HETEDIK FEJEZET

 

 

 

 

Maigret még bement a szobájába a kalapjáért. Már fordult is ki, de akkor támadt egy nyugtalanító gondolata, és szidva magát, amiért korábban nem jutott eszébe, felkapta a telefont.

Hogy időt nyerjen, nem a központot hívta, hanem maga tárcsázta a Saint-Dominique utcai lakás számát. Mielőbb beszélni akart Lapointe-tal, meggyőződni róla, hogy nem történt semmi baj. Hanem a telefon foglaltat jelzett, és Maigret néhány másodpercre elvesztette a hidegvérét.

Ki a csudának telefonál Lapointe? Moers csak nemrég jött el onnan; Lapointe-nak tudnia kellett, hogy amint lehet, felveszi vele, Maigret-vel a kapcsolatot, és jelentést tesz neki.

A Saint-Hilaire lakásában hátrahagyott nyomozó nyilvánvalóan azért ül a telefonon, mert valami váratlan dolog történt, és vagy a rendőrséget hívja, vagy talán egy orvost.

Maigret újra próbálkozott, de megint csak a szaggatott foglalt jelzést hallotta a kagylóban. Benyitott a nyomozók szobájába, és szólt Janvier-nak, aki éppen cigarettára gyújtott.

– Kérj egy kocsit, és várj a volánnál az udvaron!

Harmadszor is tárcsázott, harmadszor is ugyanolyan eredménytelenül.

Pár másodperc múlva a Bűnügyi Rendőrség emberei azt láthatták, hogy Maigret főfelügyelő szalad le a lépcsőn, és bevágja magát a rá váró kis fekete autóba.

– A Saint-Dominique utcába! Gyorsan! Szirénázz!

Janvier, nem tudván az ügy fejleményeiről, eltátotta a száját, mert Maigret szívből utálta a szirénát, és vajmi ritkán folyamodott hozzá.

A kocsi a Saint-Michel híd felé robogott, jobbra fordult, a rakpartra; az autók félrehúzódtak, a járókelők pedig megálltak, és követték a tekintetükkel.

Lehet, hogy nevetséges a nagy hűhó, de hát mit csináljon, Maigret nem tudta elhessegetni a képet: Jacquette holtan hever, Lapointe meg ott van mellette, és lázasan telefonál. Annyira belelovalta magát, hogy már azon töprengett: vajon hogyan lett öngyilkos az öregasszony? Nem vetette ki magát az ablakon, hiszen földszinti a lakás. Fegyver nincs a keze ügyében, legfeljebb egy konyhakés.

Megállt az autó. A kapuban posztoló rendőr az éles naptól hunyorogva nézte őket, meglepte, hogy szirénázva jönnek. A hálószoba ablaka nyitva volt.

Maigret bent termett a boltíves kapu alatt, felrohant a kőlépcsőn, megnyomta a csengőt, és a következő másodpercben már ott is állt előtte Lapointe. Nyugodt volt, csak csodálkozott.

– Mi történt, főnök?

– Hol van?

– A szobájában.

– Mióta nincs mozgás nála?

– Az imént még hallottam, hogy járkál.

– Kinek telefonáltál?

– Magát hívtam.

– Miért?

– Nagyban öltözködik, mintha készülne valahova, és meg akartam kérdezni, hogy mi a teendő.

Maigret nevetségesnek érezte magát a fiatal nyomozó előtt, ráadásul közben már Janvier is odaért. A lakás, rácáfolva az aggodalmára, békésebb volt, mint valaha, a dolgozószoba napfényben fürdött, a kertre nyíló ajtó nyitva volt, a hársfán madarak zsinatoltak.

Kiment a konyhába, ahol gyönyörű rend honolt, és hallgatta a cselédszobából kiszűrődő neszeket.

– Szeretnék beszélni magával, kisasszony.

Egyszer asszonyomnak szólította, és Jacquette kikérte magának: – Szólítson kisasszonynak, ha szabad kérnem!

– Ki az?

– Maigret főfelügyelő.

– Mindjárt megyek.

Lapointe odasúgta:

– Megfürdött a gazdája fürdőszobájában.

Maigret ritkán volt ennyire elégedetlen magával, és eszébe jutott az álma, az öregek, akik részvéttel és fejcsóválva néznek rá, mert rövidnadrágban van, és taknyos kölyök a szemükben.

Nyílt az ajtó, és illatfuvallat csapta meg az orrát, egy olyan kölnié, amelyet már senki sem használ, de amelyet nagyon is jól ismer, mert ilyennel szórta be magát az anyja, amikor vasárnap elindult a nagymisére.

Az öreg Jacquette is mintha szagosmisére készülődne. Fekete selyemruhát viselt, hozzá a nyakát abroncsba szorító fekete csipkefodort, fehér selyemszalaggal díszített fekete kalapot, patyolatfehér kesztyűt. Csak a misszálé hiányzott a kezéből.

– Kénytelen vagyok bevinni magát a rendőrségre – mondta Maigret.

Kész lett volna felmutatni a hivatalos letartóztatási parancsot, de meglepetésére Jacquette nem tiltakozott, még csak nem is méltatlankodott. Szó nélkül átment a konyhán, közben ellenőrizte, hogy el van-e zárva a gáz, bement a dolgozószobába, becsukta az ajtót és az ablakot.

Egyetlen kérdést tett föl:

– Marad itt valaki? – És hogy nem kapott azonnal választ, hozzáfűzte: – Mert ha nem, akkor a hálószobaablakot is be kell csukni.

Tudta, hogy lelepleződött, de eszébe se jutott, hogy önkezével vessen véget az életének, sőt nagyon is méltóságteljesen viselkedett, tökéletes önuralmat tanúsított. Elsőnek lépett ki az ajtón. Maigret odaszólt Lapointe-nak:

– Maradj itt.

Jacquette elöl haladt, biccentett a kapusfülkében ülő házmesternek.

Nevetséges és szégyenteljes lett volna bilincsbe verni a kevés híján hetvenöt éves öregasszonyt. Maigret betessékelte az autóba, és ő is hátra ült.

– Nem kell sziréna.

Most is ragyogó idő volt, és megelőztek egy külföldiekkel zsúfolt nagy piros-fehér turistabuszt. Maigret nem szólt egy szót sem, nem volt mit kérdeznie.

Isten tudja, hány százszor vitt így gyanúsítottat az Orfèvres rakpartra, férfit vagy nőt, egyre megy, arra készülve, hogy kivesse őket utolsó sáncaikból. Voltak nehéz és viszonylag könnyű ügyek, kínosak és kevésbé kínosak is. Volt, amelyik órák hosszat tartott, sőt megesett, hogy csak hajnalra ért véget a kihallgatás, amikor Párizs népe már munkába indul.

Maigret nem szerette a nyomozásnak ezt a szakaszát.

Most, életében először, egy öregasszonyon fogja végrehajtani a műveletet.

A rendőrpalota udvarán segíteni akart Jacquette-nek kiszállni az autóból, de ő elhárította a felé nyújtott kezet, és peckesen elindult a lépcső felé, mintha csak templomba menne. Maigret intett Janvier-nak, hogy jöjjön velük. Fölmentek a főlépcsőn, és beléptek a főfelügyelő szobájába. A huzat meglebbentette a függönyöket.

– Üljön le, kérem.

Egy karosszékre mutatott, de Jacquette inkább egy székre ült, ezenközben Janvier, jól ismerve az ilyenkor szokásos eljárást, az íróasztal végébe telepedett, és noteszt, ceruzát ragadott.

Maigret köhécselt, megtömte az egyik pipáját, az ablakhoz sétált, visszament, és lecövekelt az öregasszony előtt, belenézett a mozdulatlanul rászegeződő, élénk szempárba.

– Először is közölnöm kell, hogy a vizsgálóbíró elfogatási parancsot írt alá maga ellen. – Megmutatta a papírt. Jacquette épp csak udvarias pillantást vetett rá. – Szándékos emberöléssel gyanúsítjuk, azzal, hogy a keddről szerdára virradó éjszaka megölte munkaadóját, Armand de Saint-Hilaire-t. A Bűnügyi Nyilvántartó Hivatal technikusa elvégezte a paraffinpróbát. A vizsgálat lőpor és vegyi anyagok nyomát mutatja ki az olyan személy kezén, aki lőfegyvert használt, különösen, ha hüvelykivető automata marokfegyvert.

Maigret leste, hogyan reagál, de csak azt látta, hogy a gyanúsított figyelmesen szemléli őt, kettejük közül ő a nyugodtabb, ő őrizte meg az önuralmát.

– Nem mond semmit?

– Nincs mit mondanom.

– A paraffinteszt pozitív volt, ami cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a közelmúltban lőfegyvert használt. – Olyan háborítatlan nyugalommal hallgatta, akár egy templomi prédikációt. – Mit csinált a fegyverrel? Ha jól sejtem, szerda reggel a Külügyminisztériumba menet bedobta a Szajnába a töltényhüvelyekkel egyetemben. Figyelmeztetem, hogy mindenképpen felkutatjuk a pisztolyt, szükség esetén búvárok fognak leereszkedni a folyó fenekére.

Úgy határozott, hogy hallgatni fog, és hallgatott. A tekintetéből pedig olyan derű áradt, hogy azt hitte volna az ember: nem is róla van szó, ő csak véletlenül van jelen, olyasminek a fültanúja, ami nem tartozik rá.

– Nem tudom, mi volt az indítéka, de vannak sejtéseim. Majdnem ötven éven át élt Saint-Hilaire gróf mellett. Olyan szoros volt a viszonyuk, amilyen szoros viszony csak lehet két ember közt.

Halvány mosoly játszott Jacquette ajkán, s egyszerre volt abban a mosolyban kacérság és mélyről jövő elégedettség.

– Tudta, hogy V. herceg halála után a gazdája megvalósítja ifjúkori álmát. – Idegesítő volt a levegőbe beszélni, és Maigret legszívesebben jól megrázta volna az öregasszony vállát. – Ha nem halt volna meg, megnősül, igaz? És vajon maga akkor is maradt volna a házban? És ha igen, vajon ugyanabban a minőségben?

Janvier, ujjai közt a ceruzát forgatva, még mindig arra várt, hogy feljegyezhesse az első választ.

– Kedd este bement a gazdája dolgozószobájába. Ő éppen a könyve nyomdai levonatát javította. Volt valami szóváltás maguk közt?

További tíz perc telt el válasz nélkül maradt kérdésekkel, és Maigret nem bírta tovább, átment egy kis pihenőre a nyomozók szobájába. Ott jutott eszébe, hogy Lapointe tegnap este óta a Saint-Dominique utcában rostokol.

– Nagyon be vagy fogva, Lucas?

– Nem vészes.

– Akkor menj, váltsd le Lapointe-ot! – És mert elmúlt dél, még azt is mondta: – Ugorj be a Dauphine sörözőbe. Küldess fel egy tálca szendvicset, sört meg kávét. – Az öregasszonyra is volt gondja. – Meg egy üveg ásványvizet is.

Visszament a szobájába, és úgy találta Jacquette-et meg Janvier-t, ahogy hagyta őket: mozdulatlanul ültek a helyükön, mint egy festmény figurái.

Fél óra hosszat járkált fel s alá a szobában, pöfékelt, álldogált az ablak előtt, meg-megállt két lépésre az öregasszonytól, a szeme közé nézett.

Nem volt ez kihallgatás, hiszen a gyanúsított éppenséggel csökönyösen hallgatott; hosszú és meglehetősen összefüggéstelen monológ volt.

– Könnyen lehet, hogy a szakértők azt állapítják meg, hogy csökkent mértékben volt beszámítható. Az ügyvédje nyilván azzal fog védekezni, hogy szerelmi bűntény forog fenn. – Nevetségesnek hangzik, de igaz. – Rosszul teszi, ha hallgat, mert ha bűnösnek vallja magát, egészen biztosan meghatja majd az esküdteket. Miért ne kezdene bele most azonnal a vallomástételbe?

A gyerekek szokták ezt játszani: nem szabad kinyitni a szájat, bármit mond vagy csinál a másik, és főleg nem szabad nevetni.

Jacquette nem szólalt meg, és nem nevette el magát. A tekintetével követte, ahogy Maigret fel-alá járkál, de továbbra se moccant, a szeme se rebbent, mintha nem rá tartozna ez az egész.

– A gróf volt az egyetlen férfi az életében?

Kár a fáradságért! Hiába keresi a gyenge pontot.

Kopogtak. A Dauphine pincére jött, letette a tálcát az íróasztalra.

– Egyen pár falatot! Ha ilyen ütemben folytatjuk, eltart még egy darabig.

Odanyújtott egy sonkás szendvicset. A pincér közben elment. Jacquette felhajtotta a szendvics csücskét, és – csoda történt! – végre szóra nyitotta a száját.

– Én már tizenöt éve nem eszem húst. Az öregeknek nincs szükségük rá.

– Jobb szereti a sajtot?

– Mindegy, úgyse vagyok éhes.

Maigret megint átment a nyomozókhoz.

– Szóljon le valaki a sörözőbe, hozzanak sajtos szendvicseket!

Ő, mintha csak bosszút akarna állni, nem hagyta abba a járkálást, úgy evett, egyik kezében a szendvicset tartotta, a másikban a pipát, és csak azért állt meg, hogy igyon egy-egy korty sört. Janvier letette az amúgy is fölösleges ceruzát, és békésen falatozott.

– Inkább négyszemközt beszélne velem? – Vállrándítás volt a válasz. – Joga van hozzá, hogy csak ügyvéd jelenlétében nyilatkozzon, akár most azonnal idehívom, akit megnevez. Van ismerős ügyvédje?

– Nincs.

– Odaadjam a bejegyzett ügyvédek lajstromát?

– Fölösleges.

– Hivatalból kirendelt ügyvédet akar?

– Az se kell.

Ez már haladás volt: felelgetett.

– Elismeri, hogy rálőtt az áldozatra?

– Nincs mit mondanom.

– Más szóval némasági fogadalmat tett?

És újra az idegtépő hallgatás. A rézsút betűző nap pászmájában pipafüst lebegett. A szobát lassan megülte a sonka-, a sör- meg a kávészag.

– Óhajt egy csésze kávét?

– Csak reggel kávézom, sok tejjel.

– Mit inna?

– Semmit.

– Az a szándéka, hogy éhségsztrájkot tart?

Ezt kár volt mondania, mert egy elfojtott mosoly arra vallott, hogy megfontolja az ötletet.

Maigret épp elég gyanúsítottat látott már hasonló helyzetben, és mindenféle fajtát, kemény nyakúakat és könnyen megpuhíthatókat, sírósakat, sápadókat és persze olyanokat is, akik dacoltak vele, vagy épp a képébe röhögtek.

Most először ült olyan ember ezen a széken, aki kihívóan közönyös maradt, megőrizte rendíthetetlen nyugalmát.

– Még mindig nincs mondanivalója?

– Egyelőre nincs.

– És mikor lesz?

– Nem tudom.

– Vár valamire? – Csend. – Felhívjam V. hercegnét?

Megrázta a fejét.

– Szeretne valakinek üzenni vagy valakit idehívatni?

Hozták a sajtos szendvicseket; rájuk se hederített. Rázta a fejét:

– Egyelőre nem.

– Szóval úgy döntött, hogy nem beszél, nem eszik, nem iszik.

Kényelmetlen volt a szék, előbb-utóbb mindenki kényelmetlenül érezte magát rajta. De ő egy óra múltán is egyenes derékkal ült, nem fészkelődön, meg se mozdította a lábát, a kezét.

– Ide hallgasson, Jacquette! – A bizalmas megszólításon meghökkenve a nő összevonta a szemöldökét, és nem ő, hanem a rendőrtiszt jött zavarba. – Figyelmeztetem, hogy addig maradunk ebben a szobában, ameddig csak kell. Bizonyítékunk van rá, hogy egy vagy több lövést adott le. Csak annyit kérek magától, hogy mondja meg, miért és milyen körülmények közt. Ostoba hallgatásával… – A szó már kicsúszott a száján, de gyorsan helyesbített: – A hallgatásával félrevezeti a hatóságot, és esetleg ártatlan személyeket is gyanúba kever. Ha fél órán belül nem válaszol a kérdéseimre, idekéretem a hercegnét, és szembesítem magával. A fiát is berendelem és Alain Mazeront meg a feleségét, és majd meglátjuk, hogy az általános szembesítés… – Dühösen kikiabált: – Mi van?

Merthogy kopogtattak. Az öreg Joseph kihívta a folyosóra, és a fejét félrebillentve azt súgta:

– Itt van egy fiatalember, és mindenáron…

– Milyen fiatalember?! – Joseph egy névjegykártyát nyomott a kezébe, Isabelle unokájának, Julien de V.-nek a névjegyét. – Hol van?

– A váróban. Azt mondja, sürgős, mert fontos órája van az egyetemen, nem hiányozhat.

– Mondd meg neki, hogy várjon egy kicsit. – Visszament a szobájába. – Isabelle unokája, Julien akar beszélni velem. Valami mondandója van. Továbbra is hallgat?

Idegesítőnek idegesítő volt, de volt benne valami megható. Maigret érezte, hogy harc dúl az öregasszony bensőjében, és nem volt szíve hozzá, hogy tovább sanyargassa. A nézői szerepre kárhoztatott Janvier arcán is látszott, hogy kínos neki a dolog.

– Előbb vagy utóbb úgyis mindent el kell mondania. Hát nem lenne jobb, ha…

– Beszélhetek egy pappal?

– Gyónni szeretne?

– Én csak azt kérem, hogy néhány percet beszélhessek egy pappal, Barraud atyával.

– Hol érem el?

– A Sainte-Clotilde-plébánián.

– Ő a gyóntatója?

Maigret a legkisebb esélyt sem akarta elszalasztani; azonnal felvette a telefont.

– Kapcsolja nekem a Sainte-Clotilde-plébániát… Igen… Tartom a vonalat… Barraud tisztelendő urat… Nem érdekes, hogyan írják… – Várakozás közben a pipáit babrálta, libasorba rendezte őket az íróasztalon, mint az ólomkatonákat. – Halló! Tisztelendő úr? Itt Maigret, a Bűnügyi Rendőrség ügyosztályvezető főfelügyelője beszél. Itt van az irodámban az egyházközségének egyik tagja, és beszélni szeretne magával. Megkérném, hogy hívjon egy taxit, és jöjjön az Orfèvres rakpartra… Köszönöm szépen… Igen… Várja magát. – Janvier-nak pedig azt mondta: – Ha ideér a pap, hívd be ide, és hagyd őket kettesben… Közben nekem beszélnem kell valakivel.

Kiment az üvegfalú váróterembe; egyedül az a fiatalember tartózkodott a helyiségben, akit előző nap gyászruhában látott a Varenne utcában, a szülei és a testvérei körében. Maigret láttára felállt, és követte a felügyelőt egy kis irodába, amely éppen üres volt.

– Üljön le!

– Nem fogom sokáig feltartani. Különben is vissza kell mennem az egyetemre, fél óra múlva kezdődik az előadás. – A szűk helyiségben még magasabbnak, vékonyabbnak látszott. – Ünnepélyes volt az arca, kicsit szomorkás. – Már tegnap is szerettem volna beszélni magával, amikor a nagymamám házában találkoztunk.

Maigret-nek átfutott az agyán, hogy milyen jó volna, ha volna egy ilyen fia. Természetes könnyedség és veleszületett szerénység van benne, már ahogy enyhén előregörnyed, az is udvarias tapintatra vall.

– Nem tudom, hogy használható lesz-e, amit mondani fogok. Sokat gondolkoztam rajta az éjszaka. Kedd délután voltam a bácsikámnál.

– Ki a bácsikája?

A fiú elpirult, de az enyhe pír azonnal el is tűnt az arcáról.

– Így hívtam Saint-Hilaire grófot – mondta félszeg mosollyal.

– Eljárt hozzá?

– Igen. Nem beszéltem róla a szüleimnek. De nem is titokban mentem. Már kisgyerekkoromban hallottam róla.

– Kitől?

– A nevelőnőimtől, később pedig az iskolatársaimtól. A nagymamám szerelmi története úgyszólván legendásnak mondható.

– Igen, tudom.

– Tíz-tizenegy éves korom táján megkérdeztem őt, hogy hogy van ez, és attól fogva sokat beszélgettünk Saint-Hilaire-ről. Felolvasta nekem némely levelét, azokat például, amelyekben diplomáciai fogadásokról vagy államfőkkel való eszmecserékről ír. Olvasta a leveleit?

– Nem.

– Nagyon jól, lendületesen írt, egy kicsit a Retz kardináliséra emlékeztet a stílusa. Nem kis részben a grófnak és a beszámolóinak köszönhető, hogy a diplomatapályát választottam.

– Mikor ismerkedett meg vele személyesen?

– Két évvel ezelőtt. Volt egy osztálytársam a gimnáziumban, az ő nagyapja is diplomata volt. Nála találkoztam Saint-Hilaire gróffal, és megkértem, hogy mutassanak be neki. Tetőtől talpig végigmért, látszott rajta, hogy elérzékenyül, és az az igazság, hogy én is meg voltam hatva. Kérdezgetett a tanulmányaimról, a terveimről.

– Elment hozzá a Saint-Dominique utcába?

– Meghívott, de rögtön azt is mondta: – Persze csak ha a szülei nem találnak kivetnivalót benne.

– Gyakran eljárt hozzá?

– Nem. Úgy havonta egyszer. Mikor hogy. Például az érettségi után tanácsot kértem tőle, és nagyon bátorított, hogy jelentkezzem az École Normale Supérieur-re. Ő is úgy vélte, hogy a diplomatapálya szempontjából nem előny ugyan, de nem árt, ha erős alapokat szerzek… Egyszer, csak úgy, azt találtam mondani: – Egy kicsit úgy érzem magam, mintha a bácsikámtól kérnék tanácsot. – Én meg úgy, mintha az unokaöcsémmel társalognék – mondta nevetve. – Hívjon nyugodtan a bácsikájának! Hát ezért csúszott ki a számon, hogy a bácsikám.

– Nem szerette a nagyapját?

– Alig ismertem. Ő meg Saint-Hilaire gróf ugyanaz a generáció, a két ember mégis ég és föld. A nagyapám mindvégig egy tekintélyes és megközelíthetetlen személyiség volt a szememben.

– És a nagyanyja?

– Nagy barátok voltunk. És azok is maradtunk.

– Tudott róla, hogy jár a Saint-Dominique utcába?

– Tudott. Rendszeresen beszámoltam neki a beszélgetéseinkről. Mindig apróra kikérdezett, és volt, hogy ő figyelmeztetett: rég nem látogattam meg közös barátunkat.

Maigret, bármilyen rokonszenvesnek találta is a fiatalembert, elképedve és majdhogynem gyanakodva fürkészte. Itt, a Bűnügyi Rendőrségen ritkán fordulnak meg ilyesfajta ifjak, és Maigret-nek megint az az érzése támadt, hogy akikkel most dolga van, nem hús-vér emberek, hanem egy épületes olvasmány papírmasé figurái.

– Egy szó, mint száz, kedd délután elment Saint-Hilaire-hez.

– Igen.

– Volt valami különös oka a látogatásra?

– Tulajdonképpen volt. Két nappal azelőtt halt meg a nagyapám. Úgy gondoltam, hogy nagymama szeretné tudni, hogyan reagál a barátja.

– Maga nem volt kíváncsi rá?

– De, lehet. Tudtam, hogy megfogadták egymásnak, hogy összeházasodnak, ha úgy hozza a sors.

– Nem lett volna ellenére, ha ez bekövetkezik?

– Egyáltalán nem.

– És a szüleinek?

– Sosem beszéltem erről az apámmal, de nagyon valószínűnek tartom, hogy őneki sem lett volna kifogása. Az persze lehet, hogy a mama…

Nem fejezte be a mondatot, de Maigret nem hagyta annyiban.

– Hogy a mama…?

– Nem akarok gonoszkodni, de azt azért meg kell mondanom, hogy ő nagyobb jelentőséget tulajdonít a címeknek és a rangoknak, mint a család többi tagja.

Hát persze, hiszen ő nem született hercegnő, egyszerű Irèné de Marchangyból lett V. hercegné.

– Mi történt azon a bizonyos utolsó találkozón?

– Nehezen tudom ezt elmagyarázni. Akárhogy is, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha beszélek önnel. Saint-Hilaire gróf gondterhelt volt, és most először láttam rajta, hogy nagyon öreg. Azelőtt fiatalabbnak látszott a koránál. Sütött belőle, hogy szereti az életet, hogy igazi ínyencként mindent megízlelt benne, amit csak lehetett. Az én szememben mindig is a XVIII. század embere volt, aki véletlenül csöppent a mi századunkba. Érti?

Maigret bólintott.

– Nem gondoltam volna, hogy a nála két évvel idősebb nagyapám halála különösképpen megviseli, már csak azért sem, mert egy balesetbe halt bele, és alig szenvedett. De kedd délután Saint-Hilaire rettenetesen rosszkedvű volt, és kerülte a tekintetemet, mintha titkolna előttem valamit. Olyasmit mondtam, hogy egy év múlva végre elveheti a nagymamámat, de ő nem válaszolt, hanem elfordította a fejét, és akkor még hozzátettem: – Örül, igaz? Jó lenne szó szerint idézni, hogy erre mit mondott. Furcsa, hogy nem emlékszem pontosan, pedig a szavai értelme, és ami következik belőlük, az nagyon is megdöbbentett. Lényegében ezt válaszolta: – Ha ugyan meg nem akadályoz valami. Néztem az arcát, és félelmet olvastam le róla. Tudom, meglehetősen bizonytalan ez az egész. Akkor, ott nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki, azt gondoltam, hogy egy öregember természetes reakciója ez: megtudja, hogy egy másik öreg meghalt, és arra gondol, hogy nemsokára ő következik… Amikor aztán meghallottam, hogy meggyilkolták, rögtön eszembe jutott ez a jelenet.

– Beszélt róla valakivel?

– Senkivel.

– Még a nagyanyjával sem?

– Nem akartam fájdalmat okozni neki. Ahogy múlik az idő, egyre biztosabb vagyok benne, hogy a gróf fenyegetve érezte magát. Nem olyan ember volt, aki csak úgy képzelődik. Öreg volt, de megőrizte szellemi frissességét és tisztánlátását, a bölcsesség kellőképp felvértezte az alaptalan ijedelmekkel szemben.

– Ha jól értem, előre látta, hogy mi lesz a sorsa.

– Igen, előre látta, hogy valami baj lesz. Ezt tegnap óta nem tudtam kiverni a fejemből, és gondoltam, jobb, ha eljövök önhöz, és elmondom.

– Beszélt néha a barátairól?

– A halott barátairól. Már nem volt élő barátja, de ez nem viselte meg különösebben. – Mindent összevetve egész kellemes utolsónak maradni – mondta. És szomorkásan hozzátette: – Legalább van egy emlékezet, amelyben a többiek tovább élnek.

– Sosem említette, hogy volnának ellenségei?

– Meg vagyok győződve róla, hogy soha nem voltak ellenségei. Irigyei talán voltak, főleg eleinte, mert üstökösként ívelt föl a pályája. De már az irigyei is a temetőben nyugszanak.

– Köszönöm. Jól tette, hogy eljött.

– Nincs új fejlemény?

Maigret habozott, majdnem kimondta Jacquette nevét.

Már biztosan megjött a pap, és ott ülnek kettesben az ő szobájában. A rakparton néha úgy emlegették azt az irodát, hogy a „gyóntatófülke”. No, hát most először, rászolgál a nevére.

– Semmi különös – válaszolta.

– Ideje visszamennem az egyetemre.

Maigret a lépcsőig kísérte.

– Még egyszer köszönöm.

Kezét a háta mögött összefogva egy darabig járkált a széles folyosón, aztán pipára gyújtott, bement a nyomozók szobájába. Ott volt Janvier, várt.

– Itt van a pap?

– Már jó ideje.

– Milyen?

Janvier kesernyés iróniával így válaszolt:

– Mind közül ez a legöregebb.