XI.

Akkoriban, mikor az itt leírt esemény lejátszódott, nem voltak a határszéli községekben semmiféle vámosok vagy lovas ellenőrök: fenyegető rémségei vállalkozó kedvű embereknek, s ezért mindenki azt szállíthatott, amit éppen akart. Ha valaki mégis kutatott vagy áru-vizsgálatot tartott, többnyire a maga jókedvéből cselekedte, különösen, ha a szemnek kedves holmik voltak a szekéren s ha a kutatónak elég súlyos keze is volt hozzá. De a téglát meg nem kívánhatta senki s akadálytalanul megérkezett a város főkapujához. Bulba a szoros ketrecben semmi mást nem hallott, csak a zajt s a szekeresek kiabálását.

Jankel meg-megzökkent portól lepett, kurta lován s nehány kanyarodó után befordult egy sötét, szűk mellékutcába. Piszkos-utcának, de Zsidó-utcának is hívták, mert el lehetett mondani, hogy ott lakott Varsónak szinte valamennyi zsidaja. Ez az utca rendkívül hasonlított egy hátulsó udvar kifelé fordított belsejéhez. A napfény, úgy látszik, sosem sütött ide. A teljesen megfeketült kis faházak, melyeknek az ablakából tömérdek rúd nyúlt ki, csak növelték az utca homályát. Csak itt-ott vöröslött köztük egy-egy téglából rakott fal, de az is egészen megfeketült néhol.

Csak néha fénylett meg egy fehérre meszelt felső faldarab az odatűző sugárban, szemnek elviselhetetlen fehérséggel. Volt ott mindenféle, ami szemet sérthet: kürtő, rongy, krumplihéj, kihajigált összetörött dézsák. Ami használhatatlan volt, kidobálták az utcára, minden módot megadva az arra haladóknak, hogy valamennyi érzéküket foglalkoztassa ez a szenny. Ha lovasember jött, majdnem elérte kezével az utcán keresztül egyik házból a másikba átnyúló rudakat, melyeken zsidó harisnyák, kurta nadrágok és füstölt libák lógtak. Néha egy-egy sötét gyöngysorral díszített, csinosarcú zsidónő nézett ki rozzant ablakocskán. Piszkos, rongyos, göndörhajú zsidógyerekek kiabáltak s hemperegtek a szemétben. Egy veres zsidó, akinek olyan szeplős volt az arca, mint a verébtojás, kitekintett az ablakon, rögtön szót váltott Jankellel az ő fura zsidó nyelvén s Jankel mindjárt betért az udvarba. Jött az utcán egy másik zsidó is, megállt beszélgető társnak, s mikor Bulba végre kimászhatott a sok tégla közül, három zsidót látott, akik nagy hevesen beszélgettek.

Jankel odafordult hozzá_és azt mondta, hogy megtesznek mindent; Osztap a városi börtönben

ül s noha nagyon nehéz lesz megegyezni az őreivel, azt reméli, hogy a találkozás dolgát el tudja intézni.

Bulba bement a szobába a három zsidóval. A zsidók a maguk érthetetlen nyelvén újrakezdték a beszédet. Tarasz mindegyiket jól szemügyre vette. Úgy látszik, valami erősen hatott rá: érdes és közömbös arcán a reménykedés emésztő lángja gyúlt ki - az a remény, mely az embert a kétségesés legvégső fokán látogatja meg; öreg szíve hevesen dobogott, mint a fiatal szív.

- Ezt hallgassátok meg, zsidók! - szólalt meg s valami rajongás fűtötte a hangját. - Ti meg tudtok tenni mindent a világon; amit el akartok érni, még a tenger-fenékből is kiásnátok ; a közmondás is azt mondja, hogy a zsidó magát is meglopja, hogyha lopni akar. Szabadítsátok ki az én Osztapomat. Adjatok rá módot, hogy a sátáni kezekből menekülni tudjon. Látjátok, ennek az embernek ötezer tallért ígértem - megpótolom még annyival. Amennyi drága kupám és földbe ásott aranyam van, a házamat, az utolsó gúnyámat is nektek adom s egyezséget kötök egész életemre, hogy amit még háborúban zsákmányolok, mind megfelezem veletek.

- Lehetetlen, kedves uram, lehetetlen -mondta Jankel felsóhajtva.

- Nem, nem, lehetetlen! - kiáltotta a másik zsidó is.

És a három zsidó "most egymásra nézett.

- És ha mégis megpróbálnék? - szólta most a harmadik s félénken ránézett a másik kettőre: - Hátha megsegít az isten?

Németül beszéltek mind a hárman. Bulba, bárhogy hegyezte is fülét, semmit sem értett belőle; csak egy sűrűn ismétlődő szót hallott: Mardohaj, több semmit.

- Nagyúr, idehallgass! - mondta Jankel. - Meg kell, hogy beszéljük egy olyan emberrel, amilyen még nem volt ezen a világon. U, u! olyan bölcs ember az, mint Salamon, s ha ő nem tud valamit megtenni, nem tudja megtenni senki a föld hátán. Te maradj, itt a kulcs, ne eressz be senkit.

Ezzel a zsidók kimentek az utcára.

Tarasz bezárta az ajtót s a kis ablakon át kinézett a piszkos Zsidó-utcára. A három zsidó megállt az utca közepén: meglehetős szenvedélyes hangon beszélgettek. Hamarosan negyedik is csatlakozott a csoporthoz, aztán ötödik is. Újra hallotta az ismétlődő szót: Mardohaj, Mardohaj.

A zsidók folyton az utca egyik pontja felé néztek; végül az utca legvégén egy hitvány ház előtt megjelent egy Zsidó cipőbe bujtatott lába s megvillant egy kurta-kaftán szárnya. Ó, Mardohaj, Mardohaj! - kiáltotta mind az öt zsidó egyszerre. Egy szikár, Jankelnél valamivel alacsonyabb, de sokkal ráncosabb zsidó közeledett a türelmetlen csoporthoz, feltűnő volt a hatalmas felsőajka. Egyszerre mind az öt, egymásba kaszáló szóval, elkezdett hadarni, közben Mardohaj néhányszor a kis ablak felé nézett s Tarasz kitalálta, hogy róla- beszélnek. Mardohaj legyintett, figyelt, belevágott a szavukba, sűrűn félreköpött s megemelve kaftánszárnyát, zsebébe nyúlt s kivett valami kis csörgőt, s míg kivette, kilátszott a hitvány nadrágszára.

A végén a zsidók olyan lármát csaptak, hogy őrtálló társuknak csendre kellett intenie őket s Tarasz is a biztonságát már félteni kezdte, de megnyugodott, mert arra gondolt, hogy a zsidók csak az utcán tudnak tanácskozni s hogy a nyelvüket még az ördög sem érti.

Két perc mulva mind a hatan befordultak a szobába. Mardohaj Taraszhoz lépett, vállára ütött s ezt mondta:

- Ha mi és az isten valamit akarunk, meg is lesz, aminek meg kell lenni.

Tarasz ránézett erre a Salamonra, amilyen még a világon nem volt és egy kicsit reménykedni kezdett. Külseje valóban némi bizalmat ébresztett. Felső ajka valósággal ijesztő volt, bizonyosan külső okból vastagodott úgy meg. Ennek a bölcs Salamonnak csak tizenöt szőrszála volt a "szakállában s az is mind a baloldalon. Annyi ütés hagyott nyomot a Salamon arcán - merészségéért kapta mind - hogy bizonyosan rég nem tartotta számon s megszokta, hogy anyajegynek nézze.

Azután Mardohaj kiment társaival, akik tele voltak nagy bölcsességének a csodálatával. Bulba egyedül maradt. Különös lelkiállapotban volt, amilyenben eddig soha: most először volt nyugtalan életében. Lázas izgatottság fogta el a lelkét. Nem az volt, aki régen: hajlíthatatlan, megingathatatlan, erős, mint a tölgyfa; kicsinyhitű, roskadt ember volt most. Összerezzent minden zörrenésre, minden új zsidó láttára, akinek a körvonala felbukkant az utca-végen. Ilyen állapotban telt el egész napja; nem evett, nem ivott s az utcára néző kis ablakról egy órára sem vette le a szemét.

Végre este későn megjelent Mardohaj és Jankel. Tarasznak összeszorult a szíve.

- No, mi az? Sikerült? - kérdezte egy vad ló nyugtalanságával.

De még mielőtt a zsidók bátorságot gyűjtöttek a felelethez, Tarasz észrevette, hogy Mardohajnak hiányzik a hátulsó tincse, mely piszkosan ugyan, de mindig göndören kunkorodott ki a sapkája alól. Látszott rajta, hogy valamit mondani szeretne, de olyan zagyva beszéd volt, hogy abból Tarasz egy kukkot sem értett. Jankel is sűrűn emelte szájához a kezét, mintha hűléstől szenvedne.

- Ó, kedves nagyságos uram! - szólalt meg Jankel. - Most egészen lehetetlen! Bizony isten, lehetetlen! Olyan gonosz nép -ez, megérdemli, hogy az ember a fejére köpjön. Mardohaj is mondja. Mardohaj olyat tett, amilyent még ember nem tett a világon, de isten nem akarta, hogy sikerüljön. Három, ezer katonával vették körül s holnap reggel kivégezik őket.

Tarasz a szemükbe nézett a zsidóknak, de már türelmetlenség és harag nélkül.

- De ha nagyságod szeretné látni, holnap korán kell indulni, még mielőtt a nap felkel. Az őrök beleegyeztek és a leventara5 is megígérte. De ne legyen ő a másvilágon boldog, áj, váj!

Micsoda kapzsi népség ez! Még közöttünk sincs ilyen: ötven tallért adtam mindegyiknek, a leventaruknak pedig ...

- Jól van. Vezess oda hozzá! - mondta Tarasz határozottsággal s visszatért lelkébe minden szilárdsága.

Jankel tanácsára beleegyezett, hogy felöltözzék külföldi grófnak, aki Németországból jött, az előrelátó zsidó idejében megszerezte a szükséges öltözetet. Jött az éjjel. A házigazdájuk, az a szeplősképű, veres zsidó gyékénnyel betakart, lapos matracot cipelt be s Bulbának a padon abból vetett ágyat. Jankel ugyanilyen matracra feküdt le a padlón, az a veres zsidó megivott egy pohár lélekerősítőt, ledobta a kurta-kaftánt s harisnyában és cipőben - olyan csirke-formája volt - belebujt feleségével valami szekrényszerű alkotmányba. Két kis zsidó-gyermek, mint két kis házőrző kutya, a szekrény mellé feküdt le a padlóra.

De Tarasz nem aludt, mozdulatlanul ült s ujjaival csendesen dobolt az asztal lapján; szájában volt a pipája és úgy eregette a füstöt, hogy a zsidó tüsszentett álmában s befordult a paplan alá orral. Alig jelent meg a hajnalt hirdető első derengés künn az égen, már meglökte a lábával Jankelt.

- Kelj fel, zsidó, add ide a grófi ruhát.

Felöltözött egy perc alatt, a bajszát és szemöldökét megfestette feketére, sötétszínű sapkát tett fel - legmeghittebb kozákjai közül sem ismert volna rá senki. Alig látszott többnek harmincöt évesnél. Az egészség színe piroslott orcáján és a forradások csak parancsolóbbá tették arckifejezését. Az arannyal hímzett ruha nagyon illett neki.

Még aludtak az utcák. Egyetlen kosaras árus sem tűnt fel még a városban. Bulba s Jankel olyan épület elé ért, mely olyan volt, mint egy ülő kócsag. Alacsony, hatalmas, megfeketült széles épület volt; gólyanyakhoz hasonlító, hosszú, keskeny torony nyúlt ki az egyik végéből. Ez a nagy épület sok mindenre szolgált: benne voltak a kaszárnyák, a tömlöc, sőt a büntetőbíróság is.

Utasaink betértek a kapun s egy tágas teremben vagy talán fedett udvarban találták magukat. Körülbelül ezer ember aludt itt most egymás mellett. Szemben velük alacsony ajtó nyílt, az ajtónál két strázsa ült és valamit játszott; egyik a másiknak két ujjal a tenyerébe ütött, ennyi volt a játék. Alig is figyeltek a két érkezőre s csak akkor fordultak fejükkel feléjük, mikor Jankel így szólt.:

- Mi vagyunk, halljátok, uraim: mi vagyunk.

- Beléphettek - szólt oda az egyik. Egyik kezével az ajtót nyitotta ki, másikat odatartotta ütésre társának.

Beléptek egy szűk és sötét folyosóra, az ugyanolyan terembe vezetett, felül apró ablakai voltak a teremnek.

- Állj, ki vagy? - kiáltották rájuk többen s Tarasz sok hajdút látott teljes fegyverzetben. Parancsunk van, hogy senkit be ne eresszünk.

- Mi vagyunk itt! - kiáltotta Jankel. Bizony isten, méltóságos uraim, mi vagyunk!

De senki sem hallgatott rá. Szerencsére ebben a pillanatban odalépett egy pocakos, aki minden jel szerint parancsnoknak látszott, már csak azért is, mert erősebben káromkodott.

- Jó uram, mi vagyunk, hiszen ismer minket, és itt a gróf úr is, meg fogja hálálni.

- Eresszétek be, láncos-lobogós teringette! De utánuk többet egyetlenegyet se! A szablyáját pedig le ne kösse egy se és a padlón el ne tehénkedjék ...

Az ékesen szóló. parancs folytatását, utasaink már nem hallották. - Mi vagyunk... én vagyok... az én embereim - mondta Jankel, amint eggyel-eggyel találkozott.

- Lehetne most? - kérdezte az egyik strázsát, mikor végre a folyosó legvégére értek.

- Lehet, csak azt nem tudom, hogy bebocsátnak-e titeket, magába a tömlöcbe is. Jan most nincs itt, más őr van a helyén - felelte a strázsa.

- Áj, áj! - sopánkodott Jankel. - Rosszul van ez, kedves nagyságos úr!

- Vezess! - szólt makacsul Tarasz.

A zsidó engedelmeskedett. A földalatti ajtónál, mely hegyes csúcsban végződött, hajdú állott, háromágú volt a bajsza. Egyik ága hátrafelé, a másik meg előre állt, a harmadik lefelé nyúlt s ezért nagyon hasonlított kandúrhoz a képe.

A zsidó földig meggörnyedt s szinte oldalt dőlve közeledett hozzá.

- Nagyméltóságú uram! Nagyméltóságú uram !

- Nekem mondod ezt, te zsidó?

- Nagyméltóságodnak mondom.

- Hm ... Pedig hát csak egyszerű hajdú volnék - szólt a háromágú bajszos megcsillanó szemmel.

- Pedig bizony isten, azt hittem, hogy magát a vojvodát látom. Áj ... áj... - s közben a zsidó csavargatta fejét s ujjait szétterpesztette. - Áj, áj, milyen tekintélyes külseje van! Nem lehet más, mint ezredes: isten bizony, egészen az! Csak egy ujjnyival kell megpótolni s tisztára ezredes! Fel kellene ültetni, nagyuram, egy jó fürge lóra, mely repül, mint a légy - hogy megmustrálná az ezredeket róla!

- A hajdú a bajsza alsó szárát végigsimította s a két szeme most már ragyogott egészen.

- Pompás ember a katona! - folytatta a zsidó - uram isten, milyen gyönyörűszép! Zsinórkák, gombocskák ... ragyog tőlük, mint a naptól, s a leányok, mihelyt megpillantják a katonát ...

A zsidó a fejét megint csavargatta.

A hajdú megpödörte a bajsza felső szárát s lónyerítéshez hasonló hang jött ki a foga közül.

- Nagyúr, kérem, tegyen meg egy szívességet! - könyörgött a Zsidó. - Látja, eljött ez a herceg idegen országból, hogy kozákot lásson. Nem látta még soha életében, milyen a kozák nép.

Külföldi grófok és bárók megjelenése meglehetősen megszokott volt Lengyelországban; sokszor csak a kíváncsiság sarkantyúzta őket, hogy megnézzék Európának ezt a félig ázsiainak mondható szegletét. Moszkoviát és Ukrajnát ők már ázsiai földnek tekintették. Ezért hát a hajdú, meghajolva meglehetős mélyen, illőnek tartotta, hogy néhány szót őmaga is szóljon.

- Nem tudom, főmagasságod, mért akarja ezeket megnézni. Kutyák ezek, nem emberek. A hitük is csak olyan hit, hogy nem becsüli meg senki. - Hazudsz, ördögfattya! - kiáltotta Bulba. - Te maga-d vagy kutya! Hogy mersz olyant mondani, hogy nem becsülik a hitünket? A ti eretnek hitetek, az nem érdemel becsülést!

- Ehe! - szólt erre a hajdú. - Most már tudom, ki vagy, pajtás; azok közül való vagy te, akik itt benn ülnek. Várj csak, ideszólítom a többi strázsát.

Tarasz most- már látta vigyázatlanságát, de makacssága s haragja meggátolták abban, hogy hibája jóvátételére gondoljon. Szerencsére Jankel még abban a pillanatban közbelépett.

- Nagyméltóságú uram, hogy lehessen az, hogy a gróf kozák legyen? Ha kozák volna, honnan kapott volna ilyen ruhát s ilyen grófi külsőt?

- Hitesd el magaddal! ... - és a hajdú már-már kitátotta széles száját, hogy kiáltson.

- Hallgasson, királyi felség! Hallgasson az isten szerelmére! - kiáltotta Jankel. - Hallgasson, mi úgy megfizetünk, ha hallgat, hogy olyat nem látott: két aranytallért kap tőlünk.

- Ehs! Csak két tallért! Mi nekem két tallér! Két tallért adok a borbélynak, ha csak a szakállam felét leborotválja. Száz tallért adj, zsidó! és a hajdú most a bajsza felső szárát sodorta meg. - Ha pedig nem adsz száz tallért, azonnal kiáltok!

- Minek az a sok pénz? - kérdezte búsan a zsidó s belesápadt. Kioldotta a bőrzacskót s szerencséje volt, hogy nem volt több a zacskójában s hogy a hajdú száznál tovább nem tudott számolni.

- Menjünk innen minél előbb, nagyságos úr! Látja, milyen gonosz nép ez! - mondta Jankel, mikor látta, hogy a hajdú számolgatja kezében a tallérokat, mintha sajnálná, hogy miért nem kért többet.

- Hát te, ördögadta hajdú - mondta Bulba - a tallérokat elvetted, de a kozákokat megmutatni nem akarod? Ha egyszer megkaptad a pénzt, nincsen jogod megtagadni!

- Menjetek innen az ördögbe! Menjetek! Mert ha nem, azonnal jelt adok s titeket itt ... Mondom: szedjétek a lábatokat, minél szaporábban!

- Nagyságos úr! menjünk, menjünk! Bizony isten, menjünk! Fogja meg az átok! Olyan álmot lásson, amitől kiköp az ember - kiáltotta szegény Jankel.

Bulba lehajtott fejjel, lassan megfordult és visszafelé indult. Szemrehányó szavakkal ment a nyomában Jankel, akit rágott a búbánat, ha az ingyen elpocsékolt tallérokra gondolt.

- Miért kellett úgy felindulni? Hadd szitkozódjék a kutya. Ez már olyanfajta népség, nem tud ez meglenni szitkozódás nélkül. Ó jaj, milyen szerencsét ad isten az ilyen embernek! Száz tallért kapott csak azért, mert elzavart minket! A magunkfajtának kitépdesik a pájeszét s úgy elrútítják a képét, rá sem lehet nézni, de nem ad senki száz tallért. Édes jó istenem! Könyörülő isten!

De Bulbára ez a kudarc sokkal erősebben hatott. Látni lehetett ezt a szemében égő, megemésztő tűzről.

- Induljunk! - mondta hirtelen s mintha megrázkódott volna. - Menjünk a piacra. Én látni akarom, hogy miként kínozzák.

- Oj, nagyságos uram, miért mennénk oda! Ezzel mi már nem segítünk rajta.

- Induljunk! -. mondta makacsul Bulba, és a zsidó, mint egy dajka, sóhajtozva támolygott utána.

A piacteret, ahol a kivégzésnek végbe kellett menni, nem volt nehéz megtalálni: mindenfelől csődült a nép oda. Abban az eldurvult korban az volt nemcsak a csőcseléknek, hanem a magasabb osztályoknak is egyik legérdekesebb látványossága. A legistenesebb öreg nénikék, a legijedősebb lányok és asszonyok, akik egész éjjel véres testekről álmodtak utána s álmukban olyan hangosan kiabáltak, ahogy részeg huszár szokott, el nem mulasztották volna ezt a kíváncsiságukat csiklandó alkalmat.

- Ó, milyen kínszenvedések! - sikoltoztak sokan hisztérikus lázban s eltakarták a szemüket és félrefordultak; de azért sokszor sokáig nem mozdultak onnan. Voltak, akik úgy álltak ott tátott szájjal és kinyujtott karral, mintha társaik fejére készülnének felugrani, hogy jobban lássanak. A sok keskeny, kicsi, közönséges fej közül egy mészáros nyujtotta ki vaskos fejét, a szakértő szemével nézte végig az egész aktust s kurta szavakkal társalgott egy fegyverkováccsal, kit komájának szólított, mert ünnepnapokon együtt itták le magukat a kocsmában.

Voltak, akik hevesen vitáztak, s voltak, akik fogadtak is pénzben, de a nagy többség olyanokból állt, akik úgy nézik az egész világot s mindazt,- ami benne történik, hogy közben az orrukat

piszkálgatják. Egészen elől, a nagybajszúak mellett, akik a városi őrséget alkották, egy fiatal nemes állott, legalább is annak látszott, katonaruhában; bizonyosan mindent magára szedett,

ami ruhája volt s csak egy szakadt ing meg egy pár ócska csizma maradt lakásában. Két láncocska függött egymáson a nyakán valami tallérral. Ott állt a szeretőjével, Juziszjával s állandóan körülnézett, nehogy valaki bepiszkolja Juziszja szép selyemruháját. Már mindent elmagyarázott neki, igazán nem volt már semmi hozzátenni való.

- Látod, Juziszja lelkem - mondta neki ez az egész népség, akit itt látsz, azért jött, hogy végignézze a gonoszok kivégzését. Az meg, akit ott látsz, lelkem, akinek bárd van kezében s egyéb szerszám, az a hóhér, az végzi ki őket. Ha kerékbe kezdi tömi s egyéb módon is kínozza, akkor az a gonosz él még; de ha lecsapja a fejét, akkor rögtön meghal, lelkem. Előbb még kiabál és mozgolódik, de mihelyt fejét lecsapják, akkor már sem kiabálni, sem enni, sem inni nem tud többet, mert már nem lesz feje, lelkem.

S Juziszja hallgatta a szót borzongással és kíváncsisággal. A házak fedelét ellepte a népség. Tetőablakokon furcsa bajszos pofák bámultak ki főkötőhöz hasonlító fejrevalókban. Fenn az erkélyeken baldachinok alatt a mágnások ültek. Cukorfehéren ragyogó, mosolygó kisasszony formás kicsi keze fogta a korlátot. Tagbaszakadt méltóságos urak komoly képpel figyelték a látványt. Tündöklő ruhájú szolga hátravetett kabátujjal mindenféle ennivalót s innivalót hozott. Néha egy-egy kökényszemű, huncut leány megfogta a süteményét és gyümölcsét ragyogó kacsóval s a nép közé dobta. Éhes vitézek serege tartotta oda sapkáját s egy magas nemesúr, aki a tömegből fejjel kimagaslott - megbarnult aranyzsinóros, kopott piros köntöst viselt - két hosszú karja segítségével elsőnek fogta ki a csemegét. Megcsókolta az elkapott zsákmányt, a szívéhez szorította s úgy tette szájába. Az egyik erkélyen arany kalitkában sólyommadár függött és az is néző volt: figyelte a népet félrehajtott csőrrel és megemelt lábbal.

De a tömeg hirtelen megzajdult s mindenfelől hallani lehetett:

- Itt hozzák a kozákokat! Hozzák!

Jöttek, fedetlen fejükről hosszú üstök csüngött; megnőtt a szakálluk. Nem szepegve jöttek, nem is komor arccal, hanem valami nyugalmas büszkeséggel jöttek. Drága szövetekből szabott öltözetük megviselt volt rajtuk s ócska rongyként lógott róluk; nem néztek a népre és meg sem hajoltak. Legelöl Osztap jött.

Mit érzett az öreg Tarasz, mikor Osztapját meglátta? Mi volt akkor a szívében? Csak nézte a sokaságból s egyetlenegy mozdulatát el nem szalasztotta volna.

Már a vesztőhelyhez közeledtek. Osztap ott megállott. Neki kellett kiüriteni legelsőnek a keserű kelyhet. Társaira nézett, magasra emelte kezét s erős hangon így szólt:

- Adja isten, hogy ezek az eretnekek s becstelenek, akik most itt állnak, jó keresztények kínjának egy hangját se hallják; hogy ne legyen miközöttünk, aki szól egy szót is.

Azután a vérpad mellé lépett.

- Jól van, fiam, jól van! - mondta Bulba halkan, ősz fejét lehajtva.

Ócska rongyait a hóhér leszaggatta róla; két kezét, két lábát egy agyafúrtan megácsolt kínpadhoz kötözték, és... Nem zavarjuk meg az olvasó érzéseit a pokoli kínok részletezésével, égnek meredezne tőlük minden hajaszála. Abból a zord és vad századból születtek ezek a kínzások, melyben csupa haditettől lett véres az emberélet s megkeményedett a lélek, mert nem érzett emberiességet. Hiába keltek ki némelyek, egynéhány kivételes alakja a kornak, ez ellen az irtóztató büntető mód ellen. Hiába mondta a király s nem egy felvilágosodott gondolkozású s érzésű lovag, hogy az ilyen kegyetlen büntetés a kozák népet csak bosszúra ingerli. A király hatalma és az értelmesek véleménye nem érvényesülhetett az ország főurainak rendet nem ismerő, hetyke akaratával szemben, akik meggondolatlanságukkal és minden előrelátás érthetetlenül nagyfokú hiányával, gyermekes önzéssel s haszontalan kevélységgel szejmüket36 a kormányozás szatírájává változtatták.

Osztap úgy viselt el minden kínt s gyötrelmet, mint egy titán. Sem egy kiáltását, sem egy nyöszörgését nem hallotta senki, még akkor sem, mikor már elkezdték törni kezecsontját s lábacsontját s mikor a dermedt tömegben a legtávolabb állók is hallották a törő csontok rettenetes ropogását és a kisasszonyok szemüket elfordították - még csak egy gyenge sóhajtás sem tépődött ki belőle s meg sem remegett az arca.

Tarasz ott állt a tömegben lehorgasztott fejjel, de felemelte a szemét büszkén s helyeslőn csak ennyit mondott:

- Jól van, fiam, jól van!

De mikor Osztapra a végső halálos gyötrelmeket mérték, mintha a fiú ereje összecsuklott volna. Körülhordozta a szemét: úristen, csupa idegen, ismeretlen arc! Bár csak egy volna most jelen a hozzátartozók közül, most, amikor meghal! Ó nem zokogást szeretne hallani, gyenge édesanyja kétségbeesését vagy haját tépdeső s fehér mellét verő párja őrült jajveszékelését; csak a kemény férfit szeretné most látni, aki a halál küszöbén okos szóval erősítni s vigasztalni tudná. Összeroppant az ereje s felkiáltott lelki elesettségében: - Hol vagy, apám? Hallod?

- Hallom! - kondult egy hang a megdermedt csendben és sokezer ember megrezzent a szóra. Lovas katonaság nyargalt elő, hogy a néptömeget alaposan átkutassa. Jankel holtsápadt lett s mikor a lovasok már eltávolodtak tőle, rémült képpel visszafordult, hogy Taraszra nézzen. De Tarasz nem állt mellette, nyomtalanul eltűnt.