8

Le Cloaguen asszony bosszúja

A nyilvánosság szempontjából a Le Cloaguen-ügy messze nem tartozott Maigret legemlékezetesebb esetei közé. A kezdeti szenzáció után hamar megszűnt a sajtó érdeklődése a Caulaincourt utcai jósnő iránt. Az Orfévres rakparton ellenben az ügy minden részlete, sőt, még bizonyos mondatok is, akár igazak, akár kitaláltak voltak, megmaradtak a közös legendáriumban.

Ahogy az égszakadás is, amely aznap öt óra körül kitört Párizsban, több mint egy hónap forró szárazság után.

– Ekkora vihart még életemben nem láttam! – bizonygatja Lucas felügyelő. – Ott maradtunk a zöld függönyös szalonban, Janvier és én, meg a két hölgy és az öregúr…

Maigret már vagy húsz perce elment a szemben lévő étterem tulajával, és Le Cloaguen asszony már türelmetlenkedik, feláll, az ablakhoz lép, egyik kezével a függönyön, bizonyára abban a pózban, mint mikor a ház felügyeletével megbízott rendőröket leste.

Szélroham söpör végig a Batignolles sugárúton, egészen a harmadik emeleti ablakokig felkavarja a port, megrázza a kávézók vásznait, majd hirtelen szakadni kezd az eső, kopogva veri a járdát, széles tócsákba gyűlik, a járókelők minden irányba menekülnek, a taxik kétoldalt felverik a vizet, mint a motorcsónakok.

A szoba félhomályában csak az ablaknál álló Le Cloaguen asszony arca világít, és Lucas éppen a szerencsétlen férfiakra gondol, akik ilyen nőket vesznek feleségül, mikor az asszonyság felé fordul, és az utcára mutatva megkérdi:

– Hová megy?

Maigret valóban kilépett a sofőrök törzshelyének számító kis kifőzdéből, és kabátja gallérját felhajtva a Clichy tér felé indul, kétségkívül taxit keres.

A hölgy ekkor kimondja a mondatot, amely klasszikussá vált a nyomozók körében:

– Remélem, nem feledkezett meg rólunk!

Ez az emlékezetes várakozás első – eléggé komikus – eseménye. Lucas, aki mindenben hasonlítani akar Maigret-hez, előveszi pipáját, és komótosan megtömi. Észreveszi, hogy az öreg őt nézi, és eszébe jut, hogy ő is bagózik, átnyújtja neki a dohányoszacskót.

– Elnézést, ki kell mennem a mellékhelyiségbe – mondja a kék szemű öreg. – Ha el akar kísérni…

Hogyne! Lucas vele megy, még azt se engedi, hogy becsukja az ajtót.

– Nem jönne be egy percre a szobámba?

Odabent a szekrénye mélyéről, egy kopott zokniból elővesz egy törött szárú pipát.

– Érti? Most már nem szólhatnak rám! Odaadná a dohányt?

Direkt átmegy a szalonba, hogy a két nő is lássa. Szándékos lassúsággal tömi meg a pipáját, és meggyújtja a gyufával, amelyet az őrmester ad neki.

Le Cloaguen asszonynak fogytán van a türelme.

– Igazán nem értem, miért kell várakoznunk…

Ám ez még csak a kezdete a megpróbáltatásainak. Múlnak a percek, és a szalon lassan megtelik a pipafüst szagával. Kint egy ablakszárny csapódik a falhoz, az eső kopog, a járókelők még mindig futkosnak odalent, vagy a kapualjakba húzódnak, és egy óra múlva végre taxi érkezik, valaki kiszáll, a lépcsőházban két ember közelgő léptei hallatszanak, majd megszólal a csengő. Janvier megy ajtót nyitni.

– Maga az, vizsgálóbíró úr? Jöjjön be! Nem, nincs itt. Átment ide szembe telefonálni, aztán láttuk, hogy elsiet a Clichy tér felé…

A vizsgálóbíró, akit egy magas, sovány jegyző is kísért, helyet foglal, miután zavartan üdvözölte a két hölgyet. Nem sejt semmit. Maigret nem árult el neki semmit, csak megkérte, hogy a jegyző kíséretében fáradjon a Batignolles sugárúti lakásba.

A nappaliba, amely egyébként is homályos volt, már csak alkonyi fény hatolt be, néha villámlott, amelytől minden jelenlévő összerezzent. Összezárva várakoznak, mint egy vasúti kocsiban, csöndben, akár az orvos várótermében. Nézik egymást. Lucas ismét átnyújtja dohányát az öregnek, aki elszívta az első pipát, és gyermeki örömmel gyújtja meg a másodikat.

Janvier az órájára pillant, később a vizsgálóbíró, majd a jegyző is, és szinte ez a gesztus az egyetlen, amely megtöri a mozdulatlanságot.

Elmúlik hét óra… fél nyolc… majd Octave Le Cloaguen szólal meg, még mindig kicsit félénk hangon. Lucas-hoz fordul, mert a vizsgálóbíró túl nagy kutya a szemében.

– Van egy kis portói abban a szekrényben. De nála van a kulcs.

Egy gyűlölettel teli tekintet villan. Le Cloaguen asszony szó nélkül kivesz egy kulcsot a retiküljéből, és az asztalra teszi.

– Egy kis portóit, asszonyom?

– Köszönöm!

A fiatal hölgy zavarban van, halkan feleli:

– Azt hiszem, egy ujjnyit elfogadok…

Így áll a helyzet nyolc órakor, mikor Lucas elhatározza, hogy felkapcsolja a villanyt, mert már egyáltalán nem látnak semmit.

Lucas éhes, Janvier is. Megszólal a csengő, és az őrmester megy ajtót nyitni, ő hallja meg először Maigret hangját a lépcsőfordulóban.

– Fáradjon beljebb, hölgyem.

Egy alacsony, nagyon tiszta fekete ruhába öltözött öregasszony lép be habozva. Arca csodálatosan friss a korához képest- A mozdulatlan alakok meglepik, először Le Cloaguen asszonyt veszi észre. Mindkét kesztyűs kezével az ezüstcsatú retiküljét tartva közelebb lép hozzá, és üdvözli. Hangján érezni a régi és kibékíthetetlen ellenszenvet.

– Jó estét, Antoinette.

Maigret kabátja úgy ragyog a vízcseppektől, mint egy esernyő, és nedves nyomot hagy maga után a parkettán, ahogy végigmegy a szobán. Nem árul el semmit. Csak apró jelt ad a vizsgálóbírónak és a jegyzőnek.

– Ez az úr ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjek, különben eszembe nem jutott volna…

Ekkor oldalra fordul, és végre megpillantja az öreget. Szóra nyitja a száját, hogy köszönjön neki, de egy hang sem jön ki a torkán, összehúzza a szemét, lázasan kinyitja a retiküljét, és elő vesz egy szemüveget.

Látni, hogy nem ért semmit, hogy azt hiszi, rossz tréfa áldozata. Tekintete Maigret-t keresi, majd Antoinette Le Cloaguent, majd ismét az öregre néz, aki szintén tanácstalan.

– Hiszen ez nem is Octave…! Nagyon jól tudják, hogy ez nem a bátyám! Szent Isten…! Én meg folyton azt kérdeztem magamtól…

– Üljön le, hölgyem! Bíró úr, engedje meg, hogy bemutassaam Biron asszonyt, vagyis özvegy Bironné Catherine Le Cloaguent, akinek létezéséről ma tájékoztatott a saint-raphaeli rendőrség. Üljön le, hölgyem, legyen szíves, és ne aggódjon a kanonok úr miatt, nem fogjuk sokáig itt tartani.

– Tudnia kell, vizsgálóbíró úr, hogy Biron asszony szinte minden anyagi háttér nélkül maradt a férje halálával – erős, bátor ember volt, a saint-denis-i városháza alkalmazottja –, és egy idős, szinte magatehetetlen kanonok házvezetője lett. Rendkívüli odaadással viseli gondját…

– Beszélne nekünk Octave bátyjáról, Biron asszony?

A két asszony tekintete keresi egymást, dacosan találkoznak, majd a kanonok házvezetőnője belekezd, rövid mondatokkal, megfontolva, és halk hangon, ami az egyházi környezetben válhatott szokásává.

– A szüleink nem voltak gazdagok. Szorgalmas emberek voltak, és csak verejtékes munka árán, ahogy mondják, tudták a bátyámat orvosnak taníttatni. A bátyám sokat utazott, és egyszer segített egy nagyon gazdag emberen, aki hálásnak bizonyult. Később megházasodott, és meg kell mondanom, hogy mindig nagylelkű volt felénk…

– Egy pillanat. Azt akarja mondani, hogy rendszeresen pénzt küldött maguknak?

– Nem rendszeresen… A néhai férjem nem fogadta volna el. De minden alkalmat kihasznált, hogy megajándékozzon minket. Mikor tizenöt éve tüdőgyulladásom volt, elvitt a saint-raphaeli villájába, de hamar rájöttem, hogy a terhűkre vagyok…

Sokatmondó pillantást vetett Le Cloaguen asszonyra.

– A bátyám eléggé szótlan volt odahaza, és azt hiszem, hiányzott neki a tengeri élet. Vett magának egy kis vitorlást, az egyetlen szenvedélye a horgászat volt, kint a tengeren, egyedül. Ott legalább nem háborgatta senki.

– Kényelmes volt az élet a villában?

– Azt hiszem, igen… Volt… várjunk… két cselédjük.

– Vagyis boldogan éltek a kétszázezer frankos jövedelemből?

– Talán jól éltek… nekem sosem volt kétszázezer frank költőpénzem.

– A bátyja egészsége rendben volt?

– A vérnyomása talán magas volt, de nem hinném, hogy beteg lett volna. Mi történt vele?

Mindenki Le Cloaguen asszony felé fordul, aki összeszorított ajakkal, makacsul hallgat.

– A bátyja feleségének érdekében állhatott-e megölni őt?

– Fogalmam sincs. De nem hinném, mert a járadékot csak akkor kapja meg, ha életben van…

– Nincs semmi mondanivalója, Le Cloaguen asszony?

Maigret-re ekkor olyan gyűlölettel teli pillantás lövell, amelyet még sose tapasztalt. Annyira intenzív, hogy nem tudja megállni, és elmosolyodik.

– Nos, legyen! – mondta Maigret. – Akkor megvilágítanám egy kicsit a dolgot, bíró úr! Adj egy pohárral, Lucas. Nem tartanak valami töményebbet?

Az öreg közbeszól:

– Kell lennie egy fél üveg konyaknak a szobájában…

Természetesen Antoinette Le Cloaguen szobájára gondolt.

– Íme, a dráma néhány szóban összefoglalva. Le Cloaguen könnyű életet él Saint-Raphaélben az évi kétszázezer frankos jövedelemből. Felhívtam a bankot. Tíz évvel ezelőtt csupán pár tízezer frank megtakarítással rendelkezett. Ekkor hirtelen elhalálozott. Egy szép napon talán hajlandó lesz elárulni a tisztelt özvegy a halál okát. Talán napszúrást kapott horgászat közben, és megállt a szíve?

– A felesége és a lánya mindenesetre vagyon nélkül maradnak. Vannak olyanok, vizsgálóbíró úr, akik képtelenek beletörődni ebbe a lehetőségbe…

– Úgy hozta a véletlen, hogy a cannes-i rakparton élt egy csavargó, egy nem túl intelligens és ártalmatlan fickó, aki meglepően hasonlított az egykori hajóorvosra.

Az ál Le Cloaguen elmosolyodik, egyáltalán nem zavarja az észbeli képességeire tett megállapítás.

– A saint-raphaeli rendőrség, uraim, az útmutatásaim alapján az imént fedezte fel a valódi Le Cloaguen földi maradványait, befalazva a villa pincéjében. Ez minden… Illetve egy részletet el kell mondanom. Mikor az öreg csavargó ajánlatot kapott, hogy kényelmes és gondtalan életet éljen valaki más neve alatt, és ő elfogadta, mert elege volt abból, hogy a szabad ég alatt aludjon, felmerült egy váratlan nehézség. Hogyan írja alá az ügyvéd által folyósított éves összeg bizonylatait? Hiába próbálja megtanulni a halott aláírását, nem megy… Még a saját nevét is csak nagy nehézségek árán képes leírni.

– Ezért felmerül az ötlet, hogy vágják le a jobb mutatóujját, ez megfelelő kifogás… Az Aranyparton túl sokan ismerik, ezért Párizsba költöznek. Le Cloaguen nővére rájönne a cserére, ezért szántszándékkal annyira megsértik, hogy a büszke hölgy minden kapcsolatot megszakít a bátyjával és a családjával.

– Ez a személy – mondja vádló hangon Biron asszony – egy levelében azt írta, hogy koldus vagyok… Levelet küldtem a bátyámnak, amelyre sose válaszolt, most már értem, hogy miért nem! Akkoriban azt mondtam magamban, hogy biztosan egészen ennek a nőnek a befolyása alá került.

– Pénz, érti, asszonyom?! Az egész aljas ügy kizárólag a pénzről szól… Olyan aljas, amilyennel még nem találkoztam. Gondolják el, hogy el kellett tüntetni a holttestet… Meg kellett változtatni a csavargó kinézetét, akinek az egyik válla magasabb volt a másiknál.

– Az öreg alig tud olvasni. Nyelvtan-, számtanleckéket adnak neki… Mindenki csodálkozik, hogy lehet egy egykori hajóorvos ennyire bárdolatlan. Különcnek nézik, mániákusnak, félbolondnak. A Távol-Keleten eltöltött évek remek magyarázattal szolgálnak erre.

A felügyelő hirtelen undorral néz körül.

– A legrosszabb, hogy még csak nem is arra kell a pénz, hogy jól éljenek belőle. A második Le Cloaguen éppúgy meghalhat, mint az első, csak utána már nem találnának dublőrt. Ezért a legnagyobb fukarsággal élnek. Félre akarják tenni az évi kétszázezer frank csaknem egészét. Tíz év alatt majdnem egymillió-ötszázezret takarítottak meg a hölgyek. Jól mondom, Le Cloaguen asszony?

– Maga pedig, Picard…

Az öreget láthatóan meghatja, hogy a nevén szólítják.

– Maga eladta az elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért… Van hol aludnia, ez igaz. Etetik, hiszen életben kell maradnia. Nem dohányozhat, mert az igazi Le Cloaguen sosem dohányzott. Nem ihat: Le Cloaguen rettegett az alkoholtól. Minden tilos! Úgy él, mint egy láncra vert kutya, és az egyetlen szórakozása, hogy az utcákon kóborol, mint egykor, de mikor hazaér, egyből bezárják.

Az ügyvéd évenkénti látogatásakor lefektetik, ellátják, úgy tesznek, mintha beteg volna, és a szobája teljesen homályos.

– De mégis sikerült kijátszania a rabtartói éberségét… Egyvalamit végig eltitkolt előlük.

Picard megilletődve elfordítja a fejét, bizonyára a könnyeit akarja eltitkolni.

– Egy régi házasságból született egy lánya. Párizsban rátalál. Minden héten meglátogatja. Ez a hölgy gyakorló jósnő a Caulaincourt utcában.

A szobában még mindig a csillár poros fénye uralkodik, a hosszú árnyak, a tompa fény által megvilágított arcok, mint egy elsötétített múzeumi teremben. Maigret elhallgat. A vizsgálóbíró zavartan fészkelődik, keresztbe teszi a lábait, majd ismét egymás mellé, végül bizonytalanul megkérdi:

– Le Cloaguen asszony, maga ölte meg Jeanne kisasszonyt?

– Nem! – vágja rá a nő.

– Le Cloaguen asszony, követte-e ön az álférjét a Caulaincourt utcáig, és belépett-e a 67/a számú házba?

– Nem! – ismételte az asszony.

– Elismeri-e, hogy befalazta a valódi férje holttestét a saint-raphaeli villájuk pincéjében?

– És ha igen?

– Elismeri, hogy jogtalanul járadékhoz jutott, amelyre nem tarthatott volna többé igényt?

– Erről nem tudok semmit. Nem én kaptam meg a pénzt. Az ügyvéd ennek az úrnak adta oda, nekem semmi közöm hozzá. Tudom, hogy mit kockáztatok.

– Istenem! Istenem! – dadogja Le Cloaguen húga, akit megbotránkoztat ez a viselkedés.

Szó, ami szó, még a jelen lévő férfiak is, akik már láttak egyet s mást, csodálkozva hallgatják, ahogy a sovány és ideges Cloaguenné határozottan folytatja, mint aki tudja, mit beszél, mint aki tájékozott, és megtett minden óvintézkedést.

– Nagyon jól tudják, hogy nem kockáztatok sokat. Tizenhattól ötven frankig terjedő büntetést és hat naptól két hónapig terjedj börtönbüntetést… a büntető törvénykönyv 368. cikke szerint.

Az asszony büszke magára. Képtelen visszafogni ajka remegését, amely a felhorgadó büszkeségtől fogja el.

– Fogalmam sem volt, hogy ennek a férfinak lánya van, és hogy meglátogatja. Ami a férjemet illeti, nem értem, mi a különbség aközött, hogy egy temetőben fekszik, vagy…

– Hallgasson, alávaló nőszemély! – kiált fel Biron asszony, aki nem bírja többé türtőztetni magát. – Nem fogja fel, hogy maga egy szörnyeteg, hogy egy nő, a jóisten teremtménye még sosem beszélt ekkora szörnyűségeket? Ha szegény Octave-ra gondolok… felügyelő úr, nem bírom tovább… egy kis friss levegőre van szükségem.

Valóban elsápadt, és felső ajkán izzadságcseppek ülnek. Maigre ablakot nyit. A zöld függöny feldagad, az arcokat szélfuvallat járja körül, a vihar lármája kíméletlenül hatol be a levegőtlen szobába

– És most mi lesz, Maigret? – mintha ezt kérdezte volna a vizsgálóbíró kíváncsi tekintete.

Az volt a benyomása, hogy a felügyelőt cserbenhagyta szokásos magabiztossága. Lassan pipázik, megáll Le Cloaguan asszony előtt, az arca mintha kőből lenne faragva.

– Igaza van, asszonyom. Az igazságszolgáltatás nem sokat tehet ön ellen. Tudja, egész pályafutásom során most tapasztalom először, hogy a pénzimádat ilyen végletekbe sodor valakit, ilyen galád tettekre késztet. Szinte azt kívánom, bár ölte volna meg inkább Le Cloaguent hirtelen felindulásból…

Kiáltást hall a háta mögött. Biron asszonynak ez már végképp túl sok.

– Elnézést, asszonyom. Ezeket a dolgokat tisztázni kell. A vizsgálóbíró úr az imént említette a szegény nőt, akit megöltek a Caulaincourt utcában, rendkívül különös körülmények között. Le Cloaguen asszony egyetlen mondattal fényt deríthetne az ügyre, és pár percen belül el is kapnánk a gyilkost. Talán tévedek, asszonyom?

A nő végigméri Maigret-t. Egy pillanatig habozik. Arckifejezése még ridegebbé válik, ha ez egyáltalán lehetséges, és kijelenti:

– Nem!

– Hallgatjuk…

– Nem mondok maguknak semmit! Értik?

Le Cloaguen asszony hirtelen átalakul, kivetkőzik magából, dühöngő fűriává válik.

– Soha, érti? Nem húznak ki belőlem semmit, mert gyűlölöm magát, igen, magát, Maigret felügyelő jobban bárki másnál! Attól a naptól fogva, hogy először betette a lábát ebbe a lakásba, és rám nézett… gyűlölöm, gyűlölöm! Nem árulok el magának semmit! Nem fognak rájönni semmire! Én leülöm a két hónapot a börtönben, de maga, maga…

– Kinek adta át a kétszázezer frankot?

– Nem mondom meg.

Majd feleszmél, de már későn.

– Miféle kétszázezer frankot?

– Amelyiket szombaton vett fel a bankban.

Az asszony nem felel.

– Hol járt vasárnap délelőtt tíz és délután négy között?

A nő makacsul, megvetéssel mered rá. Maigret megérti, hogy Le Cloaguen asszony az előbb nem túlzott, hogy valóban képes hallgatni, és semmilyen faggatás nem fog belőle kihúzni egy szót sem.

– Vizsgálóbíró úr, legyen olyan kedves, és írjon alá egy letartóztatási parancsot Le Cloaguen asszony és a lánya nevére.

– A lányom? Mi köze ehhez a lányomnak? Bíró úr, tudja, hogy ehhez nincs joga… Nem vagyok gyilkos, a felügyelő maga mondta. Titokban befalaztam a férjem, ez az egyetlen dolog, amiért elővehetnek, de akkor a lányom még kiskorú volt. Gyerek volt még, és ismétlem, maguknak nincs joguk…

A helyzet hol tragikus, hol nevetséges, percről percre, pillanatról pillanatra változik. Egy emberi lény előtt állnak, aki elszántan, foggal-körömmel védi a jussát.

– Nem öltem meg azt a nőt, nem is ismerem…

– Ki ölte meg?

– Fogalmam sincs… nem mondok semmit… gyűlölöm magát. Maga egy szörnyeteg!

A szörnyeteg, vagyis Maigret tölt magának egy pohár konyakot, és megtörli a homlokát. A vizsgálóbíró még mindig tanácstalanul néz rá, mivel rájött, hogy a nemrég még elintézettnek vélt ügy kimenetele bizonytalanabb, mint valaha.

– Lucas, indulj el az öregasszonnyal!

Szándékosan használta az öregasszony szót, és ezzel kiérdemelt egy újabb gyűlölködő pillantást.

– Janvier, foglalkozol a kisasszonnyal? Vigyázat, Lucas… Janvier…

Le Cloaguen asszony a nyitott ablak felé siet. De ellentétben a felügyelő aggodalmával, nem akar véget vetni az életének. Eljutott a kétségbeesésnek arra a pontjára, amikor botrányt akar csapni, ordítani akar, segítséget hívni, és eszébe sem jut, hogy ilyenkor már egy lélek sincs a Batignolles sugárúton, ahol a járdát a fák alatt méretes pocsolyák fedik, mintha egy térkép makettje volna alattuk.

– Lucas, hozd a bilincset! Janvier, zárd be az ablakot!

Ideges, keserű nevetés hallatszik. Az öreg csavargó az, aki könnyek között nevet azon, hogy a fúria, aki ennyi ideig félelemben tartotta, a kis őrmesterrel harcol, karmolva, pofozkodva, a férfi lábába rúgva.

Hogyan is sejthette volna az öreg, hogy egy szép napon…

– Követelem, hogy azonnal hívjanak ügyvédet! Nincs joguk… senkinek sincs joga…

Meg volt írva, hogy ez az éjszaka nem érhet véget anélkül, hogy a fonákság el ne érné a tetőfokát. Csöngetnek. Maigret az ajtóhoz lép, és kinyitja.

– Elnézést. A barátnőmhöz…

Egy idősebb hölgy, estélyiben, mögötte magas, félénk fiatalember. A hölgy döbbenten nézi a nappaliban álló, mozdulatlan alakokat. Meglátja Le Cloaguen asszonyt, mosolyogva odasiet hozzá.

– Drága Antoinette, most képzeld, ez a zivatar…

Hirtelen megáll. A kéz, amelyet áradozva meg akart rázni… jól látja, hogy bilincsben van?

– De… de…

Ekkor megérti. Ezek az ismeretlenek rendőrök. Ő pedig, egy Cascourant de Nemours, majdnem hozzáadta a fiát egy…

– Gyere, Germain, menjünk! Ez… ez…

Nem talál megfelelő szót, hogy kifejezze, amit érez. Ez egy kelepce! Ez… már csak a fotósok és újságírók hiányoznak! És ha nem engedik elmenni őket, és a nevük másnap benne lesz az újságban?

Lélekszakadva igyekszik ki a lépcsőfordulóba, és siet lefelé, maga után húzva a fiát.

Maigret a mutatóujjával némi dohányt töm a pipájába, és még egyszer körülnéz a szobában. Egy pillantás Lucas-ra és Janvier-re.

– Indulás, gyerekek!

Az apró, idős néni aggódik, hogy itt fogják hagyni, de megnyugtatják, hogy nem feledkeztek meg róla.

– Ami önt illeti, asszonyom, ha megengedi, taxin viszem haza.

A felügyelő úgy gondoskodik róla, mintha az idős édesanyja lenne.