MÁSODIK FEJEZET

 

 

 

 

– Mi jár a fejében, főnök?

Janvier-t meglepte, hogy micsoda hatása van a kérdésének, amelyet pedig csak azért tett fel, hogy megtörje a meglehetősen hosszúra nyúló csöndet. Mintha a szavak nem hatoltak volna el Maigret tudatáig, mintha csak hangok volnának, amelyeket össze kell rendezni, hogy meg lehessen fejteni az értelmüket.

A főfelügyelő semmibe révedő, tágra nyílt szemmel, kelletlenül nézett a társára, mintha valami titkára derült volna fény.

– Ezek az emberek… – dörmögte.

Természetesen nem azokra gondolt, akik ott ebédeltek körülöttük a Bourgogne utcai étteremben, hanem azokra, akikről tegnap még azt se tudta, hogy a világon vannak, ma pedig az a dolga, hogy felderítse a titkaikat.

Maigret valahányszor öltönyt, felöltőt, cipőt vásárolt magának, először este vette fel, sétált egyet a feleségével a lakásuk környékén, vagy moziba mentek.

– Meg kell szoknom – mondta az asszonynak, aki szeretetteljesen csúfolódott vele.

Ugyanúgy volt, ha új nyomozásba kezdett. Az emberei nem vették észre, mert mackós termete és nyugodt arca magabiztosságot sugárzott. De a valóságban mindig eltartott egy darabig, mire elmúlt benne a rossz érzés, a bizonytalanság, sőt a félénkség.

Hozzá kellett szoknia az új környezethez, helyszínhez, életmódhoz, egyszóval azokhoz az emberekhez, akiknek megvoltak a szokásaik, megvolt a maguk gondolkodás- és kifejezésmódja.

Némely embertípus esetében könnyen ment, például ha többé-kevésbé visszatérő ügyfelekről volt szó, vagy olyanokról, akik hasonlítottak rájuk.

Más esetekben viszont mindent újra kellett tanulnia, annál is inkább, mivel Maigret őrizkedett tőle, hogy elfogadja a szabályszerűségeket és az előítéleteket.

És most volt valami, ami még jobban megnehezítette a dolgát. Egy olyan miliőbe került, amely részint zárt, részint pedig személyes okból, különleges volt: gyerekkori élményeket idézett föl benne.

Tudta, hogy ott, a Saint-Dominique utcában mindvégig hiányzott belőle a szokásos könnyedség; esetlen volt, a kérdései ügyetlenek, visszafogottak. Vajon észrevette-e Janvier?

Lehet, hogy észrevette, de az nyilván meg se fordult a fejében, hogy a magyarázat Maigret távoli múltjában rejlik, azokban az években, amikor egy kastély árnyékában élt (apja volt a jószágigazgató), és Saint-Fiacre gróf és a grófné hosszú időn át különleges lények voltak a szemében.

A két férfi azért választotta ezt a Bourgogne utcai éttermet, mert itt ki lehetett ülni a teraszra, és hamar észrevették, hogy jó néhányan idejárnak ebédelni a környékbeli minisztériumokból, főleg a miniszterelnöki hivatalból, de a hadügyminisztérium néhány civil ruhás tisztje is törzsvendégnek látszott.

Nem akármilyen tisztviselőkről volt szó. Legalább irodafőnöki rangban voltak valamennyien, és Maigret csodálkozott, hogy milyen fiatalok. Lerítt róluk, hogy milyen magabiztosak; erre vallott, ahogy beszéltek, ahogy viselkedtek. Néhányan megismerték, összesúgtak, és Maigret-t bosszantotta bennfentességük és gunyoros modoruk.

Az Orfèvres rakparti intézmény emberei is köztisztviselők, de vajon ők is ilyen tudálékosnak látszanak, olyannak, aki mindenre tudni véli a választ?

Ez járt a fejében, amikor Janvier kérdése kiragadta a mélázásból. A Saint-Dominique utcai délelőttre gondolt. A halottra, Armand de Saint-Hilaire grófra, aki olyan sokáig volt nagykövet, és most, hetvenhét éves korában meggyilkolták. Jacquette Larrieu-re, erre a fura szerzetre, ahogy félrebillentett fejjel, apró szemét rámeresztve fürkészi, és próbálja leolvasni a szájáról a szavakat. És végül Alain Mazeronra, a sápadt és puhány férfira, aki magányosan üldögél a Jacob utcai boltban a kardok meg a vértek közt, és akit Maigret egyetlen embertípusba se tudott besorolni.

Hogyan is írta az a bizonyos angol orvos a Lancet-beli cikkben? A kifejezések nem jutottak eszébe. De olyasmi a lényeg, hogy egy rátermett iskolamester, egy regényíró, egy rendőr jobban az emberek lelkébe lát, mint egy orvos vagy pszichiáter.

Miért csak harmadik a sorban a rendőr, miért előzi meg a tanító és főleg az író?

Egy kicsit sértette a hiúságát a dolog. Szeretett volna minél előbb eligazodni ebben az ügyben, már csak azért is, hogy megcáfolja a cikk szerzőjének rangsorolását.

Spárgával kezdték az ebédet, és második fogásnak ráját szolgáltak fel vajjal. Fölöttük változatlanul kék volt az ég, és az előttük elhaladó nők világos ruhát viseltek.

Maigret és Janvier, mielőtt úgy határoztak volna, hogy elmennek ebédelni, másfél órát töltöttek az áldozat lakásában, és egyre otthonosabban mozogtak.

A hullát már elszállították a Törvényszéki Orvostani Intézetbe, Tudelle doktor most boncolja. Az ügyészségiek és a Bűnügyi Nyilvántartó Hivatal technikusai is elmentek. Maigret megkönnyebbült sóhajjal elhúzta a függönyöket, kitárta a zsalut, és napfény árasztotta el a szobát, visszaadta a bútoroknak, a tárgyaknak közönséges alakjukat.

Maigret-t nem zavarta, hogy az öreg házvezetőnő meg az unokaöcs nem tágítanak mellőle, lesik a mozdulatait, arcának minden rezdülését; időnként hozzájuk fordult, és kérdezett valamit.

Valószínűleg csodálkoztak, hogy sokáig csak jön-megy, semmit sem vesz alaposan szemügyre, úgy viselkedik, mint aki egy kiadó lakást szemlél meg.

Legjobban a mesterséges fényben oly igen nyomasztó dolgozószoba érdekelte a főfelügyelőt, és persze az is vissza-visszavonzotta, hogy nem sok ilyen kellemes helyiséget látott életében. Magas volt és világos; ha nagy üvegajtaján kilépett az ember, három lépcsőfokon lemenve egy igazi kertben találta magát a városi kőrengeteg kellős közepén: szépen nyírt gyep, hatalmas hársfa.

– Kié a kert? – kérdezte Maigret fölnézve a többi lakás ablakaira.

Mazeron válaszolt:

– A nagybátyámé.

– Nincs más bérlő?

– Ez nem úgy van. Övé volt a ház. Itt is született. Az apjának még meglehetős vagyona volt, ő lakta a földszintet és az első emeletet. Amikor meghalt, a nagybátyám, aki már korábban elvesztette az anyját, csak ezt a kis lakást és a kertet tartotta meg magának.

Milyen jellemző ez a kis adalék is! Igencsak ritka lehet Párizsban, hogy egy hetvenhét éves ember ugyanabban a házban lakik, amelyben született.

– És amikor külföldön teljesített diplomáciai szolgálatot?

– Lezárta a lakást, a szabadsága idejére pedig birtokba vette. Ellentétben azzal, amit gondolna az ember, a házból úgyszólván semmi haszna nem volt. A bérlők többsége régóta itt lakik, és nevetségesen kis összeget kell fizetniük, úgyhogy voltak évek, amikor a javítások meg az adók többet vittek el, mint amennyi befolyt.

Nem volt sok helyiség a lakásban. A dolgozószoba egyszersmind szalon is volt. Mellette az ebédlő, szemközt a konyha, az utcafronton pedig egy hálószoba, fürdőszoba.

– Maga hol alszik? – kérdezte Maigret Jacquette-et.

Az öregasszony megismételtette a kérdést, és Maigret-ben egyre erősebb volt a gyanú, hogy ez megrögzött szokása.

– A konyha mögött.

Nem is igazi szoba volt, hanem kamraféle, benne vaságy, szekrény és folyóvizes mosdó. Nagy ébenfa feszület a falon, alatta barkaággal díszített szenteltvíztartó.

– Istenfélő ember volt Saint-Hilaire gróf?

– Minden vasárnap misére ment, még Oroszországban is.

Volt a tárgyakban valami kifinomultság, ami lenyűgözte Maigret-t, bár bajosan tudta volna megmondani, hogy mi adja a harmóniájukat. A bútorok más-más stílusúak voltak, és nem is próbálták összehangolni őket. De mindegyik szép volt önmagában, mindegyik egyként patinás, mindegyiknek egyénisége volt.

A dolgozószoba falait majdnem teljesen elfedték az újrakötött könyvek, más könyvek pedig fehér és sárgás borítójúak, az előszoba polcain sorakoztak.

– Zárva volt a kertre nyíló ajtó, amikor felfedezte a holttestet?

– Maga nyitotta ki. Én a függönyökhöz se nyúltam.

– Hát a hálószoba ablaka?

– Az is csukva. A gróf úr fázós volt.

– Kinek volt kulcsa a lakáshoz?

– Neki és nekem. Senki másnak.

Janvier kihallgatta a házmestert. A hatalmas kocsibehajtó kapuba vágott kis kapu mindennap éjfélig nyitva volt. A házmester sosem feküdt le éjfél előtt, de az megesett, hogy a kapusfülke mögött lévő szobában tartózkodott, és onnan nem biztos, hogy mindenkit látott, aki bejött vagy kiment.

Előző este semmi rendkívülit nem vett észre. Ez egy békés ház, ezt hajtogatta. Harminc éve ő a házmester, és ezalatt nem volt dolga itt a rendőrségnek.

Még nem jött el az ideje, hogy rekonstruálják, mi történt az előző este vagy éjszaka. Meg kellett várni a törvényszéki orvos jelentését, meg a Moers-ét és az embereiét.

Egy dolog mindenesetre nyilvánvalónak látszott: Saint-Hilaire nem feküdt le. Halvány csíkos sötétszürke nadrágot viselt, enyhén kikeményített fehér inget, pöttyös csokornyakkendőt, és – mint otthon mindig – fekete bársony háziköntöst.

– Sokáig fenn szokott maradni?

– Attól függ, hogy érti, hogy sokáig.

– Hánykor feküdt le?

– Én majdnem mindig előbb feküdtem le, mint ő.

Idegesítő volt. A legegyszerűbb kérdések is gyanakvásba ütköztek, az öreg cseléd ritkán adott egyenes választ.

– Nem hallotta, hogy kijött volna a dolgozószobából?

– Menjen be a szobámba, és meg fogja állapítani, hogy onnan semmit sem hallani, legfeljebb a liftet, mert az pont ott van a fal túloldalán.

– Mivel töltötte az estéit?

– Olvasással. Írással. Javította a könyve kefelevonatát.

– Mondjuk, úgy éjféltájt szokott lefeküdni?

– Volt, hogy egy kicsit előbb, volt, hogy egy kicsit később, mikor hogy.

– És olyankor sosem szólította magát, nem tartott igényt a szolgálataira?

– Ugyan mire?

– Például kedve támadhatott egy csésze gyógyteára, mielőtt nyugovóra tér, vagy…

– Sose ivott gyógyteát. Amúgy pedig ott volt neki az italszekrény…

– Mit ivott?

– Étkezéshez bordeaux-i vörösbort. Este egy pohár konyakot.

Az üres pohár ott volt az íróasztalon, és a bűnügyi nyilvántartó technikusai elvitték, hátha van rajta valami idegen ujjlenyomat.

Nincs kizárva, hogy az öregúr látogatót fogadott, de hihetőleg nem kínálta itallal, mert nem volt másik pohár a dolgozószobában.

– Volt lőfegyvere a grófnak?

– Vadászpuskái. Ott vannak a beépített szekrényben, a folyosó végén.

– Nagy vadász volt?

– Csak olyankor vadászott, ha meghívták valamelyik vidéki kastélyba.

– És pisztolya, revolvere? Az nem volt?

Jacquette nem válaszolt, most is, mint ilyenkor mindig, összeszűkült a pupillája, akár egy macskáé, és kifejezéstelenül, mereven nézett előre.

– Hallotta, mit kérdeztem?

– Mit kérdezett?

Maigret megismételte a kérdést.

– Úgy tudom, volt egy pisztolya.

– Forgópisztoly?

– Az mi?

Maigret jól-rosszul megmagyarázta. De nem, nem forgópisztoly volt. Kékesszürke, rövid csövű, lapos automata.

– Hol tartotta?

– Nem tudom. Régóta nem láttam. Utoljára a fiókos szekrényben.

– A hálószobában?

Az öregasszony megmutatta a fiókot, de abban csak zsebkendők voltak, harisnyagumi meg egynéhány különféle színű nadrágtartó. A többi fiókban nagy gonddal elrendezett fehérnemű volt: ingek, alsónadrágok, zsebkendők és legalul szmokinghoz és frakkhoz való fehérnemű.

– Mikor látta utoljára azt a pisztolyt?

– Évekkel ezelőtt.

– Körülbelül hány éve?

– Nem tudom. Szalad az idő.

– Csak a komódban látta, sehol másutt?

– Sehol. Lehet, hogy áttette valamelyik íróasztalfiókba. Azokat sose nyitottam ki, meg különben is mindig kulcsra voltak zárva.

– Mit gondol, miért?

– Maga szerint miért zárnak kulcsra egy fiókot vagy egy szekrényt?

– Nem bízott magában?

– De igen, bízott.

– Akkor kiben nem bízott?

– Maga soha egyetlen fiókot se zár be?

Csakugyan találtak egy kulcsot, egy cirádás bronzkulcsot, amelyik nyitotta az empire stílusú íróasztal fiókjait. A tartalmuk semmit sem árult el, legfeljebb csak annyit, hogy Saint-Hilaire, mint bárki más, egy csomó haszontalan kis holmit felhalmozott, például kiszolgált, üres levéltárcákat, két-három, régóta nem használt, aranygyűrűs borostyán szivarszipkát, egy szivarvágót, rajzszögeket, gemkapcsokat, különféle színű ceruzákat és töltőceruzákat.

Egy másik fiókban koronás levélpapír volt, továbbá borítékok, vizitkártyák és gondosan felgombolyított spárgadarabok, ragasztó, törött pengéjű zsebkés.

Egy könyvszekrény zöld posztóval kárpitozott ajtaját rézveret rácsozta. A könyvszekrényben nem könyvek voltak, hanem minden polcán nagy műgonddal átkötött levélkötegek, és minden kötegen egy kis papír mutatta a levelek dátumát.

– Ezek azok a levelek, amelyeket említett? – kérdezte Maigret Alain Mazerontól.

Az unokaöcs bólintott.

– Tudja, ki írta a leveleket?

Bólintás.

– A nagybátyjától tudja?

– Már nem tudom, hogy ő beszélt-e róluk, de mindenki tudta.

– Hogy érti, hogy mindenki?

– Mindenki a diplomáciában és a társasági életben…

– Olvasott egyet-kettőt ezek közül a levelek közül?

– Nem, egyet sem.

– Most magunkra hagyhat bennünket – mondta Maigret Jacquette-nak –, főzzön nyugodtan ebédet magának.

– Csak nem képzeli, hogy képes lennék enni egy ilyen napon!

– Akkor is hagyjon magunkra bennünket! Biztosan talál valami tennivalót.

Lesírt az asszonyról, hogy nincs ínyére kettesben hagyni a felügyelőt meg az unokaöcsöt. Maigret-nek nem kerülte el a figyelmét, hogy majdhogynem gyűlölködő pillantásokat vet Mazeronra.

– Hallotta, amit mondtam?

– Tudom, hogy nem tartozik rám, de…

– De?

– A levéltitok, az szent, nem szabad megsérteni.

– Még akkor se, ha a levelek segítenek, hogy megtaláljuk a gyilkost?

– Nem fognak segíteni.

– Később még valószínűleg szükségem lesz magára. De addig…

Az ajtó felé nézett, és Jacquette kelletlenül távozott. Hát még akkor hogy felháborodott volna, ha látja, amint Maigret leül Saint-Hilaire gróf helyére az íróasztalhoz, Janvier pedig e-lérakosgatja a levélkötegeket!

– Üljön le! – mondta Maigret Mazeronnak. – Tudja, ki írta ezeket a leveleket?

– Tudom. Mint látja majd, mindegyiknek ugyanaz az aláírása: Isi.

– Ki az az Isi?

– Isabelle V. Ő írta a leveleket, V. hercegné. A nagybátyám mindig csak Isinek nevezte.

– A szeretője volt?

Maigret maga se tudta, miért gondolja: beszélgetőtársának sekrestyésképe van, végtére miért volna egy sekrestyésnek másmilyen ábrázata, mint bárki másnak? Mazeron, akárcsak Jacquette, minden kérdésre némi késéssel válaszolt.

– Úgy tudni róluk, hogy nem voltak szeretők.

Maigret kioldotta az egyik megsárgult levélcsomagot, azt, amelyik 1914-ben kelt, néhány nappal az után, hogy kitört a világháború.

– Hány éves a hercegné?

– Várjon csak, mindjárt kiszámítom. Öt-hat évvel fiatalabb, mint a nagybátyám. Tehát hetvenegy vagy hetvenkét éves.

– Gyakran járt itt?

– Soha nem találkoztam vele itt. Azt hiszem, soha életében nem járt ebben a házban, vagy ha igen, akkor az előtt.

– Mi előtt?

– Az előtt, hogy feleségül ment volna V. herceghez.

– Megkérném valamire, uram. Mondja el a lehető legérthetőbben az egész történetet.

– Isabelle S. herceg lánya.

Különös érzés volt visszahallani az iskolában tanult történelmi neveket.

– Na és?

– A nagybátyám huszonhat éves volt, amikor 1910-ben találkoztak. Illetve már kislánykorából is ismerte, néha a herceg kastélyában nyaralt. De aztán évekig nem találkoztak, és amikor viszontlátták egymást, azonnal egymásba szerettek.

– A bácsikájának akkor már nem élt az apja?

– Két évvel korábban meghalt.

– Mi volt az örökség?

– Csak ezt a házat hagyta rá, meg némi földet Sologne-ban.

– Miért nem házasodtak össze?

– Nem tudom. Talán azért, mert a nagybátyámnak akkor kezdődött a diplomatakarrierje, és Lengyelországba küldték követségi harmad- vagy másodtitkárnak.

– Jegyesek voltak?

– Nem.

Maigret egy kicsit szemérmetlen dolognak érezte, hogy beleolvas az elé kiterített levelekbe. Várakozásával ellentétben nem szerelmes levelek voltak. Írójuk, Isi, meglehetősen eleven stílusban számolt be mindennapjairól és a párizsi életről.

A lány nem tegezte levelezőtársát; édes barátomnak nevezte, és úgy írta alá: az ön hű barátnéja, Isi.

– Azután mi történt?

– A háború előtt… az első világháborúról van szó… ha nem tévedek, 1912-ben Isabelle feleségül ment V. herceghez.

– Szerelemből?

– Ha hinni lehet a szóbeszédnek, nem. Sőt állítólag kereken meg is mondta a férfinak. Ezt onnan tudom, hogy gyerekként hallottam, mit beszélnek a szüleim.

– Az anyja Saint-Hilaire gróf nővére volt, ugye?

– Igen.

– Ő nem társaságbeli férfihoz ment feleségül?

– Apám festő volt, egy időben nem is sikertelen. Mára igencsak elfeledték, de van egy vászna a Luxembourg-palotában. Később képrestaurátor lett, mert hát muszáj volt megélni valamiből.

Maigret-nek a délelőtt nagy részében az volt az érzése, hogy erőszakkal kell kihúznia a valóság elemeit a történet résztvevőiből. Sehogy sem akart tisztulni a kép. Irreálisak voltak a figurák, mintha egy századfordulós regényből léptek volna elő.

– Ha jól értem, Armand de Saint-Hilaire azért nem vette feleségül Isabelle-t, mert nem volt elegendő vagyona.

– Azt hiszem, így volt. Mindig is ezt hallottam, és ez tűnik a legvalószerűbbnek is.

– Nőül ment tehát V. herceghez, akit, maga szerint nem szeretett, és ezt őszintén a szemébe is mondta.

– Két nagy család egyezett ki, két nagy név kötött szövetséget.

Lám, ugyanaz a helyzet, mint egykor Saint-Fiacre-éknál; az öreg grófné a püspökéhez fordult, hogy megfelelő feleséget találjon a fiának.

– Vannak gyerekeik?

– Csak egy. Sok évvel az esküvő után született.

– Most mi van vele?

– Philippe herceg negyvenöt év körül jár. Marchangy lányt vett feleségül, és az év nagy részét a Caen közeli genestoux-i kastélyban tölti, van egy ménese és több majorja. És öt vagy hat gyereke.

– Ha jól látom a levelekből, a nagybátyja és Isabelle vagy egy fél évszázadon át leveleztek. Majdnem mindennap többoldalas levelet írtak egymásnak. Tudta ezt a férj?

– Állítólag igen.

– Ismerte?

– Csak látásból.

– Milyen ember volt?

– Nagyvilági és gyűjtő.

– Mit gyűjtött?

– Érmét, burnótos szelencét, miegyebet.

– Nagy társasági életet élt?

– Minden héten fogadást adott a Varenne utcai palotájában, ősszel pedig a saint-sauveur-en-bourbonnais-i kastélyában.

Maigret-nek rángatózni kezdett a szeme. Érezte ugyan, hogy mindaz alkalmasint igaz, amit hall, de valahogy anyagszerűtlenek voltak a figurák.

– A Varenne utca öt perc járásra van ide – jegyezte meg.

– Én mégis meg mernék esküdni rá, hogy a nagybátyám és a hercegné egyszer sem találkoztak.

– De írni mindennap írtak egymásnak?

– Ott vannak a levelek az orra előtt.

– És a férj tudta…

– Ki van zárva, hogy Isabelle titkolta volna előtte.

Kis híja volt, hogy Maigret fel nem fortyant: ezek a bolondját járatják vele? Pedig hát a levelek csakugyan ott voltak az orra előtt, és arról tanúskodtak, hogy Mazeron igazat beszél.

 

…ma délelőtt tizenegykor eljött hozzám Gauge tisztelendő úr, és hosszan beszélgettünk önről. Vigasz számomra a tudat, hogy emberi hatalom mit sem árthat a bennünket összefűző köteléknek…

 

– Nagyon vallásos a hercegné?

– Kápolnát szenteltetett a Varenne utcai palotában.

– Hát a férje?