HATODIK FEJEZET

 

 

 

 

A zsalugáter résein át beszűrődő napfény ébresztette fel, és Maigret hosszú évek alatt gépiessé vált mozdulattal nyúlt át az ágyon, kereste a feleségét. Még langyos volt az ágynemű. A konyhából frissen darált kávé illata szállt, és halkan fütyült a kannában forrni kezdő víz.

Itt is csiviteltek a fákon a madarak, akárcsak az előkelő Varenne utcában, csak nem olyan közel az ablakokhoz, és Maigret élvezte a heverészést, bár nem felhőtlenül, mert volt benne valami bizonytalan rossz érzés is.

Mozgalmas éjszakája volt. Mindenfélét összeálmodott, és fel is riadt, egyszer bizonyosan, de az is lehet, hogy többször is.

Felrémlett benne, hogy a felesége halkan beszél hozzá, és egy pohár vizet nyújt felé.

Bajosan tudta felidézni az álmait. Több történet is egymásba gabalyodott, és ő folyton elvesztette a fonalat. De egy valami közös volt minden álomban: mindegyikben megalázó szerep jutott neki.

Az egyik tisztább volt, mint a többi, egy helyszíné; hasonlított a V.-palotára, csak sokkal nagyobb volt és kevésbé pompás. Inkább zárdára és minisztériumi irodákra emlékeztetett: végeláthatatlan folyosók, megszámlálhatatlan ajtó.

Nem derült ki, hogy őneki mi dolga ott. Csak azt tudta, hogy van valami cél, méghozzá rendkívül fontos cél, ahová okvetlenül el kellett jutnia. És senki sem irányította útba. Pardon doktor ezt előre megmondta, amikor elváltak az utcán. Magát Pardont nem látta, és az utcát sem. De abban biztos volt, hogy a barátja figyelmeztette.

Valójában nem volt szabad megkérdeznie, hogy merre menjen. Eleinte kérdezősködött, de aztán rájött, hogy nem helyénvaló. Az öregek egyre csak mosolyogva néztek rá, és csóválták a fejüket.

Merthogy körös-körül öregek voltak. Lehet, hogy nyugdíjasotthon volt a ház, vagy aggok menhelye, habár nem annak látszott.

Megismerte Saint-Hilaire-t. Szálfaegyenes termet, rózsás arc, galambősz, selymes haj: szép ember, aki tudja is ezt. És most megszégyeníti őt, a felügyelőt. Aubonnet közjegyző úr egy gumikerekes tolószékben ül, és nagy vidáman száguld végig egy hosszú csarnokon.

És voltak még sokan mások is, köztük V. herceg. A kezét Isabelle vállán pihentetve, elnézően figyelte Maigret erőlködését.

Kényes volt a helyzet, mert nem volt beavatva, és senki sem árulta el neki, hogy milyen próbákat kell teljesítenie.

Úgy érezhette magát, mint egy újonc a seregben, vagy egy gólya az iskolában. Mindenféle tréfát űztek vele. Például valahányszor be akart nyitni egy szobába, az ajtó magától becsapódott, vagy pedig nem valamilyen szobára nyílt, hanem egy újabb folyosóra.

Egyedül az öreg Saint-Fiacre grófné volt hajlandó segíteni. Beszélni nem volt szabad neki, így hát taglejtéssel próbálta megértetni, hogy mi a baj. A saját térdére mutogatott, és Maigret, ahogy lenézett, észrevette, hogy rövidnadrágban van.

Kint, a konyhában a felesége végre ráöntötte a forró vizet a kávéra. Maigret kinyitotta a szemét. Kínos volt felidézni ezt az ostoba álmot. Voltaképpen az történt, hogy felvételét kérte egy zártkörű klubba, alkalmasint a vének egyletébe. És azért nem vették komolyan, mert kölyöknek tekintették.

Már rég ült az ágyon, de még mindig sértve érezte magát, és csak homályosan látta, amint a felesége letesz egy csésze kávét az éjjeliszekrényre, aztán megy, nyitja a spalettát.

– Nem kellett volna csigát enned tegnap este…

Kikapcsolódásképpen a csüggesztő nap után vendéglőbe vitte vacsorázni a feleségét, és csigát evett.

– Hogy vagy?

– Jól.

Vele aztán nem fog elbánni holmi álom! Megitta a feketét, kiment az ebédlőbe, és reggelizés közben belenézett az újságba.

Egy kicsit részletesebben írtak Armand de Saint-Hilaire haláláról, mint előző nap, és egy egész jó fényképet is találtak róla. Jacquette-ről is volt fotó, akkor kapták le, amikor kora este, Lapointe-tal a sarkában vásárolni ment, épp belépett a tejboltba.

 

A Bűnügyi Rendőrségen határozottan tagadják, hogy politikai gyilkosság történt volna. Jól tájékozott körökben viszont párhuzamba állítják a gróf halálát egy baleset miatt bekövetkezett, három nappal korábbi halálesettel.

 

Ez azt jelenti, hogy valamelyik következő kiadásban ki fogják teregetni Saint-Hilaire és Isabelle egész históriáját.

Maigret nehézkesnek, lomhának érezte magát; ilyenkor sajnálta, hogy nem választott más mesterséget.

A Voltaire rakparton várta a buszt, és szerencséjére nyitott peronos jött, szabadon nézelődhetett és pipázhatott. Az Orfèvres rakparton köszönésképpen intett a posztos rendőrnek, és a lépcsőn fölmenet elhaladt egy takarítónő mellett, aki egy-pár csepp vizet elhintve söprögetett, hogy ne szálljon a por.

Az asztalán akták, jelentések, fényképek tornyosultak.

Döbbenetesek voltak a halottról készült fotók. Voltak köztük egész alakosak, amelyeken olyan volt, ahogyan megtalálták, előtérben egy asztallábbal, vérfoltokkal a szőnyegen. Voltak képek külön a fejről, a mellről, a hasról, azok is még ruhástul.

Számozott felvételek rögzítették a lövedékek bemeneti nyílását, és egy sötét duzzanat a háton azt mutatta, hogy az egyik golyó, szétzúzván a kulcscsontot, hol állt meg a bőr alatt.

Kopogtattak, és egy tettre kész Lucas jelent meg az ajtóban, frissen borotválva (még hintőporos volt a füle alatt).

– Dupeu van itt, főnök.

– Küldd be!

Dupeu nyomozó, csakúgy, mint Isabelle fia, népes család feje volt, hat vagy hét gyerekkel megáldva, de Maigret nem kajánságból bízta meg egy bizonyos feladattal. Hanem mert pont ő állt rendelkezésre, amikor szükség volt rá.

– Nos?

– A herceg igazat beszélt. Este tíz körül elmentem a Berry utcába. Négy-öt lány strichelt, máskor is ennyien szoktak. Egyetlen kis barna volt köztük, de ő azt állította, hogy tegnap nem volt a placcon, mert a kisbabáját látogatta meg vidéken. Vártam egy jó darabig, és akkor megláttam egy másik barnát, jött kifelé az egyik szállóból egy amerikai katonával. Nagyon beijedt, amikor föltettem neki a kérdést. – Ezt miért kérdi? Keresi a rendőrség? – Á, nem – mondom. – Csak ellenőriznem kell valamit. – Jól megtermett, ötvenes? – Dupeu élvezettel folytatta: – Kérdem a lányt, hogy van-e anyajegy a melle alatt, mire azt felelte, hogy van, sőt a csípőjén is. A férfi persze nem mutatkozott be, de tegnapelőtt az az egy fuvarja volt, mert a tarifa háromszorosát kapta tőle. – Pedig – azt mondja – egy fél órát sem maradt. – Hánykor szólította le? – Tizenegy előtt tíz perccel. Azért tudom ilyen pontosan, mert épp kijöttem a kávézóból, ahol megkávéztam, és megnéztem a faliórát a pult mögött.

– Ha csak egy fél órát töltött a lánnyal, akkor már fél tizenkettő előtt eljött tőle – jegyezte meg Maigret.

– Ezt mondta a lány.

Isabelle fia tehát nem hazudott. Ebben az ügyben, úgy látszik, senki nem hazudik. Bár az is igaz, hogy ha fél tizenkettőkor eljött a Berry utcából, éjfél előtt a Saint-Dominique utcába érhetett.

De ugyan minek csöngetett volna be az anyja öreg szerelmeséhez? És főleg: miért ölte volna meg?

Az unokaöccsel, Alain Mazeronnal sem volt több szerencséje. Előző este, még vacsora előtt elment a Jacob utcába, de senkit sem talált otthon. Nyolc óra tájban aztán telefonált; nem vették fel. Na, akkor megbízta Lucas-t, hogy küldjön valakit ma, jó korán a régiségkereskedőhöz. És máris itt áll Bonfils a szobájában, és nem valami lelkesítőek a hírei.

– Nem volt oda a kérdéseimtől.

– Nyitva volt az üzlet?

– Nem. Csöngetnem kellett. Kinézett az ablakon az első emeleten, aztán lejött, trikóban, nadrágtartóban, borostásan. Megkérdeztem, mit csinált tegnap délután és este. Azt mondta, hogy először is elment a közjegyzőhöz.

– Ott is volt.

– Nem kétlem. Utána elment a Drouot utcába, ahol Napóleon-kori fegyvereket, sisakokat meg pitykéket árvereztek. Azt állította, hogy egyes gyűjtők élnek-halnak azok iránt az ereklyék iránt. Vett egy adaggal, mutatott egy rózsaszín lapot, amin fel van sorolva, hogy mely tárgyakat kell átvennie ma délelőtt.

– S aztán?

– Aztán vacsorázni ment egy Seine utcai vendéglőbe. Majdnem mindennap ott vacsorázik, ellenőriztem.

Egy szó mint száz, ő sem hazudott. Különös egy mesterség – gondolta Maigret –, amelyikben elkeseríti az embert, hogy valaki nem gyilkos. Most ez volt a helyzet, és a felügyelő akaratlanul is haragudott ezekre az emberekre, amiért ártatlanok vagy legalábbis annak látszanak.

Merthogy van egy hulla, ez tagadhatatlan.

Felvette a telefont.

– Kérem, jöjjön le, Moers.

Nem hitt a tökéletes bűntényben. Huszonöt éve szolgált a Bűnügyi Rendőrségen, de még egyet se látott. Hogyne, volt egypár bűntett, amely büntetlenül maradt. Gyakran megesett, hogy kiderítették, ki a tettes, de annak sikerült külföldre menekülnie. Meg persze voltak mérgezési esetek és rablógyilkosságok.

De ez nem az a helyzet. Egy közönséges bűnöző minek hatolt volna be a Saint-Dominique utcai lakásba, minek eresztett volna négy golyót az íróasztalánál üldögélő öregemberbe, ha egyszer nem vitt el semmit?

– Jöjjön csak, Moers! Üljön le!

– Olvasta a jelentésemet?

– Még nem.

Maigret nem vallotta be, hogy nem volt lelki ereje hozzá, mint ahogy a törvényszéki orvos tizennyolc oldalas jelentéséhez sem. Előző nap Moers-re és az embereire hagyta, hogy felkutassák a bűnténnyel kapcsolatba hozható tárgyakat és nyomokat; bízott bennük, tudta, hogy semmi nem kerüli el a figyelmüket.

– Gastine-Renette is elküldte a szakértői jelentését?

– Ott van az akták közt. 7,65-ös automata pisztoly, vagy browning, vagy valamilyen utánzata, sokféle van kereskedelmi forgalomban.

– Biztos, hogy egyetlen hüvely sem maradt a lakásban?

– Az embereim minden négyzetcentimétert átkutattak.

– És fegyvert se találtak, igaz?

– Se fegyvert, se töltényt, nem számítva a vadászpuskákat és a hozzájuk való lőszert.

– Ujjnyom?

– Az öregasszonyé, a grófé és a házmester feleségéé. Biztos, ami biztos, levettem őket, mielőtt eljöttem a Saint-Dominique utcából. A házmesterné hetente kétszer segített Jacquette Larrieu-nek a takarításban. – Moers-ön látszott, hogy zavarban van, elégedetlen. – Csatoltam a bútorokban és beépített szekrényekben fellelt tárgyak jegyzékét. Fél éjszaka azt bogarásztam, de semmi rendellenest vagy szokatlant nem találtam.

– És pénzt?

– Pár ezer frankot egy irattárcában, aprót egy konyhafiókban és a Rothschild Bankház csekk-könyveit az íróasztalban.

– Szelvényeket is?

– Igen, csekkszelvények is voltak. Szegény öreg olyannyira nem készült a halálra, hogy alig tíz napja rendelt öltönyt magának egy Haussmann körúti szabónál.

– Ujjnyom valamelyik ablakkönyöklőn?

– Nincs.

Összenéztek, szólniuk se kellett. Évek óta együtt dolgoztak, és nehezen tudtak volna felidézni egyetlen esetet is, hogy (az újságok nyelvén mondva) alaposan átfésülvén a tetthelyet, ne találtak volna valami olyan, többé-kevésbé rendellenes részletet, amely, legalábbis első ránézésre, bűnjelnek tetszik.

Most itt minden túlságosan is tökéletesnek látszott. Mindennek megvolt az ésszerű magyarázata, csak egy dolognak nem, az öreg gróf halálának.

Meg lehetett volna próbálni a markolatot letörölve a halott kezébe nyomni a fegyvert, és azt a látszatot kelteni, hogy öngyilkosság történt. De csak akkor persze, ha a tettes beéri egyetlen lövéssel. Miért eresztett bele további három golyót?

És miért nem találták meg a volt diplomata automata pisztolyát? Volt pisztolya. Az öreg Jacquette azt vallotta, hogy néhány hónapja még látta a hálószobában a komódban.

A fegyver már nem volt a lakásban, és a házvezetőnő leírása szerint körülbelül akkora és olyan súlyú volt, mint egy 7,65-ös.

Tegyük fel, hogy az exnagykövet beengedett valakit a lakásába. Valakit, akit ismert, hiszen visszaült az íróasztalhoz, házikabátban…

Előtte egy üveg konyak meg egy pohár… Miért nem kínálta itallal a vendégét?

Képzeljük csak el a jelenetet! A vendég besétál a hálószobába (végig az előszobán vagy át az ebédlőn), fogja a pisztolyt, visszamegy a dolgozószobába, megáll a gróf előtt, és közvetlen közelről fejbe lövi.

– Nem, nem áll össze a kép – sóhajtott Maigret.

Továbbá kell hogy legyen indíték, mégpedig nagyon is nyomós, hogy akár a halálbüntetés terhét is vállalja a tettes.

– Gondolom, nem csináltál paraffinpróbát Jacquette-tel.

– Nem mertem megcsinálni a maga engedélye nélkül.

Ha valaki lőfegyvert használ, kivált hüvelykivető automata pisztolyt, a robbanás bizonyos távolságra jellegzetes anyagrészecskéket szór szét, ami megtapad a fegyvert elsütő személy bőrén, elsősorban a tenyér élén, és egy ideig nem lehet eltávolítani.

Maigret-nek tegnap eszébe jutott. De ugyan miért gyanúsítaná inkább az öreg cselédet, mint bárki mást?

Igaz, ami igaz, ő követhette el legkönnyebben a gyilkosságot. Tudta, hol van a fegyver, szabadon járkálhatott a lakásban, miközben a gazdája dolgozott, nem keltett gyanút, odamehetett hozzá, lőhetett, és nincs kizárva, hogy látva a földre rogyó testet, nem veszi le az ujját a ravaszról.

Kellőképpen pedáns, hogy aztán összeszedje a hüvelyeket a szobában.

Hihető-e viszont, hogy mindezek után szépen nyugovóra tér néhány méterre az áldozattól? Hogy másnap reggel az Orsay rakpartra menet megáll valahol a Szajna-parton vagy a Concorde hídon, és megszabadul a fegyvertől és a hüvelyektől?

Volt indítéka vagy legalábbis indítékféléje. Majdnem ötven éven át Saint-Hilaire árnyékában élt. A férfi semmit sem titkolt előtte, és annak idején, minden valószínűség szerint, viszonyuk is volt. A diplomata nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak, és Isabelle sem, hiszen mosolyogva beszélt róla.

Na de Jacquette? Nem ő volt-e végeredményben a gróf igazi élettársa?

Tudott a hercegné iránti plátói szerelméről, mindennap ő dobta be a levelét a postaládába, és gazdája távollétében ugyancsak ő engedte be a lakásba Isabelle-t.

– Nem is tudom, hogy…

Maigret viszolygott ettől a hipotézistől, túlságosan is kézenfekvőnek találta. El tudta képzelni, de nem érezte.

V. herceg meghalt, Isabelle szabad, az öreg szerelmesek végre egybekelhetnek. Már csak azt kell kivárniuk, hogy leteljen a gyászév, és máris oltár és anyakönyvvezető elé járulhatnak, összeköltözhetnek a Saint-Dominique vagy a Varenne utcába.

– Tudja, mit, Moers?… Menjen oda! Legyen nagyon kedves Jacquette-hez. Ne ijessze meg… Mondja, hogy ez puszta formalitás.

– Megcsináljam a paraffintesztet?

– Legalább egy gonddal kevesebb.

Nem sokkal később jelentették, hogy Cromières keresi, és ő azt mondatta a telefonba, hogy nincs bent, és nem is tudják, mikor lesz.

Ma délelőtt kinyitják V. herceg végrendeletét. Isabelle és a fia ül majd a vén Aubonnet közjegyző előtt, és később a hercegné ugyanabban az irodában hallgatja majd egy másik végrendelet szövegét.

Két férfi körül zajlott az élete, és most ugyanazon a napon…

Telefonált a Saint-Dominique utcába. Tegnap végül is úgy döntött, hogy nem pecsételteti le a dolgozószobát és a hálószobát. Jobbnak látta, ha vár még vele, hátha újra meg akarja szemlélni a helyszínt.

Az utóvédként ott hagyott Lapointe valószínűleg egy fotelban töltötte az éjszakát.

– Maga az, főnök?

– Semmi újság?

– Semmi.

– Hol van Jacquette?

– Ma reggel hat körül, miközben én a dolgozószobában őrködtem, hallottam, hogy porszívót húzogat az előszobában. Gyorsan kimentem, és megkérdeztem, mit akar azzal a porszívóval, ő meg úgy nézett rám, mint a birka. – Hogyhogy mit? Hát takarítani. – Mit takarítani? – Először a hálószobát, aztán az ebédlőt, aztán…

– Hagytad? – mordult Maigret.

– Nem hagytam. Ő meg értetlenkedett, hogy, azt mondja: – Akkor én mit csináljak?

– Mit feleltél?

– Megkértem, hogy főzzön kávét, utána meg elment, hogy friss kiflit vegyen nekem.

– Nem lehet, hogy közben telefonált az utcáról, vagy bedobott egy levelet?

– Nem, mert megbíztam a ház előtt posztoló rendőrt, hogy távolról kövesse. Csak a pékhez ment, és már jött is vissza.

– Dühös?

– Nem mondanám. Jön-megy, és mozog a szája, magában beszél. Most kint van a konyhában, nem tudom, éppen mit csinál.

– Senki nem telefonált? – Biztosan nyitva volt az üvegajtó, mert Maigret hallotta a kagylóban, ahogy fütyörésznek a rigók. – Néhány perc múlva ott lesz Moers. Már úton van. Nem vagy fáradt?

– Bevallom, aludtam egy sort.

– Majd később leváltatlak. – Hirtelen eszébe jutott valami. – Ne tedd le! Kérd meg Jacquette-et, hogy mutassa meg a kesztyűit. – Istenfélő öregasszony, és egészen biztos, hogy a vasárnapi misén kesztyű van rajta. – Tartom a vonalat.

Eltartotta a fülétől a kagylót, és várt. Elég sokáig kellett várnia.

– Halló, főnök!

– Na?

– Három párat mutatott.

– Nem csodálkozott?

– Úgy nézett rám, mint aki fel akar nyársalni a tekintetével, de aztán bevitt a szobájába, és kihúzott egy fiókot. Volt abban egy imádságoskönyv, két-három rózsafüzér, képeslapok, medálok, zsebkendők és kesztyűk. Két pár fehér cérnakesztyű.

Maigret könnyűszerrel maga elé képzelte, ahogy nyáron fehér cérnakesztyűben és fehér csipkével díszített kalapban megy a misére.

– És a harmadik pár?

– Az fekete sevró, eléggé kopott.

– Jól van, viszlát.

Maigret kérdése Moers megbízatásával volt kapcsolatos. Saint-Hilaire gyilkosa tudhatta az újságokból, a képeslapokból, hogy aki lőfegyvert süt el, annak a kezén bizonyos ideig ott marad a lőpor. Ha Jacquette használta a fegyvert, miért ne juthatott volna eszébe, hogy kesztyűt húzzon? Ha úgy lett volna, nyilván megszabadult volna tőle.

Hogy tisztán lásson a dologban, belemélyedt az előtte lévő aktacsomagba. Kihalászta a tárgyjegyzéket, amelyben fel volt sorolva, hogy szobánként mit tartalmaztak a bútorok.

Cselédszoba… Vaságy… Régi mahagóniasztal, rajta sötétpiros, rojtos, bársony terítő… – Ujjával követte a gépelt sorokat: Tizenegy zsebkendő, ebből tíz J. monogrammal ellátva… Három pár kesztyű…

Mindhárom párat megmutatta Lapointe-nak.

A kalapját ott hagyva elindult a Bűnügyi Rendőrségről az Igazságügyi Palotába vezető ajtó felé. Még sosem járt Urbain de Chézaud vizsgálóbírónál, aki korábban Versailles-ban dolgozott, és még nem volt közös ügyük. Fölment a harmadikra (ott voltak a legkopottabb irodák), és nagy nehezen megtalálta a bíró vizitkártyáját az egyik ajtón.

– Jöjjön csak, főfelügyelő úr! Örülök, hogy eljött hozzám, egyébként már készültem, hogy telefonáljak magának.

Negyven év körüli, értelmes tekintetű ember. Maigret ott látta az asztalán az általa is megkapott dosszié egy példányát, és azt is észrevette, hogy némely lapokon már piros ceruzás széljegyzetek vannak.

– Nincs valami sok tárgyi bűnjel a birtokunkban, igaz? – sóhajtott a bíró, és hellyel kínálta Maigret-t. – Az imént hívtak a külügyből…

– Az ifjú Cromières…

– Azt állítja, hogy nem képes telefonhoz hívatni magát, és roppant kíváncsi, honnan vették az információikat a ma reggeli lapok.

Maigret háta mögött az írnok buzgón verte az írógépet. Az ablakok az udvarra néztek, ebbe a szobába soha nem sütött be a nap.

– Van valami újság?

Rokonszenves volt a bíró, így hát Maigret nem titkolta előtte, hogy el van csüggedve.

– Látom, olvasta – mutatott sóhajtva az aktacsomagra. – Ma este vagy holnap megírom az első jelentést. Nem rablógyilkosság történt. A haszonvágy sem látszik indítéknak, mert az túlságosan átlátszó volna. Egyedül az áldozat unokaöccsének származik előnye Saint-Hilaire halálából. De ő is csak néhány hónapot vagy évet nyer vele.

– Nincs égető pénzhiánya az örökösnek?

– Ki tudja? Nagyon nehéz bármit is kihúzni ezekből az emberekből, ha irgalmatlanul meg nem hajszolja őket az ember. Márpedig én csak minden alap nélkül gyanúsíthatnám őket. Mazeron külön él a feleségétől és a lányaitól. Zárkózott természet, kellemetlen ember, a felesége úgy jellemzi, hogy van benne némi szadizmus. A régiségboltjáról ránézésre azt hinné az ember, hogy oda a kutya nem teszi be a lábát. Habár az is igaz, hogy haditrófeákra specializálta magát, és van egy maréknyi gyűjtő, aki megvész ezekért a holmikért. Elő-előfordult, hogy pénzt kért a bácsikájától. Semmi jele, hogy a bácsi ne adott volna neki jó szívvel… Attól félt volna, hogy ha Saint-Hilaire megnősül, az örökség kicsúszik a kezéből? Lehet. Nem hiszem. Különös az észjárása az efféle családoknak. Mindegyik bizonyos javak letéteményesének tekinti magát, és kötelességének tartja, hogy azokat a javakat, ha lehet, hiánytalanul továbbadja az egyenes ági vagy oldalági örökösöknek.

A bíró halványan elmosolyodott, és Maigret-nek eszébe jutott, hogy de hiszen az Urbain de Chézaud az egy nemesi név.

– Folytassa csak!

– Voltam Mazeron feleségénél Passyban, a Pompe utcában, és el nem tudom képzelni, miért ölte volna meg az öregurat. Ugyanez vonatkozik a két lányára is. Az egyikük különben Angliában van. A másikuk dolgozik. – Maigret megtöltötte a pipáját. – Megengedi?

– Hogyne! Én is pipázom.

Pipázó vizsgálóbírót se látott még soha életében. Habár azért Urbain de Chézaud még hozzátette:

– Igaz, csak este otthon szoktam pipára gyújtani, amikor az ügyiratokon dolgozom.

– Elmentem V. hercegnéhez. – A bíró szemébe nézett. – Ismeri a históriát, ugye?

Maigret bármibe fogadott volna, hogy Urbain de Chézaud olyan körökben forog, amelyekben szóbeszéd tárgya Isabelle.

– Hallottam róla.

– Meg tudja erősíteni, hogy sokan tudnak a gróffal való viszonyáról… már ha viszonynak lehet nevezni egyáltalán?

– Igen, egy bizonyos miliőben sokan tudnak róla. A barátai csak Isinek nevezik.

– A gróf is így nevezi a leveleiben.

– Olvasta a leveleket?

– Nem mindet. És azoknak se minden sorát. Több kötet megtelne velük. Úgy láttam, de persze ez csak felületes benyomás, hogy a hercegnét nem sújtotta le annyira a gróf halála, mint azt várta volna az ember.

– Énszerintem nincs a világon olyasmi, ami valaha is kikezdte volna a derűjét. Találkoztam vele egynéhányszor. Hallottam is róla a barátaimtól. Olyan, mintha örökre megrekedt volna egy bizonyos életkorban, és mintha számára megállt volna az idő. Egyesek szerint megmaradt húszévesnek, mások szerint meg zárdanövendéknek.

– Az újságok meg fogják írni az egész történetet. Már pedzegetik.

– Láttam. Kivédhetetlen volt.

– A beszélgetésünk során semmi olyat nem mondott, amit a legcsekélyebb nyomnak tekinthetnék. Ma délelőtt a közjegyzőnél van a férje örökhagyása ügyében. Délután ugyanott lesz Saint-Hilaire-é miatt.

– Örököl tőle?

– Csak a bútorokat és a személyes holmikat.

– Találkozott a fiával?

– Philippe-pel is, meg a feleségével és a gyerekekkel is. Mind együtt voltak a Varenne utcában. Csak az apa maradt Párizsban.

– Mi a véleménye róla?

Maigret kénytelen volt azt válaszolni:

– Nem tudom.

Ha úgy vesszük, tulajdonképpen Philippe-nek is lett volna indítéka, hogy eltegye láb alól Saint-Hilaire-t. Ő a történelmi V. família sarja, azé a famíliáé, amely rokonságban van Európa minden királyi házával.

Az atyja könnyedén beletörődött, hogy Isabelle plátói szerelmet táplál egy diszkrét diplomata iránt, akit csak távolról lát, és akinek gyermekded leveleket küldözget.

Hogy a herceg meghalt, megváltozott a helyzet. Igaz ugyan, hogy a szerelmesek jól benne vannak a korban, egyikük hetvenhét, másikuk hetvenkét éves, de Isabelle hozzámegy Saint-Hilaire-hez, elveti hercegnéi címét, nevet cserél.

De elegendő indíték-e ez, hogy valaki gyilkoljon, és – Maigret folyton ide tért vissza – hogy a guillotine-t is kockáztassa? Érdemes-e egy ártalmatlan botrány elkerülése végett vállalni egy égbekiáltó botrányt?

– Utánanézettem, hogy mit csinált a gyilkosság éjszakáján – mondta a felügyelő, lehalkítva a hangját, zavartan. – Szokás szerint egy Vendôme téri hotelban szállt meg családostul. Amikor a gyerekek már ágyban voltak, magányos sétára ment a Champs-Élysées-n. A Berry utca sarkán leszólított egyet az öt-hat, fuvarra váró utcalány körül, és szobára ment vele.

Maigret gyakran látott olyat, hogy a bűntény után, a feszültségét oldandó, a tettes rohanvást keres egy nőt, bármilyet, csak nő legyen.

De egyetlen esetre sem emlékezett, hogy előtte nézett volna nő után. Esetleg alibi végett?

Akkor viszont rossz az alibi, hiszen Philippe de V. fél tizenkettő tájban jött el a lánytól, tehát még éjfél előtt odaérhetett a Saint-Dominique utcába.

– Hát eddig jutottam. Folytatom a nyomozást, és bár nemigen bízom benne, esetleg találunk egy új nyomot, mondjuk, valakit, aki szintén bejáratos volt a grófhoz, csak még senki sem említette. Saint-Hilaire-nek megrögzött szokásai voltak, mint az öregeknek általában. Majdnem minden barátja meghalt…

Megcsörrent a telefon. Az írnok felállt, fölvette a kagylót.

– Igen, itt van. Adjam? – A főfelügyelő felé fordult. – Magát keresik. Állítólag nagyon sürgős.

– Ha megengedi, bíró úr…

– Természetesen.

– Halló, itt Maigret. Kivel beszélek?

Olyan izgatott volt a hang, a csak most bemutatkozó Moers hangja, hogy nem ismerte meg.

– Kerestem a szobájában, de nem volt ott. Azt mondták, hogy…

– Térjen a tárgyra!

– Máris rátérek. Hihetetlen a dolog. Megcsináltam a paraffinpróbát…

– És?

– És pozitív.

– Biztos?

– Halálbiztos. Nem fér kétség hozzá, hogy Jacquette Larrieu az utóbbi negyvennyolc órában egyszer vagy többször lőfegyvert sütött el.

– Hagyta, hogy megcsinálja vele a tesztet?

– Nem volt gond.

– És milyen magyarázatot ad?

– Semmilyet. Nem szóltam neki. Vissza kellett jönnöm a laboratóriumba, itt fejeztem be a vizsgálatot.

– Lapointe? Ott van vele?

– Még ott volt, amikor eljöttem a Saint-Dominique utcából.

– Biztos nincs tévedés?

– Halálbiztos.

– Köszönöm.

Letette a telefont. Függőleges mély ránc jelent meg a homlokán, a vizsgálóbíró pedig kérdő tekintettel várta, hogy megszólaljon.

– Tévedtem – mondta komoran, kelletlenül.

– Hogy értsem?

– Bevallom, egy percig se hittem benne, de azért, biztos, ami biztos, megbíztam a labort, hogy csinálják meg a paraffinpróbát Jacquette jobb kezén.

– És pozitív? Ezt vettem ki a szavaiból, de alig akartam elhinni.

– Én nemkülönben.

Megkönnyebbülést kellett volna éreznie. Alig huszonnégy órás nyomozás után az előző percben még megoldhatatlannak látszó probléma, íme, máris megoldódott.

Egy csöpp elégedettség nem sok, annyi sem volt benne.

– Ha már itt vagyok, töltsön ki nekem egy letartóztatási parancsot – mondta nagyot sóhajtva.

– Odaküldi az embereit, és letartóztatják?

– Magam megyek.

És Maigret meggörnyedve meggyújtotta az elaludt pipát, a vizsgálóbíró pedig szótlanul kitöltött egy űrlapot.