5

A tiltakozó úr

Maigret aznap közel volt hozzá, hogy szégyellje magát a hivatása miatt. Néha, akár egy színész, mikor kimegy a kulisszák mögé lazítani, hogy pihentesse az izmait és az arcvonásait, átment a szomszédos irodába, ahol egy hasonlóképp csüggedt Lucas fogadta.

– Még mindig semmi? – kérdezte az őrmester tekintete.

Semmi. Maigret ivott egy korty sört, és megállt a nyitott ablak előtt, gondterhelten, szinte undorodva.

– Mit csinál a hölgy odakint?

– Már harmadjára ment oda a portáshoz, és ragaszkodik hozzá, hogy önnel beszéljen. Utoljára a rendőrség igazgatóját követelte.

Ez volt az eset humoros oldala. Kettőkor, mikorra Octave Le Cloaguent berendelték kihallgatásra, a felügyelő látta az ablakából, hogy egy taxi áll meg az Orfévres rakparton. A sovány Le Cloaguen asszony volt az, aki kiszállt, miközben az autó a padka mellett maradt, és Maigret elmosolyodott, majd parancsot adott az egyik rendőrnek.

Igen, kezdetben az egész viccnek tűnt.

– Kapott idézést? – kérdezte komoly hangon a rendőr. – Maga Octave Le Cloaguen úr?

– A felügyelővel szeretnék beszélni. Mindent elmagyarázok neki.

Bevezették az asszonyt a híres üvegfalú váróterembe, ahol a „páciensek” – ez volt a bevett kifejezés – kicsit olyanoknak tűntek, az elhaladó rendőrök közömbös vagy ironikus pillantásától kísérve, mint a ketrecbe zárt vadak.

Ezalatt egy rendőr leugrik Le Cloaguenért, aki a taxiban maradt.

– A feleségem mondta, hogy menjek fel?

– A felügyelő kérése.

– Hol van a feleségem?

Már majdnem három órája tartott a kikérdezés, a zöld kabátos öregúr ugyanazon a széken ült, a nyitott ablakkal szemben, Maigret irodájában.

Mindig, mikor Maigret visszatér a saját helyére a Lucas-nál töltött pihenők után, Le Cloaguen kék szeme már a küszöbhöz érve rátapadt, mint egy kutya tekintete, amelyik tudja, hogy nem várhat sokat az emberektől, de nem bújhat ki az uralmuk alól.

Igen, így lehetne leírni a tekintetét. Kellemetlen volt ekkora apátiával szembesülni, arra gondolva, min mehetett keresztül az öreg, míg idáig jutott.

Három vagy négy alkalommal megkérdezte Maigret-től.

– Hol van Le Cloaguen asszony?

– Magára vár…

Ez nem nyugtatta meg az öreget. Ismerte hirtelen természetű és hatalmaskodó feleségét, és sejtette, hogy nem fog türelmesen várni a sorára az előszobában.

Maigret szokásához híven cseverészve kezdte a beszélgetést, szívélyesen, mintha egy csöppet se törődne az adott válaszokkal, mintha röstelkedne a puszta formalitás miatt.

– A múltkor elfelejtettem tisztázni valamit. Mikor az ön által mutatott sajátos módon bekopogtak Mademoiselle Jeanne ajtaján, ő ugye éppen kártyát vetett magának?

Le Cloaguen odafigyelt, de nem felelt, mintha nem is értette volna a kérdést.

– Mademoiselle Jeanne egy ajtó felé tolta magát, amelyet aztán bezárt. Nos, arra lennék kíváncsi, hogy a kártyák az asztalon maradtak-e, vagy összegyűjtötte őket. Nyugodtan gondolja meg… Szedje össze az emlékeit. A vizsgálóbíró, az ördög tudja, miért, nagy fontosságot tulajdonít ennek.

Le Cloaguen nem mozog. Felsóhajt, a térdén nyugtatja egyedi formájú kezét, amelyre Maigret ismét felfigyelt, akár a taxiban.

– Próbálja meg újra átélni a jelenetet… Meleg van… nyitva az erkély ajtaja. Minden világos maga körül, és a színes kártyák a XV. Lajos stílusú asztalkán hevernek…

Az öreg tekintete mintha azt mondaná:

– Miért nem érti, hogy szenvedek, hogy mennyire kínoz a kérdéseivel egy szegény, védtelen embert?

Maigret szégyenkeze leveszi róla a tekintetét, és szelíden mormolja:

– Válaszoljon, kérem… Ez nem hivatalos kihallgatás, nem rögzítjük írásban a válaszát. A kártyák az asztalon maradtak, ugye?

– Igen.

– Biztos benne?

– Igen.

– Mademoiselle Jeanne a tarokk-kártyából vetett magának?

– Igen.

Maigret feláll, az ajtóhoz lép, szólítja Lucas-t, és szigorú hangon így szól:

– Nézze, őrmester… Meg kell mondanom, hogy pontatlanok az információi, mivel Le Cloaguen úr aligha hazudna nekünk.

Ahogy egy egykori belügyminiszter mondta, a rendőrség nem kóristák gyülekezete. Elvégre a gyilkosoknak sincsenek fenntartásaik.

– Maga azt állította, őrmester, hogy Mademoiselle Jeanne sosem vetett kártyát, hogy nem is volt kártya a lakásában…

– Így van. Minden vallomás ezt állítja. Mademoiselle Jeanne nem jósolt kártyából, tisztánlátó volt, és keleti mintára, egy jósgömb segítette, hogy transzba essen.

– Nos, Le Cloaguen úr, az előbb bizonyára rosszul értette a kérdésem, vagy nem gondolta át a választ. Nem volt kártya az asztalon, ugye?

Izzadságcseppek folytak végig az öreg homlokán, amelyen kidagadtak az erek.

– Nem tudom… – nyögte ki.

– Elmehet, Lucas! Elnézést kérek, hogy ilyen kényes témát érintek, Le Cloaguen úr… Úgy vélem, hogy… nyilvánvaló, hogy maga nem él boldog házasságban. Ilyen körülmények között sok maga korabeli férfi máshol keres vigasztalást, barátságot, meghittséget, női melegséget… Kezdettől fogva tudtam, hogy maga nem az a fajta, aki jósnőhöz járna. Ha mégis elment a Caulaincourt utcába, és ha a barátnője elrejtette a konyhába, akkor azért történt, mert nem ügyfélként járt nála.

Az öreg nem mer rábólintani, de nemet sem mer mondani. Vajon milyen új csapást mér rá a felügyelő, miután összeszedi erejét a szomszéd irodában, és bosszantó lassúsággal meggyújtja a pipáját?

– Csak maga segíthet rajtunk. Nagyon keveset tudunk az áldozatról. Annyit, hogy varrónőként dolgozott, mikor Párizsba jött, később modellként. Majd saját varrodát nyitott a Saint-Georges utcán Chez Jeanne név alatt, és később megtartotta a Jeanne nevet. Rosszul ment az üzlet, és a Caulaincourt utcába költözött… Kikkel állt kapcsolatban? Kik voltak a barátai? Ezt próbáljuk kideríteni.

– Ne tudok semmit!

– Nézze… megértem, hogy diszkrét szeretne maradni… de ne feledje, hogy az egyedüli célunk, hogy megbüntessük a barátnője gyilkosát.

Hihetetlen! Az öreg sírni kezd, meleg könnyek peregnek az arcán, hang nélkül, mozdulatlanul, még le sem törli őket, bütykös ujjú keze a térdén marad. Maigret kénytelen volt hátat fordítani neki, és az ablakon át elvonuló uszályok sorát bámulta, hogy eltakarja felindultságát.

– Ez az egész nem tartozik sem az ön feleségére, sem senki másra… Azt is megérteném, mivel maga jómódú, ha megsegített volna egy szorult anyagi helyzetben lévő fiatal hölgyet… mivel biztos, hogy valaki támogatta. Az a pár ügyfele nem fizetett annyit, amiből fedezni tudta volna a kiadásait. Luxus nélküli, de mégis kényelmes életet élt. Maga pedig évente kétszázezer frank életjáradékot élvez…

A színjáték folytatódik, Maigret unottan rendezgeti az asztalán heverő papírokat.

– Az egyik emberem vette a fáradságot és utánanézett az ön életének. Figyelemre méltó! Minden tiszteletem az öné, igazán… Harminc évvel ezelőtt orvos volt egy óceánjárón a Távol-Keleten… Egy milliomos argentin marhatenyésztő is az utasok között volt, a lányával együtt. A fedélzeten kitört a sárgaláz.

Maigret még mindig úgy tett, mintha a papírjait nézegetné.

– Ha minden igaz, maga derekasan helytállt, és sikerült elkerülni, hogy kitörjön a pánik… Többek között megmentette a fiatal hölgyet. Ellenben maga is elkapta a betegséget, és a következő kikötőben el kellett hagynia a hajót. A hálás argentin ekkor döntött úgy, hogy viszonzásul évi kétszázezer frank járadékot biztosít magának, élete végéig. Minden elismerésem, Cloaguen úr. Miután visszatért Franciaországba, elvette azt a fiatal lányt, akivel korábban eljegyezték egymást. Ezután már nem hajózott többet. Letelepedtek Saint-Raphaelben, ahol sokáig kényelmesen éltek… Sajnos, ahogy a felesége öregedett, kiütközött rajta a zsugorisága és a hatalmaskodó természete. Párizsban megváltozott az életük…

Az öregúrnak bizonyára az jár a fejében, hogy meddig fog még tartani a kínvallatás. Minden pillanatban azt hihette volna, hogy vége van. Maigret feláll, az ajtó felé indul, elégedetten mosolyogva, mint aki jól végezte dolgát, de aztán elmélázik, még eszébe jut egy apró, szinte érdektelen kérdés.

– Mellesleg, az a bizonyos baleset… Saint-Raphaelben történt, ugye? Közvetlenül, mielőtt eljöttek Párizsba… fát vágott, csak kedvtelésből, mert volt két szolgáljuk akkoriban. Véletlenül a kezére vágott a baltával… a jobb mutatóujja első percét vágta le, amely bizonyára eléggé jelentős fogyatékosság. Nos, nincs több kérdésem, Le Cloaguen úr!

Végre vége. Ámbár az öreg mintha rájött volna Maigret módszerére, mert még nem áll fel, csak a tekintetével kérdi, hogy tényleg elmehet-e.

– Egyébként tegnap az egyik barátja mesélt magáról. Egy pillanat! Itt kell lennie a fényképének a fiókomban.

A fotót Blaise-ről készítették, ahogy valamelyik körúton sétált.

– Mi is volt a neve? Maga biztos emlékszik rá… Az úr nekem azt mondta…

Nem jött be a csel. Le Cloaguent nem hozza izgalomba a fotó, sőt, mintha megkönnyebbült volna, mintha más várt volna.

– Nem ismerős…? Bizonyára régen látták egymást utoljára… Mindegy, nem fontos.

Maigret távozik, átmegy a szomszéd szobába. Lucas rákacsint.

– Még pár perc, és gyanítom, hogy a felesége botrányt csinál. Nem bír egy helyben ülni. Ötpercenként odamegy az ügyeleteshez. Emelt hangon beszél. Az igazgatót követeli. Fenyegetőzik, hogy értesíti a sajtót és a magas rangú kapcsolatait…

Már három órája vár őnagysága, három órája szenved az öregúr, négyszemközt Maigret-vel. De a felügyelő nem akarja elengedni. Bosszantja az öreg rejtélye, nem bír rájönni a nyitjára. Ugyanakkor önkéntelenül is furcsa szimpátiát érez iránta, amely több a sajnálatnál.

A „csevegés” a szokásos módon folytatódik. Maigret komolyabb, tanácstalan arckifejezést ölt.

– Nos, van itt valami, ami nem teszi egyszerűbbé a helyzetet. A vizsgálóbíró telefonált, hogy egy új tanú jelentkezett az ügyészségen. Egy férfi, aki épp szemben lakik a Caulaincourt utca 67/a-val. Azt állítja, hogy pénteken röviddel öt óra után látta magát, ahogy kidob egy kulcsot az ablakon. Ezt a kulcsot aztán meg is találtuk.

– Nekem mindegy – sóhajt fel Le Cloaguen.

– Mégis, ez a vallomás súlyosbítja az ön helyzetét, és…

Maigret egy kulcsot tesz az íróasztalra.

– Felügyelő úr, maga is jól tudja, hogy ez nem igaz – mormolja az öreg lefegyverző szelídséggel.

– Mindenesetre, Cloaguen úr, ismerje el, hogy az ön személye legalábbis ellentmondásos. Ön gazdag, intelligens… remek hajóorvos volt, bátor, ahogy a szolgálati dokumentumaiból is kiderül. Mégis, egy idő óta koldusként él, saját otthonában elzárják, mint valami közveszélyes alakot, és azzal telnek a napjai, hogy az utcákon és a rakparton bolyong… Mi okozott ekkora változást? Miért költöztek el Saint-Raphaelből Párizsba? Miért…

Le Cloaguen felemeli a tekintetét. Kék szeme tragikus naivitást tükröz, ahogy mormogja:

– Tudja jól, hogy bolond vagyok…

– Talán azt akarja mondani, hogy egyesek, a felesége és talán a lánya, próbálják meggyőzni arról, hogy bolond?

Az öreg a fejét rázza. Közömbösen, makacsul ismétli:

– Nem, tényleg bolond vagyok.

– Gondolja meg, mit beszél, mert súlyos dolgot állít. Ha valóban bolond, amit én nem hiszek, akkor aligha lehet cáfolni a feltevést, hogy maga a gyilkos! Egy bolond tettei mindig kiszámíthatatlanok. Maga ott ül Mademoiselle Jeanne-nál. Felötlik az ötlet, hogy megölje. Hirtelen impulzust követve megteszi, majd lehiggad, megijed a következményektől, és hogy ne gyanúsítsák, vagy mert lépéseket hall a lépcsőház felől, bezárja magát a konyhába, a kulcsot pedig kihajítja az ablakon…

Az öreg nem felel.

– Így történt?

Maigret szinte fél az igenlő választól, amely pedig véget vetne a nyomozásnak. Ám másféle feleletet kap. Három órára volt szükség ahhoz, hogy egy szó egy apró fénysugarat vessen a rejtélyre.

– Bolond vagyok, de nem én öltem meg Jeanne-t…

– Ha Jeanne-nak szólítja, akkor beismeri, hogy elég meghitt viszony volt önök között. Mondja el pontosan, mit jelentett ö magának… ne szégyellje magát. Hozzá vagyunk szokva a furcsa történetekhez.

– Nincs mit mondanom… nagyon, nagyon fáradt vagyok…

Szégyenlősen hozzáteszi:

– Szomjas vagyok…

Maigret ismét átvonul a másik szobába, egy nagy pohár sörrel tér vissza, és az idős fej hátradől, a folyadék apadni kezd a pohárban, ahogy mozog a férfi ádámcsutkája.

– Hová ment a felesége vasárnap tizenegy és négy óra között?

– Nem tudtam róla, hogy elment valahova.

– Be volt zárva a szobájába?

A férfi nem válaszol, lehajtja a fejét. Maigret sokat adna egy pillanatnyi őszinteségért. Senkivel se találkozott, aki ennyire rejtélyes lett volna, mint ez az öreg, pedig történt már egy s más az Orfévres rakparti irodában! A felügyelőt bosszantotta, de meg is indította az eset. Néha dühbe gurul, és képes volna…

– Elég ebből, Le Cloaguen, csak nem fog úgy tenni, mintha nem tudna semmiről, még arról se, hogy miért zárják el, mint egy fertőző beteget…

– Mert bolond vagyok.

– Egyetlen bolond sem ismeri el, hogy bolond!

– Pedig az vagyok. De nem vagyok gyilkos, felügyelő úr, nem tettem semmi rosszat. Biztosíthatom, hogy téved, ha…

– Akkor beszéljen, az ég szerelmére!

– Mit kéne mondanom?

Vagy ez a világ legbutább embere, vagy…

– Nézzen a szemembe! Itt van az asztalon egy letartóztatási parancs a maga nevére. Ha nem ad épkézláb válaszokat, akkor még ma este előzetesben alhat…

A legmeglepőbb dolog játszódik le. Ahelyett, hogy megrémülne, az öreg nyugodtnak és elégedettnek tűnik. Mintha a börtön kielégítő lehetőségnek tűnne számára.

Talán azért, mert megszökhet a két nő zsarnoksága elől…

– Miért engedi, hogy így bánjanak magával…? Beszéljük meg, mint férfi a férfival. Az összes szomszédja magáról beszél, van, aki megvetéssel, mások szánakozással.

– A feleségem a gondomat viseli.

– Úgy, hogy télen-nyáron egy ócska kabátban jár, amelyiket egy csavargó se volna hajlandó felvenni? És még arra sem kap pénzt, hogy dohányt vegyen? Tegnap egy felügyelő látta magát, ahogy felvesz egy csikket az utcán, mint a csavargók… miközben kétszázezer frank járadékot kap!

A férfi nem felel. Maigret dühbe gurul.

– Becsukják a lakás legsötétebb, legrosszabb szobájába… elrejtik a vendégek elől, mint egy nemkívánatos vagy undorító alakot…

– Biztosíthatom, hogy a gondomat viselik…

– Úgy érti, hogy a felesége és a lánya vigyáznak arra, nehogy meghaljon! És nagyon jól tudja, hogy miért! Mikor az argentin birtokos úgy döntött, hogy hálából járadékot küld magának, talán megszabta, hogy a halála esetén az örökösök ne kapjanak többé semmit. Jól mondom, Le Cloaguen úr? Maga nagyon is jól tudja, miért viselik gondját, ahogy ön fogalmazott.

– Esküszöm magának, felügyelő úr…

– Na tessék! Sikerült kihoznia a sodromból. Nézze, egyelőre nem tartóztatom le. Remélem, elgondolkozik a dolgon, és megérti, hogy a legjobb, ha elmondja a teljes igazságot. Lucas, Lucas!

Lucas belép az irodába, és látja, hogy a főnöke alaposan megizzadt, és nehezen tudja türtőztetni a dühét.

– Küldd be Cloaguen asszonyt…

Az öreg keze azonnal remegni kezd, a homlokát ismét ellepi a félelem izzadsága. Talán néha meg is verik?

– Fáradjon beljebb, hölgyem! Csöndet! Kérem, hallgasson! Tudom, hogy bosszantja, hogy órákig kellett várnia, de erről csak maga tehet… Csönd! A férjét idéztük be, és nem magát. Felnőtt ember, magától is idetalál az Orfévres rakpartra, és magát legközelebb be sem engedjük! Végeztünk, viheti haza. Még nem tudom, hogy szükség lesz-e további intézkedésekre a férjével kapcsolatban. Valószínűleg orvosi vizsgálatra is sor fog kerülni, ahol megállapítják, hogy bolond-e, vagy sem. Végeztünk, elmehet. Arra kérem, hogy távozzon, érti…? Ennyi! Panaszkodhat, akinek akar! Viszlát, hölgyem!

Huh, végre bezárul az ajtó. Lucas büszkén nézi főnökét, aki megtörli homlokát, lassanként visszanyeri nyugalmát, sőt, még el is mosolyodik.

– Mi történt?

– Semmi, Lucas… semmi… Ki nem állhatom ezt a nőt, ez minden! Azt kívánom, bárcsak őt találtuk volna a férje helyett a Caulaincourt utcai konyhában.

Lucas mosolyog. Még sosem látta ennyire dühösnek Maigret-t.

– Erről eszembe jutott valami – mondta hirtelen Maigret elmélázva.

Mozdulatlanul áll, tekintetét a csillogó Szajnára szegezi, a Saint-Michel hídon nyüzsgő tarka tömegre.

– Mi jutott az eszébe?

– Semmi... Jó volna kideríteni, hová ment ez az asszony péntek délután, biztosan tudni… kérlek, gondoskodj róla!

– Miért nem kérdezte ki a vasárnapról?

– Csak!

Azért, mert meg volt róla győződve, hogy a nő várta a kérdést, hogy már készen is állt a válasszal, és éppen az bosszantotta fel, hogy végül egyetlen kérdést sem tettek fel neki. Most pedig, ahogy hazafelé utazik a taxival, bizonyára egyik rémületből a másikba esik.

– Úgy gondolja, hogy…

– Nem gondolok egyáltalán semmit! Ki tudhatja? Talán leutazom Saint-Raphaelbe. És hogy van a másik csodabogár, az az idióta Mascouvin? Felhívtad az Hôtel-Dieu-t?

– Kielégítő az állapota. A nővére meglátogatta, de nem ismerte fel. Még kell pár nap, hogy…

– A zöld kabriós férfi?

– Semmi… Bizonyára kocsit váltott. Már a huszadik zöld kabriónál tartunk, de a lány a tejboltból egyik tulajdonosát sem ismeri föl…

Kopogtatnak. A portás az.

– Az igazgató úr kéreti, felügyelő úr!

Maigret és Lucas egymásra néznek. Nyomozás közben ez sosem jelent jót. Azt jelenti, hogy valami nem megy, félresikerült, valaki panaszt tett ellenük, az ördög tudja, mit jelenthet még. Maigret nincs olyan kedvében, hogy elviseljen egy szidást, vagy jó tanácsokra bólogasson. Már abból, ahogy a foga közé szorította a pipáját, látni lehetett, hogy ideges.

Benyit a párnázott ajtón.

– Hívatott?

Az igazgató szó nélkül átnyújt neki egy táviratot, amelyet az imént kapott. Nem tudni, milyen kedvében van, talán elégedetlen, talán gúnyos. Maigret elolvassa.

Tisztelt Igazgató Úr,

megtiszteltetésnek veszem, hogy az Ön tudomására hozhatok bizonyos tényeket, amelyek, amennyiben nem nyernek magyarázatot a rendőrség részéről, arra késztetnek, hogy hivatalos panasszal éljek a bíróságon.

Múlt vasárnap, ahogy hazatértem a szokásos morsang-sur-seine-i hétvégi kirándulásból, a portás tudatta velem, hogy egy magát rendőrnek nevező egyén járt a házban korábban, és kérdezősködött a személyemről, az anyagi helyzetemről, a szokásaimról. A portás elmulasztotta elkérni ettől a személytől a hivatalos papírjait. A történtek után arra kell következtetnem, hogy egy álrendőrről van szó.

Az ablakon át megfigyeltem ugyanis, hogy az illető egy kis Saint-Georges téri kávézóból, a „Vieux Pouilly”-ból leskelődik utánam.

Kétségtelenül tudta, hogy egyedül élek és étteremben szoktam ebédelni, vagyis talán a távozásomat várta, hogy illetéktelenül behatolhasson a lakásomba.

Nem titok, hogy a tőzsdén forgatom a pénzem, mivel ehhez minden francia polgárnak joga van, ezért jelentős összegű készpénzt és részvényeket tartok a lakásomban.

A felsorolt tényekről tájékoztattam a kerületi rendőrkapitányt, és rendőri védelmet kértem. Röviddel később valóban láttam, hogy egy egyenruhás rendőr megjelenik a Notre-Dame-de-Lorette utcában.

A leskelődő úr megszólította. Ezután kezet fogtak, majd a rendőr megvonta a vállát, és eltávozott.

Másnap reggel a zaklató még mindig ott volt. Egy idősebb, kövérkés arcú férfi is csatlakozott hozzá, rosszul szabott ruhában, akivel beültek inni a „ Vieux Pouilly ”-be.

A főnöke nem tudott visszafojtani egy mosolyt Maigret bosszúsága láttán, mivel nyilvánvaló volt, hogy a felügyelőről van szó a levélben.

Kénytelen vagyok arra következtetni, hogy egy jól szervezett banda akarja rátenni a kezét a pénzemre. A hétfői napon is állandóan követtek gyanús külsejű egyének, akik alighanem váltották egymást.

Végül, mikor szokás szerint felkerestem Proud és Drouin irodáját, akik a tőzsdei ügyeimet intézik, értesültem, hogy a kövérkés arcú, pipázó egyén az iránt érdeklődött, vajon a cég ügyfelei között vagyok-e.

Kérem Önt, igazgató úr, tegyen meg mindent, hogy fény derüljön az esetre, és véget érjen ez a nyugtalanító zaklatás.

Várom válaszát, maradok őszinte híve,

Emilé Blaise,

nyugdíjas, Notre-Dame-de-Lorette utca 25.

– Nos, öreg barátom, mit szól ehhez?

A megszólított, aki már idefelé jövet is eléggé ideges volt, fenyegetően felmordult, mint egy medve, amelyet szándékosan bosszantanak.

– Mit szól ehhez, Maigret? Vajon ez a Blaise úr…

– Blaise úr, Blaise úr… Blaise úr fütyül magára, főnök!

– És magára is, ha jól látom.

– Így van…

– Tényleg elment Proud és Drouinhoz?

– Igen, mivel szükséges volt elmenni. Túl hosszú lenne, ha részletesen elmesélném. Biztos emlékszik Mascouvinra, aki a híres üzenetet elhozta nekünk. Nos hát: Mascouvin a Proud és Drouin alkalmazottja.

– De hogy jön Blaise úr…

– Várjon! Ki fedezte fel a bűntényt? Egy bizonyos Roy asszony, a Beau Pigeon tulajdonosnője, Morsangban…

– Még mindig nem értem…

– Mademoiselle Jeanne gyakran járt Morsangba. A nyugdíjas Blaise úr is minden héten odamegy, és olyan csukákra halászik, amiket egyszer már kifogott valaki…

– Nahát, Maigret, kezdem azt hinni, hogy…

– Én meg kezdem érteni, mi történik. Mascouvin értesít minket a bűntényről, mielőtt elkövették volna… Jeanne asszonyt az adott időpontban meggyilkolják… Roy asszony pár perc múlva felfedezi a holttestet… Blaise úr ügyfél a Proud és Drouin cégnél, és ugyanakkor törzsvendég Roy asszonynál… Csak ez az átkozott Le Cloaguen…

Maigret megint elmélázik egy pillanatra.

– Két kapcsolódási pont is van. Az egyik a Proud és Drouin, a másik Morsang. Azt hiszem, ma este benevezek egy kis bridzsoktatásra…

– Bridzsoktatásra?

– A hercegnőnél. A jelek szerint nagyon előkelő hölgy, de sajnos balul ütött ki egy-két üzlete, és most bridzspartikra invitálja a magányos párizsiakat a Pyramides utcai szalonjába. Természetesen anyagi hozzájárulás fejében. Tegyük fel, hogy a nyugdíjas Blaise úr is az ügyfelei között van.

– És aztán?

– Semmiség, tudom… nem bizonyít semmit. De ismerje el, hogy ez furcsa véletlen volna, mivel Mascouvin, a Proud és Drouin alkalmazottja minden este bridzsezik a hercegnőnél. Csak az a nyomorult Le Cloaguen…

Az igazgató enyhe vállrándítással felel, ami akár azt is jelentheti: „Mindegy, ilyenkor jobb, ha nem vitatkozom vele.”

Kezet nyújt a felügyelőnek.

– Sok szerencsét, öregem! Illetve… Blaise úr ügyét illetően talán jobb volna egy kicsit elővigyázatosabban eljárni, nemde? Az úr érzékenynek tűnik, és nem habozna botrányt csinálni. Csak az hiányzik, hogy az újságírók is beleüssék az orrukat az ügybe, és…

Persze, persze! Óvatosak leszünk, igazgató úr, de látszik, hogy maga még nem töltött együtt három órát a pihent agyú Le Cloaguennel!