9

A hagymalevesek éjszakája

Néha előfordul Maigret-vel, hogy a legnyersebb kulináris élvezeteket, a test kéjes önfeledtségét egyszerre éli meg az intenzív intellektuális tevékenységgel, a végletekig fokozott belső élettel.

A vihar ellenére az éjszaka meleg volt, és a Clichy sugárút nagy sörözőjének minden ablaka nyitva állt. A két férfi a belső tér és a terasz között foglalt helyet. Az egyik oldalon meleg, lámpafényes nyüzsgés, a pincérek jövése-menése, a vacsorázok élénk csoportja, a másikon üres asztalok az esővíztől súlyos vászon alatt; két lány ül kiürített poharaik mellett. Az eső már csak szemerkélt, a korábbi hevessége alábbhagyott. Távolabb a Blanche tér látszott a reklámjaival, egy homályos zóna mögött. Taxik siklottak a nedves aszfalton, amelyen tükröződtek a Moulin-Rouge örökké forgó lapátjai.

Fülledtség és friss szél váltakozása, a nyárvégé és a párizsi őszé. A két férfi hagymalevest evett, és a pincér épp két kiadós tányér savanyú káposztát tett eléjük sült krumplival és kolbásszal. Majd kicserélte az üres söröspoharakat teliekre. Zene foszlányai hallatszottak valahonnét. Az öregember nem mulasztotta el a különleges óra egyetlen ízét, szagát, másodpercét sem, és mikor a felügyelőre pillantott, szinte bocsánatkérő volt a tekintete.

Éjfél volt. Mikor Lucas taxiba tette Le Cloaguen asszonyt és a lányát, Maigret megfogta a karját.

– Hová viszed őket, te marha?

– Az előzetesek közé, ahogy kérte, főnök.

– Vigyétek őket hozzánk, az irodába, Janvier-vel, és várjatok meg…

Így hát a letartóztatottak nem kerültek az utcalányok közé, akiket a razziák során gyűjt be a rabszállító kocsi. Le Cloaguenék így az Orfévres rakpart egyik üres irodájában ültek, olyan egyenesen, mint egy szalonban, és mindketten óvakodtak egyetlen szó kiejtésétől is. Csak Antoinette Le Cloaguen ajka mozgott hangtalanul, mint a templomi oszlopok árnyékában ülő öregeké. A beszédet gyakorolta magában, amelyet az ügyvédjének fog felmondani nemsokára.

A kis néni, Biron asszony visszatért a parókiára a felügyelő kíséretében, akinek így méltatlankodott a taxiban:

– Hát hogyan lehetséges, hogy a jóisten teremtménye ilyesmire vetemedjen!

Maradt az öreg csavargó, akit a felügyelő elvitt vacsorázni a Clichy sugárútra. A hagymalevestől és az elzászi savanyú káposztától szó szerint önkívületbe esik.

– A hölgyek nem adtak magának eleget enni?

– Szidtak, hogy nem tudok viselkedni az asztalnál, és a szobámba hozták az ételt. Csak annyit, hogy éhen ne vesszek. Folyton korgott a gyomrom. A lány azért nem volt olyan rosszindulatú, mint az anyja, és néha titokban hozott valamit enni.

– Miért nem hagyta ott őket?

A pillantás, amelyet az öreg Maigret-re vetett, épp elég beszédes volt. Egy olyan férfi pillantása, akit egész életében megfélemlítettek, akiben föl sem merül, hogy ellenálljon a fogvatartóinak!

– Maga nem ismeri azt a nőt! Komolyan mondom, olyan keményen bánt velem, hogy néha azt hittem, hogy meg fog verni. Saint-Raphaelben kényszerített rá, hogy befalazzam a hullát. Együtt dolgoztunk a pincében, úgy állt neki, mint egy férfi. Segített levinni a hullát, mintha csak valami csomag lett volna.

– Ki ölte meg a lányát, Picard?

Maigret megvárta, hadd egye meg a másik a káposztáját, mielőtt közömbös hangon feltette volna neki a kérdést, a sugárút csillogó fényeit és a forgó malomkerék tükröződését nézegetve.

– Esküszöm magának, felügyelő úr, hogy nem Le Cloaguen asszony volt. Nem tudom, ki tette. Ha tudnám…

A hangja tompábbá vált, mintha bántaná, hogy ebben az örömteli órában megzavarják a tragédia emlékével.

– Egyszer Marie azt mondta – mert én mindig Marie-nak hívtam, a Jeanne-t az ügyfelekkel használta –, azt mondta, hogy mindig szóljak neki előre, mielőtt felkeresem. De én nem foglalkoztam ezzel, elmentem hozzá csak úgy, amikor kedvem támadt. Vártam pár percet szemben a járdán, hogy felmegy-e valaki. Aznap egyedül volt…

Maigret habozik egy pillanatig, mivel az öreg előveszi törött pipáját, amelyet a jó ég tudja, hol szedett össze. Ekkor a felügyelő, akinek mindig két pipa van a zsebében, szó nélkül átnyújtja neki az egyiket. Az öreg megtömi.

Egy asztalnál nők nevetnek, egy férfi lődörög a teraszon, nem tud választani két prostituált között, akiknek nem látja jól az arcát.

– A lányom nyugtalan volt. Azt mondta, kellemetlenségek érték miattam, amik súlyosabbra is fordulhatnak. Egyszer csak felpattant, meghallotta, hogy egy autó fékez a járdán, és kiment az erkélyre. Ekkor vitt be a konyhába, de nem tudom, hogy ő fordította-e el a kulcsot a zárban.

– Nem látta a férfit, aki felment?

– Nem… csak suttogó beszédet hallottam.

– Biztos, hogy férfi volt?

– Igen. Várjon… Marie még másvalamit is mondott. Eszembe fog jutni… olyan lyukas az agyam…

Maigret rendel két konyakot, és vár, ráérősen pipázgatva.

– Megvan… Olyasmit mondott, hogy „találkoztam valakivel, aki ismer téged, még az Aranypartról. Minden héten felbukkan Párizsban, és rád ismert, mikor elmentél tőlem”.

A felügyelő meg sem rezzen. Belélegzi az eső frissességét, az egész párizsi éjszakát, és míg tekintete kedvtelve nyugszik az ismerős környéken, más képek is felrémlenek benne, különös élességgel.

Ezek valóban a dicsőség órái számára, az ő órái, amelyekért megéri elviselni a nyomozások kis kellemetlenségeit, az egyhangúságot…

Látja maga előtt az öreg Picard-t, ahogy Cannes-ban lófrál…

– Mondja, Picard, hogyan lett maga csavargó?

– Nem tudom. Sosem jöttek össze a dolgok… Csomagoló voltam egy caeni cipőgyárban. A feleségem elhagyott, azóta sem tudom, kivel. Azóta sem tudom, mi lett vele. Elkezdtem kóborolni, időszakos munkákat vállaltam hol itt, hol ott, és mikor túl szomorú vagy túl részeg voltam, vonatra ültem, és azt sem tudtam, hová megyek… így volt. Aztán már dolgozni sem dolgoztam. Ez Cannes-ban volt… ekkor keresett meg ez a nő…

A puszta emlék hatására is elfogja a félelem.

– Már nem voltam fiatal, fáradt voltam. Azt mondtam magamnak, nyugtom lesz, rendes ágyban alhatok, lesz mit ennem…

Majd újra a naiv arckifejezéssel megkérdi:

– Maga szerint képes lett volna tényleg megölni engem?

– Nem tudom, Picard, de lehetséges.

Maigret elmélázik… Az öreg, aki ismerte a nincstelenséget, és elege volt belőle, egy kis biztonságért eladja magát. Antoinette Le Cloaguen, aki sosem ismerte a szegénységet, annyira félt tőle, hogy öreg napjaira össze akart gyűjteni egy bizonyos összeget, és a hideg elszántságával képes lett volna rá, hogy…

– Menjünk, késő van… pincér! A számlát!

A körülöttük lévők valódi életet éltek, belefeledkeztek a pillanatba. Maigret egyszerre élt három, öt, tíz életet, Cannes-ban, Saint-Raphaelben, a Batignolles sugárúton és a Caulaincourt utcában…

Ott állnak kint ketten az esőben. Az öreg lefegyverző egyszerűséggel kérdezi:

– Hová megyünk?

– Figyeljen ide, Picard… Zavarná, ha még utoljára az előzetesben kellene aludnia?

– A két nő is ott van?

– Nincsenek… Holnap reggel magáért megyek. Aztán meglátjuk…

– Ha akarja.

– Taxi! Az előzetesen fogva tartottak börtönéhez…

A sötét rakpart. Vörös lámpa, amely a börtön bejáratát jelzi.

– Jó éjt, öreg! Viszlát holnap! Tiszteletem, főtörzs! Gondoskodna erről a férfiról?

És az őr, aki a motozáshoz bevezeti az öreget egy kis irodába, nem is sejti, hogy az új rab az imént még Maigret felügyelővel vacsorázott egy Clichy sugárúti sörözőben.

Csak két ablak világít az Orfévres rakparti épületen. Maigret elképzeli az ülve várakozó anyát és a lányát, az ásító Lucas-t,

Janvier-t, aki biztosan rendelt sört és szendvicseket. Felmenjen hozzájuk? Érdemes?

Maigret a rakparton sétálgat, egy kicsit nekidől a korlátnak, az enyhén szitáló eső felfrissíti az arcát.

Gondolatszilánkok… A mindenit… a jósnő, aki várja a végzetét, mindenesetre kellemetlenségek érik… Egy férfit emleget, aki minden héten „felbukkan Párizsban”, már ez a kifejezés is mond valamit az illetőről.

Pénteken megállt a ház előtt egy autó. A zöld kabrió, semmi kétség.

Maigret elér a Pont Neuf magasságába. Egy üres taxi hajt el mellette.

– Caulaincourt utca…

– Hányas házszám?

– Majd szólok.

Várhatna másnap reggelig. Az törvényesebb volna. Amire készült, igazából szabálytalan volt, de első alkalommal tesz-e ilyesmit? A bűnözők talán törődnek a szabályokkal?

Nem tudta rávenni magát, hogy lefeküdjön, és a reggelt várja. Nem volt semmi más dolga, és hajtotta a tettvágy.

– Várjon… kicsit feljebb, balra. Egy fehér bolt…

Megkéri a taxist, hogy várjon rá, becsönget egy ajtón. Háromszor is meg kell nyomnia a csengőt, bár úgy tűnik, hogy az egész házat felveri vele. Végül kattanás hallatszik. Megkeresi a villanykapcsolót, és bekopog a portáslak ablakán.

– A tejboltosékat keresem!

– Kiket? Kicsoda maga?

A portásnő végül is felkel, és kijön, hajcsavarókkal borított fejjel.

– A tejboltosokat keresem. Hogy mondja? A bolt mögött alszanak? Nincs csengőjük? És a segédjük, Emma?

A hetediken lakik, ahol a kereskedőktől egy kis cselédlakot bérel.

– Köszönöm, asszonyom. Ne féljen, nem csapok zajt!

A harmadik emelettől nem talál kapcsolót, és kénytelen gyufákkal világítani. Megkeresi a hetediken a harmadik ajtót, ahogy mondták. Halkan bekopog. Az ajtóra tapasztja a fülét. Sóhajt hall, majd egy test nehézkes mocorgását az ágyban. A lánynak bizonyára melege van.

Megint bekopog. Álmos hang érkezik a szobából:

– Ki az?

Suttogva beszél, nehogy a szomszédok felébredjenek.

– Nyissa ki, én vagyok, a felügyelő!

Meztelen talpak dobogása a padlón. Felgyullad a fény, léptek, járkálás. Végül a félig nyitott ajtóban megjelenik egy ingbe öltözött, kövér lány, riadt tekintettel, álmoskás arccal.

– Mit akar?

A szobát éjszakai, női illat tölti be, a nedves ágyé, rizspor és szappanos víz illata.

– Mit akar?

Maigret becsukja maga mögött az ajtót. Emma egy régi köntöst ölt az ingre, amelyen keresztül látni még fejletlen formáit, mint egy rongybabán.

– Letartóztatták.

– Kicsodát?

– A gyilkost, a zöld kabriós férfit…

– Mit beszél?

A lánynak kell egy kis idő, hogy felébredjen. A szeme lassan szokik hozzá a világossághoz.

– Mondom, letartóztatták azt a férfit. Be kell jönnie velem az Orfévres rakpartra, hogy azonosítsa.

– Istenem, istenem!

– Öltözzön fel! Ne féljen, a fal felé fordulok.

Maigret hallja, ahogy a lány jön-megy mögötte, egy széken kupacban álló alsóneműjében matat, harisnyáját keresi az ágy alatt.

– Istenem, istenem… – ismételgeti.

Halkan sírni kezd. Vagy ötvenszer elmondja: „Istenem.” Majd:

– Hogyan lehetséges ez?

Mikor Maigret megfordul, még mindig rózsaszín fehérneműben van, és a harisnyáját veszi fel. Hányszor látott már ilyet Maigret! Maga a lány se törődik vele, hogy épp egy férfi tekintete előtt öltözködik.

– Felismerné, ha látja, nem?

– A szemébe kell néznem? Beszélnem is kell hozzá?

Ekkor sírva az ágyra veti magát, a fejét rázza, és azt ismételgeti:

– Nem akarom! Nem akarom! Miattam tartóztatták le!

Bárcsak egy fotós meg tudta volna örökíteni Maigret hatalmas alakját, ahogy a szűk szobában áll, és a kombinés, kövér lány fölé hajol, hogy vállon veregesse!

– Nyugodjon meg, kedves… menjünk, nincs sok időnk.

A lány a lepedőbe harap. Még mindig rázza a fejét, mintha eldöntötte volna, hogy mindenképp az ágyhoz köti magát.

– Már így is elég butaságot csinált! Ha nem avatkozom közbe, maga is börtönben ülne.

A varázsszó hirtelen megnyugtatja a lányt, és felemeli a fejét.

– Börtönben?

– Bizony, jó sokáig. Mivel a tette bünrészességnek is számíthat. Mikor megmutattam önnek a fényképeket, miért nem volt hajlandó felismerni?

A lány az alsó ajkába harap, amely vérvörössé válik, és az arcán még makacsabb kifejezés jelenik meg.

– Feleljen, miért?

– Mert szeretem!

– Mi pedig végig az időnket vesztegettük. Már rég elfoghattuk volna. Talán egy ártatlant tartóztattunk le… Öltözzön fel. Ne kényszerítsen, hogy rendőri segítséget hívjak.

A furcsa páros lábujjhegyen megy le a lépcsőn. A taxi még mindig várakozik.

– Szálljon be!

Az autóban Emma révedező hangja:

– Miért ölte meg? A szeretője volt, ugye? A nőhöz más férfiak is jártak, a férfi féltékeny lett…

– Talán…

– Biztos vagyok benne, hogy így volt. Szerette azt a nőt.

Maigret követi a lányt a rendőrség lépcsőjén, aztán a széles folyosón, ahol egyetlen lámpa ég. Janvier meghallja a zajt, kilép az irodából, és csodálkozva látja főnökét ilyenkor érkezni, a tejbolti lányt kíséretében.

– Mit csinálnak a hölgyek? – kérdi a felügyelő.

– A fiatal lány elaludt. A másik várakozik…

Maigret belép az irodájába, behívja Emmát, és becsukja az ajtót.

– Hol van?

– Egy pillanat, hamarosan viszontláthatja. Üljön le, kérem!

Szegény ártatlan, kövér lány, aki máskor olyan pirospozsgás, most halvány, szinte holtsápadt!

– Lássuk, mikor első alkalommal jött, a főnökei kérésére, ezeket a képeket mutattam magának, ugye?

Nem nyújtja át a lánynak az egész köteget, egyenként mutatja őket. Neveket is mond hozzájuk, találomra:

– Justin, a tetovált… Bébert Montpellier-ből, a Veréb…

Maigret az izgatottabb kettejük közül, mert minden ettől a perctől függ. Nem mer a lány szemébe nézni. Nem akarja elijeszteni: a tanú kezét nézi, a törött körmü, kövér ujjakat. Az egyik kéz az asztalon nyugszik, a másik mintha kész lenne megragadni a megoldást jelentő képet.

– Kicsi Louis Belleville-ből… Justin…

Maigret visszatartja a lélegzetét, majd hirtelen megtelik a tüdeje. Végre fellélegezhet, lazíthat terhes mozdulatlanságán, mert a lány két keze egyszerre merevedik meg.

– Ő az, ugye? Justin… a touloni Justin…

A lány remeg, mintha fázna. A felügyelőre néz. Megváltozik az arckifejezése, és szinte naivan megkérdi:

– Hát mégsem tudták? Hol van?

A lány végre felfogja, mit történt, elönti a düh, és megmoccan, mintha neki akarna esni a felügyelőnek.

– Nem mondott igazat! Nem is tartóztatták le! Maga becsapott engem, és én… miattam kapják el… Miattam!

– Nyugodjon meg, kedvesem, nyugodjon meg! Biztosíthatom, hogy Justin egy címeres gazember…

– Énmiattam!

– Jól van… maga fáradt, korán kell kelnie. Haza fogjuk kísérni.

Csenget Janvier-nek.

– Vidd haza a hölgyet, öregem! Ne ingereld fel… Ha akad még valami itóka a szekrényedben, kínáld meg, hogy jobban legyen…

A kislánynak igazán nagy szerencséje volt, hogy nem keltette fel Justin érdeklődését!