja

- 227 -

el előlem a kilátást: látom, hogy a haverom, szegény jó komám, már hasig elmerült az iszapban. Jó tízméternyire van a tutajától. Az iszonyattól megjön a hangom és fölordítok: "Sylvain! Sylvain! Ne mozdulj, feküdj el az iszapon! Ha lehet, húzd ki a lábszáradat!" A szél elviszi a kiáltozásomat, és Sylvain meg is hallja. Lecsüggeszti a fejét, mintha bólintana. Újból hasra fekszem, hadarom az iszapot, és csúszok tovább a tutajommal. A vad kétségbeesés emberfölötti erőt ad, és jó harminc méterrel sikerül közelebb jutnom. Jó egy órába kerülhetett, de most már egészen megközelítettem, talán ötven-hatvan méterre lehetek tőle. Nemigen látom Sylvaint.

Ülök, a kezem feje, a karom, az arcom csupa sár, próbálom törölgetni a bal szemem, mert belement a sós iszap, és csípi, nem is látok vele, de a másikkal, a jobb szememmel sem, mert abból meg, mindenek tetejébe, ömleni kezd a könny. Végre meglátom Sylvaint: már nem fekszik, áll, csak a törzse látszik ki az iszapból.

Az első tarajos hullám most száguldott el. Valósággal átugrott rajtam, nem emelt meg, kijjebb szétterült és tajtékjával beborította az iszapot. Sylvainon is átcsapott: még most is kint a mellkasa. Átvillan rajtam: "Minél sűrűbben jönnek a hullámok, annál hígabb lesz az iszap. El kell érnem Sylvaint, bármi áron."

A kölykét féltő állat ereje költözik belém, s mint az anya, mely kicsinyét akarja kimenteni a fenyegető veszedelemből, csak kanalazok, kanalazok, egyre kanalazok az iszapban, hogy eljussak Sylvainhez. Szótlanul, mozdulatlanul, tágra nyílt szemmel bámul felém, s az én tekintetem mohón mered rá. Kidülledt szemmel kapaszkodom meg a pillantásában, nem nézem, hol kanalaz a markom. Valamennyit kúszom előre, de a rajtam átcsapó két újabb hullám miatt, amelyek teljesen nyakon öntöttek, már nem olyan sűrű az iszap, ezért sokkal lassabban haladok, mint egy órája. Egy nagy hullám átcsap rajtam, majdnem megfojt, sőt, kis híján a hátára kap. Felülök, hogy jobban lássak. Sylvainnek hónaljáig ér az iszap. Nem egészen negyven méterre vagyok tőle. Mereven néz.

Látom, tudja, hogy ott pusztul el - szerencsétlen balek, akinek, háromszáz méternyire az ígéret földjétől, az iszap lesz a temetője.

Újra lefekszem, és hadarom a szinte már folyós iszapot. Pillantásunk összekapcsolódik.

Sylvain int, mintha azt mondaná, ne erőlködjek. Mégse hagyom abba, és vagy harminc méterre járok tőle, amikor egy hatalmas hullám végiggörög rajtam egész víztömegével, kis híja, hogy el nem sodor, a tutajom megemelkedik, és öt-hat métert csúszik előre.

Ahogy átjut rajtam a hullám, fölnézek. Sylvain eltűnt. A teljesen sima iszapot sekély, habzó vízréteg borítja. Szegény barátomnak. még a keze sem áll ki belőle, hogy végső búcsút intsen. A reakcióm iszonyúan állati, undorító, mivel a létfenntartás ösztöne mindent elnyom bennem: "Te ellenben élsz. Magadra maradtál, és amikor majd az erdőben jársz, társtalanul, nem lesz könnyű

győzelmesen befejezni a télakot."

Egy hullám a hátamnak ront, ugyanis ülők, és ez észre térít. Megroggyanok, és az ütés erejétől perceken át alig jutok lélegzethez. A tutaj megint előreszánkázott néhány métert, és csak most, ahogy elnézem a fák tövében elcsituló hullámot, most siratom el Sylvaint: "Olyan közel jártunk már! Ó, ha nem mozdulsz! Alig háromszáz méternyire a fáktól! Miért? Mondd, hogy tehettél ilyen baromságot? Hogy képzelhetted, hogy ez a száraz kéreg megbír, és gyalog kijuthatsz a partra? A napsütés tette volna? A vakító ragyogás? Ki tudja? Nem bírtad tovább ezt a poklot?

Mondd, a magadforma férfi miért ne bírta volna elviselni, hogy még néhány órán át sül, fő?"

A tarajos hullámok a mennydörgés robajával követik egymást. Egyre sűrűbben jönnek, és mind nagyobbak. Minden alkalommal teljesen elborítanak, s ugyanakkor szánkáztatnak néhány métert, még most is az iszapon. Öt óra felé a tarajos hullámok hirtelen kisimulnak, megemelnek, és máris lebegek. Mivel már van mélység a hullámok alatt, jóformán nem is zajongnak. Megszűnt a hömpölygő víz dübörgése. Sylvain tutaja már kijutott az őserdőbe.

Egy hullám, nem is nagy taszítással, kivet, alig húsz méterre az őserdőtől. Amikor visszavonul, újra szárazon vagyok az iszapon, de szentül megfogadom, hogy addig nem mozdulok a zsákról, míg valami ágat vagy liánt el nem kaphatok. Alig húsz méter van hátra. De több mint egy órát várok, mire annyit emelkedik a víz, hogy újra megbír, és továbbvisz az erdő felé. A hullám, amely végül bömbölve kisodor, valósággal odalök a fák alá. Szétnyitom a csavart, megszabadítom magam a lánctól. De nem dobom el: még szükségem lehet rá.

AZ ŐSERDŐBEN

- 228 -

Még napnyugta előtt sietve beveszem magam az őserdőbe, félig úszom, félig gyalogolok, mert ott is iszap szotyog, ami lehúzza az embert. A tenger mélyen betör az erdőbe, és már leszállt az éjszaka, de még nem leltem száraz zugra. A rothadás szaga üti meg az orromat, és annyi gáz tör föl, hogy marja a szemem. A lábszáramra nagy csomó fű meg levél tapad. Cipelem tovább a zsákomat.

Valahányszor lépek egyet, talpammal előbb megvallatom a talajt a víz alatt, és csak akkor teszem le a lábam, ha nem süpped.

Egy hatalmas ledőlt fán töltöm az első éjszakát. Seregnyi bogár sétálgat rajtam. Ég és nyilallik a testem. Magamra veszem a zubbonyomat, de előbb fölcibálom a tutajt a fatörzsre, és két végénél jól odakötöm. A zsák az életet jelenti, mert ha fölnyitom a kókuszdiót, van mit ennem, és ki tudok tartani. Görbe késem ott csüng a jobb csuklómon. Kimerülten elnyúlok két villásan karoló ág öblében, és egy árva gondolatra sincs időm, máris alszom.

Vagy mégis: kétszer-háromszor talán elmotyogom: "Szegény Sylvain!" de hirtelen álomba zuhanok.

Madarak csivitelésére ébredek. A napfény igen mélyen behatol a lombsátorba, vízszintesen esnek be a sugarak, tehát reggel hét vagy nyolc óra lehet. Körülöttem mindenütt víz, egyszóval itt a dagály. Ez talán a tizedik árapály vége.

Hatvan órája már, hogy elindultam az Ördögszigetről. Nem tudom megállapítani, messze vagyok-e a tengertől. Mindenképp megvárom míg a víz visszavonul. Akkor lemegyek a partra, megszárítkozom, és megmelengetem magam a napon. Ivóvizem már nincs. Maradt három maréknyi kókuszom, ezt majszolom nagy élvezettel, és a sebeimet is bekenem vele. A kókuszban olaj van, égési sebre jó. Utána elszívok két cigit. Sylvain jár az eszemben, most már önzetlenül. Nem úgy volt-e, hogy egyedül szököm? Mivelhogy nagyra voltam vele, hogy egyedül is elboldogulok. Akkor pedig semmi nem változott, csak nagy szomorúság szorítja össze a szívemet, és lehunyom a szemem, mintha így nem látnám a jelenetet, hogy a barátom süllyed, egyre süllyed. Vége.

A vackomon jól megtámasztom a zsákot, és kihorgászok belőle néhány kókuszdiót. Kettőt sikerül feltörnöm, ahogy lábam között teljes erővel a fatörzsnek vagdosom. A hegyüknél kell odavágni, akkor kinyílik a csontkemény burok. Könnyebben megy, mint a görbe késsel. Egy frisset teljes egészében megeszem, és kiiszom a benne levő kevéske, émelyítően édes levet. A tenger hamarosan visszavonul, utána könnyen megyek a sárban, és lejutok a partra.

A nap ragyog - ma páratlanul szép a tenger. Hosszan bámulok arrafelé, ahol Sylvain, feltevésem szerint, elmerült. A holmim hamar megszárad, és a testem is, melyet egy gödörből meregetett sós vízzel lemostam. Elszívok egy cigit. Még egy utolsó pillantás barátom sírja felé, és elindulok az őserdőben - különösebb nehézség nélkül. Vállamon a zsákkal, a lombsátor alatt, lassan verekszem magam előre. Nem egészen két óra múlva végre olyan területen járok, amelyet sosem áraszt el a tenger. A fák tövében semmi jel nem mutatja, hogy dagálykor idáig feljönne. Itt letanyázom, és pihenek kerek huszonnégy órát. Törögetem a kókuszdiókat, kiszedem a húsát és elrakom a zsákba, így akkor ehetek, amikor akarok. Gyújthatnék tüzet, de úgy vélem, nem tanácsos.

A nappal hátralevő része és az éjszaka baj nélkül telik el. Napkeltekor a madarak lármája ébreszt. Kiszedem az utolsó kókuszdiók belét is, és vállamon egy egész kis batyuval, elindulok keletnek.

Délután három óra tájban egy ösvényre bukkanok. Olyanok taposhatták, akik nyers gumit adó baláta- vagy keményfa után kutatnak, vagy élelmet visznek az aranyásóknak. Keskeny az ösvény, de tiszta, nincsenek rajta keresztbe nyúló ágak, tehát gyakran járnak erre. Időnként patkolatlan szamár vagy öszvér nyomát is látom. Megszáradt sárteknőben emberi lábnyomok, a nagyujj tisztán kirajzolódik az agyagban. Estig baktatok. Kókuszdiót rágcsálok, ez táplál, és oltja a szomjamat is. Az olajjal és a nyállal vegyült, jól megrágott péppel egyszer-egyszer bedörzsölöm az orromat, az ajkamat meg az arcomat. A szemem gyakran beragad, csupa genny. Mihelyt tehetem, majd kimosom édesvízzel. A zsákban a kókuszdión kívül van egy vízhatlan doboz, benne egy darabka marseille-i szappan, borotva, egy tucat penge és ecset. Sikerült a dobozt épen átmentenem.

Kezemben a liánvágó, de nincs rá szükségem, mert az úton nincs akadály. Sőt, kétoldalt, jóformán friss metszéseket látok az ágakon. Tehát járnak az ösvényen, jó lesz óvatosnak lenni.

Ez a dzsungel nem olyan, mint ahol megfordultam első télakom idején, a Maroni folyó mellett, Saint-Laurent-ban. Ez kétszintes, és nem annyira sűrű, mint a Maroni mentén. A növényzet

- 229 -

az első szinten öt-hat méter magas, fölötte, a dzsungel lombozata, jó húsz méter magasságba nyúlik.

Világosság csak az ösvénytől jobbra van. Balra szinte vaksötét minden.

Gyorsan haladok, némelykor tisztáson át, amely ember vagy villámcsapás okozta tűz nyomán keletkezett. Napsugár hatol át a lombsátoron olyan szögből, hogy tudom, nemsokára lenyugszik a nap. Háttal vagyok neki, mivel keletnek tartok, azaz a Kourou menti néger falu vagy az ugyanilyen nevű fegyenctelep felé haladok.

Mindjárt leszáll az este. Éjjel azért nem tanácsos mászkálni. Majd behúzódom a fák közé, és keresek egy zugot, ahol lefekhetek.

Az ösvénytől jó harminc méterre megbújok egy nagy kupac, a banánéhoz hasonló levél alatt, a derékaljam egy halom ugyanilyen levél, amit magam szedtem össze. Teljesen száraz helyen alhatom, és ha szerencsém van, nem fog esni. Elszívok két cigit.

Ezen az estén nem vagyok nagyon fáradt. A kókuszdióval egész jól elverem az éhemet.

Csak szomjúság gyötör, szám kiszáradt, és nem egykönnyen gyűlik meg a nyálam.

Megkezdődött a télakom második felvonása, és ez már a harmadik éjszaka, amit baj nélkül töltök a szárazföldön.

Ó, csak Sylvain velem volna! De ha egyszer nincs itt, apafej, mit tehetsz? Különben a cselekvéshez neked soha életedben nem volt szükséged senki tanácsára és támogatására. Kapitány vagy-e, vagy közlegény? Ne hülyülj, Pillangó, tudom, hogy fájlalod barátod elvesztését, de ha magadra vagy is a dzsungelben, attól te még a régi dörzsölt fickó maradtál. Azok ott, a Király-, a Szent József- meg az Ördögszigeten, messzi vannak már, hat napja, hogy elhagytad őket. De Kourouba már biztosan leadták a drótot. Tudnak rólad az erdei tábor smasszerei és a falubeli szerecsenek. Csendőr is járhat erre. Okos dolog-e a falunak tartani? Semmit nem tudok a környékéről. A tábort a falu és a folyó fogja közre. Mindössze ennyit tudok Kourouról.

A Királyszigeten azt forgattam a fejemben, hogy az első ürgét, akivel összeakadok, sakkban tartom, és arra kényszerítem, hogy vezessen el az inini tábor közelébe, ahol a kínaiak élnek, köztük Csang fivére, Röf-Röf is. Minek változtatni ezen a terven? Ha az Ördögszigeten arra lyukadtak ki, hogy vízbe fúltunk, akkor nincs zűr. De ha kiszagolják, hogy olajra léptünk, akkor ez a Kourou veszélyes hely. Mivel erdei tábor, biztosan tömve van fegyencekkel, akkor pedig egy sereg embervadász is él erre. Jó lesz, ha gondolsz a hajtóvadászatra, Pilla! Csak semmi melléfogás. Ne hagyd, hogy bekerítsenek. Bárki is az ürge, te lásd meg előbb, mielőtt ő észrevehetne. Hogy ebből mi következik? Nem mehetsz tovább az ösvényen, hanem az erdőben kell haladnod, az úttal párhuzamosan. Ma jól melléfogtál azzal, hogy ott ügettél az ösvényen, pedig egyetlen fegyvered ez a liánvágó görbekés. Ez nem tudatlanság, hanem hőbörödöttség. Egyszóval holnap majd az őserdőben ballagok.

Hajnalok hajnalán kelek, mivel a napkeltét köszöntő állatok meg madarak rikoltozására ébredek. Egyszerre nyújtózom az erdővel. Számomra is új nap kezdődik. Bekapok egy maréknyi kókuszt, jól megrágom, kenek belőle a képemre, s azzal indulás!

Egészen közel az ösvényhez, de a lomboktól takarva járok, bizony elég keservesen, mert ha nincs is sűrűn lián meg ág, de csak félre kell hajlítani, hogy haladhassak. Ámbár mindenképp jól tettem, hogy letértem az ösvényről, ugyanis füttyszót hallok. Előttem, jó ötven méteren, teljesen egyenesen vezet az ösvény. Hogy ki fütyült, nem látom. Á, itt jön. Egy néger, színéből ítélve afrikai származék. Vállán batyu, jobb kezében puska. Öltözéke khakiing és sort, a lábszára és lábfeje meztelen. Fejét leszegi, egyre a talajt fürkészi, háta meggörbed a jókora batyu alatt.

Közvetlenül az ösvény szélén megbújok egy vastag fa mögött, kezemben a nyitott kés, és várom, hogy ideérjen. Jobb kezemmel hirtelen megmarkolom a puskát tartó jobbját, és addig csavarom, míg le nem ejti a fegyvert.

- Ne ölj meg! Az istenért, irgalmazz!

A néger most is áll, a késem hegyét ott érzi a nyaka tövén, balról. Lehajolok, fölkapom a puskát: egycsövű mordály, de biztosan jól meg van tömve puskaporral meg ólommal. Fölhúzom a kakast, és két méter távolságból ráparancsolok:

- Oldd le a batyud, tedd le. Ne próbálj elfutni, mert egyből ledurrantalak.

A szegény néger rémülten engedelmeskedik. Aztán rám pillant:

- Maga szökevény?

- Az vagyok.

- 230 -

- Mit akar? Amim van, vigye: Csak ne öljön meg, kérem, öt gyerekem van. Irgalmazzon, hagyja meg az életemet.

- Hallgass! Hogy hívnak?

- Jean.

- Hová tartasz?

- Élelmet meg gyógyszert viszek a két fivéremnek, fát vágnak az erdőben.

- Honnan jössz?

- Kourouból.

- Odavalósi vagy?

- Ott születtem.

- Ismerős vagy Ininiben?

- Igen, a fogolytáborból a kínaiakkal szoktam csencselni.

- Látod ezt? Ötszáz frankos bankó. Választhatsz: vagy megteszed, amit mondok, akkor tiéd az ötszáz frank, és visszaadom a puskádat is, de ha nem vagy hajlandó, vagy éppen át akarsz ejteni, akkor halál fia vagy. Válassz.

- Mit tegyek? Bármit megteszek, ingyen is.

- Baj nélkül vezess el az inini tábor közelébe. Mihelyt sikerül megtalálnom egy kínait, elmehetsz. Rendben?

- Igen.

- Meg ne próbálj átejteni, mert halál fia vagy.

- Esküszöm, hogy becsülettel segítek.

Van nála tejkonzerv. Előszed hat dobozzal, nekem adja, és kapok tőle még egy kilós cipót meg füstölt szalonnát is.

- Dugd el a zsákod az erdőben. Később majd érte jössz. Nézd, itt lesz a jel a fán, a késemmel bemetszem.

Kihörpintek egy doboz tejet. Kapok egy egészen új pantallót is, kék munkásnadrágot.

Belebújok, de közben el nem engedem a puskát.

- Indulás, Jean. Ügyelj, hogy senki meg ne lásson bennünket, mert ha rajtunk ütnek, te leszel az oka és megiszod a levét.

Jean jobban ért az őserdei gyalogláshoz, alig bírok lépést tartani vele, olyan ügyesen kerülgeti a fákat meg a liánokat. Ez az átok fickó könnyűszerrel kutyagol az erdőben.

- Tudja-e, Kourout már értesítették, hogy a Szigetekről megszökött két fegyenc. Őszinte vagyok magához: sok veszély fenyeget, amikor majd a kouroui fegyenctábor közelében haladunk el.

- Rendesnek, tisztességesnek látszol, Jean. Remélem, nem is csalódom benned. Mit tanácsolsz, hogyan juthatnék el a legegyszerűbben Ininibe? Gondold meg, hogy az én biztonságom jelenti az életedet, mert ha elcsípnek a smasszerek vagy az embervadászok, kénytelen leszek megölni téged.

- Hogy szólítsam magát?

- Pillangó.

- Jól van, Pillangó úr. Mélyen be kell húzódni az erdőbe, és messze el kell kerülni Kourout.

Biztos lehet benne, hogy a dzsungelen át elvezetem Ininibe.

- Bízom benned. Arra tarts, amerre szerinted a legbiztosabb.

Az erdő mélyén lassabban haladunk, de mióta elhagytuk az ösvény környékét, érzem, hogy a néger nyugodtabb. A veríték már nem patakzik úgy róla, az arcán is fölengedett a görcsös feszültség, mondhatni megnyugodott.

- Jean, úgy látom, már nem félsz annyira.

- Így van, Pillangó úr. Az ösvény mentén nagyon veszélyes volt magának, tehát nekem is.

Gyorsan haladunk. Értelmes ez a szerecsen, három-négy méternél nagyobb távolság sosincs köztünk.

- Állj meg, sodrok egy cigit.

- Tessék egy pakli Gauloise.

- Köszönöm, Jean, jószívű fickó vagy.

- 231 -

- Az már igaz, hogy jó szívem van. Tudja, katolikus vagyok, és szenvedek, amikor látom, hogyan bánnak a fehér őrök a fegyencekkel.

- Sok fegyencet láttál? Hol?

- A kouroui erdei táborban. Szánalmas látni lassú pusztulásukat, ahogy fölőrli őket a munka, a favágás és a láz meg a vérhas. A Szigeteken jobb maguknak. Először látok fegyencet makkegészségesen.

- Persze, jobb a Szigeteken.

Egy rövidke időre leülök egy vastag ágra. Megkínálom az egyik tőle kapott tejkonzervvel.

Nem kell neki, inkább kókuszdiót rágcsál.

- Fiatal a feleséged?

- Igen, harminckét éves. Én negyven vagyok. Öt gyerekünk van, három lány és két fiú.

- Jól keresel?

- A rózsafával elég jól keresek, a feleségem pedig mos, meg vasal a fegyőrökre. Ez is egy kis segítség. Nagyon szegények vagyunk, de van mit ennünk, és a gyerekek mind járnak iskolába.

Mindegyiknek van cipője.

Szegény néger! azt hiszi, mert van cipője a gyerekeinek, minden rendjén van. Majdnem akkora, mint én, fekete arcán nincs semmi ellenszenves. Sőt, szeméből látni, hogy jó érzésű, dolgos, egészséges, jó családapa, jó férj, jó keresztény.

- És maga, Pillangó?

- Hát, Jean, én megpróbálom újra kezdeni az életem. Tíz esztendeje élek elevenen eltemetve, újra meg újra szökni próbálok, hogy egy nap én is olyan lehessek, mint te, szabad ember, akinek felesége van és gyermeke, és még gondolatban sem árt senkinek. Magad mondtad, hogy a fegyenctelep rohadt intézmény, és aki ad magára, meneküljön ebből a mocsokból.

- Becsülettel segíteni fogom, hogy sikerüljön. Induljunk!

Bámulatos érzékkel tájékozódik, pillanatnyi tétovázás nélkül is vezet egyenesen a kínaiak táborának közelébe: már majdnem két órája leszállt az este, amikor megérkezünk. Távolról fejszecsapások hallatszanak, de világosság sehol. Jean magyarázza, hogy ha valóban meg akarjuk közelíteni a tábort, egy-két előőrsöt ki kell kerülnünk. Úgy határozunk, hogy megállunk éjszakai pihenőre. Halálos fáradt vagyok, de félek elaludni. Mi lesz, ha félreismertem ezt a négert? Ha eddig csak tettette magát, és elveszi a puskát, mialatt alszom, és meg is öl? Ha megöl, kétszeresen nyer vele: megszabadul a veszedelemtől, amelyet számára jelentek, és még jutalmat is kap, mert végzett egy szökevénnyel. Igen, nagyon értelmes fickó. Szó nélkül, egy percet sem várva lefekszik aludni.

Most is megvan a láncom, és hozzá a csavar. Kedvem volna lekötözni, majd arra gondolok, hogy épp úgy ki tudja nyitni a csavart, akár jómagam, és ha úgy alszom, mint a bunda, ő pedig óvatosan csinálja, észre sem veszem. Igyekezni fogok, hogy el ne aludjak. Egy egész pakli Gauloise- om van.

Mindent elkövetek, hogy el ne aludjak. Nem hagyatkozhatok erre az emberre, aki végül is becsületes, de bennem gonosztevőt lát. Vaksötét az éjszaka. Ott fekszik, tőlem két méterre, csak a meztelen talpa világít. A dzsungelnek megvannak a jellegzetes éjszakai neszei: szüntelenül üvöltöz a golyvás majom, rekedten harsogó üvöltése kilométerekre elhallatszik. Nagyon fontos ez, mert ha szabályosan üvöltözik, az annyit jelent, hogy a csordája háborítatlanul ehet és alhat. Hangján nem érződik rémület, veszélyt se jelez, egyszóval se vadállat, se ember nincs a környéken. Az idegeim pattanásig feszültek, nem kerül nagy erőfeszítésembe, hogy el ne aludjak, különösen, mert meg-meg sütögetem magam a cigivel, de főleg nem alhatom a szúnyograj miatt, ezek ugyanis elszánták magukat, hogy az utolsó csöpp véremet is kiszívják. Tudnék védekezni ellenük, ha föláldoznám bagós nyálamat, ha bekenem magam, a szúnyogoktól megvéd ugyan, de elalszom. Csak azért fohászkodhatom, hogy a szúnyogoktól ne kapjak maláriát vagy sárgalázt. Hát talán kijutottam az enyészet útjáról - lehet, hogy csak egy időre. Huszonöt esztendős voltam, amikor elindultam rajta -

1931-ben. Most negyvenegyet írunk. Egyszóval tíz esztendeje. 1932-ben történt, hogy Pradel, az a lelketlen ügyész, irgalmatlan és embertelen vádiratával belelökött engem, aki fiatal voltam és erős, abba a verembe, amelyet a Büntetésvégrehajtó Hatóság jelent, beletaszított ebbe a posványos ingovánnyal teli gödörbe, ahol lassan oszlásnak kell indulnom, el kell enyésznem. Most, végre, fele részben sikerült a télak. Kijöttem a verem mélyéről, elértem a peremére.

Minden erőmet és találékonyságomat latba kell vetnem, hogy megnyerjem a játszma második részét is.

- 232 -

Lassan telik az éjszaka, de azért múlik, és nem is alszom el. Még a puskát se engedem ki a kezemből. Sőt, a szúnyogcsípések viszketésétől annyira éber voltam, hogy a fegyver egyetlenegyszer ki nem esett a kezemből. Elégedett lehetek magammal, nem tettem kockára a szabadságomat, nem hagytam, hogy legyűrjön a fáradtság. A szellem erősebbnek bizonyult az anyagnál - büszkén gondolok erre, amikor megüti fülemet a madarak napkelte közeledtét jelző első

csivogása. Ez a néhány korán kelő jelzi a nyitányt, amely nem soká várat magára.

A néger nagyot nyújtózik, majd felül, és dörzsölgeti a lába fejét.

- Jó reggelt! Nem aludt?

- Nem.

- Hülyeség volt, mert higgye el, tőlem nincs mit félnie. Úgy határoztam, segítek magának, hogy sikerüljön a terve.

- Köszönöm, Jean. Sok időbe telik, mire a világosság behatol az erdőbe?

- Még jó egy óra. Csak az állatok érzik meg jóval előbb, hogy közeleg a napkelte. Egy óra múlva már egészen jól fogunk látni. Adja kölcsön a kését, Pillangó.

Habozás nélkül odaadom neki. Lép egyet, kettőt, és egy húsos növényről levág egy ágat. Ad belőle egy nagy darabot, a másik részét megtartja.

- Szívja ki belőle a vizet, és mossa le vele az arcát is.

Ilyen furcsa lavórból kerül ki az ivó- és mosdóvizem. Világos nappal van. Jean visszaadja a késemet. Rágyújtok egy cigarettára, Jean is füstöl. Indulás. Miután többször is nagy sártócsákban tocsogtunk, és üggyel-bajjal átkeltünk rajtuk, és közben nem akadtunk össze senkivel, se ellenséggel, se baráttal, a nap dereka táján megérkeztünk az inini tábor közelébe.

A tábornak rendes bekötő útja volt, arrafelé tartottunk. A nagy, megtisztított terület szélében keskeny vágány vezet.

- Vasút ez - magyarázza Jean -, de csak csillék járnak rajta, kínaiak szokták tolni. Szörnyen csörömpölnek a csillék, már messziről hallani. Látjuk, ahogy egy csille elhalad, rajta pad, azon pedig két smasszer ül.

Hátul két kínai hosszú farúddal fékezi a szerkentyűt. A kerekek szikráznak Jean magyarázza, hogy a rudak egyik vége acélból van, és hogy ezekkel tolják meg fékezik a kocsit.

Az út nagyon forgalmas. Kínaiak járnak-kelnek, vállukon liántekercset, vadon élő malacot, kötegelt kókuszpálmalevelet cipelnek. Mintha mindenki a tábor felé tartana. Jean elmondja nekem, hogy a kínaiak több okból is kijárnak a dzsungelbe: vadászni, liánt vágni, mert ebből bútort készítenek, a kókuszpálma leveléből pedig gyékényt fonnak, a kertben, a nap ellen, ezzel takarják le a zöldséget, lepkére, légyre, kígyóra vadásznak, és így tovább. Némelyik kínai több órára is elmehet az erdőbe, ha befejezte a parancsnokság által rá kiosztott feladatot. Délután ötre mindenkinek vissza kell térnie.

- Nesze, Jean. Itt az ötszáz frank és a puskád! (Ebből korábban már kivettem a töltést.) Van késem és görbekésem is. Elmehetsz. Köszönöm. Isten fizesse meg neked, bőkezűbben, mint én, hogy segítettél a szerencsétlen emberen, aki megpróbál új életet kezdeni. Rendes voltál, s ezt még egyszer köszönöm. Remélem, hogy amikor a gyermekeidnek elmondod ezt a történetet, azt is hozzáteszed: "Az a fegyenc rendes embernek nézett ki, örülök, hogy segítettem rajta."

- Pillangó úr, késő van, estig már nem tudnék nagy utat megtenni. Tartsa magánál a puskát, reggelig magával maradok. Ha akarja, én majd megszólítom azt a kínait, akit maga választ, hogy értesítse Röf-Röföt. Így nem fél majd annyira, mintha egy szökésben levő fehér embert lát. Engedje meg, hogy kimenjek az útra. Ha véletlenül fölbukkanna egy smasszer, még az sem furcsállná, hogy itt lát. Majd azt mondom, hogy rózsafát kerestem a cayenne-i "Symphorien" vállalat számára.

Bízzon bennem.

- Akkor hát vedd vissza a puskádat, mert furcsállnák, hogy fegyvertelenül járkálsz az erdőben.

- Az igaz.

Jean kiállt az útra. Halkan füttyentek majd, ha valamelyik fölbukkanó kínai megnyeri a tetszésemet.

- Jó napot, uram! - Jellegzetes hanghordozásával így köszön rá Jeanra egy töpörödött öreg kínai, aki egy banánfatörzset visz a vállán, biztosan pompás ízű eledel az. Füttyentek, mivel tetszik nekem ez az udvarias öreg, aki ráköszön Jeanra.

- 233 -

- Jó napot! Megállj, beszédem van veled.

- Mit akalni, ulam? - S azzal megáll az öreg.

Vagy öt percig tárgyalnak. Nem hallom a beszélgetésüket. Két kínai közeleg, nagy szarvastehenet cipelnek, rúdra függesztve. Az állat lábánál fogva lóg, feje a földet súrolja. Úgy mennek el, hogy nem köszöntik a négert, de a maguk nyelvén odaszólnak honfitársuknak, aki néhány szóval válaszol is nekik.

Jean bekíséri az öreget az erdőbe. Közelednek. Ahogy hozzám lépnek, az öreg kezet nyújt.

- Te elszelelni?

- Igen.

- Honnan?

- Az Ördögszigetről.

- Az mál jó. - Nevet, és csak néz rám ferde szemével. - Az mál jó. Hogy hívsz magad?

- Pillangó.

- Én azt nem ismelni.

- Csang barátja vagyok, Csang Vo-kiennek, Röf-Röf fivérének barátja.

- Á, az mál jó. - És újra kezet ad. - Te mit akalni?

- Értesíteni szeretném Röf-Röföt, hogy itt várok rá.

- Nem lehet.

- Miért nem?

- Löf-Löf lopni hatvan kacsát tábol főnökétől. Főnök meg akalni ölni Löf-Löföt. Löf-Löf elszelelni.

- Mikor?

- Két hónapja.

- Tengerre ment?

- Én nem tudni. Én menni a tábolba, beszélni más kínaival, aki Löf-Löfnek jó balátja. Ő

dönteni. Te nem mozdulni innen. Én éjjel visszajönni.

- Hány órakor?

- Nem tudom. De én visszajönni, hozni neked ételt, cigalettát, te itt nem gyújtani tüzet. Én fütyülni a Madelon-t. Amikol te hallani, kijönni az útla. Élted?

- Értem. - Azzal el is megy. - Mi a véleményed, Jean?

- Nincs elveszve semmi, mert ha maga úgy akarja, visszatérünk Kourouba, ott kerítek egy lélekvesztőt, élelmet meg vitorlát, hogy tengerre szállhasson.

- Jean, nagyon messzire megyek, nem indulhatok el egyedül. Köszönöm az ajánlatodat. Ha minden kötél szakad, talán elfogadom.

Mivel a kínaitól kaptunk egy jókora darab pálmarügyet, meg is esszük. Fölséges, üde és mogyoró íze van. Jean majd virraszt, bízom benne. Dohánylevet kenek a képemre meg a kezemre, ugyanis a szúnyogok megkezdték támadásukat.

- Pillangó, a Madelon-t fütyülik.

Ezzel kelt föl Jean.

- Hány óra?

- Nincs késő, talán kilenc lehet.

Kimegyünk az útra. Vaksötét az éjszaka. A fütyörésző közeledik, én válaszolok. Felém lépdel, egész közel lehetünk egymáshoz, érzem, de nem látom. Felváltva fütyörészünk, és sikerül találkoznunk. Hárman vannak. Mindegyikük megérinti a kezemet. A hold hamarosan föltűnik.

- Üljünk le az út szélén - mondja az egyik, hibátlan francia nyelven. - Az árnyékban nem láthatnak.

Jean az imént csatlakozott hozzánk.

- Előbb egyél, utána majd beszélünk .- szólít fel a társaság tanultabb tagja. Jean és én forró zöldséglevest eszünk. Ettől fölmelegszünk, és úgy döntünk, hogy a többi élelmet eltesszük későbbre. Mentaízű, cukrozott, forró teát iszunk - pompás.

- Jó barátja vagy Csangnak?

- Igen, ő mondta, hogy keressem föl Röf-Röföt, és vele együtt szökjem tovább. Én egyszer már megszöktem, nagyon messze, Kolumbiába. Jó tengerész vagyok, ezért is akarta Csang, hogy vigyem magammal a fivérét. Bízik bennem.

- 234 -

- Helyes. Milyen tetoválása van Csangnak?

- A mellén sárkány, a bal keze fején három pont. Azt mondta, ez a három pont jelzi, hogy ő

volt a Poulo Condor-i lázadás egyik vezetője. A legjobb barátja a lázadás másik vezetője, akit Van Huénak hívnak. Félkarú.

- Én vagyok az - feleli a hibátlan beszédű. - Annyi bizonyos, hogy te Csang barátja vagy, tehát a mi barátunk is. Jól figyelj: Röf-Röf még nem szállhatott tengerre, mivel nem tud elkormányozni egy bárkát. És egyedül is van, tehát bevette magát az erdőbe, innen tíz kilométerre.

Faszenet készít. Barátai eladják, és elviszik neki a pénzt. Amikor már elég megtakarított pénze lesz, vesz egy bárkát, és keres valakit, akivel megszökhet a tengeren át. Ott, ahol most van, nincs veszélyben. Senki nem tud eljutni arra a szigetfélére, ahol él, mivel süppedő iszap veszi körül. Aki csak arra téved, elnyeli az iszap, ha nem ismeri ki magát. Napkeltekor érted jövök, és elvezetlek Röf-Röfhöz. Most gyertek velünk.

Elindulunk az út szélén, ugyanis feljött a hold, és annyira világos van, hogy ötven méterre ellátunk. Ahogy egy fahídra érünk, így szól:

- Menj le a híd alá. Ott megalszol, holnap reggel pedig érted jövök.

Kezet szorítunk, s azzal elmennek. Nem bujkálnak, nyíltan mennek. Ha rajtakapnák őket, majd azt mondják, azért jártak kint, hogy megnézzék a nap folyamán az erdőben felállított csapdákat. Jean így szól:

- Pillangó, ne aludj itt. Aludj az erdőben, én meg itt. Ha jön, majd szólok neked.

- Így lesz helyes. - Visszatérek az erdőbe, és boldogan elalszom, miután elszívtam néhány cigarettát, és a gyomromat már előbb megtöltöttem jóízű levessel.

Van Hue már napkelte előtt megjelenik. Időnyerés céljából napkeltéig az úton haladunk. Jól kilépünk vagy negyven percen át. Egyszeriben feljön a nap, és távolból idehallatszik a sínen guruló csille csörömpölése. A lombsátor alá osonunk.

- Isten veled, Jean, köszönök mindent, és sok szerencsét. Isten áldjon meg téged és családodat. - Erősködöm, hogy fogadja el az ötszáz frankot. Elmagyarázta, hogy ha Röf-Röffel nem menne a dolog, hogyan juthatok el a faluja közelébe, hogyan kerüljem meg és térjek vissza arra az ösvényre, ahol találkoztunk. Neki hetenként kétszer feltétlenül arra visz az útja. Kezet szorítok ezzel a nemes lelkű négerrel, és ő egy ugrással már kint is terem az úton.

- Előre! - vezényel Van Hue, és már csörtet is az erdőben. Nem tétovázik, jól tájékozódik, és elég gyorsan haladunk, mert nem járhatatlan az őserdő. Kerüli, hogy késével vagdossa az útjába kerülő ágakat vagy liánokat. Egyszerűen félrehúzza őket.

RÖF-RÖF

Nem egészen három óra múlva egy sártengerhez érünk. Kinyílt vízirózsák és nagy zöld levelek borítják az iszapot. Az ingovány szélén haladunk.

- Vigyázz, meg ne csússz, mert úgy elnyel az iszap, hogy többet föl nem jössz - int Van Hue, mivel látta, hogy az imént megbotlottam.

- Menj csak, én a nyomodban leszek, és majd jobban vigyázok.

Előttünk, vagy százötven méternyire, egy picike sziget. A tenyérnyi földdarab közepéről füst száll föl. Biztosan a szénégető boksákból. Egy kajmánt pillantok meg az iszapban, csak a szeme dülled ki belőle. Ez a krokodilus mivel táplálkozhat az iszapban?

Már jó egy kilométert kutyagoltunk az iszappocsolya partján, amikor Van Hue megáll, és kínaiul kezd kántálni, teli torokból. Egy ürge ereszkedik le a sziget szélébe. Kicsi és mindössze egy sort van rajta. A két kínai beszélgetésbe fog. Se vége, se hossza a dumának, és már kezdek türelmetlenkedni, amikor végre abbahagyják.

- Erre gyere! - szól Van Hue. Megyek utána, most visszafelé tartunk.

- Minden rendben van, ez Röf-Röf egyik barátja. Röf-Röf vadászni ment, de hamarosan megjön, itt kell megvárnunk.

Leülünk. Egy órába sem telik, megérkezik Röf-Röf. Apró termetű, inas kis muksó, bőre sárga, mint az annámiaknak, fogait vastagon lakkozza, szinte csillogón szénfeketék, tekintete értelmes, nyílt.

- Te vagy Csang fivérem barátja?

- 235 -

- Igen.

- Akkor jó. Elmehetsz, Van Hue.

- Köszönöm - mondja Van Hue.

- Nesze, vidd el ezt a fogolykakast.

- Köszönöm, nem. - Van Hue kezet szorít velem, és elmegy.

Röf-Röf most odahúz egy malac mögé, amely előtte szedegeti a csülkeit. A kínai a szó szoros értelmében a malac nyomában halad.

- Jól vigyázz, Pillangó. Egyetlen elhibázott lépés, és te elmerülsz. Ha baj van, nem segíthetünk egymáson, mert akkor nem egy, hanem két ember pusztul el. A gázló sosem ugyanott húzódik, mivel mozog az iszap, de a malac mindig megtalálja az átjárót. Egyszer megesett, hogy két álló napot kellett várnom, mire átkelhettem.

Való igaz: a fekete malac körbe szimatol, és egykettőre megindul az iszapon. A kínai a maga nyelvén beszélget hozzá. Meghökkenten nézem ezt a kis állatot: olyan kezes, akár egy kutya. Röf-Röf figyelmesen néz, én rémülten meresztem ki a szemem. A malac átkel, néhány centinél mélyebbre sosem süllyed. Új barátom nagy sietve megy utána, és hátraszól:

- Az én nyomomba lépj. Szedd a lábad, mert egykettőre eltűnik a malac nyoma.

Baj nélkül átkeltünk. A lábikrámnál magasabbra egyszer sem ért az iszap, és az is csak az utunk vége felé.

A malac két nagy vargabetűt írt le, tehát több mint kétszáz métert tettünk meg a megkeményedett iszaprétegen. Az egész testemről patakzik a veríték. Nemcsak, hogy féltem, de valósággal eszemet vesztettem a rémülettől.

Utunk első részében eltöprengtem, vajon az lesz-e az én sorsom is, hogy úgy halok meg, mint Sylvain. Szinte magam előtt láttam szegényt abban a végső percében, s bár nagyon éber voltam, mintha újra ott volna előttem a teste, de az arca mintha az enyém volna. Hogy mit éreztem ennél az átkelésnél, azt egyhamar nem felejtem el.

- Add a kezed! - És Röf-Röf, ez a csont-bőr muksó segít nekem, hogy fölkapaszkodhassak a partra.

- No, apafej, ide aztán nem jönnek utánunk az embervadászok.

- Hát efelől nyugodt lehetsz!

Beljebb megyünk a kis szigetre. Széngáz fojtogat. Köhögök. Két pislákoló boksa füstöl. Itt aztán nem kell szúnyogokkal hadakoznom. A széltől kavargó füstben kunyhó áll, kis házikó: a fedele levélből van, a falai szintén levélből font gyékényből. Ajtaja előtt ott álldogál a kis indokínai, akivel előbb találkoztam, mint Röf-Röffel.

- Jó napot, ulam!

- Rendesen beszélj vele, ne csavard ki a szót, a fivérem barátja.

A kínai, ez a töpörtyű, tetőtől talpig végigméreget. Mivel elégedett a szemlével, kezet nyújt, és fogatlan szájjal mosolyog hozzá.

- Lépj be, ülj le.

Az egyetlen helyiség, a konyha, igen tiszta. Nagy fazékban fő valami. Mindössze egy fekhely van, faágakból, legalább egyméternyire a földtől.

- Segíts összeeszkábálni valami fekhelyet, hogy ma éjjel aludhasson.

- Jó, Röf-Röf.

Fél órába sem telik, kész a helyem. A két kínai tálal: pompás levest eszünk, utána főtt rizst, hagymás hússal.

Ez a muksó, Röf-Röf barátja, adja el a faszenet. Nem lakik a szigeten, tehát Röf-Röf és én magunkra maradunk, amikor leszáll az este.

- Igen, a tábor főnökének minden kacsáját elloptam, ezért is léptem olajra.

A pislákoló tűz egyszer-egyszer megvilágítja az arcunkat, ott ülünk egymással szemközt.

Vizsgálgatjuk egymást, és ahogy beszélgetünk, mindegyikünk próbálja megismerni és megérteni a másikat.

Röf-Röf arca jóformán nem is sárga. Természetes sárga színe bronzos a napsütéstől. Igen ferde vágású, csillogó fekete szemével beszéd közben egyenesen rám néz. Fekete dohánylevélből sodort hosszú szivart pöfékel.

Én változatlanul cigarettát szívok, rizspapírba sodrom, amit a félkarú hozott.

- 236 -

- Egyszóval olajra léptem, mivel a főnök, a kacsák tulaja, meg akart ölni. Már három hónapja ennek. Az a baj, hogy eljátszottam nemcsak a kacsákért kapott pénzt, hanem a két boksában kitermelt faszén árát is.

- Hol játszol?

- A sűrűben. Az inini táborból a kínaiak és a Cascade-ból érkező szabadultak minden éjjel ott játszanak.

- Elszántad magad, hogy tengerre szállj?

- Egyéb vágyam sincs, és amikor eladtam a faszenet, úgy gondoltam, veszek egy bárkát, keresek egy ürgét, aki ért hozzá, és hajlandó velem jönni. De három héten belül megint tudnánk csónakot venni a szén árából, és tengerre szállhatunk, hiszen te el tudod kormányozni a hajót.

- Nekem van pénzem, Röf-Röf. Ahhoz, hogy egy bárkát ehessünk, nem kell várnunk a szén eladására.

- Akkor rendben. Tudok egy jó dereglyét, ezerötszáz frankért eladó. Egy néger favágó árulja.

- Aha, és te láttad?

- Igen.

- De én is szeretném látni.

- Holnap fölkeresem Csokoládét, ahogy én hívom. Mondd el, Pillangó, hogy lógtál meg. Azt hittem, az Ördögszigetről nem lehet télakolni. Fivérem, Csang, miért nem jött veled?

Elmondom a szökésünket, beszélek a Lisette-hullámról, Sylvain haláláról.

- Megértem, hogy Csang nem akart veled tartani. Bizony kockázatos vállalkozás volt.

Kivételesen szerencsés ember vagy, azért úsztad meg eddig. Örülök neki.

Röf-Röf meg én jó három órája beszélgettünk. Korán lefekszünk, mert napkeltekor fel akarja keresni Csokoládét. Még tesz egy nagy ágat a tűzre, hogy kitartson az éjszaka, majd lefekszünk. A füst köhögtet és fojtogat, de van egy előnye: sehol egy szúnyog.

Elnyújtózom a vackomon, pompás meleg van a takaró alatt, és lehunyom a szemem. Nem bírok elaludni. Nagyon is izgatott vagyok. Eddig jól ment minden. Ha megfelel a hajó, egy hétbe sem telik, és a tengeren vagyok. Röf-Röf apró és vékony dongájú, de roppant erős és hihetetlenül szívós lehet. Biztosan rendes, tisztességes a barátaival, de valószínűleg nagyon kegyetlen az ellenségeivel. Ázsiai ember arcából nehéz olvasni, nem árul el semmit. A tekintete azonban mellette szól.

Elalszom, és napfényben szikrázó tengerrel álmodom, hajóm vidáman szeli a vizet, útban vagyok a szabadság felé.

- Kávét kérsz vagy teát?

- Te mit iszol?

- Teát.

- Én is azt kérek.

A nap még alig bukkant föl, a tűz tegnap óta ég, víz forr egy edényben. Egy kakas vidáman kukorékol. Madárcsicsergést nem hallani, a két boksa füstje bizonyára elűzi őket. A fekete malac ott hever Röf-Röf ágyán. Lusta lehet, mert még most is alszik. A parázson rizslisztből gyúrt lepények sülnek. A muksó kitölti nekem a cukros teát, aztán kettévág egy lepényt, megkeni margarinnal, és a kezembe nyomja. Bőségesen megreggelizünk. Három jól átsült lepényt vágok be.

- Mindjárt indulok, kísérj el. Ha kiáltozást vagy füttyszót hallasz, ne válaszolj. Semmi baj nem érhet, ide senki nem jöhet. De ha kimész az ingovány szélére, lelőhetnek.

Gazdájának kurjantására fölkel a malac. Eszik, iszik, majd kifelé kocog, mi utána.

Egyenesen az iszapnak tart. Leereszkedik, elég messze attól a helytől, ahol tegnap megérkeztünk.

Bemegy vagy tízméternyire, majd visszajön. Nem tetszik neki a gázló. Háromszor is próbálkozik, mire sikerül átmennie. Nyomában Röf-Röf azonnal, félelem nélkül átkel a szilárd földre.

Röf-Röföt csak estére várhatom. Egymagam megeszem a levest, amit föltett főni. A tyúkólból összeszedek nyolc tojást, és háromból csinálok egy kis rántottát, margarinnal. A szél megfordult, és a kunyhóval szemben, a két szénégető boksa füstje most oldalvást száll. A délutáni eső elől fedél alá húzódom, kényelmesen elterülök a faágakból vetett fekhelyen, a széngáz nem zavar.

- 237 -

Délelőtt körbejártam a szigetet. Szinte a közepén, elég nagy irtás. Ledöntött törzsek, aprított tönkök jelzik, hogy Röf-Röf onnan termeli ki a fát a szénégetéshez. Egy nagy gödröt is láttam, biztosan onnan hozza a fehér agyagot a parázsló fa lefojtására. A tyúkok a tisztásra járnak kapirgálni. A lábam mellett óriási patkány cikázik el, és néhány méterrel odébb egy majd kétméteres döglött kígyóra bukkanok. Nyilván a patkány végzett vele.

Az egész nap, amit egyedül töltöttem a kis szigeten, tele volt fölfedezéssel. Például egy hangyász-családra leltem. Az anya volt, három kicsinyével. Köröttük népes, megkergült hangyaboly. A tisztás szélében tucatnyi pöttöm majom ugrándozott fáról fára. Ahogy megjelentem, a selyemmajmok szívet tépően rikoltoztak.

Estére megérkezett Röf-Röf.

- Színét se láttam se Csokoládénak, se a bárkának. Biztosan élelemért ment Cascade-ba, abba a kis faluba, ahol a háza van. Ettél rendesen?

- Igen.

- Ennél még?

- Nem.

- Hoztam neked két csomag kapadohányt, bakának való bagó, de nem volt más.

- Köszönöm, ez is megteszi. Amikor Csokoládé elmegy, mennyi ideig szokott elmaradni a falujában?

- Két-három napig, de holnap és mindennap keresem majd, mert nem tudom, hogy mikor ment el.

Másnap szakad az eső. Röf-Röf azonban mégis fölkerekedik, teljesen csupaszon. Cuccát viaszosvászonba csavarva, a hóna alá vágja. Nem kísérem el. "Fölösleges, hogy bőrig ázz" -

mondja.

Az imént elállt az eső. A nap állásából úgy látom, tíz, tizenegy óra lehet. Az egyik boksát, a másodikat, szétverte a lezúduló eső. Odamegyek, hogy megnézzem, mi kárt tett benne. A lezúduló eső nem oltotta ki teljesen a parazsat. Az alaktalan halomból most is pipál a füst. Egyszer csak megdörzsölöm a szemem, mielőtt még egyszer odanéznék, annyira váratlan a látvány: a boksából öt cipő áll ki. Nyomban rájön az ember, hogy ezekhez az orrukkal fölfelé álló cipőkhöz lábfej és lábszár is tartozik. Egyszóval három ember sül a boksában. Nem kell részleteznem első reakciómat: ha az ember ilyen szörnyűségre bukkan, kissé lúdbőrzik tőle a háta. Lehajolok, lábammal kissé odébbkotrom a félig átégett faszenet, és megtalálom a hatodik lábat is.

Ez a Röf-Röf nem sokat teketóriázik, elhamvasztja az ürgéket, akiket kicsinál. Annyira megrendülök, hogy hátat fordítok a boksának, és elmegyek a tisztásra, egyet napozni. Szükségem van a melegre. Bizony, ebben a fojtogató hőségben egyszeribe rázni kezd a hideg, és szükségét érzem, hogy egy kicsit süssön rám a jó trópusi nap.

Aki ezt olvassa, bizonyára úgy gondolja, hogy ez nem logikus, hiszen ettől a fölfedezéstől inkább veríték verhetett volna ki. Pedig nem, minden porcikámat hideg járta át, testileg, lelkileg megdermedtem. Csak sokkal később, jó óra múlva kezdett patakzani homlokomról a veríték, mert minél tovább töprengtem, annál jobban megerősödött bennem az a hiedelem, hogy csoda, hogy még élek, hiszen elárultam Röf-Röfnek, hogy sok pénzem van a patronomban. Bár meglehet, hogy egy harmadik boksa alapozására tartogat.

Eszembe jut, hogy a fivére, Csang mondta, a kalózkodásért és gyilkosságért ítélték el, amit egy dzsunkán követett el. Valahányszor megtámadtak egy hajót, hogy kirabolják, egyben kiirtották a hajón élő egész családot, persze politikai okok ürügyén. Egyszóval ezeknek az ürgéknek gyakorlatuk van benne, hogyan kell szériában gyilkolni. Másrészt én fogoly vagyok ezen a szigeten.

Furcsa helyzetbe kerültem.

Várjunk csak, gondoljuk végig a dolgot. Ha itt, a kis szigeten, megölöm Röf-Röföt, és őt hantolom el a szénégető boksa alá, volt - nincs! Csakhogy nekem nem fog engedelmeskedni a malac, ez a kezes állat még franciául sem ért. Egyszóval lehetetlen kijutnom a szigetről. Ha fegyvert fogok a kínaira, kénytelen engedelmeskedni, de ha kényszer alatt kivezet a szigetről, utána meg kell ölnöm, mihelyt szilárd talaj van a talpam alatt. Ha bedobom a mocsárba, eltűnik, de annak azért van valami oka, hogy elégeti az ürgéket, és nem dobja őket az iszapba, jóllehet ez egyszerűbb volna. A smasszerekre fütyülök, de ha barátai, a kínaiak rájönnek, hogy megöltem, vadászni fognak rám, és amilyen jól ismerik az őserdőt, nem lesz leányálom, ha utánam vetik magukat.

- 238 -

Röf-Röfnek csupán egyetlen puskája van, egycsöves puska, elöltöltős. Sosem válik meg tőle, még főzés közben sem. Azzal alszik, és magával viszi még akkor is, amikor kifordul a kunyhóból az árnyékszékre. Nyitott késsel kell járnom állandóan, de aludnom azért csak kell. Hát ami azt illeti, jól beleválasztottam, kit vegyek magam mellé társul a télakhoz!

Egész nap egy falatot sem ettem. És még semmire sem tudtam magam elszánni, amikor éneklést hallok. Röf-Röf van hazatérőben. Az ágak mögé bújva látom, ahogy közeleg. Fején batyut egyensúlyoz. Csak akkor mutatkozom, mikor az ingovány innenső végébe ér. Mosolyogva nyújtja át a liszteszsákba csavart batyut, fölkapaszkodik mellém, és gyorsan elindul a házikó felé. Megyek utána.

- Jó hírt hoztam, Pillangó. Csokoládé megjött. Még megvan a hajója. Azt mondja, jó ötszáz kilót megbír anélkül, hogy elmerülne. Amit cipelsz, mind liszteszsák, abból csináljuk meg a nagy-meg az orrvitorlát. Ez az első szállítmány. Holnap elhozzuk a többi zsákot, mert velem jössz, hogy megnézd, megfelel-e a csónak.

Röf-Röf mindezt úgy mondja el, hogy hátra se fordul. Libasorban megyünk. Elöl a malac, majd ő, végül én. Hirtelen megfordul a fejemben, hogy nem úgy látszik, mintha azt tervezné, bekotor a boksa aljára, hiszen holnap elvisz, hogy megnézzük a csónakot, és már áldoz is a télak érdekében: még liszteszsákot is vásárolt.

- Nicsak, az egyik boksa beomlott. Biztosan az esőtől. Úgy szakadt, hogy nem is csoda.

Még csak nem is veszi szemügyre a boksát, hanem egyenesen bemegy a kunyhóba. Már nem is tudom, mit mondjak, vagy mire szánjam el magam. Megjátszani, mintha semmit nem láttam volna, az nem megy. Furának látszana, hogy egész áldott nap feléje se néztem a boksának, pedig huszonöt méternyire van a házikótól.

- Hagytad, hogy kialudjon a tűz?

- Igen, nem gondoltam rá.

- Hát nem ettél?

- Nem, nem voltam éhes.

- Beteg vagy?

- Nem.

- Akkor miért nem vágtad be a levest?

- Röf-Röf, ülj le, beszédem van veled.

- Előbb hadd gyújtsam meg a tüzet.

- Nem, most, azonnal beszélni akarok veled, amíg világos van.

- Mi baj?

- Az, hogy a berogyott boksából előbukkant három ember, akiket te sütögettél ott: Erre adj magyarázatot.

- Ó, hát ezért vagy olyan furcsa! - És egy szikrányi felindultság nélkül, egyenesen a szemembe nézve, így folytatja: - Mióta ezt fölfedezted, nyugtalan vagy. Megértelek, ez a természetes. Sőt, még szerencsém volt, hogy nem döftél le hátulról. Hallgass ide, Pillangó: ez a három fickó embervadász volt. Egy hete, de inkább tíz napja, nagy halom faszenet adtam el Csokoládénak. Az a kínai, akit te is láttál, segített elszállítani a zsákokat a szigetről. Bonyolult dolog az: jó kétszáz méteres kötélen kell átvontatni a sorjában rákötött zsákokat: az iszap tetején szánkáznak át. Egyszóval innen, egészen a kis vízfolyásig, ahol Csokoládé lélekvesztője várakozott, szépecskén maradt nyom utánunk. Az elnyűtt zsákokból el-elhullott néhány darabka faszén. Akkor kezdett erre ólálkodni az első embervadász. Az állatok rikoltozásából tudtam, hogy valaki jár az erdőben. Föl is fedeztem az ürgét, de ő nem látott engem. Átkeltem, nem a feléje eső oldalon, hanem a másikon, leírtam egy félkört, hátulról rajtaütöttem, ami nem volt nehéz. Úgy halt meg, hogy nem is látta, ki ölte meg. Mivel megfigyeltem, hogy az iszap kiveti a hullát, előbb lesüllyed ugyan, de néhány nap múlva följön az iszap tetejére, hát idecipeltem, és bedugtam a boksa aljára.

- És a másik kettő?

- Az három nappal az érkezésed előtt történt. Vaksötét és csöndes volt az éjszaka, ami elég ritka az őserdőben. Ezek ketten az ingovány körül ólálkodtak, mióta leszállt az este. Egyikük, valahányszor feléjük szállt a füst, köhögni kezdett. A köhögésből tudtam meg, hogy járnak erre.

Napkelte előtt átmerészkedtem az ellenkező oldalon, egyszóval nem ott, ahonnan a köhögést hallottam. A rövidség kedvéért csak annyit mondok, hogy az elsőnek elmetszettem a torkát. Egyet

- 239 -

se kiáltott. Ami a másikat illeti, akinek vadászpuskája volt, kár volt előbújnia, mert hogy annyira önfeledten leste a kis sziget erdejét, látni akarta, hogy mi történik. Egy lövéssel leterítettem, és mivel nem halt meg, szíven szúrtam a késemmel. Hát, Pillangó, ez az a három ürge, akit a boksa alján láttál. Két arab volt meg egy francia. Nem volt könnyű a vállamon áthozni őket az ingoványon. És kétszer kellett fordulnom, mivel nehezek voltak. Végül elhelyeztem őket a rakás közepébe.

- Valóban így történt?

- Így, Pillangó, esküszöm.

- Miért nem dobtad őket az iszapba?

- Ahogy már mondtam, az iszap földobja a hullákat. Némelykor beleesik egy-egy nagy szarvastehén, és egy hét múlva följön az iszap tetejére. Ilyenkor rothadásos bűz terjeng, míg csak a dögevők föl nem falják. Sok időbe telik ez, és rikoltoznak meg röpdösnek, ide vonzzák a kíváncsiakat. Pillangó, esküszöm, tőlem nem kell tartanod. De hogy megnyugodj, nesze, vedd el a puskámat, ha akarod.

Őrült kívánság támad bennem, hogy elfogadjam a fegyverét, de erőt veszek magamon, és a lehető legtermészetesebb hangon ezt felelem:

- Nem, Röf-Röf. Csak azért vagyok itt, mert úgy érzem, hogy egy barátommal vagyok, biztonságban. Holnap újra gyújts alá az embervadászoknak, mert ki tudja, mi történik, amikor továbbállunk. Semmi kedvem, hogy akár távollétemben is, három gyilkossággal vádoljanak.

- Jó, már holnap elégetem őket. De légy nyugodt, erre a szigetre soha senki be nem teszi a lábát: aki megpróbál átjutni, elmerül.

- És gumitutajjal?

- Erre nem gondoltam.

- Ha valaki elvezetné ide a zsarukat, és azok fejükbe vennék, hogy átjönnek a szigetre, hidd el, tutajon át is kelnének. Ezért is kell minél előbb felkerekednünk.

- Rendben van. Holnap újra meggyújtjuk a boksát, ámbár nem aludt ki, Csupán két szellőző

kürtőt kell csinálni.

- Jó éjszakát, Röf-Röf.

- Jó éjszakát, Pillangó. És ismétlem, aludj jól, bízhatsz bennem.

Állig betakarózom, és élvezem a pokróc melegét. Rágyújtok. Tíz percbe sem telik, Röf-Röf már hortyog. Mellette hangosan szuszog a malac. A tűz már nem lángol, de az átégett tuskó föl-föl parázslik, valahányszor a szellő betéved a kunyhóba, s ettől békés, derűs érzés árad el az emberben.

Élvezem a kényelmet, és azzal alszom el, hogy egy gondolat motoszkál bennem: vagy fölébredek holnap, s akkor minden végleg rendben lesz Röf-Röf és közöttem, vagy ez a kínai, szándékai leplezésében és meseszövésben nagyobb művész Sacha Guitrynél, akkor pedig nem látom meg többé a napot, mert túl sokat tudok már róla, és ez kínos lehet számára.

A sorozatos gyilkolás eme szakembere úgy ébreszt, hogy markában egy bögre kávét tart, és mintha mi sem történt volna, széles, szívélyes mosollyal rám köszön. Fölkelt a nap.

- Nesze, idd meg a kávéd, vegyél még lepényt, már rajta a margarin.

Miután ettem, ittam, kint megmosakszom. A vizet egy hordóból merem, az mindig tele van.

- Segítenél, Pillangó?

- Igen - felelem, meg sem kérdem, miben.

Lábuknál fogva kihúzzuk a félig elégett holttesteket. Látom, de nem teszem szóvá, hogy mindegyiknek föl van metszve a hasa: a rokonszenves kínai megvizitálhatta a belüket, nincs-e patronjuk. Valóban embervadászok lettek volna? Nem lehet-e, hogy lepkére vadásztak vagy vadra mentek? Önvédelemből ölte-e meg a három embert, vagy azért, hogy meglopja őket? No, elég ebből a töprengésből. Újra berakjuk őket a boksa közepén kialakított üregbe, és máris megindul az üzem, kétféle rendeltetéssel: szenet éget, és elhamvasztja a három hullát.

- Indulás, Pillangó!

A malacka rövid idő alatt rátalál a gázlóra. Libasorban átkelünk az iszapon. Leírhatatlan szorongás költözik belém abban a pillanatban, amikor rá kell merészkednem. Olyan mélyen belém vésődött, hogyan nyelte el Sylvaint az iszap, hogy nem tudok nyugodt lélekkel lépkedni. Végre, hideg verítékben fürödve, nekivágok Röf-Röf nyomában. A lábamat mindig az ő nyomába rakosgatom. Nincs itt helye az okoskodásnak: ha ő átjut, átjutok én is.

- 240 -

Jó kétórás meneteléssel eljutunk oda, ahol Csokoládé fát vág. Az erdőben senkivel nem találkoztunk, tehát egyszer sem kellett elbújnunk.

- Jó napot!

- Jó napot, Röf-Röf!

- Hogy vagy?

- Megvagyok.

- Mutasd meg a hajót a barátomnak.

Jó teherbíró: a hajó, afféle teherdereglye. A test nehéz, de jó anyag. Megdöfögetem a késemmel. Fél centinél mélyebbre sehol nem megy bele. A fenék is hibátlan: Kitűnő fából építették.

- Mit kér értse?

- Kétezer-ötszáz frankot.

- Kétezret adok érte.

Áll az alku.

- Nincs hajótőke. Ötszázzal megtoldom, de építsen bele hajótőkét, kormányt meg árbocot. A hajótőke keményfából legyen, a kormány szintén. Az árboc háromméteres, hajlékony fából. Mikor lesz meg?

- Egy hét múlva.

- Itt van két ezres és egy ötszázfrankos. Kettévágom őket, a másik felét szállításkor adom át.

Vegye magához a három fél bankjegyet. Rendben?

- Rendben.

- Kérek még permanganátot, egy hordó ivóvizet, cigarettát és gyufát, egy hónapra való élelmet négy embernek, lisztet, olajat, kávét és cukrot. Ezt az útravalót külön fizetem. Az egész mindenséget a Kourou folyón tartozik átadni.

- Uram, nem kísérhetem el magukat a torkolatig.

- Arra nem is kérem. Azt kértem, hogy a folyón adja át a hajót, nem ebben a kis öbölben.

- Itt vannak a liszteszsákok, kötél, tű és vitorlavarró fonal.

Röf-Röf meg jómagam visszatérünk a rejtekhelyünkre. Jóval beesteledés előtt baj nélkül megérkezünk. Hazafelé vállán hozta a malacot mert elfáradt az állat.

Ma ismét magamban vagyok, és éppen a vitorlát varrom, amikor kiáltozást hallok. A fák mögött bujkálva tartok az ingovány felé, és átnézek a túlsó partra: Röf-Röf nagy hadonászva ott vitatkozik a hibátlan beszédű kínaival. Úgy sejtem, át akar jönni a szigetre, de ez nincs ínyére Röf-Röfnek. Mindegyikük egy liánvágó kést tart a kezében. A félkarú jobban ki van kelve magából.

Csak meg ne ölje nekem Röf-Röföt! Úgy döntök, hogy előlépek. Füttyentek. Felém fordulnak.

- Mi van, Röf-Röf?

- Beszédem van veled, Pillangó! - kiáltja a másik. - Röf-Röf nem akar átengedni.

Kínai nyelven folytatott újabb tízperces vita után a malac megindul előttük, és mindnyájan megérkeznek a szigetre. Ott ülünk a kunyhóban, kezünkben egy-egy bögre tea, és várom, hogy szólásra szánják magukat.

- Hogy miről van szó? - kezdi Röf-Röf. - Mindenáron télakolni akar velünk. Én egyre magyarázom, hogy nekem nincs szavam ebben, te fizetsz, te rendelkezel mindenben. De nem hisz nekem.

- Pillangó - kezdi rá a másik -, Röf-Röf köteles magával vinni. Két esztendeje ő vágta le a karomat, amikor összeverekedtünk szerencsejáték közben. Megesketett, hogy nem ölöm meg. Meg is esküdtem rá, de egy feltétellel: gondoskodik rólam holtomig, de legalábbis addig, amíg kívánom.

Márpedig ha elmegy, az életben többé nem látom. Ezért vagy hagyjon téged, hogy egyedül menj, vagy pedig vigyen magával.

- Az áldóját, ez aztán valami! Ide figyelj, én hajlandó vagyok téged is magammal vinni. Erős és nagy a hajó, akár még többen is mehetnénk. Ha Röf-Röf beleegyezik, elviszlek.

- Köszönöm - mondja a félkarú. - Mit szólsz hozzá, Röf-Röf?

- Ha te akarod, részemről rendben van.

- Egy fontos kérdés. Ki tudsz-e jönni a táborból úgy, hogy ne jelentsenek eltűntnek, és ne induljanak keresésedre, mert olajra léptél, és le tudsz-e jutni a folyóhoz, mielőtt beesteledne?

- Baj nélkül. Délután háromkor már kijöhetek, és két órán belül lent vagyok a folyóparton.

- Röf-Röf, este is rátalálsz arra a helyre, hogy haladéktalanul fölvehessük a barátodat?

- 241 -

- Rátalálok.

- Gyere el egy hét múlva, akkor megtudod, mikor indulunk.

A félkarú boldogan fölkerekedik, miután kezet szorít velem. Látom őket, amikor a túlsó parton elválnak. Búcsúzóul megérintik egymás kezét. Minden rendben van. Amikor Röf-Röf ismét föltűnik a kunyhóban, így folytatom:

- Fura szerződést kötöttél az ellenségeddel: ráállsz, hogy haláláig eteted, fura dolog ez. Miért vágtad le a karját?

- Egymásnak estünk a játék miatt.

- Inkább ölted volna meg.

- Szó sem lehetett róla, nagyon jó barátom. Hadbíróság elé idéztek a dolog miatt, ott a végsőkig védett, azt mondta, ő támadt rám, és hogy én csak jogos önvédelemből cselekedtem. Az egyezségbe a magam jószántából mentem bele, ezért tisztességgel állnom is kell. Csak az volt a baj, hogy nem mertem szólni neked, mivel te fizetsz mindent.

- Jól van, Röf-Röf, többet ne ejtsünk szót róla. Ha Isten is úgy akarja, és egyszer szabad leszel, azt teszel, amit jónak látsz.

- Állni fogom a szavamat.

- Mihez akarsz kezdeni, ha egyszer majd szabad leszel?

- Vendéglőt nyitok. Nagyon értek a főzéshez, ő pedig szakértője a sou-mein készítésének, amolyan kínai spagettifélének.

Ez az esemény jókedvre hangolt. Olyan mulatságos história, hogy akaratlanul is ugratom vele Röf-Röföt.

Csokoládé megtartotta a szavát: öt nap múlva minden készen állt. Zuhogó esőben mentünk szemrevételezni a csónakot. Semmi hiba rajta. Árboc, kormány és hajótőke beépítve, príma anyagból. Ahol a folyó egy nagyot kanyarog, ott vár majd ránk a hajó, a hordóval és az élelemmel.

Még le kell adni a drótot a félkarúnak, Csokoládé vállalja is, hogy elmegy a táborba, és értesíti.

Hogy elkerüljük a veszélyes partszakaszt, ahol föl kellene szednünk, Csokoládé majd elvezeti egyenesen a rejtekhelyre.

A Kourou folyó torkolatát két világítótorony jelzi. Ha esik, a folyó közepén haladva baj nélkül kijuthatunk a tengerre. A vitorlát persze nem vonhatjuk föl, mert árulónk lenne. Csokoládétól kaptunk fekete festéket meg ecsetet. A vitorlára ráfestünk egy nagy K-t és egy számot: 21. A K 21

bejegyzett szám, egy halászhajóé, mely éjjel néha kimegy a tengerre halászni. Ha netán meglátnak, amikor a tengerre kiérve, kibontjuk a vitorlát, majd azt hiszik, hogy azt a hajót látják.

Holnap lesz a napja, az időpont tizenkilenc óra, egy órával esteledés után. Röf-Röf erősködik, hogy rátalál az útra, és egyenesen el tud vezetni a rejtekhelyre. Ötkor hagyjuk majd el a szigetet, hogy még világosban tehessük meg az egyórás utat.

Vidáman térünk vissza a kunyhóba. Röf-Röf hátra se fordul, én ugyanis mögötte megyek, vállán viszi a malackát, és be nem áll a szája:

- Végre megszűnik a fegyencélet. És neked meg Csang fivéremnek köszönhetem, hogy szabad leszek. Egyszer talán, ha a franciák elhagyják Indokínát, vissza is térhetek a szülőföldemre.

Egyszóval bízik bennem, és mert látta, tetszik nekem a hajó, víg, mint a füttyös rigó. Az utolsó éjszakát töltöm a szigeten, és - úgy remélem - az utolsó éjszakámat Guayana földjén.

Ha kijutok a folyóról és már a tengeren járok, az már a szabadság, annyi bizonyos. A hajótörés az egyetlen veszély, ugyanis a háború kitörése óta egyetlen ország sem adja ki a szökött fegyenceket. Legalább valamiben hasznát látjuk a háborúnak. Ha nem sikerül a télak, halálra ítélnek, az igaz, de előbb le kell tartóztatniuk. Sylvain jut az eszembe: itt lehetne velem, mellettem, ha nem követi el azt az oktalanságot. Úgy alszom el, hogy gondolatban táviratot szerkesztek:

"Pradel főügyész úrnak. Végre egyszer s mindenkorra, győzelmesen kikerültem az enyészet útjáról, amelyre ön taszított. Kilenc évembe került."

A nap elég magasan jár, amikor Röf-Röf fölébreszt. Tea és lepény. Mindenütt konzervdobozok. Megpillantok két fűzfavesszőből font ketrecet.

- Mit akarsz azokkal a ketrecekkel?

- Belerakom a baromfit, útközben majd megesszük.

- Te bezsongtál, Röf-Röf! A baromfit nem visszük.

- Márpedig én elviszem.

- 242 -

- Elment az eszed? Ha az apály miatt csak reggel felé tudunk kijutni a nyílt tengerre, és a tyúkok meg a kakasok rázendítenek a folyón, képzeld el, micsoda veszélyt hoznak ránk!

- Nem kótyavetyélem el a baromfit.

- Süsd meg őket, és tedd el zsírban meg olajban. Úgy eláll, és az első három nap megkajoljuk.

Végre meggyőzöm Röf-Röföt, kimegy a tyúkokért, de az első négy, amit el tudott kapni, olyan riadt kárálást csapott, hogy a többiek megorrontottak valamit, ugyanis utána már egyet sem tudott elfogni, mind meglapult az erdőben. Az állatok titka: hogy, hogy nem, de megérzik a veszélyt.

Megrakodva, akár a málhás öszvér, a malacka nyomában átkelünk az ingoványon. Röf-Röf kikönyörögte, hogy vigyük el a malacot.

- Szavadat adod, hogy nem fog visítozni a bestia?

-. Esküszöm, hogy nem. Ha ráparancsolok, meg se pisszen. Kétszer, vagy háromszor megesett, hogy tigris vett űzőbe bennünket, körbejárt, hogy lecsapjon ránk, de akkor se visítozott.

Pedig égnek állt minden szál szőre.

Mivel meggyőződtem Röf-Röf jóhiszeműségéről, beleegyeztem, hogy elhozza hőn szeretett malackáját. Este van, mire megérkezünk a rejtekhelyre. Csokoládé ott vár a félkarúval. Két zseblámpa világánál mindent át tudok vizsgálni. Semmi se hiányzik: a vitorlagyűrű átfűzve az árbocon, az orrvitorla a helyén, készen rá, hogy fölhúzzuk. Röf-Röf, utasításomra, kétszer-háromszor elvégzi a műveletet. Egykettőre megérti, mit várok tőle. Megadom a pénzt a négernek, aki olyan tisztességgel állta a szavát. Annyira naiv, hogy hozott magával ragasztószalagot, és elhozta a fél bankjegyeket. Meg is kér, hogy ragasszam össze őket. Egy pillanatra sem fordul meg a fejében, hogy elvehetném tőle a pénzt. Aki nem gondol rosszat másokról, az maga is derék, becsületes ember. Mivel látta, hogyan bánnak a fegyencekkel, nem volt lelkifurdalása, és segítséget nyújtott három embernek, hogy elmenekülhessenek ebből a pokolból.

- Isten veled, Csokoládé! Sok szerencsét neked és a családodnak.

- Köszönöm szépen.

Tizenegyedik füzet

BÚCSÚ A FEGYENCÉLETTŐL

TÉLAK KÍNAI MÓDRA

Utolsónak szállok be, Csokoládé megtolja a hajót, és elindulunk a folyó felé. Nem padlizunk, hanem van két jó evezőnk, az egyikkel Röfi húz elöl, a másikkal én. Két órába sem telik, megindulunk a folyón.

Jó egy órája esik. Festékkel átitatott liszteszsák véd az eső ellen, Röfinek ugyanaz van, a félkarúnak szintén.

A folyó gyors folyású, a víz csupa örvény. Az erős áramlás ellenére egy órán belül a vízfolyás közepén járunk. Az apály segítségével három óra múlva elhúzunk a két világítótorony között. Tudom, hogy közel a tenger, mert a két világítótorony a torkolat végső részén áll. Fölhúzott nagy- és orrvitorlával baj nélkül hagyjuk el a Kourout. A szél akkora erővel kap bennünket oldalba, hogy kénytelen vagyok ráengedni a vitorlára. Egyetlen lökéssel kint vagyunk a tengeren: egyenesen átszáguldtunk a szűk bejáraton, és most gyorsan távolodunk a parttól. Előttünk, negyven kilométernyire, a Királysziget világítótornya mutatja az utat.

Tizenhárom napja még ott éltem, túl ezen a világítótornyon, az Ördögszigeten. Ezt az éjszakai kifutást a tengerre, ezt a hirtelen megválásunkat a szárazföldtől, két kínai kenyeres társam nem üdvözli kitörő örömmel. A Menny fiai nem úgy nyilvánítják ki érzelmeiket, mint mi.

Ahogy kint vagyunk a tengeren, Röf-Röf, természetes hangon, mindössze ennyit mond:

- Rendben kijutottunk.

A félkarú megtoldja:

- Igen, minden baj nélkül kijutottunk.

- Szomjas vagyok, Röf-Röf, adj egy kis pálinkát.

- 243 -

Előbb nekem töltenek, aztán ők is isznak egy jó korty rumot. Iránytű nélkül indultam el, de az első szökésem alkalmával megtanultam, hogyan kell a nap, a hold, a csillagok és a szél után igazodni. Egyszóval a Sarkcsillagnak meredő árboccal egyből nekivágok a nyílt tengernek. A hajó jól viselkedik: könnyedén fut föl a hullámra, és oldalvást jóformán semmit nem himbál. Mivel nagyon erős a szél, reggelre igen messze járunk a parttól meg az Üdvösség Szigetektől. Ha nem lett volna nagyon kockázatos, elkerültem volna az Ördögsziget felé, hogy mellette elhúzva, kedvemre szemügyre vehessem a nyílt tengerről.

Hat napon át állandó hullámverés volt, de se eső, se vihar. Az igen erős széllel gyorsan haladunk nyugatnak. Röf-Röf és Hue kitűnő bajtársak. Sose panaszkodnak, se a háborgó tengerre, se a napra, se az éjszakai hidegre. Csak egy dologtól iszonyodnak: egyikük se hajlandó a kormányrúdhoz nyúlni, és néhány órán át irányítani a hajót, hogy alhassak egyet. Naponta háromszor-négyszer készítenek kaját. Fölettük már az összes tyúkot meg kakast. Tegnap tréfálkozva ezt mondtam Röfinek:

- A malacot mikor esszük meg?

Teljesen odalett.

- A malac a barátom, és aki le akarja ölni, hogy megegye, előbb velem végezzen.

Két haverom mellettem tesz-vesz. Nem dohányoznak, hogy én annyit füstölhessek, amennyit csak akarok. Állandóan van forró tea. Mindent megcsinálnak, szólni sosem kell.

Hét napja már, hogy útnak indultunk. Nem bírom tovább. Iszonyúan tűz a nap, még a két kínai is olyan, akár a főtt rák. Alszom egyet. Rögzítem a kormányrudat, és valamicskét megeresztem a vitorlát. Úgy megy a hajó, hogy a szél tereli. Négy órát alszom is, mint a bunda.

Valami nagy rázkódásra hirtelen fölébredek. Ahogy megvizezem az arcom, kellemes érzéssel állapítom meg, hogy Röfi álmomban megborotvált, bár semmit nem vettem észre belőle.

Gondoskodása folytán jól be is van olajozva a képem.

Tegnap este óta délnyugatnak tartok, mivel úgy hiszem, túl sokat húztam északnak. Ennek a nehéz hajónak nemcsak az az előnye, hogy jól állja a tengert, de nem is sodródik könnyen. Azért is gondoltam, hogy túl sokat mentünk északnak, mert számítgatom a sodródást, de szinte nincs is.

Nini, egy léghajó! Életemben először látok ilyet. Úgy látszik, nem felénk tart, és túl messzi van, hogy lássuk, mekkora.

Az alumínium test a visszaverődő napfényben ezüstösen fénylik, és annyira csillog, hogy nem lehet hosszan bámulni. Most irányt változtat, és mintha felénk tartana. Valóban, gyorsan növekszik, és húsz percbe sem telik, ott jár fölöttünk. Röfi és a félkarú úgy meglepődik a masina láttán, hogy egyre csak kínaiul kárálnak.

- A szentségit! Beszéljetek franciául, hogy én is értsem.

- Angol léggömb - közli Röfi.

- Nem, nem éppen léggömb, hanem léghajó.

Most már jól kivenni a hatalmas masinát, mert alacsonyan jár, és kis körökben kering fölöttünk. Két zászló nyúlik ki, és jelzéseket ad le. Mivel semmit sem értünk belőle, nem is tudunk válaszolni. A léghajó makacskodik, még mélyebbre ereszkedik fölénk, hogy már látni is az embereket a pilótafülkében. Aztán egyenesen megindulnak a szárazföld felé. Nem egészen egy óra múlva repülőgép érkezik, és többször elszáll fölöttünk.

A tenger most viharos, hirtelen megerősödött a szél. A látóhatár mindenütt tiszta, eső nem fenyeget.

- Nézd csak! - szólal meg a félkarú.

- Hol, merre?

- Ott, az a pont, amerre a föld lehet. Az a fekete pont egy hajó.

- Honnan tudod?

- Úgy sejtem, sőt azt is közölhetem, hogy gyorsnaszád.

- Hogyhogy?

- Nem füstöl.

Valóban, egy óra múlva már jól látjuk a szürke hadihajót, és mintha egyenesen felénk tartana. Egyre növekszik, egyszóval óriási sebességgel közeledik, orrát egyenesen ránk irányítja: félek is, hogy túl közel jön hozzánk. Veszedelmes volna, mert nagyon hullámos a tenger, és a hajónak a hullámokra merőleges sodrától elsüllyedhetünk.

- 244 -

Zseb-torpedóromboló, Tarpon a neve, ezt olvashatjuk le róla, amikor egy félkört leírva, teljes hosszában megpillantjuk. A romboló, orrán az angol zászlóval, miután leírta a félkört, lassan közelit hozzánk, hátulról. Óvatosan, egy vonalban marad velünk, a miénkre csökkenti a sebességét.

Az angol tengerészek kék egyenruháját viselő legénység nagy része a fedélzeten van. A parancsnoki hídról egy fehér egyenruhás tiszt, szájához szócsövet illesztve, átkiált:

- Stop. You stop!

- Engedd le a vitorlákat, Röfi!

Két percen belül bevonva minden, a nagy- és az orrvitorla meg az előkötélvitorla. Így, vitorla nélkül, jóformán le is állunk, csak a hullámok fordítanak el keresztbe. Sokáig nem is maradhatok így, veszélyes. Ha a hajónak nincs saját hajtóereje, nincs motorja vagy nincs szél, nem lehet kormányozni. Roppant veszedelmes ez, ha erős a hullámzás. A markomból tölcsért formálok, és visszakiáltok:

- Captain, beszél franciául?

Egy másik tiszt átveszi a szócsövet:

- Igen, Captain, értek franciául.

- Mit óhajt tőlünk?

- Fölvesszük a hajójukat.

- Nem, az nagyon veszélyes, nem akarom, hogy összetörjék a hajómat.

- Ez hadihajó, a tengert ellenőrzi, és önnek engedelmeskednie kell.

- Fütyülök rá, mert mi itt nem viselünk háborút.

- Önök nem egy megtorpedózott hajóról menekültek?

- Nem, mi francia fegyenctelepről szöktünk.

- Fegyenctelep? Az mi, mit jelentsen?

- Börtön, fegyenctelep. Angolul convict. Hard labour.

- Ó, már értem, igen, igen! Cayenne?

- Igen, Cayenne.

- Hová mennek?

- Brit Hondurasba.

- Nem lehet. Délnyugatnak kell jönniük. Georgetownba. Ez a parancs, engedelmeskedjék!

- Oké! - Szólok Röfinek, húzza föl a vitorlákat, és elindulunk arra, amerre a romboló mutatja az utat.

Mögöttünk motor berreg, motorcsónakot engedtek le a hajóról, gyorsan utol is ér bennünket.

Orrában matróz áll, puskája keresztben átvetve a vállán. A motorcsónak a jobbunkra jön, szinte súrol bennünket, nem áll meg, bennünket sem szólít fel megállásra. A matróz egyetlen ugrással ott terem a hajónkban. A motorcsónak folytatja útját, és fölzárkózik a naszádhoz.

- Good afternoon - szólal meg a matróz.

Odajön hozzám, leül mellém, kezét ráteszi a kormányrúdra és még jobban délnek irányítja a hajót, mint én. Rábízom a kormányzást, és figyelem, hogyan csinálja. Kitűnően manőverez, efelől semmi kétség. Azért a helyemen maradok. Az ember sosem tudhatja.

- Cigaretta?

Elővesz három pakli angol cigit, és mindegyikünknek ad egyet-egyet.

- Szavamra mondom - szólal meg Röfi -, akkor adhatták neki, amikor a csónakba szállt, mert csak nem járkál három csomag cigivel.

Nevetek egyet Röfi megjegyzésén, majd ismét az angol matróz köti le a figyelmem, mivel jobban ért a kormányzáshoz, mint én. Bőven van időm, hogy elgondolkodjam: Ez alkalommal végleg sikerült a télak. Szabad ember vagyok, szabad. A torkomban forróság kúszik föl, azt hiszem, még a könnyem is kicsordul. Hát igaz, végleg szabad vagyok. A háború kezdete óta ugyanis egyetlen ország sem adja ki a szökött fegyenceket.

Mielőtt véget érne a háború, lesz időm, hogy megbecsülést, elismerést szerezzek magamnak bármely országban, ahol letelepszem. Egy nehézség van: a háború miatt talán nem választhatom meg az országot, ahol élni szeretnék. Nem baj, bárhol éljek is, rövid idő alatt elnyerem a lakosság és a hatóságok megbecsülését, bizalmát, mert feddhetetlenül kell élnem, és úgy is lesz. Sőt, példásan élek.

- 245 -

Annyira elhatalmasodik bennem a biztonság érzése, hogy végre legyőztem az enyészet útját, hogy másra nem is gondolok. Végre nyertél, Pilla! Kilenc év elmúltával végleg te lettél a győztes.

Köszönöm, Istenem! Talán korábban is megadhattad volna ezt nekem, de rejtélyesek a te útjaid, nem panaszlom föl neked, mivel segítségeddel még fiatal vagyok, egészséges és szabad.

Az jár az eszemben, micsoda utat tettem meg a kilenc esztendei fegyencélet alatt, meg előtte, a Franciaországban letöltött két esztendő, összesen tehát tizenegy év alatt, és közben arra nézek, amerre a matróz mutat, mert így szól:

- A föld!

Délután négykor, ahogy elhúztunk a sötét világítótorony mellett, beúszunk egy óriási folyóra, a Demerara Riverre. A motorcsónak újra megjelenik, a matróz visszaadja nekem a kormányrudat, és előremegy a hajó orrába. Elkapja a feléje röpített vastag kötelet, hozzáköti az elülső padhoz. Maga engedi le a vitorlákat, és máris óvatosan vontatni kezd bennünket a motorcsónak. Olyan húsz kilométert megyünk fölfelé ezen a sárga folyón, nyomunkban jön a naszád. Egy kanyar után előtűnik egy nagy város:

- Georgetown - kiáltja az angol matróz.

Valóban, ahogy csendesen vontat bennünket a motorcsónak, Brit Guayana fővárosába érkezünk. Sok a teherhajó, gyorsnaszád, hadihajó. A parti lőtornyokon ágyúk. A tengeri és szárazföldi egységeken egyaránt egész arzenált látni.

Háború van. Két esztendeje tart már a háború, de eddig nem éreztem. Brit Guayana hadban áll. Számomra furcsa egy fegyverben álló város. Alig állunk oda egy katonai kikötőhelyhez, amikor a nyomunkban jövő torpedónaszád lassan beáll, és kiköt. Röfinél a malac, Hue kezében kis batyu, nálam semmi, így megyünk föl a rakpartra. Ezen a haditengerészetnek fenntartott kikötőhelyen egyetlen civil sincs. Csak matrózok és katonák. Egy tiszt lép oda hozzánk, megismerem. A torpedónaszádról ő beszélt velem franciául. Kedvesen kezet nyújt, és megkérdi:

- Egészséges?

- Igen, kapitány.

- Pompás. De azért át kell mennie a rendelőbe, ott kap néhány oltást. A két barátja úgyszintén.

Tizenkettedik füzet

GEORGETOWN

ÍGY ÉLTÜNK GEORGETOWNBAN

Több oltást kaptunk, majd még délután átszállítottak bennünket a városi rendőrségre, erre a gigászi kapitányságra, ahol szünet nélkül száz meg száz rendőr járkál ki, be. A georgetowni rendőrség főbiztosa - aki ennek a fontos kikötővárosnak nyugalmáért felelős rendőrség feje -

nyomban fogad bennünket az irodájában. Körötte angol tisztek khakiszín öltözékben, sortban, fehér harisnyában - kifogástalanul festenek. Az ezredes int, hogy üljünk le vele szemben, és tiszta franciasággal megszólal:

- Honnan jöttek, amikor a tengeren fölfedezték magukat?

- Francia Guayanából, a fegyenctelepről.

- Szíveskedjék megmondani a pontos helyet, ahonnan megszöktek.

- Én az Ördögszigetről. Két társam a Kourou közelében lévő inini, félig politikai táborból, Francia Guayanából.

- Önt mire ítélték?

- Életfogytiglanra. Gyilkosságért.

- És a kínaiakat?

- Szintén gyilkosságért.

- Időtartam?

- Életfogytiglan.

- Foglalkozása?

- Villanyszerelő.

- 246 -

- Az övék?

- Mindkettő szakács.

- Maguk De Gaulle vagy Pétain pártján állnak?

- Minderről fogalmunk sincs. Foglyok vagyunk, de szeretnénk szabadon, tisztességesen újrakezdeni az életünket.

- Adunk maguknak egy cellát, amely éjjel-nappal nyitva lesz. El is mehetnek majd szabadon, mihelyt ellenőriztük bemondott adataikat. Ha az igazat mondták, nincs mitől tartaniuk.

Értsék meg, hogy háborúban vagyunk, tehát még óvatosabbaknak kell lennünk, mint békeidőben.

Röviden: egy hét múlva szabadon bocsátottak. A rendőrségen töltött egy hetet arra használtuk, hogy tisztességes holmikat szereztünk be magunknak. Két kínai haverom és jómagam reggel kilenckor kint vagyunk az utcán, rendes ruhában, fényképes személyazonossági igazolvánnyal ellátva.

A kétszázötvenezer lakosú város jóformán teljesen fából épült, angol módra: a földszint beton, a többi fa. Az utcákon és a sugárutakon mindenféle és - fajta ember nyüzsög: fehérek, csokiszínűek, négerek, hinduk, kulik, angol és amerikai tengerészek, északiak. Kissé megkótyagosodunk tőle, hogy ilyen tarkabarka tömegben sodródunk. Túláradó öröm van bennünk, csordultig a szívünk, és ez nyilván kiül az arcunkra is, még a két ferdeszemű képére is, mert sokan megnéznek bennünket, és kedvesen mosolyognak ránk.

- Hová megyünk? - kérdi Röfi.

- Van egy címem, nagyjából pontos is. Egy néger rendőr megadta nekem két francia címét a Penitence Riversben.

A kapott tájékoztatás szerint a városnak abban a kerületében kizárólag hinduk élnek.

Odamegyek egy makulátlan fehérbe öltözött rendőrhöz. Mutatom neki a címet. Mielőtt válaszolna, kéri a személyazonossági igazolványunkat. Büszkén nyújtom át. "Rendben, köszönöm." Most mellénk szegődik, villamosra rak bennünket, miután beszélt a vezetővel. Elhagyjuk a város központját, és húsz pere múlva a vezető leszállít bennünket. Egyszóval megérkeztünk. Az utcán próbálunk érdeklődni.

- Frenchmen?

Egy fiatalember int, hogy kövessük. Egyenesen el is vezet bennünket egy alacsony kis házhoz. Ahogy feléje tartok, három férfi jön ki a házból, karjukat kitárják:

- Hogy kerülsz ide, Pilla?

- Alig hiszek a szememnek! - mondja a legöregebb, galambősz férfi. - Gyere be. Ez az én otthonom. A kínaiak veled vannak?

- Igen.

- Isten hozta magukat, jöjjenek be.

Ezt az öreg fegyencet Guittou-Auguste-nek hívják, ő a "Guittou", tőrőlmetszett marseille-i, 1933-ban, egyszóval kilenc esztendeje, a La Martiniére-en ugyanazzal a szállítmánnyal jött, mint jómagam. Egy szerencsétlenül végződött szökési kísérlet után föloldották a főbüntetését, és szabadulása után, három esztendeje szökött ide - így mondja. Ami a másik kettőt illeti, egyikük Louis, egy arles-i muksó, a másik, Julot, Toulonba való. Amikor letelt a büntetésük, ők is megléptek, pedig Francia Guayanában kellett volna maradniuk ugyanannyi éven át, amennyit kényszermunkán töltöttek, azaz még tíz, illetőleg tizenöt évet. (Ezt a második büntetést nevezik duplázásnak.)

A házban négy helyiség van: két hálószoba, étkezőkonyha és műhely. Lábbeliket készítenek balátából, az őserdőben gyűjtött egy fajta természetes gumiból, ami forró vízben nagyon jól megmunkálható és formázható. Egy hibája van, hogy ha erős nap éri, olvad, mivel nincs vulkanizálva. Ezen úgy segítenek, hogy vászondarabokat tesznek a balátarétegek közé.

Csodálatosan fogadnak bennünket, olyan jó szívvel, mint amilyen minden sokat szenvedett emberben lakozik. Az egyik hálószobát Guittou berendezi hármunknak, habozás nélkül elszállásol magánál. Csupán Röfi malacával vagyunk gondban, de Röfi erősködik, hogy a malac nem rondítja össze a házat, mert magától kimegy a dolgára.

Guittou megadja magát: