4

Blaise úr két csukája

Vannak olyan napok, amelyek, nem tudni miért, összefoglalnak egy egész évszakot, az élet egy szakaszát vagy hasonló életérzések sorát. Ez a szombatról vasárnapra virradó éjszaka Morsangban a nyarat sűrítette egybe Maigret számára, a vízpartot, a könnyű életet, az egyszerű és gyermeki örömöt.

A lámpákat, amelyeket a vacsora végén meggyújtanak a fák alatt, a régi tapétákhoz hasonlatos, sötétzöld, romantikus lombokat, a Szajna hullámai felett szálló fehér párát, a kis asztalok felől érkező kacagást, a szerelmesek álmodozó hangját…

Maigret-ék már lefeküdtek, mikor valaki fonográfot vitt a teraszra, és sokáig lehetett hallani a lágy és könnyed zenét, valamint a kavics csikorgását a táncosok cipője alatt.

Vajon aludt-e egyáltalán aznap este a felügyelő? A Beau Pigeon melléképülete, ahol a szobák voltak, egy hajóra hasonlított, külső vaslépcsővel és az első emeletet körülvevő erkéllyel. A szobák szűkek voltak, akár a hajókabinok, fehérre meszeltek, egy vasággyal, toalettel, fehér ruhásszekrénnyel, kartonfüggönyökkel. Aznap mindenki nyitott ablak és ajtók mellett aludt.

– Van elég helyed? – sóhajtotta Maigret asszony a fal felé fordulva.

Dehogy volt! Túl kicsi volt az ágy két embernek. Alig bóbiskolt el Maigret, máris felzavarta valami. Hajnali három felé kerékcsikorgás, aztán egy csónak, amit eloldottak a mólótól; tudta, hogy Isidore az, a hotel mindenese, aki ekkor indult el bevonni a hálóit.

Kicsit később egy baba sírt fel. Többnyire fiatal párok szálltak meg még a hotelben, két fogorvos, egy biztosítási felügyelő, luxusruhaboltok eladónői… mind vidám, közvetlen ember…

– Hová tűntél, Maigret?

És a derengő hajnali fényben Maigret asszony megpillantotta férjét, a nadrágszára mellett csüggő nadrágtartóval, a korlátra dőlve, pipájából kékes füstöt eregetve.

– Holnap meg csak sziesztázni akarsz majd!

Gondolatfoszlányok… Mademoiselle Jeanne gyakori vendég volt a Beau Pigeonban… Bizonyára ő is táncra perdült néha. A vendégek nem ismerték a foglalkozását, és többek közt a fogorvos feleségével, Rialand asszonnyal szokott csónakázni.

Egy vonat zakatolása a Szajna másik partján, egy hangtalanul visszatérő csónak, Isidore magas, sovány alakja, bőr lábszárvédőben, vadászmellényben, lógó bajusszal. Egy keszeggel és fenékjáró küllővel teli ládát cipel a konyhába, ahol fel kellett gyújtania a villanyt.

A vendégek lassan ébredeznek. Egy halász lép ki az egyik földszinti szobából, rágyújt a pipájára, és a fészerbe indul, hogy elővegye a felszerelését.

Egy másik férfi is feltűnik… kezet ráznak. Isidore elővesz egy hosszú csomagot a csónak ládájából, átszáll egy másik, frissen festett, világoszöld csónakba, és beteszi a csomagot annak a ládájába.

Érezni, hogy minden mozdulat szinte rituális, hogy minden napsütéses vasárnapon ugyanezek a halászok, ugyanezek a párok indulnak ugyanezekre a hajnali kiruccanásokra.

Isidore most letörli a harmatot az egyik csónakról, zsinegeket és botokat vesz elő, amelyeket gondosan elrendez. Kellemes kávéillat száll a konyhából, ahová már bement az egyik pincérlány, még fésületlenül, fehérnemű nélkül a köténye alatt.

Egy bizonyos Blaise úr a Maigret melletti szobában aludt, lép, diszkréten üdvözli szomszédját, és lelépdel a vaslépcsőn. Roy asszony szerint a hotel egyik leghűségesebb vendége. Nyugodt és kedves, középkorú férfi, rendkívül elegáns.

A konyhában már várja a kis kosárkája, egy fél csirke, egy üveg burgundi, sajt, gyümölcsök, egy üveg ásványvíz. Isidore elkíséri a kis, motorral felszerelt csónakig.

Kivilágosodik. Szinte észrevétlenül telepszenek le a part menti fák közt a horgászok, akik bizonyára a szemközti faluból érkeztek. Beindul a motor. Blaise úr hátul foglal helyet, cigarettával a szájában, felfelé halad a folyón, és a vízbe veti a horgász^ zsinórján lógó csalit.

– Jól aludt?

– Köszönöm, és maga?

Gyorsulnak az események. Emberek jönnek-mennek, pizsamában, hálóköntösben, a két, már felöltözött pincérlány tálcán viszi be a szobákba a reggelit.

– Itt vagy még, Maigret? Mit csinálsz?

Semmit… Mademoiselle Jeanne… furcsa, hogy Roy asszony épp a halála után pár perccel vitte neki a halakat. Még furcsább természetesen, a konyhába zárt Le Cloaguen rejtélye, aki azt állítja, hogy fogalma sincs semmiről!

A gyerekek reggeliznek a kis asztaloknál, a fák alatt. A lengén öltözött párok lakkozott kenukat cipelnek, egy vastag szemüvege fiatalember egy kicsiny, királykék hajó vitorláját húzza fel.

– Nem mész horgászni?

Nem, Maigret nem csinált semmit. Már kilenc óra is elmúlt, mikor ráveszi magát, hogy megborotválkozzon és felöltözzön. Kolbászt eszik egy pohárka fehérborral. A Szajnát, ameddig a szem ellát, hajók, kenuk, kis vitorlások tarkítják, úgy ötvenméterenként egy mozdulatlan horgásszal.

Az órák olyan szelíden folytak, akár a folyó vize. Már az ebédhez terítenek. Párizsból érkezik pár autó, leparkolnak a hotel mellett. Maigret asszony, aki nem tud tétlenül ülni, hímeznivalót hozott magával. A fűben ül le, elvégre vidéken vannak, pedig mindenhol vannak fotelek.

A kenuk egyenként visszatérnek, néhány horgász is. Csak az elszántabbak, mint Blaise úr, vitték magukkal az ebédjüket.

Blaise úr bizonyára jó messze hajózott felfelé, mert egész délelőtt nem lehetett látni a hajóját. Igaz, hogy a túlpart egy kicsit feljebb jókora szakaszon náddal volt benőve, némileg egzotikus táj képzetét keltve, egyfajta vízi dzsungelét, ahol a szerelmesek bizonyára szívesen elbújtak kenuikkal.

Isidore mindenre odafigyel, bort szív a hordóból, elmegy a kocsival Corbeil-be húsért, és megjavít egy csónakot, amibe beszivárgott a víz.

Három óra. Maigret asszony néha féltő pillantást vet a férjére, aki elbóbiskolt egy fotelben, és nem sok tartja vissza, hogy elhallgattassa körülötte a tereferélő vendégeket.

A felügyelő nem aludhatott túl mélyen, mivel meghallotta a telefon csörgését. Az órájára nézett, felállt, és elindult a ház felé, épp akkor, mikor az egyik pincérnő a küszöbről kiszólt feléjük:

– Maigret urat keresik!

Lucas van a vonalban. A felügyelő a Batignolles sugárúti ház megfigyelésével bízta meg, és kérte, hogy három körül hívja fel.

Nocsak! A tizedes hangja mintha kicsit rosszkedvű lenne.

– Történt egy kis kellemetlenség, pedig biztosíthatom, hogy elővigyázatos voltam. Már reggel láttam, hogy mozog az egyik ablak függönye. De semmiképp sem vehettek észre, mert csavargónak álcáztam magam, és…

– Te marha!

– Hogyan?

Közismert volt a rendőrségen, hogy Maigret retteg az álcáktól. De hogy is lehetne megakadályozni Lucas-t, aki odavan érte, hogy felvegyen egy szerepet?

– Röviden, főnök, tizenegy körül…

– Kijött ki a lakásból?

– Az asszony… Még csak körül se nézett. Elindult a Clichy tér felé, és felszállt a metróra. Mögötte maradtam, és esküszöm magának, hogy…

– Hol rázott le?

– Honnét tudja…? A Saint-Jacques megállónál szállt le. Tudja, milyen… teljesen elhagyatott megálló. A metró kijáratával szemben egy taxi, egyetlenegy… sietség nélkül beszáll, és elhajtanak. .. Tíz percig kerestem másik taxit, hiába.

– Amindenit!

– Felírtam a számát. De kiderült, hogy ha van is ilyen szám, nincs benne a nyilvántartásban. Visszamentem a Batignolles sugárútra, miután átöltöztem.

– Remélem, megint saját magadnak öltöztél.

– Igen. A gondnok azt mondta, hogy Le Cloaguen asszony nem ért még haza. Az öreget biztos bezárták a szobájába, mert nem jött ki. A fiatal hölgy sem.

Párizs kiürült, a körutak és utcák szélesebbnek, világosabbnak tűntek. Épp a Saint-Jacques körúton, az egyik legfélreesőbb környéken történt mindez…

Maigret elkomorodott.

– Nos, nem baj…

– Mit tegyek?

– Várd meg, és hívj fel, ha visszaért. Jut eszembe… kérlek, nézd meg a cipőit, kíváncsi vagyok, hogy porosak-e.

– Értettem, főnök.

Bár ez nem igaz. Lucas nem értett semmit. Túl homályos volt az ötlet, amely átsiklott Maigret fején.

Kilép a kabinból, járkál egy kicsit a hotelben, visszamosolyog Roy asszonyra, akinek a mosolya kicsit bánatosnak tűnik.

– Ha arra a szegény nőre gondolok, felügyelő úr…

– Volt olyan vendége, akivel közelebbi ismeretséget kötött az áldozat?

– Nem, nem mondhatnám… Eléggé tartózkodó volt. Ez volt az asztala. Mindig könnyes lesz a szemem, ha erre nézek… Imádta a gyerekeket, emiatt gyakran voltak együtt Rialand asszonnyal, a fogorvos feleségével, mert van két gyerekük, Monique és Jean-Claude.

Maigret az ajtóban áll. Az arcáról eltűnt a vasárnap délután gondtalan kifejezése. Egy apró részlet kínozza. A magányos taxié a Saint-Jacques állomáson. Nagyon simán lerázták az őrmestert. Aki ezt eljátszotta Lucas-val, az nem kezdő, nem akárki.

Vajon végleg köddé vált az apró és ideges Le Cloaguen asszony? A felügyelő meg volt győződve az ellenkezőjéről. Vajon miért volt rá szüksége, hogy néhány óráig megszabaduljon a vizslató szemektől? Találkozott valakivel? Biztonságba helyezett valamiféle iratot?

A felügyelő makacs, monoton zajra lett figyelmes a távolból. Blaise úr csónakjának motorja. Hamarosan megpillantotta a napfényben a csónak élesen ágaskodó elejét, és a horgász mozdulatlan alakját, aki elegáns ívben kanyarodott a mólóhoz, miközben leállította a motort.

Néhány járókelő közelebb lépett, mint minden horgász érkezésekor. Isidore is odasietett.

– Jó volt a fogás, Blaise úr?

Amaz, szinte közömbösen, mint aki hozzászokott az ilyesmihez, azt feleli:

– Két csuka. Nem is rossz.

Kinyitja a ládát. Egy papírba csomagolva ott a két csuka, körülöttük fű, hogy frissek maradjanak.

Blaise úr tekintete találkozik Maigret-ével, és ahogy reggel is, diszkréten üdvözli. Elvégre ugyanabban a hotelben laknak, vidéken…

Kiszáll a kenuból, és lassan a szobája felé indul. Maigret nem mulasztja el szemügyre venni a cipőjét, amin semennyi por sincsen.

Isidore már kezdi elpakolni a horgászfelszerelést, felnéz Maigret-re, aki naiv párizsiként megkérdezi:

– Hálóval fogta őket?

– Nem hinném… tettem csalihalat a csónakba… ha nem akad semmi a hálóba, Blaise úr ismer pár jó helyet, ahol csalival horgászik. .. ritkán jön vissza üres kézzel.

– Megengedi?

Maigret, ahogy beszáll a csónakba, majdnem felborítja. Lehajol, megfogja az egyik csukát.

– Szép példány, valóban.

– Elmegy, olyan háromkilós lehet.

Isidore kissé élesen pillant Maigret-re, és kiveszi a kezéből a halat.

– Megengedi? Még be kell csomagolnom, mert biztosan magával viszi Párizsba.

Isidore a konyhába megy.

– Mit csinálsz, Maigret? – kérdi a felesége szelíden.

Semmit az égvilágon. Vár valamit. Úgy tesz, mintha teljesen lekötné egy vitorlás manőverezése, amelyik hiába próbál ár ellen haladni, mivel nincs semmi szél a vitorlájában.

Megvan! Egy kicsit megdobban a felügyelő szíve. A szeme diadalmasan felvillan, mert mégiscsak örömet okoz az ilyesmi. Biztos volt benne, hogy történni fog valami. Pedig csak intuíciókra hagyatkozott, intim részletekre…

Kész csoda, hogy a tetőtéri szobákban túl meleg volt, csoda, hogy az augusztusi éjszaka varázsának engedve, lógó nadrágtartóval kilépett az erkélyre, hogy a napfelkeltét nézze.

Isidore ténykedése a hajnali félhomályban… Maigret tisztán látta, hogy egy hosszú csomagot kivesz a csónakjából, és beteszi Blaise úr csónakjának ládájába. Ez nem lehetett a csalihal, azt egy lyukas tetejű fémdobozban tárolták. A felügyelő nem tulajdonított neki fontosságot.

Előbb Lucas hívása… aztán a két csuka… jól megnézte őket. Régebben maga is horgászott, és, ha nem is fogott sok halat, a technikával legalább tisztában volt.

Nincs olyan hal, amelyet nehezebb levenni a horogról, mint a csukát, a legmohóbb édesvízi halat, néha még a hasát is fel kell vágni hozzá.

Blaise úr két csukáján nem volt seb, egy karcolás sem!

Isidore pedig szinte egész éjjel a hálóval halászott…

Ami most történik, az a pillantás egyenes következménye, amelyet Isidore vetett a felügyelőre. A konyhán áthaladva Isidore besiet az épületbe, és felmegy a melléképület első emeletére, hogy szinte észrevétlenül belépjen Blaise úr szobájába.

Azért, hogy értesítse!

A jó Maigret asszony azt hiszi, hogy a férje unatkozik, és megjegyzi:

– Hoznod kellett volna egy könyvet… egyszer végre kipihenheted magad!

Semmi kétség, figyelik őt odafentről. Isidore leoson a lépcsőn, mint egy macska vagy orvvadász.

– Nem fáradsz ki ennyi ácsorgásban?

Blaise úr ablaka kinyílik. Látni a férfit, aki átöltözött, hogy visszatérjen a városba.

– Mondja csak, Roy asszony…

– Hallgatom, felügyelő úr!

Néhány közönyös hangon feltett kérdés.

Igen, Blaise úr, aki szombat este szokott érkezni a vonattal, általában vasárnap hat felé tér vissza Párizsba, szintén vonaton. Idejében oda kell érnie a gát fölötti révhez, hogy átkelhessen a túlsó partra.

Nem, sosem jött kocsival.

Nők? Ugyan, micsoda ötlet! Roy asszonynak még csak eszébe se jutott. Blaise úr nem törődik a nőkkel. Még egyszer sem jött a Beau Pigeonba valakivel kettesben.

Hogyan? Az egyik villában a túlparton? Ez se jutott soha eszébe. Nem is mehetne át, egész nap horgászik. Mellesleg a pár villa, amit innét látni, párizsi polgárcsaládoké. Például a Mallet családé, akik folyami szállítással foglalkoznak, a Voltaire rakparton van az irodájuk. Az a másik az idős Durroy házaspáré, akik…

– Pszt! Itt jön!

Blaise úr, aki Maigret-vel lehetett egykorú, sokkal fiatalabbnak tűnik. Látni, hogy ad magára és kényelmes életet él.

– Hogy van, Roy asszony?

– Nos, Blaise úr? Látom, jó volt a fogás…

– Nem rossz, nem rossz.

A hölgy évődve, kicsit bizalmasan hozzáteszi:

– Jól aludt? Bevallhatja, hogy nem horgászik reggeltől estig, és mikor a nád között van a csónakja…

– Sosem alszom napközben! – feleli a férfi hirtelen száraz hangon.

– Ó, pedig nincs azzal semmi baj, Maigret úr is az imént…

Blaise úr gyors, túl gyors pillantást vet a felügyelőre. Talán eddig nem volt tisztában a kilétével?

Szól a telefon, Maigret felveszi. Nem lepődik meg, mikor Lucas hangját hallja a vonalban.

– Hazaért, főnök. Nem taxival, nem. Az Amsterdam utca felől érkezett, gyalog.

– A cipője?

– Épp, ahogy megjósolta. Szinte rögtön az érkezése után az öreg is kijött. Szép komótosan, a szokásos séta. Megbíztam egy kollégát, hogy figyelje, amíg telefonálok. Most mit csináljak?

Ez Lucas megszokott kérdése. Maigret részletes utasításokkal látja el.

– Nocsak, Blaise úr elment – jegyzi meg a fülkéből kilépve.

Az éppen átkelő révet nézte, de nem látta rajta az emberét.

– Mondja csak, Roy asszony! Blaise úr hogyhogy nem a réven kel át?

– Blaise úr? Á, igen! Épp, mikor magát a telefonhoz hívták, elindult pár vendég, kocsival.

– Ismerte őket?

– Nem… Nagyon szabadkozott, mikor megkérte őket, hogy nem tudják-e elvinni Corbeil-ig, mert fél, hogy lekési a vonatát.

– A csukákat is vitte?

– Hogyne! Ott volt a csomag a hóna alatt.

– Gondolom, nem jegyezte meg az autó rendszámát.

Roy asszony meglepődött.

– Hová gondol, felügyelő úr? Egy ilyen emberre gyanakodni, mint Blaise úr! Mindig ő ad tanácsot, hogy hogyan fektessem be a megtakarított pénzemet. Nagyon jól ismeri a tőzsdét.

– Ismeri a párizsi címét?

– Biztos rajta van a listánkon. Várjon… de engedje meg, felügyelő úr, igazán csodálkozom, hogyan gondolhatja…

– Nem gondolok semmire, Roy asszony… Lássuk csak… Blaise… B… Blochet… Bardamont… Blaise… Rentier… Notre- Dame-de-Lorette utca 25.

Roy asszony kissé idegesen felnevetett.

– Nem tudom, hogy miként juthat… de értem én, a rendőröknek mindenki egyből gyanús…

– Megengedi, hogy még egyszer telefonáljak?

Corbeil. A pályaudvar igazgatója. Nem, a párizsi vonat még nem jött meg. Pár perc múlva érkezik. Személy leírás…? Rendben...! Vissza fog hívni.

Párizs, rendőrség.

– Notre-Dame-de-Lorette utca 25. Ki van szolgálatban? Dupré? Akkor menjen Dupré, de próbáljon meg természetesnek tűnni!

Roy asszony mérgelődve téblából a konyhában.

– Hozna, kérem, egy pohárka calvadost?

Maigret várja, hogy visszahívják. Nem lepődik meg, mikor megtudja, hogy senki sem szállt vonatra a Corbeil pályaudvarán, akire illik a személy leírás.

Két óra múlva, mikor a Beau Pigeonban megterítik az asztalokat, és az autók kezdenek elszállingózni, Dupré telefonál. Blaise úr még nem ért haza.

– Ma is itt alszunk? – kérdezi Maigret asszony. – Túl szűk az ágy. Nem magam miatt mondom, de te tegnap egész este nem aludtál.

Mit számít? Mikor Isidore lekötözte az ügyfelek csónakjait, Maigret a vízparton álldogál.

– Vicces! – mondta talányosan a felügyelő.

– Mire gondol?

– A horgászok hiúságára! Azt hiszi, nem jöttem rá a trükkre? Blaise úr nem akarja, hogy kezdőnek nézzék, hogyisne! Ő büszkébb annál! Tehát maga kisegíti…

Isidore habozik, aztán a felügyelőre kacsint.

– Egy jó ügyfélnek, ugye, csak segít az ember…

Megszólal a fonográf. Már csak három párocska táncol a terasz nagy fáinak árnyékában.

Telefon. Dupré, végre! Már este tizenegy óra van.

– Blaise úr éppen most ért haza. Hogyan? Hogyan? Micsodák? Csukák? Nem, nem volt nála semmilyen hal. Mint mond, főnök? Maradjak? Jó, értem.

Párizsiak ezrei térnek vissza a fővárosba, a vidék ízével és izzadsággal az ajkukon, mezei vagy erdei virágokkal a kocsi hátsó ülésén.

– Halló, főnök!

Lucas van soron.

– Semmi! Az öreg hétkor ért haza. Azóta senki, se ki, se be. Biztos lefeküdtek már, nem ég a villany. Adjam át a szolgálatot Janvier-nek? Jó éjt, főnök… köszönöm.

Ahogy egykor felhangzott a városokban a felszólítás: „Térjetek hát nyugovóra!”

Még egy utolsó hívás a rendőrtől, aki a Caulaincourt utcában teljesít szolgálatot.

– Semmi érdemleges…

Mégis, ezen a szép vasárnapon történt valami. Csupán távoli mozgások hatásait lehetett megfigyelni, akár a buborékokat a víz felszínén, amelyek a fenék iszapját felkavaró halakat jelzik.

– Mi lenne, ha kivennék egy másik szobát, akkor tiéd lenne az egész ágy, és nyugodtan tudnál aludni?

Felkel a hold. A fonográf elhallgat, a sötétben még hallani a kavicsok csikorgását az egyik pár cipői alatt.