VII.

Megzajdult s megmozdult a zaporozsei tábor. Eleinte senki sem tudott megbízható hírt mondani arról, hogyan történt, hogy a sereg bement a városba. De később kiderült, hogy az egész Perejaszlav-szállás, mely az oldalt épült városkapu mellett táborozott, leitta magát a sárga földig; nem csoda- hát, hogy még rá sem eszmélhetett a veszélyre, egyik felét levágták, másikat elfogták. Mire a szomszéd szállások felriadtak a zajra és fegyvert ragadtak, a sereg már áthaladt a kapun, hátvédje meg az álmosan s csak félig józanul rátámadó kozákokra visszalövöldözött.

A kosevoj kiadta a parancsot az általános gyülekezésre s amikor valamennyien körbenálltak s elcsendesedve levették a sapkájukat, megszólalt:

- Látjátok, uraim, testvéreim, mi történt az éjjel. Látjátok, mit hoz a részegség! Látjátok, milyen szégyent hozott reánk az ellenség! Úgy látszik, nálatok ez a szokás: ha dupla porcióra kaptok engedélyt, úgy leszopjátok magatokat, hogy Krisztus hadának az ellenségei nemcsak a nadrágot rántják le rólatok, hanem ha az arcotokba prüsszentenek, még azt sem. halljátok.

A kozákok csak álltak, fejüket lógatták bűnük tudatában, csak a nyezamajnovszki szállás kapitánya, Kukubenko mozdult meg szólásra.

- Álljunk meg itt, apám - mondta - bár nincs a törvényben, hogy valaki ellenvetést tehessen, amikor a kosevoj az egész had előtt beszél, de meg kell mondani itt, hogy az az eset nem éppen úgy történt. Nem egészen igazságosan hibáztattad az egész keresztény hadat. A kozákok bűnösök volnának és halált érdemelnének, ha vonulás közben, háborúban, komoly és súlyos munkában itták volna le magukat. De itt ültünk dologtalan s haszon nélkül tengtünk-lengtünk a város előtt. Nem volt sem böjt, sem más keresztény megtartóztatás: hogy lehessen, hogy az ember le ne igya magát, mikor dologtalan? Nem bűn az efféle. Inkább mutassuk meg nekik, hogy jár az, aki ártatlan emberekre támad. Eddig is jól verekedtünk, de most úgy verjük meg őket, hogy még öt se kerülhessen haza.

A szállás-kapitány beszéde tetszett a kozákoknak. Felemelték csüggedten lehorgasztott fejüket, sokan helyeslően bólintottak és így szóltak:

- Jól beszélt Kukubenko!

Tarasz Bulba pedig, aki nem állt. messze a kosevojtól, ezt mondta:

- Tiszta sor, ugye, kosevoj, hogy Kukubenko igazat mondott? Mit felelsz te erre?

- Hogy én mit felelek? Azt felelem, boldog az az apa, akinek. ilyen fia van! Nem nagy bölcsesség az, ha valaki szemrehányó szót mond, az a nagy bölcsesség, hogyha olyan szót mond, mely az embert, ha bajba jut, bátorítja szidalmazás nélkül. s megbiztatja, mint a sarkantyú a lovat, amikor felfrissült már az itatónál. Nekem is az volt a szándékom, hogy még biztató szót mondjak, de hát Kukubenko megelőzött benne.

- A kosevoj is jól beszélt - hangzott a zaporozseiek soraiból.

- Jó beszéd volt! - hagyták reá többen.

És az öregek is, akik úgy álltak ott, mint szürke galambok, reábólintottak s ősz bajszukon egyet rántva, halkan ennyit mondtak:

- Ez már jó beszéd volt!

- Idehallgassatok, urak - folytatta a kosevoj: - várat elfoglalni, falat mászni és aláaknázni, ahogy a külföldi német mesterek szokták - vinné el az ördög! - nem kozáknak való, nem is illő dolog. De ha a való helyzetet nézzük, az ellenség nem nagy készlettel ment be a. városba; nem sok tyelegával. A város népe éhes, lehet, hogy mindent megesznek egy szuszra, a lovaknak is széna kell... nem tudom, talán az égből veti le nekik villával valamelyik szentjük... csak az isten tudja. A papjaik is csak szóval ügyeskednek. Ezért-e, azért-e, csak kijönnek a városból. Oszoljatok tehát három csapatra s álljatok fel három úton három kapu előtt. Öt szállás a főkapuhoz, a többihez három-három, a Gyagykiv és Konzum szállás lesbe menjen! Tarasz ezredes is lesbe vonul az ezredével! A Titarevszk és Timosinaszállás a társzekerekhez áll jobbról. A Scserbinovszk és a Sztyeblik-szállás balról. Álljatok ki a sorból, legények, olyanok, akiknek felvágták a nyelvét és az ellenséget azzal hergeljétek! Üresfejű az a polyák, nem tűri, ha sértegetik s lehet, hogy még ma kijönnek mind a kapun; szállás-kapitányok, jól megnézze mindegyik a maga szállásnépét. Akinél hiány van, egészítse ki a Perejaszlavszállás maradékaival. Még egyszer vegyetek jól szemügyre mindent! Egy józanító pohár pálinkát s egy kenyeret minden kozák kapjon! Ámbár azt hiszem, hogy most is jól van lakva minden ember, mert hát valljuk meg, hogy torkig ette magát tegnap vacsorára. Azt csodálom, hogy az éjjel nem pukkadt meg egy sem. Még egy parancsolat: ha valaki, kocsmáros, pálinkás zsidó, csak egy pohárka szeszt elad egy kozáknak, disznófület szegezek az ebadtának a homlokára s úgy kötöm fel égnek álló lábbal! Most pedig: munkára! Munkára, testvérek!

Így rendelkezett a kosevoj s mindannyian övig hajoltak előtte, a sapkát sem tették fel, úgy indultak el a szekerekhez és a táborhelyre; csak mikor már messzebb jártak, akkor tették fel a sapkát. Mind elkezdtek készülődni: próbálták a kardokat és pallosokat, zsákból puskaport töltöttek a puskapor-szarukba, tolták-rendezgették a szekereket, válogatták a lovakat.

Ahogy ment a maga hadnépéhez, Tarasz nem tudta elgondolni, hogy hova lett Andrij: foglyul esett a többivel, álmában tán megkötözték? De nem, Andrij nem az az ember, aki megadja magát élve.

Az elesett kozákok között is hiába kereste. Gondolatokba merülve járt az ezred előtt s nem hallotta, hogy valaki már régen nevén szólítgatja.

- Ki mit akar tőlem? - kérdezte végre felocsúdva. Jankel zsidó állt előtte.

- Ezredes úr, ezredes úr! - szólalt meg a zsidó szaporázó, töredezett hangon, mintha fontos dolgot akarna közölni. - Ezredes úr, a városban jártam.

Tarasz ránézett a zsidóra,s csodálkozott, hogy már sikerült neki a városba jutni.

- S milyen ördög vitt el oda?

- Mindjárt elbeszélem - felelte Jankel. - Mihelyt meghallottam a zajt pitymallatkor s a kozákok lövöldözni kezdtek, felkaptam a kaftánt, de nem bújtam bele, s kezdtem arrafelé futni; hanem útközben már felvettem egészen, mert minél előbb meg akartam tudni, mitől van az a zaj, miért lövöldöznek a kozákok hajnalszürkületben. Fogtam magam s elfutottam a város kapujáig; éppen akkor volt ez, mikor a sereg utolsó katonái vonultak be rajta. Odanézek: hát a csapat előtt Galjanovics lovagol, a zászlós. Ismerősöm: száz aranyommal adósom már harmadik éve. Én utána, mintha. az adósságot akarnám behajtani rajta s velük együtt bejutottam a városba.

- Hogy lehet az, hogy bejutottál s még adósságot is akartál behajtani? Hogy nem köttetett fel rögtön, mint egy kutyát?

- Fel akart köttetni, bizony isten - felelte a zsidó - már meg is ragadtak a szolgák, már a nyakamba is vetették a hurkot, de én könyörögni kezdtem s azt mondtam az úrnak, várok türelemmel, ameddig kívánja s megígértem, hogy új kölcsönt is adok, csak segítsen abban, hogy visszakapjam a pénzem a többi vitéztől; mert a zászlós úrnak - megmondok én mindent nyíltan nagyságodnak - a zsebében egy tallérja sincsen. Pedig van majorja, birtoka, négy vára, künn a pusztán földje a sklovi határig, de garasa csak annyi van, mint a kozákoknak - egy garasa sincsen. S most, ha a boroszlói zsidók fel nem fegyverezik, nem lett volna, miben menjen háborúba. Azért nem vett részt az országgyűlésen sem.

- Mit csináltál a városban? Láttad ott a mieinket?

- Hogyne! Sokan vannak ott a mieinkből: Icka, Rahum, Szamujlo, Hajvalok, a zsidó árendás is...

- Gebedjenek meg a kutyák! - kiáltotta fellobbanva Tarasz. - Minek csempészed közéjük a zsidó fajtádat? Én a mi zaporozsei kozákjainkat kérdem.

- Én zaporozseit ott nem láttam. Én csak Andrij úrfit láttam.

- Andrijt láttad? - kiáltott fel Tarasz. Mondd meg, hogy hol láttad?... Pincében?... veremben? ... Becsületétől megfosztva?... Bilincsekbe verve?

- Ki merné ott Andrij úrfit bilincseikbe verni? Most ő tekintélyes lovag... isten bizony,reá sem ismertem. A vállrojtja arany, a karvédője arany, a mellpáncélja is arany, a sapkája arany, az övszíján is arany van, mindenütt arany van, csupa, csupa arany. Ahogy a nap fénylik tavasszal, mikor a kertben minden madár csivitel és énekel s már jószagú a fűszál, úgy fénylik a sok aranytól. A vajda is a legszebb hátaslovát adta neki, csak a lova megér kétszáz aranytallért.

Bulba sóbálvánnyá merevedett.

- És miért öltözött idegen ruhába?

- Azért öltözött úgy, mert szebb az a ruha... Lóháton jár s vele mások is lóháton; hol ő tanít, hol meg őt tanítják. Mint a leggazdagabb lengyel nemes, olyan.

- Ki kényszerítette?

- Egy szóval sem mondom, hogy kényszerítették. Talán nagyságod nem tudja, hogy úgy ment át maga-jószántából? ..

- Ki ment át?

- Ki? Hát Andrij úrfi.

- Hova ment át?

- Átment a dubnóiakhoz, most már az övék egészen.

- Hazudsz, disznó! Hazudsz!

- Hát hogy hazudnám én? Talán bolond vagyok, hogy itt hazudozzam? A fejemet kockáztassam? Talán nem tudom, hogy felkötik a zsidót, mint a kutyát, ha úrnak hazudik?

- Arra akarsz kilyukadni, hogy elárulta a hitét s hazáját?

- Én azt nem mondom, hogy valamit elárult; én csak annyit mondok, hogy átment hozzájuk.

- Hazudsz, zsidó, hazudsz, ördögfattya! Ilyen még nem esett meg keresztény földön! Félrebeszélsz, kutya!

- Nőjön ki a fű a házam küszöbén, ha félrebeszélek. Köpje le mindenki apám, anyám sírját, az apósomét is, az apám apjáét, anyám apjáét is, ha félrebeszélek. Azt is megmondom, hogy miért ment át, ha nagyságod akarja.

- Miért?

- Van a vajdának egy gyönyörű leánya. Atyaisten, milyen gyönyörű egy leány!

Itt a zsidó, amennyire csak telt tőle, igyekezett az arcával szépséget mutatni, a két kezét szétvetette s elfintorította száját, mintha valamit kóstolna.

- S te mit sütsz Aki ebből?

- Érette tett mindent, érette is ment át. Ha egyszer szerelmes az ember, akkor már mindegy, olyan lesz, mint a talp: ha vízbe áztatjuk, kedvünk szerint hajlíthatjuk.

Bulba mélyen elgondolkozott. Eszébe jutott, milyen nagy hatalma van a gyenge nőnek, hány erős férfiú vesztét okozta már, s milyen kevés ellenállás van Andrijban, hogyha nőről van szó. Sokáig állt így, egy helyben, mintha odacövekelték volna.

- Hallgass ide, uram, elmondok én nagyságodnak mindent - kezdte újra Jankel.

- Mikor meghallottam a zajt és láttam, hogy bemennek a kapun, mindenre számítva egy sor gyöngyöt is vittem magammal, mert a városban sok szép asszony van ám és sok nemes kisasszony, s ahol szép asszony van és nemes kisasszony; gondoltam magamban, még ha éheznek is, csak megveszik a gyöngyöt. S mihelyt a zászlós szolgái elengedtek, elfutottam én a vajda udvarába eladni a gyöngysort s ott egy tatár szolgálótól mindent kikérdeztem. - Hamarosan lakodalom lesz itt, mihelyt a zaporozseieket elűzik a vártól. Andrij úrfi megígérte, hogy elűzi őket.

- És te nem ütötted agyon ott helyt azt az ördögfattyát? - kiáltotta Bulba.

- Miért ütöttem volna agyon? Jószántából ment át. Miben. volna hibás? Ott jobb neki s oda ment át.

- És te láttad szemtől szembe?

- Szemtől szembe, isten bizony. Milyen pompás vitéz! Kitűnő szeme van. Isten tartsa meg az egészségét, azonnal megismert s mikor odamentem hozzá, mindjárt azt mondta...

- Mit mondott?

- Azt mondta - először az ujjával intett és azt mondta: - Jankel! - Andrij úrfi -mondom. - Jankel, mondd meg az apámnak, mondd meg a bátyámnak, mondd meg a kozákoknak, a zaporozseieknek, mondd meg mindenkinek, hogy apám - többé nem apám, a bátyám -nem bátyám, a bajtársam - nem bajtársam s hogy én küzdeni fogok valamennyi ellen! Küzdeni fogok én valamennyi ellen!

- Hazudsz, te átkozott Júdás! - kiáltotta Tarasz magából kikelve. - Hazudsz, kutya! Krisztust is megfeszítetted, te istennek-átka. Megöllek, te sátán! Pusztulj innen - mert különben halálfia vagy!

S kirántotta kardját. A megrémült zsidó futásnak eredt s úgy elrohant, ahogy vékony, cingár lába bírta. Sokáig futott s míg a kozák tábort látta, vissza sem tekintett, még a sík mezőn is futott, noha Tarasz nem üldözte; meggondolta, hogy oktalanság lenne dühét rászabadítani az első, útjába akadó emberre.

Most eszébe jutott, hogy az elmult éjjel. látta Andrijt: a táboron ment át valami némberrel. Lehajtotta megőszült fejét s még mindig nem akarta elhinni, hogy ilyen gyalázatos dolog történhessék s hogy tulajdon fia eladja a hitét s eladja a lelkét.

Azután elvonult az ezredével lesbe s megbújt vele az erdő mögött; ez volt az egyetlen erdő, melyet nem égettek fel még a kozákok.

A zaporozseiek pedig, gyalogok is, lovasok is, megindultak, hogy elállják a három kapu három útját. Egymás után vonultak fel az Uman-, -Popovicsevszk-, Kanyev-, Sztyeblik-, Nyezamajnovszk-, Gurguziv-, Titarevszk-, Timosina-szállások. Csak a Perejaszlav-szállás népe hiányzott. Sokat pipáltak az este s a sorsukat elpipálták. Egyik az ellenség kezén ébredt fel megkötözve, másik fel sem ébredt többé, örök álom várta lenn a nyirkos föld ölében. Maga Hlib, a kapitányuk, nadrág s felsőruha nélkül egyszer csak ott lelte magát a lengyel táborban.

A városban megneszelték a kozákok mozgolódását. Mind kicsődültek a sáncra s eleven kép kötötte le a kozák hadak figyelmét: a lengyel lovasok ott álltak a sáncon, egyik ékesebb volt, mint a másik. Rézsisakjuk tündökölt, mint a nap s mint a hattyú, fehér volt a tolla. Könnyű, benyomott tetejű, félrecsapott sapka volt a többieken, kék és rózsaszínű; aranyhímzésű vagy egyszerűen zsinórozott mente, lebegett az ujja; drága markolatú kardok s fegyverek villantak, a lengyel nagyurak nagy pénzt fizethettek értük. Volt itt mindenféle dísz, tömérdek. Elől arany-ékes piros sapkájában rátartian a buzsani ezredes állott. Nagytestű ember volt, magasabb s kövérebb valamennyiüknél, drágán vett, bő mentéje alighogy takarta. A másik oldalon, majdnem a szélső kapunál, egy másik ezredes állott, alacsony és nagyon vékony ember, de két apró, éles szeme elevenen villogott a sűrű szemöldöke alól; fürgén forgott mindenfelé s keskeny és sovány kezével mutogatva parancsokat osztogatott; meglátszott rajta, hogy noha kis emberke, kitűnően ért a hadimesterséghez. Nem messzire tőle a, zászlós állt, sűrű bajszú, nyurga alak, rezes-piros képű. Szerette az úrfi az erős méhsört s a jó lakomákat. És mögöttük egész csapat mindenféle kisnemes állt; ki maga költségén. szerelte fel magát, ki a király pénzén, de még a zsidóén is, ha elzálogosított mindent ősöktől maradt várkastélyaiban. Akadt ott élősködő is bőven, akiket a szenátorok hoztak magukkal, hogy rangosabb legyen az ebédjük; ezek aztán ellopták az asztalról s a pohárszékből az ezüst kupákat s a mai rangosság után másnap felültek a bakra kocsiskodni valamelyik nagyúr szolgálatában. Volt ott mindenféle ember. Sokszor még itókára sem telt, de a hadakozásra felöltöztek móddal.

A kozákok sorai csendben álltak a falak előtt. Nem volt egyiknek sem arany díszítése, legfeljebb ha kardmarkolatokon, puskavereteken csillant. Nem szerettek kiöltözni harcra, páncéling és gúnya egyszerű volt rajtuk. Piros tetejű báránybőrsapkáik messze piroslottak s feketélltek.

Két kozák kiléptetett a sorból: egyik nagyon fiatal volt, a másik idősebb, élesnyelvű mind a kettő s a helyüket harcban is megállták: Ohrim Nas és Mikita Golokopityenko. Utánuk Gyemid Popovics léptetett ki, jókötésű kozák, aki már rég forgolódott a Szjecsben; járt Drinápoly alatt, sokat tűrt és kibírt világéletében, egyszer égették már s úgy szökött a Szjecsbe vissza szurkos, megfeketült fejjel s leégett bajusszal. Mégis felépült Popovics, füle mögött hosszú üstököt eresztett, sűrű és szurokfekete bajuszt növesztett. S nagyon értett Popovics a csúfolkodó szóhoz.

- Szép, szép a sereg mundérja, de szeretném tudni, hogy az ereje is szép-e.

- Majd adok én nektek! - kiáltotta le a testes ezredes a sáncról. Egytől-egyig megkötözlek! Szolga-népség, adjatok át minden lovat, puskát! Látjátok, hogy megkötöztem az embereiteket? Hozzátok csak ki a sáncra a zaporozseieket!

S a megkötözött zaporozseiéket kihozták a sáncra. Hlib szállás-kapitány jött elől, nadrág s felsőruha nélkül, azonmód, ahogy elfogták részeg állapotban. Mélyen lehajtott fejjel jött, mert szégyelte kozákjai előtt mezítelenségét s azt, hogy álmában fogták el, mint egy kutyát. Erős koponyáján haja megőszült egy éjjel.

- Ne búsulj, Hlib! Majd kiszabadítunk! - kiáltották fel a kozákok alulról.

- Ne búslakodj, pajtás! - biztatgatta Borodatij kapitány is. -Nem a te hibád, hogy mezítelenül estél fogságba. Baj mindnyájunkat érhet; azok szégyeljék magukat, akik ideállítottak szégyenedre s illendően be sem takarták mezítelenséged.

- Úgy látszik, alvókkal szemben nagy vitézek vagytok! - mondta Golokopityenko s felnézett a sáncra.

- Várjatok csak, lenyírjuk az üstököket! kiáltották felülről.

- Szeretném én látni, hogy nyírják le az üstökünket - szólalt meg Popovics és megfordult előttük a lován. Aztán ránézett a kozákjaira s így szólt: - Nono, lehet, hogy igaza van a polyáknak: ha a nagyhasú vezeti, akkor mindegyiknek meglesz a védelme.

- Mért gondolod, hogy mindegyiknek meglesz? - kérdezték a kozákok, mert tudták, hogy Popovics valami jó mondásra készül.

- Hát csak azért, mert mögötte megbújhat az egész sereg s ember legyen, aki kopjájával el tud valakit érni a pocakja mögött.

Mind elnevették magukat. S még azután is többen csóválgatták a fejüket:

- Ej, ez a Popovics! Ha egyszer valakit szurkálni kezd szóval, akkor annak...

De azt nem mondták meg, mi lesz ,,akkor".

- Menjetek a falak alól, menjetek el gyorsan! - kiáltotta a kosevoj.

A lengyelek, úgy látszik, nem sokáig tűrték a csípős beszédet s az ezredes intett a kezével. Kartács csapott le a sáncról, alig álltak félre. Mozgás, nyüzsgés indult odafenn a sáncon, még az őszfejű vajda is megjelent lóháton.

A kapukat kinyitották s a sereg kitódult. Elől igazodó sorban jöttek a cifra huszárok. Mögöttük vértesek, azok után ércsisakos, kopjás, páncélos vitézek, aztán a nemesség színe-java, mindegyik a maga ízlése szerint szabott öltözetben. Nem akartak a gőgös nemesek a többiekkel vegyülve rendre sorba állni, s akinek nem volt csapata, egyedül lovagolt szolga-kísérettel. Aztán újra sorok jöttek, utánuk a zászlós, aztán sorok újra, jött a testes ezredes is; s a legvégén a seregnek az az alacsony ezredes léptetett lovával.

- Ne hagyjátok, ne hagyjátok, hogy felsorakozzanak s hadrendbe álljanak! - kiáltotta a kosevoj. - Eresszetek minden szállást rájuk! Hagyjátok ott a másik két kaput. Titarevszkszállása, oldalról menj neki! Te meg, Gyagykivszállás, a másik oldalról! Kukubenko, Palivoda, hátba támadjátok! Zavarjátok össze, ékelődjetek közéjük!

S a kozák had mindenfelől nekitámadt a seregnek, ütötték, zavarták és maguk is összekavarodtak. Lövésre nem adtak időt, Csak kardokkal és kopjákkal verekedtek. Egy csoportba tömörültek s mindegyiknek volt alkalma magát kitüntetni. Gyemid Popovics három közrendűt levágott s két főrangú nemest ledöntött a lóról.

- Ejnye, milyen jó paripák! Ilyeneket kívántam én magamnak már régen!

És elhajtotta a lovakat messze, a mezőre s odakiáltott az ott álló kozákoknak, hogy fogják meg őket. Aztán megint átverekedte magát a küzdő gomolyaghoz s ismét rátámadt a lováról leütött két nemesre, egyiket megölte, a másiknak hurkot vetett a nyakába, nyergéhez kötötte s vontatta a mezőn, elvette a drága markolatú kardját s leoldotta az övéről talléros erszényét.

Kobita, jó kozák s még fiatal ember, Összeakadt a lengyelek legvitézebb harcosával s küzdöttek sokáig. Már kézitusára mentek. Már felülkerekedett a kozák, a lengyelt legyűrte s éles török kését a mellébe döfte. De nem jól vigyázott. Forró puskagolyó halántékon érte. Nagy úr terítette le, a sereg ősi hercegtörzsből való legszebbik lovagja. Karcsú volt, mint a jegenye, délcegen száguldott fakó paripáján. Bojár vitézségét már több bátor tettel megmutatta: két kozákot kettévágott, Fjodor Korszot, a derék kozákot, feldöntötte paripástul, a lovat meglőtte s lova mögött a kozákot kopjaheggyel agyonszúrta; soknak lecsapta a fejét, kezét s Kobita kozákot földre terítette: belelőtt egy golyót a halántékába.

- Ezen szeretném az erőm megpróbálni! kiáltotta Kukubenko, a nyezamajnovszki szállás kapitánya.

Megsarkantyúzta a lovát, nekiugratott hátulról s akkorát kiáltott, hogy a szörnyű ordítástól minden ember megremegett, aki közel állott. A lengyel meg akarta fordítani lovát s szemtől szembe akart állni; de a ló nem fogadott szót, megrémült a rettenetes ordítástól, félreugrott és lovasát Kukubenko golyója eltalálta. A forró golyó lapockájába fúródott s lezuhant a lóról. De akkor sem adta meg magát, megvágni az ellenfelét még próbálta volna, de lankadó karjával együtt lehullt a szablyája. Kukubenko pedig két kézre fogta a nehéz pallost s éppen megsápadó szájánál találta! Kiverte a pallos két cukorfehérségű fogát, kettészelte nyelvét, átvágta a nyakcsigolyát s mélyen behatolt a földbe; így szegezte örökre a nedves anyaföldhöz. Buzogva felszökött a nemesúr vére, piros volt, mint patakparti kányafa bogyója s vörösre festette arannyal hímezett sárgaszín mentéjét, Kukubenko pedig ott hagyta s átalverekedte magát nyezamajnovszki bajtársaival egy másik csoporthoz.

- Ejnye, azt a drága fegyverzetet nem vettem el tőle! - mondta az Uman-szállás kapitánya, Borodatij, s embereit odahagyva odaugratott, ahol a Kukubenko nemesura feküdt holtan.

- Két lengyel nemest a magam kezével megöltem, hanem ilyen fegyverzetet egyiken sem láttam.

S engedett a kapzsiságnak; lehajolt, hogy drága vértjeit leszedje, drágaköves foglalatú török kését már kihúzta, talléros erszényét az övéről leoldotta, melléről a táskát, melyben finom fehérnemű, drága ezüst holmi és egy emlékül jól megőrzött leányhajfürt is volt. Nem vette észre Borodatij, hogy rohanja meg hátulról a vörösorrú zászlós, akit már kétszer is kivetett nyeregből s aki szép emléket kapott egy erős vágástól. Nekihuzakodott teljes erejéből és lesujtott szablyájával meghajlott nyakára. Kapzsisága a kozákot nem vezette jóra: leszökött a hatalmas fej, elzuhant fő nélkül a test és nagy körben vérrel harmatozta be a földet. Fellebegett a magasba kemény kozák lelke, haragosan s zúgolódva, de csodálkozva is, hogy olyan korán kiszállott a testből. Nem sikerült a zászlósnak a kapitány fejét üstökénél megragadni, hogy a nyergéhez kötözze, mert már ott termett a kemény bosszúálló.

Mint az égen lebegő ölyv, mely erős szárnyával sokáig körözget, majd hirtelen megáll a levegőben, kiterjesztett szárnnyal s aztán nyílként lecsap az út mellett hangoskodó apa-fürjre, úgy csapott le nagy-hirtelen Tarasz fia, Osztap, a zászlósra s egyszeriben a nyakába vetette a hurkot. A zászlósnak még bíborvörösebb lett a képe, mikor torkát a kegyetlen kötél szorítani kezdte: pisztolyához kapott, de görcsösen összerándult keze rosszul irányított és a golyó célt tévesztve csapott le a mezőn. Akkor Osztap azt a selyemzsinórt, melyet magával hozott a zászlós, hogy ha foglyot ejt a harcban, azzal megkötözze, a nyergéről leoldotta s a zsinórral kezét, lábát meghurkolta és a kötél végét a maga nyergéhez bogozta s végigvonszolta a mezőn, de közben az Uman-szállás kozákjainak odakiáltotta, hogy menjenek s adják meg a kapitánynak a végső tisztességet.

Mikor ezek meghallották, hogy a szállás-kapitányuk, Borodatij, nincs többé életben, ott hagyták a csatamezőt s futottak, hogy elföldeljék vezérük holttestét. Ott elkezdtek tanácskozni, kit válasszanak helyette szállás-kapitánynak. Végre így szóltak:

- Minek tanácskoznánk? Különbet nem tehetünk meg szállás-kapitánynak, mint Bulba fiát, Osztapot. Az igaz, hogy mindnyájunknál fiatalabb, de annyi esze van, mint egy megöregedett embernek.

Osztap levette a sapkáját, megköszönte kozáktársainak a tisztességet, nem mentegette magát sem fiatalságáért, sem fiatal eszéért, tudta, hogy most háború van s nincs ideje mentegetődzésnek. Vitte is már kozákjait a harc sűrűjébe s mindjárt megmutatta, hogy nem ok nélkül választották meg szállás-kapitánynak.

Megérezték a lengyelek, hogy túlságosan heves lett a viadal, hátrálni kezdtek s átfutottak a mezőn, hogy a másik felén gyülekezzenek. Ekkor az alacsony ezredes a kapunál meghúzódó, különálló négy századnak intett és a kozák csapatokra kartács-zápor zúdult. De kárt keveset tett bennük: a golyói a kozákok ökreit találták, melyek riadt szemmel nézték a tusakodókat. Elbődültek a megrémült ökrök, nekimentek a kozák tábornak, összetörték a szekereket és sok embert legázolták.

Ebben a percben Tarasz kirontott az ezredével leshelyéről s előretört nagy kiáltozással. Megfordult az üvöltéstől megriadva a vad csorda s reátört a lengyel ezredekre, lovasaikat feldöntötte s akik útjába kerültek, eltiporta, szerteszórta.

- Köszönjük, ökreink! - kiáltották a zaporozseiek.- Eddig a felvonulásban szolgáltatok nekünk, most meg a csatában.

S új erővel rohantak az ellenségre. Sok lengyelt lekaszaboltak. Sok kitűnt itt vitézségben; Metyelica, Silo, a két Piszarenko, Vovtuzenko s mások is nagy számmal. Látták a lengyelek, hogy fele sem tréfa, magasra emelték a lobogókat s azt kiabálták, hogy nyissák ki a kaput. Csikorogva tárult fel a vasalt kapu s befogadta a kimerült és porlepte lovagokat, akik tolongva siettek, mint a juhnyáj a kinyílt akolba. Sok zaporozséi vitéz még üldözte volna őket, de Osztap megállította a maga népét:

- Urak, testvéreim, odább a falaktól! Nem tanácsos közel menni.

S igazat is mondott, mert a falról mindenfélét dobni, szórni kezdtek válogatás nélkül; sokat. eltaláltak. Ekkor odanyargalt a kosevoj s megdicsérte Osztapot ilyen szóval:

- Lám, új kapitány még s úgy vezeti a csapatát, mint a régi!

Megfordult az öreg Bulba, hogy megnézze, ki az új kapitány s látta, hogy az umaniak előtt Osztap jár lóháton, a sapkája félrecsapva, kapitánybot a kezében.

- Nézze meg az ember! - szólt oda s ránézett; és megörvendett az öreg s minden umaninak megköszönte a fiát ért tisztességet.

A kozákok megint visszahúzódtak, hogy táboraikba szálljanak, ám a sáncon megint megjelentek a lengyelek, de most már megrongyolódott köpenyegeikben. Sok drága köntösön megaludt a vér s a por belepte szép rézsisakjaikat.

- No, megkötöztetek? - kiáltották fel a zaporozseiék.

- Majd adok én nektek! - kiáltotta vissza most is a kövér ezredes a sáncról kötelet mutatva.

S nem szűntek meg a porlepte, kifáradt harcosok egymást fenyegetni s a leghevesebbek átkiabáltak egymásnak innen is meg túl is, talpraesett szóval.

Aztán szétoszoltak. Akit a küzdelem elnyűtt, lefeküdt pihenni, más meg földet hintett a sebére s a megölt ellenségtől elvett kendőkből, drága ruhákból kötést tépett rája. Mások pedig, akik élénkebbek voltak, kezdték összeszedni az elesetteket s megadták nekik a végső tisztességet. Pallossal, kopjával sírgödröket ástak, sapkában és ruhamámyban hordták ki a földet, a kozák testeket lefektették szépen, a friss földdel betakarták, hogy a- varjak, saskeselyűk a szemüket ne tudják kiásni. A lengyel testeket pedig találomra, tucatjával szilaj 10vak farkához kötötték, kicsapták a lovakat a sík mezőre és a véknyukat csapkodva még sokáig űzték őket. Átszáguldtak a vad lovak barázdákon, vadvizeken, dombokon, árkokon s összezúzódtak a földön a vérrel s portál borított lengyel testek.

Azután leültek a szállások körben vacsorázni; sokáig folyt a szó harcról, hőstettekről, amikből kijutott mindegyik kozáknak; soha el nem múló történetek lesznek ezek idegennek s késő utódoknak. Nem feküdtek le sokáig. De legtovább az öreg Tarasz virrasztott. Azon töprenkedett, vajjon mit jelenthet az, hogy Andrij nem volt ott az ellenség katonái között. Restellte tán magát ez a Júdás, hogy a maga népe ellen hadba szálljon, vagy amit a zsidó mondott, ámítás volt s Andrij egyszerűen foglyul esett akarata ellen? De aztán eszébe jutott, milyen rendkívül fogékony volt az Andrij szíve, hogyha nő szólt hozzá s elfogta a keserűség, lelkében erős fogadást tett a lengyel lány ellen, aki fiát úgy megbabonázta. Szavának is állott volna; nem nézte volna szépségét, sűrű, pompás hajfonatát megragadva, testét a kozákok között a sík mezőn meghurcolta volna. Összetört volna a földön vérrel és porral borított gyönyörű két melle s válla, melyek fehérségben a hegyormokat borító, olvadást nem ismerő hóhoz hasonlóak. Remek testét, azt a világszépet darabokra zúzta volna. De nem tudta Bulba, hogy mit rendel holnapra az isten, s .elzsibbasztotta az álom és elaludt végre.

A kozákok pedig tovább beszélgettek s egész éjjel ott állt a tűz mellett, szemét be sem húnyva a mindenfelé éberen figyelgető strázsa.