3

A vörös kalapos fiatal lány

Maigret úgy negyedóránként, nyögve és szuszogva hatalmas erőfeszítést tett, amely csak arra volt jó, hogy kikászálódjon a nedves takaró alól, a másik oldalára forduljon, és ismét egy szörnyű alakokkal népesített rémálomba zuhanjon. Maigret asszony minden alkalommal felébredt, és hogy újra elaludjon, a függönyre meresztette a szemét, amelyet a szél léggömbként fújt fel.

Az éjszaka kristálytiszta volt. Annyira, hogy hallani lehetett, vagy legalábbis ez volt Maigret asszony benyomása, a Richard-Lenoir sugárúti kisvasút hangját.

A Vosges tér 21. szám alatt is nyitva volt egy ablak, de senki sem volt a szobában, senki sem feküdt az ágyon, amit a gondnoknő mindenesetre megágyazott.

Az Hôtel-Dieu kórház egy szobájában egy lófejű ápolónő kötögetett Joseph Mascouvin ágyánál, akinek az arca eltűnt a sok géz alatt.

Senki sem őrködött Mademoiselle Jeanne felett, akit az igazságügyi orvostani intézet egy jeges szekrényébe zártak. A Batignolles sugárúton, közel a Clichy tér fényeihez, Janvier felügyelő néha felállt a padról, ahol őrködött, sétált kicsit a fák alatt, és a holdat nézte, amely két, reklámokkal borított oromfal között kelt fel, majd a 13-as számú ház sötét ablakait.

Eleinte a lányok még megkörnyékezték az árnyékok között – érdekes, aznap este a kerületben csak testes utcanők voltak –, de gyorsan megértették, hogy vele nem csinálnak üzletet, és arrébb húzódtak, majd elszállingóztak. A bárok egymás után lehúzták a redőnyt, majd váratlanul érkező friss levegő hozta hírül még jóval a szürkület előtt, hogy már nincs messze az új nap.

A Pyramides utcán, a hercegnő szalonjából csak hajnali ötkor távoztak az utolsó játékosok, előtte még bekaptak pár szendvicset.

A reggeli lapok kiözönlöttek a nyomdákból. A metrók kinyitották a rácsaikat, a kávéautomaták alatt begyújtották a gázt, és a pultok megteltek meleg croissant-okkal.

Torrence, akinek a tagjai még merevek voltak az alvás után, a Batignolles sugárúton kereste szemével a kollégát, aki le fogja váltani.

– Semmi?

– Semmi.

Maigret ingujjban reggelizett. Az utcák, amelyekre csillogó köd telepedett, kezdtek megtelni élettel.

A vörös kalapos fiatal lány rendbe tette a Temes téri lakásának két szobáját és konyháját. Lement az utcára, a metróhoz, és útközben megvette az újságot, amelyet rendszeresen olvasott.

Ahelyett, hogy a Madeleine körúti utazási irodába ment volna, ahol dolgozott, továbbment a Chátelet megállóig, és idegesen, remegő ajkakkal, mintha litániát mormolna, az Igazságügyi Palota komor épülete felé vette az irányt.

Maigret az irodájában a két pipáját tisztogatta elmélyülten, az ablak előtt állva.

– Egy fiatal hölgy keresi… nem árulta el a nevét. Azt állítja, hogy nagyon fontos.

Így folytatódott a dráma ezen a szombat reggelen. A fiatal hölgy tengerészkék kosztümöt és vörös sapkát viselt. Olyan nőnek tűnt, aki gyakran mosolyog, kis gödrökkel az orcáján és az állán, de most feldúlt volt az arca.

– Hová vitték őt, felügyelő úr? Meghalt…? Ő a testvérem, pontosabban a féltestvérem…

Mascouvinról volt szó, akinek a fényképe ott volt az újság első oldalán, Maigret-é mellett, akinek ugyanazt a fényképét hozták le minden új nyomozás alkalmával több mint tizenöt éve.

– Halló! Hôtel-Dieu?

Nem, Mascouvin nem halt meg. Bármelyik pillanatban megérkezhetett a professzor, aki még egyszer megvizsgálja. A sebesült még mindig kómában volt, és tilos volt a látogatása.

– Beszéljen nekem a féltestvéréről, hölgyem… Hogy is szólíthatom?

“Berthe… Berthe Janiveau. Mindenki Berthe kisasszonynak szólít. Gyorsíró vagyok egy utazási irodában. Apám asztalos volt egy kis faluban az Oise folyó mellett. Mikor világra jöttem, a szüleim már idősek voltak. Mivel nem vártak gyereket, örökbe fogadtak egy fiút a gyámhivataltól, Joseph Mascouvint.

A friss, temperamentumos fiatal lány mellett a felügyelő jóságos, megértő atyává változott.

– Mondja… nem volna alkalmatlan, ha elkísérném a testvére Vosges téri házába?

Taxival mentek, a hölgyből pedig dőlt a szó, kérdezni sem kellett. Odalent, az épület aljánál több szomszéd gyűlt a gondnok köré, aki egy újságot tartott a kezében.

– Egy ilyen komoly, rendes ember, aki mindenkivel annyira udvarias volt.

Az első emeleten egy egykori miniszter élt, a másodikon egy lakástulajdonos. Csak a harmadikon lehetett érezni a zsúfolt családi lakások melegségét, a kispolgárokét, akik a folyosó két végén laktak, ahová a napfény egy tetőablakon keresztül jut be.

– Vajon miért akarta megölni magát? Nem volt semmiféle botrány az életében…

Maigret számára egészen addig Joseph Mascouvin csak egy furcsa és kicsit nyugtalanító idegen volt. De Berthe kisasszony sok mindent elmond róla. És a lakása is. A szobájában rend és tisztaság, a polcokon komoly, szigorú könyvek, egy új fonográf, egy mosdófülke és egy parányi konyha.

– Tudja, felügyelő úr, sose viselkedett úgy, mint mások… A falusi gyerekek lelencnek csúfolták. Az iskolában ő volt a legjobb tanuló. Otthon becsületbeli üggyé tette, hogy többet dolgozzon, mint mindenki más. Mindig attól félt, hogy a többiek terhére van, hogy zavar minket. Úgy érezte, hogy csak nagylelkűségből tűrik meg a házban. A szüleimnek úgy kellett kérlelniük, hogy folytassa a tanulmányait. Aztán meghaltak… de kiderült, hogy szinte semmit sem hagytak ránk. Mivel túl fiatal voltam ahhoz, hogy dolgozzak, több éven át Joseph Mascouvin támogatott anyagilag.

– Miért nem élnek együtt?

A hölgy elpirult.

– Nem akarta. Hiszen nem vagyunk igazi testvérek, nemde?

– Mondja, kisasszony… a mostohatestvére nem volt egy picit szerelmes magába?

– Azt hiszem, igen… de sosem mondta, nem merte volna.

– Voltak barátai, barátnői?

– Nem tudok róla. Vasárnaponként néha együtt mentünk el valahova.

– Morsangot felkeresték valaha?

A hölgy kutatott az emlékezetében.

– Merre van?

– A Szajna mellett, Corbeil fölött egy kicsivel.

– Nem. A leggyakrabban a Marne mellé mentünk, Joinville-be. Joseph pár hónapja lett szenvedélyes bridzsező.

– Beszélt magának a hercegnőről?

– Miféle hercegnőről?

Maigret próbálta minél alaposabban átkutatni a lakást, de hiába. Semmit se talált, ami nyomra vezethette volna. Az íróasztalban füzetek, amelyekbe Mascouvin megszállottan pontos naplót vezetett a kiadásairól. Ezenkívül bridzsszakirodalom, néhány emlékezetes játszma elemzése.

Berthe kisasszony a szülei fényképét mutatja a falon, amelyen a házuk előtt állnak, ő pedig, még kisgyerekként, a lábuknál térdel.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy a féltestvére képes legyen meglopni a főnökét?

– Hogy ő…? Aki annyira lelkiismeretes?

A hölgy idegesen felnevetett.

– Látszik, hogy nem ismeri. Emlékszem, mikor egy héten át majd’ belebetegedett, hogy pár centnyi hibát talált a könyvelésében.

– Nézze, hölgyem… Azt javaslom, hogy menjen be a munkahelyére dolgozni. Könnyen elérjük magát telefonon az irodában, amennyiben új híreket kapunk.

– Megígéri, felügyelő úr? Még ha nem is beszélhetek vele… csak legalább látnám a saját szememmel, hogy életben van!

Maigret visszacsukja az ablakot, még egy pillantást vet a szobára, és zsebre teszi a kulcsot. Röviden tárgyal a gondnokkal. Nem, Mascouvin soha nem kapott levelet, csak néha szombatonként egy sürgönyt a nővérétől, a vasárnapi kirándulásokról. Igen, a gondnok az utóbbi időben látta rajta, hogy gondterhelt.

– Egy ennyire előrelátó ember, felügyelő úr! Hallatlan! Sose ment át úgy az udvaron, hogy ne köszönt volna a gyerekeknek, a hónap végén pedig mindig hozott nekik bonbont.

Maigret gyalog indul a République tér felé. A Café des Sports szinte üres. Nestor, a pincér a műmárvány asztalokat törölgeti.

– Mascouvin úr miatt jött? Ha tudná, hogy meglepődtem, mikor ma reggel megláttam a nevét az újságban! Íme, ez az ő széke.

A pult mellett játékgép. A háttérben oroszbiliárd-asztal, Mascouvin mindennap ennek a közelében foglalt helyet, ugyanabban az időpontban.

– Nem, soha nem láttam, hogy beszélgetett volna valakivel. Lassan megitta az aperitifet, mindig ugyanazt. Olvasta az újságját… aztán hívott, és mindig huszonöt cent borravalót adott. Ha láttam, hogy jön, mindig tudtam percre pontosan, mennyi az idő.

– Gyakran kért írószerszámot?

– Azt hiszem, most először.

Sajnos Nestor nem emlékezett rá, hogy azon a bizonyos estén Mascouvin írt-e, vagy csak az elé tett jegyzettömböt bámulta. Arra sem emlékezett a pincér, hogy kik használták az írószerszámokat Mascouvin előtt.

– Délutánonként mindig nagy a tömeg.

Maigret sóhajt, megtörölgeti a homlokát, felszáll egy autóbuszra, és vágyakozva gondol a tengerpart finom homokjára és a fehér tarajú hullámok egyhangú morajára.

– Maigret, megint egy fiatal lány várja magát… Ma alighanem ilyen nap van.

Az új hölgy egész másfajta volt, mint Berthe kisasszony. Kövér, huszonnyolc éves leányzó, nagy mellekkel, pirospozsgás arccal, tágra nyílt szemmel. Mintha épp az imént fejte volna meg a teheneket, és még érezni lehetne rajta a tej illatát.

Ez nem is volt egészen téves feltevés, mivel egy tejboltban dolgozott a Caulaincourton. Annyira fel volt zaklatva, hogy kis híján sírva fakadt.

– Jules úrtól tudom, hogy…

– Elnézést, ki az a Jules úr?

– A főnököm. Azt mondta, mindenképp keressem fel magát. A hölgy próbál megbarátkozni az iroda légkörével, a felügyelő hatalmas alakjával, aki barátságos arckifejezéssel pipázgat.

– Hallgatom!

– Nem tudom a nevét, esküszöm! Csak a kocsija külsejét jegyeztem meg, egy szép, zöld kabrió.

– De a fiatalember… Hogy néz ki az a fiatalember?

A lány elpirul. Emmának hívják, csak pár hónapja érkezett Párizsba. Ő az, aki korán reggel kihordja a tejet a Caulaincourt utca majdnem minden házához. Délután a boltban segít.

– Nem tudom, hogy mennyi idős lehet… talán házas is? Mindenesetre nyilvánvaló, hogy a lány szerelmes a zöld kabrió tulajdonosába.

– Magas, barna, nagyon jól öltözött férfi, mindig világos sapkát visel. Egyszer egy kis látcső függött a nyakában.

– A 67-es számú ház közelében szokott parkolni?

– Honnét tudja? Nagyjából hetente egyszer jött, nagy ritkán kétszer. Láttam, hogy a 67/a-ba megy be, és gyanítottam, hogy egy nővel találkozik.

– Honnét?

– Mert úgy volt öltözve, mint aki egy nőhöz készül. Nem tudom, hogy mondjam… jó illata volt…

– Látta ezt a férfit közelebbről is?

Szegény Emma! Könnyen el lehetett képzelni, ahogy fél ötkor a zöld kabriót leste, és valami indokkal kikéredzkedett a boltból, hogy minél közelebbről haladhasson el az imádott férfi mellett!

– Tegnap is ott járt?

A lánynak sírhatnékja volt, és csak bólogatott.

– Hánykor?

– Nem tudom, de öt óra körül. Nem maradt sokáig. Biztosan nem ő ölte meg azt a hölgyet!

Maigret türelmesen kérdezgette, közben helyeselt. Amit a duci lány mesélt, érdekesebb, mint képzelné, mert az általa jellemzett embertípus nagyon is könnyen belekeveredhet az efféle ügyekbe.

Feltűnően jól öltözött, Emma maga mondta. Túl tiszta ruhákat hord, mintha mindig újak lennének. Ujján briliánsgyűrű. A lány azt is észrevette, hogy a férfinak két aranyfoga volt.

A lóversenyek törzsvendége. Maigret-nek az erkölcsrendészeten és a szerencsejáték-osztályon érdemes utánaérdeklődnie. Talán a hercegnő vendégkörében is akad valaki, akire ráillik a leírás.

– Köszönöm, hölgyem! Jules úr jól tette, hogy elküldte hozzám.

– Ugye ártatlan? Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen férfi… A lány csak azt hallgatta el – igaz, ennek semmi fontossága sem volt az ügy szempontjából –, hogy hetek óta egy rózsát dobott a Caulaincourt utcában parkoló kabrió ülésére, amikor elhaladt mellette!

– Senki mást nem látott öt óra körül belépni a 67/a szám alá? -Egy hölgyet…

– Milyen hölgyet?

Az adott személyleírás nagyjából megegyezett a Beau Pigeon tulajdonosának külsejével, de Emma nem tudta felidézni, hogy a hölgy vajon a kabriós férfi távozása előtt vagy után lépett be a házba.

– Halló! Hôtel-Dieu?

Mascouvin nem halt meg. Az orvos személyesen van a vonal végén. A sebesültnek öt az egyhez az esélye, hogy felépül.

Egy hétnél előbb semmiképp sem lehet kihallgatni.

– Halló, Berthe kisasszony? A testvére valószínűleg túl van az életveszélyen. Nem, még nem látogathatja meg… Majd értesítem.

Egy széles tengerpart, a végtelen, nyugodt felszínű tenger… Meleg van, és Maigret felsóhajt. Ilyenkor érkezik el a nyomozás legnehezebb, legtrükkösebb pillanata. Kirajzolódnak a szereplők, csoportokba rendeződnek…

Vajon megint bezárták a szobájába a Batignolles sugárúti szegény öreget? Szinte véletlenül érkezik a válasz. Telefonhívás Torrence felügyelőtől.

– Maga az, főnök? Egy kis bárból telefonálok a rakpartról. Az emberünk kilenc körül elment otthonról. Hogyan…? Á, igen! Úgy, ahogy mondja, a zöld kabátjában. Nem, ide se nézett. Nem nézett körül, csak ment előre, lassan, mint aki beteg, egy egészségügyi sétán. Néha megállt egy kirakat előtt. Habozott, mielőtt átkelt az utcákon, mintha félne az autóktól. Egyszer sem fordult meg. Most egy horgász mögött áll. Innét is látom, hol áll. Hogyan? Nem, nem beszélt senkivel. Tessék…? Nem hallom jól! Újságot? Nem vett semmilyen újságot. Jó. Ha úgy gondolja… Értem, folytatom. Felfedeztem itt egy helyet, ahol remek vouvrayi bort mérnek…

Maigret súlyos léptekkel elindul, és egy szűk hivatali lépcsőn a laboratóriumba megy, amely az Igazságügyi Palota tetőterében található. Kezet fog a laborosokkal, a dolgozó szakértők fölé hajol.

– Na, gyerekek?

Semmi érdekes. Az itatóson talált írás éppúgy származhat férfitól, mint nőtől, és nincs rajta ujjlenyomat. Magán az alátéten több ujjlenyomat is volt. Biztos, ami biztos, összehasonlítottuk a bűnözői nyilvántartással, de semmi eredmény.

A vidám kedvű, tekintélyes szakállú dr. Paul is beköszönt, ahogy elment az ajtó előtt.

– Nohát, a jó öreg Maigret! Tudja, a gyilkos a két késszúrással… Az egyik a szívtől pár milliméterre hatolt a testbe, de a második telibe találta a bal szívkamrát. Mondok még valamit. A gyilkosnak az áldozat mögött kellett állnia, és semmiképp sem kerülhette el a nagy erővel kifröccsenő vér.

Octave Le Cloaguennek, akire a konyhában találtak rá, nem volt véres a ruhája, és nem is moshatta ki olyan rövid idő alatt.

Janvier, aki csak pár órát aludt, visszatért a kapitányságra.

– Fogd ezt a fényképet – Mascouvin fotójáról volt szó –, és mutasd körbe a Caulaincourt utcában!

Mindent meg kellett próbálni. Nem hagyhattak figyelmen kívül egyetlen kis részletet sem.

– Mondja, doktor… egy nő képes lett volna a két szúrásra?

– Ha jó erőben van, igen! Tudja, a nők bizonyos pillanatokban erősebbek lehetnek, mint a férfiak, ilyen az idegzetük.

Ez nem tette egyszerűbbé az esetet, ellenkezőleg!

Lucas látogatást tett a hercegnőnél a Pyramides utcában. Sokáig kellett várnia, mert a nő már lefeküdt. Végül könnyű neglizsében fogadta a rendőrt. Milyen előkelően viselkedett! Kezében lornyon. Ragaszkodott hozzá, hogy Lucas-t „nyomozó úr”-nak szólítsa.

Valóban, Mascouvin tartozik neki apróbb összegekkel. Nyolcszáz frankkal? Lehetséges. Ebben a házban nem törődnek ilyen apróságokkal. Dehogyis! Sose szólította fel, hogy fizesse vissza! Az a szegény fiú… eltévedt kishivatalnok egy olyan körben, amelyet csak a felsőbb osztályok látogatnak, egy nyugdíjas tábornok, egy jelentős csokoládégyár igazgatójának a felesége, egy kereskedelmi bank főkönyvelője… két tágas szalon, ízlésesen berendezve. Az egyikben bár, mögötte kis konyha, ahol szendvicseket készítenek a késő éjszakáig maradóknak.

– Kérdezd meg tőle – rendelkezett Maigret telefonon –, hogy ismer-e valakit, aki…

Megadta a zöld kabriós férfi személyleírását. A hercegnő nem ismert senkit, aki hasonlítana rá.

– Halló, Lucas! Érdeklődj a környéken! Talán látta valaki a kabriót.

A bolti eladók és a cselédek általában emlékeznek a feltűnő járművekre.

Turistákkal teli autók árasztják el Párizs utcáit, az idegenvezetők hangosbeszélőkbe kiabálnak. A hőmérő harmincöt fokot mutat árnyékban, és annyi fürdőző zsúfolódik össze a strandokon, hogy már be sem férnek a medencékbe.

– Hozz egy pohár sört… de inkább kettőt! – kéri Maigret a rendőrségi küldöncöt.

Dél van. Lucas visszatér.

– Semmi hír a zöld kabrióról. Mindenesetre elkértem a bridzs-kör törzsvendégeinek listáját, mert egy hivatalosan bejegyzett egyletről van szó. Mellesleg üzletnek nem túl jó. A szalonok berendezése nagyon előkelő, az igaz, de a játszmákat, legalábbis a hiteles jegyzőkönyvek szerint, nem túl nagy téttel játsszák. A legtöbben egycentimos alapon játszanak, néhányan nagy ritkán egy souval. Egyedülálló, család és kapcsolatok nélküli emberek, vagy csak rosszul házasodtak, és ide menekülnek az otthoni unalomból pár órára vagy egy estére… A hercegnő imponál nekik. Eljátsszák a nagyvilági embert… de gondban vannak, ha ki kell egyenlíteni egy harminc-egynéhány frankos összeget.

– Le Cloaguen sose járt ebben a körben?

– Nincs rajta a listán.

– A felesége sincs? A lánya?

– Megkérdeztem… Nem ismerik őket.

– És Mademoiselle Jeanne-t?

– Nos, épp ez az… Mikor megmutattam a fényképét a hercegnőnek, mintha összerezzent volna. Sokáig nézte, túl sokáig, aztán megkérdezte, egyáltalán nem természetes hangon: „Ki ez?”

A „Brasserie Dauphin” pincére, aki úgy ismerte a rendőrség épületét, mint a munkahelye asztalait, letette a két pohár sört az íróasztalra. Maigret egy hajtásra kiitta az egyiket. Már a kezében van a másik, mikor észreveszi Lucas pillantását.

– Megbocsáss, öregem…

Túlságosan szomjas. Sajnálja Lucas-t, de neki volt alkalma frissítőt venni magához útközben.

– Azon tűnődöm, hogy…

Delet üt az óra. Több százezer párizsi használja ki a hosszú hétvégét, és indul a tenger vagy a vidéki nyaralóhelyek felé.

– Halló…! Központ? Kapcsolja, legyen szíves, a feleségemet!

A második pohár sör is majdnem elfogyott már. A két pipa aparázsló dohánytól melegen vár az asztalon.

– Te vagy az, drágám…? Hogyan…? Dehogy, nem azt akartam mondani, hogy nem megyek haza ebédelni. Ellenkezőleg, úgy egy óra múlva érkezem. Addig elővennéd a sárga bőröndöt… ? Igen, a sárgát. A vízpartra megyünk hétvégére. Hogyan…? Morsangba. Igen. Mindjárt otthon leszek.

– És én mit csináljak? – kérdi Lucas, aki sejti, hogy ő nem fogja vidéken tölteni a hétvégét.

Maigret, ceruzával a kezében, felosztja az elvégzendő munkákat. Caulaincourt utca… a zöld kabrió… kikérdezni az összes kereskedőt és kocsmát… Batignolles sugárút… nem baj, ha nem történik semmi, de nem szabad Le Cloaguent szem elől téveszteni. Miért is ne figyelnék meg a Vosges teret? Igen… Egyvalakit a kút közelébe, ha netán valakinek eszébe jut meglátogatni a szomorú Mascouvin lakását…

Semmit sem hagytak ki? Parancsok a telefonközpontnak. Rögzíteni a hercegnő és Le Cloaguen összes telefonhívását. Sosem lehet tudni.

Ami az aranyfogú férfit illeti, a szerencsejáték-osztály és az erkölcsrendészet majd utánanéz, és holnap a lóversenypályán…

– Viszlát, hétfőn, uraim!

– Jó hétvégét, főnök!

Maigret már feltette a kalapját, mikor valami az eszébe jut.

– Még egy feladat, egy bizonyos Berthe kisasszony… Talán butaság, de annyi baj legyen. Hétfőre tudni akarok mindent az eddigi pályafutásáról.

– Csinos a hölgy, főnök?

– Mint egy friss barack, és jólelkű…

Maigret végül kezet fog kollégáival, és leballag a bűnügyi rendőrség poros lépcsőjén.