V.

Nemsokára az egész délnyugati lengyel földön végigborzongott a rémület. Mindenfelé száguldva ment a hír: Itt a kozák! Jönnek a kozákok!

Futott, aki futni tudott. Mindenki meglódult s menekült ebben a zavaros és hihetetlenül kalandos időben, amikor nem épült sem végvár, sem erősség, csak szalmafedeles kunyhót rakott magának az ember találomra s kis időre. Minek vesztegessek reá munkát s pénzt, gondolta, mikor betör a tatárság s úgyis lerombolja? Megriadt mindenki: egyik az ökröt s az ekét elcserélte lóval és fegyverrel s elment hadakozni; a másik búvóhelyet keresett, marháját is elhajtotta s amit tudott, elvitte magával. Amerre vonultak, olyanok is akadtak, akik a vendéget (ha meddő kísérlet volt is) fegyverrel fogadták; sokkal többen. voltak, akik jóelőre futva menekültek. Tudták mind, hogy nem tréfadolog kikötni ezzel az örökös harcokban edződött hadnéppel, melyet zaporozsei kozák hadnak hívtak, mert bár szabados és rendetlen lehetett, megfontolt fegyelem magját rejtette magában harcok idejében.

A lovasok sokat nem raktak a lóra és nem is hajszolták, a gyalogosok is mértéket tartottak a szekerek mögött, és az egész hadnép csak éjjel menetelt, mindig pihent nappal, s pusztát, lakatlan helyeket és erdőt választott ki pihenésre. Ilyen akkor sok volt. Kémeket és hírszerzőket küldtek ki előre, hogy megtudakolják és kipuhatolják: milyen ott a helyzet. Sűrűn megesett, hogy olyan helyen dobbantak be, ahol őket legkevésbbé várták s búcsúzhatott az élettől mindenki, akit ott leltek.

Tűz emésztette! meg a falvakat; a lovat, a barmot, ha nem hajtották el a hadsereg után, ott helyben leölték: néha úgy tetszett, hogy inkább lakmároznak, semmint hadakoznak. Égnek meredne ma minden hajunk szála, ha hallanék annak a félvad kornak a kegyetlen tetteit, melyeket; a kozákok mindenfelé véghezvittek. Csecsemőket öltek, nők mellét levágták; akit szabadon engedtek, lábfejétől térdig a bőrét lenyúzták - szóval súlyos pénzzel fizették vissza a régi adósságot. Egyik kolostornak az apámra meghallotta, hogy már közelednek; elküldött két barátot s meg: üzente nekik, hogy nem úgy viselkednek, ahogy illik; mert a zaporozseiek és a kormány egyezséget kötöttek s ők most: megszegik a királlyal szemlesen vállalt kötelezettséget s azonkívül eljárásuk a népjogot alapjában sérti.

- Mondd meg annak a püspöknek - felelte a kosevoj - az én nevemben és valamennyi zaporozsei nevében, hogy semmit se féljen. A kozákok éppen csak egy kicsi tüzet lobbantanak, hogy aztán pipára gyujtsanak a lángján.

És nemsokára pusztító lángok csaptak fel a fenséges apátságból s a hatalmas gótikus ablakok szigorú szemmel néztek ki a terjedező tűz lánghullámai közül. Menekülő barátok, zsidók, nők tömegei lepték el egyszerre azokat a városokat, ahol bízni lehetett a helyi katonaság és polgárőrség erejében.

Az a pár ezrednyi segítség, amit a kormány néha küldött, többnyire későn jött; vagy nem is akadtak rájuk, vagy pedig féltükben hátat fordítottak az első összecsapásban és elinaltak könnyűlábú paripákon. Az is megtörtént, hogy több királyi vezér, aki addig diadalmaskodott minden ütközetben, elhatározta, hogy összefogja az erőket és szembeszáll a kozákkal. Elsősorban a fiatal kozákok próbálták ki ilyenkor az erejüket, akik idegenkedtek rablástól, kapzsiságtól, gyenge ellenségtől s lobogtak a vágytól, hogy harcban tűnjenek ki az öregek előtt s egyes-viadalban mérkőzzenek meg a fürge, kérkedő polyákkal, aki kevélyen feszített délceg paripáján s katonaköpenyegének hátravetett ujja lobogott a szélben.

Jó mulatság volt ez a tanulás! Sokan szereztek már benne lószerszámot, ékes kardot, fegyvert. Csak most tollasodott sok madárfióka már egy hónap alatt megférfiasodott s teljesen újjászületett és harcossá érett. Az arcuk vonása, melyben fiatalos puhaság volt eddig, marcona s kemény lett.

És az öreg Tarasz gyönyörködve látta, hogy az ő két fia ott van a legelső vitézek sorában. Úgy látszik, Osztapról már születésekor meg volt írva, hogy a hadi élet s kemény hadi tettek nehéz útját járja. Nem vesztette el a fejét s nem zavarta meg soha semilyen körülmény, hidegvére szinte természetes sem volt huszonkét esztendős fiatalemberben. Szempillantás alatt minden veszedelmet felmért s a hadihelyzetet átfogta egészen. Rögtön megtalálta módját, hogy a veszedelem elől hogy tudjon kitérni, de úgy térjen ki, hogy később annál biztosabban fölébe kerüljön. Mozdulataiból már kiütközött a kipróbált magabiztosság, s a jövendő vezér izmosodó tehetségét nem lehetett meg nem látni rajta. Testéből erő sugárzott s vitézi képességei már elérték az oroszlán erejének nagy méretét benne.

- Aj, milyen jó vezér lesz egyszer belőle! - szólt az öreg Tarasz. - Bizony, jó vezér lesz, olyan, hogy az apját is lepipálja!

Andrij elmerülve gyönyörködött a puskagolyók s a kardok varázslatos zenéjében. Nem ismerte a fontolgatást, a számítgatást, a magunk és mások erejének felmérését jóelőre. Neki az ütközet vad elragadtatás, részegítő láz volt. Lakodalmas ünnep volt a perc, amikor megforrósul az ember feje, szeme előtt cikázva villog s összekavarodik minden, emberfejek hullnak, lovak nagy döngéssel a földön elzuhannak, ő pedig csak száguld megmámorosodva, golyósüvítésben, kard-csörömpölésben, forró lobogással, mindenfelé csapást osztogatva, csapást nem érve. Sokszor csak elámult az öreg Tarasz, mikor látta, hogy Andrij, akit csak lobbanó szertelensége sarkantyúzott, olyan kalandra ragadtatta magát, amilyent józan és hidegvérű ember mindig került volna, s őrült lendülettel olyan csoda-dolgot művelt, amin sokszor-próbált öregek is csak elálmélkodtak. Csodálta az öreg Tarasz s így szólt:

- Ez is jó vitéz - csak az ellenség soha el ne fogja! Jól verekszik! Nem Osztap, de ő is, ő is jól verekszik!

Elhatározta a sereg, hogy egyenesen Dubno városa ellen indul. A hírek úgy szóltak, hogy sok kincse van és gazdag lakossága. Másfél napig mentek s megjelentek Dubno előtt.

A lakosság elhatározta, hogy utolsó leheletéig védekezik s inkább elpusztul a tereken, utcákon, háza küszöbénél, semhogy beengedje a zaporozsei kozákot a házba. Magas földsánc futott a város körül; ahol a sánc alacsonyabb volt, ott kőfal vagy ház magasodott ágyú mellvédjének, vagy tölgyfakaró-kerítés. Erős volt az őrség s átérezte feladata teljes komolyságát.

A zaporozseiek megrohamozták a sáncot heves lendülettel, de a védősereg erős kartácstűzzel fogadta. Úgy látszik, a városi polgárok sem várták a támadást ölükbe tett kézzel, hanem seregestől kiálltak a várost védő sáncra. Szemükben látni lehetett a kétségbeesett ellenállás elszántságát; még az asszonyok is segíteni mentek s a kozák fejekre kő, hordó, fazék és forró szurok omlott, homok is zsákszámra, s attól megvakultak.

A kozákok nem szerettek várral bajoskodni, az ostromlás nem volt mesterségük. A kosevoj elvonulást rendelt:

- Nem baj, testvéreim, kozák urak, most visszavonulunk. De tisztátalan tatár legyek, nem pedig keresztény, ha egyet is kiengedünk a városból. Dögöljenek meg a kutyák, mind egy szálig, éhen!

Visszavonult a had, de körülfogta az egész várost s mert nem tudta, mihez fogjon, pusztítani kezdte a környéket. Felperzselte a szomszédos helységeket, be nem hordott búzakalangyákat, behajtotta a lócsordát a vetésbe, mely sarlót még nem látott, oda, ahol - mintha kihívnák a sorsot - ringatóztak a kövér kalászok: a földműves munkáját abban az esztendőben bőséggel jutalmazó termés. A városból rémülettel látták, hogyan semmisül meg minden, ami élelemmel láthatta volna el őket.

Azalatt meg a kozákok tyelegákból két sort húztak a város körül s akárcsak a Szjecsben, ott letelepültek szállásokra szétoszolva, pipáltak, zsákmányolt puskákat cseréltek, bakugrást, páros vagy páratlant játszottak s vigyázták a várost gyilkos hideg- , vérrel. Éjszakára tábortüzeket gyújtottak. A szakácsok kását főztek mindegyik szállásnak hatalmas rézkatlanokban. Hajnalig égő tüzeknél éber őrség állott.

De hamarosan unni kezdték a kozákok a tétlenséget s különösen a józanságot, melyet harci kalandozás nem tett tűrhetőbbé. A kosevoj dupla pálinka-porciót rendelt, ami hébe-hóba hadban is megesett, mikor nem volt komoly hadi vállalkozás vagy előnyomulás. A fiataloknak s különösen Tarasz Bulba két, fiának nem ízlett az ilyen élet. Andrij szemmel-láthatóan unatkozott.

- Meggondolatlan fej - mondta neki Tarasz. - Tűrj, kozák, tűrj - hetman leszel! Nem az a jó vitéz, aki ha veszély van, nem veszti el a bátorságát, hanem az, aki a harcok szüneteiben sem unatkozik, aki mindent kibír és mindvégig kitart, körömszakadtáig.

De a hevesvérű ifjú nem érezhet úgy, mint az öregebb ember. Más a természete és más szemmel nézi ugyanazt a dolgot.

Közben odaért a Tarasz serege is Tovkacs vezérlete alatt; velük volt a két eszaul, az íródeák s más haditisztet viselők is. Több, mint négyezren voltak a kozákok. Köztük önkéntes is akadt feles számmal, akik jókedvükből álltak be a hadba, hívogatás nélkül, mihelyt meghallották, milyen ügyről van szó.

Az eszaulok elhozták Tarasz fiainak öreg édesanyjuk áldását s egy-egy ciprusfából faragott szentképet, ezek a kievi Mezsigorszk-kolostorból valók voltak. Nyakukba akasztották a szentképet mind a ketten és elgondolkoztak: öreg édesanyjuk jutott az eszükbe. Mit mond, mit jövendöl nekik ez az áldás? Azt" mondja-e, hogy győznek az ellenségükön s a szülőföldjükre vígan hazatérnek zsákmánnyal és dicsőséggel s örök hírüket majd bandurás énekli? Vagy pedig... De a jövendőjét senki sem tudhatja; úgy lebeg előttünk, mint az őszi köd, mely felszáll a mocsárból. Ész nélkül szálldosnak benne fel s alá íveket rajzoló szárnnyal a madarak és nem ismerik fel egymást, a galamb az ölyvet, az ölyv a galambot, és egyik sem tudja: távol jár-e a haláltól vagy közel jár hozzá szárnya.

Osztap már megtalálta foglalkozását s rég elment a szállás kozákjai közé; Andrij, maga sem tudta, miért, szívében valami fülledtséget érzett. A kozákok már megvacsoráztak, rég sötétbe fúlt az este; csodaszép júliusi éjjel borult a táborra. Nem ment a szálláshoz, nem is feküdt le ma, csak nézte az előtte kitáruló képet.

Az égen a csillagok megszámlálhatatlan serege ragyogott finom-éles fénnyel. A mezőt szanaszét szekerek foltozták, rajtuk teli kerékkenőcs-bödönök lógtak, bennük élelem volt s mindenféle más jó, amit az ellenségtől zsákmányoltak. A tyelegák mellett s a tyelegák alatt s távolabb is tőlük, mindenütt a fűben kozákok feküdtek. Festői pózokban nyúltak el az alvók: egyik zsákot tett a feje alá, a - másik meg sapkát, a harmadik egyszerűen a pajtása oldalára hajtotta le fejét. Szablya, kanócos-puska, rézkupakos rövidszárú pipa, vaspipaszurkálóval és csiholó acéllal szinte mindegyiknek lógott az övéről. Nehéz testű ökrök feküdtek nagy fehér tömegben, maguk alá hajtott lábbal, mintha valamennyi egy-egy, lejtős réten elszórt, nagy, szürke kő volna. A fű közül mindenfelől kihallatszott az álomba merült had sűrű horkolása; harsány nyerítéssel válaszoltak reá a mezőn legelő csődörök: békóbavert lábuk miatt zúgolódtak.

De valami nagyszerű és félelmes is keveredett a júliusi éjszaka szépségébe. A nagy messzeségben égő falvak vörös fénye volt ez. Egyik falu felett a láng nyugodtan és fenségesen terült szét az égen; másik helyt valami gyúlékonyba kapott s hirtelen felcsapott, mint a forgószél, süvöltött és fellobogott a csillagokig s távoli ég alatt húnytak ki elszakadt csóvái. Ott egy kiégett fekete kolostor, mint egy komor arcú karthauzi barát, állt félelmetesen, sötét nagyszerűségét mutatta minden lobbanásra. Ott a kolostorkert égett. Szinte hallani lehetett a füstbe csavarodott fák sistergését s mikor ki-kicsapott a tűz, egyszerre megvilágította az érett, sűrű szilvákat foszforeszkáló és lilaszínű fénnyel, vagy aranyszínt adott a néhol már megsárgult körtének, s olyankor átsötétlett köztük egy szerencsétlen zsidónak vagy szerzetesnek az épület falán vagy gyümölcsfa-ágon lógó teste, mely az épülettel együtt pusztult a nagy tűzben. A tűz felett messze madarak kerengtek, mint sok apró, sötét kereszt a tűzfényes égi mezőben.

Az ostromlott város mintha aludt volna. Toronycsúcsai, tetői, karókerítése és falai olykor meglobbantak a távoli tüzeknek idehullt fényétől.

Andrij végigment a fekvők sora mellett. A strázsatüzek, melyek mellett az őrök ültek, minden pillanatban kihányni készültek. De még az őrök is aludtak, nyilván nagyot vacsoráztak jó kozák étvággyal. Kissé csodálkozott Andrij ezen a gondatlanságon. Szerencse, hogy erősebb ellenség nincs a közelünkben, s nincsen mitől félni - gondolta magában.

Végre odalépett az egyik szekérhez, felmászott rá, hanyatt feküdt s feje alatt a két kezét összefogta. De szemére nem jött álom, sokáig az eget nézte. Teljesen kitárult előtte; tiszta s átlátszó volt az éj levegője. A Tejutat alkotó csillagsűrűség ferdeívű övvel fogta át az eget s csupa fényesség volt.

Olykor mintha a tudata homályosult volna, a szendergés könnyű köde egy-egy pillanatra elfátyolozta az eget előtte, de megint kitisztult - s minden látszott újra.

Ekkor úgy rémlett neki, mintha egy különös emberi ábrázat villanna előtte. Azt hitte, hogy csak az álom káprázata s tüstént szertefoszlik. Jobban kinyitotta szemét s látja, hogy egy agyonfáradt, aszott arc hajlik éppen arca fölé s egyenesen a szemébe néz. Hosszú, szénfekete, fésületlen haja a fejére vetett, sötétszínű kendő alól kócosan kilógott. Nézésének furcsa fénye, élesen kirajzolódó arcának hullasápadtsága inkább azt sejttette, hogy kísértet nézi. Önkénytelenül a puskájához kapott s szinte görcsbe-fúló hangon ezt kérdezte tőle: .

- Ki vagy? Ha tisztátalan lélek vagy, szemem elől tűnj el; ha pedig élő ember vagy, velem rosszkor tréfálsz - kivégezlek egyetlen lövéssel.

A kísértet feleletül az ajkára tette ujját, mintha könyörögne neki, hogy hallgasson. Andrij leeresztette a karját s nézni kezdte figyelmesebben. A hosszú hajról, a nyakról s félig mezítelen barna mellről meglátta, hogy asszony. De nem idevaló asszony. Betegségtől elnyűtt arca bőre barna, két széles arccsontja erősen kiállt a beesett orcákból, felfelé ívelő metszése volt a keskeny szemének, s minél többet nézte ezt az arcot, annál jobban rájött, hogy van valami ismerős vonása. Végre nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:

- Mondd, ki vagy? Ügy rémlik, mintha ismernélek, mintha valahol már láttalak volna.

- Két évvel ezelőtt Kiev városában.

-. Két évvel ezelőtt... Kievben... - ismételte Andrij s erőlködött, hogy felidézzem mindent, ami elmúlt diákéletéből megakadt az emlékezetében. Még egyszer megnézte, még figyelmesebben s egyszercsak felkiáltott:

- A tatárasszony vagy! A kisasszony szolgálója, a vajda lányáé!

- Sss! - csitította a tatárnő s könyörögve kulcsolta össze "a kezét. Reszketett az egész teste s közben hátra-hátranézett: nem ébresztett fel valakit Andrij erős kiáltása?

- Mondd meg, miért vagy itt? Hogy kerültél ide? - folytatta suttogó hangon Andrij, de a hang el-elfúlt s minden pillanatban megszakadt az izgatottságtól. - Hol van a kisasszony? Él-e?

- Bent van a városban.

- A városban? - Majdnem újra felcsattant a hangja s érezte, hogy minden vére a szívébe áradt. - Mért van a városban?

- Azért, mert az öreg nagyságos is ott van. Másfél éve múlik, hogy dubnói vajda.

- Mondd meg, férjhez ment-e? Dehát beszélj, - be furcsa vagy! Mondd meg, mit csinál most?

- Egy falatot nem evett két nap óta.

- Hogy mondod?

- Rég nincs egy falás kenyerük a városiaknak, rég csak földet esznek.

Andrijban megfagyott a vér.

- A kisasszony meglátott a dubnói sáncról a kozákok között. Azt mondta nekem: Eredj s mondd meg a vitéznek: ha emlékszik még rám, jöjjön ide hozzám; ha már nem emlékszik, küldjön egy darab kenyeret öreg édesanyámnak, - nem akarom látni, hogy pusztul el éhen. Én, inkább én haljak meg előbb, anyám csak utánam, Kérleld meg és öleld át a térdét és a lábát. Neki is van otthon öreg édesanyja; adjon nekünk egy kenyeret, adjon az anyja kedvéért.

Sok érzés megmozdult s meglobbant a kozák fiatal szívében.

- De hogy vagy te most itt? Hogy tudtál idejönni?

- Földalatti úton.

- Hát van földalatti út?

- Van.

- Hol?

- Nem árulsz el, vitéz?

- Esküszöm a szent keresztre!

- Leszállsz a meredek parton, átmész a patakon, ott, ahol a nád van.

- S egyenest a városba visz?

- Egyenesen a dubnói kolostorba.

- Induljunk, azonnal!

- Egy darab kenyeret adj az Úr-Jézusért s a Szűzmáriáért!

- Jól van, meglesz! Állj ide a szekér mellé, de jobb lesz, ha belefekszel; nem lát senki, alusznak mind; visszajövök rögtön.

S odament a szekerekhez, ahol a szállás élelmét őrizték. Dörömbölt a szíve. Az egész mult, melyet eltakart és elhallgattatott ez a táborozó, kemény hadi élet - egyszerre felbukkant és azt, ami most van, egycsapásra mélybe merítette. Ismét felmerült a régi, büszke lány alakja, mintha sötét tengermélyből merítené fel a hullám. Emlékezetében ismét megragyogott a szépséges karja, szeme, a nevető ajka, keblére fürtösen omló dióbarna, sűrű haja, s a rugalmas, harmónikus szűzleány-test minden tagja. Nem, nem, sohasem is haltak ki s tűntek el szívéből, csak félrevonultak, hogy átadják a teret más, erős hullámoknak bizonyos időre; de a kozák ifjú mély álmát sokszor, nagyon sokszor megzavarták. S ha felébredt, fekvőhelyén kerülte az álom, s nem" tudta, hogy mire vélje, hogyan magyarázza.

Csak ment s mindig erősebben vert a szíve, ha csak rágondolt is, hogy újra meglátja, s reszketett a fiatal térde. S mire a szekerekhez ért, teljesen elfelejtette, miért jött: homlokához vitte kezét, sokáig dörzsölte, hogy eszébe jusson, hogy itt mit is akar tenni. Aztán összerezzent s megtelt szorongással: hirtelen-eszébe jutott, hogy a vajda lánya meg is halhat éhen. Odarohant a szekérhez s néhány nagy fekete kenyeret fogott a hóna alá. De az is eszébe jutott, hátha ez a válogatást nem ismerő, markos kozákoknak sütött kenyér durva és nem való a finom testének. Akkor eszébe jutott, hogy tegnap este a kosevoj megdorgálta a szakácsokat, mert a tatárka-lisztjüket egyszerre megfőzték, pedig elég lett volna bőven három szalamat. Szentül hitte, hogy elég szalamatot talál az üstökben, fogta az apja tábori üstjét s azzal a szállásuk szakácsához indult, aki ott aludt két tízvedres üst mellett, alattuk a húnyó parázs még pislákolt. Mikor az üstökbe nézett, csodálkozva látta, hogy üres mind a kettő. Emberfeletti képesség kellett ahhoz, hogy mind elfogyasszák, annál is inkább, mert az ő szállásának kevesebb kozákja volt, mint a többi szállásnak. Belenézett a többi szállás üstjébe is - üres egytől-egyig. Önkénytelenül eszébe jutott a közmondás: A zaporozseiek olyanok, mint a gyerek: ha kevés van, mindent felfalnak, ha sok van, abból se hagynak.

Mit tegyen? Úgy emlékezett, hogy volt valahol az apja ezredének egyik szekerében egy zsák fehér kenyér, akkor találták volt, mikor a kolostor pékműhelyét kifosztották. Egyenesen odament az apja szekeréhez, de a zsák nem volt ott. Osztap a feje alá tette, ott feküdt elnyúlva és úgy hortyogott, hogy hangos volt a mező tőle. Andrij megfogta a zsákot félkezével s úgy megrántotta hirtelen, hogy Osztap feje földre dobbant. Megriadva ült fel nagy-álmosan, ki sem nyitott szemmel s kiáltozni kezdte torkaszakadtából:

- Csípjétek el, csípjétek el a gonosz polyákot, fogjátok el paripáját!

- Szót se, agyonütlek! - kiáltotta Andrij rémülten s meglendítette fölötte a zsákot.

De Osztap anélkül sem szólt már, elcsendesedett és olyan horkolásba kezdett, hogy a fű, amelyben feküdt, meg-meglebbent tőle. Andrij félve nézett körül: vajjon nem ébresztett-e fel valakit a kozákok közül Osztap álmosan zavaros kiáltozása. Csak egy nagy-üstökű fej emelkedett meg a szomszédos szállás emberei között, körülhordozta a; szemét s hamar visszaereszkedett a földre.

Néhány percet várt még, aztán elindult terhével. A tatárasszony a szekérben feküdt és alig lélegzett.

- Kelj fel, elindulunk! Ne félj semmit, mind alusznak! Vállalod bár az egyik kenyeret, ha én nem tudom mind vinni? - kérdezte Andrij, majd hátára vetette a Zsákot s amint egy szekér mellett elhaladt, még egy zsák kölest is lehúzott róla, azokat a kenyereket is a kezébe vette, melyeket a tatárnőnek készült odaadni s egy kicsit meghajolva a súlytól, bátran - haladt az alvó kozákok sorai között.

- Andrij! - szólalt meg az öreg Bulba, amikor mellette ment el.

Meghűlt benne a vér.- Megállt és reszketve halkan visszaszólott:

- Mi az?

- Fehérnép van veled! Ha felkelek, istenesen eldöngetlek! Fehérnéppel barátkozás sohasem visz jóra.

Ennyit mondott s könyökre támaszkodva élesen szemügyre vette a kendőbe bugyolált tatárasszonyt.

Andrij félig megdermedve állt ott s nem volt bátorsága az arcába nézni. Végre felemelte szemét s reánézett: az öreg Bulba már aludt tenyerébe hajtott fejjel.

Keresztet vetett magára. Az ijedtség még gyorsabban illant el szívéből, mint ahogy meglepte. Megfordult, hogy a tatárasszony után nézzen. Kendőbe burkolva ott állt előtte komoran, mint egy sötét gránitszobor, a távoli tüzek meglobbanó fénye csak félszemét világította meg, meredt volt az a szem, mint a halottaké. Megrántotta köntösujját, sűrűn vissza-visszanézve megindultak. Végre meredeken leszálltak egy mély vízmosásba - szinte szakadék volt, néhol foknak hívják - lusta ér folydogált a fenekén; sás és, szerteszórva, zsombék is volt benne.

Mihelyt leszálltak a szakadékba, teljesen eltűntek a mezőn táborozó kozákok szeme elől. Legalább is Andrij, mikor hátranézett, azt látta, hogy hirtelen esésű oldal van mögötte, olyan, mint egy, embernél is magasabb, meredek fal. A tetején néhány fűszál hajladozott, fölöttük pedig a hold emelkedett az égen. Mint egy színaranyból vert, ferdén eldűlt sarló, olyan volt a képe. A puszta felől lengedező szellő sejttette már, hogy nem sok idő van hajnalhasadásig. De nem lehetett hallani távoli kakasszót, mert .még hírmondónak sem maradt sem a városban, sem az elpusztult falukban bár egyetlen kakas.

Egy kisebb gerendán átmentek az éren. Az éren túl az innensőnél is magasabb part emelkedett, nagyon szakadékos. Úgy látszott, hogy ez a város erődjének legerősebb és legmegbízhatóbb pontja: a földsánc itt legalább is alacsonyabb volt, mint máshol és mögüle nem lesett ki semmiféle őrség. Valamivel odább pedig ott emelkedett előttük a kolostor vastag fala. A szakadékos partot teljesen fölverte a gaz s közte és az ér közt a vízmosásban magas nád nőtt, szinte ember-magasságú. Fenn a szakadékon sövény romja látszott, azt jelezte, hogy ott valamikor veteményes kert volt. Előtte széleslevelű bojtorján, mögötte kimagasodó laboda, szúrós bogáncs és a fejét mindegyiknél magasabbra emelő napraforgó.

Itt a. tatárasszony levetette a cipőjét s mezítláb ment tovább; óvatosan feljebb húzta a szoknyáját, mert mocsaras volt az a hely s itt-ott tele vízzel. Áttörték magukat a nádon s megálltak egy nagy csomó ároktöltő-gallynál és rőzsenyalábnál. Félrehúzták a rőzsét (s földalatti járat volt előttük, nyílás, mely alig volt nagyobb sütőkemence szájánál.

A tatárasszony előrement meghajtott fejjel; Andrij mindenütt követte, amennyire csak telt tőle, mélyen meghajolva, hogy a zsákjaival előrejuthasson. Nemsokára mind a ketten teljes sötétségbe értek.