X.

Jó sokat aludtam - mondta Tarasz felocsúdva, mintha csak most ébredne fel bormámoros, mély álomból, s igyekezett megismerni maga körül a tárgyakat. Rettenetes erőtlenség nyomta le a testét. Ismeretlen tisztaszoba fala és szeglete derengett "előtte. Végül észrevette, hogy Tovkacs ül előtte s úgy ül, mintha minden lélegzetére figyelne.

- Bizony - gondolta magában Tovkacs. Elaludhattál volna te könnyen mindörökre.

De nem szólott semmit. Ujjával megfenyegette s intett, hogy hallgasson.

- Mondd meg már, hol vagyok? - kérdezte meg másodszor is, megfeszített figyelemmel. s próbált visszaemlékezni arra, ami történt.

- Hallgass! - kiáltott rá szigorúan társa: - Hát még mit szeretnél tudni? Tán nem látod, hogy csupa vágott seb a tested? Két hete már, hogy nyargalunk egy szusszanás nélkül s mikor a forróság rádjön, mindenfélét összehadarsz. Most először aludtál nyugodtan. Hallgass hát, hogyha nem akarsz ártani magadnak.

De Tarasz csak próbálgatta s erőlködött, hátha össze tudná szedni a gondolatait s vissza tudna emlékezni arra, ami történt.

- Hát megfogtak a polyákok és körülvettek egészen? S nem volt mód rá, hogy magamat kivágjam a tömegükből?

- Hallgass hát, ha mondom, ördögadta fattya! - kiáltott rá haragosan Tovkacs, mint mikor a dajka türelmét veszítve rákiabál a nyugtalan, pajkoskodó kisgyerekre. - Mi hasznod belőle, ha megtudod, hogyan rántottak ki a bajból? Érd be vele, hogy kirántottak. Akadtak emberek, akik nem hagytak cserben - elég legyen ennyi! Még sok éjjeli nyargalás vár ránk! Azt hiszed, egyszerűt kozák-számba vesznek? Arról szó sincs: kétezer tallérra becsülték a fejed.

- S Osztap? - kiáltott fel hirtelen Tarasz. Erőlködött nagyon, hogy felemelkedjék s egyszerre eszébe jutott, hogy fogták el s kötözték meg a szeme láttára, s hogy most a lengyelek rabja. S öreg szívét meglepte a bánat. Letépte" és szétszaggatta a sebek kötését, messze eldobta magától s mondani akart valamit hangos szóval, - de megint csak mindenfélét összezagyvált; reájött a forróság és félrebeszélt s ömlött a szó értelem és összefüggés nélkül. S közben a hű barát ott állott mellette, szidta s korholta és szemrehányó, kíméletlen szavaival egészen elárasztotta. Végül megfogta a kezét és a lábát s mint a kisgyermeket, bepólyálta, a sebkötéseket visszaigazgatta, ökörbőrbe bugyolálta, hársfakéregbe kötötte s kötelekkel a nyereghez erősítve ismét tovább nyargalt vele.

- Ha holtan is, mégis hazaviszlek. Nem engedem, hogy a polyák megcsúfolja a kozák formádat, darabokra tépdessék a tested s úgy vessék a vízbe. Ha már sas ássa ki homlokodból szemed, legyen pusztai sas, legyen a mi sasunk s ne a lengyeleké, amelyik lengyel föld felől repül ide. Ha holtan is, hazaviszlek mégis Ukrajnába.

Így szólt a hű bajtárs. Nyargalt éjjel-nappal egy szusszanás nélkül s elvitte az eszméletlent a zaporozsei Szjecsbe. Ott elkezdte gyógyítani fáradságot nem ismerve, füvekkel, borogatással; talált egy zsidó javasasszonyt, aki egy hónapig mindenféle főzetekkel gyógyította s így felépült végre Tarasz. Az orvosság győzött-e vagy az ő nagy acél-ereje, bizonyos, hogy másfél hónap múlva felkelt. Sebei beforrtak s csak a kardvágások nyoma mutatta, hogy a vén kozák valamikor milyen súlyos sebesült volt.

De észrevehetően komor és szomorú lett. Három mély ránc barázdálta a homlokát s nem simult el soha többé. Körülnézett: egészen új volt már a Szjecs, régi bajtársai meghaltak már egytől-egyig. Egy sem élt már azok közül, kik az igaz ügyért, a hitükért és a bajtársi hűségért egykor síkraszálltak. Akik a kosevojukkal a tatárok űzésére mentek, már azok is rég nem éltek: egytől-egyig odavesztek, elpusztultak; ki csatában hullatta el tisztes kozákfejét, ki a krími szíkeseken étlen-szomjan pusztult, ki fogoly lett és a rabság szégyenét nem bírta. A régi kosevojuk is rég nem élt már s egyetlenegy sem volt meg a régi társak közül és a valamikor pezsgő kozák erőt a fű rég benőtte.

Hallotta, hogy volt egy zajos, hatalmas lakoma, azon minden edény darabokra törött; nem maradt egy csepp bor sehol, a vendégek és a szolgák minden drága kupát s edényt elemeltek - és a gazda búsan megáll s gondolja magában:

jobb lett volna, hogyha ez a mulatozás nem lett volna.

Hiába próbálták Taraszt felvidítani és szórakoztatni. Hiába dicsőítették szakállas, ősz bandurások, akik arra jöttek kettesével, hármasával, híres kozák hőstetteit. Mogorva és egykedvű volt minden iránt, aztán mozdulatlan arcán hervadatlan bú jelent meg és fejét lehajtva halkan mondta: Fiam, fiam! Osztap fiam!

A zaporozseiek tengeri kalandozásra készülődtek. Kétszáz csolnak ereszkedett alá a Dnyeperen s Kis-Ázsia újra látta borotvált fejüket, hosszú üstöküket, viruló partjait szablyával és tűzzel irtották és dúlták, s látta mohamedán lakosai turbánjait rétjei sűrű virágfoltjaihoz hasonlóan a véráztatta mezőkön s úszkálva a partok mentén. Látott sok szekérkenőcsös zaporozsei nadrágot, sok-sok fekete nagajkát izmos kozák-kézben. Kifosztották a kozákok s összedúlták szőlőskertjeiket; egész trágya-halmokat hagytak mecseteikben, a drága perzsa selymekből kapcákat csináltak s bemaszatolt ruhájukon övnek átkötötték. A helyeken, ahol jártak, kurtaszárú kozák pipát még sok idő multán is találtak.

Jókedvűen evezgettek hazafelé. Egy tízágyús török hajó üldözőbe vette s egy sortűzzel a rozoga csolnakokat úgy szétszórta, mintha madár-raj lett volna. A kozákok egyharmada belefúlt a mély tengerbe, de a többi összefogott újra s elérte a Dnyeper-folyó torkolatát zecchinókkal teletömött tizenkét hordóval.

De már Taraszt ez sem érdekelte. Kiment a mezőre, ki a sztyepre, mintha vadászni akarna, de a töltött fegyvert ki sem lőtte. Letette a fegyvert és leült nagybúsan a tenger partjára. Sokáig ült ott, a fejét lehajtotta s mind ezt mondogatta:

- Osztapom! Osztapom!

Előtte ragyogott s a végtelenbe nyúlt a Fekete-tenger; sirály sikoltott a távoli nádasban; megfehérült bajsza ezüstösen fénylett s egymás után pergett ki a könnye.

Végre nem bírta már tovább Tarasz:

- Lesz, ami lesz, elindulok s megtudom, él-e még. Sírban van? Vagy nincsen is tán sírja? Meg kell tudnom, mi van vele, bármi áron!

És egy hét mulva már ott volt Uman városában. Fegyveresen ment, lóháton, kopjával, szablyával, úti-kulacsa a nyergén; vitt egy fazék szalamatot, puskapor-szarukat,vitt lóbéklyózó kötelet s más felszerelést is.

Ott egyenesen egy szurtos, bemaszatolt házacskának tartott, kis ablaka, melyet korom s piszok lepett, alig-alig látszott, a kéményben rongytömés volt s az átlyukadt házfedelet verebek lepték el. Mindenféle szemét feküdt. halomban az ajtó közelében. Az ablakon zsidóasszony feje nézett az utcára, főkötőjén gyöngyök feketélltek.

- Itthon van a férjed? n- kérdezte meg Bulba. Leszállt a lováról, a kantárszárat az ajtó mellett egy vashoroghoz kötötte.

- Itthon - felelte a zsidó asszony s már indult is, hogy a lónak egy fazékkal búzát s a lovasnak egy korsó sört hozzon.

- Hol a zsidód?

- A másik szobában, imádkozik éppen mondta a zsidóné s amikor Bulba a korsót szájához emelte, meghajolt s egészségére kívánta az italt.

- Te maradj itt, etesd s itasd meg a lovat én, addig bemegyek, négyszemközt akarok beszélni. Dolgom van ma vele.

Ez a zsidó pedig a régi Jankel volt. Már bérlő volt és kocsmáros. Rendre elérte, hogy a környék urait s nemesembereit mind kézben tartotta, rendre-rendre majdnem minden pénzt magához kaparintott, Zsidó jelenléte erősen meglátszott azon a vidéken. Három mérföld távolságra nem volt "már egy rendes kunyhó körös-körül, mind bedőltek, roskadoztak, mind elitták s nem maradt más, csak szegénység, csak rongyosság; mint a tűzvész s pestis után, porrá lett az egész környék. És ha még tíz esztendeig ott élt volna Jankel, bizonyosan porrá megy az egész vajdaság is.

Tarasz bement a" szobába. A zsidó imádkozott, meglehetősen bepiszkolt imádság-lepel takarta. Éppen megfordult, hogy vallása szokása szerint még egyszer kiköpjön, mikor a mögötte álló Bulbán megakadt a szeme. A legelső pillanatban a kétezer arany tallér villant meg előtte, melyet kitűztek az üldözött fejére. Node megrestelIte magát a kapzsiságáért s igyekezett elfojtani magában az örök aranyéhség vágyát, mely úgy csavarodik a zsidó lelkére, mint a tekeredő féreg.

- Ide hallgass, Jankel! - szólította meg Tarasz a zsidót, aki hajlongani kezdett s óvatosan bezárta az ajtót, hogy ne lássák őket. - Megmentettem az életed - a kozákok, mint a kutyát, összetéptek volna - most terajtad a sor, te tégy szolgálatot nekem.

Jankel zsidó képe kissé összeráncolódott.

- Milyen szolgálatot? Ha olyan szolgálat, hogy meg tudom tenni, hát miért ne tenném?

- Kár a szóért. Vigyél be Varsóba.

- Varsóba? Úgy érti : Varsóba? - álmélkodott Jankel. A szemöldöke s a válla feljebb húzódott a nagy csodálkozástól.

- Mondom, kár a szóért. Vigyél be Varsóba. Törik-szakad, látni akarom őt, szólni hozzá, ha egyetlen szót is!

- Kihez akar szólni?

- Hozzá, Osztaphoz, fiamhoz.

- Nagyságod tán nem hallotta, hogy már ...

- Mindent tudok, mindent: kétezer arany tallér van fejemre kitűzve. Tudják is a bolondok, hogy mennyit ér a fejem! Én neked ötezret adok. Ebből kettőt most, azonnal - s Bulba kirázta a bőrzacskóból a kétezer tallért - a többit pedig, mikor visszatérek.

A Zsidó azonnal felkapott egy törülközőt és a tallérokat betakarta vele.

- Áj, milyen csuda-pénz! Milyen gyönyörű pénz! - mondta s megforgatott egyet a kezében s fogával próbálta. - Azt hiszem, hogy az az ember, akitől nagyságod elvette ezeket a fáin tallérokat, egy órával sem élt tovább ezen a világon, tüstént elment a folyóhoz s vízbe ölte magát ezekért a gyönyörű tallérokért.

- Nem kérnélek téged erre. Lehet, én is megtalálnám az utat Varsóba. De engem valamiképpen felismerhetnének s elfoghatnának az átkozott polyákok, mert hát én nem vagyok nagyon leleményes. De ti zsidók ilyenre vagytok teremtve. Ti reászeditek még az ördögöt is, ti ismertek minden csalafintaságot; hiszen ezért jöttem hozzád! Aztán meg Varsóban, ha egyedül mennék, nem végeznék semmit. Rögtön fogd be a lovakat s vigyél!

- Azt hiszi nagyságod, hogy ennyi az egész: kihozzuk a kancát, befogjuk a hámba s aztán gyí, te szürke! Azt hiszi nagyságod, magammal vihetem, hogyha el nem rejtem?

- Hát rejts el, csak rejts el, úgy rejts el, ahogy tudsz; üres hordóba, mi?

- Áj, áj! Nagyságod azt hiszi, hogy el lehet rejteni hordóban? Nagyságod nem tudja, hogy mindenki pálinkát sejtene abban a hordóban?

- Hadd sejtse, hogy pálinka van benne.

- Micsoda? Hadd sejtse, hogy pálinka van benne? - mondta a zsidó s mind a két kezével pájeszéhez kapott s azután magasra emelte a kezét.

- No, mitől hökkentél meg?

- Nagyságod nem tudná, hogy az isten a pálinkát azért teremtette, hogy mindenki megkóstolja? Ott "mindenki nyalánk és ital-szerető: a nemesúr öt versztát is szalad majd a hordó után, kicsi likat lékel bele, rögtön látja, hogy nem folyik s azt mondja: ez a zsidó nem üres hordót visz; nyúl van itt a bokor mögött. Elkapják a zsidót, megkötözik a zsidót, elszedik a pénzét a zsidónak, tömlöcbe vetik a zsidót! Mert hát mindent, ami nem jó, a zsidóra fognak: mert a zsidót mindenki kutyának nézi, mert azt hiszik, nem is ember, hogyha zsidó.

- Akkor tégy fel egy halas szekérre!

- Lehetetlen, nagyságos úr, bizony isten, lehetetlen. Lengyelországban most mindenütt olyan éhes minden ember, mint a kutya: a halakat mind ellopják s nagyságodat megtalálják.

- Akkor vigyél ördögháton, de vigyél már!

- Hallgasson ide, nagyságod! - mondta most a zsidó feltürkőzve s szétfeszített tíz ujjával közeledett hozzá: - Tudom, mit csinálunk. Most mindenütt erődöket és várakat építenek. Német földről francia mérnökök jöttek s azóta az utakon sok téglát és sok követ szállítanak. Nagyságod befekszik a szekér-fenékbe s én úgy rakom a téglát; hogy eltakarjam vele. Nagyságod, úgy látom, erős, egészséges ember, azért nem lesz baj, ha terhe nehezecske lesz is, én alul a szekérben likat is csinálok, hogy azon át ennivalót adjak nagyságodnak.

- Csináld, ahogy tetszik, csak vigyél, vigyél már!

És egy óra mulva tégla-szállító szekér döcögött ki Uman várósából, két rossz" gebe húzta. Az egyiken a nyurga Jankel ült, hosszú, kondor két, pájesze ki-kilendült a zsidósapkája alól, aszerint, hogy mekkorákat huppant a lovon a teste, mely olyan hosszú volt, mint a verszta-jelző az útszélen.