6

Maigret megtalálja Picpust

Senki sem jött rá a Picpus nevű illető rejtélyének nyitjára. Több millióan, ahogy kinyitották az újságot, a főcímekben keresték a nevét. Szinte szállóigévé vált.

– Nem láttad Picpust?

– És Picpus? Hogy van mostanában?

A taxisofőrök új jelzőt találtak a kollégáikra, akik bosszantották őket.

– Eh, menj már, te Picpus!

Mégis egy légy, egy közönséges házi légy volt az, aki a híres Picpus nyomára vezetett. Maigret aznap reggel később ébredt, mint általában, mivel reggel kettőig a hercegnőnél vendégeskedett. A levegőben még maradt némi frissesség, a napsütés pedig, amely aranyszínű fényben fürösztötte a házakat, újabb forró órákat ígért. Maigret, aki imádott az utcákon sétálni, míg Párizs az új napra készülődött, nem ment egyenesen a Richard-Lenoir sugárútról az Orfévres rakpartra, hanem, egy nyugdíjas ráérős lépteivel, kitérőt tett a République tér felé.

Előző este a Pyramides utcai szalonban különösre sikerült a bemutatkozása. A lebegő selymekbe öltözött hercegnő mindjárt az érkezésekor odasietett hozzá, színpadiasabban, mint a nemzeti színház dívái.

– Pszt! Jöjjön velem, kedves felügyelő! Ha tudná, mennyire örülök, hogy egy ilyen híres vendéget fogadhatok!

Bevezette a felügyelőt a budoárjába. Aztán csak beszélt megállás nélkül. Kérlelte Maigret-t, hogy ne robbantson ki botrányt a szalonjában. Ő kizárólag kifogástalan nevelésű, magas társadalmi rangú vendégeket fogad.

– Épp mondtam is a hercegnek…

A hölgy folyton Maigret térdén nyugtatta nagy, hamis gyűrűkkel borított kezét. A felügyelő a legközömbösebb tekintetével nézett vissza rá.

– Valóban velünk kíván tölteni egy estét? Nem, nem ismerek semmilyen Blaise urat. A leírás, amit adott róla, egyetlen barátunkra se illik rá. Elvégre itt barátok közt vagyunk, nemde? Mindenki hozzájárul a költségekhez, ez természetes ezekben a nehéz években…

Öt perccel később nyugdíjas ezredesként mutatta be a társaságnak Maigret-t, noha a portréja elég gyakran megjelent az újságokban, és a saját asztalához ültette, a kezdők közé, hogy leckét adjon neki. De azért talált időt arra, hogy mindenkit figyelmeztessen, asztaltól asztalig járva:

– Ez az úr a híres Maigret felügyelő! Ne nézzék túl feltűnően! Inkognitóban van, tanácsot szeretne kérni tőlem.

Az utcán Maigret a járókelőket nézte, és azt mondta magában, hogy Párizs tele van ezer és ezer ilyen csodabogárral, akik titokzatos vagy elképesztő életet élnek, amelyre ritkán derül fény, többnyire drámai események során.

A Café des Sportshoz ért a République téren. Belépett, tanakodott, hogy a bárpultot vagy az egyik asztalt válassza, majd eszébe jutott, hogy Joseph Mascouvin megszokott helyére üljön. Agya automatikusan forogni kezdett. Picpus. Miért éppen Picpus, egy forgalmas utca neve, egy negyedé, a Pére-Lachaise temető felé?

– Pincér! Egy pohár sört…

– Azonnal, felügyelő úr! Épp most csapolok egy új hordóval.

Nestor felhajtott ingujjal tisztogatta a pultot és a poharakat.

Nem volt rajtuk kívül odabent senki más, csak egy fiatal vidéki lány a bőröndjével az egyik sarokban, bizonyára várt valakit, közben tejszínes kávét ivott.

– Hallja, felügyelő úr, az a szegény Mascouvin!

Nestor lehajolt, hogy letegye a sört a pultra. A felügyelő a pincér kopasz koponyáját nézte, pontosabban egy légy röppályáját, amelyik a fejére szállt, de Nestor nem vette észre.

A légyről távolabbra tévedt a tekintete, és Maigret hirtelen felnyögött, sőt, majdnem felugrott a helyéről. A pincér megrökönyödött, sietve megfordult, és mivel senkit sem látott Maigret-n kívül, csak még jobban furcsáiba a higgadtságáról híres felügyelő felindultságát.

Maigret ekkor fedezte fel Picpust! Picpus itt volt, a falon, épp szemben a pulttal, amelynél Joseph Mascouvin naponta ült, azzal a pulttal, ahol a jósnő halálát bejelentő levelet írták.

Közderültséget keltene, ha az újságok lehoznák a híres Picpus fényképét!

A játékgépek fölött óriási reklámnaptár függött, amilyet egyes kereskedők felajánlanak az ügyfeleiknek.

Költözik?

A bútorszállító, aki nem tör össze semmit!

Hívja…

A plakát gyerekes festménye egy proletár Herkulest ábrázolt csíkos trikóban, vörös szakállal, pirospozsgás képpel, egy olimpikon izmaival. A kolosszus, aki a közönség felé kacsintott, egy üveges szekrénnyel zsonglőrködött:

Hívja Picpust!

A nagy betűkkel írt szavak szembeszökőek voltak. Alatta kisebb betűkkel a következők voltak olvashatóak:

Bútorszállító Társaság

Picpus út 101., Párizs

Vagyis Picpus nem létezett. Mindössze egy bizarr kép felirata volt, reklámszlogen. Valaki egy estén ideült a pulthoz, hogy levelet írjon. Mikor a végére ért, tanácstalan volt, hogyan írja alá. Körbenézett, és meglátta a naptárat. Picpus!

A férfi, esetleg nő nem is keresett tovább, odavetette, talán csibészes mosollyal: Picpus.

Már csak azt kellene tudni, ki ült ezen a műbőr széken, ki használta a lilás tintájú, olcsó tollat, amelyet a Café des Sports bocsátott a vendégei rendelkezésére.

Egy dolog biztos: az illető nem a levegőbe beszélt. Tudta, mi fog történni!

– Pincér, mennyivel tartozom?

Maigret-nek kedve támadt elvinni a naptárat a bűnügyi emlékei gyűjteményébe, de úgy döntött, hogy majd később jön vissza érte, ha már befejeződött a nyomozás.

Ha már úgyis egy ugrásra van a Bonne-Nouvelle úttól, miért ne nézne be a Proud és Drouinhoz? Az első alkalommal elkerülték egymást a tulajokkal.

Több iroda is van a házban. A lépcső poros. A második emeleten az összes, félig zöld üveggel takart ablakon ott áll a két üzlettárs neve.

– Proud úrral szeretnék beszélni.

– Személyesen óhajtja látni?

– Igen, bizalmas ügyről van szó.

– Proud úr már három éve halott.

Maigret mérgesen Drouin úr után érdeklődik az elégedetten vigyorgó irodistától. Csakhamar belép Drouin úrhoz, egy gyanakvó tekintetű, ötvenes férfihoz.

– Foglaljon helyet, felügyelő úr. Láttam a névjegykártyáját az íróasztalomon, és igazán sajnálom, de nem…

– Értem, Drouin úr. Mégis, mivel kénytelen vagyok feltenni önnek pár kérdést…

– Amennyiben az egyik ügyfelemről van szó, figyelmeztetnem kell, hogy teljes diszkréció mellett kezeljük az ügyeiket, sőt, köt minket a szakmai titoktartás…

– Elmondaná, Drouin úr, hogy becsületes alkalmazottnak tartja-e Joseph Mascouvint?

– Ellenkező esetben nem tartottam volna meg…

– Fontos beosztásban dolgozik önöknél?

Drouin úr feláll, és kinyit egy ajtót, hogy megbizonyosodjon róla, senki se hallja őket.

– Tekintettel a körülményekre, és ennek a szegény fickónak a különös viselkedésére, elárulhatom magának, hogy főleg sajnálatból nem küldtem még el…

– Nincs vele megelégedve?

– Félreértés ne essék… semmit sem vethetek a szemere, ami a szakmai lelkiismeretességet illeti. Ellenkezőleg! Mindig ő ért be elsőként, és ő volt az utolsó, aki elment. Sosem olvasott újságot vagy regényt munka közben, sosem ment ki cigarettaszünetre… sosem talált ki valami családi ügyet, hogy szabadnapot vegyen ki… semmi halott nagymama vagy beteg nagynéni. Az igazat megvallva túlságosan is lelkiismeretes volt.

– Ezzel mit akar mondani?

– Szinte mániákusan lelkiismeretes volt. Talán a fiatal évei miatt, mert tudja, árva gyerek volt. Mindig az volt az érzése, hogy felügyeljük, hogy elégedetlenek vagyunk vele, hogy gyanakszik rá valaki… emiatt nagyon tartózkodóan viselkedett, én pedig sosem mertem megszólni semmiért, olyan érzékeny volt. A kollegái nem szerették. Elbújt a kis asztala mögött, és elvégezte a dolgát, de semmilyen kapcsolata nem volt a többi alkalmazottal.

– Mondja, Drouin úr, előfordult már, hogy pénz tűnt el a kasszából?

Az üzletember meghökkent.

– Pénz? A kasszából? De felügyelő úr, ez teljesen lehetetlen! Nálunk ilyet nem tehet senki, még a legrégebbi alkalmazottunk sem, még az irodavezető sem… Ez itt nem a sarki vegyesbolt, hogy a kasszába lehessen nyúlkálni… Mondhatni, készpénz szinte egyáltalán nem is kerül az irodába. Ingatlanokkal kereskedünk, kastélyokkal, villákkal, földterületekkel. Több százezer, néha millió frankos tételekről van szó. Mondanom sem kell, hogy az ilyen ügyletek átutalással zajlanak, és szinte mindig közjegyző jelenlétében. Ami az általunk kezelt ingatlanokat illeti, a lakbért is csekken szokták fizetni, vagy pedig a saját pénzbeszedőnk megy…

– Tehát azt állítja, hogy az alkalmazottjuk semmiképp sem tulajdoníthatott el önöktől ezer frankot?

– Ez teljességgel lehetetlen. Ezenkívül, ahogy már mondtam, Mascouvin jelleme… Nem, felügyelő úr! Rossz nyomon jár. Sajnálom, de…

Az igazgató feláll, jelezve, hogy fontos ügyfelek várnak rá.

– Még egy apró kérdés, anélkül, remélem, hogy a szakmai titoktartás csorbát szenvedne… Blaise úr a jelentős ügyfeleik közé tartozik?

Drouin habozik. Mivel meg akar szabadulni a felügyelőtől, inkább válaszol.

– Nem túl nagy ügyfél… A banki referenciái bizonyosan kifogástalanok. Ezt bármelyik pénzintézettől megtudhatja. De nekünk nem jelentős ügyfelünk. Sőt, elég problémás ügyfél, bár nem akarom kritizálni. Gyakori eset, főleg a nyugdíjasoknál, akiknek semmi dolguk, és merő időtöltésből kereskednek… bejön, érdeklődik a jelenlegi ügyletekről, meglátogatja az eladó ingatlanokat vagy földeket, alkudozik, mintha komoly vevő lenne… többnyire ennyiben marad a dolog. Íme…

Elővesz egy mappát, amely Blaise úr nevét és egy számot visel.

– Öt év alatt a mi közvetítésünkkel három vételt eszközölt: egy kis villát vett, egy tanyát Bretagne-ban és egy nizzai ingatlant. Összesen hatszázezer frank értékben. Nos, felügyelő úr, ennyi információval tudtam szolgálni. Most pedig bocsásson meg, de ahogy az ön ideje, az enyém is drága.

Nem nyújt kezet. Látható elégedettséggel csukja be az ajtót Maigret mögött.

Mi késztethette arra Mascouvint, akitől senki sem kért számon semmit, hogy ezer frank ellopásával vádolja saját magát?

Maigret gondterhelten érkezik meg az irodájába. Az ügyeletes bejelenti, hogy a vizsgálóbíró már több mint egy órája várja. Bizonyára ő is türelmetlenkedik, aggasztja, hogy az ügy elhúzódik, a sajtót, a rosszalló hangokat fogja emlegetni, további lépéseket sürget…

Maigret pipájával a foga közt halad végig az Igazságügyi Palotán, és elér a vizsgálóbíró folyosójához, ahol a letartóztatottak ülnek, és a tanúk, akik folyton az órájukat nézik a fülledt teremben.

– Jöjjön be, felügyelő úr! Üljön le! Nagy érdeklődéssel olvastam a tegnap esti jelentését. Ma reggel megbeszéltük a helyettes ügyésszel. Ő teljességgel egyetért velem. A maga Octave Le Cloaguenje…

Álljon meg a menet, hogyhogy az enyém, bosszankodik Maigret.

– A maga Octave Le Cloaguenje vagy valóban bolond, vagy ha nem bűnös, amiben kezdek kételkedni, akkor sokkal többet tud, mint amit hajlandó elárulni. Ezért ma délelőtt elrendeltem a kivizsgálását, három órakor megy ki hozzá két pszichiáter, dr. Paul jelenlétében. Egyetért velem?

A vizsgálóbíró elégedett magával. Mintha egy kicsit packázna is a felügyelővel. Mintha azt mondaná: „Hogyne, magának is megvannak a módszerei. Csakhogy azok lassúak, kedves Maigret! Elavultak! A vizsgálóbíró sem feltétlenül hülye, és néha az irodájából sikerül megoldani olyan eseteket, amikkel a rendőrök nem tudnak mit kezdeni.”

Maigret csendesen pipázik, lehetetlen kitalálni, mire gondol.

– Ezenkívül elrendeltem, hogy Saint-Raphaelben nézzenek utána Le Cloaguen előéletének…

Maigret némasága nyugtalanítja. A rendőr talán rossz néven veszi, hogy beleszólt a nyomozásba, és leadja az ügyet?

– Ne haragudjon emiatt, Maigret… de biztosan egyetért velem abban, hogy egy ilyen elhúzódó ügy nyugtalanítja a közvéleményt, és…

– Nagyon jól tette, hogy intézkedett, bíró úr. Csak azt nem tudom...

– Mit?

– Semmi… talán tévedek.

Nem hagyja nyugodni a rejtély, ez az igazság. Eszébe jut az öreg előző napi látogatása az irodájában, a ráncos keze, az arcán folyó könnyek, és a szánalmas tekintet, amellyel mintha kis kedvességért könyörgött volna, legalább egyetlen embertársától.

Érdekes, hogy a bíró nem tévedett, mikor az elején azt mondta, hogy „a maga Octave Le Cloaguenje”…

– Hánykor értesítik a vizsgálatról?

– Lássuk. Tizenegy óra van… A küldöncnek fél tizenegy körül kellett becsöngetnie a Batignolles sugárúti lakásba.

– Hol kerül sor a pszichológusi vizsgálatra?

– Először Le Cloaguen lakásán. Amennyiben a szakértők szükségesnek látják, beviszik az öreget valamelyik intézménybe. Maga is elmegy velük?

– Lehetséges.

– Nos, ennyit akartam mondani, felügyelő úr, viszontlátásra.

Mi tagadás, Maigret-t bosszantja egy kicsit, hogy a megkérdezése nélkül hoztak ilyen intézkedést. Igaz, hogy későn érkezett az Orfévres rakpartra, és már korábban is keresték.

De nem csak ez nyomasztja és teszi rosszkedvűvé. Úgy érzi… hogy is mondja… az ő Le Cloaguenje… hát legyen! Úgy érzi, hogy egyedül ő tudja feltárni a furcsa öreg lelkét… kezdettől fogva, a Caulaincourt utcai első találkozás óta nyugtalanítja ez a férfi, folyton ő jár az eszében, akármit is csinál. Ő jutott eszébe akkor is, mikor az imént felfedezte a híres Picpus képét, a tolakodó kacsintással, sőt, még Drouin úr irodájában is eszébe jutott, mikor látszatra csak Mascouvinnal és Blaise úrral törődött.

– Gyere be, Lucas!

Lucas valószínűleg értesült az új intézkedésekről, mert lopott pillantásokat vetett főnökére.

– Ki van ügyeletben a Batignolles sugárúton ma délelőtt?

– Janvier.

Ahogy Maigret a nagy, nyitott ablak előtt állt, furcsa módon eszébe ötlött egy iskolás korában tanult vers:

Hiába szép a tenger, hiába feszül felette kék ege,

Mélabúsan ül, s a múlton mereng a tengerész özvegye.

Nem illik-e ez a felügyelő helyzetére? A Szajna szinte megdicsőülten hömpölyög az ablak alatt. Aki a hangyaként sürgölődő embereket nézi, azt hihetné, hogy egész Párizst önfeledt életöröm járja át. Ilyenkor horgászok ülnek a part mellett, az uszodák megtelnek fürdőzőkkel, az utcákat és körutakat dudaszó tölti meg, amely a finom, napban csillogó porral együtt a mélykék égig száll.

…hiába feszül felette kék ege

Furcsa egy foglalkozás az övé. Két késszúrás egy nő hátába, akit sose látott. Egy öregember, aki izzad félelmében. Egy irodai alkalmazott, aki a Szajnába veti magát a Pont Neufről… egy rikító, közönséges plakát a République tér kávézójában.

– Mit teszünk most, főnök?

– Blaise úr?

– Ilyenkor alighanem a tőzsde felé tart, mint minden nap… Ruel követi.

Hiába keresik a zöld kabriót és a barna hajú, aranyfogú férfit. Emma, a tejbolti alkalmazott még mindig az utcát lesi naphosszat, hátha megpillantja a jóképű sofőrt, de nem ismeri fel egyik fényképen sem, amelyeket mutatnak neki.

– Kapcsolja a madeleine-i utazási irodát.

Még mindig komor az arca, ahogy átveszi a kagylót.

– Halló! Berthe kisasszony? Itt Maigret. Igen… dehogy, ellenkezőleg. Jól van, és pár napon belül újra a régi lesz. Hánykor jön ki az irodából? Délben? Nem volna alkalmatlan, ha együtt ebédelnénk egy kis helyi étteremben…? Hogy mondja…? Rendben, ott leszek.

A felügyelő taxiba ül, és épp akkor száll ki belőle, mikor az irodisták tömege kirajzik a Madeleine és a körutak irodáiból. Hamarosan megpillantja a kis vörös sapkát és a csinos arcot a gödröcskékkel, amelyen egy kicsit ideges kifejezés ül.

– Biztosíthatom, hogy nem hozok semmi rossz hírt… csupán beszélgetni szeretnék magával.

A járókelők megfordulnak utánuk, és azt mondják magukban, milyen szerencsés is ez a korosodó fickó…

– Szereti az előételeket?

– Igen, nagyon!

Maigret egy kis éttermet választ, amit csak törzsvendégek látogatnak, ahol az előételek finomak és bőségesek. Az ablak közelében ülnek le. Kívülről az egész egy meghitt randevúnak tűnhet, különösen, mert Maigret egy üveg elzászi bort is rendel, amelynek hosszú nyaka kiáll a jeges vödörből.

– Mondja csak, Berthe kisasszony… mikor a szülei meghaltak, és Mascouvin költségére folytatta a tanulmányait… kér egy kis gombát? Szóval, felteszem, hogy akkor egy bentlakásos iskolába küldte önt.

– Amontmorency-i irgalmas nővérekhez.

– Alighanem költséges lehetett.

– Szégyelltem magam miatta. Tudtam, hogy nem keres sokat. De úgy gondolta, hogy tartozik ennyivel a családomnak. Biztos vagyok benne, hogy sokat nélkülözött azért, hogy engem támogasson.

– Hány éves koráig maradt ebben az iskolában?

– Tizennyolc éves koromig. Ahogy említettem, vele akartam élni, mert úgy olcsóbb lett volna, de sosem egyezett bele. Ezért bérelt nekem egy kis lakást a Temes tér közelében.

– Bútorozott lakást?

– Nem, nem szerette a bútorozott albérleteket. Azt mondta, az nem való egy fiatal lánynak, mert az ilyen szobák mindig elhanyagoltak vagy szomorúak.

– Ennek már vagy öt éve – mormolta Maigret.

– Pontosan. Jól számolt, most huszonhárom éves vagyok.

– Mondja, kisasszony, miután befejeztük az ebédet, nem volna terhére elvinni abba a lakásba egy olyan vénembert, mint én?

– Szívesen… De nem tudom, mit mondjak a portásnak.

– Mondja azt, hogy Mascouvin barátja vagyok. Azt gondolom tudja, hogy ő a féltestvére. Egyen, kérem… a kérdezősködéssel elveszem az étvágyát.

Más, idősebb férfiak is ültek az étteremben, kettesben ugyanilyen fiatal és majdnem ugyanilyen szép nőkkel.

– De igen, kérem, kóstolja meg a desszertet is.

Maigret taxit rendelt.

A lány az órájára nézett.

Valaki odaköszön Maigret-nek, akit nem ismer, illetve nem ismer fel azonnal, mindenesetre visszaköszön neki. Csak pár perccel később jut eszébe a férfi neve, egy kétes hírű bankáré, akit már kétszer küldött rács mögé.

Taxit hívnak… A fiatal lány az órájára néz.

– Gyorsnak kell lennünk, kettőre vissza kell érnem az irodába.

Csendes utcában szállnak ki, a Temes téri tömeghez képest.

– Megérkeztünk… mehetünk lifttel is.

Az ötödik emeleten három kicsi, de vidám hangulatú szoba, illenek Berthe kisasszony fiatalságához.

– Látja, egyszerűen élek. Mégse akartam, hogy Mascouvin költségekbe verje magát… de biztosított, hogy ez alkalmi vétel volt, és sikerült elérnie, hogy havi részletekben fizethesse ki.

Maigret azt várta, hogy a nagyáruházak tömegbútoraival lesz berendezve a lakás, de ilyenből egyet sem látott. Nem luxuslakás, az biztos, de minden egyes bútor minőségi… Húszezer? Huszonötezer?

– Megmutassam a konyhát? Mert esténként magam főzök. A csapnál van meleg víz is. Ami a szemetet illeti…

Büszkén arrébb tol egy ajtót, amely egyfajta szemétledobó aknára nyílik.

– Háromnegyed kettő. Ha nem szállok buszra azonnal, akkor…

– Visszaviszem taxin.

– Ne, az irodához ne. A kollégák még félreértenék…

Mascouvin… Le Cloaguen… Mascouvin… Le Cloaguen… folyton ők ketten töltik ki Maigret gondolatait. Még ha meg is próbál másra, például a csukás férfira gondolni, Blaise úr alakja a háttérbe húzódik és eltűnik, talán mert a felügyelő nem érezte rajta úgy az emberi lüktetést?

– Köszönöm a fejedelmi ebédet, felügyelő úr! Ugye biztos benne, hogy Joseph…

A teraszokon üldögélők a bőséges ebédet emésztették. Mások a zsúfolt buszokon a lőversenypályákra siettek.

Maigret ráért, gyalog ment végig a Malesherbes és a Villiers sugárúton, majd fél háromkor megérkezik a Batignolles útra, és Janvier-t keresi a szemével.

A felügyelő egy kis, főleg sofőrök által látogatott étteremből integet neki, ahol az ebéd maradékai és egy pohár calvados előtt ül.

– Egy pohárkával, főnök? Nem rossz, egyszer meg lehet inni… Ma reggel nem történt túl sok minden. Az öreg szokása szerint fél kilenckor ment el, én követtem, miután megkértem egy kerületi rendőrt, hogy tartsa szemmel a házat. Jó nagy sétát tettünk, kis lépésekkel, egészen a boulogne-i erdőig, visszafelé a Porte Maillot-n keresztül. Az öreg aztán hazament, nem sokkal dél előtt. Nem beszélt útközben senkivel.

– A rendőr mondott valamit?

– Kikérdeztem, mielőtt leváltottam volna. A hölgyek nem hagyták el a házat. Egy futár húst és zöldséget hozott nekik. Biztos felhívták a boltot, és leadták a rendelést. Tíz körül biciklis futár érkezett az Igazságügyi Palotától.

– Tudom.

– Akkor biztos a többit is tudja. Elég későn ültem asztalhoz, mert a szomszédban építkeznek, és minden munkás itt ebédel. Nem volt már szabad asztal. A Clichy térről telefonáltam. Mit szól ehhez a calvadoshoz? Nem rossz, mi? Komolyan mondom, ezekben a kis kifőzdékben…

Egy autó fékez a szemközti ház előtt. Maigret feláll.

– Fizesd ki az enyémet is… viszlát…

– Maradjak?

– Igen.

Egy második autó is csatlakozik az előbbihez. Ebben két idősebb úr ült, és egy nagy testű illető, bizonyára ápoló, aki egy nagy táskát cipel. A másikból a vizsgálóbíró száll ki, a törvényszéki orvos, dr. Paul kíséri.

– Nézzenek oda! Jó napot, Maigret! Nem számítottam rá, hogy itt találom. Nos, bolond, vagy sem? Bizonyára megvan a véleménye. Tiszteletem, professzor úr. Jó napot, Delvigne. És a mese az amnéziáról? Szimuláns, nem igaz?

A járdán állva köszöntik egymást, bemutatkoznak. Jókedv szikrázik a levegőben, és senki sem sejtené, hogy ezek a meglett urak azért jöttek, hogy egy embertársuk szabadsága felől döntsenek.

– Felmegyünk? Vezessen minket, felügyelő, maga ismeri a házat.

A lépcsőház ablakai színes foltokat vetnek az arcukra. Némelyik vérvörös, mások csillognak, mint az aranypénz. Maigret becsönget. Lépések hallatszanak a lakásban, végül nyílik az ajtó.

– Lépjenek be, uraim! – mondja a felügyelő, és oldalra lép.

Cloaguen asszony megismétli:

– Fáradjanak be!

Mi történhetett? Idegesnek tűnik. Bevezeti őket a nappaliba, majd Maigret felé fordul, ő az egyetlen, akit ismer.

– Mit művelt már megint? – kérdezi a vendégeket.

– Kicsoda? Ezek az urak, mint tudja, a férje elmeállapotát jöttek megvizsgálni. Bizonyára olvasta az értesítést, amelyet a vizsgálóbíró úr küldött önöknek.

– Szóval értesítés volt?

– Nézze, asszonyom. Ma reggel, tíz körül mikor Le Cloaguen úr sétálni ment, egy biciklis futár adta át önnek az értesítést.

– Igen, de a férjem nevére jött…

– Nem nyitotta ki? Nem érdekelte, mi van benne?

– Nem szokásom elolvasni olyan leveleket, amelyeket nem hozzám címeztek. Ha jól emlékszem, egy sárga borítékban volt. Ide tettem. Íme.

Kinyitja az ajtót, egy régi asztalkára mutat az előszobában és valóban, az asztalka lábánál ott hever a boríték, az államügyészség fejlécével, üresen.

– Mi történt a levéllel?

– Nem tudom. A férjem szokása szerint hazajött ebédelni

– Olvasta a levelet?

– Szerintem igen, mivel sem a lányom, sem én nem nyúltunk hozzá. Együtt reggeliztünk hárman. Még azt sem tudom, hogy le van-e szedve az asztal… nincsen… a cseléd szabadságon van

Kinyit egy másik ajtót, az ebédlőben három főre terített asztalt látni, gyümölcsöket, a sajt maradékait.

– Látja? Azt hittem, hogy Octave a reggeli után visszament a szobájába. Nagyon zárkózott jellem. Nagyon…

Ezt minden irónia nélkül mondja, mintha nem ő volna az aki be szokta zárni az öreget a szobájába, mint egy rendetlen kamaszt!

– Nincs a szobájában?

– Mindjárt megnézem… nincs. És a kabátja sincs a fogason Bizonyára elment.

– Hánykor látta utoljára?

– Háromnegyed egykor fejeztük be az ebédet. Korán szoktunk enni. De kérem, megtudhatnám, minek köszönhetem, hogy az urak…

Maigret fáradt mosollyal néz a vizsgálóbíróra. Le Cloaguen asszonyt nehéz zavarba hozni.

– Maguk jobban tudják, mint én, hogy merre járhat – folytatja a házigazda –, hiszen reggeltől estig szemmel tartják a házunkat!

A felügyelő az ablakhoz lép, és a szemközti járdán megpillantja Janvier-t, aki a fogát piszkálta, miközben a házat figyelte.

A két pszichológus türelmetlenkedni kezdett, és mivel nem volt kit megvizsgálni, vissza kívántak térni a munkahelyükre.

A vizsgálóbíró csodálkozva kérdezte:

– Biztos benne, asszonyom, hogy nincs a lakásban?

Mire a hölgy, olyan magas lóról, ahogy alacsony termetéhez képest csak tudta, azt felelte:

– Tekintettel a dolgok állására, mi akadályozza meg magukat, hogy átkutassák a lakást?

Egy órával később kénytelenek beismerni a tényt: Octave Le Cloaguen, a zöld kabátja és a sapkája eltűntek.