– Ő is.

– Voltak szeretői?

– Úgy hírlik.

Másik levél egy frissebb keletű kötegből:

…Örök életemben hálás leszek Hubert-nek, amiért megértette…

– Gondolom Hubert, az V. herceg…

– Igen, ő. Hajdan a saumuri dragonyosok állományába tartozott, és még a közelmúltban is ki-ki lovagolt a Bois de Boulogne-ban, mígnem a múlt héten le nem esett a lóról, méghozzá nagyon szerencsétlenül.

– Hány éves volt?

– Nyolcvan.

Csupa öregember szerepel ebben az ügyben, és a kapcsolataikban nincs semmi természetes.

– Biztos benne, hogy minden úgy van, ahogyan állítja?

– Ha kételkedik a szavaimban, kérdezzen meg bárki mást!

Bárki mást? Egy olyan miliőben, amelyről neki, Maigret-nek csak homályos és szükségképpen pontatlan elképzelései vannak…

– Folytassuk! – sóhajtott fáradtan. – A szóban forgó herceg a napokban meghalt, ugyebár?

– Vasárnap délelőtt. Az újságok is megírták. Leesett a lóról, és belehalt a sérüléseibe, ezekben a percekben temetik.

– Semmi kapcsolatot nem tartott a nagybátyjával?

– Tudtommal nem.

– És ha találkoztak a társasági életben?

– Gondolom, kerülték egymást, más-más szalonokba, társaságba jártak.

– Gyűlölték egymást?

– Nem hinném.

– A nagybátyja beszélt magának a hercegről?

– Nem. Soha még csak meg sem említette.

– És Isabelle-ről?

– Egyszer régen azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen örököse, és kár, hogy nem viselem a nevét. Azon is sajnálkozott, hogy nincsen fiam, csak két lányom. Mert hogyha volna fiam, kérvényt nyújtana be, hogy viselhesse a Saint-Hilaire nevet.

– Maga tehát a nagybátyja kizárólagos örököse.

– Igen. De hadd folytassam a történetet! Közvetve és a neve említése nélkül akkor beszélt nekem a hercegnéről. Azt mondta: Még nem adtam fel a reményt, hogy egy szép nap megnősülök, Isten tudja, mikor, de ahhoz már mindenképpen későn, hogy gyerekeink szülessenek.

– Ha jól értem, a következő a helyzet: 1912 körül a nagybátyja megismerkedik egy leánnyal, beleszeret, a leány viszontszereti, de nem házasodnak össze, mert Saint-Hilaire grófnak csekélyke a vagyona.

– Úgy van.

– Két évvel később, miközben a nagybátyja Lengyelországban vagy hol teljesít diplomáciai szolgálatot, Isabelle érdekházasságot köt, és V. hercegné lesz belőle. Fia születik, tehát nemcsak névházasságról van szó. A hitvestársak, legalábbis abban az időben, férj-feleségként viselkedtek.

– Igen.

– Hacsak Isabelle és a nagybátyja időközben nem találkoztak, és engedtek szenvedélyes szerelmük parancsának.

– Az nem lehet.

– Miért ilyen biztos benne? Azt képzeli, hogy az ilyen előkelőségek közt…

– Azért mondtam, hogy az nem lehet, mert a nagybátyám az egész világháborút külföldön töltötte, és amikor visszatért Franciaországba, a gyermek, Philippe már két-három éves volt.

– Hát jó. A szerelmesek újra találkoznak…

– Nem.

– Soha többé nem találkoztak?

– Már mondtam, hogy nem találkoztak.

– Szóval ötven éven át napi rendszerességgel leveleznek, és egy szép napon a nagybátyja azt mondja magának, hogy előbb-utóbb meg fog nősülni. Ami szerintem azt jelenti, hogy ő meg Isabelle csak arra vár, hogy a herceg meghaljon.

– Szerintem is.

Maigret megtörülte a homlokát, és kinézett a hársfára, mintha erőt akarna meríteni valami megfoghatóbb, földhöz ragadtabb valóságból.

– És elérkezünk az epilógushoz. Tíz-tizenkét napja… hogy egészen pontosan mikor, az nem fontos… a nyolcvanéves herceg leesik a lóról a Bois de Boulogne-ban. Vasárnap reggel belehal a sérüléseibe. Tegnap, kedd este, vagyis két napra rá, a nagybátyját meggyilkolják itt, ebben a dolgozószobában. Következőleg a két szerelmes, aki immár egy fél évszázada várja, hogy egybekelhessen, végül is nem kel egybe. Jól mondom? Köszönöm, uram. Kérem, adja meg a felesége címét.

– Passy, Pompe utca 23.

– Tudja, ki a nagybátyja közjegyzője vagy ügyvédje?

– Aubonnet közjegyző úr, Villersexel utca.

Az is itt van pár száz méternyire. Mazeron feleségét nem számítva mindenki itt lakik, majdhogynem egymás tőszomszédságában, abban a párizsi negyedben, amit ő, Maigret a legkevésbé ismer.

– Távozhat. Gondolom, otthon mindig elérhetem.

– Ma délután nemigen fogok otthon tartózkodni, mert intéznem kell a temetést, a gyászjelentést, és mindenekelőtt fel kell vennem a kapcsolatot a közjegyzővel.

Mazeron távozott, bár nem szívesen, és Jacquette, felbukkanva a konyhából, becsukta mögötte az ajtót.

– Szüksége van rám? – kérdezte Maigret-t.

– Egyelőre nem. Ebédidő van. Délután visszajövünk.

– Itt kell maradnom?

– Miért, hová akar menni? – Úgy nézett rá, mint aki nem érti. – Azt kérdem, hogy hová szeretne menni.

– Én? Sehová. Hová mennék?!

Olyan furcsán viselkedett, hogy Maigret és Janvier még maradt egy darabig. Maigret felhívta az Orfèvres rakpartot.

– Lucas? Tudsz küldeni valakit egy-két órára a Saint-Dominique utcába? Torrence? Helyes! Ugorjon be egy kocsiba…

Így aztán, miközben a két férfi ebédelt, Torrence szundított egy sort Saint-Hilaire gróf karosszékében.

Amennyire meg lehetett állapítani, semmit sem loptak el a lakásból. Betörés bizonyosan nem történt. A gyilkos a bejárati ajtón jött be, és mivel Jacquette megesküdött rá, hogy ő senkit nem engedett be, valószínűleg maga a gróf nyitott ajtót.

Várta a látogatót? Vagy nem várta? Nem kínálta itallal. Csak egy pohár volt, az íróasztalon, a konyakosüveg mellett.

Vajon ha nőt fogad, akkor is házi köntösben maradt volna? Annak a kevésnek az alapján, amit tudni lehet róla, valószínűleg nem.

Tehát férfi látogatója volt. Nem gyanakodott rá, hiszen visszaült az íróasztalhoz, és nyugodtan folytatta a kefelevonat korrigálását.

– Hogy emlékszel? Volt cigarettacsikk a hamutartóban?

– Szerintem nem.

– És szivarvég?

– Az se.

– Fogadok, hogy még ma délután ránk telefonál a külügyből Cromières úrfi. – Maigret-nek már a gondolattól is borsódzott a háta. – Gondolom, mostanra vége a temetésnek.

– Valószínű.

– Isabelle pedig hazament a Varenne utcába, és ott van mellette a fia, a sógornője, ott vannak az unokák.

Csend támadt. Maigret ráncolta a szemöldökét, mint aki nem tud dűlőre jutni magában.

– Azt tervezi, hogy odamegy? – kérdezte Janvier némiképp nyugtalanul.

– Nem. Majd ha nem lesznek ott… Kérsz kávét?… Pincér! Két feketét!

Szemlátomást mindenki a begyében volt, s persze azok az ilyen-olyan rangú tisztviselők is, akik a szomszédos asztaloknál ebédeltek és csúfondárosan méregették őt.