10

A lelkiismeretes csaló

– Halló, rendőrség? Itt Maigret asszony! A férjem nincs ott?

– Dehogynem, kedvesem.

– Nem jössz haza?

– Talán holnap. Talán…

Szegény Maigret asszony hajnali négykor arra riadt fel, hogy üres az ágy mellette.

– Nem, nem utazom el… illetve csak egy kis kiruccanásra. Aludj jól!

Maigret egyedül ül az irodájában, és sorra bonyolítja a telefonhívásokat. Kicsit úgy érzi magát, mint egy karmester.

– Nem, felügyelő úr, Mascouvint még nem lehet kihallgatni, talán három vagy négy nap múlva érdeklődjön…

Telefon a touloni, majd a nizzai rendőrségre.

– Justint, igen… mindenképpen? Értettem! A Notre-Dame-de-Lorette utcához legközelebbi rendőrőrsön át értesítést küldött Torrence-nek, aki Blaise úr háza előtt őrködött.

Aztán indulás! De nem rögtön… Előbb még élvezettel meglesi a kulcslyukon át Le Cloaguen asszonyt, aki mereven ül a fotelben, míg a modortalan Lucas horkolva feküdt a sajátján.

Felkel a nap. A levegőben még ott a nedvesség illata, de már elállt az eső, a földön levelek és szemét hever szanaszét.

– Hé, taxi…! Van elég benzinje egy hosszabb úthoz?

Nyolc óra. Antoinette Le Cloaguen törődött arccal, de méltóságát megőrizve Lucas-hoz fordul, aki a csapnál mossa az arcát.

– Sokáig akar még a felügyelője itt tartani minket?

– Miért, most rögtön börtönbe szeretne menni?

– Ennél a várakozásnál még az is jobb lenne!

A lánya kócos haja félig eltakarja az arcát. Janvier két órát aludt a váróterem egyik kanapéján. A bűnügyi rendőrség kezd megtelni élettel.

Kilenc órakor a felügyelők napi jelentést tesznek a nagyfőnöknél. Csak Maigret nincs jelen.

– Tud róla valaki, uraim?

Felolvas egy sürgönyt a nizzai rendőrségtől, hogy letartóztatták a nevezett Justint a Casino de la Jetée-ben, pontosabban, amikor kilépett onnét reggel hétkor. A férfi hevesen tiltakozott.

– Ezt biztosan Maigret rendelte el.

– Nincs az irodájában?

Az igazgató benyit, és csodálkozva néz a két nőre, akik úgy néznek ki, mintha az egész éjszakát itt töltötték volna, egy morcos Lucas felügyelete alatt.

Az igazgató automatikusan köszön.

– Hölgyeim…

De visszavonulót fúj, ahogy látja, hogy az idősebb felpattan és felé siet.

– Ki volt ez? – kérdi Le Cloaguen asszony.

– A főigazgató – feleli Lucas.

– Mondja meg neki, hogy követelem… Azt kívánom, hogy…

– Most nem lehet! Ilyenkor megbeszélésen van.

Egy párizsi taxi hajt egy sáros, rossz úton Morsang és Fontaine-Bleu között, pontosabban a morsangi és a citanguette-i zsilipek között. Már két kis söröző előtt is megállt.

– Mondja, főúr, nem ismeri véletlenül ezt az…

Maigret fényképeket mutat, egyet különösen nyomatékosan… A fogadós a fejét rázza… Maigret lehajt egy pohárkával.

Már csak ez hiányzott, egy fát kidöntött a vihar, keresztben fekszik az úton. A közútkezelők már kint vannak, és fejszéikkel hamarosan eltakarítják.

– Mondják, barátaim…

Csodálkozva nézik a sáros ruhájú, hatalmas férfit, aki pipáról pipára gyújt, hogy ne érezze a fáradtságot.

Végül az egyik férfi megszólal:

– Ismerem, hogyne… Szinte minden vasárnap erre jött, a homokbánya mellett szokott parkolni az autójával…

A vizsgálóbíró már harmadjára telefonál Maigret irodájába.

– Nem, bíró úr, még nem jött meg. De felhívott, hogy negyedóra múlva érkezik… Igen. Blaise úr? Egy másik irodában van, Torrence felügyelővel… a miniszternél akar panaszt tenni… igen… nem, nem tudom… Le Cloaguen asszony még itt van, igen, semmi változás… Hogyne, hozattam nekik kávét és croissant-t. Az anya megitta a kávét, de nem kért enni.

Mindenki Maigret-t várja. Az igazgató is tűkön ül, mivel mindenfelől tiltakozó telefonhívásokat kap. Berthe kisasszony, akit a felügyelő sürgönnyel idézett be, kis vörös sapkájában türelmesen ül az előszobában.

Mindannyian elcsodálkoznának, az öreg Picard-t is beleértve, aki az előzetesek börtönének egy padján ücsörög, ha látnák a felügyelőt ebben a pillanatban.

Szó szerint elterülve fekszik egy taxi hátsó ülésén. A szeme behunyva. Nem, mégsem egészen. Csak annyira, hogy a tájból egy zöld csíkot lásson, az esőtől csöpögő levelekkel.

Pipázik… álmodozik… különös játékot játszik, amelyben az emberek egy játék bábui, és mindegyiket a helyére kell raknia. Olyan egyszerű! És az összeset egyszerre nézve, olyan bonyolult! Ha nem lett volna az a félkegyelmű az elején, aki mindent összezavart…

Mert haragudott Mascouvinra, aki most kötések között feküdt az Hôtel-Dieu-ben. Nélküle…

De a felügyelő aztán mégis megbocsát neki. Talán Berthe kisasszony miatt, akinek olyan bájos gödröcskék voltak az arcán?

Milyen egyszerű!

Az ügy megoldásához elég volt megértenie Mascouvint, a lelkiismeretes csalót, a becsületes embert, aki megbotlott, és üldözi a lelkiismeret.

Elég összeadni, akár egy könyvelő, a bevételeket és a kiadásokat: amennyit a Proud és Drouin cég egy alkalmazottja keresett egyrészt, másrészt, amit Berthe kisasszony oktatására és lakhatására elköltött a féltestvére.

Ekkor kiderül, hogy Mascouvin fizetése nem volt elegendő-

Viszont Drouin úr határozottan kijelentette, hogy alkalmazottja nem fér hozzá a kasszához.

Maigret minden bukkanónál megrezzen, pipája remeg a foga között, de nem veszíti el a beszéd fonalát, amelyet az Orfevres rakparti irodájában fog tartani, amikor mindenki, az összes szereplő egybegyűlik…

– Igen, bíró úr, ez a kiindulópont. Mascouvin megkísértése. Kicsoda kísértette meg? A cég egyik ügyfele, aki csak apró üzleteket bonyolított velük, viszont akit mindenki más üzletei érdekeltek… Mert tudniuk kell, hogy ez a férfi, Blaise úr, a legördögibb és legagyafúrtabb zsarolók egyike.

– Micsoda hatékony szervezetet hozott létre! Vannak bűntársai, de sosem mutatkozik velük együtt! Senkit se fogadott a Notre- Dame-de-Lorette utcai lakásában, ahol a tipikus gazdag nyugdíjasok életét élte.

– Morsangban, a Beau Pigeonban pedig lelkes halásznak ismerik, aki nem törődik a többi vendéggel.

Csukára horgászik, a túlparti nádasban, ahol eltűnik a kíváncsi tekintetek elől. Isidore aznap reggel volt kénytelen bevallani Maigret-nek:

– Mit akar tudni? Valahol egy férjes asszonnyal találkozgatott. Nem tudom, kivel, sose láttam. Nem akart gyanút kelteni, ezért kért meg néha, hogy vigyek neki pár halat, hogy…

Ki járt vajon ezekre a randevúkra a morsangi és a citanguette-i zsilip között?

Lássuk! Kire lehetett szüksége az elővigyázatos Blaise úrnak, aki egyetlen ügyében sem járt el személyesen? Egy segédre!

Ez a segéd pedig nem más, mint Justin. Ő ingázik az Aranypart és Párizs között. Ő érteti meg az „ügyfelekkel”, hogy jobban teszik, ha fizetnek.

Justin és a zöld kabrió…

Kire volt még szüksége Blaise úrnak? Olyanokra, akik értesítik őt az általuk kezelt többé-kevésbé gyanús ügyletekről.

Így esett kísértésbe a lelkiismeretes Mascouvin. Egy kereskedőnél dolgozik. Többek közt földfelvásárlásokkal, kilakoltatásokkal foglalkoznak, amelyek tanácsi tisztviselőket és hasonló hivatalos személyeket érintenek…

Érti, Drouin úr? Jól mondja, hogy egyik alkalmazottja sem lophat el öntől ezer frankot. De bizonyos kompromittáló levelek másolatait…?

Ilyeneket szállított Mascouvin, a húga és a saját megélhetésének fejében.

Ettől fogva már ő is az ördögi gépezet része. A kezükben tartják. A becsületes ember, aki csak egyszer botlott meg, és utána örök életében becstelenségre van kárhoztatva…

Szenved… Annál inkább, mert a hercegnő, akit szeret, közömbös iránta.

Nyugtalan, különc… Drouin úr maga jellemezte így. Mindig attól fél, hogy gyanút fognak, és végül végleg rossz útra tévedt…

– Hogyan? Elmondaná, vizsgálóbíró úr?

Maigret kopog a taxisofőrnek az üvegen át. Párizs kapui elé érkeztek. Az Orfévres rakparton mindenki őt várja.

– Egy pillanat, sofőr! Megszomjaztam.

Az igazság az, hogy még szüksége van egy kis időre, hogy előkészítse a beszámolóját.

– Mademoiselle Jeanne, a jósnő? – kérdezi majd a bíró.

– Egy üzletfél – feleli Maigret.

– Kinek az üzletfele?

– Egy statiszta, ha úgy tetszik, Blaise úr statisztája. Ki lehetne jobb informátor egy zsaroló számára, mint egy jósnő? Aki az emberekből kiszedi minden titkukat, azzal az ürüggyel, hogy jobban lássa a jövőt. A nem mindig patyolattiszta titkokat, amelyeket az üveggömbtől megbabonázva bíznak rá a vendégei, minden héten elárulja Justinnak, a zöld kabriós férfinak, aki Morsangban továbbadja őket Blaise úrnak, a nagyfőnöknek. Most már érti, bíró úr? Tessék? Azt kérdi, hogy volt képes Mademoiselle Jeanne…? Nem tudom. Ne feledje, hogy az anyja elhagyta őket, az apja csavargó lett, hogy hiába próbált kitörni sanyarú helyzetéből, rossz üzleteket csinált… Talán beleszeretett a jóképű Justinbe? Talán csak a pluszbevétel érdekelte?

– Fogunk találni még másokat is, majd meglátják, akik némi pénzért cserébe olyan titkokat árultak el Blaise úrnak, amikből nagy összegeket szakíthat…

– Amikor Justin felfedezi az ál Le Cloaguen személyazonosságát, és elmondja a főnökének, Blaise rájön a Batignolles sugárúti ház rejtélyére…

– Valóságos aranybánya! Le Cloaguen asszony fizetni fog, mint a katonatiszt! Az ideális áldozat. Drágán meg fog fizetni a kétszázezer frankos járadékért…

Maigret leül a kis csapszék pultjához, és a sofőr tanakodik, hogy vajon nem aludt-e el odabent.

– Biztosíthatom, vizsgálóbíró úr, hogy így történt minden. Mikor Mademoiselle Jeanne megtudta, hogy zsarolni akarják Le Cloaguen asszonyt, aki bizonyára bosszút fog állni az apján, előbb csak kérlelte a bandát, majd később meg is fenyegette őket, hogy mindent kitálal róluk.

– Ekkor határozták el, hogy megölik a jósnőt!

– Most már értik? Mademoiselle Jeanne akaratán kívül egy csodás üzlettel ajándékozta meg őket. Neki köszönhetik az aranytojást tojó tyúkot… Mennyit követeljenek Le Cloaguen asszonytól? Kezdetnek kétszázezer frankot, az álhajóorvos egyévi járadékát?

– Ha Mademoiselle Jeanne nem működik együtt, akkor elteszik láb alól…

– Nagyon nehéz őszintén becstelen embereket találni, ha használhatom ezt a kifejezést, vizsgálóbíró úr! Akárcsak Mascouvin, Mademoiselle Jeanne sem volt egészen az…

– Blaise úr specialitása, hogy olyanokat használjon fel az üzleteihez, akiket az Orfévres rakparton csak langyosaknak nevezünk...

– Eldől, hogy pénteken ötkor megölik a jósnőt.

Az Orfévres rakparton nyugtalankodnak, a vizsgálóbíró otthagyta az irodáját, és Maigret irodájában várakozik. A taxisofőr is türelmetlen, mert egész éjszaka fent volt, és aludni szeretne.

– Még egy calvadost, főúr!

Eldöntötték: gyilkolnak! A banda gyilkolni fog. Szerencsétlen Mascouvin is tudott róla. Talán azért mondták el neki, hogy megfélemlítsék. Ő pedig próbálja valahogy megakadályozni a drámát, kerül, amibe kerül.

Ott ül szokásos helyén, a République tér kávézójában.

Maigret haragra gerjed! Ökölbe szorítja a kezét dühében! Mert ha ez a bolond nem lett volna ilyen tépelődő lélek… Bár azt nyilván nem lehetett volna elvárni, hogy egyszerűen bevallja a rendőrségnek: egy gonosztevőkből álló banda tagja vagyok… holnap ötkor a bandánk meg fog ölni egy jósnőt, akinek sajnos nem tudom a nevét és a pontos címét.

Mascouvin keresi a megoldást, forognak a kerekek az agyában, kombinál, kitalálja a dolgot az itatóspapírral, hogy ne őt vegyék elő. Ezenfelül, hogy megmeneküljön a bűntársai bosszújától, kitalálja az ezerfrankos lopást, hogy egy ideig letartóztassák.

– Ez történt, vizsgálóbíró úr!

Picpus! Haha… Ahogy az aláíráshoz ér, Mascouvin maga elé bámul, észreveszi a rikító plakátot, a vásári mutatványost, aki a bútorral zsonglőrködik…

Picpus.

Amilyen félkegyelmű, mikor megtudja, hogy mégis megtörtént a gyilkosság, kétségbeesik, és csak az öngyilkosságra tud gondolni.

– Hé, főnök…

A sofőr megrázza ügyfele vállát, aki elaludt az asztalnál. Maigret kinyitja a szemét.

– Hová vigyem?

– Az Orfévres rakpartra…

– Hová?

– Bűnügyi rendőrség…

Valóban elaludt, és a rövid hátralévő úton nincs is elég ideje felébredni. Számára a Picpus-ügy befejeződött, és kezdődik a rutinmunka: megmagyarázni a dolgot a bírónak, aztán…

Hirtelen felriad. Le Cloaguen asszony képe merül fel benne, akire, őszintén szólva, neheztelt. Blaise úr nélkül, a Caulaincourt utcai bűntény nélkül folytatta volna tovább a kisded játszmáját, bezsebelte volna a kétszázezer frankos járadékot, egészen az öreg csavargó haláláig, akinek megtiltotta a dohányzást, és akit bezárt a szobájába!

– Aljas némber!

Bűnügyi rendőrség… Maigret szomorúan lépked fel a lépcsőn.

– Mindenki magára vár, felügyelő úr!

– Tudom, tudom…

Dél van. Mindenki őt várja, mindenki vele akar beszélni, főleg a vizsgálóbíró, aki úgy érzi, hogy a méltóságában…

A beszámoló délután háromig tart.

– Ezt be is kellene bizonyítani – jegyzi meg a végén gúnyosan Blaise úr.

– Már be is van bizonyítva. Justint kihallgatta a nizzai rendőrség…

Ez így igaz. Odalent kifaggatták Justint, és ahogy gyakran történik, bemártotta főnökét, remélve, hogy ezt enyhítő körülményként számolják el neki.

– Még mindig nem jössz haza? – kérdi a telefonon Maigret asszony.

– Mondjuk… egy óra múlva. Mi az ebéd?

Még egy rövid út hátravan. A bíró megjegyzi, hogy csak akkor lehet Le Cloaguen asszonyt elítélni csalásért, ha az áldozat panaszt tesz ellene.

Az áldozat az argentin milliomos, aki egykor kétszázezer frank járadékot biztosított a lánya megmentőjének.

Ő már halott.

A lánya, mint sok dél-amerikai örökösnő, egy külföldi herceghez ment hozzá, és Párizsban él.

Maigret-t egy térdnadrágos cseléd vezeti be egy palota fényűző szalonjába az Étoile hotel közelében. Egy óra hosszat vár. Szegény Maigret asszony! A férje még egy órát vár hiába, aztán megint elalszik.

– Elnézést, felügyelő úr, elfelejtettek szólni, hogy itt van. Mellesleg nem értem…

A fiatal lány, akit egykor az igazi Le Cloaguen mentett meg, már ötvenéves dáma, de úgy öltözik, mint egy fiatal díva, és bizonyára a szépségszalonok egyik legjobb ügyfele. Egy fiatal férfi kíséri, akár egy udvaronc.

– Azt szeretném megtudni… Bizonyára emlékszik rá, hogy az apja kétszázezer frank életjáradékot biztosított egy orvosnak, aki…

– Á, igen! Mikor elkaptam a sárgalázat… Képzelje, José, egyszer elkaptam a sárgalázat, és…

– Nos, ez az orvos meghalt…

– Szegény! Még biztosan fiatal lehetett…

– Egész pontosan…

Eh, ebben a házban nem illik emlegetni senki életkorát!

– A felesége, hogy ne veszítse el a járadékot, a cannes-i kikötőben összeszedett egy csavargót, aki hasonlít a férjére…

– Milyen mulatságos! Hallja, José, hát nem mulatságos? Mondja, felügyelő, együtt is él azzal a… csavargóval? Vagyis tényleg úgy élnek, mintha a férje volna, és gyerekeik is születtek?

– Mivel csalásról van szó, amelynek ön az áldozata, azért jöttem, hogy megkérdezzem, kíván-e panaszt tenni…

– Panaszt? Miért?

– Mert minden évben megkárosították, tíz éve, kétszázezer…

– Szegény asszony… ha legalább írt volna egy levelet… már nem is emlékeztem erre a járadékra. Ezeket az ügyeket a titkárom intézi. Ugyan, felügyelő úr. Mondja csak… Szórakoztató volna megismerni ezt az asszonyt, aki… őrület! Egy másik férj, aki ugyanaz! Nem gondolja, José, hogy ez izgalmas lehet? Felügyelő, kérem, mondja meg ennek az asszonynak, hogy hívjon fel, megiszunk egy csésze teát, és…

– Végre, itt vagy! Már nem tudtam elképzelni… Kész a sült hús, ahogy a telefonban kérted…

De a felügyelő már az előszobában leveszi a zakóját, a nyakkendőjét, és azt mormolja:

– Lefekszem…

– Hogyhogy? Nem is eszel?

Maigret nem figyel oda. A hálószobába megy, levetkőzik, nagyot sóhajtva:

– Olyan buták! Hallod? Az emberek olyan buták…

Az ágy rugói megcsikordulnak a súlya alatt, belefúrja a fejét a párnába, és félálomban még azt mormolja:

– Viszont ha nem volnának buták, nem volna szükség rendőrségre…