8. fejezet

– Elő­ször egy po­hár sört, fő­nök. A kis ven­dég­lő­ben még ott ter­jen­gett az ebéd sza­ga, de a pa­pír asz­tal­te­rí­tők már el­tűn­tek, és csak egyet­len fo­gyasz­tó ült az egyik sa­rok­ban – új­sá­got ol­va­sott.

– A pin­cé­re fel­vi­het­ne két-há­rom szend­vi­cset a ne­gye­dik eme­let­re, bal ol­da­li la­kás, a lép­cső­vel szem­ben, meg egy üveg vö­rös bort?

– És ön? ön már ebé­delt? Be­fe­jez­te a mun­kát? Ön is szend­vi­cset akar? Can­ta­li son­ká­val?

Ma­igret nyir­kos­nak érez­te a bő­rét a ru­há­ja alatt, sú­lyos tes­tét üres­nek, a tag­ja­it erőt­len­nek: egy kis­sé olyan volt, mint aki ma­gas láz el­len küz­dött, és most hir­te­len le­szállt a hő­mér­sék­le­te.

Órák óta ro­hant, tu­do­mást sem vett az is­me­rős kör­nye­zet­ről, amely kö­rül­vet­te, és za­var­ba jött vol­na, ha meg­kér­dik, mi­lyen nap van. Meg­le­pőd­ve lát­ta, hogy a fa­li­óra fél hár­mat mu­tat.

Mi­ről fe­led­ke­zett meg? Ho­má­lyo­san em­lé­ke­zett rá, hogy el­mu­lasz­tott va­la­mi­lyen ta­lál­ko­zást, de mit is? Ó, per­sze. A fi­a­tal Gé­lot az ave­nue des Go­be­lins-en bi­zo­nyá­ra el­ké­szí­tet­te neki azok­nak az ék­sze­ré­szek­nek a lis­tá­ját, akik­hez Fer­nand Ba­ril­lard járt.

Ez már mind túl­ha­la­dott do­log. A lis­tá­ra ké­sőbb lesz szük­ség, és a fel­ügye­lő maga elé kép­zel­te a kis bí­rót, amint az el­kö­vet­ke­ző he­tek­ben egyik ta­nút a má­sik után be­idé­zi ren­det­len iro­dá­já­ba, és las­san fel­duz­zaszt­ja a Pal­ma­ri-ügy dosszi­é­ját.

A vi­lág újra élni kez­dett Ma­igret kö­rül. Újra hal­lot­ta az utca za­ját, ész­re­vet­te, hogy süt a nap, és las­san, él­ve­zet­tel ette a szend­vi­cset:

– Jó ez a bor?

– Egye­sek sze­rint kis­sé ke­mény, ez azért van, mert nem pan­csol­tak bele. Köz­vet­le­nül a só­go­rom­tól ka­pom, és ő húsz hor­dó­nál töb­bet nem fejt le éven­te.

Ma­igret meg­kós­tol­ta a bort, amit Ja­nin­nak kül­dött, és ami­kor ki­lé­pett az au­verg­ne-i ven­dég­lő­ből, már nem lát­szott ve­sze­del­mes bi­ká­nak.

– Mi­kor lesz megint nyu­ga­lom a há­zam­ban? – si­rán­ko­zott a ház­mes­ter­nő, ahogy el­ment mel­let­te.

– Ha­ma­ro­san, ha­ma­ro­san, ked­ves asszo­nyom.

– És a lak­bé­re­ket, azo­kat to­vább­ra is an­nak a fi­a­tal­asszony­nak kell fi­zet­nem?

– Nem hi­szem. Majd a vizs­gá­ló­bí­ró el­dön­ti.

A fel­vo­nó fel­vit­te a ne­gye­dik eme­let­re. Elő­ször a jobb ol­da­li aj­tón csön­ge­tett; Ba­ril­lard-né nyi­tot­ta ki, vö­rös­re sírt szem­mel – még min­dig a reg­ge­li vi­rá­gos ru­há­já­ban volt.

– Azért jö­vök, hogy el­bú­csúz­zam ma­gá­tól, Mina. El­né­zést ké­rek, hogy így szó­lí­tom, de nem tu­dom el­fe­lej­te­ni azt a kis­lányt, aki ab­ban a do­u­ai-i po­kol­ban be­le­tet­te kis ke­zét egy vér­ző arcú fér­fi ke­zé­be, az pe­dig csak ment elő­re, anél­kül hogy tud­ta vol­na, hová. És maga épp­úgy nem tud­ta, hogy hová ve­ze­ti.

– Fel­ügye­lő úr, igaz az, hogy a fér­jem… Nem mer­te ki­ej­te­ni, hogy „gyil­kos”.

Ma­igret bó­lin­tott.

– Maga még fi­a­tal, Mina. Bá­tor­ság!

Ba­ril­lard-né szá­ja meg­duz­zadt, le­biggye­dő ajak­kal csak ennyit tu­dott mon­da­ni:

– Hogy le­het az, hogy sem­mit sem vet­tem ész­re?

Hir­te­len Ma­igret mel­lé­re bo­rult, és a fel­ügye­lő hagy­ta, hadd sír­ja ki ma­gát. Egy nap majd bi­zo­nyá­ra ta­lál egy újabb tá­maszt, egy má­sik ke­zet, ami­be be­le­ka­pasz­kod­hat.

– Meg­ígé­rem, hogy el­jö­vök, és meg­lá­to­ga­tom. Vi­gyáz­zon ma­gá­ra. Az élet megy to­vább.

Szem­ben Ali­ne a dí­vány szé­lén ült.

– In­du­lás – je­len­tet­te be Ma­igret. – Fel akar öl­töz­ni, vagy job­ban meg­fe­lel ma­gá­nak, ha úgy visszük el, amint van?

Ali­ne úgy né­zett rá, mint aki so­kat gon­dol­ko­zott, és va­la­mi dön­tés­re ju­tott.

– Lát­ni fo­gom?

– Igen.

– Ma?

– Igen.

– Be­szél­he­tek majd vele?

– Igen.

– Amennyit aka­rok?

– Amennyit akar.

– Zu­ha­nyoz­ha­tok?

– Az­zal a fel­té­tel­lel, hogy nyit­va ma­rad a für­dő­szo­ba aj­ta­ja.

Ali­ne vál­lat vont. Iga­zán nem ér­de­kel­te, hogy né­zik-e vagy sem. Majd egy óra hosszat fog­lal­ko­zott a to­a­lett­jé­vel, ta­lán soha nem for­dí­tott rá annyi gon­dot, mint most.

Meg­mos­ta a ha­ját, meg­szá­rí­tot­ta egy vil­la­mos szá­rí­tó­val, és so­ká­ig ha­bo­zott, mi­előtt a szi­go­rú sza­bá­sú, fe­ke­te sza­tén ruha mel­lett dön­tött.

Egész idő alatt ke­mény ma­radt a te­kin­te­te, ha­tá­ro­zott az arc­ki­fe­je­zé­se.

– Ja­nin! Menj le, és nézd meg, van-e ott sa­ját ko­csink.

– Me­gyek, fő­nök.

Ma­igret és a fi­a­tal­asszony rö­vid idő­re egye­dül ma­radt a sza­lon­ban. Ali­ne fel­húz­ta a kesz­tyű­jét. A nap szé­les nya­lá­bok­ban áradt be a két, ut­cá­ra nyí­ló ab­la­kon.

– Vall­ja be, vol­ta­kép­pen ked­vel­te Ma­nu­elt – sut­tog­ta Ali­ne.

– Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben, igen.

Rö­vid ha­bo­zás után hoz­zá­tet­te, anél­kül hogy Ma­igret-re né­zett vol­na:

– En­gem is, ugye?

A fel­ügye­lő meg­is­mé­tel­te:

– Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben, igen.

Az­u­tán Ma­igret ki­nyi­tot­ta az aj­tót, be­zár­ta ma­guk mö­gött, és zseb­re tet­te a kul­csot. A fel­vo­nón men­tek le. Egy nyo­mo­zó ült egy fe­ke­te ko­csi vo­lán­já­nál. Ja­nin, a jár­dán, nem tud­ta, mit te­gyen.

– Menj haza, és aludj tíz órát egy­hu­zam­ban.

– Azt hi­szi, hogy a fe­le­sé­gem és a gye­re­ke­im majd hagy­nak alud­ni? De azért kö­szö­nöm, fő­nök!

Va­cher ült a vo­lán­nál, és a fel­ügye­lő halk han­gon né­hány szót mon­dott neki. Az­u­tán be­ült Ali­ne mel­lé, há­tul­ra. Mi­után vagy száz mé­tert meg­tet­tek, a fi­a­tal­asszony, aki ki­né­zett az ab­la­kon, Ma­igret felé for­dult:

– Hová me­gyünk?

Ahe­lyett hogy a leg­rö­vi­debb utat vá­lasz­tot­ták vol­na az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­ta felé, va­ló­já­ban az ave­nue de la Gran­dé Ar­mée-n ha­lad­tak, és meg­ke­rül­ték a place de l’Eto­i­le-t, hogy a Champs-Ely­sé­es-n tér­je­nek vissza.

Ali­ne tág­ra nyi­tott szem­mel bá­mult ki­fe­lé, tud­va, min­den va­ló­szí­nű­sé­ge meg­van an­nak, hogy soha töb­bé nem lesz ré­sze eb­ben a lát­vány­ban. És ha egy nap még­is, ak­kor már na­gyon öreg lesz.

– Szán­dé­ko­san csi­nál­ta?

Ma­igret fel­só­haj­tott, de nem vá­la­szolt. Húsz perc múl­va Ali­ne kö­vet­te őt az iro­dá­já­ba, ame­lyet a fel­ügye­lő lát­ha­tó öröm­mel fog­lalt el újra.

– Jan­vi­er!

– Igen, fő­nök.

– Menj le, légy szí­ves, az elő­ze­tes­be, és hozd fel ne­kem Ba­ril­lard-t. Ül­jön le, Ali­ne.

Most már úgy ke­zel­te, mint­ha sem­mi sem tör­tént vol­na. Mint­ha már nem vol­na köze hoz­zá, mint­ha az egész ügy csak egy kis epi­zód lett vol­na az éle­té­ben.

– Hal­ló! Kap­csol­ja ne­kem An­ce­lin vizs­gá­ló­bí­rót. Hal­ló!… Hal­ló!… An­ce­lin bíró? Itt Ma­igret. A szo­bám­ban va­gyok, igen. Egy fi­a­tal­asszony tár­sa­sá­gá­ban ér­kez­tem, akit ön is is­mer. Nem, de ha­ma­ro­san sor ke­rül rá. Azon gon­dol­ko­zom, nem vol­na-e ked­ve je­len len­ni a szem­be­sí­tés­nél. Igen. Azon­nal. Min­den perc­ben vá­rom.

Ha­bo­zott, va­jon le­ves­se-e a za­kó­ját; nem vet­te le a bíró mi­att, aki rö­vi­de­sen itt lesz.

– Iz­ga­tott? – kér­dez­te Ali­ne-tól.

– Mit gon­dol?

– Hogy vad­ál­la­tok küz­del­mé­nek le­szünk ta­núi.

Az asszony sze­me ra­gyo­gott.

– Ha fegy­ver vol­na ma­gá­nál, nem so­kat ad­nék Ba­ril­lard éle­té­ért.

A kis bíró ér­ke­zett meg előbb, vi­dá­man, kí­ván­csi­an néz­te a fe­ke­té­be öl­tö­zött fi­a­tal­asszonyt, aki csak az imént ült le.

– Fog­lal­ja el a he­lye­met, bíró úr.

– Nem sze­ret­ném…

– De ké­rem. Az én sze­re­pem gya­kor­la­ti­lag vé­get ért. Csak né­hány el­len­őr­zés van hát­ra, ta­núk ki­hall­ga­tá­sa, azok­nak a je­len­té­sek­nek a meg­írá­sa, ame­lye­ket majd áta­dunk ön­nek. Egy­he­ti ir­ka­fir­ka.

Lép­tek hal­lat­szot­tak a fo­lyo­só fe­lől, és Jan­vi­er ko­po­gott az aj­tón, majd be­tusz­kol­ta a meg­bi­lin­cselt Fer­nand-t.

– Ami ezt a két em­bert il­le­ti, most már ön ren­del­ke­zik ve­lük.

– Ve­gyem le róla a bi­lin­cset, fő­nök?

– Nem gon­do­lom, hogy okos do­log vol­na. Te pe­dig ma­radj itt. Meg­né­zem van-e itt né­hány erős em­ber.

Ali­ne fel­pat­tant; úgy lát­szott, meg­érez­te an­nak a fér­fi­nak a sza­gát, aki hosszú ide­ig a sze­re­tő­je volt.

Nem a sze­re­tő­je: a hím­je. Mint ahogy ő a nős­té­nye volt a má­sik­nak.

Két ál­lat né­zett egy­más­ra eb­ben a bé­kés hi­va­ta­li szo­bá­ban, mint­ha csak egy aré­ná­ban vagy dzsun­gel­ben ta­lál­koz­tak vol­na.

Mind­ket­te­jük­nek re­me­gett az ajka, meg­fe­szült az orr­cim­pá­ja, Fer­nand szin­te szi­sze­gett:

– Mit me­ré­szel­tél…

Ali­ne csí­pő­ből elő­re­ha­jol­va, iz­ma­it meg­fe­szít­ve állt előt­te, fel­emel­te gyű­löl­kö­dő ar­cát, és a sze­me közé kö­pött.

Anél­kül hogy le­tö­rül­te vol­na az ar­cát, a fér­fi is lé­pett egyet, ke­zét fe­nye­ge­tő­en elő­re­nyúj­tot­ta, a kis bíró pe­dig, lát­ha­tó­lag ké­nyel­met­le­nül iz­gett-moz­gott Ma­igret ka­ros­szé­ké­ben.

– Te vagy az, te szaj­ha, aki…

– Gaz­em­ber!… Csir­ke­fo­gó!… Gyil­kos!…

Ali­ne-nak si­ke­rült meg­kar­mol­nia Fer­nand ar­cát, de amaz a bi­lin­csek el­le­né­re, el­kap­ta a kar­ját, és ki­csa­var­ta, fölé ha­jolt, és a sze­me tele volt gyű­lö­let­tel.

Ma­igret a maga és a nyo­mo­zók szo­bá­ja kö­zött áll­va jelt adott, és két fér­fi ro­hant be a szo­bá­ba, hogy szét­vá­lassza őket, mert már a föl­dön hem­pe­reg­tek.

Egy ide­ig még tel­je­sen egy­más­ba ga­ba­lyod­va du­la­kod­tak, az­u­tán talp­ra ál­lí­tot­ták a vér­ző arcú Ba­ril­lard-t, Ali­ne-t pe­dig, aki­nek a csuk­ló­já­ra most már szin­tén fel­tet­ték a bi­lin­cset, egy szék felé lök­dös­ték.

– Azt hi­szem, bíró úr, most már kü­lön-kü­lön is ki le­het majd hall­gat­ni őket. Nem az lesz ne­héz, hogy szó­ra bír­juk, ha­nem az, hogy el­hall­gat­tas­suk őket.

Louis An­ce­lin bíró fel­állt, az ab­lak­hoz húz­ta a fel­ügye­lőt, és fe­lé­je ha­jol­va – még min­dig az előb­bi je­le­net ha­tá­sa alatt – ezt sut­tog­ta:

– Még so­ha­sem ta­pasz­tal­tam ilyen tom­bo­ló gyű­lö­le­tet, az ál­la­ti­as­ság­nak ilyen ki­tö­ré­sét!

Ma­igret a vál­la fe­lett oda­szólt Jan­vi­er-nek:

– Be­kaszt­liz­ha­tod őket!

És iro­ni­ku­san hoz­zá­tet­te:

– Kü­lön-kü­lön, ter­mé­sze­te­sen.

Nem né­zett utá­nuk, ami­kor el­men­tek – a bé­kés szaj­nai táj felé for­dult. Is­me­rős ala­kot ke­re­sett a fo­lyó­par­ton – a hor­gászt. Az „ő hor­gá­szá­nak” ne­vez­te évek óta, pe­dig bi­zo­nyá­ra nem min­dig ugyan­azt lát­ta. De hát csak az volt a fon­tos, hogy min­dig le­gyen egy hor­gá­szó fér­fi a Sa­int-Mi­chel híd mel­lett.

Von­ta­tó­ha­jó jött szem­be az ár­ral, négy uszályt húz­va maga után, és meg­haj­tot­ta a ké­mé­nyét, hogy el­fér­jen a kő­híd alatt.

– Mond­ja csak, Ma­igret, a maga vé­le­mé­nye sze­rint, a ket­tő kö­zül me­lyik…

A fel­ügye­lő elő­ször ké­nyel­me­sen rá­gyúj­tott a pi­pá­já­ra, és to­vább­ra is ki­né­zett az ab­la­kon, mi­köz­ben így vá­la­szolt:

– Ön az, aki a bí­rói mes­ter­sé­get űzi, ugye? Én, én nem te­he­tek mást, mint hogy em­be­re­ket szál­lí­tok ön­nek, olya­no­kat, ami­lye­nek.

– Nem volt va­la­mi szép lát­vány.

– Nem, nem volt va­la­mi szép lát­vány. Do­u­ai-ban sem.