ELSŐ FEJEZET

 

 

 

 

Olyan csodálatos május volt, amilyen egész életében csak kétszer-háromszor adatik meg az embernek, a gyerekkor emlékeit, a régi fényességet, szagokat, ízeket idéző tavasz. Maigret-nek a zsoltárok tavasza zsongott a fejében, elsőáldozásának májusára gondolt, és az első párizsi májusára is, amikor még minden új volt és ámulatos.

Az utcán, az autóbuszon, de még az irodában is megesett, hogy felkapta a fejét, és húsz-harminc évvel visszavitte az időben egy távoli hang, vagy ahogy arcon simogatta egy langy fuvallat, szemébe villant egy blúz világos foltja.

Előző este barátaikkal, a Pardon házaspárral vacsoráztak, és már éppen indultak, amikor a felesége pironkodva azt kérdezte:

– Nem nevetséges az én koromban ez a virágos ruha?

Pardonék ezúttal újítottak; nem magukhoz hívták meg Maigret-éket, hanem egy Montparnasse körúti kisvendéglőbe.

A teraszon vacsoráztak, és Maigret-nek meg a feleségének cinkosan össze-összevillant a tekintete, mert majdnem harminc évvel korábban pont itt üldögéltek először édes kettesben.

– Van ürütokány?

Más volt a tulaj, de az ürütokány nem hiányzott az étlapról, és a kis lámpa ugyanúgy billegett az asztalon, és növények zöldelltek dézsákban, és volt kimért chavignoli bor.

Vidámak voltak, mind a négyen nagyon jól érezték magukat. A kávénál Pardon elővett a zsebéből egy fehér címlapú folyóiratot.

– Még nem is mondtam, Maigret, szó van magáról a Lancetben.

A főfelügyelő hallott már a nagyon tekintélyes angol orvosi lapról. Kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Úgy értem: általában van szó a mesterségéről. Egy bizonyos Richard Fox írta a cikket, igyekszem szó szerint lefordítani a magát érintő passzust:

 

A tudományos ismeretekre és a saját tapasztalataira támaszkodó, rátermett pszichiáter bizonyára jó emberismerő. Mindamellett meglehet, hogy – főleg, ha elméleti beállítottságú – kevésbé érti meg az embereket, mint egy hivatásának élő pedagógus, egy regényíró vagy akár egy rendőr.

 

Elidőztek a témánál, tréfálkozva is, meg egy kicsit komolyan is beszéltek róla. Maigret-ék aztán gyalog tették meg a hazaút egy részét a csöndes utcákon.

A főfelügyelő még nem tudta, hogy a következő napokban milyen sokszor eszébe jut majd a brit orvos mondata, amiképpen azt sem sejtette, hogy a gyönyörű május felidézte emlékeket utóbb valami titokzatos előérzettel társítja.

Másnap reggel a kapitányság felé buszozva olyan kíváncsian fürkészte az arcokat, mint annak idején, amikor fölkerült a fővárosba.

És furcsa volt ügyosztályvezető főfelügyelőként menni föl a Bűnügyi Rendőrség lépcsőjén, fogadni a tiszteletteljes köszönéseket. Hát már olyan régen volt, amikor elfogódottan belépett az épületbe, és úgy nézett fel a főnökökre, mint megannyi mesebeli hősre?

Könnyűnek érezte magát, és mégis szomorkás volt a hangulata. Nyitott ablaknál bontotta fel a postát, aztán behívta a kis Lapointe-ot, és utasításokat adott neki.

A Szajna mit sem változott negyed évszázad alatt, nem változtak az elhaladó hajók sem, és a horgászok ugyanott üldögéltek, mintha el se mozdultak volna a helyükről.

Maigret aprókat pöffentve pipázott, és közben „taka-rított”, ahogy mondani szokta, vagyis megtisztította az íróasztalát a felhalmozott ügyiratoktól, félretolta a jelentékteleneket. Megszólalt a telefon, a Bűnügyi Rendőrség igazgatója hívta:

– Kérem, Maigret, jöjjön be hozzám egy percre.

A főfelügyelő komótosan átbaktatott a nagyfőnökhöz, megállt az ablaknál.

– Furcsa egy telefont kaptam a külügyből. Nem személyesen a miniszter telefonált, hanem a kabinetfőnöke. Azt kérik, idézem, hogy sürgősen küldjék oda egy „eljárni jogosult, felelős személyt”. Egy nyomozót? – kérdeztem én. Jobb lenne valaki tekintélyesebb. Valószínűleg bűneset történt.

Volt egy árnyalatnyi kajánság abban, ahogy a két férfi összenézett, mert egyikük se tartotta valami nagyra a minisztériumokat, és még kevésbé az olyan kivagyi minisztériumot, amilyen a külügy.

– Gondoltam, talán személyesen maga óhajt odamenni…

– Lehet, hogy az lesz a legjobb.

Az igazgató fölvett egy papírlapot az íróasztaláról, odanyújtotta Maigret-nek.

– Keresse Cromières urat. Már várja magát.

– Ő a kabinetfőnök?

– Nem. Ő foglalkozik az üggyel.

– Vigyek magammal egy nyomozót?

– Én is csak annyit tudok, amennyit elmondtam. Az urak szeretnek titokzatoskodni.

Maigret végül is úgy döntött, hogy elhívja Janvier-t, és taxival mennek. Az Orsay rakparton nem a főlépcsőhöz kísérték őket, hanem egy keskeny lépcsőhöz, amelyik az udvarról nyílt, és egy csöppet sem volt bizalomgerjesztő; olyan volt, mintha csak a hátsó bejáratra érdemesítenék a látogatót. Jó darabig kóvályogtak a folyosókon, mire megtalálták a fogadószobát, ott aztán egy paszományos teremszolga teljes közönnyel Maigret neve iránt, kitöltetett velük egy űrlapot.

Végre bevezették őket egy irodába, ahol egy öregasszony és egy nagyon fiatal, kikent-kifent tisztviselő tartózkodott. Némán, mozdulatlanul, rezzenetlen arccal ültek egymással szemben, mintha már nagyon régóta várakoznának, valószínűleg azóta, hogy a külügyből átszóltak a bűnügyhöz.

– Maigret főfelügyelő?

Maigret bemutatta Janvier-t, akit a fiatalember csupán egy futó pillantásra méltatott.

– Nem tudtam, miről van szó, úgyhogy – biztos, ami biztos – magammal hoztam az egyik emberemet.

– Tessék, üljenek le!

Cromières önnön fontossága teljes tudatában ejtette ki a szavakat, leereszkedő modora igazi külügyi tisztviselőre vallott.

– Hogy a Külügy közvetlenül fordult a Bűnügyi Rendőrséghez – úgy ejtette a külügy szót, mintha az valami szent és sérthetetlen intézmény volna –, az annak tulajdonítható, hogy egy meglehetősen sajátos üggyel van dolgunk, főfelügyelő úr…

Maigret nemcsak az ő arcát figyelte, hanem az öregasszonyét is, aki alkalmasint süket volt a fél fülére, mert fejét oldalra fordítva nyújtogatta a nyakát, és a fiatalember szájáról olvasta a szavakat.

– A kisasszony – Cromières megnézett egy papírt az asztalán –, név szerint Larrieu kisasszony háztartási alkalmazott, helyesebben házvezetőnő egyik legkiválóbb exnagykövetünknél, Saint-Hilaire grófnál, akiről bizonyára már ön is hallott.

Maigret-nek rémlett, hogy találkozott ezzel a névvel az újságokban, de nem mostanában, hanem valamikor nagyon régen.

– A gróf úr immár több mint tíz éve nyugállományba vonult, s azóta Párizsban élt, a Saint-Dominique utcai otthonában. Ma fél kilenckor Larrieu kisasszony idejött a minisztériumba, és eltelt bizonyos idő, mire alkalom nyílt találkoznia egy illetékes munkatárssal.

Maigret maga elé képzelte a reggel fél kilenckor még üres minisztériumot és az öregasszonyt, ahogy az ajtóra szegezett tekintettel, mozdulatlanul ül az előszobában.

– Larrieu kisasszony több mint negyven éve áll Saint-Hilaire gróf szolgálatában.

– Negyvenhat éve – helyesbített a nő.

– Rendben van, negyvenhat éve. Vele volt a különböző állomáshelyein, vezette a háztartást. Az utóbbi tizenkét esztendőben a magányosan élő nagykövet úr otthonában lakott mint egyetlen alkalmazott. Ma reggel bevitte a reggelit, de a hálószoba üres volt, és utóbb holtan találta a gróf urat a dolgozószobájában.

Az öregasszony gyanakvó, vizsla tekintete egyikükről a másikukra ugrott.

– Állítása szerint egy vagy több lövés érte a gazdáját.

– A rendőrséget nem értesítette?

A szőke fiatalember lebiggyesztette az ajkát.

– Megértem, hogy csodálkozik. De ne felejtse el, hogy Larrieu kisasszony élete nagy részét diplomaták között élte le. Tudatában volt tehát: bár a gróf úr már visszavonult, diplomatakarrierje miatt nem árt megtartani a diszkréció bizonyos szabályait.

Maigret Janvier-ra hunyorított.

– És az se jutott eszébe, hogy orvost hívjon?

– Úgy látta, nem fér kétség hozzá, hogy a gróf meghalt.

– Ki tartózkodik most a Saint-Dominique utcában?

– Senki. Larrieu kisasszony egyenesen idejött. Félreértések elkerülése végett, és hogy ne vesztegessük az időt, felhatalmazásom van rá, hogy kijelentsem: Saint-Hilaire gróf nem volt államtitok birtokában, és semmi ok nincs politikai motívumot keresni a halálában. Mindazonáltal ajánlatos rendkívüli óvatossággal eljárni. Ha ismert személyiségről van szó, legkivált olyanról, aki külügyi szolgálatban állott, az újságok igen hajlamosak rá, hogy túldimenzionálják az ügyet, és hogy a legképtelenebb feltételezésekre ragadtassák magukat. – Felállt. – És most, ha javasolhatom, menjünk oda!

– Maga is jön? – kérdezte nagy ártatlanul Maigret.

– Nincs mitől tartania. Nem fogom beleártani magam a nyomozásba. Csak azért megyek önökkel, hogy személyesen meggyőződjek róla, nincs-e valami a helyszínen, ami kellemetlenséget okozhat nekünk. – Az öregasszony is felállt. Négyesben mentek le a lépcsőn.

– Legjobb lesz, ha taxit hívunk, az nem olyan feltűnő, mint egy minisztériumi kocsi.

Nevetségesen rövid volt az út. Egy 18. század végén épült impozáns ház előtt állt meg az autó. Nemhogy csődület nem volt, de egyetlen kíváncsiskodó sem. Beléptek a nagy kapun; a hűs szellő járta boltíves kocsibejáróban lévő helyiség inkább hasonlított nappalira, mint házmesterfülkére, a benne tartózkodó egyenruhás férfiú pedig legalább olyan tekintélyparancsoló volt, mint a minisztériumi ajtónálló.

Balra fordultak, fölmentek négy lépcsőfokot. A sötét márványburkolatú lépcsőház földszintjén állt a lift. Az öregasszony kulcsot vett elő a táskájából, és kinyitotta a diófa ajtót.

– Erre tessék!

Végigvezette őket egy hosszú folyosón, be egy szobába, amelynek az ablakai valószínűleg az udvarra nyíltak, de a függönyök be voltak húzva, és csukva voltak az ablaktáblák is. Larrieu kisasszony felkapcsolta a villanyt, és látták, hogy egy test hever a vörös szőnyegen a mahagóni íróasztal mellett.

A három férfi mintegy vezényszóra lekapta a kalapját, az öreg cseléd pedig kihívóan nézett rájuk. „Na ugye, megmondtam!” – ezt fejezte ki a tekintete.

Csakugyan minden vizsgálódás nélkül is nyilvánvaló volt, hogy Saint-Hilaire gróf halott. Egy golyó a jobb szemén hatolt be, szétvitte a koponyát, és a fekete bársony háziköntös szakadásaiból és a vérfoltokból ítélve több más lövedék is érte a test különböző pontjait.

Cromières a többieket megelőzve az íróasztalhoz lépett.

– Nézzék! A jelek szerint korrektúrát javított.

– Könyvet írt?

– Emlékiratokat. Két kötet már megjelent. Nevetséges volna ebben keresni a halála okát, mivel Saint-Hilaire-nél diszkrétebb embert elképzelni sem lehet, és megkapó stílusú emlékiratai sokkal inkább irodalmi jellegűek, mintsem politikaiak.

Cromières nagy műgonddal hajlítgatta a mondatait, élvezte a saját hangját, és Maigret egyre ingerültebb lett tőle. Itt álldogál délelőtt tízkor negyedmagával egy elsötétített szobában, és egy öregember véres és nyaklott holttestét bámulja, miközben odakint ragyog a nap.

– Talán nem ártana az ügyészséget is tájékoztatni – dörmögte nem minden gúny nélkül a főfelügyelő.

Volt egy telefon az íróasztalon, de jobbnak látta, ha nem nyúl hozzá.

– Menj, Janvier, telefonálj a házmesterlakásból! Értesítsd az ügyészi hivatalt meg a kerületi főfelügyelőt.

Az öreg nő egyikükről a másikukra nézett, mintha azt a feladatot kapta volna, hogy felügyeljen rájuk. Kemény volt a tekintete, nem volt benne semmi jóindulat, semmi melegség.

– Mit csinál? – lépett közbe Maigret, mert a külügy embere sorra nyitogatta egy könyvszekrény ajtajait.

– Vetek rá egy pillantást… – Visszatetsző volt, hogy fiatal korához képest milyen magabiztos. – Az a dolgom, hogy teljes bizonyosságot szerezzek felőle, nincsenek-e itt olyan írások, amelyeknek a nyilvánosságra kerülése nem lenne kívánatos.

Vajon csakugyan olyan fiatal, amilyennek látszik? És tulajdonképpen melyik szolgálat embere? Nem várva a rendőrtiszt hozzájárulását, átvizsgálta a könyvszekrény tartalmát, kinyitogatta a dossziékat, és aztán szépen visszatette őket a helyükre.

Ezenközben Maigret rosszkedvűen és türelmetlenül járkált fel-alá.

Cromières sorra vette a többi bútort is, minden fiókot kihúzott. Az öregasszony kalappal a fején, táskával a kezében mozdulatlanul állt az ajtónál.

– Mutassa meg a hálószobát, ha megkérhetem.

Az öregasszony nyomban kiment a dolgozószobából. Maigret magára maradt, de kisvártatva jött Janvier.

– Hol vannak?

– A hálószobában.

– Mit csinálunk?

– Egyelőre semmit. Várom, hogy a tisztelt uraság átengedje nekünk a terepet.

Nemcsak Cromières ingerelte Maigret-t. Az egész ügy jellege is, és – ha lehet, még jobban – az az idegen közeg, amelybe belecsöppent.

– A kerületi főfelügyelő hamarosan itt lesz.

– Megmondtad neki, hogy miről van szó?

– Csak annyit kértem, hogy hozza magával a tisztiorvost.

– Telefonáltál a bűnügyi nyilvántartóba?

– Moers mindjárt indul az embereivel.

– Az ügyészség?

– Ők is jönnek.

Tágas és kényelmes volt a dolgozószoba. Nem volt benne semmi ünnepélyes, de olyan választékos ízlésre vallott, hogy azt Maigret rögtön, már a küszöbön érzékelte. Minden bútor, minden tárgy szép volt önmagában. És az öregember, ahogy szétlőtt fejjel ott feküdt a földön, valahogy beleillett ebbe a kifinomult környezetbe.

Visszajött Cromières, nyomában az öreg házvezetőnővel.

– Úgy gondolom, nincs több teendőm itt. Újólag felhívom a figyelmét a kellő körültekintésre és diszkrécióra. Nem történhetett öngyilkosság, mivel nincs fegyver a helyiségben. Gondolom, ebben egyetértünk. Hogy rablás esete forog-e fenn, ennek kiderítését önre bízom. Akárhogyan is, kellemetlen lenne, ha a sajtó nagy zajt csapna az ügy kapcsán.

Maigret nem szólt semmit, csak nézett rá.

– Majd érdeklődöm telefonon, ha nincs ellenére – folytatta a fiatalember. – Megeshet, hogy felvilágosításra lesz szüksége, és ez esetben bátran forduljon hozzám.

– Köszönöm.

– A hálószoba egyik sublótjában vannak bizonyos levelek, amelyek bizonyára meg fogják lepni önt. Régi história, mindenki tud róla a külügyben, és semmi köze a mai tragédiához. – Szemlátomást szívesen maradt volna. – Számítok önre.

Az öreg Larrieu kisasszony kikísérte, becsukta mögötte az ajtót, és amikor megjelent, már nem volt rajta kalap, és táska sem volt a kezében. Nem azért jött, hogy a rendőrtiszt rendelkezésére álljon, hanem inkább hogy szemmel tartsa a két férfit.

– Itt alszik a lakásban?

Az asszony éppen nem rá nézett, és nem hallotta vagy elengedte a füle mellett a kérdést. Maigret megvárta, hogy felé forduljon, és megismételte, amit kérdezett, most már hangosabban.

– Igen. Van egy kis szobám a konyha mögött.

Oldalra hajtotta a fejét, és a jó fülét tartotta a rendőrtiszt felé.

– Van más alkalmazott is?

– Nem, nincsen.

– Maga takarít és főz?

– Én.

– Hány éves?

– Hetvenhárom.

– És a gróf úr?

– Hetvenhét.

– Hány órakor búcsúzott el tőle tegnap este?

– Tíz óra körül.

– Itt a dolgozószobában?

– Itt.

– Várt valakit?

– Nem mondta.

– Volt, hogy este vendéget fogadott?

– Csak az unokaöccsét.

– Hol lakik az unokaöccse?

– A Jacob utcában. Régiségkereskedő.

– Ő is Saint-Hilaire?

– Nem. A gróf úr nővérének a fia. Mazeron a neve.

– Felírtad, Janvier?… Ma reggel, amikor megtalálta a holttestet… Ma reggel találta meg, ugye?

– Igen. Nyolckor.

– Nem jutott eszébe, hogy telefonáljon Mazeron úrnak?

– Nem.

– Miért?

Nem válaszolt. Olyan merev volt a szeme, mint némely madárnak, és az is madárra emlékeztetett, ahogy néha fél lábon álldigált.

– Nem szereti?

– Kit?

– Mazeron urat.

– Nem az én dolgom.

Maigret most már tisztában volt vele, hogy bajosan fog boldogulni ezzel a nővel.

– Mi nem a maga dolga?

– Hát a családi ügyek.

– Az unokaöcs és a nagybácsi nem jöttek ki egymással?

– Ezt én nem mondtam.

– Jóban voltak?

– Nem tudom.

– Mit csinált tegnap este tíz órakor?

– Lefeküdtem.

– Hánykor kelt?

– Hatkor, mint mindig.

– És nem jött be ebbe a helyiségbe?

– Nem volt itt semmi dolgom.

– Be volt csukva az ajtó?

– Ha nyitva lett volna, rögtön észrevettem volna, hogy történt valami.

– Miért?

– Mert égve maradtak a lámpák.

– Mint most?

– Nem. A mennyezetlámpa nem égett. Csak az íróasztali meg az állólámpa ott, a sarokban.

– Mit csinált hatkor?

– Felkeltem, felöltöztem.

– És aztán?

– Aztán rendbe hoztam a konyhát, és elmentem kiflit venni.

– Közben üres maradt a lakás?

– Mint minden reggel.

– Aztán?

– Kávét főztem, reggeliztem, és aztán bevittem a tálcát a hálószobába.

– Érintetlen volt az ágy?

– Igen.

– Rendetlenség volt?

– Nem.

– Tegnap este, amikor elköszönt a gróftól, akkor is ez a fekete köntös volt rajta?

– Mint minden este, ha nem ment el hazulról.

– Gyakran eljárt?

– Szerette a mozit.

– Fogadott társaságot?

– Nagyon ritkán. De néha étteremben vacsorázott.

– Kikkel találkozott? Tud mondani neveket?

– Nem ütöttem bele az orromat a dolgaiba.

Csöngettek. A kerületi főfelügyelő volt meg a helyettese. Csodálkozva nézett szét a dolgozószobában, aztán az öregasszonyon, végül Maigret-n állapodott meg a tekintete; vele kezet is fogott.

– Hogy lehet, hogy előbb van itt, mint mi? A hölgy telefonált magának?

– Nem telefonált, hanem elment a Külügyminisztériumba. Ismeri az áldozatot?

– A volt nagykövet, ugye? Ismerem névről és látásból. Minden délelőtt sétált egyet a környéken. Ki tette?

– Még semmit sem tudunk. Várom az ügyészséget.

– A tisztiorvos mindjárt itt lesz.

Senki sem ért a bútorokhoz és egyáltalán a tárgyakhoz. Feszélyezett volt a hangulat, és mindenki megkönnyebbült, amikor megérkezett a doktor. A holttest fölé hajolt, és füttyentett.

– Gondolom, jobb, ha nem fordítom meg, mielőtt ideérnének a fotósok.

– Hozzá se nyúljon! Van elképzelése róla, hogy mikor halt meg?

– Hát már jó ideje. Ránézésre azt mondanám, hogy vagy tíz órája… Hm, furcsa…

– Mi furcsa?

– Úgy nézem, legalább négy golyót kapott… Egyet ide… Egy másikat ide… – Térden állva vizsgálgatta a holttestet… – Nem tudom, mit fog szólni a törvényszéki orvos. De nem lennék meglepve, ha azt állapítaná meg, hogy már az első lövés is halálos volt, és mégis beleeresztettek még egypárat. De persze ez csak feltételezés.

Nem telt bele öt perc, és megtelt a lakás. Jött az ügyészi hivatal képviseletében Pasquier ügyészhelyettes meg egy Urbain de Chézaud nevű vizsgálóbíró, akit Maigret nem nagyon ismert. Velük érkezett Tudelle doktor, Paul doktor utódja. Kisvártatva elözönlötték a helyszínt a bűnügyi nyilvántartó technikusai, és mozdulni se lehetett a tömérdek felszereléstől.

– Ki találta meg a halottat?

– A házvezetőnő.

Maigret az öregasszonyra mutatott, aki érzelmet nem mutatva, de annál éberebb figyelemmel követte, hogy ki mit csinál és mit mond.

– Kihallgatta?

– Még nem. Épp csak néhány szót váltottam vele.

– Tud valamit?

– Ha tud, nem lesz könnyű kihúzni belőle.

Maigret elmondta, hogy a Külügyminisztérium is benne van az ügyben.

– Elvittek valamit?

– Nem úgy néz ki. Ha majd a technikusok befejezik a munkát, a végére járok.

– Rokonság?

– Egy unokaöcs.

– Értesítették?

– Még nem. Azt tervezem, hogy ameddig az embereim dolgoznak, személyesen elmegyek hozzá. Itt lakik a közelben, a Jacob utcában. – Maigret akár telefonon is odakérethette volna a régiségkereskedőt, de jobbnak látta, ha a saját környezetében beszél vele. – Engedelmükkel máris indulnék. Janvier! Te maradj itt!

Megkönnyebbülés volt újra kint lenni az utcán, nézni, ahogy a Saint-Germain körút fáinak lombján áttűz a nap. Langyos volt a levegő, a nők világos ruhát viseltek, és egy lépésben haladó locsolóautó vizet permetezett a fél úttestre.

Maigret gond nélkül megtalálta a Jacob utcai régiségboltot, amelynek az egyik kirakatában csak régi fegyverek voltak, főleg kardok. Az ajtó nyitására csengettyű szólalt meg, de beletelt két-három percbe, mire előjött egy férfi a félhomályból.

A nagybácsi hetvenhét éves lévén, Maigret nem gondolhatta, hogy az unokaöcs fiatalember. Mégis meglepődött, hogy egy élemedett korú férfi áll előtte.

– Mit óhajt?

Hosszú, sápadt arc, bozontos szemöldök, majdnem tar koponya… és úgy lóg rajta minden ruha, hogy az a valóságosnál is soványabbnak mutatja.

– Mazeron úrhoz van szerencsém?

– Igen, Alain Mazeron vagyok.

Fegyverekkel volt zsúfolva az üzlet, muskétákkal, öblös torkú puskákkal, leghátul két páncélruha terpeszkedett.

– Maigret főfelügyelő vagyok, a Bűnügyi Rendőrségtől.

Mazeron összevonta a szemöldökét. Értetlenül nézett Maigret-re.

– Maga Saint-Hilaire gróf unokaöccse, ugye?

– Igen, ő a nagybátyám. Miért kérdi?

– Mikor találkozott vele utoljára?

Habozás nélkül válaszolt:

– Tegnapelőtt.

– Van családja?

– Nős vagyok, és vannak gyerekeim.

– Amikor tegnapelőtt találkozott a nagybátyjával, nem vett észre semmi rendkívülit a viselkedésében?

– Nem. Nagyon is jókedvű volt. De miért kérdezi?

– Azért, mert meghalt.

Mazeron tekintetében ugyanolyan gyanakvás tükröződött, mint az öreg házvezetőnőében.

– Baleset történt?

– Úgy is lehet mondani.

– Hogy érti?

– Mára virradó éjjel megölték a dolgozószobájában, több lövést adtak le rá egy revolverből vagy egy automata pisztolyból.

A régiségkereskedő hitetlenkedve nézett Maigret-re.

– Voltak ellenségei?

– Nem… Egész biztos, hogy nem voltak.

Ha csak annyit mondott volna, hogy „nem”, Maigret megelégedett volna a válasszal. De az „egész biztos” úgy hangzott, mint valami helyesbítés, és erre már felkapta a fejét.

– Nincs elképzelése róla, hogy kinek állhat érdekében a nagybátyja halála?

– Nincs… Senkinek se érdeke.

– Volt vagyona?

– Nem lehet vagyonnak mondani. A nyugdíja volt a fő jövedelme.

– Járt ide?

– Néha eljött.

– Családi ebédre, vacsorára?

Mazeron szórakozottan válaszolgatott, mintha máson járna az esze.

– Nem… Inkább délelőtt, séta közben benézett…

– Bejött egy kicsit beszélgetni magával?

– Valahogy úgy. Bejött, leült…

– És maga? Eljárt hozzá?

– Nagy néha.

– Családostul?

– Nem.

– Azt mondta, vannak gyerekei.

– Igen, kettő… Két lány.

– Ebben a házban laknak?

– Az első emeleten van a lakás… Az egyik lányom, az elsőszülött, Angliában van… A kicsi, Marcelle, az anyjával él.

– Ezek szerint maga meg a felesége nem élnek együtt.

– Már néhány éve.

– Elváltak?

– Nem… Bonyolult ügy… Mi lenne, ha elmennénk a nagybátyámhoz?

Hátrament a félhomályba, hozta a kalapját, kitett az ajtóra egy táblát, hogy egy ideig távol lesz, bezárta a boltot, aztán elindult Maigret nyomában.

– Hogy történt? – kérdezte.

Érződött rajta, hogy gondterhelt, erősen nyugtalanítja valami.

– Jóformán semmit sem tudok.

– Elvittek valamit?

– Nem hinném. Minden érintetlennek látszott a lakásban.

– Mit mond Jacquette?

– Mármint a házvezetőnő?

– Igen… Ez a keresztneve… Nem tudom, hogy az anyakönyvben is ez van-e, mindenesetre mindig Jacquette-nak hívtuk.

– Nem szereti?

– Hát ezt meg miért kérdezi?

– Ő nyilvánvalóan nem szereti magát.

– Senkit se szeret, egyedül a nagybátyámat. Ha rajta múlik, soha senki be nem tette volna a lábát a házba.

– Maga szerint képes lett volna megölni?

Mazeron hökkenten nézett rá.

– Megölni? Ő? – Szemlátomást, úgy ítélte, hogy ilyen bolondságot elképzelni se lehet. Hanem aztán mégiscsak gondolkodóba esett. – Nem. Az nem lehet.

– Úgy láttam, elbizonytalanodott.

– Talán féltékenységből…

– Úgy értsem, szerelmes volt belé?

– Nem mindig volt öregasszony.

– Maga szerint volt köztük valami?

– Valószínűnek tartom. Megesküdni nem esküdnék meg rá, de… A nagybátyámon nehéz eligazodni… Látott Jacquette-ról fiatalkori fényképeket?

– Még semmit sem láttam.

– Majd meglátja. Nagyon bonyolult ez az egész… Pláne, hogy pont most történt.

– Ezt hogy érti?

Alain Mazeron kényszeredetten nézett Maigret-re.

– Úgy látom, tulajdonképpen semmit sem tud – sóhajtotta.

– Mit kellene tudnom?

– Ezen gondolkodom… Kínos egy história… Megtalálta a leveleket?

– Még csak most kezdem a nyomozást.

– Ma van szerda, ugye?

Maigret bólintott.

– Ma van a temetés.

– Kinek a temetése?

– V. hercegé… Meg fogja érteni, ha majd olvassa a leveleket.

Éppen befordultak a Saint-Dominique utcába, amikor a technikusok autója elindult; Moers búcsúzóul odaintett Maigret-nek.