III.

Egy hét telt el idestova, mióta Tarasz Bulba a Szjecsben élt fiaival. Osztap és Andrij nem sokat foglalkozott itt haditudománnyal. A Szjecs emberei nem szerettek harci gyakorlatozásokkal vesződni s időt pocsékolni; itt csak a tapasztalat nevelte a fiatalságot, ott formálódott ki a harcok tüzében s ezért alig is volt szünet a csatározásban. Harci szünetekben unta a kozák, hogy holmi fegyelmezési" leckékkel foglalkozzék, legfeljebb célbalőtt, néha lófuttatásra ment, néha vadat űzött pusztákon, réteken. A többi idejét mulatásnak adta: szilaj lelki szabadságuk széles áradása volt ez.

Rendkívüli látvány volt ez a Szjecs. Szakadatlan lakomázás, táncmulatság, zajosan kezdődő s véget sosem érő. Akadt, akinek műhelye volt s olyan, aki boltjában ült s kereskedett; de legtöbben reggeltől estig mulatoztak, ha volt erre a zsebükben csengő lehetőség s a hadban szerzett érték még nem vándorolt át kereskedő- vagy kocsmáros-kézbe. Volt valami megbűvölő ebben az általános lakomázásban. Nem közönséges korhelykedők gyülekezete volt ez, akik búbánatból isznak, hanem egyszerűen a jókedv féktelen áradása. Aki idekerült, mindent elfelejtett s eldobott magától, ami addig elfoglalta. Más szóval: köpött a multjára s fanatikus tűzzel odadobta magát olyan bajtársak akaratának, akiknek, mint neki, nem volt sem rokonuk, sem tűzhelyük, sem családjuk, semmi egyebük a szabad égnél s lelkük örökösen ujjongó kedvénél. Ebből fakadt az a tomboló vidámság; nem is fakadhatott semmi más forrásból. A történetek és beszélgetések, melyeket az összegyűlt s a földön lustán heverésző nép között hallhatott az ember, sokszor olyan humorosak voltak s olyan élénk mesélő tehetség volt bennük, hogy egy zaporozsei kozák hidegvérű arckifejezésére volt szüksége annak, aki mozdulatlan arccal akarta hallgatni egész idő alatt, sőt bajusz-rándítás nélkül. Jellegzetes vonás ez, ma is megkülönbözteti a kozákot dél-orosz testvéreitől.

Hangos és mámoros volt a mulatságuk, de lebuj-ricsaj sosem volt, melyben komorra torzul az arc s jókedvéről megfeledkezik az ember; iskolatársaknak meghitt köre volt ez. Csak annyi volt a különbség, hogy a tanító utasításainak és unalmas magyarázatainak ülve-hallgatása helyett néha-néha ki-kicsaptak ötezer lovassal, a rétek helyett meg, ahol labdázó helyük volt, most őrizetlen és bizonytalan határaik voltak, ott egy-egy gyorsan kibukkanó tatár feje villant, néha zöld turbánja alatt egy-egy mozdulatlan török szigorúan nézett; Csak annyi volt a különbség, hogy a kényszerítő erő helyett, mely az iskolában összefogta őket, maguk jószántából hagyták el apjukat, anyjukat s elszöktek a szülői háztól; s hogy itt olyanok is voltak, akiknek a nyaka körül már kötél is lógott s akik a sápadt halál helyett meglátták az életet, az életet a féktelen szabadságban. Itt olyanok voltak, akik előkelő szokás szerint egy kopejkát sem tudtak a zsebükben megtartani; olyanok is, akiknek szemében addig vagyon volt egy tallér, de az árendás zsidók jóvoltából ki lehetett most fordítani a zsebüket s nem kellett attól tartani, hogy kihull a pénzük. Minden diák itt volt, aki a szemináriumban a vesszőzést nem állhatta s egy betű hozomány nélkül szökött meg az iskolából; de ezeken kívül olyanok is, akik tudták, mi fán terem Horatius és Cicero, és a római respublica. Sok olyan tiszt-is volt, aki később kitüntette magát a király hadában; egész sereg pallérozott és tapasztalt partizán, akiknek az volt a dicséretes meggyőződése, hogy mindegy, hol harcol az ember, csak az a fő, hogy harcoljon, mert nemes embernek nem illik harcok nélkül élni. Olyanok is voltak sokan, akik csak azért jöttek a Szjecsbe, hogy később elmondhassák: ott voltak a Szjecsben, edzett vitézek már. De ki is nem volt ott?

Ezt a furcsa köztársaságot a kor szükséglete hozta létre. A hadiélet, az arany kupák, drága brokátok, a dukátok és reálok 19 szerelmesei itt mindenkor találtak maguknak munkát. Csak az asszonynépség hódolói nem találhattak itt semmit, mert fehérnép a Szjecsnek még a tabánjában sem mert mutatkozni egy sem.

Osztap is, Andrij is rendkívül furcsálta, hogy szemük láttára csődülnek a Szjecsbe s nem kérdezi senki, honnan jöttek s kik, mik és hogy hívják őket. Úgy jöttek oda, mintha tulajdon házukba térnének vissza, ahonnan csak egy órával azelőtt távoztak. Aki megérkezett, csak a kosevojnál20 jelentkezett s az rendesen megkérdezte tőle:

- Erőt, egészséget. Hiszel-e Krisztusban?

- Hiszek! - felelte a jelentkező.

- Hát a szentháromságban hiszel-e?

- Hiszek!

- A templomba jársz-e?

- Járok!

- Akkor vess keresztet.

A jelentkező keresztet vetett. - Rendben van, - mondta erre a kosevoj: - állj be a szállásba, amelyikbe tetszik. Ezzel véget is ért a ceremónia. Az egész Szjecs egyetlen templomban imádkozott s kész volt ezt a templomot megvédeni utolsó csepp vérig, bár hallani sem akart semmiféle böjtről, megtartóztatásról. Csak a nyereségre nagyon éhes zsidók, örmények, tatárok mertek a tabánban élni s kereskedni, mert a zaporozsei kozákok nem szerettek kupeckedni s amennyi pénzt a zsebükből ki tudtak markolni, annyival fizettek. Ezeknek az üzleti haszonra vadászó kereskedőknek itt egyébiránt igen szánalomraméltó volt a sorsa. Azokéhoz volt hasonló, akik a Vezuv lábához települtek. Mert mihelyt a kozákoknak kifogyott a pénze, a vad fickók összetörték a boltokat s mindent elvettek pénz nélkül. l Hatvan szállásból állt a Szjecs; különálló és független köztársaságokhoz hasonlítottak ezek; de még jobban iskolára vagy bennlakásra emlékeztettek, ahol a gyermekek teljes ellátásban részesülnek. Senki sem szerzett be semmit, senkinek sem volt készlete. Minden a szállás-kapitány keze alatt volt, akit ezért rendesen apám-nak szólítottak. Az ő kezében volt a pénz, a ruha, minden élelmiszer, a szalamat kása, sőt a tüzelő is; a pénzt neki adták oda megőrzésre. Elég sűrűn megtörtént, hogy két szállás összekapott egymással. Ilyen esetekben rögtön verekedni kezdtek. A két szállás kozákjai ellepték a teret s ököllel addig ütögették oldalba egymást, míg egyik végre felül nem kerekedett s le nem győzte a másikat. Aztán elkezdtek mulatni. Hát ilyen volt a Szjecs, amely a fiatalokat olyan sok mindennel csábítgatta. Osztap és Andrij ifjúságuk egész lobogásával belevetették magukat ebbe a féktelen tengerbe s szempillantás alatt elfelejtették a szülői házat, el a szemináriumot, mindent, ami eddig eltöltötte a lelküket, s odaadták magukat az új életnek. Minden érdekelte őket: a Szjecs féktelenkedő életmódja s bonyolultságot nem ismerő igazgatása és törvényei, melyeket túlságosan is szigorúaknak éreztek ilyen szabad köztársaságban. Ha a kozák lopott, elcsízelt valami apróságot, az gyalázata volt az egész kozákságnak. Az ilyent, mint becstelent, a szégyenfához kötözték, husángot tettek melléje s mindenki, aki elhaladt mellette, köteles volt rásújtani vele s így addig ütötték, míg agyon nem verték. Aki nem fizette meg a tartozását, ágyúhoz láncolták s addig kellett ott ülnie, míg valamelyik bajtársa rá nem szánta magát, hogy kiváltsa s megfizesse tartozását. De legerősebb hatást az az irtózatos büntetés tett Andrijra, amivel a gyilkost sujtották. Gödröt ástak neki a szemeláttára, abba élve leeresztették, föléje tették a koporsót, melyben a megölt ember feküdt s mind a kettőt elföldelték. Sokáig kísértette a büntetésnek ez a rettenetes módja, folyton maga előtt látta az élve elföldelt embert azzal a szörnyűséges koporsóval.

A két fiú hamarosan megkedveltette-magát a kozákokkal. Néha egyes bajtársakkal, néha az egész szállással s a szomszéd szállások kozákjaival együtt kimentek vadászni a sztyepre, ahol rengeteg volt a pusztai madár, szarvas is volt, őz is. Vagy elmentek húzó- és vetőhálókkal a tavakhoz, a folyókhoz, vízerekhez, melyeket sorsolás útján osztottak volt el a szállások között, s jó hálóhúzással sok halat kifogtak - egész szállásuknak élelmezésére.

Ha nem is volt leckeszerű alkalom, amilyennel a kozákot ki szokták próbálni, de máris kiváltak többi társuk közül nyílt elszántságukkal s jószerencséjükkel. Pontosan a célba találtak ügyesen, átúszták a Dnyepert, árja ellen, - s az olyan tett volt, amelyért az új kozákot ünnepélyesen befogadták a kozák közösségbe.

De az öreg Tarasz más alkalmat is készítgetett nekik. Ez a henyélő élet nem volt ínyére semmiképpen, igazi tetteket követelt a kedve. Mind azon törte a fejét, hogy vigye bele a Szjecset egy merész vállalkozásba, ahol kitombolhatná magát a vitéz, ahogy illik hozzá. Aztán egy napon csak beállított a kosevojhoz s megkérdezte nyíltan:

- No, kosevoj, nem gondolod, hogy ideje volna kalandozni egyet?

- Nincs hol kalandozni - felelt erre a kosevoj, kivette Szájából a kis kurta pipát s félreköpött.

- Nincs hol? Bemehetünk tatár földre vagy Törökországba.

- Nem lehet sem török földre, sem Tatárországba - válaszolta a kosevoj s a pipáját hidegvérrel kivette szájából.

- Mért nem lehet?

- Csak. Békességet fogadtunk volt a szultánnak.

- Hitetlen a szultán; s isten is, a szentírás is azt rendeli: üssük a hitetlent.

- Ahhoz jogunk nincsen. Ha hit alatt meg nem fogadtuk volna, akkor tán lehetne; de most már nincs rá mód, most már lehetetlen.

- Hogy volna lehetetlen? Mért mondod nekem, hogy nincsen jogunk hozzá? Nekem két fiam van, fiatal legények. Nem látott még ütközetet sem az egyik, sem a másik, és te még azt mondod, nincsen jogunk hozzá; és te még azt mondod, a zaporozsei had sehova se menjen.

- Mégsem szabad, mégsem.

- Hát az talán lehet, hogy a kozák erő hiába pusztuljon, hogy az ember csak döglődjék, mint a kutya, jó cselekedetek nélkül, hogy se hazájának, se a kereszténységnek ne legyen hasznára? Akkor hát minek is élünk, mi az ördögnek is élünk? Magyarázd meg nekem. Te okos ember vagy, nem hiába választottunk meg kosevojnak; magyarázd meg nekem hogy minek is élünk?

A kosevoj nem felelt erre a kérdésre. Makacs kozák volt. Egy ideig hallgatott, aztán ennyit mondott:

- Háború csak nem lesz.

- Azt mondod, hogy nem lesz? - kérdezte Tarasz még egyszer.

- Nem lesz.

- Reá se gondoljunk?

- Reá se gondoljunk:

- No, megállj, te ördög-fattya! - mondta magában Bulba - majd még eligazítom én a dolgod!

S el is határozta, hogy bosszút áll a kosevojon.

Megbeszélte egyikkel is, másikkal is, meghívta őket mind nagy mulatozásra, s az ittas kozákok, akik nem is sokan voltak, kivonultak egyenesen a főtérre, ahol egy oszlophoz kötve az üstdobok álltak. Dobveréssel szokták ott a népet gyűlésekbe hívni. Nem találták a verőket, mert mindig a dobosnál voltak s ezért husángot vettek a kezükbe s azzal kezdték a dobokat verni.

Elsőnek a dobos futott elé a nagy dobolásra, magas és félszemű s félszemmel is Szörnyen álmosképű ember.

- Ki meri a dobot verni? - kiáltotta;

- Fogd be a szád! Vedd elő a dobverőket s verd meg a dobot, ha azt parancsolják! -felelték az ittas főemberek.

A dobos rögtön kihúzta zsebéből a verőket; magával hozta, mert tudta jól, hogy az ilyen históriák hogy végződnek. Megperdült a dob

és hamarosan gyűlni kezdtek a zaporozseiek fekete csoportokban, mint a dongók. Közben gyülekeztek s a harmadik dobszóra megjelentek végre a főemberek is. Jött a kosevoj, buzogány: méltóságának jelvénye volt kezében, jött a bíró a hadi pecsétnyomóval, az íródeák a tintatartóval, botjával az eszaul. A kosevoj s a főemberek levették a sapkájukat s többfelé is főhajtással köszöntek a kozákoknak, akik csípőre tett kézzel ott álltak kevélyen.

- Mit jelent ez a gyülekezés? Mit kívántok, urak? - szólalt meg a kosevoj. De a szidalomtól s a kiabálástól nem juthatott szóhoz.

- Tedd le a buzogányt! Tedd le, ördögfattya, azt a buzogányt, de rögtön! Nem kellesz te nekünk többet! - kiabálták a tömegből a kozákok.

A le nem itatott szállások kozákjai közül többen mintha ellentmondtak volna s a szállások népe, ittasok s józanok, öklöződni kezdtek. Általános lett a zsivaj s kiabálás.

A kosevoj szólni akart, de tudta, hogy a feldühödött, fékevesztett tömeg ezért agyon is verheti, ami majdnem mindig meg is történt ilyen esetekben, s csak meghajolt mélyen, letette a buzogányát s eltűnt a tömegben.

- Parancsoljátok-e, urak, hogy mi is letegyük tisztünk jelvényeit? - kérdezte a bíró, az íródeák s az eszaul, s már készültek is letenni a tintatartót, hadi pecsétnyomót és az eszaulbotot.

- Nem, ti maradjatok! - kiáltották a tömegből: - Csak ezt a kosevojt kellett elkergetnünk, mert asszony, nekünk pedig férfiú kell kosevojnak!

- És kit választotok meg most kosevojnak? - kérdezték a főbbek.

- Legyen Kukubenko! - kiáltották sokan.

- Nem kell Kukubenko! - kiáltották mások. - Neki még korán van, meg sem száradt még a tej a száján!

Egyesek ezt kiáltották:

- Legyen Silo az atamanunk! Silót válasszuk meg kosevojnak!

- Szúrja meg a hátad!23 - kiáltotta a tömeg szitkozódva. -Miféle kozák ő, amikor a gézengúz úgy lop, mint a tatár? Menjen a részeges Silo a pokolba!

- Borodatij, Borodatij legyen a kosevoj!

- Nem kell Borodatij! Menjen az ördög anyjához Borodatij!

- Kirgyug nevét kiáltsátok! - súgta oda Bulba néhány emberének.

- Kirgyug! Kirgyug! - ordított a tömeg. - Borodatij! Borodatíj! - Kirgyug! Silo! Menjen a pokolba! Kirgyug!

Mihelyt a jelöltek meghallották a nevüket, rögtön kiváltak a tömegből, nehogy okot adjanak arra a hiedelemre, hogy jelenlétükkel befolyásolták megválasztásukat.

- Kirgyug! Kirgyug! - kerekedett a név a többi fölé. - Borodatij!

Végre nem dönthettek mással, mint ököllel s Kirgyug pártja győzött.

- Menjetek Kirgyugért! - kiáltották sokan.

Tíz kozák azonnal kivált a tömegből, volt közöttük, aki alig állt a lábán, annyira felöntött a garatra, s egyenesen Kirgyughoz indultak, hogy a megválasztásáról hírt vigyenek neki.

Kirgyug nagyon öreg kozák volt, de eszes ember; régóta visszavonult a kozák-szállásba, s csak ült, mint aki semmit sem .tud arról, ami történt.

- Tessék, urak, mit akartok tőlem? - kérdezte meg tőlük.

- Gyere velünk, kosevojnak választottak!

- Könyörüljetek meg, urak! - mondta Kirgyug. - Hogy volnék én ilyen tisztességre méltó? Hogy lehetnék én kosevoj? Nekem már az eszem sem arravaló, hogy ilyen kötelességet teljesítni tudjak. Tán bizony nem akadt különb s jobb az egész hadban?

- Gyere már, ha mondjuk! - kiáltották a zaporozseiek.

Ketten karonfogták s hiába vetette meg a lábát, kivonták a térre, közben egyre szidták s bíztatták hátulról ököllel, rúgással:

- Ne makacsold meg magadat, te pokol fajzatja! Ha kínálnak vele, kutya, fogadd el a tisztességet!

Így vitték a vén Kirgyugot a kozákgyűlésbe.

- Szóljatok, urak - kiáltották az egész nép előtt, akik odavitték, - beleegyeztek, hogy ez a kozák legyen a mi kosevojunk?

- Bele, mindannyian! - kiáltotta a sokaság s kiáltásától sokáig zengett a mezőség.

Az egyik főember fogta a buzogányt s odavitte az újonnan megválasztott kosevojhoz. Kirgyug a szokáshoz híven rögtön visszautasítottax A főember másodszor is odavitte. Kirgyug másodszor is visszautasította, s csak harmadik kínálásra fogadta el a buzogányt.

Helyeslő ordítás harsant fel a tömegben s újra megzúdult és távol is morajlott a kozákok kiáltásától az egész mező.

Akkor előlépett a népsokaságból a négy legöregebb kozák, ősz volt már a bajszuk, üstökük is ősz volt (aggastyánok nem voltak a Szjecsben, mert a zaporozseiek közül senki sem végezte rendes elmúlással), mindegyikük vett egy marékkal a földből, mely sárrá változott a nemrég hullt esőtől s a fejére tették. Leszivárgott a fejéről a föld nedvessége, lecsorgott a bajszán s orcáján és az egész arcát bemázolta sárral. De Kirgyug csak állt és el nem mozdult onnan s hálálkodott a neki juttatott tisztességért.

Így végződött a zajos választás. Nem lehet tudni, hogy más is örvendett-e úgy, mint Tarasz Bulbá? Először azért, mert bosszút állt a régi kosevojon, másodszor azért, mert régi bajtársa volt Kirgyug, szárazon és vízen mindig együtt vitézkedtek s osztoztak a hadiélet minden zordságában s nyomorúságában.

A nép szerteoszlott nyomban, hogy megünnepelje a választást s olyan dorbézolást kezdett, amilyent Osztap és Andrij addig még nem látott. A pálinkamérő csapszékeket valósággal széjjelszedték; méhsört, gabonapálinkát, sört pénz nélkül szereztek. A kocsmárosok még örültek, hogy ép bőrrel megúszhatták. A kozákok egész éjjel kurjongattak s hőstetteket dicsőítő énekeket énekeltek. És a felkelő hold még sokáig látta az utcákon vonulgató muzsikus-népséget, bandurákat, turbánokat, kerek balalajkákat s az egyházi énekeseket, akiket azért tartottak a Szjecsben, - hogy a templomban énekeljenek s künn a zaporozseiek hőstetteit dicsőítsék.

Végre a mámor és a kimerültség rendre az erős fejűeket is legyőzte. Egyszer itt, egyszer ott terült el egy-egy kozák; amott az egyik átölelte társát, elérzékenyült egészen s mind a ketten sírtak, aztán mind a ketten elnyúltak a földön. Odébb kalangyában feküdtek, ott meg egyik kozák jobb fekvést keresett s egyenesen reáfeküdt egy gerenda-végre. Az utolsó, aki erősebb volt a többinél, még összefüggéstelen szavakat mammogott; majd az erős mámor őt is lekaszálta s elterült a földön. S aludt az egész Szjecs.