2

Az izzadó férfi

Érdekes, hogy Maigret egy kézfejet, egy kopottas szövet fedte térden nyugvó kézfejet bámulva ébredt rá a helyzet drámaiságára, és nem úgy nézett többé útitársára, mint egy különleges csodabogárra.

Az imént, a Caulaincourt utcában az ügyészség emberei igazi zsibvásárt rendeztek, gondolta Maigret, aki mindig tartott a szemléző ügyészektől. A felfordulás közepette Octave Le Cloaguen olyan volt, mint egy magatehetetlen, vaksi öregember. A felügyelőnek főleg a tompaság tűnt fel, amely az öreg kék szemében egyszer csak megjelent, mintha egy ideig elhagyta volna a lelke. Kétszer-háromszor is el kellett ismételni egy kérdést, míg végre felfogta a szavak értelmét, összevont szemöldökkel próbálta megérteni őket.

Később az Orfévres rakparti irodájában, amelyet a lemenő nap szaunává változtatott, egy izzadó és a homlokát törölgető Maigret próbált részletekbe menő kihallgatást folytatni, amely szinte semmi eredménnyel nem járt. Le Cloaguen nem zavartatta magát. Sőt, azt hihette volna az ember, hogy próbál a felügyelő kedvére tenni. És miközben az utóbbi folyton a homlokát és a nyakát törölgette egy zsebkendővel, az öreg bőre tökéletesen száraz maradt, pedig még a zakóját sem vette le. Ezt Maigret megjegyezte, tisztán emlékezett rá.

Most a két férfi egy nyitott taxiban utazott. Este nyolc óra volt, és üdítő, friss levegő keringett Párizs utcáin. Le Cloaguen nem mozdult, és Maigret öntudatlanul a jobb kezét bámulta, amelyet a férfi a térdén nyugtatott, szokatlanul hosszú ujjaival, csontos ízületeivel, olyan pergamenszerű bőrrel, hogy félő volt, helyenként lepattogzik, mint a kiszáradt fakéreg. A mutatóujjának első perce hiányzott.

Vajon ez a kéz…? – morfondírozott Maigret. Mennyi mindent lehet egy kéz, mint például ez is, egy egész élet során, hatvannyolc év alatt!

Ekkor egy izzadságcsepp hullott a feszes bőrre és szétfröccsent. A Wagram sugárúton hajtottak kávézók és mozik sora között, vidáman zsibongó tömegben. Maigret felkapta a fejét. A férfi egyenesen maga elé nézett, változatlanul merev vonásokkal, de a homlokát izzadság lepte.

Ez olyan váratlanul érte a felügyelőt, hogy összezavarodott. Le Cloaguen ennyi ideig megőrizte hidegvérét, miért esett éppen most pánikhoz közeli állapotba? Mert nyilvánvaló volt, hogy ez a helyzet. Az izzadtságot nem a meleg okozta, hanem a félelem, a szörnyű belső ellenfél, amely ellen nem lehet védekezni.

Talán meglátott valamit vagy valakit az öreg? Ez nem volt valószínű. Talán a kezét bámuló rendőr tett rá ilyen hatást? Talán a levágott ujj árulkodott valamiről?

Hamarosan elérték a Courcelles sugárutat, a Monceau Parkot, aranyozott kerítésével és kékes árnyaival, és Maigret végre megértette, mi történik, mivel egyre több izzadságcsepp jelent meg útitársa homlokán, arca pedig falfehérré vált: azért rettegett, mert közeledtek az otthonához.

Kisvártatva a Batignolles sugárútra értek. Szürke téglás épület. Egy széles kapu. A jólét, szinte gazdagság minden kelléke. A portásfülke rendben tartva, a portás tiszta, fekete ruhában. A lépcső sötétbarna, lakkozott fa, vörös szőnyeggel, rézrudakkal a lépcsőfokokhoz szorítva.

Le Cloaguen lassan, szuszogva lépkedett felfelé. Egy szót sem szólt, de a homloka még mindig izzadságban úszott. Vajon mitől félhetett?

Minden emeleten csak egy ajtó volt, sötét tölgyfából, csillogó rézkerettel. A harmadikon Maigret csöngetett. Jó egy percen át, ami hosszúnak tűnt, óvatos lépések hallatszottak a lakásból, végül résnyire nyílt az ajtó, és egy asszony barátságtalan és gyanakvó arca jelent meg.

– Le Cloaguen asszony, ha nem tévedek.

A nő hadarva felelt:

– A cselédlány már elment… kénytelen vagyok én magam…

Maigret érezte, hogy hazudik. Meg mert volna esküdni, hogy nem tartanak cselédet.

– Ha nem alkalmatlankodom, szeretném pár percig igénybe venni a türelmét… Maigret felügyelő, bűnügyi rendőrség.

A nő az ötvenes éveiben járt, alacsony, ideges teremtés volt, mozgékony arcvonásokkal és feltűnően élénk tekintettel. A férjére pillantott. Csak pár pillanatig tartott. Maigret-nek ismét az volt a benyomása, mintha a félelem szaga csapná meg az öreg felől.

Le Cloaguen vonásai nem fejeztek ki semmit. Nem szólalt meg, nem kezdett magyarázkodni. Ott állt, megint eltávozott lélekkel, a küszöbön várva, hogy bemehessen.

A nő, aki visszanyerte hidegvérét, ellépett az ajtóból, és egy tágas szalonra nyitott ajtót, amelynek vastag függönyein csak némi szürke fény hatolt át.

– Foglaljon helyet. Miről van szó? Mit művelt a…

Ismét vet egy pillantást a férjére, akinek eszébe se jutott, hogy levegye a kabátját vagy a sapkáját.

Maigret tíz év múlva is fel tudta idézni a szalont, a legkisebb részletekig, a három magas ablakkal, a zöld selyemfüggönnyel, sárga bojtokkal, a védőhuzattal fedett régi fotelekkel, az aranyozott asztalkával, a nagy tükörrel, a fekete márványkandallóval, a réz kandallóráccsal. Halk zaj hallatszott egy ajtó mögül. Valaki fülelhetett odaát. Maigret női jelenlétet sejtett, és nem tévedett: hamarosan kiderült, hogy Gisèle Le Cloaguen az, egy huszonnyolc éves hölgy.

A lakás bizonyára nagy volt, mert egy egész emeletet elfoglalt. Egy-egy zuga jólétről árulkodott, mégis, mintha a szegénység árnyéka vetült volna a szobákra. A fekete selyemruhát viselő Le Cloaguen asszony szép gyűrűket viselt az ujjain, és aranyba foglalt amulettet a nyakláncán.

– Először is, megkérdezhetném, asszonyom, hogy ismer-e egy bizonyos Mademoiselle Jeanne-t?

Maigret világosan látta rajta, hogy nem ismeri. A hölgy láthatólag keresgélni próbált az emlékezetében, nyilván egészen másféle kérdésre számított.

– Mi a hölgy foglalkozása?

– A Caulaincourt utcában lakik.

– Nem értem, hogy…

– Az a foglalkozása, hogy megmondja a jövőt. Röviden elmagyarázom, hogy miről van szó… Ezt a személyt ma öt órakor megölték a lakásán. Az ön férje történetesen a lakásban tartózkodott, a konyhába zárva találtunk rá.

– Mit jelentsen ez, Octave…

Az öregemberhez fordulva nyugodtan és méltósággal beszélt, mégis az volt az ember benyomása, hogy álságos az egész méltóság, a nyugalom, mint a kandalló bronzszobrai. Maigret meg volt róla győződve, hogy amint távozik, és becsukódik mögötte az ajtó, csúnya veszekedés fog kitörni a házastársak között.

Le Cloaguennek le kellett nyelnie a nyálát ahhoz, hogy feleljen.

– Ott voltam – állapította meg csendesen, meghunyászkodva.

Mire a nő, éles hangon:

– Nem tudtam, hogy magát érdekli a kártyavetés…

Majd a nő hirtelen faképnél hagyta a férjét, leült Maigret-vel szemben, és egy nagyvilági nő modorában kezdett beszélni a felügyelővel, a nyakláncával babrálva, egyre folyékonyabban.

– Meg kell mondanom, felügyelő úr, semmit sem tudok erről az ügyről. De jól ismerem a férjem… Talán említette önnek, hogy sokáig orvos volt, tengerjáró hajókon, amik Dél-Amerikába közlekednek. Hosszú évekig a Kínai-tengeren hajózott… Mióta hazajött, már nem ugyanaz, mint régen!

Le Cloaguen jelenléte a legkevésbé sem zavarta.

– Bizonyára ön is észrevette, hogy a második gyerekkorát éli… Meglehetősen kellemetlen ez a lányomnak és nekem, és nagyban megnehezíti a társasági életünket.

Maigret körülnézett a szalonban, és élénken maga elé tudta képzelni a Batignolles sugárúti fogadásokat, a huzattól megszabadított fotelekkel, a fénylő csillárokat, a teasüteményt az aranyozott asztalkán, a merev tartással, negédesen tereferélő hölgyeket, kezükben egy csésze teával.

Kicsit később a portás megerősítette az elképzelése helyességét, heti rendszerességű összejövetelekről számolt be, a „hétfői szeánszokról”, ahogy a házban gúnyosan nevezték.

Az a sejtés is helytállónak bizonyult, hogy Le Cloaguenéknek nincsen cselédjük, csak egy takarítónő járt hozzájuk hetente. Hétfőnként bezzeg a Potel et Chabot főpincére szolgált fel.

– Mégis tele vannak pénzzel! – mondta a portás, aki beszédesebb volt a Caulaincourt utcai gondnoknőnél. – Állítólag több mint kétszázezer frank nyugdíjat kapnak. Egy saint-raphaeli jegyző jön hozzájuk minden decemberben, kizárólag emiatt. Mégis mit csinálnak ennyi pénzzel? Ha a kerületi kereskedőket kérdezi, tőlük megtudhatja… csak a legolcsóbb húst veszik, és abból se sokat! Láthatta, hogy öltözik a szerencsétlen öreg, télen-nyáron egyformán…

De vajon mi volt a kapcsolat a lakásuk és a Caulaincourt utcai napfényes fészek között, a sovány, ideges és nagy önuralommal viselkedő asszonyság, valamint a molett, jól ápolt Mademoiselle Jeanne között, akit megöltek a napfényben úszó szalonban?

Még csak a nyomozás elején jártak. Maigret még nem próbált következtetéseket levonni abból, amit látott vagy hallott. Elhelyezte a szereplőket, a különös Mascouvint Proud és Drouin irodájában, majd lakásában, a Vosges téren, vagy a hercegnő bridzs- szalonjában, a Pyramides utcában…

– Pont, mint egy nagy gyerek, felügyelő úr, nincs erre jobb szó. Egész nap az utcán kóborol, és csak enni jár haza. De biztosíthatom, hogy ártalmatlan…

Ártalmatlan… A szó megütötte Maigret fülét, ahogy az öreget nézte. A homlokáról már eltűnt az izzadság, de továbbra is mozdulatlan maradt, nem érdekelte, mi folyik körülötte.

Mitől félhetett korábban? És miért találta meg ismét a nyugalmát, vagy inkább közönyét?

Megint mozgolódás hallatszik az ajtó mögül, és Le Cloaguen asszony emeltebb hangon kijelentette:

– Gyere be, Gisèle! Felügyelő úr, bemutatom a lányomat! Ő szenved a legtöbbet az apja állapota miatt. Bizonyára ért engem… Mikor feljönnek a barátnői…

Miért volt Gisèle ennyire rosszul öltözött, és miért tűnt olyan merevnek, holott különben egész csinos lett volna? A kézfogása is férfias volt. Semmi mosoly, semmi melegség az üdvözlésében. Könyörtelen ridegség látszott az öregre vetett pillantásában.

Végül ő szólította meg az öreget, mint egy cselédet.

– Menjen, vetkőzzön le!

– Képzeld, Gisèle – magyarázta az anyja –, az apád ma délután meglátogatott egy kártyavetőt, és ez még semmi, de egy botrányos eset is történt…

Különös, hogy a „botrányos” szót használja egy bűntényre! Igaz, a két hölgy számára édes mindegy, hogy Mademoiselle Jeanne él-e vagy halott. Csak az érdekelte őket, hogy Le Cloaguent ott találták a helyszínen, elvitték az Orfévres rakpartra, most pedig idejön ez a felügyelő…

– Elnézésüket kérem a zavarásért, hölgyeim, de a körülményekre tekintettel leköteleznének, ha vethetnék egy pillantást Le Cloaguen úr szobájára.

– Gisèle? – mormolta kérdőn Le Cloaguenné.

A fiatal hölgy pislogott egyet, ami kétségtelenül azt jelentette, hogy a szobában rend van.

Az odáig vezető úton áthaladtak egy kényelmes ebédlőn, majd a ház úrnőjének hálószobáján, ízlésesen válogatott bútorokkal. Maigret észrevette, hogy nincs fürdőszoba a lakásban, csak kis mosdók, ahol már nagyon régen cseréltek utoljára tapétát, és a padlót régi linóleumdarabok borították.

– A hálószobája egyben dolgozószoba is – közölte az asszony. -A férjem az utazások során megszokta az egyszerűséget, a rendkívül puritán körülményeket…

Nahát! Vajon miért kívül volt a retesz az ajtón, és nem belül? Talán bezárták az öreget a szobájába?

Maigret-nek később ezt a sejtelmét is megerősítette a portás.

– Bizony, uram! Mikor a hölgyek vendégeket fogadnak, a szegény férjet becsukják a szobába, annyira félnek, hogy zavarni fog. Ha késik az ebédről, úgy büntetik meg, hogy egy vagy két napra is bezárják.

Inkább egy kis kamra volt ez, mint szoba. Nem a Batignolles sugárútra nyílt, hanem egy szűk és sötét udvarra. Az üvegeket ráadásul sötétítő is fedte, ami letompította a beszűrődő fényt.

Egy drót végén poros villanykörte lógott. Vaságy. Háromlábú mosdóasztalka, a padlón egy repedt korsó. Egy sarokban a bútordarab, amely révén a lyuk jogosulttá vált a dolgozószoba névre, egy óriási fekete íróasztal, túl nagy ebbe a helyiségbe. Bizonyosan egy árverésen vették.

Le Cloaguen halkan belépett, és mint egy kisiskolás, a hamarosan kirovandó büntetést várta. Maigret hamarosan távozik. Akkor majd…

A felügyelő szinte bűntudatot érzett a gondolatra, hogy egyedül hagyja az öreget a két nővel. Eszébe jutott a kéz a csonka ujjal, ez a kéz, amely…

– Spártai viszonyok, ugye? – kérdezte Le Cloaguen asszony, és láthatóan örült, hogy ilyen találó szó jutott az eszébe. – Csak rajta múlik, hogy kényelmesebb szobája legyen, de ő az egyszerűséget kedveli. Ő ragaszkodik hozzá, hogy télen-nyáron ebben a kopott kabátban járjon, és a világ minden kincse se tudná megváltoztatni.

És a konyha, asszonyom? Talán a férje ragaszkodik ahhoz is, hogy ilyen nyomorúságos legyen, piszkos tányérok kupacával a kétes higiéniájú asztalon, a sose tisztított lábasokkal, az üres polcokkal, fonnyadó zöldségekkel szerteszét, és a pörkölt maradékával, amely bizonyára vacsoraként fog szolgálni?

Gisèle szobája az anyjáé tükörképe, kényelmes, szép bútorokkal, de itt is a szomorú és áporodott hangulat.

Odakint egész Párizs a csodás augusztusi estét élvezi, a bíborban lenyugvó napsütést, a friss levegőt, amelybe úgy kóstol bele az ember, mint egy pohár ízes gyümölcskehelybe, ezek az emberek pedig a világ legélénkebb korzóitól egy lépésre mintha a halottak városában élnének.

– Régóta laknak itt?

– Tíz éve, felügyelő úr! Mióta eljöttünk Saint-Raphaélből. Nagyjából akkor változott meg a férjem viselkedése. Főleg azért jöttünk Párizsba, mert itt jobban gondját tudjuk viselni.

Mindenesetre furcsa ötlet! Mintha nem lett volna elég nagyszerű orvos az Aranyparton, és mintha Párizs lármája kedvező lett volna a beteg állapota szempontjából.

Az öreg a szobájában maradt, ahogy a jól kiképzett kutya az ólba húzódik, ha vendégek érkeznek. Maigret szerette volna újra látni, beszélni vele. A rokonszenv nem volna helyes szó az érzéseire. Vonzotta ez az alak, mert úgy érezte, kezdi érteni, vagy inkább megsejteni szerencsétlen életének titkát.

Az asszony szívélyes modorában folytatta:

– Láthatja, hogy a mi házunkban nincs semmi titokzatos, és ha a férjemnek kedve támad jósoltatni magának… ki tudhatja, hogyan működik egy leépülő agyvelő? Remélem, felügyelő úr, hogy mihamarabb megtalálják a gyilkost, és ennek a sajnálatos esetnek nem lesznek következményei…

Kinek a számára? Nyilván saját magára gondolt a hölgy. A saját maga és a lánya számára, aki hasonlít rá, a szövetségese.

Voltaképp mi hiányzott ebből a lakásból? Maigret-nek két vagy három alkalommal is hiányérzete volt, mintha eltávolítottak volna egy ismerős tárgyat. Holott az összes szokásos bútor ott volt a szobákban. Feszülten nézett körül, mint akinek nem jut eszébe egy fontos teendő.

– Viszontlátásra, felügyelő! Amennyiben további információra volna szüksége…

Mi fog történni, ha bezáródik az ajtó? Elindult lefelé a lépcsőn. Nem tudta kiverni a fejéből a szobájában álló öreget, és az asszonyt, ahogy beront hozzá, haragtól eltorzult vonásokkal.

Ebben a pillanatban megvilágosodott. Az hiányzott ebből a lakásból, az keltette az üresség érzését, hogy nem látott fényképeket sem a falakon, sem a bútorokon. Semmit! Nem volt felnagyított fénykép, amelyeket a legnyomorúbb viskóban is látni, se egy amatőr felvétel, a tengerparti vagy a hegyi utazás emléke.

A falak teljesen kopárak voltak!

Maigret egy negyedórát töltött a portásfülkében, majd kiballagott az utcára. Janvier felügyelő lépett hozzá.

– Mi a parancs, főnök?

– Maradj itt! Kíváncsi vagyok, hogy ezek az emberek vajon…

A Clichy téren betér egy sörözőbe, felhívja Maigret asszonyt, hogy még nem tudja, mikor ér haza vacsorára, és leül egy pohár sör mellé.

Furcsa egy történet ezzel a kulccsal! Mikor Mademoiselle Jeanne betuszkolta az öreget a konyhába – feltéve, hogy Le Cloaguen vallomása őszinte –, vajon egyből ráfordította a kulcsot?

Úgy látszik, az öreg sorsa az, hogy folyton bezárják valahová, ahogy a Batignolles sugárúti lakásban a külső retesz is mutatja az ajtaján.

De vajon ki vette ki a kulcsot a zárból? A gyilkos? Vagyis tudta, hogy van valaki az ajtó mögött?

Maigret egyvalamire nem figyelt az előbb a Caulaincourt utcai lakásban. Volt-e sapka a jósnő szalonjában? Lehetséges, sőt, valószínű. Le Cloaguen, mint egyetlen látogató egy hölgynél, bizonyára levette. Ha a sapkája a szalonban maradt, a gyilkos észrevehette, és aztán kivehette a kulcsot a konyha ajtajából…

Ott volt-e a nyugdíjas orvosnál a sapkája, mikor felfedezték a konyhában?

Maigret kivette füzetét a zsebéből, és beleírta: sapka.

Ki kell kérdezni mindenkit, aki ott járt. De ebben a nagy kavarodásban, a nyomozás kezdetén…

Akár Le Cloaguen is bezárhatta saját magát, aztán eldobhatta a kulcsot az ablakon át vagy akár a lefolyóba.

– Gyerünk tovább! – morogta, miután felhajtott egy második pohár sört is, és habozott, hogy busszal vagy taxival menjen.

A körülötte zsibongó tömeg valósága elhalványult. A Caulaincourt utcai gyilkosság rejtélye észrevétlenül betöltötte az egész képzeletét. Kigyulladtak a lámpák fényei, a járókelők csupán kékes árnyak voltak a még halványabb kékségben.

– Az Orfévres rakpartra!

– Értettem, Maigret úr!

Gyerekes dolog, de emberi: örül neki, hogy a sofőr felismerte, és barátságosan üdvözli.

Picpus…

Kihez címezhették a levelet, amelyet egy ismeretlen írt a Café des Sportsban a République téren? Nem furcsa, hogy Joseph Mascouvin, a szorgalmas alkalmazott, aki életében először ellop ezer frankot a főnökétől, éppen ekkor kért írószerszámot, tette a szemüvegét az asztalra, és kezdett el érdeklődni a tintafoltok iránt?

– Nahát, Maigret úr, megint vadásznak valakire?

Maigret hümmög, kifizeti a taxit, nehéz léptekkel felballag a rendőrség lépcsőjén. Francois, az öreg hivatali szolga nem hagy időt, hogy belépjen a szobájába.

– Az urak már várják, felügyelő úr!

Egy pillantás az igazgató párnázott ajtaja felé, és Maigret megérti, miről van szó.

Ég a zöld burájú lámpa az íróasztalon, de a függönyök nincsenek behúzva. Az ablakok szélesre tárva a rakpart felé, friss, párás levegő árad be a huzattal a szobába.

A bűnügyi rendőrség igazgatója felemeli a fejét. Lucas előtte áll, félrefordítja a tekintetét, mint egy megvert kutya.

– Magának volt igaza, Maigret! Az a bizonyos Picpus valóban megölte a jósnőt.

A felügyelő összevonja a szemöldökét, mert nem érti, hová akar kilyukadni a felettese.

– A koronatanút sajnos nehéz lesz a következő napok során kihallgatni…

Miért kezdett el Maigret szorongani ennek hallatán? Alig pár órája ismerte Octave Le Cloaguent. Mondhatta egyáltalán, hogy ismeri? A főnök komolysága… Lucas zavara… A felügyelő rosszat sejtett. Mi lehet az öreggel?

Lucas szólalt meg halkan:

– Az én hibám…

Nem beszélnének végre világosan?

– Több mint egy órán át hallgattam ki…

Hála az égnek! Tehát nem a nyugdíjas hajóorvosról volt szó, hanem Mascouvinról, akit Lucasnak még egyszer ki kellett hallgatnia.

– El akartam vinni a Pyramides utcába… próbaképpen, hogy a híres hercegnő jelenlétében talán ki lehetne szedni belőle valamit. Odáig egész nyugodt volt. Nem tudtam eldönteni, hogy taxival menjünk-e. De a rakparton egyet sem láttam. Elindultunk a Pont Neuf felé. Nagy volt a forgalom, mert a Belle Jardiniére épp akkor zárt be, és rengeteg vevő és eladó…

– És aztán?

– Olyan gyorsan történt, hogy tehetetlen voltam. Egyszer csak átugrott a híd korlátján.

Maigret megtöltötte a pipáját, és nem mondott semmit.

– Nem volt szerencséje… Mielőtt a vízbe esett, nekiütközött az egyik oszlopnak.

Könnyű elképzelni az esti alkonyatban lejátszódó jelenetet: több száz, több ezer járókelő csődül össze a korlátnál, a rakparton. A víz felszínén valami lebeg, egy szürke kalap, és egy sötét tömeg, amely időről időre a felszínre bukkan. Egy járókelő leveszi a felöltőjét, és a vízbe ugrik…

– Egy vontatóhajó ment el a híd alatt…

A tömeg izgatottan figyeli a fejleményeket. Az uszály manőverezik, a hajócsavar felkavarja a lemenő nap fényétől vörös habokat, egy csáklya villan, amelyet a megmentő és Mascouvin felé nyújtanak, majd Mascouvin mozdulatlan teste a fedélzet fekete deszkáin.

– Nem halott, de még nem tért magához. A koponya a kőnek ütközött. Az Hőtel-Dieu kórházba vitték, és Chesnard, a híres sebész fogja…

Maigret meggyújt egy gyufát, és pipázni kezd.

– Mit gondol? – kérdi a nagyfőnök. – Nem gondolja, hogy ez mindent más színben tüntet fel?

– Mégpedig? – kérdez vissza csodálkozva a felügyelő.

Mit lehet tudni egy nyomozás kezdetén? Mademoiselle Jeanne… ő meghalt, egyelőre ez a legbiztosabb ebben az ügyben. Két késszúrással a hátában ölték meg, ahogy nyugodtan üldögélt a XV. Lajos stílusú asztalkánál. Tehát nem fogott gyanút.

Le Cloaguen a konyhában… Mascouvin és a hercegnője…

– Mi történt az asszonysággal? – kérdezi Maigret, szippantva egyet a pipájából.

– Melyikkel?

– A morsangival. Hogy is hívták? A Beau Pigeon tulaja.

– Rohant, hogy elérje a vonatát.

– Tényleg ismeri a hölgy Mascouvint?

Lucas szégyenkezve felelte:

– Nem kérdeztem tőle. Sietett. Azt mondta, hogy telt háza van a hotelben…

Maigret következő kérdése bizonyítja, hogy semmi sem kerüli el a figyelmét, és még a főnök arcára is mosolyt csalt.

– Mit lett a halakkal?

Úgy mondta, mint aki haza akarja vinni őket Maigret asszonynak vacsorára.