HARMADIK FEJEZET

 

 

 

 

Maigret befordult a Saint-Dominique utca sarkán, észrevette őket, és felmordult. Voltak vagy egy tucatnyian, újságírók meg fotósok, ott vártak Saint-Hilaire gróf háza előtt, és némelyikük, mint aki hosszú ostromra készül, hátát a házfalnak vetve üldögélt a járdán.

Már messziről megismerték és elé szaladtak.

– Na, ettől lesz csak boldog a mi drágalátos Cromières úrfink! – vetette oda Maigret Janvier-nak.

Csak az történt, aminek meg kellett történnie. Ha egy ügy a kerületi rendőrség hatáskörébe kerül, valaki óhatatlanul föllármázza a sajtót.

A fotósoknak már vagy száz felvételük volt róla, de úgy géppuskázták a masinájukkal, mintha más lenne az ábrázata, mint előző nap vagy bármikor. A riporterek kérdésekkel bombázták. Szerencsére a kérdések arról tanúskodtak, hogy az újságírók kevesebbet tudnak, mintsem félni lehetett tőle.

– Öngyilkosság, főfelügyelő úr?

– Tűntek el dokumentumok?

– Egyelőre nincs mit mondanom, uraim.

– Lehet, hogy politikai ügyről van szó?

Jegyzetfüzettel a kezükben hátráltak előtte.

– Mikor tud tájékoztatást adni?

– Lehet, hogy már holnap, lehet, hogy egy hét múlva. – Sajnos azt is hozzátette: – Lehet, hogy soha. – Megpróbálta helyreütni a hibát: – Ez persze csak tréfa volt. Legyenek olyan kedvesek, és hagyjanak nyugodtan dolgozni bennünket.

– Igaz, hogy az emlékiratait írta?

– Olyannyira, hogy két kötet már meg is jelent.

Egyenruhás rendőr posztolt az ajtó előtt. Egy-két másodperc múlva, nyilván Maigret hangja hallatára, jött Torrence, ingujjban nyitott ajtót.

– Muszáj volt iderendelnem egy őrszemet, főnök. Beözönlöttek a házba, és azzal szórakoztak, hogy ötpercenként becsöngettek.

– Semmi újság? Telefon?

– Az volt vagy húsz. Az újságoktól hívogatnak.

– Hol az öregasszony?

– Kint, a konyhában. Valahányszor csöng a telefon, kiront, hátha sikerül előttem odaérnie. Először megpróbálta kitépni a kezemből a kagylót.

– Ő maga nem telefonált? Ugye tudod, hogy van egy készülék a hálószobában is?

– Nyitva hagytam a dolgozószoba ajtaját, hogy halljam, merre járkál. Nem ment be a hálószobába.

– Nem ment ki a lakásból?

– Nem. Megpróbált elmenni, állítólag, hogy friss kenyeret vegyen. De mivel ez ügyben nem volt utasításom magától, jobbnak láttam, ha nem hagyom elmenni. És most? Mi a feladat?

– Menj be a Rakpartra!

Maigret-nek megfordult a fejében, hogy talán az lenne a legjobb, ha ő is bemenne, vinné Jacquette-et, és kedvére kihallgatná. De még nem érezte felkészültnek magát a vallatásra. Inkább bóklászik egy kicsit a lakásban, és úgyis az lesz a vége, hogy Saint-Hilaire gróf dolgozószobájában próbálja majd szóra bírni az öreg cselédet.

Egyelőre szélesre tárta a kertre néző kétszárnyú üvegajtót, és leült a gróf helyére. Éppen egy levélkötegért nyúlt, amikor nyílt az ajtó. Jacquette Larrieu jött be, ridegebb és gyanakvóbb arccal, mint valaha.

– Ehhez nincs joga!

– Tudja, ki írta ezeket a leveleket?

– Nem számít, hogy tudom-e vagy nem tudom. Magánlevelek.

– Megkérem, hogy menjen vissza a konyhába vagy a szobájába.

– Nem hagyhatom el a házat?

– Egyelőre nem.

Egyik lábáról a másikra állt, keresett valami csattanós választ, de nem jutott eszébe, és dühtől sápadtan sarkon fordult, kisietett a dolgozószobából.

– Hozd be nekem azt az ezüstkeretes fényképet a hálószobából, már délelőtt megakadt rajta a szemem.

De akkor még nem szentelt figyelmet neki. Még túl sok minden volt idegen. Elve volt, hogy nem alkot elhamarkodottan ítéletet; nem bízott az első benyomásban.

Miközben a teraszon ebédeltek, hirtelen eszébe jutott egy kőnyomat, amelyet éveken át látott a szülei hálószobájában. Alighanem az anyjának tetszett meg, ő akasztotta ki a képet. Fehér volt a keret, századfordulós stílusú. Fiatal nő áll a tóparton, csipkés, habos ruhában, a fején széles karimájú, strucctollas kalap, a kezében hegyes napernyő. Az arc mélabús, akárcsak a táj, és Maigret biztos volt benne, hogy az anyja poétikusnak találta a képet. Elvégre ilyen volt a poézis abban az időben, ugyebár.

Isabelle és Saint-Hilaire gróf története olyan éles fényt vetett az emlékezetében felbukkanó régi képre, hogy még a szülei hálószobájának halványkék csíkos tapétáját is maga előtt látta.

Nos, ezen az ezüstkeretes képen, amelyet Janvier most odahozott neki a gróf hálószobájából, ugyanolyan volt a nő sziluettje, ugyanolyan stílusú a ruhája, és ugyanolyan mélabút árasztott.

Nem volt kétsége felőle, hogy a fényképen a hajadon Isabelle látható 1912 körül, amikor a leendő nagykövet találkozott vele.

Nem volt magas, és – talán a fűző miatt – karcsúnak látszik és dús keblűnek, ahogy akkoriban mondták. Az arcvonásai szabályosak, az ajka keskeny, a szeme világos: kék vagy szürke.

– Mit csináljak, főnök?

– Ülj le!

Szüksége volt valakire, akin lemérheti, mennyire helytállóak az impressziói. A levelek évenként kötegelve sorakoztak előtte, és egymás után kézbe vette őket; persze nem olvasta el mindet, hiszen az több napba telt volna, csak bele-beleolvasott egyikbe-másikba.

 

Drága barátom… Édes barátom… Szívemnek kedves barátom…

 

Később, talán mert még szorosabbnak érezte a köteléket levelezőtársával, egyszerűen csak azt írta: Barátom.

Saint-Hilaire megőrizte a borítékokat, s rajtuk különböző országok bélyegei voltak. Isabelle sokat volt külföldön. Például éveken át minden augusztusi levél Baden-Badenban vagy Marienbadban kelt, az akkoriban roppant elegáns fürdőhelyeken.

Jöttek levelek Tirolból is, és jó néhány Svájcból meg Portugáliából. Isabelle élvezettel és elevenen számolt be az apró-cseprő eseményekről, amelyekkel a mindennapjai teltek, és meglehetősen szellemesen írta le az embereket, akikkel találkozott.

Gyakorta csak a keresztnevükön nevezte meg őket, vagy akár a nevük kezdőbetűjével.

Beletelt némi időbe, mire Maigret eligazodott. De aztán, hála a bélyegnek meg a szövegkörnyezetnek, lassan-lassan megfejtette a rejtvényeket.

Mária például egy akkortájt még trónon lévő királyné volt, a román uralkodó felesége. Isabelle a bukaresti udvarban vendégeskedett az apjával, onnan írt, egy évre rá pedig az olasz királyi udvarból.

 

H. kuzinom…

 

A név teljes terjedelmében szerepelt egy másik levélben, amiből kiderült, hogy Hesse hercegről van szó, és sok hasonló volt, közeli vagy távoli rokonok.

Az első világháború alatt a madridi francia követség útján továbbíttatta a leveleket.

 

Az apám tegnap tudtomra adta, hogy okvetlenül feleségül kell mennem V. herceghez, akit ön is ismer, nemegyszer találkozott nálunk is vele. Kértem három nap gondolkodási időt, és végigsírtam azt a három napot…

 

Maigret pöfékelve pipázott, ki-kinézett a kertbe, a hársfa lombjára, és egyenként adogatta a leveleket Janvier-nak, lesve, hogy mit szól hozzájuk.

Borzongott ettől a szellemidézéstől, valószerűtlennek érezte ezt a világot. Már annak idején, gyerekként is mennyire idegenkedett a tóparti nőtől a szülei hálószobájában! Az ő szemében az hazug költőiség volt, a nő élettelen bábu, nem valóságos teremtmény.

És most tessék: egy olyan világban, amely azóta sokat változott, még kíméletlenebb lett, egy igen hasonló kép elevenedik meg a szeme láttára.

 

Ma délután hosszú beszélgetést folytattam Hubert-rel, és semmit nem rejtettem véka alá. Tudja, hogy szeretem önt, hogy áthághatatlan akadály választ el bennünket egymástól, és hogy meghajolok apám akarata előtt…

 

A múlt héten még egy egyszerű és brutális szerelmi gyilkossággal foglalkozott, egy férfi halálra szurkálta a szeretője férjét, aztán megölte a nőt, és végül megpróbálta (sikertelenül) felvágni a saját ereit. Na persze az a bűntény a Saint-Antoine negyedben esett meg, és a szereplői kisemberek.

 

Beleegyezett, hogy frigyünk csak névházasság legyen, és cserébe megígértem, hogy soha többé nem találkozom önnel. Tudomása van róla, hogy levelezünk. Nagyra becsüli önt, és nem kétli, hogy soha nem vétett az irántam való tisztelet szabályai ellen…

 

Maigret lázadozott, alig tudta türtőztetni magát.

– Te elhiszed ezt, Janvier?

A nyomozó nem tudta kivonni magát a levelek hatása alól.

– Szerintem őszinte.

– Ezt olvasd!

 

Tudom, barátom, hogy fájdalmat fogok okozni, de ha ez megvigasztalja, én még jobban szenvedek…

 

A levél három évvel később íródott, 1915-ben.

Azt tudatta, hogy Julien, V. herceg fivére az ezrede élén elesett az argonne-i ütközetben. Arról is beszámol, hogy hosszú beszélgetést folytatott az eltávozáson Párizsban tartózkodó férjével.

Voltaképpen arról tájékoztatta a szeretett férfit, hogy kénytelen lesz lefeküdni a herceggel. Természetesen nem ezeket a szavakat használta. Nemcsak hogy nem volt egyetlen közönséges vagy megbotránkoztató szó sem a levélben, de a puszta tény közlése is híján volt minden testiségnek.

 

Amíg Julien élt, Hubert nem aggódott, mivel meg volt győződve róla, hogy a fivérének lesz utóda, következésképpen a V. név…

 

A fivér elhalálozott. Tehát Hubert kötelezettsége lett, hogy biztosítsa az utódlást.

 

Egész éjszaka imádkoztam, és reggel elmentem a gyóntatómhoz…

 

A pap osztotta a herceg véleményét. Nem engedhető meg, hogy holmi szerelmi hóbort miatt az enyészeté legyen egy olyan név, amely öt évszázadon át Franciahon történelmének minden egyes lapján szerepelt.

 

Most már tudom, mi a kötelességem…

 

Az áldozat pedig meghozatott, hiszen világra jött Philippe. Isabelle a gyermek születéséről is beszámolt, és volt egy félmondata e tárgyban, amin Maigret igencsak elmélázott:

 

Hála istennek, fiú!…

 

Ez, ugye, nyilvánvalóan azt jelentette, hogy ha a gyerek lány volna, újra kellene próbálkozni.

Ha pedig újra lány születne, és utána is…

– Olvastad?

– Olvastam.

Mindkettőjüket ugyanaz a rossz érzés szorongatta. Ők a nyers valósághoz voltak szokva, és az általuk megismert szenvedélyek szükségképpen tragédiába torkolltak, hiszen az Orfèvres rakparton végezték.

Ez a mostani helyzet éppolyan reménytelen volt, mintha délibábot akarna utolérni az ember. A szereplők éppolyan elmosódóak, valószerűtlenek maradtak, mint a tóparti hölgy.

Kis híja volt, hogy Maigret be nem vágta az egész paksamétát a zöld kárpitos ajtajú könyvszekrénybe, mondván: A fenébe ezzel a sok hülyeséggel!

Mindazonáltal némi tisztelet is ébredt benne, sőt majdhogynem ellágyult. Csak azért keményítette meg a lelkét, mert nem akart lépre menni.

– Te elhiszed ezt?

És további hercegek, főhercegek, trónfosztott uralkodók, akikkel Portugáliában találkoznak. Utazás Kenyába a férjével. Utazás az Egyesült Államokba, ahol Isabelle el van képedve, milyen durva az élet.

 

Philippe, ahogy cseperedik, egyre jobban hasonlít önre. Hát nem csodálatos ez? Mintha az ég kárpótolni akarna minket áldozatunkért. Hubert is észrevette, abból látom, ahogy a gyerekre néz…

 

Akárhogy is, Hubert örökre ki van tiltva a nászi ágyból, és nagy buzgalommal keres máshol vigasztalást. A levelekben már nem Hubert, hanem H…

 

Szegény H. már megint belebolondult valakibe, és az az érzésem, hogy a nő gyötri őt. Szemlátomást fogy, és egyre idegesebb…

 

H. félévente bolondult bele valakibe. Armand de Saint-Hilaire, nos, nyilvánvalóan ő sem akarta azt a látszatot kelteni a leveleiben, hogy megtartóztatná magát.

Isabelle például ezt írta neki:

 

Remélem, a török nők kevésbé veszedelmesek, mint hírlik, és főleg: a férjek nem vérszomjasak…

És:

Legyen óvatos, barátom! Minden reggel imádkozom önért…

 

Amikor Saint-Hilaire követ Kubában, majd nagykövet Argentínában, Isabelle a spanyol vérű nők miatt aggodalmaskodik:

 

Oly szépek! És én, távoli, halványuló emlék, reszketek, ha arra gondolok, hogy egy nap szerelemre lobban, barátom…

Törődik az egészségével is.

Még mindig kínozzák a furunkulusok? Abban a szörnyű melegben, az bizonyára…

Ismeri Jacquette-et.

Írok Jacquette-nek, és megadom neki a mandulás lepény receptjét, melyet ön annyira szeret…

 

– Megígérte, ugye, a férjének, hogy soha többé nem találkozik Saint-Hilaire-rel… No, hát ezt hallgasd meg!… Ide van címezve.

 

Minő kimondhatatlan és gyötrelmes boldogság volt tegnap távolról látnom önt az Operában!… Tetszik a deresedő halántéka, és páratlanul méltóságteljes, ahogy enyhén pocakosodik… Oly büszke voltam önre egész este…

Azután, amikor hazaértem a Varenne utcába, és megnéztem magam a tükörben, nagyon megrémültem… Bizonyára kiábrándult belőlem… A nők hamar fonnyadnak, és lám, én már majdnem öregasszony vagyok…

 

Szóval így, messziről elég gyakran láthatták egymást. Sőt még találkafélét is megbeszélhettek.

 

Holnap három óra körül a Tuileriák kertjében fogok sétálni a fiammal…

 

Saint-Hilaire pedig előre megadott időben sétált el a házuk előtt.

Volt Isabelle-nek egy mondata Philippe kapcsán, amikor tíz év körül járhatott a fiú, amelyet Maigret olyan jellemzőnek talált, hogy fel is olvasta.

 

Philippe, látván, hogy szokás szerint írok, jámborul megkérdezte:

– Már megint a szerelmesednek írsz?

 

Maigret sóhajtott, megtörölte a homlokát, és egymás után újrakötegelte a paksamétákat.

– Hívd fel nekem Tudelle doktort!

Szilárd talajt kellett éreznie a lába alatt. A levelek visszakerültek a helyükre, a könyvszekrénybe, és Maigret megfogadta magában, hogy többé nem nyúl hozzájuk.

– Itt van a vonalban, főnök…

– Halló! Doktor úr?… Igen, itt Maigret… Tíz perce végzett? Nem, nem, persze hogy nem kell részletesen…

Miközben hallgatta, hogy mit mond a doktor, értelmetlen szavakat és jeleket firkált Saint-Hilaire jegyzettömbjére.

– Szóval egészen biztos benne… Elküldte a töltényeket Gastine-Renette-nek? Később majd őt is felhívom… Köszönöm. Az lesz a legjobb, ha a vizsgálóbírónak címezi a jelentést, hadd örüljön… Még egyszer köszönöm.

A kezét hátul összefogva fel s alá járkált a szobában, meg-megállt, kinézett a kertre, nézte azt a bátor rigót, amelyik ott ugrált a fűben, alig néhány lépésnyire tőle.

– Az első lövést szemből, közelről adták le – mondta Janvier-nak. – A lövedék nikkelezett rézköpenyes 7,65-ös. Tudelle még nem olyan tapasztalt, mint Paul doktor, de majdnem biztos benne, hogy a fegyver egy automata browning… Azt pedig határozottan állítja: az első lövés jóformán azonnal halált okozott. A test előredőlt, és a karosszékből lecsúszott a földre.

– Honnan tudja?

– Onnan, hogy a további lövéseket fölülről lefelé adták le.

– Hány volt még?

– Három. Kettő a törzsbe, egy a vállba. Tekintve, hogy az automata pisztolyban hat golyó van… vagy hét, ha egyet a csőbe is töltenek… nem értem, miért állt le a gyilkos a negyedik töltény után. Hacsak nem mondott csütörtököt a pisztoly. – Nézte az úgy-ahogy megtisztított szőnyeget, amelyen még jól láthatók voltak a vérnyomok. – Persze az is lehet, hogy aki ezt művelte, biztos akart lenni, hogy meghalt az áldozata, vagy pedig olyan felfokozott idegállapotban volt, hogy gépiesen lőtt tovább. Hívd fel nekem Moers-t légy szíves!

Délelőtt annyira lekötötte a figyelmét az ügy különös jellege, hogy nem is foglalkozott személyesen a bűnjelekkel, rábízta a munkát a bűnügyi nyilvántartó technikusaira.

– Moers?… Igen, én… Hol tartanak?… Persze, persze… Mindenekelőtt azt szeretném tudni, hogy megtalálták-e a hüvelyeket a helyiségben. Nem?… Egyet sem…

Különös körülmény, és arra vall, hogy a gyilkos tudta: nem fogják megzavarni. Négy hangos (sőt, ha a fegyver csakugyan egy 7,65-ös browning volt, akkor nagyon hangos) lövés után szánt rá időt, és megkereste a szobában szerteszét szóródott hüvelyeket.

– Az ajtókilincs?

– Csak a cselédasszonynak vannak többé-kevésbé tiszta ujjnyomai rajta.

– A pohár?

– Az áldozat ujjnyomai.

– Íróasztal, bútorok?

– Semmi, főnök. Úgy értem: nincs idegen ujjnyom, egyedül a magáé.

– Zár? Ablak? Ajtó?

– A fényképnagyításon nincs erőszakos behatolás nyoma.

Igaz, hogy Isabelle levelei nemigen hasonlítottak azokra a szerelmes levelekre, amelyekkel Maigret-nek általában dolga akadt, de a bűntény az nagyon is valóságos volt.

Hanem két részlet feltűnően ellentmondott egymásnak. A gyilkos tovább lőtt a halottra, egy mereven heverő emberre, akinek szörnyen szétroncsolódott a feje. Maigret felidézte magában, ahogy a még dús, ősz haj a tátongó koponyára tapad, a nyitott fél szem előremered, s a leszakított arcból kifehérlik a csont.

A tisztiorvos bizton állította, hogy az első lövés után a holttest a földön feküdt a karosszék lábánál, ott, ahol meg is találták.

Tehát a gyilkos, aki minden valószínűség szerint az íróasztal túlfelén állt, megkerülte az asztalt, újra lőtt, másodszor is lőtt, harmadszor is, fölülről lefelé, közvetlen közelről, Tudelle szerint fél méterről.

Ilyen távolságból nem kell célozni, hogy a lövedék pontosan célba találjon. Más szóval a tettes szándékosan lőtt a mellbe és a hasba.

Mi mást sugall ez, mint bosszút vagy roppant gyűlöletet?

– Biztos vagy benne, hogy nincs fegyver a lakásban? Mindent átkutattál?

– Még a kandalló kürtőjét is – felelte Janvier.

Maigret maga is kereste az automata marokfegyvert, amelyről az öreg cseléd beszélt (igaz, meglehetősen kuszán).

– Kérdezd meg a posztos rendőrt, hogy 7,65-ös van-e a pisztolytáskájában! – Sok egyenruhásnak ilyen kaliberű pisztoly volt a szolgálati fegyvere. – Adja kölcsön egy percre!

Ő is kiment a dolgozószobából, végigment az előszobán, be a konyhába. Jacquette Larrieu merev, egyenes háttal ült egy széken. Csukva volt a szeme, mint aki alszik. Összerezzent a zajra.

– Kérem, jöjjön velem.

– Hová?

– A dolgozószobába. Szeretnék föltenni magának néhány kérdést.

– Már megmondtam, hogy semmit se tudok.

Bent a dolgozószobában úgy nézett körül, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy minden a helyén van.

– Üljön le!

Tétovázott; a gazdája jelenlétében nyilván nemigen szokott leülni ebben a helyiségben.

– Arra a székre, legyen szíves!

Nagy nehezen engedelmeskedett, és még a korábbiaknál is gyanakvóbban meredt Maigret-re.

Janvier visszajött, automata pisztollyal a kezében.

– Add oda neki!

A nő húzódozott, hogy kézbe vegye a fegyvert, már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de elharapta a szót, és Maigret esküdni mert volna, hogy az csúszott ki majdnem a száján: „Hol találta?” Lenyűgözte a pisztoly, alig tudta levenni róla a szemét.

– Megismeri a pisztolyt?

– Hogy ismerném meg? Sose néztem meg közelről, és gondolom, nem csak egyet gyártottak ebből a fajtából.

– Ilyesfajta pisztolya volt a gróf úrnak?

– Azt hiszem, igen.

– Ilyen méretű?

– Nem értek hozzá.

– Vegye kézbe! Körülbelül ilyen súlyú volt?

Kereken visszautasította, hogy megtegye, amire kérik.

– Minek? Úgyse tudnám. Soha nem nyúltam ahhoz, amelyik a fiókban volt.

– Visszaadhatod a rendőrnek, Janvier.

– Én is mehetek a dolgomra?

– Kérem, maradjon. Gondolom, nem tudja, hogy a gazdája odaadta vagy kölcsönadta volna valakinek a pisztolyt, például az unokaöccsének vagy bárki másnak.

– Honnan tudjam? Én csak azt tudom, hogy régóta nem láttam.

– Félt a rablóktól a gróf úr?

– Egyáltalán nem félt. Se rablótól, se gyilkostól. Hogy mást ne mondjak, nyáron nyitott ablaknál aludt, pedig ez itt a földszint, és bárki bemászhatott volna a hálószobába.

– Őrzött valami értékes tárgyat a lakásban?

– Maga meg az emberei jobban tudják, mint én, hogy mi van itt.

– Mikor lépett a szolgálatába?

– Rögtön az első világháború után. Külföldről jött haza. Az inasa meghalt.

– Húsz év körül járt akkoriban, igaz?

– Huszonnyolc éves voltam.

– Mióta volt Párizsban?

– Néhány hónapja. Az apám meghalt, kénytelen voltam munkába állni.

– Voltak kalandjai?

– Tessék?

– Azt kérdem, hogy voltak-e szeretői, vagy volt-e jegyese.

– Semmi olyasmi, amire gondol.

– Tehát egyedül élt Saint-Hilaire gróffal ebben a lakásban.

– Na és?

Maigret nem valami logikus gondolatmenet szerint haladt, mert az égvilágon semmi logikát nem talált ebben az ügyben, és ide-oda ugrált a témák közt, mint aki a másik gyenge pontját keresi. Janvier közben visszajött, és leült egy székre az ajtó mellett. Ahogy rágyújtott, a földre ejtette a gyufaszálat, és az öregasszony, akinek semmi sem kerülte el a figyelmét, rendre utasította:

– Hozhatna egy hamutartót.

– Erről jut eszembe: dohányzott a gazdája?

– Sokáig dohányzott.

– Cigarettázott?

– Szivarozott.

– Az utóbbi időben már nem dohányzott?

– Nem. Merthogy idült légcsőhurutja volt.

– Pedig úgy nézett ki, mint aki kiváló egészségnek örvend.

Tudelle doktor mondta a telefonban, hogy Saint-Hilaire makkegészséges volt: – Jó fizikum, tökéletes ketyegő, semmi meszesedés.

De némely szerveket annyira összeroncsoltak a pisztolygolyók, hogy lehetetlen volt teljes diagnózist adni.

– Amikor a szolgálatába állt, még majdhogynem fiatalember volt.

– Három évvel volt idősebb, mint én.

– Tudta, hogy szerelmes?

– Én dobtam be a leveleit.

– Nem volt féltékeny?

– Már mért lettem volna?

– Sosem fordult meg ebben a házban a hölgy, akinek a gróf úr mindennap levelet küldött?

– Soha be nem tette ide a lábát.

– De maga találkozott vele? – A nő hallgatott. – Feleljen! Ha majd törvényszék elé kerül az ügy sokkal kellemetlenebb kérdéseket fognak feltenni magának, és nem tagadhatja meg a választ.

– Nem tudok semmit.

– Azt kérdeztem, hogy találkozott-e azzal a hölggyel.

– Találkoztam. Itt sétált el az utcán. Az is előfordult, hogy személyesen neki vittem el a levelet.

– Titokban?

– Nem. Odamentem, mondtam, hogy hozzá jöttem, és bekísértek a lakosztályába.

– Beszélgetett magával?

– Néha kérdezett ezt-azt.

– Ez mikor volt? Negyven éve?

– Akkor is, meg mostanában is.

– Miket kérdezett?

– Főleg a gróf úr egészsége felől érdeklődött.

– És arról, hogy kiket fogad?

– Arról nem.

– Külföldre is elkísérte a gazdáját?

– Mindenhová.

– Amikor követ s aztán nagykövet volt, óhatatlanul nagy házat kellett vinnie. Mi volt a maga szerepe?

– Gondját viseltem.

– Úgy értsem, hogy maga nem tartozott a cselédségbe, nem volt dolga a főzéssel, a takarítással, a fogadásokkal?

– Szemmel tartottam a dolgokat.

– Milyen címen? Házvezetőnő volt a beosztása?

– Nem volt beosztásom.

– Voltak szeretői? – Jacquette megmerevedett, a szeméből csak úgy sütött a megvetés. – A gróf szeretője volt? – Maigret már-már attól félt, a nő vadul nekiront. – Tudom a levelekből, hogy neki voltak kalandjai.

– Kinek mi köze hozzá?

– Féltékeny volt rájuk?

– Előfordult, hogy egyiket-másikat kipenderítettem, mert nem hozzá valók voltak, és kellemetlensége lehetett volna miattuk.

– Vagyis a magánéletben gondoskodott róla.

– Jó ember volt. Túlságosan is jóhiszemű.

– De képes volt betölteni a kényes nagyköveti posztot, ami pedig jó ítélőerőt követel.

– Az más.

– Mindig vele volt?

– Szó van róla a levelekben?

Ezúttal Maigret nem válaszolt, hanem tovább kérdezett:

– Mennyi ideig volt külön tőle?

– Öt hónapig.

– Mikor történt?

– Amikor követ volt Kubában.

– Miért?

– Egy nő miatt, aki kirúgatott.

– Miféle nő? – Nincs válasz. – Miért nem szenvedhette magát az a nő? A gazdájával élt?

– Mindennap eljött hozzá, és gyakran az éjszakát is a követségen töltötte.

– Maga akkor hová ment?

– Kibéreltem egy kis lakást a városközpontban.

– A gazdája meglátogatta magát?

– Nem mert eljönni, csak telefonált, hogy legyek türelemmel. Tudta, hogy nem lesz tartós az a kapcsolat. De az      ért megvettem a jegyet Európába.

– De végül is nem utazott el.

– Az utolsó este értem jött.

– Ismeri Philippe herceget?

– Ha csakugyan elolvasta a leveleket, fölösleges faggatnia. Meg kellene tiltani, hogy ha meghal valaki, beleturkálhassanak a levelezésébe.

– Nem válaszolt a kérdésemre.

– Láttam őt gyerekkorában.

– Hol?

– A Varenne utcában. Gyakran ott volt az anyjával.

– Nem jutott eszébe ma reggel, hogy telefonáljon a hercegnének, mielőtt elmegy a Külügyminisztériumba? – Rezzenetlen tekintettel bámult rá. – Miért nem hívta fel, hiszen, mint maga mondta, sokáig maga volt az összekötő kettejük közt?

– Azért, mert ma van a temetés.

– Na és utána? Délelőtt, amikor mi nem voltunk itt, miért nem próbálta értesíteni?

Jacquette mereven nézte a telefont.

– Mindig volt itt valaki.

Kopogtak. A ház előtt posztoló rendőr jött.

– Nem tudom, fontos-e, de gondoltam, nem árt, ha behozom az újságot.

Az egyik délutáni lap volt, egy órája került utcára. Kövéren szedett kéthasábos cím a címlapon:

 

Egy nagykövet
titokzatos halála

 

A szöveg rövid volt.

 

Ma reggel Saint-Dominique utcai otthonában holtan találták Armand de Saint-Hilaire grófot, aki hosszú időn át Franciaország nagyköveteként szolgált számos fővárosban, többek közt Rómában, Londonban és Washingtonban.

Az évek óta nyugállományban lévő Armand de Saint-Hilaire kétkötetnyi emlékiratot jelentetett meg, és éppen a harmadik kötet korrektúráján dolgozott, amikor – hírek szerint – meggyilkolták.

A bűntényt ma korán reggel fedezte fel az idős házvezetőnő. Egyelőre nem tudni, hogy rablógyilkosság történt-e, avagy más rejlik a háttérben.

 

Maigret odaadta az újságot Jacquette-nek, ránézett a telefonra, tétovázott. Arra gondolt, hogy vajon olvasták-e a lapot a Varenne utcában, vagy közölte-e valaki a hírt Isabelle-lel.

És ha igen, mit fog csinálni az asszony? Ide mer jönni? Vagy a fiát küldi hírekért? Vagy vár, csak vár a néma palotában, amelynek nyilván csukva vannak az ablaktáblái a gyász jeleként?

Vajon neki, Maigret-nek, nem kellene-e…

Elégedetlen volt magával, elégedetlen az egész világgal. Felállt, kilépett az üvegajtón, és Jacquette méltatlankodásával mit sem törődve a sarkához ütögette a pipáját, kiverte belőle a hamut.