8. fejezet
– Először egy pohár sört, főnök. A kis vendéglőben még ott terjengett az ebéd szaga, de a papír asztalterítők már eltűntek, és csak egyetlen fogyasztó ült az egyik sarokban – újságot olvasott.
– A pincére felvihetne két-három szendvicset a negyedik emeletre, bal oldali lakás, a lépcsővel szemben, meg egy üveg vörös bort?
– És ön? ön már ebédelt? Befejezte a munkát? Ön is szendvicset akar? Cantali sonkával?
Maigret nyirkosnak érezte a bőrét a ruhája alatt, súlyos testét üresnek, a tagjait erőtlennek: egy kissé olyan volt, mint aki magas láz ellen küzdött, és most hirtelen leszállt a hőmérséklete.
Órák óta rohant, tudomást sem vett az ismerős környezetről, amely körülvette, és zavarba jött volna, ha megkérdik, milyen nap van. Meglepődve látta, hogy a falióra fél hármat mutat.
Miről feledkezett meg? Homályosan emlékezett rá, hogy elmulasztott valamilyen találkozást, de mit is? Ó, persze. A fiatal Gélot az avenue des Gobelins-en bizonyára elkészítette neki azoknak az ékszerészeknek a listáját, akikhez Fernand Barillard járt.
Ez már mind túlhaladott dolog. A listára később lesz szükség, és a felügyelő maga elé képzelte a kis bírót, amint az elkövetkező hetekben egyik tanút a másik után beidézi rendetlen irodájába, és lassan felduzzasztja a Palmari-ügy dossziéját.
A világ újra élni kezdett Maigret körül. Újra hallotta az utca zaját, észrevette, hogy süt a nap, és lassan, élvezettel ette a szendvicset:
– Jó ez a bor?
– Egyesek szerint kissé kemény, ez azért van, mert nem pancsoltak bele. Közvetlenül a sógoromtól kapom, és ő húsz hordónál többet nem fejt le évente.
Maigret megkóstolta a bort, amit Janinnak küldött, és amikor kilépett az auvergne-i vendéglőből, már nem látszott veszedelmes bikának.
– Mikor lesz megint nyugalom a házamban? – siránkozott a házmesternő, ahogy elment mellette.
– Hamarosan, hamarosan, kedves asszonyom.
– És a lakbéreket, azokat továbbra is annak a fiatalasszonynak kell fizetnem?
– Nem hiszem. Majd a vizsgálóbíró eldönti.
A felvonó felvitte a negyedik emeletre. Először a jobb oldali ajtón csöngetett; Barillard-né nyitotta ki, vörösre sírt szemmel – még mindig a reggeli virágos ruhájában volt.
– Azért jövök, hogy elbúcsúzzam magától, Mina. Elnézést kérek, hogy így szólítom, de nem tudom elfelejteni azt a kislányt, aki abban a douai-i pokolban beletette kis kezét egy vérző arcú férfi kezébe, az pedig csak ment előre, anélkül hogy tudta volna, hová. És maga éppúgy nem tudta, hogy hová vezeti.
– Felügyelő úr, igaz az, hogy a férjem… Nem merte kiejteni, hogy „gyilkos”.
Maigret bólintott.
– Maga még fiatal, Mina. Bátorság!
Barillard-né szája megduzzadt, lebiggyedő ajakkal csak ennyit tudott mondani:
– Hogy lehet az, hogy semmit sem vettem észre?
Hirtelen Maigret mellére borult, és a felügyelő hagyta, hadd sírja ki magát. Egy nap majd bizonyára talál egy újabb támaszt, egy másik kezet, amibe belekapaszkodhat.
– Megígérem, hogy eljövök, és meglátogatom. Vigyázzon magára. Az élet megy tovább.
Szemben Aline a dívány szélén ült.
– Indulás – jelentette be Maigret. – Fel akar öltözni, vagy jobban megfelel magának, ha úgy visszük el, amint van?
Aline úgy nézett rá, mint aki sokat gondolkozott, és valami döntésre jutott.
– Látni fogom?
– Igen.
– Ma?
– Igen.
– Beszélhetek majd vele?
– Igen.
– Amennyit akarok?
– Amennyit akar.
– Zuhanyozhatok?
– Azzal a feltétellel, hogy nyitva marad a fürdőszoba ajtaja.
Aline vállat vont. Igazán nem érdekelte, hogy nézik-e vagy sem. Majd egy óra hosszat foglalkozott a toalettjével, talán soha nem fordított rá annyi gondot, mint most.
Megmosta a haját, megszárította egy villamos szárítóval, és sokáig habozott, mielőtt a szigorú szabású, fekete szatén ruha mellett döntött.
Egész idő alatt kemény maradt a tekintete, határozott az arckifejezése.
– Janin! Menj le, és nézd meg, van-e ott saját kocsink.
– Megyek, főnök.
Maigret és a fiatalasszony rövid időre egyedül maradt a szalonban. Aline felhúzta a kesztyűjét. A nap széles nyalábokban áradt be a két, utcára nyíló ablakon.
– Vallja be, voltaképpen kedvelte Manuelt – suttogta Aline.
– Bizonyos értelemben, igen.
Rövid habozás után hozzátette, anélkül hogy Maigret-re nézett volna:
– Engem is, ugye?
A felügyelő megismételte:
– Bizonyos értelemben, igen.
Azután Maigret kinyitotta az ajtót, bezárta maguk mögött, és zsebre tette a kulcsot. A felvonón mentek le. Egy nyomozó ült egy fekete kocsi volánjánál. Janin, a járdán, nem tudta, mit tegyen.
– Menj haza, és aludj tíz órát egyhuzamban.
– Azt hiszi, hogy a feleségem és a gyerekeim majd hagynak aludni? De azért köszönöm, főnök!
Vacher ült a volánnál, és a felügyelő halk hangon néhány szót mondott neki. Azután beült Aline mellé, hátulra. Miután vagy száz métert megtettek, a fiatalasszony, aki kinézett az ablakon, Maigret felé fordult:
– Hová megyünk?
Ahelyett hogy a legrövidebb utat választották volna az Igazságügyi Palota felé, valójában az avenue de la Grandé Armée-n haladtak, és megkerülték a place de l’Etoile-t, hogy a Champs-Elysées-n térjenek vissza.
Aline tágra nyitott szemmel bámult kifelé, tudva, minden valószínűsége megvan annak, hogy soha többé nem lesz része ebben a látványban. És ha egy nap mégis, akkor már nagyon öreg lesz.
– Szándékosan csinálta?
Maigret felsóhajtott, de nem válaszolt. Húsz perc múlva Aline követte őt az irodájába, amelyet a felügyelő látható örömmel foglalt el újra.
– Janvier!
– Igen, főnök.
– Menj le, légy szíves, az előzetesbe, és hozd fel nekem Barillard-t. Üljön le, Aline.
Most már úgy kezelte, mintha semmi sem történt volna. Mintha már nem volna köze hozzá, mintha az egész ügy csak egy kis epizód lett volna az életében.
– Halló! Kapcsolja nekem Ancelin vizsgálóbírót. Halló!… Halló!… Ancelin bíró? Itt Maigret. A szobámban vagyok, igen. Egy fiatalasszony társaságában érkeztem, akit ön is ismer. Nem, de hamarosan sor kerül rá. Azon gondolkozom, nem volna-e kedve jelen lenni a szembesítésnél. Igen. Azonnal. Minden percben várom.
Habozott, vajon levesse-e a zakóját; nem vette le a bíró miatt, aki rövidesen itt lesz.
– Izgatott? – kérdezte Aline-tól.
– Mit gondol?
– Hogy vadállatok küzdelmének leszünk tanúi.
Az asszony szeme ragyogott.
– Ha fegyver volna magánál, nem sokat adnék Barillard életéért.
A kis bíró érkezett meg előbb, vidáman, kíváncsian nézte a feketébe öltözött fiatalasszonyt, aki csak az imént ült le.
– Foglalja el a helyemet, bíró úr.
– Nem szeretném…
– De kérem. Az én szerepem gyakorlatilag véget ért. Csak néhány ellenőrzés van hátra, tanúk kihallgatása, azoknak a jelentéseknek a megírása, amelyeket majd átadunk önnek. Egyheti irkafirka.
Léptek hallatszottak a folyosó felől, és Janvier kopogott az ajtón, majd betuszkolta a megbilincselt Fernand-t.
– Ami ezt a két embert illeti, most már ön rendelkezik velük.
– Vegyem le róla a bilincset, főnök?
– Nem gondolom, hogy okos dolog volna. Te pedig maradj itt. Megnézem van-e itt néhány erős ember.
Aline felpattant; úgy látszott, megérezte annak a férfinak a szagát, aki hosszú ideig a szeretője volt.
Nem a szeretője: a hímje. Mint ahogy ő a nősténye volt a másiknak.
Két állat nézett egymásra ebben a békés hivatali szobában, mintha csak egy arénában vagy dzsungelben találkoztak volna.
Mindkettejüknek remegett az ajka, megfeszült az orrcimpája, Fernand szinte sziszegett:
– Mit merészeltél…
Aline csípőből előrehajolva, izmait megfeszítve állt előtte, felemelte gyűlölködő arcát, és a szeme közé köpött.
Anélkül hogy letörülte volna az arcát, a férfi is lépett egyet, kezét fenyegetően előrenyújtotta, a kis bíró pedig, láthatólag kényelmetlenül izgett-mozgott Maigret karosszékében.
– Te vagy az, te szajha, aki…
– Gazember!… Csirkefogó!… Gyilkos!…
Aline-nak sikerült megkarmolnia Fernand arcát, de amaz a bilincsek ellenére, elkapta a karját, és kicsavarta, fölé hajolt, és a szeme tele volt gyűlölettel.
Maigret a maga és a nyomozók szobája között állva jelt adott, és két férfi rohant be a szobába, hogy szétválassza őket, mert már a földön hemperegtek.
Egy ideig még teljesen egymásba gabalyodva dulakodtak, azután talpra állították a vérző arcú Barillard-t, Aline-t pedig, akinek a csuklójára most már szintén feltették a bilincset, egy szék felé lökdösték.
– Azt hiszem, bíró úr, most már külön-külön is ki lehet majd hallgatni őket. Nem az lesz nehéz, hogy szóra bírjuk, hanem az, hogy elhallgattassuk őket.
Louis Ancelin bíró felállt, az ablakhoz húzta a felügyelőt, és feléje hajolva – még mindig az előbbi jelenet hatása alatt – ezt suttogta:
– Még sohasem tapasztaltam ilyen tomboló gyűlöletet, az állatiasságnak ilyen kitörését!
Maigret a válla felett odaszólt Janvier-nek:
– Bekasztlizhatod őket!
És ironikusan hozzátette:
– Külön-külön, természetesen.
Nem nézett utánuk, amikor elmentek – a békés szajnai táj felé fordult. Ismerős alakot keresett a folyóparton – a horgászt. Az „ő horgászának” nevezte évek óta, pedig bizonyára nem mindig ugyanazt látta. De hát csak az volt a fontos, hogy mindig legyen egy horgászó férfi a Saint-Michel híd mellett.
Vontatóhajó jött szembe az árral, négy uszályt húzva maga után, és meghajtotta a kéményét, hogy elférjen a kőhíd alatt.
– Mondja csak, Maigret, a maga véleménye szerint, a kettő közül melyik…
A felügyelő először kényelmesen rágyújtott a pipájára, és továbbra is kinézett az ablakon, miközben így válaszolt:
– Ön az, aki a bírói mesterséget űzi, ugye? Én, én nem tehetek mást, mint hogy embereket szállítok önnek, olyanokat, amilyenek.
– Nem volt valami szép látvány.
– Nem, nem volt valami szép látvány. Douai-ban sem.