II.

Hallgatva haladt a három lovas. Az öreg Tarasz régi napokra gondolt: ifjúkora vonult el előtte, az évek, az eliramlott évek, melyeket annyiszor sirat a kozák, mert azt szeretné, hogy az egész élete ne legyen más, csak ifjúság. Arra gondolt, kivel találkozik a Szjecsben régi bajtársai közül. Számbavette, akik meghaltak s akik még élnek. Csendben kövér cseppek buggyantak szeméből s őszbe csavarodott feje búsan lehanyatlott.

A fiúkat egészen más gondolatok látogatták. De erről a két fiúról többet is kell szólni. Tizenkét esztendős korukban beadták őket a kievi akadémiára, mert abban a korban minden valamire való főember feltétlenül szükségesnek látta, hogy gyermekeit neveltesse; bár ez azzal a szándékkal történt, hogy a tanultakat később tökéletesen elfelejtsék. Akkoriban vad fiú volt mind a kettő, teljes szabadságban nevelkedtek otthon, mint a szemináriumba kerülő többi fiú; ott aztán rendszerint csiszolódtak egy kicsit s olyan közös vonás jelentkezett rajtuk, mely egyiket a másikhoz hasonlóvá tette.

Osztap, a nagyobbik, azzal kezdte pályafutását, hogy már az első esztendőben megszökött az iskolából. Visszavitték, rettenetesen elverték s odaültették a könyvhöz. Négyszer is elásta az olvasókönyvet, négyszer vettek neki, kegyetlen elnadrágolás után, újat. De azért bizonyosan az ötödiket is elásta volna, ha az apja ünnepélyes fogadalmat nem tesz előtte, hogy kolostorba dugja, ott hagyja barátszolgának s húsz esztendeig ki nem. veszi onnan, s ha meg nem esküszik, hogy soha, míg a világ, meg nem látja Zaporozsét, ha meg nem tanulja az akadémia minden tudományát. Érdekes, hogy ezt ugyanaz a Tarasz Bulba mondta, aki minden iskolai tudományt csak szidott s a két fiának, amint azt már láttuk, azt a tanácsot adta, hogy. soha effélével ne foglalkozzanak. Ettől fogva Osztap hihetetlen szorgalommal kezdett barátkozni az unalmas könyvvel s rövidesen utólérte a legjobbakat. A tanítás akkori módszere s az akkori élet között egészen rendkívüli volt a különbség. Ezek a skolasztikus,10 grammatikai, retorikai és logikai szőrszálhasogatások sehol sem kapcsolódtak össze a korral, Soha semmiféle alkalmazásukra vagy megismétlődésükre nem került sor az életben. Aki megtanulta, semmihez sem tudta "kapcsolni ismereteit, még azokat sem, melyek nem voltak túlságosan skolasztikusak. De még az akkori tudósok is tudatlanabbak voltak a közönséges embereknél, mert távol maradtak minden élettapasztalattól. Ezenkívül a szeminárium köztársasági szervezete, az izmos és egészséges fiatalságnak ez a roppant sokasága - olyan tevékenységre sarkalta, mely iskolai foglalkozásukon teljesen kívül esett. Néha gyenge volt a kosztjuk, néha büntetésből koplaltatták őket, néha más szükségletek is mozgolódtak a friss, erős és egészséges ifjú testben s mindez összefogva kisarjasztotta bennük azt a vállalkozási kedvet, mely később Záporozséban olyan szépen kifejlődött. Az éhes diákság Kiev utcáin kóborolt s ez mindenkit éber figyelemre intett. A piacon ülő kofák mindig betakarták kezükkel a pirogot," perecet, tökmagot, mint a sas a szárnyával a fiókáit, mihelyt az arra haladó diákot megpillantották. A konzul, akinek az volt a tiszte, hogy felügyelete alá tartozó tanulótársait ellenőrizze, olyan rettenetes zsebű bugyogót viselt, hogy a piacon az el-elbámészkodó kofa minden portékáját bele tudta rakni.

Ez a diákság teljesen külön világ volt: magasabb körökbe, lengyel és orosz nemesek társaságába bejárása nem volt. Adam Kiszel,12 a vajda, sem vezette be társaságba s elrendelte, hogy szigorúbban tartsák őket, pedig őszinte pártfogója volt az akadémiának. Ez a rendelkezés különben teljesen fölösleges volt, mert a rektor és a szerzetes-professzorok nem kímélték a vesszőt meg a korbácsot, s megesett, hogy a liktorok13 az ő parancsukra olyan kegyetlenül elnadrágolták a konzulaikat, hogy jó néhány hétig vakarhatták tőle a bugyogójukat. Sokan az ilyen verést fel sem vették s alig érezték erősebbnek a borsos pálinkánál; mások megelégelték ezt a szűnni nem akaró forró borogatást s elszöktek Zaporozséba, ha ugyan odataláltak s el nem kapták őket az útjukban.

Osztap Bulba, noha nagy buzgósággal magolta már a logikát, sőt a teológiát is, semmiképpen sem kerülte el a könyörtelen vesszőt. De ez természetesen csak keserűen elszánttá edzette s belenevelte a kozák egyik megkülönböztető tulajdonságát: a keménységet. Osztapot mindig a legbajtársiasabb fiúk között emlegették. Vakmerő vállalkozásokban, idegen gyümölcsösök és veteményesek fosztogatásában ritkán vezérkedett. De azért mindig ott volt az elsők között, mikor egy-egy vállalkozó-szellemű diák lobogójához kellett szegődni s társaira nem vallott rá soha. Vesszővel, korbáccsal hiába kínozták. Csak a háborúskodást és mulatást szerette, másfelé az esze el sem kalandozott. Más gerjedelemmel szemben nagyon szigorú volt. Őszinte pajtás volt, a szíve is jó volt, amennyire ilyen jellemű ifjúnak abban a korszakban jó szíve lehetett. Szegény édesanyja könnye mélyen meghatotta." Csak ez az egy érzés zavarta s ez hatott rá úgy, hogy búsan gondolkozva fejét lehajtotta.

Öccse, Andrij, valamivel érzékenyebb és érzelmesebb volt. Szívesebben tanult s nem ismerte - azt az erőfeszítést, mellyel birokra indul a nehézkesebb, de erősebb jellem. Találékonyabb volt bátyjánál); gyakran vezérkedett meglehetősen veszedelmes vállalkozásokbanws találékony eszével sokszor kibújt a büntetés alól, míg Oszvip, a bátyja, "minden helyzetmentő szándékot elutasítva, lerántotta magáról a szvitkát" és lefeküdt a padlóra; esze ágában sem volt, hogy kegyelmet kérjen. Benne is bizsergett a hősi vágy, de más érzéseknek is volt húrja benne. Sóvárgó szerelem lobbant a szívében, mikor betöltötte a tizennyolcadik évet. Forró álmaiban egyre sűrűbben jelent meg egy nő; míg a bölcseleti disputát hallgatta, minden pillanatban ott is csak őt látta, a .feketeszeműt, frisstestűt, finomat. Szüntelenül előtte káprázott vakítóan fehér; duzzadó két melle, gyengebőrű, egészen meztelen, gyönyörű két karja; még a köntöse is, mely szűzies és mégis erős idomaira feszült, álmaiban kimondhatatlan gyönyörűséget lehelt.. Gondosan elrejtette társai elől fiatal és szenvedélyes lelkének ezt a hullámzását, mert abban a korban szégyenletes és tisztességtelen dolog volt, ha -nőre gondolt a kozák és a szerelemre, mielőtt a harcot megkóstolta. Az utóbbi esztendőkben általában ritkán látták egy-egy diákcsapat élén; mind sűrűbben kóborolt egyedül Kievnek valamelyik, meggyeskertek között rejtőzködő, sikátorában, a csalogatóan integető alacsony házikók között. Megesett, hogy elkószált a mágnások utcájáig, Ó-Kievbe, ahol kisorosz és lengyel nemesurak laktak s igényesebb ízlés szerint épültek a házak. Egyszer, amikor ott bámészkodott, szinte nekihajtott" egy lengyel nemesúr batárja s a bakon ülő hatalmas bajszú kocsis az ostorával istenesen végigvágott rajta. A fiatal diáknak felforrt a vére, őrült vakmerőség szállta meg s erős kezével megragadta" a hátsó kereket s megállította a határt. De a kocsis, kerülve a leszámolást, megcsapkodta a lovakat, a lovak nagyot rántottak a kocsin - Andrij szerencsére elkapta a kezét, de megtántorodott s arccal belezuhant a sárba: Egyszerre nevetést hallott, gyönyörűen csengő nevetést. Felvetette szemét, s meglátott egyik ablaknál egy olyan szépséges-szép leányt, amilyent nem látott soha életében. Feketeszemű volt s fehér, akár a hó, melyet hajnalsugár fest rózsaszínűre. Ott állt, tiszta szívéből nevetett s káprázatos szépségének sugárzó bűbájt adott ez a nevetése. Andrij meghökkenve nézte. Szörnyű zavarban volt s szórakozottan törülgette arcáról a sarat, de még jobban összekente magát. Ki lehet az a gyönyörű? Szerette volna megtudakolni a cselédektől, akik díszes öltözetben csoportosan álltak a kapunál egy fiatal bandurás körül s játékát hallgatták. De a cselédek nagyot nevettek, mikor meglátták az összemaszatolt képét, s válaszukra sem méltatták. Végre megtudta, hogy vajda-lány, a kovnói vajdáé, aki rövid látogatásra érkezett Kievbe.

Azon az éjjel, olyan vakmerőséggel, melyre csak szeminarista diák képes, bemászott a kerítésen a kertbe, felkúszott egy terebélyes fára, melynek egészen a háztetőig lehajlott az ága. A fáról leszállt a tetőre s a kandalló-kéményen át leereszkedett egyenesen a szép lány hálószobájába. Ott ült gyertyafényben s éppen drága fülbevalóit szedte le füléről. A gyönyörű lengyel kisasszony úgy megrémült, amikor az ismeretlen alakot hirtelen megpillantotta, hogy egyetlen szó sem jött ki száján. De mikor meglátta, hogy a diák csak áll földresütött szemmel s a kezét sem mozdítja meg nagy szepegésében s amikor reájött, hogy ez ugyanaz a fiú, aki a szemeláttára hasravágódott az utcán, ismét kitört belőle a nevetés. Aztán meg az Andrij ábrázatában nem is volt semmi rettenetes: csinos arcú diák volt. Lelkéből jött a kacagás, jó ideig elmulatott rajta. Szeleburdi volt, mint minden lengyel szépség, de a szemében, az átható sugarú, csodaszép szemében s kitartó tekintetében állhatatosság volt. A diák még a kezét sem tudta mozdítani s úgy érezte magát, mintha zsákba p volna kötve. A vajda lánya pedig merészen odament melléje, fénylő diadémját a fejére tette, a fülbevalókat ajkára csíptette s arannyal hímezett, csipkeszalagos, áttetsző muszlin-pongyoláját reáborította. Cicomázni kezdte s ezerféle apró csacsiságot csinált vele szeleburdi lengyel lányok gyermeki féktelenségével, mely a diák nagy zavarát csak növelte. Nagyon komikus alak volt, ahogy ott eltátott szájjal, egy rezzenés nélkül a két kápráztató fényű szembe nézett.

Az ajtón kopogtattak s megriadt a leány. Rászólt, hogy bújjék az ágy alá s mihelyt csendesedett a nyugtalansága, szobalányát hívta, egy fogoly tatárnőt. Meghagyta neki, hogy nagyóvatosan vezesse le a diákot a kertbe s onnan indítsa el át a kerítésen. De most a diák nem jutott át a kerítésen olyan szerencsésen: felriadt az éjjeli őr, elkapta a lábát egy erős fogással s az összecsődült cselédség még künn az utcán is döngette-püfölte, s csak gyors lábának köszönhette megmenekülését.

Ezután már nem volt tanácsos a ház körül járni, mert a vajdának nagyszámú volt a cselédsége. Egyszer még felfedezte a lányt a templomban: megismerte a diákot s nagyon kedvesen mosolygott rá, mint régi ismerősre. Aztán látta még egyszer, de csak egy villanásra, s ezután a kovnói vajda hamarosan elutazott s a gyönyörű, bogárszemű lengyel kisasszony arca helyett egy idegen és pufók arc bámult ki az ablakon.

Hát ezekre gondolt Andrij, amíg lehorgasztott fejjel lovagolt s a ló sörényére meresztgette szemét.

Azalatt pedig a puszta régen körülfogta őket zöld ölelésével; el-eltünedeztek a magas fű sűrűjében s csak kozák-sapkájuk feketéllett néha a fű-fejek közül.

- Ejnye, ejnye, ejnye! Mért hallgattatok el úgy, gyerekek? - szólalt meg végre Bulba, tűnődéséből felrezzenve. - Mintha bizony csuhások volnátok! No, egy-kettő! Vigye el a Bánya azt a töprenkedést. Agyarra a pipát, gyujtsunk rá, sarkantyút a lónak, aztán úgy repüljünk, hogy még a madár se érjen utol minket!

És a kozákok, előrehajolva a lovuk nyakára, eltűntek a fűben. Most már a fekete sapka sem látszott ki többé; csak a letaposott fű villódzó vonala jelezte, hol futnak.

A nap már jóideje ragyogott a kitisztult égen s meleget sugárzó, megelevenítő fényével elöntötte a sztyepet. Ami szomorúság és álmosság még maradt a kozákok lelkében, eltűnt egycsapásra; akárcsak a madár, repesett a szívük.

Minél tovább haladtak, annál gyönyörűbb lett előttük a puszta. Akkor még az egész délvidék, - az az egész térség, mely ma Új-Oroszország, le a Fekete-tengerig zöld, szűz pusztaság volt. A növény-vadon végtelenbe futó hullámai alatt ekevas nem járt még. Csak lovak taposták s úgy elbújtak benne, mintha erdő volna. Nincs a természetben, ami szebb lehetne ennél a fűrengetegnél. Olyan az egész föld, mintha arany-zöld óceán volna, millió különféle virág foltjával beszórva. A magas és finom fűszálak között égszínkék, sötétkék és lilás búzavirágok váltak ki színükkel, magasra kiszökött a kúpos rekettye, a cickafark fehér ernyőivel tarkázta a felszínt; isten tudja, honnan idekerült búza kalászai értek a sűrűségben. A karcsú búzaszárak alatt foglyok futkostak nyakukat nyujtogatva. Ezer különböző madárfütty zengett a levegőben. Az égen kiterjesztett szárnnyal, mozdulatlanul lebegtek a héják, a szemük is mozdulatlan tekintettel szegződött a fűre. Tovaszálló vadlúdcsapat kiáltozása hallatszott, isten tudja, milyen távoli tó felől. A fűből egyenletes szárnycsapásokkal csapott fel a sirály s kéjelegve fürdött a levegő kék hullámaiban. De már el is veszett a kék magasságban s amerre száll, csak fekete pontnak látszik a kékségben. Nini, most egyet fordult a szárnyán s megvillant a napban. Milyen szépek vagytok, puszták, az áldóját!

Az utas-csapat csak néhány percre állt meg, hogy megebédeljen. Ekkor a tíz kísérő-kozák leszállt a lóról, leoldották" a pálinkával megtöltött fa-csobolyókat és az edényül használt tököket. Csak kenyeret, szalonnát vagy száraz lepényt ettek, csak egy pohár pálinkát ittak, azt is csak erősítőnek, mert Tarasz Bulba sohasem engedte meg, hogy valamelyik leigya magát útközben. Folytatták az utat estig.

Estére tökéletesen megváltozott az egész puszta. A tarka rónaságon eláradt a nap utolsó visszasütő fénye, aztán lassan-lassan sötétedni kezdett. Látni lehetett, hogyan fut végig az árnyék, sötétzöld lett már a mező; sűrűbben szálltak fel a párák, fűszeres, illatot lehelt minden fű és minden virág s szinte gőzölt az egész sztyep a jó szag-özöntől. A sötétkék eget, mintha rajta óriásecsettel kontárkodtak volna, széles rózsás-arany pászmák csíkozták; néha könnyű és áttetsző felhő-fátylak fehérlettek; a, friss esti szellő, mely csalogató volt, mint a tenger-hullám, a fűszálak hegyén alighogy. meglebbent s alig ért az archoz. A nappalt zengéssel megtöltő muzsika elhalkult s más muzsika váltotta fel. Tarka ürgefiak bújtak elő lyukaikból, hátulsó lábukra álltak s füttyentéseiktől hangos volt a puszta. Egyre hangosabb lett a tücskök cirpelése. Olykor valamelyik magános tóról idehallatszott a hattyú kiáltása s mint az üst, úgy csengett a levegőben. Az utasok megálltak most a nagy rónaságon, éjjeli tanyának helyet választottak, tüzet raktak, a tűz fölé üstöt akasztottak s abban vacsorára köleskását főztek; pára szállott fel belőle s mint ferde füstoszlop, emelkedett a levegőbe. Megvacsoráztak a kozákok s lefeküdtek; a megbéklyózott lovakat kicsapták legelni. Ők pedig szvitkáikon elnyúltak a fűben. Egyenesen rájuk néztek az éjszaka csillagai. Hallgatták a fű közt lakó rengeteg éjjeli bogár cirpelő, zizegő, recsegő koncertjét; zengett a sok hang az éjben, megfürdött a hűvös levegőben s tiszta muzsika lett, mire fülüket elérte. Ha valamelyikük felemelkedett s felkelt kis időre, szentjánosbogarak tündöklő" szikráit látta szanaszét a pusztán. Olykor itt is, ott is megvilágosodott az éjjeli égbolt: a réteken s folyók mentén meggyulladt a száraz nádas, az vetette piros fényét rá a messzeségből. Hattyúk húztak észak felé, sötét soruk hirtelen megvilágosodott az ezüstös és rózsaszínű fénytől s úgy rémlett, mintha piros kendők szállnának a sötét égen..

A kozákok eseménytelenül folytatták útjukat. Sehol egyetlen fa; mindenütt a határtalan,.hullámos és gyönyörűszép- puszta. Csak néha kéklett oldalt egy-egy távoli erdő csúcsvonala: ott vonult a Dnyeper partján. Egyetlenegyszer mutatott fiainak Tarasz a távoli fűben Egy feketéllő pontot:

- Oda nézzetek, fiúk, tatár vágtat ottan!

Kicsi, bajszos fej volt, egyenesen rájuk szegezte keskeny szemét, beleszagolt a levegőbe, mint a kopó s eltűnt mint a zerge, mikor meglátta, hogy a kozákok tizenhárman vannak.

- No, fiúk, próbáljátok meg: utóléritek-e a tatárt?... Ne is próbáljátok, - el nem kapnátok azt soha, míg a világ, az én Sátánomnál is gyorsabb a lova.

Mégis meg-tette az óvóintézkedéseket, mert attól félt, hogy valahol kelepcébe csalják. Egy kis folyóhoz vágtattak, Tatarka volt a neve s a Dnyeperbe ömlött, beleugrattak a vízbe és sokáig úsztak benne, hogy a nyomuk megszakadjon. Aztán kikapaszkodtak a partra s tovább lovagoltak.

Harmadnap estére már közel jutottak az útjuk céljához. A levegő egyszerre meghűvösödött, megérezték, hogy nincsenek messze a Dnyepertől. Már villog is a távolban, sötétlő szalagja elvált a látóhatártól. Hideg hullámait lengetve egyre A közeledett s egyre terjeszkedett, végre a földszinnek felét átalfogta. Az a hely volt ez, ahol a -Dnyeper, mely feljebb zuhogók közé szorult, végre kiszabadult s zúgva és szabadon áradt, mint a tenger. A közepébe plántálódott szigetek kiszorították partjai közül s medrétől messze hömpölygette hullámait a mezőkön, ahol sem egy szikla, sem egy halam nem gátolta.

A kozákok leszálltak a lóról, ott egy kompra szálltak s három órai ereszkedés után a Horticasziget partjaihoz értek. Itt volt akkor a Szjecs, amely táborhelyét sűrűn változtatta.

A parton egy sereg ember veszekedett a révészekkel. A kozákok rendbehozták a lovakat. Tarasz tekintélyesen kihúzta magát, megszorította övét s egyet simított a bajszán büszke mozdulattal. A fiúk is végignéztek magukon tetőtől-talpig, félelem is, jóérzés is volt a nézésükben, aztán együtt megindultak a tabán15 felé, mely egy félversztára terült el a Szjecstől. Ahogy odaértek, siketítő zaj fogadta őket: vagy ötven kalapács csengett huszonöt kovácsműhelyben, melyeket földben ástak meg s gyeptéglával takartak be. Izmos tímárok ültek a feljárók eresze alatt az utcán s vaskos kezükkel ökörbőrt puhítottak. Sátorokban kereskedők ültek, kovakövet, acélt és puskaport árultak, melyek kis halmokban állottak előttük. Örmény akasztott ki drága, szép ruhákat. Egy tatár tésztába göngyölt forgatott .nyárson. Egy zsidó pálinkát csapolt előrehajtott fejjel kisebb hordócskából. De az első, akin megakadt a szemük, egy zaporozsei kozák volt: az út kellős közepén aludt szétvetett karral és lábbal. Tarasz Bulba nem állhatta meg, hogy ne lassítson és ne gyönyörködjék benne.

- Ejnye, be urasan elterült itt! Remek figura, mondhatom! - szólt s megállította lovát. Meglepő kép volt csakugyan: a kozák úgy terült el az úton, mint egy oroszlán. Büszkén hátravetett üstöke fél-arsin16 hosszú volt a földön. A drága vörösposztó-bugyogó kocsikenőcs-foltjai mutatták, hogy azt a bugyogót kutyába sem vette.

Bulba kigyönyörködte magát s üggyel-bajjal tovább haladt a szoros utcán. Csak úgy nyüzsögtek ott a -mesteremberek, akik ott- folytatták a mesterségüket s a különböző nációkhoz tartozó alakok, akikkel tele volt a Szjecs tabánja. Vásárhoz hasonlított ez a tabán, innen kapott ruhát és eleséget a Szjecs, amely csak mulatni és lövöldözni tudott.

Végre elmaradt mögöttük a tabán s néhány szétszór-tán álló kozák-kunyhót pillantottak meg; tatármódra gyeptégla vagy nemez volt a kunyhófedél. Volt olyan is, amely előtt ágyú állott.

- Sehol sem volt kerítés vagy alacsony házikó, melynek eresze törpe oszlopokra támaszkodik, amilyeneket a tabánban lehetett látni. Egy kisebb sánc és fatorlasz, melyet nem őrzött senki sem, azt mutatta, hogy itt mindenki roppant gondtalanul él. Néhány markos kozák feküdt az úton pipa volt az agyarukon s elég közömbösen nézték az érkezőket; egyikük sem mozdult. Tarasz óvatosan léptetett el fiaival köztük s köszönt:

- Erőt, egészséget, urak!

- Erőt, egészséget, tinektek is! - fogadták a zaporozseiek.

Az egész mezőn, mindenfelé, színes csoportokban tarkállott a népség. Megbarnult arcukon jól lehetett látni, hogy harcokban edződtek meg egytől-egyig, sok bajt megpróbáltak. Hát ez a Szjecs! Itt a büszkék és erősek kirepítő fészke, akik olyan bátrak, mint az oroszlán. Innen terjed szét a kozákság szabadsága és ereje egész Ukrajnára!

Az utasok elérték azt a széles teret, ahol a gyűléseket szokták tartani. Nagy, felfordított hordón egy kozák ült; ing nem volt a testén, kezében tartotta s lassan a szakadásokat fércelgette rajta. Most meg muzsikusok csoportja állta el az utat. Zaporozsei legény ropta ott a táncot a csoport közepén, a fején fickósan félrecsapott sapka, lengette a karját s mind ezt kiáltotta:

- Frissebben, frissebben, muzsikusok! Ne sajnáld a pálinkádat, Foma, hogyha igazhitű kéri!

És Foma, akinek kék foltot kapott ütéstől a szeme-alja, számolatlan mérte boldognak, boldogtalannak óriás korsóval. A kozáklegény körül négy öregebbrendű aprózta a táncot. A táncuk forgószelében fel-felvetették magukat, oldalra sodródtak s majdnem a muzsikusok fejére szöktek, aztán térdet hajtva, guggolva folytatták s erősen s keményen verték) ezüst patkóikkal a ledöngölt" földet. Tompán kondult a föld köröskörül s az ezüst csizmapatkókkal ropott gopák s tropák 17 kopogása messzire elhallatszott a levegőben. Egyik pedig mindegyiknél frissebben kurjantott s szinte repült a többi után a táncban. Üstöke lobogott a szélben, erős melle meztelen volt egészen, jó meleg téli ködmön volt rajta s csorgott róla az izzadság, mintha vederből öntötték volna.

- Ugyan vesd le azt a ködmönt! - szólt rá végre Tarasz: - Látod, hogy gőzölög!

- Nem lehet! - kiáltotta a kozák.

- Miért, te?

- Nem lehet; nekem már ez a szokásom: amit levetek, eliszom.

Sapkája már régen nem volt a fickónak, öv sem a kaftánján, még hímzett kendője sem volt: minden elment már a maga útján. A tömeg egyre nőtt; újak álltak be a táncba s nem lehetett megindultság nélkül nézni, hogy sodorja magával a világ legszabadabb, legszilajabb tánca az egész csoportot, az a tánc, melyet nagyerejű feltalálóiról kozáktáncnak neveztek el.

- Hej, ha most nem lovon ülnék! - kiáltott fel Tarasz - én is ropnám, bizony isten, beállanék!

Közben pedig itt-ott komoly és érdemes, főtisztségét többször viselt, ősz-üstökű férfiak kezdtek megjelenni a nép közt, akikre az egész Szjecs tisztelettel nézett. Tarasz hamarosan egész sor ismerőssel találkozott. Osztap és Andrij egyremásra hallották a köszöntéseiket:

- Nini, te vagy, Pecserica? Adjon isten, Kozolup! - Téged honnan vezérel ide az isten, Tarasz? - Hát te hogy kerültél ide, Doloto? - Adjon isten, Kirgyug! Adjon isten, Gusztij! Ki hitte volna, hogy itt talállak, Remeny?

S a Kelet-Oroszország szilaj világának minden

tájékáról összegyűlt vitézek megcsókolták egymást. S folytatták a kérdést;

- Mit tudsz Kaszjánról? Hát Borodavkáról? Mi hír Koloperről? Mi hír Pidszitokról?

S a felelet, amit Tarasz Bulbának adtak, ennyi volt: Borodavkát Tolopanban felkötötték, Kolopert Kizikirmenben megnyúzták elve, Pidszitoknak hordóba tették a fejét, besózták és úgy küldték el egyenesen Konstantinápolyba.

Öreg Bulba lehajtotta fejét s eltűnődve mondta:

- Jó kozákok voltak!