NYOLCADIK FEJEZET

 

 

 

 

– Hívd fel nekem Lucas-t!

– A Saint-Dominique utcában?

– Igen. Oda küldtem, hogy váltsa le Lapointe-ot.

Kezdte türelmét veszteni. A szomszéd szobában még mindig fojtott hangon beszélgettek, és az ajtón át kihallatszó suttogás olyan volt, amilyet gyóntatófülke közelében hall az ember.

– Lucas?… Minden rendben odaát?… Aha, szóval csak az újságírók telefonálgatnak… Igen, mondd, hogy semmi újság. Tessék? Nem! Egy szót sem. A szobámban van, igen, de nem velem vagy egy emberemmel. Egy pappal…

Kisvártatva a vizsgálóbíró hívta, és Maigret ugyanazt mondta neki, mint Lucas-nak.

– Hogyne, nagyon is kesztyűs kézzel bánok vele, egy percig se aggódjon!

Nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen lágy szívű lett volna, ennyire türelmes. Újra, sokadszor eszébe jutott az angol cikk, amelyet Pardon idézett neki, és mosolyra húzta a száját.

Tévedett a Lancet szerzője. Végül is nem egy tanító oldja meg Jacquette problémáját, és nem is egy regényíró vagy egy rendőr, hanem egy nyolcvanéves plébános.

– Mióta vannak odabent?

– Huszonöt perce.

Még csak annyi vigasza sincs, hogy igyon egy pohár sört, mivel a tálca odabent maradt. Mire végeznek, langyos lesz. Á, már most is langyos. Megkísértette a gondolat, hogy leugrik a Dauphine-ba, de nem kockáztatta, hogy ne legyen jelen a döntő pillanatban.

Érezte, hogy közel a megoldás, és próbált rájönni, hogy mi az, nem is annyira főfelügyelőként, akinek az a feladata, hogy megtalálja és vallomásra bírja a gyilkost, hanem emberként.

Mert hát ilyen minőségben vezette ezt a nyomozást, személyes ügyének tekintette, úgyannyira, hogy – akarva-akaratlan – gyerekkori emlékeket is belekevert.

Egy kicsit az ő bőrére is ment a játék. Mert jó, Saint-Hilaire évtizedeken át volt diplomata, és az Isabelle-lel való plátói szerelme majdnem fél évszázadon át tartott, de azért őmögötte is huszonöt éves rendőri múlt van, és két nappal ezelőttig abban a meggyőződésben élt, hogy nincs olyanféle-fajta ember, akivel neki, Maigret-nek dolga ne lett volna.

Nem tartotta magát felsőbbrendűnek, nem gondolta, hogy csalhatatlan volna. Ellenkezőleg: bizonyos alázattal fogott minden nyomozásba, még a legegyszerűbbekbe is.

Nem ítélt elhamarkodottan, gyanakodott, ha valami túlságosan is szembeszökő volt. Volt türelme kivárni, míg megvilágosodik előtte a helyzet, tudván tudta, hogy nem mindig a legnyilvánvalóbb indíték a legalaposabb.

Nem volt valami nagy véleménnyel az emberekről és a képességeikről, de változatlanul hitt az egyénben.

Kereste a gyenge pontját. És ha végre rátapintott, nem diadalmaskodott, ellenkezőleg, elszomorodott.

A Saint-Hilaire-ügyben talajt vesztett, mert minden előzmény nélkül olyan emberekkel találta szemben magát, akiknek a létezését sem sejtette. Idegen volt neki, ahogy viselkednek, ahogy beszélnek, reagálnak, hiába próbálta valamelyik ismerős kategóriába sorolni őket.

Szerette volna szeretni őket, még ezt a Jacquette-et is, aki pedig borzolta az idegeit.

Talált az életükben valami olyan kellemet, harmóniát és – igen – gyermeki naivitást, ami megigézte.

És akkor hirtelen arra gondolt: Saint-Hilaire-t mégiscsak megölték.

Közülük ölte meg valaki, ez szinte biztos. Jacquette; ő a tettes, mert ha nem, akkor fabatkát sem ér az egész kriminalisztika.

Egypár másodpercig haraggal gondolt rájuk, még a halottra is, sőt arra a fiatalemberre is, akinek a társaságában minden korábbinál erősebben érezte, hogy jó volna apának lenni.

Ezek az emberek is csak emberek. Ugyanazok a szenvedélyek, olykor ugyanazok a rút érdekek mozgatják őket.

Most bosszantotta ez a szűzies szerelmi história. Nem hitte el, törte a fejét, olyan magyarázatot keresett, amely összefér az élettapasztalatával.

Nem szükségszerű-e, hogy két nő, aki ugyanazt a férfit szereti, előbb-utóbb meggyűlöli egymást?

Beletörődik-e a két öreg nevetséges frigyébe egy olyan família, amely rokonságot tart az európai uralkodóházak többségével?

Egyikük se vádaskodik. Egyiküknek sincs ellensége. Látszólag valamennyien nagy harmóniában élnek, csak Alain Mazeron meg a felesége nem. Az ő útjaik elváltak.

Maigret-t annyira idegesítette a véget nem érő sugdolózás, hogy már-már azon volt, föltépi az ajtót, és talán csak Janvier szemrehányó tekintete bírta jobb belátásra.

Őt is megigézték!

– Remélem, állítottál őrt az ajtóba.

Odáig jutott, hogy képes feltételezni: az öreg pap megszökteti bűnbánó hívét.

Pedig érezte, hogy ott van a megoldás az orra előtt, csak nem veszi észre. Tudta, hogy pofonegyszerű. Az emberi tragédiák mindig egyszerűek, ha az ember utólag tekinti át őket.

Már tegnap is többször előfordult, és ma délelőtt még többször, hogy úgy érezte: nagyon-nagyon közel jár az igazsághoz.

Halk kopogás a két szoba közti ajtón; Maigret felkapta a fejét.

– Én is menjek? – kérdezte Janvier.

– Gyere!

Barraud atya állva várta őket. Csakugyan vénségesen vén volt, és csontvázsovány, hosszú, zilált haja glóriát vont a koponyája köré. Kifényesedett, így-úgy megfoltozott reverendát viselt.

Jacquette el sem mozdult a székről, és ugyan olyan egyenes háttal ült. Csak az arckifejezése változott meg. Már nem volt feszült, nem volt kihívó, nem látszott rajta az ádáz eltökéltség, hogy hallgat, mint a sír.

Nem mosolygott ugyan, de derű áradt belőle.

– Ne haragudjon, főfelügyelő úr, amiért így megvárakoztattuk. De tudja, Larrieu kisasszony meglehetősen kényes kérdést intézett hozzám, és alaposan meg kellett fontolnom a választ. Bevallom, kis híja volt, hogy engedélyt nem kértem magától, hogy felhívhassam Párizs érsekét, és kikérjem a véleményét.

Janvier újra az asztal végébe telepedett, gyorsírással jegyzetelt. Maigret, talán a látszat kedvéért, a nagyobb tekintély végett az íróasztalához ült.

– Foglaljon helyet, tisztelendő úr!

– Itt maradhatok?

– Azt hiszem, még szükség lesz a jószolgálataira.

A pap leült egy székre, előhalászott egy kis keményfa szelencét, és szippantott egy csipetnyi tubákot. A mozdulat, és ahogy a dohányszemcsék a szürke reverendára potyogtak, réges-régi emlékeket ébresztettek Maigret-ben.

– Larrieu kisasszony, amint azt maga is tudja, igen istenfélő hölgy, és mély hite olyan meggyőződésre késztette, amelyről le kellett beszélnem őt. Attól félt, hogy Saint-Hilaire gróf nem részesül keresztényi végtisztességben, ezért úgy döntött, hogy addig nem beszél, míg le nem zajlik a temetés.

Maigret úgy érezte, mintha egy színes léggömb pattant volna szét előtte a verőfényben, és belepirult a szégyenbe, amiért ilyen közel volt a megoldás, és ő mégse jött rá.

– Saint-Hilaire gróf öngyilkos lett!

– Sajnos ez az igazság. De miként Larrieu kisasszonynak is mondtam, nincs okunk azt feltételezni, hogy az utolsó percben nem bánta meg a tettét. Az egyház szerint nincs azonnali halál. A tér és az idő végtelen, és a bűnbánathoz elegendő az időnek egy olyan végtelenül kis töredéke is, amely emberi eszközzel mérhetetlen. Nem hiszem, hogy az egyház megtagadná az áldást Saint-Hilaire gróftól.

Jacquette-nek (most először) bepárásodott a szeme, zsebkendőt vett elő a táskájából, megtörölgette. Úgy biggyesztette az ajkát, mint egy kislány.

– Beszéljen, Jacquette – biztatta a pap. – Mondja el, amit nekem mondott.

Az öregasszony nagyot nyelt.

– Ágyban voltam. Aludtam. Nagy durranást hallottam, beszaladtam.

– Ott találta a grófot a szőnyegen, a fél arca szétroncsolva.

– Igen.

– Hol volt a pisztoly?

– Az íróasztalon.

– Akkor mit csinált?

– Visszamentem a szobámba egy tükörért, hogy lássam, tényleg nem lélegzik-e.

– Meggyőződött róla, hogy meghalt. És aztán?

– Aztán az jutott eszembe, hogy telefonálok a hercegnének.

– Miért nem telefonált?

– Először is, mert már majdnem éjfél volt.

– Arra nem gondolt, hogy ellenezni fogja a tervét?

– Akkor még nem. Csak az járt a fejemben, hogy mindjárt jön a rendőrség, és az öngyilkosság miatt nem kap egyházi temetést a gróf úr.

– Mennyi idő telt el attól fogva, hogy bizonyosságot szerzett a gazdája halála felől addig, hogy maga is rálőtt?

– Nem tudom. Talán tíz perc. Odaguggoltam mellé, és imádkoztam. Aztán felálltam, fogtam a pisztolyt, és rálőttem, de oda se néztem, és fohászkodtam, hogy az elhunyt és a Jóisten bocsássanak meg nekem.

– Három golyót lőtt ki?

– Nem tudom. Én csak húztam a ravaszt, míg csak el nem hallgatott a pisztoly. Akkor észrevettem azokat a fényes kis valamiket a szőnyegen. Nem értek hozzá, de rájöttem, hogy töltényhüvelyek, és összeszedtem őket. Egész éjjel nem hunytam le a szemem. Kora reggel mentem és bedobtam a pisztolyt meg a hüvelyeket a Szajnába a Concorde hídról. Várnom kellett vele, mert a képviselőház előtt őrt álló rendőr odanézett, legalábbis én úgy láttam.

– Meg tudja mondani, miért lett öngyilkos a gróf?

Jacquette a plébánosra nézett, ő pedig bátorítóan biccentett.

– Már egy ideje aggasztotta valami, és kedvetlen volt.

– Miért?

– Egypár hónapja azt tanácsolta neki a doktor, hogy ne igyon töményet, és bort se. Nagyon szerette a jó bort. Néhány napig megtartóztatta magát, aztán megint ivott. De fájt tőle a gyomra, és éjjel föl kellett kelnie, hogy szódabikarbónát vegyen be. A végén már hetente vettem neki egy-egy csomaggal.

– Hogy hívják az orvosát?

– Ourgaud doktor.

Maigret fölvette a kagylót.

– Kapcsolja nekem Ourgaud doktort, legyen szíves! – Újra Jacquette-hez fordult: – Mióta volt az orvosa?

– Mindig is ő volt.

– Hány éves a doktor úr?

– Nem tudom pontosan. Körülbelül annyi, mint én.

– És még praktizál?

– A régi betegeit fogadja. A fia ugyanazon az emeleten nyitott rendelőt, a Saint-Germain körúton.

Tessék! Még egy hasonszőrű ember, és persze a városnak ugyanabból a szegletéből.

– Halló! Itt Maigret főfelügyelő. Ourgaud doktor úrral beszélek?

A vonal végén azt kérte tőle a hang, hogy beszéljen jó hangosan bele a kagylóba, mert sajnos egy kicsit nagyothall.

– Gondolom, sejti, miért hívom, doktor úr: szeretnék feltenni magának néhány kérdést egy régi páciense ügyében. Igen, igen, róla van szó, Jacquette Larrieu pedig itt ül az irodámban, és az imént közölte velem, hogy Saint-Hilaire gróf öngyilkos lett… Tessék?… Hogy számított rá, hogy elmegyek magához?… Értem. Szóval magának is megfordult a fejében. Halló! Igen, próbálok jó hangosan belebeszélni a kagylóba… A házvezetőnő azt állítja, hogy Saint-Hilaire gróf néhány hónapja erősen fájlalta a gyomrát… Én tökéletesen hallom, köszönöm. Tudelle doktor, a kórboncnok azt mondja: ritkaság, hogy egy ilyen idős embernek ennyire jó állapotban vannak a szervei… Értem. Szóval maga is ezt hajtogatta, de a betege nem hitt magának, hiába erősködött, nem tudta meggyőzni… orvostól orvoshoz szaladozott… Köszönöm, doktor úr. Alighanem kénytelen leszek még zavarni, föl kell venni a tanúvallomását… Nem, nem, ellenkezőleg! Nagyon is fontos.

Elgondolkozva letette a telefont, és Janvier látta, hogy a főnökét nem hagyta hidegen a beszélgetés.

– Saint-Hilaire gróf a fejébe vette, hogy rákja van – magyarázta komoran Maigret. – Hiába nyugtatta meg az orvosa, ő más orvosokkal is megvizsgáltatta magát, és meg volt győződve róla, hogy elhallgatják előtte az igazságot.

Jacquette halkan azt mondta:

– Mindig nagyon büszke volt az egészségére. Régebben sokszor mondogatta, hogy nem fél a haláltól, fel van készülve rá, de azt nem tudná elviselni, ha megrokkanna. Ha náthás volt például, úgy elbújt, mint egy beteg állat, még engem se nagyon engedett be a szobájába. Ez olyan hiúság volt nála. Jó pár évvel ezelőtt egy barátja meghalt rákban, de előtte majdnem két évig ágyhoz volt kötve. Bonyolult kezeléseket kapott, és a gróf úr azt mondta, de nagyon kikelve magából: – Miért nem hagyják meghalni? Én a helyében megkérném őket, hogy gyorsan segítsenek át a túlvilágra.

Isabelle unokája, Julien nem emlékezett rá, hogy szó szerint mit mondott Saint-Hilaire néhány órával a halála előtt. A fiú azt hitte, hogy boldog lesz, amiért végre beteljesül az álma, és ehelyett egy gondterhelt, szorongó öregembert talált, aki szemlátomást nagyon félt valamitől.

Legalábbis a fiú ezt hitte. De csak mert nem öregember. Jacquette bezzeg rögtön átlátta a helyzetet. És megértette, ő, Maigret is, immár közelebb az öregkorhoz, mint az ifjúsághoz: Saint-Hilaire attól rettegett, hogy a betegsége előbb-utóbb ágyhoz szegezi.

Mégpedig éppen akkor, amikor éppen valódi élettel telt volna meg ama nagy szerelem, amelyet semmi, de semmi be nem árnyékolt majdnem ötven éven át.

És most, Isabelle, aki csak néha, messziről látta őt, és aki jelenvalónak éli meg letűnt ifjúságukat, feleségként ápolónői szerepre kényszerül, és csak a törődött test nyomorúságait fogja megismerni.

– Egy kis türelmüket kérem – mondta Maigret, és kiment.

Átment az Igazságügyi Palotába, fel a harmadik emeletre, és fél órára bezárkózott a vizsgálóbíróval.

Amikor visszaért a szobájába, a három ember ugyanott ült, és Janvier a ceruzáját harapdálta.

– Ön szabad – közölte Maigret Jacquette-tel. – Mindjárt hazaviszik. Vagy nem is! Azt hiszem, jobb lesz, ha Aubonnet közjegyző úrhoz vitetem, oda várják… Magát pedig, plébános úr, természetesen visszaviszik a parókiára. A napokban lesz még némi formalitás, néhány aláírnivaló. – Janvier-hoz fordult. – Ülj a volánhoz, légy szíves!

Egy álló órát töltött a Bűnügyi Rendőrség főnökével, aztán a Dauphine sörözőben bukkant fel, és megivott két korsó sört a pultnál.

A felesége arra számított, hogy majd telefonál, és bejelenti, hogy nem ér haza vacsorára: ez már többnyire így van, ha Maigret nyomoz. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor fél hétkor meghallotta a lépteit a lépcsőházban, és pont akkor nyitott ajtót, amikor a férfi megállt az emeleten.

A szokásosnál is elgondolkodóbb volt az arca, ünnepélyes és derűs. Szó nélkül megcsókolta, hosszan magához ölelte az asszonyt, és az nem mert bármit is kérdezni tőle.

Nem tudhatta, hogy a férje a távoli múltba merült alá, és a nem is olyan távoli jövőt látja maga előtt.

– Mi a vacsora? – szólalt meg végre Maigret, mint akinek nagy kő esett le a szívéről.

 

 

Noland (Vaud),
1960. június 21.