ÖTÖDIK FEJEZET

 

 

 

 

Maigret tudta, hogy nem olyan kép fogadja majd, mint a kisembereknél vagy akár a derék polgároknál, akiknek a házából árad a temetés hangulata, gyertyák és krizantém áporodott szaga terjeng, s a kisírt szemű özvegy körül messzi vidékekről összesereglett gyászruhás rokonok esznek-isznak. Hogy vidéken gyerekeskedett, számára a pálinka szaga, legkivált a törkölyé, a halál és a gyászszertartás képzetével társult.

– Ezt idd meg, Catherine! – mondták az özvegynek, mielőtt elindultak a templomba és a temetőbe. – Kell egy kis lélekerősítő.

Az özvegy sírt és ivott. A férfiak ittak a kocsmában, és aztán ittak a torban.

Lehet, hogy délelőtt még ezüst könnycsepp mintázatú gyászkárpittal volt bevonva a kapuzat, de most már nyoma sem volt, és a díszudvar a megszokott képet mutatta: a felét árnyék borította, a másik fele napfényben fürdött; libériás sofőr mosott egy nagy fekete autót, három másik kocsi, köztük egy sárga karosszériás márkás sportkocsi a lépcsőfeljárónál várakozott.

Maigret-nek eszébe jutott, hogy gyakran rendeznek itt bálokat és jótékonysági vásárokat.

Fölment a lépcsőn, belépett az üvegajtón, és ott állt egyedül a márványpadozatú előcsarnokban. Jobbra és balra kétszárnyú ajtó nyílt egy-egy díszes terembe, ahol különféle tárgyak voltak kiállítva, mint a múzeumokban, nyilván a herceg gyűjtötte régi pénzérmék és burnótos szelencék.

Merre menjen? Jobbra, balra vagy fel az első emeletre vezető két pihenős lépcsőn? Nem tudta eldönteni, de akkor, isten tudja, honnan, előbukkant egy komornyik, hangtalanul odasiklott hozzá, elvette a kalapját, és a nevét sem kérdezve halkan így szólt:

– Erre tessék!

Maigret, kalauza nyomában, fölment a lépcsőn, az emeleten áthaladt egy szalonon, majd egy hosszú csarnokon.

Nem várakoztatták meg. A komornyik résnyire nyitott egy ajtót, és fátyolos hangon bejelentette:

– Maigret főfelügyelő úr.

A budoár, ahová belépett, nem a díszudvarra nézett, hanem egy kertre; a fák lombjai, melyek közt madarak csiviteltek, ott libegtek a két nyitott ablak előtt.

Valaki felállt egy karosszékből, és Maigret hirtelen nem fogta fel, hogy az a hölgy az, akihez jött, V. hercegné. A meglepetése olyannyira látható volt, hogy Isabelle, elébe menve, azt mondta:

– Nem ilyennek képzelt, igaz?

Nem mert válaszolni. Csak ámult és hallgatott. Először is fekete ruhát viselt ugyan, de – Maigret meg nem tudta volna mondani, hogy miért – nem látszott rajta, hogy gyászban volna. És nem volt kisírva a szeme. Nem volt megrendülve.

Alacsonyabb volt, mint amilyennek a fényképeken látszott, de nem görnyesztették meg az évek, mint például Jacquette-et. Maigret-nek nem volt ideje rá, hogy elemezze az első benyomásait. Majd később. Egyelőre csak gépiesen rögzítette őket.

Az lepte meg legjobban, hogy egy molett asszony áll előtte, az arca telt és sima, az alakja gömbölyded. A csípője, amelynek az íve épphogy csak sejlett a Saint-Hilaire hálószobájában lévő hercegkisasszony-fényképen, olyan széles lett, akár egy parasztasszonyé.

Vajon ebben a kis szalonban tölti-e az ideje java részét? Régi faliszőnyegek, tükörfényes parketta, minden bútor a környezetbe illik… Maigret-t – megint csak nem tudta, miért – arra a zárdára emlékeztette a budoár, ahol apáca nagynénjét látogatta meg annak idején.

– Kérem, foglaljon helyet.

Egy aranyozott karosszékre mutatott, de ő inkább egy széket választott, habár félt, hogy amint ráül, kitörnek a szék kecses lábai.

– Az volt az első gondolatom, hogy odamegyek – mondta az asszony, és ő is leült –, de rájöttem, hogy már biztosan nincs ott. A Törvényszéki Orvostani Intézetbe szállították, ugye?

Nem félt a szavaktól, sem a képektől, amelyeket felidéznek a szavak. Derűs volt az arca, majdhogynem mosolygós, és ez is a zárdára emlékeztetett, arra a derűre, amely a kedvesnővérek sajátja, akik mintha mindig a fellegekben járnának.

– Szeretném még egyszer látni őt. De erről majd később. Mindenekelőtt azt akarom tudni, hogy szenvedett-e. Feleljen őszintén!

– Nyugodjon meg, asszonyom. Saint-Hilaire gróf azonnal meghalt.

– A dolgozószobájában volt?

– Ott.

– Ült?

– Igen. A jelek szerint nyomdai levonatokat javított.

Az asszony lehunyta a szemét, talán hogy maga elé képzelje a jelenetet, és Maigret nekibátorodva megkockáztatott egy kérdést.

– Járt valaha a Saint-Dominique utcában?

– Egyetlenegyszer, már nagyon régen, Jacquette cinkosságával. Akkor mentem, amikor biztos volt, hogy Armand nincs otthon. Ismerni akartam az élete színterét, hogy el tudjam képzelni, mikor melyik helyiségben van. – Eszébe ötlött valami. – Nem olvasta a leveleket?

Maigret pillanatnyi habozás után úgy döntött, hogy jobb, ha bevallja az igazságot.

– Átfutottam őket. Korántsem mindegyiket, de…

– Ott voltak az aranyrácsozatú könyvszekrényben?

Maigret bólintott.

– Sejtettem, hogy elolvassa őket. Nem neheztelek érte. Hiszen ez a kötelessége.

– Kitől szerzett tudomást a haláláról?

– A menyemtől. Philippe, a fiam feleségestül, gyerekestül Párizsba jött Normandiából a temetésre. A temetőből hazajövet a menyem megnézte az újságokat, amelyeket a személyzet rendszerint odatesz az előcsarnokban egy asztalra.

– A menye tud róla?

Meglepődve nézett rá, már-már együgyűen. Más esetében Maigret talán arra gyanakodott volna, hogy szerepet játszik.

– Miről?

– Az ön Saint-Hilaire gróffal való kapcsolatáról.

A mosolya is amolyan kedvesnővéres mosoly volt.

– Hát persze. Hogyne tudna róla! Soha sem titkoltuk. Semmi rossz nem volt benne. Armand egy nagyon-nagyon kedves barát volt.

– A fia ismerte?

– A fiam is mindenről tudott, és gyerekkorában néhányszor meg is mutattam neki Armand-t. Először, azt hiszem, az auteuil-i pályán.

– Sosem ment el hozzá?

A maga logikája szerint nagyon is logikus volt a válasza:

– Minek ment volna?

Csivitelő madarak repkedtek, kergetőztek a lombok közt, és friss levegő áradt be a kertből.

– Iszik egy csésze teát?

Alain Mazeron feleségénél sört ihatott volna. Itt teával kínálják.

– Köszönöm, nem.

– Mondjon el mindent, főfelügyelő úr! Tudja, ötven éven át lélekben vele éltem. A nap minden órájában tudtam, hogy mit csinál. Végiglátogattam minden várost, amelyben nagykövetként szolgált, és úgy intéztem Jacquette-tel, hogy mindig megnézhessem a házat, ahol él. Hány órakor érte a halál?

– Legjobb tudomásunk szerint tizenegy óra és éjfél közt.

– Pedig még nem készült lefeküdni.

– Honnan tudja?

– Mielőtt visszavonult volna a hálószobába, mindennap írt nekem egypár sort, lezárva az aznapi levelét. Reggel szertartásosan így kezdte a leveleit: Jó reggelt, Isi… Ahogy akkor üdvözölt volna, ha a sors megengedi, hogy együtt éljünk, írt még néhány sort, aztán napközben folytatta, és beszámolt róla, hogy mit csinált. És minden este ezzel búcsúzott: Jó éjszakát, szépséges Isi… – Zavartan mosolygott. – Szégyellem, hogy elismétlem a szavait, lehet, hogy ki is nevet értük. De hát őneki én örökre a húszéves Isabelle maradtam.

– Később is látta magát.

– Látott, de csak messziről. Tudta, hogy öregasszony lettem, de az ő szemében a múlt valóságosabb volt, mint a jelen. Meg tudja érteni? Egyébként ő sem változott az én szememben. És most mondja el, mi történt! Mindent mondjon el, ne próbáljon megkímélni! Az én koromra megedződik az ember… Bement a gyilkos. Ki volt az? Hogy jutott be?

– Valaki mindenképpen bejutott, mivel nem találtunk fegyvert a helyiségben és az egész lakásban sem. Tekintve, hogy Jacquette azt állítja, hogy kilenc óra tájban, mint minden este, bezárta az ajtót, és a biztonsági láncot is beakasztotta, a jelek arra vallanak, hogy Saint-Hilaire gróf maga engedte be a látogatót. Nem tudja? Szokott látogatót fogadni késő este?

– Soha. Amióta nyugállományba vonult, ragaszkodott a szokásaihoz, többé-kevésbé egyforma volt az időbeosztása. Megmutathatnám az utolsó években írt leveleit. Többnyire így kezdődnek: Jó reggelt, Isi! Köszöntöm, mint minden reggel, hiszen új nap virradt ránk, nekem pedig kezdődik az unalmas napi rutin… Így nevezte a szabályos időbeosztás szerint zajló mindennapjait, melyekben soha semmi váratlan nem történt… Hacsak nem kapok levelet a ma esti postával! Eh, dehogy! Jacquette szokta postára adni a leveleket, amikor reggel friss kifliért ment a boltba. Ha ma is bedobott volna egyet, megmondta volna a telefonba.

– Mi a véleménye róla?

– Odaadó hívünk volt, Armand-é is, az enyém is. Armand, amikor Svájcban karját törte, neki diktálta a leveleket, később pedig, amikor műtété volt, Jacquette mindennap beszámolt az állapotáról.

– Nem gondolja, hogy féltékeny volt?

Megint csak mosolygott, Maigret pedig változatlanul ámult. Ámult ezen a határtalan nyugalmon és derűn, annál is inkább, mivel drámai párbeszédre volt felkészülve.

Mintha ebben a házban a halál nem ugyanazt jelentené, mint máshol, mintha Isabelle békésen együtt élne vele, minden félelem nélkül, mintha a halál beletartozna az élet mindennapi menetébe.

– Féltékenynek féltékeny volt, de csak mint egy gazdáját imádó kutya.

Maigret nem tett fel bizonyos kérdéseket, tartózkodott tőle, hogy egyes témákat érintsen, de az asszony, lefegyverző természetességgel, maga hozta szóba őket.

– Ha netalán régebben mint nő féltékeny volt, nem rám volt féltékeny, hanem Armand szeretőire.

– Gondolja, hogy ő is a szeretője volt?

– Egészen biztos, hogy az volt.

– Megírta?

– Semmit nem titkolt előttem, még az afféle megalázó dolgokat sem, amelyeket a férfiak nemigen árulnak el a feleségüknek. Azt írta például, méghozzá nem is olyan nagyon régen: Jacquette egész nap ideges. Este, azt hiszem, a kedvére kell majd tennem… – Szemlátomást mulattatta, hogy Maigret csodálkozik. – Miért van meglepve? Ez természetes dolog, nem?

– Ön sem volt féltékeny?

– Erre nem. Egyetlen félelmem volt, az, hogy találkozik egy olyan nővel, aki átveszi a helyemet a lelkében… De mondja tovább: mit tud még, főfelügyelő úr? Semmit se tudni a látogatóról?

– Csak azt, hogy nagy kaliberű marokfegyverrel lőtt, valószínűleg egy 7,65-ös automatával.

– Hol érte Armand-t a lövés?

– A fején. A törvényszéki orvos szerint azonnal meghalt. A holttest lecsúszott a karosszék lábához. Akkor a gyilkos újabb három lövést adott le.

– Miért, ha egyszer már halott volt?

– Nem tudjuk. Pánikba esett? Önkívületben volt, azért vesztette el a hidegvérét? Egyelőre bajos volna megmondani. Az esküdtszék előtt gyakran vádolják különös kegyetlenséggel az olyan gyilkost, aki tombolva veti magát az áldozatára, például összevissza szurkálja. Nos, nekem éppenséggel az a tapasztalatom, és ezt osztják a kollégáim is, hogy az efféle tettesek jobbára félénk, hogy azt ne mondjam, érzékeny emberek. Azért esnek pánikba, azért vesztik el a fejüket, mert nem bírják elviselni, hogy szenvedjen az áldozat…

– Ön szerint ezúttal is ez történt?

– Hacsak nem bosszúról, sokáig leplezett gyűlöletről van szó, ami sokkal ritkább. – Egyre kevésbé feszélyezte magát ennek az öregasszonynak a társaságában, aki nem fél se kimondani, se meghallani a szavakat. – Ez utóbbi lehetőségnek az is ellentmond, hogy a gyilkosnak utóbb gondja volt rá, hogy összeszedje a hüvelyeket, amelyek valószínűleg szétszóródtak a szobában. Mindet megkereste, és nem hagyott ujjlenyomatot. Maradt egy nyitott kérdés, főleg az után, amit az imént mondott a Jacquette-tel való kapcsolatáról. Hogy lehet, hogy Jacquette meglátta ma reggel a holttestet, és nem jutott eszébe, hogy telefonáljon önnek, és miért egyenesen a Külügyminisztériumba ment, és nem a rendőrségre?

– Azt hiszem, a kérdése első felére tudom a magyarázatot. Miután meghalt a férjem, szüntelenül csöngött a telefon. Olyan emberek hívogattak bennünket, akiket nem is ismertünk, és azt tudakolták, hogy mikor lesz a temetés, vagy részvétüket nyilvánították. A fiam megelégelte a dolgot, és mellétette a kagylót.

– Szóval lehet, hogy Jacquette próbálta hívni magukat?

– Könnyen lehet. És csak azért nem jött ide, hogy személyesen tájékoztasson, mert tudta, hogy a temetés napja lévén, nehéz bejutni hozzám.

– Ismeretei szerint voltak ellenségei Saint-Hilaire grófnak?

– Nem voltak.

– A leveleiben ejt szót az unokaöccséről?

– Találkozott Alainnel?

– Igen, még délelőtt.

– Mit mond?

– Semmit. Sietett Aubonnet közjegyző úrhoz. Holnap lesz a végrendeletnyitás, a közjegyző magát is keresni fogja, mert nélkülözhetetlen a jelenléte.

– Tudom.

– Azt is tudja, hogy mi van a végrendeletben?

– Armand ragaszkodott hozzá, hogy rám hagyja a bútorait és a személyes tárgyait, hogy ha előbb halna meg, mint én, hadd érezhessem egy kicsit úgy, mintha a felesége lettem volna.

– Elfogadja a hagyatékot?

– Ő akarta így, nemde? Egyébként én is így akarom. Ha nem hal meg, a gyászév leteltével Saint-Hilaire grófné lettem volna. Ez volt a megállapodás köztünk.

– A férje tudott a tervükről?

– Hogyne!

– És a fia meg a menye?

– Nemcsak ők, hanem még a barátaink is. Mondom: nincs rejtegetnivalónk. A név miatt, amelyet viselek, most továbbra is ebben a nagy házban kell élnem, és hiába álmodoztam róla, nem költözhetek a Saint-Dominique utcába. De legalább itt újrateremtem majd Armand lakását. Már bizonyára nem élek sokáig, de ami még megadatik, azt abban a környezetben fogom leélni, amelyben az özvegyeként élnék.

Maigret azon kapta magát, hogy valami ingerli. Az imént még lélekben hódolt ennek az asszonynak, aki oly igen elütött mindentől, amit ismert. Nemcsak ő maga bilincselte le, hanem a legenda is, amit ő és Saint-Hilaire teremtett, és amiben benne éltek.

Ránézésre éppolyan hihetetlen volt ez, mint egy tündérmese vagy az olvasókönyvek épületes tanmeséi.

Itt, az asszony társaságában már-már hitt benne. Átvette a látásmódjukat, az észjárásukat, egy kicsit úgy érezte magát, mint a nagynénje zárdájában: lábujjhegyen lépked, halkan beszél, áhítat és kenetesség tölti el.

Aztán egyszer csak más szemmel nézett beszélgetőtársára, a főfelügyelő szemével, és fellázadt.

Nem lehet, hogy a bolondját járatják vele? Nem lehet, hogy ezek itt, Jacquette, Alain Mazeron, a macskanadrágos felesége, Isabelle, de még a közjegyző, Aubonnet is, szépen összebeszéltek?

Van egy halott, egy igazi hulla, szétlőtt koponyával, mell- és haslövéssel. Következésképp gyilkosnak is kell lennie, márpedig minden jöttment bűnöző nem juthatott be a házba és lőhette le közvetlen közelről az exnagykövetet úgy, hogy az még csak ne is gyanakodjon, és ne próbáljon védekezni.

Maigret a hosszú évek alatt megtanulta, hogy nincs gyilkosság indíték, súlyos indíték nélkül. Még ha netán őrült is a tettes, hús-vér emberről van szó, aki az áldozat környezetében él.

Vajon őrült-e a harciasan bizalmatlan Jacquette? Vagy Mazeron, akit a felesége lelki vadsággal vádol? Vagy talán Isabelle-nek nincs ki mind a négy kereke?

Valahányszor így fordultak a gondolatai, hajlamos volt rá, hogy kíméletlen kérdéseket tegyen fel, ha másért nem, legalább hogy szertefoszlassa ezt a negédes hangulatot, amely őt magát is elandalította.

És mindannyiszor olyan meglepve vagy ártatlanul nézett rá a hercegné, vagy éppen olyan csúfondárosan, hogy az lefegyverezte, és elszégyellte magát.

– Egyszóval nincs elképzelése róla, kinek lehetett érdeke, hogy megölje Saint-Hilaire-t?

– Érdeke senkinek nem volt. Nagy vonalakban maga is ismeri a végrendeletet.

– És ha Alain Mazeronnak pénzre volt szüksége?

– A nagybátyja mindig adott neki, ha kért, és mindenképpen ráhagyta volna a vagyonát.

– Mazeron tudta ezt?

– Nincs kétségem felőle. Való igaz: a férjem halála esetén Armand meg én összeházasodtunk volna, de nem fogadtam volna el, hogy a családom örököljön tőle.

– És Jacquette?

– Tudta, hogy nem kell szűkölködnie öreg napjaira.

– Azt is tudta, hogy magának az a szándéka, hogy beköltözik a Saint-Dominique utcába.

– Örömmel várta.

Maigret-ben megint megszólalt a hang: nem, mindez hamis, nem emberi.

– És a fia?

Az asszonynak elkerekedett a szeme, várta, hogy mi voltaképpen a kérdés, de hogy Maigret nem szólt, kérdéssel válaszolt:

– Mi köze a fiamnak ehhez az egészhez?

– Nem tudom. Tapogatózom. Ő a V. név örököse.

– Akkor is ő volna, ha Armand élne.

Na persze! De miért ne tekinthetné rangon alulinak, ha az anyja hozzámegy Saint-Hilaire-hez?

– Itt volt a fia tegnap este?

– Nem. Egy Vendôme téri hotelban szállt meg a feleségével és a gyerekekkel, rendszerint ott laknak, amikor Párizsba jönnek.

Maigret összevonta a szemöldökét, és úgy nézett körül, mint aki a falakon átlátva felméri, mekkora nagy is ez a Varenne utcai palota. Nincs elég üres szoba, lakatlan lakosztály benne?

– Úgy értsem, hogy a fia, amióta megnősült, soha egyetlen éjszakát nem töltött a házban?

– Először is ritkán jön Párizsba, és sohasem hosszú időre, mert utálja a nagyvilági életet.

– A felesége is?

– Ő is. Amikor fiatal házasok voltak, megvolt a saját lakosztályuk a házban. Aztán gyerekük született, egy, kettő, három…

– Összesen hány van?

– Hat. Az elsőszülött húszéves, a legkisebb hét. Lehet, hogy most megütközik rajta, de nem bírok együtt élni a gyerekekkel. Ne higgye, hogy minden nő anyának termett. Azért szültem Philippe-et, mert a kötelességem volt. Annyit foglalkoztam vele, amennyit okvetlenül kellett. Nem tudtam volna elviselni, hogy évekkel később gyerekzsivaj verje fel a házat. A fiam tudja ezt. A felesége is.

– Nem haragszanak érte?

– Elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, a hibáimmal és a hóbortjaimmal együtt.

– Egyedül volt itthon tegnap este?

– A személyzettel és két apácával, akik virrasztottak a ravatal mellett. Gauge atya, aki a gyóntatóm és egyszersmind réges-régi barátom, tíz óráig maradt.

– Említette, hogy a fia és a családja most itt vannak…

– Azt várják, hogy elköszönhessenek tőlem, mármint a menyem és a gyerekek. Bizonyára látta az autójukat az udvaron. Indulnak vissza Normandiába, csak a fiam marad, mert velem együtt meg kell jelennie holnap a közjegyzőnél.

– Megengedi, hogy váltsak egypár szót a fiával?

– Hogyne! Számítottam is a kérésére. Sőt azt hittem, az egész családdal óhajt beszélni, ezért kértem meg a menyemet, hogy várjon egy kicsit az indulással.

Vajon őszinte-e ez a jámborság? Vagy egy játszma része? Az angol orvos teóriájára visszatérve: vajon egy egyszerű tanító könnyebben ki tudná deríteni az igazságot, mint ő, a rendőrtiszt?

Maigret soha ennyire nem érezte, hogy milyen szerény az eszköztára, milyen nehéz megítélni az embereket.

– Jöjjön velem!

Az asszony átkísérte a hosszú csarnokon, és kezét a kilincsre téve megállt egy ajtónál, amely mögül hangok hallatszottak. Benyitott, és egyszerűen csak ennyit mondott:

– Maigret főfelügyelő.

A tágas helyiségben Maigret-nek először egy süteményt majszoló gyereken akadt meg a tekintete. Egy tízévesforma kislány éppen halkan kérdezett valamit az anyjától.

Az anya, negyven év körüli, rózsás bőrű, magas, szőke asszony, azokra a tenyeres-talpas holland nőkre emlékeztette Maigret-t, akiket képeslapokon meg nyomatokon láthatni.

Egy tizenkét-tizenhárom éves fiú kinézett az ablakon. A hercegné sorra bemutatta őket, és Maigret rögzítette a képeket, hogy ha kell, utóbb összerakhassa őket, akár egy puzzle darabjait.

– Julien, az elsőszülött.

Egy nyakigláb fiatalember, szőke, mint az anyja, enyhén meghajolt, de nem nyújtott kezet.

– Diplomatának készül… ő is.

Volt még egy tizenöt éves lány és még egy fiú.

– Philippe nincs itt?

– Lement megnézni, hogy útra kész-e a kocsi.

Olyan volt, mint egy vasúti váróteremben: várakozásba dermedt az élet.

– Jöjjön velem, főfelügyelő úr!

Elindultak egy másik folyosón, és annak a végében ott állt egy magas férfi, rosszkedvűen nézte, ahogy közelednek.

– Önt keresem, Philippe. Maigret főfelügyelő úr szeretne beszélni önnel. Hol kívánja fogadni?

Philippe egy kicsit szórakozottan kezet nyújtott, de kíváncsiság is csillant a szemében, hogy testközelben láthat egy rendőrtisztet.

– Akárhol. Például itt.

Belökött egy ajtót, bementek egy vörös kárpitú dolgozószobába, ahol ősök arcképei lógtak a falon.

– Elbúcsúzom – mondta a hercegné Maigret-nek –, de nagyon kérem, tájékoztasson minden fejleményről. Okvetlenül szóljon, ha a holttestet visszaviszik a Saint-Dominique utcába.

Azzal, mint egy szellemkép, eltűnt, tovalibbent.

Kié lehetett ez a dolgozószoba? Valószínűleg senkié, mert semmi jele nem volt, hogy valaha is dolgoztak volna benne. Philippe de V. helyet mutatott Maigret-nek, és odanyújtotta a cigarettatárcáját.

– Köszönöm, nem.

– Nem dohányzik?

– Pipázom.

– Én is. De ebben a házban nem. Anyám nem bírja elviselni. – Volt a hangjában némi kelletlenség vagy talán türelmetlenség. – Gondolom, Saint-Hilaire-ről óhajt beszélni velem.

– Tud róla, hogy tegnap este meggyilkolták?

– Egy-két órája tudtam meg a feleségemtől. Furcsa véletlen, nem gondolja?

– Úgy értsem, maga szerint kapcsolatban lehet az apja halálával?

– Nem tudom. Az újság nem ír a gyilkosság körülményeiről. Öngyilkosság semmiképp se lehetett?

– Miért kérdi? Volt valami oka a grófnak, hogy öngyilkos legyen?

– Én egy okról sem tudok, de hát ki lát bele az emberek lelkébe?

– Ismerte őt?

– Az anyám megmutatta, még gyerekkoromban. Előfordult, hogy később találkoztunk.

– Beszélt is vele?

– Nem, soha.

– Haragudott rá?

– Ugyan miért haragudtam volna? – Ő is őszintén meglepődni látszott a kérdéseken. Ő is gáncstalan férfiúnak látszott, akinek nincs rejtegetnivalója. – Anyám világéletében valamiféle misztikus szerelemmel volt iránta, amelyben azonban nem volt semmi szégyenletes. Egyébként az apám is csak megmosolyogta, sőt egy kicsit el is érzékeny ült rajta.

– Mikor jöttek Párizsba Normandiából?

– Vasárnap délután. Az apám balesete után egyedül jöttem, de minthogy úgy látszott, hogy az élete nincsen veszélyben, visszautaztam. Nagyon meglepődtem, amikor anyám felhívott, és közölte, hogy leállt a veséje és meghalt.

– A családjával utazott?

– Nem. A feleségem és a gyerekek csak hétfőn jöttek. A legidősebb fiam pedig eleve itt volt, hiszen Párizsban jár egyetemre.

– Beszélt az anyja Saint-Hilaire-ről?

– Hogy értve?

– Lehet, hogy nevetséges a kérdés. De említette-e esetleg, hogy most feleségül mehet a grófhoz?

– Szükségtelen lett volna, hogy akár említse is. Régóta tudtam, hogy összeházasodnak, ha apám előbb halna meg.

– Sosem vett részt a társasági életben? Nem követte az apja életmódját?

Elgondolkodott a kérdésen, csak egy kis idő múltán válaszolt.

– Azt hiszem, értem, hogyan gondolja a dolgot. Látta a szüleim fényképét a képeslapokban, amint éppen látogatást tesznek egy-egy királyi udvarban, vagy részt vesznek valami nagyúri esküvőn, hercegi eljegyzésen. Természetesen én is részt vettem némely ünnepi rendezvényen, tizennyolc éves koromtól huszonöt éves koromig… A huszonötöt csak találomra mondom… Később megnősültem, vidékre költöztem. Nem tudom, mondták-e: végzett mezőgazda vagyok. Apám nekem adta az egyik normandiai birtokát, ott élünk a családommal. Ezt óhajtotta tudni?

– Van valami gyanúja?

– Hogy ki ölhette meg Saint-Hilaire-t? – Maigret úgy látta, mintha megremegett volna az ajka, de nem volt biztos benne. – Nem, gyanúnak nem mondanám.

– De valami eszébe jutott!

– Eh, badarság, kár is beszélni róla! – mondta Philippe de V., és lehajtotta a fejét.

– Egy személyre gondolt, akinek az élete megváltozott volna az apja halála által?

A férfi most Maigret-re emelte a tekintetét.

– Átfutott az agyamon, de tüstént el is hessentettem a gondolatot. Olyan sokat hallottam Jacquette-ről, és hogy milyen odaadó… – Láthatóan nem volt kedvére való, hogy ilyen fordulatot vett a beszélgetés. – Nem akarom siettetni, de szeretnék elbúcsúzni a családomtól, jó lenne, ha még sötétedés előtt hazaérnének.

– Marad még néhány napot Párizsban?

– Holnap estig.

– A Vendôme téren?

– Anyámtól tudja?

– Tőle. A lelkiismeretem megnyugtatása végett felteszek még egy kérdést, de kérem, ne vegye zokon. Az anyjának is kénytelen voltam feltenni.

– Hogy hol voltam tegnap este, igaz? Attól függ, hánykor.

– Mondjuk tíz óra és éjfél közt.

– Az meglehetősen tág időhatár… No várjon. Itt vacsoráztam anyámmal.

– Kettesben?

– Igen. Fél tízkor mentem el, mert megjött Gauge atya, akit nem nagyon szívelek. Visszamentem a hotelba, és jó éjszakát kívántam a feleségemnek és a gyerekeknek, megcsókoltam őket. – Philippe de V. elhallgatott, elnézett a távolba, zavarban volt. – Utána levegőztem egyet a Champs-Élysées-n.

– Éjfélig?

– Nem. – Egy kicsit szégyenlős mosollyal nézett Maigret szemébe. – Lehet, hogy furcsának fogja találni, már csak a friss gyász miatt is. De hát, hogy úgy mondjam, ez már afféle hagyomány nekem… Genestoux-ban mindenki ismer, úgyhogy még egy kis flörtöt sem engedhetek meg magamnak, de amúgy se jutna eszembe. De… talán az ifjúkori emlékek miatt… valahányszor Párizsban járok, egy csinos nővel töltök egy-két órát. Mivel a legkevésbé sem szeretnék valami tartós kapcsolatba bonyolódni, beérem annyival, hogy… – Tett egy bizonytalan mozdulatot.

– A Champs-Élysées-n? – kérdezte Maigret.

– Nem szeretném, ha a feleségem megtudná, ő egészen máshogy ítélné meg a helyzetet. Az ő számára nincs más világ, csak amelyik…

– Mi a felesége leánykori neve?

– Irène de Marchangy… Talán hasznára lesz, ha hozzáteszem, hogy a tegnapi partnerem halványzöld ruhát viselt, barna hajú, közepes termetű, és anyajegy van a bal melle alatt. Nem, az nem biztos, hogy a bal.

– A lánynál volt?

– Egy Berry utcai szállóba vitt, és azt hiszem, ott is lakik, mert voltak ruhák a szekrényben és személyes holmik a fürdőszobában.

Maigret rámosolygott.

– Ne haragudjon, amiért faggattam, és köszönöm a türelmét.

– Remélem, sikerült eloszlatnom a gyanúját. Erre parancsoljon! Nem kísérem le, ha nem haragszik. Szeretném, ha mielőbb… – Az órájára nézett, kezet nyújtott. – Sok sikert!

Az udvaron sofőr állt egy limuzin mellett, amelynek már járt a motorja, de olyan halkan duruzsolt, hogy alig-alig lehetett hallani.

Öt perccel később Maigret valósággal fejest ugrott egy füstös kocsmába, és sört rendelt.