GE­OR­GES SI­ME­NON – A TÜ­REL­MES MA­IGRET

“Ali­ne ba­rát­ság­ta­la­nul né­zett a nyo­mo­zók­ra, akik el­árasz­tot­ták a szo­bát.

– Maga emel­te fel a fegy­vert? – kér­dez­te tőle Ma­igret.

– Hoz­zá se nyúl­tam.

– Is­me­ri ezt a re­vol­vert?

– Úgy tu­dom, Ma­nu­e­lé volt.

– Hol tar­tot­ta?

– Nap­pal a rá­dió mögé rej­tet­te, es­tén­ként az éj­je­li­szek­rény­re tet­te, hogy a keze ügyé­ben le­gyen.

Egy Smith-Wes­son 38. pro­fi-fegy­ver, amely nem is­mer ir­gal­mat.

– Jöj­jön, Ali­ne.

– Mi­nek? Nem tu­dok sem­mi­ről.”

Ezen a ve­rő­fé­nyes nyá­ri reg­ge­len Ma­igret fel­ügye­lő még nem sej­ti, ki volt a fél­lá­bú Ma­nu­el gyil­ko­sa, de azt már tud­ja, hogy ma­dame Ma­igret ma is hi­á­ba vár­ja oda­ha­za re­mek főzt­jé­vel. Mert en­nek a gyil­kos­ság­nak a fel­de­rí­té­se most min­den­nél fon­to­sabb, s a ro­kon­szen­ves, te­het­sé­ges Ma­igret érzi, hogy va­ló­szí­nű­leg pon­tot tesz majd a Pá­rizs­ban egy­re gyak­rab­ban is­mét­lő­dő, so­ro­za­tos ék­szer­lo­pá­sok vé­gé­re is. A tőle meg­szo­kott bra­vú­ros nyo­mo­zás­sal és vég­te­len tü­re­lem­mel ter­mé­sze­te­sen ez­út­tal is meg­ta­lál­ja Ma­nu­el Pal­ma­ri és az egye­lő­re még is­me­ret­len, kö­vet­ke­ző ál­do­zat gyil­ko­sát.

Meg­je­lent még “Ma­igret tü­rel­mes” cím­mel is.