VI.

Andrij küszködve baktatott a szűk és sötét alagútban a tatárasszony után, a zsák kenyeret cipelve.

- Mindjárt látni fogunk - szólt a vezetője -mindjárt odaérünk, ahol a gyertyát hagytam.

S csakugyan, a sötét földfalak rendre-rendre megvilágosodtak. Kisebb térségre értek, az imaterem lehetett. Legalább is oltárszerű, keskeny asztal állt a fal mellett s fölötte a katolikus Madonna majdnem egészen elmosódott és megfakult képe függött. Apró ezüst mécs lógott előtte, mely bágyadt fénnyel világította meg.

A tatárasszony lehajolt, felvette a karcsú, magas lábon álló "réz gyertyatartót, amely körül kicsi láncon fogó, koppantó s tű függött a láng igazítására. A mécs lángjáról- meggyújtotta a gyertyát, nőtt a világosság és ahogy együtt haladtak, hol erős fény érte őket, hol meg szénfekete árnyék borult rájuk, akár egy Gerardo della Notte-képen.28 A vitéz egészségtől és fiatalságtól duzzadó friss arca éles ellentétben volt útitársa elcsigázott, megsápadt arcával.

Az alagút kissé kitágult s Andrij most már kiegyenesedhetett. Érdeklődéssel nézte ezeket a földfalakat, melyek a kievi barlangokra emlékeztettek. Itt is, mint a kievi barlangokban, a falakban mélyedések voltak s itt-ott koporsók is; sőt egyes helyeken a nedvességtől megpuhult s porladozó ember-csontokat is látott.

Nyilván itt is szent emberek laktak, kik a világ sok vihara, búja s csábítása elől itt elrejtőzködtek. A nedvesség sok helyt rendkívül erős volt; az is megesett, hogy néha vízbe léptek. Andrijnak sokszor meg kellett állnia, hogy az útitársa közben pihenhessen, olyan állandó volt a kimerültsége. Felfalt nagy mohón egy darab kenyeret s attól olyan fájás fogta el a tápláléktól rég elszokott gyomrát, hogy néha percekig mozdulni sem tudott.

Végre-valahára egy kis vasajtóhoz értek.

- Hála istennek, helyt vagyunk - szólalt meg a tatárasszony gyenge hangon s felemelte kezét, hogy kopogtasson - de ereje nem volt.

Andrij helyette döngette meg jó erősen a vasajtót. Túlról kongó hang jelezte, hogy az ajtó mögött nagyobb tágasság van. Változott a kongás hangja, mert úgy látszik, magas boltozatot ért el. Alig telt el két perc, kulcsok csörrentek túl, valaki, úgy látszik, jött lefelé a lépcsőn. Végre kitárult az ajtó: egy fráter fogadta őket, aki a keskeny lépcsőn állt s kulcs-csomó és gyertya volt kezében.

Önkénytelenül megtorpant, mihelyt a katolikusbarátot megpillantotta. Gyűlölet s megvetés támadt fel a kozákokban, ha szerzetesre gondoltak; sokszor embertelenebbül bántak el velük, mint a zsidókkal.

A barát is hőkölt, amikor meglátta a kozákot, de a tatárasszony egy szót mondott neki - Andrij nem értette - s arra megnyugodott. Világított nekik, bezárta mögöttük az ajtót, felvezette a lépcsőn s egyszer csak ott álltak a kolostor templomának magas, sötét boltívei alatt.

Egyik oltár előtt, melyen magas gyertyatartókat és gyertyákat látott, egy pap térdelt s imádkozott halkan. Mellette kétoldalt, szintén térdepelve, lilaszínű vállköpenyben két minisztráns szolgált, felül csipkés ing volt rajtuk. Füstölő volt a kezükben.

Csodáért imádkozott a pap: a város megmentéséért, a hanyatló lelkierő növekedéséért, a béketűrésért, a gonosz kísértő távoztatásáért, aki azt sugalmazza, hogy balsorsunkban zúgolódjunk, vagy kicsinyhitűen és szorongva sírjunk. Néhány nő is térdelt, mind olyanok voltak, mint a kísértet; reáejtették és reátámasztották elerőtlenedett fejüket az előttük álló székek és sötét fapadok hát-tájára; néhány szomorú férfi az oszlopoknak s az oldalhajókat tartó pilléreknek támaszkodva térdelt. Az oltár felett a színes üvegű ablakot a virradat rózsaszínű fénye öntötte el s kék és sárga és másszínű fényfoltokat vetett, melyek a sötét templomot egyszerre megvilágították. Az oltár egész mélységében megfényesedett s a tömjénfüst szivárványosan ragyogó felhőként állt a levegőben.

Andrij álmélkodva nézett sötét szegletéből a fénynek erre a csodajátékára. Ebben a pillanatban fenséges orgona-búgás töltötte be a templomot, egyre tömörebb lett, nőtt a hang s már úgy szólt, mint a mennydörgés robaja, aztán mennyei muzsikává finomult, énekes csengéssel szárnyalt a boltívek alatt, mely finom leányhangokkal volt rokon, aztán megint átment mély, tömör búgásba, dörgésbe és elhallgatott. S ezek a dörgő hangok még sokáig ott remegtek echózva a boltívek alatt s Andrij félig nyitott szájjal, elálmélkodva hallgatta a nagyszerű zenét.

Egyszer csak azt érezte, hogy valaki megrántja hátulról a köntöse szárnyát.

- Indulni kell - mondta a tatárasszony.

Végigmentek a templomon és senkisem vette őket észre, aztán kijutottak a templom elé, egy térre. A hajnal pirossága rég megjelent az égen ,s a nap érkezését hirdette már minden. A négyszegletű tér puszta volt egészen; csak a közepén álltak asztalok, melyek azt jelezték, hogy talán még egy héttel ezelőtt élelmiszer-piac volt a téren. A kövezet akkor még nem volt szokásban, kiszáradt sár-buckákon jártak. Kőből és vályogból rakott, földszintes kisebb épületek álltak a tér körül, a falakból kilátszottak a cölöpök és oszlopfák fel a mennyezetig, rézsútosan kötő keresztgerendákkal, ahogy akkoriban városokban építkezni szoktak; ma is lehet néhol ilyen házat látni litván földön vagy Lengyelországban. Túlzottan magas volt majdnem minden háznak a fedele, sok padlásablaka, sok szelelő-lyuka volt minden fedélnek. Az egyik oldalon, közel a. templomhoz, a többitől egészen elütő, magasabb épület emelkedett; a városháza vagy valamelyik állami hivatal székháza lehetett. Emeletes ház volt, az emelet fölé kettősívű kilátó épült. Ott állott az őr is; a nagy óra lapja ott volt a tetőbe beépítve.

A tér kihaltnak látszott; de Andrijnak úgy rémlett, hogy halk nyöszörgést hall. Arrafelé nézett s észrevett a tér túlsó oldalán két-három embert; majdnem mozdulatlan testtel egymás mellett feküdtek a földön. Figyelmesebben rájuk irányította szemét, hogy megállapítsa, alvók-e vagy holtak s ekkor valamibe beleütközött a lába. Holt asszony teste volt, látszott, hogy zsidó nő. Fiatal lehetett, bár ezt eltorzult és agyonnyűtt arca csak alig mutatta. Piros selyemkendő volt a fején, igazgyöngy vagy üveggyöngy kettős sora díszítette a fülrevalóját, két-három kondor fürt kifordult alóla megfeszített inú, kiaszott nyakára. Mellette kisgyermek feküdt, görcsös kézzel édesanyja elapadt emlőjét fogdosta s öntudatlan haragjában, mert tejet nem adott neki, ujjaival morzsolgatta, Már nem sírt, nem sivalkodott s lassan emelkedő s ereszkedő hasacskáján lehetett látni, hogy még nem halt meg a szegény, de talán éppen most készül a lelkét kiadni.

Befordultak egy utcába s hirtelen egy dühöngő alak útjukat elállta, mert megpillantotta azt a drága terhet, amit hoztak. Megrohanta Andrijt, mint a tigris, belekapaszkodott s ordítozni kezdte: kenyeret! De ereje kisebb volt, mint dühöngése; Andrij lökött egyet rajta s elterült a földön. Azután megszánta s odavetett neki egy kenyeret; reádobta magát, mint a veszett kutya, marcangolta, falta, aztán ott az utcán irtóztató görcsök között a lelkét kiadta, mert úgy elszokott régóta a táplálkozástól.

Lépten-nyomon megdöbbentette őket az éhínség áldozatainak rettenetes képe. Mintha sokan nem tudták volna már elviselni gyötrelmüket otthon, szándékosan kifutottak az utcára: nem küld-e az ég valamit, amitől az erejük megjönne. Öregasszony ült egyik ház kapujánál, nem lehetett tudni, alszik-e, meghalt-e vagy csak révedezik: sem nem hallott, sem nem látott, egy helyben ült mozdulatlan testtel, mellre csuklott fővel. Egy másik ház ereszéről kinyúlt, kiszikkadt test lógott hurkos kötélen: a boldogtalan nem tudta elviselni az éhség kínját s azt gondolta, hogy jobb lesz öngyilkossággal siettetni végét.

Mikor az éhínségnek ezeket a megdöbbentő tanúságait látta, Andrij meg nem állhatta, hogy meg ne kérdje a tatárasszonytól:

- Éppen semmit sem találtak, amivel az életüket még tengethették volna? Ha az ember végső szükségbe jut, akkor nincs más hátra: azzal táplálkozik, amit addig utált; olyan állat húsát is kénytelen megenni, melyet tilt a törvény; táplálék lesz akkor minden.

- Felfaltak már mindent, - felelte a tatárasszony. - Minden szarvasmarhát. Sem lovat, sem kutyát, de még egeret sem találsz az egész városban. Nálunk, a városban sose gyűjtögettek; a falukból került minden.

- De ha ilyen gyötrelmes halállal pusztultok, hogy gondolhatjátok, hogy megvéditek a várost?

- Lehet, hogy a vajda már feladta volna, de tegnap este a vezér, aki Buzsaniban van, ölyvet repített a városba levéllel, hogy fel ne adják a várost, sereggel érkezik szabadítására, csak a másik vezért várja, hogy vele összefogjon. Minden percben várják... De már itt vagyunk a háznál.

Andrij már messziről látta ezt a házat. Nem hasonlított a többihez, úgy látszik, olasz mester építette. Szép, finom téglából épült, emeletes ház volt. Az alsó traktus ablakait erősen kiugró gránit keretezte. A felső traktusa csupa kisebb boltívből állt, melyek galériát formáltak; a boltívek közeit" címeres rácsok díszítették. Vöröstéglából volt a széles, külső lépcső, levezetett a főtérre. Egy-egy őr ült a lépcső lábánál. Festői és szimmetrikus volt a testtartásuk: egyik kezükkel u a mellettük kinyúló alabárdot fogták, másikkal lelógó fejüket támasztották s inkább szobrokhoz, mint élő emberekhez hasonlítottak. Nem aludtak, nem is bóbiskoltak, de úgy látszott, teljes érzéketlenségbe estek, az sem érdekelte őket, ki megy fel a lépcsőn. A legfelső lépcsőfokon díszesen öltözött, talpig felfegyverzett vitézt láttak, imakönyvet tartott a kezében. Kimeredt szemét rájuk szegezte volna, de a tatárasszony egy szót mondott neki s tekintetét megint az imakönyv nyitott lapjára ejtette.

Beléptek az első terembe, tágas helyiség volt, fogadószoba vagy előszobaféle. A fal mentén különböző helyzetekben katonák, szolgák, pecérek, pohárnokok s különböző cseléd-félők ültek, tele volt velük a terem. Egytől-egyig feltétlenül szükségesek voltak, hogy mutassák, milyen nagy a lengyel főúr méltósága, akár katona, akár nagybirtokos. Érezni lehetett egy kialudt gyertya füstszagát. A két másik még égett, két középen álló, óriási, majdnem embermagasságú gyertyatartóban, pedig a széles, rácsos ablakon rég benézett már a reggel.

Andrij már a címerrel díszített, sok-sok faragással ékes tölgyfaajtó felé indult, de a tatárasszony megrántotta a köntöse ujját s egy kisajtóra mutatott az oldalt eső falban. Ezen át folyosóra jutottak, majd ismét terembe, de ezt Andrij nem tudta alaposabban szemügyre venni. Az ablaktábla résén beszivárgó fényben valami derengett: málnaszínű függöny, aranyozott párkány s a falon egy festmény.

Itt a tatárasszony meghagyta Andrijnak, hogy várjon s benyitott egy másik terembe. A nyitott ajtón át gyertyavilág áradt. Suttogást hallott és halk szót, és a hangtól megremegett a lelke mélyéig. Látta, hogy odabenn egy karcsú nőalak villan meg a fényben, hosszú és dús hajfonata reáhullt a felemelt karjára.

A tatárasszony visszajött és azt mondta, hogy jöjjön be. Nem tudta, "hogy ment be s hogyan csukódott be mögötte az ajtó. A teremben két szál gyertya égett; szentkép előtt örökmécs pislogott; alatta magas asztalka, a lábánál, katolikus szokás szerint, lépcsők, hogy az, aki imádkozik, odatérdepeljen.

De szeme nem ezt kereste. A másik oldal felé fordult s megpillantott egy nőt, aki úgy állt ott, mintha egy gyors mozdulat közben megdermedt és kővé vált volna. Mintha alakjának egész lendületével oda akart volna rohanni hozzá, de hirtelen megállott volna. Ő is álmélkodva állt ott a nő előtt. Nem így képzelte ő ezt a viszontlátást; ez nem ő volt, nem az, akit akkor látott, semmiben sem hasonlított hozzá, ez sokkal szebb s csodálatosabb volt. Akkor volt benne valami ki nem teljesedett, valami befejezéstelen; most olyan volt, mint a festmény, melyet remekművé tett a művész utolsó ecsetvonása. Bájos, szeleburdi kislány volt a régi-ez gyönyörű teremtés volt kiteljesült női szépségében. Nem fél-érzés, érzés-szilánk: teljes érzés sugárzott a ráemelt szeméből. Nedvesen csillogott ez a szem, nem száradt fel még a könnye és ez olyan lélekreható volt. Melle, nyaka, válla azt a tökéletes arányosságot mutatta, melynek határait nem lépheti át a teljesen kifejlett szépség.

Haja, amely akkor könnyű fürtökben hullott arcába, most sűrű, dús fonatokká alakult át, egy részét feltűzte, a többi aláhullt a karja hosszában s finom, hosszúszálú, gyönyörű hullámban omlott kebelére. Mintha mindegyik vonása megváltozott volna. Hiába erőltette az emlékezetét, hogy megőrzött vonásai közül egyet megtaláljon - egyet sem talált meg! Nagyon sápadt volt az arca, de ez babonás szépségét el nem homályosította; ellenkezőleg: ellenállhatatlanul szenvedélyessé és diadalmassá fokozta.

Andrijt áhítatos félelem fogta el s csak állt előtte mozdulatlanul. Ügy látszik, a lányt is meglepte a kozák szépsége, ahogy előtte állt a fiatal férfi duzzadó erejében s még így mozdulatlanságában is elárulta, hogy szabadság és fesztelenség van minden mozgásában. A határozottság fénye csillogott szemében, bársonyos szemöldökének merész volt az íve, napbarnított arca kigyúlt a szűziesség eleven tüzével, fiatal, fekete bajszának selymes volt a fénye.

- Nincs erőm, hogy hálálkodjam neked, nemeslelkű vitéz - szólalt meg s reszketett ezüstösen csengő hangja. - Csak az isten fizetheti vissza neked, én, a gyenge nő, nem...

Lesütötte szemét, gyönyörű, hófehér félkörrel mozdult a szemhéja, hosszú volt, mint a nyíl, a szemhéját szegélyező szempillája. Lehajolt a csodaszép arc s nyaka felől finom pirosság áradt el rajta.

Andrij nem tudott felelni. Szeretett volna kimondani mindent, ami meggyűlt a lelkében - kimondani olyan forrón, ahogy lelkében élt - de sehogy sem tudta. Azt érezte, hogy a száját valami lezárja, szava hangot nem kap; azt érezte, hogy ő, a burszailo és a kósza vitézi élet neveltje, nem tud megfelelni az ilyen szavakra s kozák természete miatt elfogta a harag.

Ekkor a tatárasszony bejött a terembe. Ami kenyeret a vitéz hozott, már felszeletelte, hozta ,is már arany tálban s az úrnője elé tette. A szép lány ránézett, aztán a kenyérre, aztán Andrijra emelte a szemét - s szeme sokat mondott. Meghatott nézése, amely azt mondta, hogy érzést kifejezni nincs ereje, módja, beszédesebb volt Andrijnak mindenféle szónál. Egyszerre megkönnyebbült a lelke, mintha ami megkötötte, megoldódott volna. Minden érzés, amit eddig nehéz zabla tartott vissza, felszabadult, független lett s ki akart áradni gátolhatatlanul patakozó szóban. Ekkor a gyönyörű a tatárasszonyhoz fordult s ezt! kérdezte tőle:

- S édesanyám? Vittél neki?

- Alszik.

- És édesapámnak?

- Vittem; azt mondta, hogy eljön megköszönni a vitéznek.

Vett a kenyérből s a szájához emelte és evett belőle. Andrij odavolt a nagy gyönyörűségtől s csak nézte, hogy tört a kenyérből fényes ujjaival s ette. De hirtelen eszébe villant az ember, aki dühöngött az éhínségtől s a szemeláttára adta ki a lelkét, mikor a darab kenyeret nagymohón felfalta. Belesápadt, megragadta kezét s rákiáltott:

- Elég már! Ne többet! Olyan rég nem ettél, hogy most méreg lesz a kenyér neked.

A lány rögtön leeresztette a kezét, visszatette a kenyeret a tálba s mint a hunyászkodó gyermek, úgy tekintett a szemébe. Ha ki lehetne mondani szóval... de sem véső, sem ecset, sem a hatalmas szó nem fejezheti ki azt, ami néha benne van egy szűz tekintetében, sem azt a meghatottságot, amit az érez, aki belenéz ilyenkor a szűzleány szemébe.

- Én királynőm! - kiáltott fel Andrij kicsorduló lélekkel és szívvel: - mondd meg, mire van szükséged? Mit kívánsz? Parancsolj! Kívánj lehetetlent, amilyent ember csak gondolhat - futok s teljesítem! Mondd, hogy olyant tegyek, amire nem képes ember - megteszem, ha belepusztulnék is... Elpusztulok, elpusztulok! A szent keresztre eszküszöm, hogy édes lesz nekem elpusztulni érted... de nem tudom kimondani! Van három majorom, enyém a fele az apám sok lócsordájának, mind az enyém, amit anyám hozott az apámhoz s amit rejteget előle - mind az enyém! Nincsenek a kozákoknak olyan fegyvereik, amilyenek az enyéim. Egyedül a szablyám markolatáért a legkülönb ménest s háromezer juhot megadnának nekem. És én erről mind lemondok, elhagyom, eldobom, elégetem, vízbe vetem, ha csak egy szót szólasz vagy ha finom, fekete szemöldöködet egyszer megmozdítod. De lehet, hogy buta s nem is helyénvaló ez az én beszédem, ez pedig azért van, mert nekem, aki a burszában és Zaporozséban töltöttem az életemet, nem szabad úgy szólnom, ahogy ott szoktak beszélni, ahol a hercegek és királyok élnek, az előkelő lovagság színe és virága. Látom, te más teremtése vagy istennek, mint mi mindannyian s messze maradnak mögötte a nagybojár asszonyok és a nagybojár lányok. Nem vagyunk mi méltók arra, hogy rabjaid legyünk; csak a mennyei angyalok szolgálhatnak téged.

Növekvő álmélkodással, csupa-fül figyelemmel, el nem szalasztva egy szót sem, hallgatta a lány a szívből áradt, nyílt beszédet, mely mint tükör, egy erőtől feszülő, fiatal lélek képét verte vissza. Ennek a beszédnek egyszerű volt minden szava, de a lélek mélyéről jött s erő csengett benne. Egészen előrehajolt szépséges szép arca, bosszantgató hajtincseit jól hátravetette, szája megnyílt s úgy nézett reá sokáig nyitva maradt szájjal. Aztán mondani akart valamit, de hirtelen visszafogta a szót, mert eszébe jutott, milyen más ennek a vitéznek a rendeltetése, hogy apja és bátyja és egész hazája zord bosszúállókként állnak mögötte, hogy a rettenetes zaporozseiek körülzárták a várost és rájuk itt egytől-egyig kegyetlen halál vár...

S egyszerre kibuggyant a könnye; gyorsan előkapta selyemmel hímezett kendőjét s az arcához szorította; egy pillanat alatt nedves lett a könnytől. Úgy ült ott sokáig gyönyörű szép fejét hátravetve, hófehér fogával gyönyörű szép alsó ajkát harapdálva, mintha hirtelenül mérgeskígyó mart volna testébe - s nem vette le azt a kendőt, nehogy nagy keserves búját a kozák meglássa.

- Csak egy szót mondj! - kérte Andrij s megfogta csuda-fehér kezét.

Szikrázó tűz futott végig ereiben ettől az érintéstől s megszorította a kezét, mely érzéketlenül pihent a kezében.

De a lány hallgatott, nem vette le a kendőt arcáról s mozdulatlanul állt.

- Miért vagy olyan szomorú? Mondd meg, miért vagy szomorú?

Lerántotta s eldobta a kendőt, félresimította a szemére hullt hosszú hajtincseket s panaszos beszédben kiáradt a búja. Halk volt a panaszos hangja, mint a szellő, mely meglebben gyönyörű estéken s egyszerre végigfut a partmenti sűrű nádon: megsuhog és suttog s ahogy tovább suhan, egyszerre panaszosan finom lesz a hangja; az utas meg-megáll s érthetetlen bánat lepi meg a szívét, nem látja a kihúnyó esti fényt, nem hallja a mezei munkából s a tarlóról hazafelé ballagó nép vidám dalolását, sem a mezőn áthaladó szekér távoli zörgését, a hangokat, melyek könnyű esti álmodozásokba ringatják az embert.

- Hát nem vagyok én örök sajnálkozásra méltó? Nem szerencsétlen az anya, aki a világra hozott? Nem keserves sorsot értem? Nem szörnyű hóhérom vagy-e, én kegyetlen sorsom? Hódolómmá tettél te mindenkit: a nemesség legjobbjait, nábobokat, grófokat és külföldi bárókat, lokágságunk színét és virágát. Szerettek volna szeretni s mindegyik boldog lett volna, hogyha én szeretem. Egy kézintésemre bármelyik, a legszebb s legelőkelőbb is,férjemmé lett volna. És te egyikhez sem húztad a szívemet, én kegyetlen sorsom, hazánk legjobb vitézei helyett a szívemet idegenhez, ellenséghez húztad. Te szűz istenanya, milyen bűneimért, milyen súlyos ballépésért üldözöl most kímélet és könyörület nélkül? Bőségben és fényűzésben teltek el napjaim. Finom, drága ételekben és édes barokban dúskáltam. Mi volt az értelme? Mire való volt ez? Arra-e, hogy végül olyan szörnyű halállal haljak meg, amilyennel nem hal meg a királyságban az utolsó koldus? S nem elég, hogy ilyen rettenetes sors vár, nem elég, hogy halálom előtt látnom kell, hogy pusztul el kibírhatatlan kínok között apám, anyán, akiknek a megmentéséért százszor is odaadnám életemet; mind nem elég még ez: halálom előtt olyan szerelem szavait kellett most itt meghallanom, milyent még nem láttam. Oda kellett jutnom, hogy valaki szavaival darabokra szaggassa a szívem, hogy még keserűbb legyen az én keserű sorsom, még siralmasabb fiatal életem, még szörnyűbbnek lássam halálomat s haldokolva hangosabban vádoljalak, én kegyetlen sorsom, s téged is, bocsásd meg bűnöm, te szent istenanya!

Elhallgatott; sötét reménytelenséget fejezett ki az arca, fájó keserűségtől beszélt minden vonása s mintha csüggedten meghajolt homlokától s lesütött szemétől a könnyekig, melyek csendesen lángoló orcáján megálltak "és felszáradtak, minden, minden ezt mondotta volna: Nincsen boldogság ezen az arcon!

- Ilyent nem hallott a világ, nem, ez lehetetlen! - fakadt ki Andrij. - Lehetetlen, hogy a a legszebb s legjobb lány ilyen keserves sorsot érjen, amikor arra született, hogy előtte meghajoljon, ami legkülönb a földön. Nem, nem, te nem halsz meg! Nem szabad meghalnod! Esküszöm születésemre és mindenre, ami kedves nekem ezen a földön, hogy nem halsz meg! Ha pedig úgy fordulna, hogy semmiképpen, sem erővel, sem imádsággal, sem vitézséggel nem lehet elfordítani a keserű sorsot, meghalunk együtt, én halok meg előbb, előtted halok meg, gyönyörű szép térded előtt s csak holtomban tudnak talán elszakítni tőled!

- Ne ámítsd, jó vitéz, magad s engemet se ámíts - felelte a lány csendesen megrázva gyönyörű szép fejét: - tudom én s nagy bánatomra nagyon is jól tudom, hogy te nem szerethetsz engem. Azt is tudom, milyen kötelesség és rendeltetés vár: hívnak apád, bajtársaid, hazád - mi ellenségeid vagyunk.

- Mi nekem az apám, bajtársaim, hazám? - kiáltott fel Andrij s hirtelen megrázta a fejét s kiegyenesedett, mint egy folyóparti jegenyefa. - Ha eddig jutottunk, tudd meg: nincs nekem senkim! senkim, senkim! - ismételte ugyanazon a hangon s olyan kézmozdulattal kísérte a szót, amilyennel a rugalmas izmú, törhetetlen kozák fejezi ki az eltökéltségét, amikor hallatlan, mástól ki nem telő tettre szánja magát. - Ki mondta, hogy Ukrajna a hazám? Ki adta nekem, hogy a hazám legyen? Az a hazánk, amit a lelkünk keres, ami az embernek mindennél kedvesebb. Az én hazám - te vagy! Látod, ez a hazám! S ezt a hazát én a szívemben hordozom, addig hordozom itt, amíg élek, s szeretném látni, hogy van-e olyan kozák, aki kitépje onnan! És mindent, amim van, eladok, feláldozok érte, elpusztulok ezért a hazámért!

A lány egy pillanatig megmeredten állt ott, mint egy remek szobor, majd szemébe nézett és elfakadt sírva. Aztán csodálatos női szenvedélyességgel, amilyenre csak egy számítgatást nem ismerő, nemeslelkű leány képes, aki arra van teremtve, hogy gyönyörűeket lobbanjon a szíve, odarohant hozzá, a nyakába borult, átölelte két csodaszép, hófehér karjával s zokogott, zokogott.

Ekkor zavaros kiáltozás támadt az utcán, trombitaszó, dobszó keveredett közbe. De Andrij semmit sem hallott. Csak azt érezte, hogy egy gyönyörű száj illatos, és meleg lehelete éri s hogy két leányszemből könnypatakok futnak le az arcán s hogy kibomló, illatos haj fonja körül sötét, ragyogó selymével.

Ebben a pillanatban berohant a tatárasszony ujjongó kiáltozással.

- Megmenekültünk! Megmenekültünk! kiáltozta magánkívül: - A mieink bevonultak a városba, hoztak kenyeret, kölest, lisztet, s foglyul ejtett kozákokat.

De egyikük sem hallotta, miféle "mieink" vonultak be ja városba, mit hoztak be s milyen kozákokat fogtak. Földöntúli gyönyörűséggel csókolgatta Andrij az arcához simuló illatos lányszájat s az az illatos száj nem maradt adósa. Csókra csók felelt s ebben a csókos összeolvadásban olyan üdvösséget éreztek, amilyen az embernek csak egyszer juthat az életben.

S elveszett a kozák! Elveszett az egész kozákságra nézve. Nem látja meg többé sem Zaporozsét, sem az apja majorjait, sem a vallása templomát. Ukrajna sem látja többé egyik legvitézebb fiát, aki vállalta, hogy megvédi a földjét. Öreg Tarasz ősz fürtöt tép majd ki üstökéből s átkozza a napot, órát, mikor ilyen fiat nemzett, szégyenére.