6 fejezet

Jan­vi­er egye­ne­sen maga elé né­zett, a szo­kott­nál kis­sé erő­seb­ben szo­rít­va meg a kis, fe­ke­te ko­csi vo­lán­ját; küz­dött a kí­sér­tés­sel, hogy rá ne te­kint­sen a mel­let­te ülő Ma­igret ar­cá­ra. Időn­ként már ki­nyi­tot­ta a szá­ját, hogy fel­te­gye a kér­dést, amely a nyel­ve he­gyén volt, de nagy ön­ura­lom­mal to­vább hall­ga­tott.

Hi­á­ba dol­go­zott együtt a fel­ügye­lő­vel, mi­óta be­lé­pett a bűn­ügyi rend­őr­ség­re, hi­á­ba vett részt mel­let­te több száz nyo­mo­zás­ban, újra meg újra mély be­nyo­mást kel­tett ben­ne az a je­len­ség, amely­nek ép­pen most is szem­ta­nú­ja volt.

Ma­igret teg­nap de­rűs szen­ve­déllyel ve­tet­te bele ma­gát az ügy­be, elő­va­rá­zsol­va az em­be­re­ket a ho­mály­ból, meg­for­gat­va őket ha­tal­mas man­csá­ban, mint ahogy a macs­ka te­szi az egér­rel, és az­u­tán vissza­rak­va őket a he­lyük­re. Nyo­mo­zó­kat kül­dött jobb­ra-bal­ra, mint­egy terv nél­kül, azt gon­dol­va, hogy majd csak ki­de­rül be­lő­le va­la­mi.

Most már nem ját­szott. Jan­vi­er mel­lett most egy egé­szen más fér­fi ült, egy em­be­ri tö­meg, amely­re már nem ha­tott sem­mi, egy szin­te ijesz­tő mo­no­lit.

A déli órák­ban Pá­rizs ut­cái, su­gár­u­tai olya­nok vol­tak, mint va­la­mi tű­zi­já­ték, a jú­li­u­si me­leg­ben az em­ber min­de­nütt fény­fol­to­kat lá­tott; pa­la­te­tők buk­kan­tak elő be­lő­lük és vö­rös cse­re­pek, ab­lak­üve­gek, ame­lyek kö­zött egy-egy mus­kát­li vö­rö­se vi­lá­gí­tott; az au­tók szí­nes – kék, zöld, sár­ga – ka­rosszé­ri­ái öm­löt­tek elő be­lő­lük, tül­kö­lé­sek, em­be­ri han­gok, fék­csi­kor­du­lás, du­dák, éles rend­őri síp­szó.

A fe­ke­te ko­csi olyan volt eb­ben a szim­fó­ni­á­ban, mint a csend és moz­du­lat­lan­ság kis szi­ge­te, mint ahogy Ma­igret maga is úgy ült ott, mint va­la­mi ér­zé­ket­len szik­la, és nyil­ván­va­ló­an sem­mit sem lá­tott, sem­mit sem hal­lott maga kö­rül, még azt sem vet­te ész­re, hogy meg­ér­kez­tek a rue des Aca­ci­as-ba.

– Itt va­gyunk, fő­nök.

Ne­héz­ke­sen szállt ki a ko­csi­ból, amely túl szűk lett szá­má­ra, üres te­kin­tet­tel néz­te a jól is­mert ut­cát, az­u­tán fel­emel­te a fe­jét, olyan arc­ki­fe­je­zés­sel, mint­ha az egész há­zat, eme­le­te­i­vel és la­kó­i­val együtt bir­tok­ba akar­ta vol­na ven­ni.

Arra még ha­gyott ma­gá­nak időt, hogy ki­ürít­se pi­pá­ját a jár­dá­ra; a sar­ká­hoz ver­te, újra meg­töm­te és rá­gyúj­tott.

Jan­vi­er nem kér­dez­te meg, hogy vele men­jen-e, nem szólt Ja­nin­hez sem, aki a há­zat őriz­te, és azon gon­dol­ko­zott, mi­ért vi­sel­ke­dik a fő­nök úgy, mint­ha nem is­mer­né fel.

Ma­igret egye­ne­sen a fel­vo­nó­hoz si­e­tett, a nyo­mo­zó pe­dig kö­vet­te. A ne­gye­dik eme­let gomb­ja he­lyett a fel­ügye­lő az ötö­dik eme­le­tit vá­lasz­tot­ta, és nagy lép­tek­kel a man­zárd­szo­bák felé si­e­tett.

Bal­ra for­dul­ván a sü­ket­né­ma aj­ta­ja előtt állt meg, és tud­va, hogy nem kap vá­laszt, meg­for­dí­tot­ta az ajtó gomb­ját. Az ajtó en­ge­dett. A fla­mand fér­fi szo­bá­ja üres volt.

A fel­ügye­lő majd­nem le­rán­tot­ta a ru­hás­szek­rény füg­gö­nyét, és rö­vi­den szám­ba vet­te azt a né­hány, jobb-rosszabb ál­la­pot­ban levő ru­hát.

Te­kin­te­te le­fény­ké­pez­te a szo­ba min­den sar­kát, az­u­tán lej­jebb ment egy eme­let­tel, ha­bo­zott, újra be­lé­pett a fel­vo­nó­ba, és ki­szállt a föld­szin­ten.

A ház­mes­ter­nő a fül­ké­jé­ben ült, a jobb lá­bán cipő, pa­pucs a má­si­kon.

– Tud-e ar­ról, hogy Cla­es ki­ment-e a ház­ból ma reg­gel?

A fe­szült­sé­ge nagy ha­tás­sal volt a ház­mes­ter­nő­re.

– Nem. Még nem jött le.

– Maga nem ment ki a fül­ké­jé­ből?

– Még a lép­csőt sem sö­pör­tem le. A szom­széd­asszony he­lyet­te­sí­tett, mert megint rám jött a fáj­da­lom.

– Cla­es nem ment el az éj­sza­ka?

– Nem ment ki sen­ki. Csak a ha­za­jö­vő la­kó­kat en­ged­tem be. Kü­lön­ben ott van a nyo­mo­zó­ja a jár­dán, az meg tud­ja ma­gá­nak mon­da­ni.

Ma­igret erő­sen gon­dol­ko­zott, ke­mé­nyen gon­dol­ko­zott – Jan­vi­er leg­alább­is eze­ket a ki­fe­je­zé­se­ket hasz­nál­ta ma­gá­ban, ahogy a fő­nö­ké­re né­zett.

– Mond­ja csak… Ha jól ér­tet­tem, min­den la­kó­nak van egy kis zuga a pad­lá­son…

– Így van. És el­vi­leg, ezen kí­vül, min­den­ki bé­rel­het ma­gá­nak egy cse­léd­szo­bát.

– Nem ezt kér­dez­tem ma­gá­tól. És a pin­cék?

– A há­bo­rú előtt csak két nagy pin­ce volt, és az em­be­rek meg­egyez­tek, ki me­lyik sa­rok­ban tart­ja a sze­nét. A há­bo­rú alatt, ami­kor a fe­ke­te­szén olyan drá­ga lett, mint a ka­vi­ár, vi­ták tá­mad­tak, min­den­ki azt ál­lí­tot­ta, hogy el­hord­ják a tü­ze­lő­jét. Egy­szó­val, a tu­laj­do­nos ab­ban az idő­ben vá­lasz­fa­la­kat ál­lít­ta­tott, aj­tók­kal és la­ka­tok­kal.

– Úgy­hogy mind­egyik la­kó­nak meg­van a maga pin­cé­je?

– Meg.

– Cla­es­nek is?

– Nem. Neki nincs, mert ő cse­léd­szo­bá­ban la­kik.

– És Ba­ril­lard-ék?

– Ne­kik van, ter­mé­sze­te­sen.

– Ma­gá­nál van­nak a pin­ce­kul­csok?

– Nem. Ép­pen most mond­tam ma­gá­nak, hogy la­kat­tal van­nak le­zár­va. Mind­egyik la­kó­nak meg­van a ma­gáé.

– Maga lát­ja, ha va­la­ki le­megy az alag­sor­ba?

– In­nen nem. A pin­ce­lép­cső ott van há­tul, szem­ben a cse­léd­lép­cső­vel. Csak be kell lök­ni azt az aj­tót, ame­lyik­re nincs sem­mi fel­ír­va, és ame­lyik előtt nincs láb­tör­lő.

Ma­igret újra be­lé­pett a fel­vo­nó­ba, és egye­nest Jan­vi­er sze­mé­be né­zett, de nem szólt sem­mit. Nem volt tü­rel­me be­csön­get­ni Ba­ril­lard-ék aj­ta­ján – erő­sen meg­dön­get­te az ök­lé­vel. Ba­ril­lard-né nyi­tott aj­tót, kre­ton­ru­há­ban, ré­mült arc­cal.

– A fér­je?

– A dol­go­zó­szo­bá­já­ban van. Azt mond­ja, maga meg­aka­dá­lyoz­za ab­ban, hogy dol­goz­ni men­jen.

– Hív­ja ide.

Meg­je­lent Ba­ril­lard, még pi­zsa­má­ban és há­zi­ka­bát­ban. Meg­pró­bált ural­kod­ni ma­gán, de rosszab­bul né­zett ki, és bi­zony­ta­la­nab­bul vi­sel­ke­dett, mint elő­ző nap.

– Ve­gye elő a pin­ce kul­csát…

– De…

– Te­gye, amit mon­dok ma­gá­nak.

Mind­ez va­la­mi va­ló­szí­nűt­len vi­lág­ban tör­tént, álom volt vagy in­kább gyöt­rő li­dérc­nyo­más. A kap­cso­lat az egyes em­be­rek kö­zött már nem volt ugyan­az, mint egy perc­cel ez­előtt. Mint­ha min­den­ki sok­kot ka­pott vol­na, és meg­vál­to­zott a sza­vak ér­té­ke, de a moz­du­la­to­ké, a pil­lan­tá­so­ké is.

– Men­jen előt­tem.

Be­tusz­kol­ta a fel­vo­nó­ba, és a föld­szin­ten szá­ra­zon rá­pa­ran­csolt:

– Az alag­sor­ba.

Ba­ril­lard egy­re bi­zony­ta­la­nab­bá, Ma­igret egy­re ke­mé­nyeb­bé vált.

– Ez az az ajtó?

– Igen.

Egyet­len égő vi­lá­gí­tot­ta meg na­gyon gyen­gén a fe­hér fa­lat, a va­la­mi­kor szá­mo­zott aj­tó­kat, ame­lyek­nek szá­mai el­mo­sód­tak – trá­gár raj­zok sej­let­tek a mál­ló va­ko­la­ton.

– Hány kulcs nyit­ja ezt a la­ka­tot?

– Csak egy kul­csom van.

– Ki­nél le­het még egy má­sik?”

– Hon­nan tud­jam?

– Nem adta oda a kul­csot sen­ki­nek?

– Nem.

– Csak maga és a fe­le­sé­ge hasz­nál­ja ezt a pin­cét?

– Nem hasz­nál­tuk évek óta.

– Nyis­sa ki.

Az ügy­nök keze resz­ke­tett, és az öl­tö­zé­ke eb­ben a kör­nye­zet­ben kü­lö­nö­sebb­nek lát­szott, mint a la­ká­sá­nak pol­gá­ri ke­re­tei kö­zött.

– Na mi van? Nyis­sa ki!

Az aj­tó­szárny mint­egy ti­zen­öt cen­ti­mé­tert el­moz­dult, az­u­tán meg­akadt.

– Va­la­mi aka­dályt ér­zek.

– Nyom­ja meg erő­seb­ben, ha kell, a vál­lá­val.

Jan­vi­er Ma­igret-t néz­te, el­ké­ped­ve, mert hir­te­len meg­ér­tet­te, hogy a fel­ügye­lő elő­re lát­ta – de va­jon mi­óta? – az ese­mé­nyek mos­ta­ni me­ne­tét.

– En­ged egy ki­csit.

Hir­te­len egy lá­bat pil­lan­tot­tak meg, amely a le­ve­gő­ben ló­gott. Az ajtó, ahogy to­vább for­dult, egy má­sik lá­bat tett lát­ha­tó­vá. Egy test füg­gött az űr­ben, mez­te­len láb­fe­je mint­egy öt­ven cen­ti­mé­ter­rel a vert föld fe­lett.

Az öreg Cla­es volt az, ing­ben és egy öreg nad­rág­ban.

– Tedd fel rá a bi­lin­cset, Jan­vi­er.

A nyo­mo­zó hol az akasz­tott em­ber­re, hol meg Ba­ril­lard-ra né­zett. Ami­kor az ügy­nök meg­lát­ta a bi­lin­cset, til­ta­koz­ni kez­dett.

– Egy per­cig vár­jon, le­gyen szí­ves!

De Ma­igret ko­mor, át­ha­tol­ha­tat­lan te­kin­tet­tel né­zett rá – Ba­ril­lard meg­ad­ta ma­gát.

– Ke­resd meg Ja­nint a jár­dán. Oda­künn már nincs szük­ség rá.

Ahogy oda­fent tet­te, Ma­igret itt is ala­po­san szem­ügy­re vet­te a szűk he­lyi­ség min­den zu­gát, és az em­ber biz­tos le­he­tett ben­ne, hogy min­den egyes rész­let örök­re be­le­rög­ző­dött az em­lé­ke­ze­té­be. Egy zsák­ból kü­lön­fé­le szer­szá­mo­kat hú­zott elő, meg­ta­po­gat­ta, majd ál­mo­doz­va, szin­te meg­si­mo­gat­ta azt a sú­lyos, acél­ból ké­szült asz­talt, amely bele volt épít­ve a pad­ló­ba.

– Itt ma­radsz, Ja­nin, amíg meg­ér­kez­nek azok az urak. Ne en­gedj be sen­kit. Még a kol­lé­gá­i­dat sem. Ne nyúlj hoz­zá sem­mi­hez te sem. Meg­ér­tet­ted?

– Meg­ér­tet­tem, fő­nök.

– In­du­lás.

Rá­né­zett Ba­ril­lard-ra, aki­nek, mi­óta a háta mö­gött volt a keze, egé­szen meg­vál­to­zott az alak­ja, és úgy moz­gott, mint egy báb.

Nem vet­ték igény­be a fel­vo­nót, a cse­léd­lép­csőn men­tek fel a ne­gye­dik eme­let­re, és nem ta­lál­koz­tak sen­ki­vel. Ba­ril­lard-né a kony­há­ban fel­si­kol­tott, ahogy meg­lát­ta a fér­jét bi­linccsel a csuk­ló­ján.

– Ma­igret úr!

– Azon­nal, asszo­nyom. Elő­ször né­hány te­le­font kell el­in­téz­nem.

Nem fog­lal­ko­zott to­vább a töb­bi­ek­kel, ha­nem be­ment Ba­ril­lard dol­go­zó­szo­bá­já­ba, ahol ki­hűlt csik­kek sza­ga ér­ző­dött, és fel­tár­csáz­ta An­ce­lin bí­rót.

– Hal­ló!… Igen, Ma­igret be­szél. Én egy hü­lye alak va­gyok, ked­ves bíró uram. És fe­le­lős­nek ér­zem ma­gam egy em­ber ha­lá­lá­ért. Igen, még egy hul­la. Hol? A rue des Aca­ci­as-n, ter­mé­sze­te­sen. Mind­járt az ele­jén rá kel­lett vol­na jön­nöm. Össze­vissza ke­res­gél­tem, ahe­lyett, hogy az egyet­len fon­tos nyo­mot kö­vet­tem vol­na. És a leg­sú­lyo­sabb az egész­ben, hogy az a bi­zo­nyos har­ma­dik té­nye­ző, ha sza­bad így ki­fe­jez­nem ma­gam, már évek óta nyug­ta­la­ní­tott.

El­né­zést ké­rek, hogy nem mon­dom el azon­nal a rész­le­te­ket. Egy akasz­tott em­ber van a pin­cé­ben. Az or­vos bi­zo­nyá­ra azt fog­ja meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy nem ön­akasz­tás tör­tént, hogy már ha­lott volt, vagy leg­alább­is se­be­sült, ami­kor a nya­ká­ra tet­ték a kö­te­let. Egy öreg em­ber.

Meg­kér­het­ném, irá­nyít­sa úgy a dol­got, hogy az ügyész­ség ne lás­son neki túl gyor­san a mun­ká­nak? Na­gyon el va­gyok fog­lal­va a ne­gye­dik eme­le­ten, és job­ban sze­ret­ném, ha nem za­var­ná­nak, mi­előtt ered­ményt érek el. Nem tu­dom, mennyi időt vesz igény­be. A vi­szont­lá­tás­ra. Hal­ló? Nem, ma nem ebé­de­lünk a szim­pa­ti­kus au­verg­ne-i ven­dég­lő­ben.

Va­la­mi­vel ké­sőbb öreg baj­tár­sá­val, Moersszel be­szélt, aki a bűn­ügyi nyil­ván­tar­tó szak­em­be­re volt.

– Na­gyon gon­dos mun­ká­ra van szük­sé­gem, és nem sze­ret­ném, ha itt köz­ben össze­vissza mász­kál­ná­nak. Fe­les­le­ges, hogy az ügyész­ség és a bíró ott tur­kál­jon a pin­cé­ben. Meg fogsz le­pőd­ni, mi­lyen tár­gya­kat ta­lálsz majd. Ta­lán vé­gig kell ko­pog­tat­ni a fa­lat és fel­túr­ni a föl­det.

Só­hajt­va fel­emel­ke­dett Ba­ril­lard ka­ros­szé­ké­ből, és ke­resz­tül­ment a sza­lo­non; itt ült Ba­ril­lard egy szé­ken, szem­ben Jan­vi­er-vel, aki ci­ga­ret­tá­zott. Ma­igret ki­ment a kony­há­ba, ki­nyi­tot­ta a hű­tő­szek­rényt.

– Meg­en­ge­di? – kér­dez­te Ba­ril­lard-né­tól.

– Mond­ja csak, fel­ügye­lő…

– Egy perc, ké­rem. Szom­jan ha­lok.

Mi­alatt Ma­igret ki­nyi­tott egy sö­rös­üve­get, az asszony egy po­ha­rat nyúj­tott oda neki ré­mül­ten és en­ge­del­me­sen.

– Azt hi­szi, hogy a fér­jem…

– Nem hi­szek sem­mit. Jöj­jön ve­lem.

Az asszony ri­ad­tan kö­vet­te őt a dol­go­zó­szo­bá­ba, ahol Ma­igret ter­mé­sze­tes moz­du­lat­tal el­fog­lal­ta Ba­ril­lard he­lyét.

– Ül­jön le. He­lyez­ze ma­gát ké­nye­lem­be. Ma­gát Cla­es­nek hív­ják, ugye?

– Igen.

Az asszony ha­bo­zott, el­pi­rult.

– Ké­rem, fel­ügye­lő úr. Fel­té­te­le­zem, hogy ez fon­tos, ugye?

– Mos­tan­tól kezd­ve, asszo­nyom, min­den fon­tos. Nem tit­ko­lom el maga elől, hogy min­den szó szá­mít.

– Va­ló­ban Cla­es­nek hív­nak. Ez a le­ány­ne­vem, ez sze­re­pel a sze­mély­azo­nos­sá­gi iga­zol­vá­nyom­ban.

– De?

– Nem tu­dom, ez-e az iga­zi ne­vem.

– Az az öreg em­ber, aki a man­zárd­szo­bá­ban la­kott, a ro­ko­na?

– Nem hi­szem. Nem tu­dom. Olyan ré­gen volt! Én még egé­szen ki­csi vol­tam.

– Mi­lyen idő­ről be­szél?

– Ar­ról a bom­bá­zás­ról, Do­u­ai-ban, ami­kor me­ne­kül­tünk. Vo­na­tok és megint csak vo­na­tok, és az em­be­rek le­száll­tak, hogy le­ha­sal­ja­nak a pá­lya­test mel­lett. Asszo­nyok, akik vé­res cse­cse­mő­ket vit­tek. Kar­sza­la­gos fér­fi­ak, akik hord­ágyak­kal ro­han­gál­tak jobb­ra-bal­ra, és a vo­nat, amely megint el­in­dult. Szó­val, egy rob­ba­nás, olyan volt, mint­ha vége lett vol­na a vi­lág­nak.

– Hány éves volt maga ak­kor?

– Ta­lán négy. Ta­lán va­la­mi­vel több vagy va­la­mi­vel ke­ve­sebb.

– Hon­nan szár­ma­zik ez a Cla­es név?

– Gon­do­lom, a csa­lá­do­mé. Úgy lát­szik, ezt mon­do­gat­tam.

– És a ke­reszt­ne­ve?

– Mina.

– Maga be­szélt ak­kor fran­ci­á­ul?

– Nem. Csak fla­man­dul. És so­ha­sem vol­tam az­előtt vá­ros­ban.

– Em­lék­szik a fa­lu­ja ne­vé­re?

– Nem. De mi­ért nem be­szél a fér­jem­ről?

– An­nak is meg­jön a maga ide­je. Hol ta­lál­ko­zott az öreg­gel?

– Nem tu­dom biz­to­san. Ami köz­vet­le­nül a bom­bá­zás előtt és után tör­tént, össze­za­va­ro­dott az em­lé­ke­ze­tem­ben. Úgy em­lék­szem, men­te­ni va­la­ki­vel, aki fog­ta a ke­ze­met.

Ma­igret föl­emel­te a te­le­fon­kagy­lót, és a do­u­ai-i vá­ros­há­zát kér­te. Azon­nal kap­csol­ták.

– A pol­gár­mes­ter úr há­zon kí­vül van – je­len­tet­te a tit­kár.

Na­gyon meg­le­pő­dött, ami­kor Ma­igret meg­kér­dez­te tőle:

– Hány éves ön?

– Har­minc­ket­tő.

– És a pol­gár­mes­ter?

– Negy­ven­há­rom.

– Ki volt a pol­gár­mes­ter, ami­kor a né­me­tek 1940-ben be­vo­nul­tak Do­u­ai-be?

– Meg­halt?

– Nem. A kora el­le­né­re még ren­del, a Fő té­ren levő régi há­zá­ban.

Há­rom perc múl­va No­bel dok­tor volt a vo­nal má­sik vé­gén, és Ba­ril­lard-né el­ké­ped­ve hall­gat­ta a pár­be­szé­det.

– El­né­zést a za­va­rá­sért, dok­tor. Ma­igret fel­ügye­lő, a bűn­ügyi rend­őr­ség­től. Nem az egyik pá­ci­en­sé­ről van szó, ha­nem egy régi tör­té­net­ről, amely ta­lán meg­vi­lá­gít egy nem­rég le­zaj­lott drá­mát. Ugye, a do­u­ai pá­lya­ud­vart bom­báz­ták egy­szer, fé­nyes nap­pal, 1940-ben, ami­kor több me­ne­kült­vo­nat állt az ál­lo­má­son, és a me­ne­kül­tek szá­zá­val vá­ra­koz­tak ott?

No­bel nem fe­lej­tet­te el azt a lé­gi­tá­ma­dást, amely éle­té­nek leg­fon­to­sabb ese­mé­nye volt.

– Ott vol­tam, fel­ügye­lő úr. A leg­ször­nyűbb em­lék, amit csak meg­őriz­het az em­ber. Min­den nyu­godt volt. A fo­ga­dó­szol­gá­lat élel­mi­szert osz­to­ga­tott a bel­ga és fran­cia me­ne­kül­tek­nek, akik­nek vo­na­tai ké­szen áll­tak, hogy el­in­dul­ja­nak dél felé.

A kis­ba­bá­val uta­zó asszo­nyok az első osz­tá­lyú vá­ró­te­rem­ben gyűl­tek össze; cuc­lis­üve­ge­ket kap­tak, és tisz­ta pe­len­ká­kat. Kö­rül­be­lül tíz ápo­ló­nő fog­lal­ko­zott ve­lük.

El­vi­leg sen­ki­nek sem volt joga, hogy le­száll­jon a vo­nat­ról, de a büfé na­gyon von­zot­ta az em­be­re­ket. Egy­szó­val, min­de­nütt vol­tak em­be­rek.

És hir­te­len, már ab­ban a perc­ben, hogy meg­szó­lal­tak a szi­ré­nák, meg­re­me­gett az ál­lo­más­épü­let, az ab­la­kok szi­lán­kok­ra tör­tek, az em­be­rek üvöl­töt­tek, egy­sze­rű­en fel sem le­he­tett fog­ni, hogy mi tör­té­nik.

Még ma sem tu­dom, hány hul­lám­ban tá­mad­tak a re­pü­lő­gé­pek, hány so­ro­za­tot ad­tak le.

A lát­vány egy­for­mán haj­me­resz­tő volt kint és bent, az épü­let előtt és a sí­ne­ken: össze­ron­csolt tes­tek, ka­rok, lá­bak, se­be­sül­tek, akik fel-alá ro­han­gál­tak, a mel­lü­ket vagy a ha­su­kat fog­va, té­bo­lyult arc­ki­fe­je­zés­sel.

Én ma­gam olyan sze­ren­csés vol­tam, hogy nem se­be­sül­tem meg, és arra tö­re­ked­tem, „hogy a vá­ró­ter­me­ket el­ső­se­gély­nyúj­tó he­lyek­ké ala­kít­suk át. Nem volt elég be­teg­szál­lí­tó au­tónk, sem elég kór­há­zi ágyunk ennyi se­be­sült szá­má­ra.

Ott, hely­ben, az el­kép­zel­he­tő leg­rosszabb kö­rül­mé­nyek kö­zött haj­tot­tam vég­re sür­gős ope­rá­ci­ó­kat.

– Bi­zo­nyá­ra nem em­lék­szik egy ma­gas, so­vány fér­fi­ra, egy fla­mand­ra, aki­nek va­ló­szí­nű­leg csu­pa nyílt seb volt az arca, és aki sü­ket­né­ma ma­radt.

– Mi­ért be­szél ne­kem róla?

– Mert ez az em­ber ér­de­kel en­gem.

– Ép­pen el­len­ke­ző­leg, az a hely­zet, hogy na­gyon is jól em­lék­szem rá, és gyak­ran eszem­be is ju­tott.

Mint pol­gár­mes­ter vol­tam ott, mint a he­lyi Vö­rös­ke­reszt és a fo­ga­dó­bi­zott­ság el­nö­ke, vé­gül mint or­vos.

Mint pol­gár­mes­ter arra tö­re­ked­tem, hogy össze­gyűjt­sem a csa­lá­do­kat, meg­ál­la­pít­sam a leg­sú­lyo­sabb se­be­sül­tek és a ha­lot­tak sze­mély­azo­nos­sá­gát, ami nem min­dig volt könnyű.

Ma­gunk kö­zött szól­va, több olyan holt­tes­tet te­met­tünk el, ame­lyet sen­ki sem is­mert fel, min­de­nek­előtt egy fél tu­cat öre­get, akik va­la­mi ag­gok há­zá­ból jö­het­tek. Ké­sőbb hi­á­ba ku­tat­tuk, hon­nan.

A nagy össze­vissza­ság­ban, zűr­za­var­ban egy kis cso­port ma­radt meg em­lé­ke­ze­tem­ben: egy egész csa­lád, egy meg­lett korú fér­fi, két asszony, gyer­me­kek, há­rom vagy négy – a bom­bák a szó szo­ros ér­tel­mé­ben da­ra­bok­ra szag­gat­ták őket.

E mel­lett a cso­port mel­lett lát­tam azt a fér­fit, aki­nek a feje csak egy vé­res tö­meg volt, és egy asz­ta­lon vi­tet­tem el, cso­dál­koz­va, hogy sem a sze­me, sem a lét­fon­tos­sá­gú szer­vei nem sé­rül­tek meg.

Nem em­lék­szem már rá, hány he­lyen kel­lett össze­varr­nom a se­be­it. Egy tel­je­sen sér­tet­len kis­lány állt ott, né­hány lé­pés­nyi­re; úgy lát­szott, kü­lö­nö­sebb meg­ren­dü­lés nél­kül fi­gye­li, mit csi­ná­lok.

Meg­kér­dez­tem tőle, ro­ko­na-e az il­le­tő, az apja vagy a nagy­ap­ja, mire ő vá­la­szolt va­la­mit fla­mand nyel­ven, de én nem ér­tet­tem.

Fél órá­val ké­sőbb, mi­köz­ben egy má­sik se­be­sül­tet ope­rál­tam, meg­lát­tam azt a fér­fit; már fel­kelt, és a ki­já­rat felé ment, a kis­lány a nyo­má­ban.

Elég meg­hök­ken­tő lát­vány volt, még ab­ban a nagy ren­det­len­ség­ben is, ami a pá­lya­ud­va­ron ural­ko­dott. Elő­ző­leg ha­tal­mas kö­tést tet­tem a se­be­sült fe­jé­re, úgy ment a tö­meg­ben, mint­ha nem is tu­dott vol­na róla, és úgy lát­szott, nem na­gyon tö­rő­dik a kis­lánnyal, aki mö­göt­te ti­peg.

Men­jen utá­nuk, ki­ál­tot­tam oda az egyik em­ber­nek, aki se­gí­tett ne­künk. Nincs olyan ál­la­pot­ban, hogy jár­kál­jon, ápo­lás­ra van szük­sé­ge.

Ez kö­rül­be­lül min­den, amit mond­ha­tok, fel­ügye­lő úr. Ami­kor új­ból volt időm gon­dol­ni arra az em­ber­re, hi­á­ba ér­dek­lőd­tem utá­na. A ro­mok kö­zött lát­ták tén­fe­reg­ni, a be­teg­szál­lí­tó ko­csik mel­lett. To­vább­ra is áradt a min­den­fé­le faj­ta jár­mű észak­ról bú­to­rok­kal, csa­lá­dok­kal, mat­ra­cok­kal, néha disz­nók­kal és te­he­nek­kel.

Az egyik kis cser­ké­szem úgy em­lé­ke­zett, lá­tott egy ma­gas, meg­lett korú, kis­sé haj­lott fér­fit, aki egy ka­to­nai te­her­ko­csi­ra szállt fel egy kis­lánnyal: a ka­to­nák se­gí­tet­tek ne­kik fel­ka­pasz­kod­ni.

A há­bo­rú alatt és után, ami­kor ren­det akar­tunk te­rem­te­ni ab­ban a zűr­za­var­ban, bi­zony sok min­den­re nem de­rült vi­lá­gos­ság. Mert a hol­land, fla­mand és pas-de-cala­is-i fal­vak­ban sok köz­ség­há­zát le­rom­bol­tak vagy ki­fosz­tot­tak, s az anya­köny­vek elég­tek.

Fel­ügye­lő úr azt hi­szi, hogy most meg­ta­lál­ta ezt az em­bert?

– Szin­te biz­tos­ra ve­szem.

– Mi lett be­lő­le?

– Ép­pen most ta­lál­ták meg, fel­akaszt­va, és én e perc­ben szem­ben ülök az ak­ko­ri kis­lánnyal.

– El­mond­ja majd, mi tör­tént?

– Mi­helyt tisz­tán lá­tok a do­log­ban. Kö­szö­nöm, dok­tor úr.

Ma­igret meg­tö­röl­te az ar­cát, ki­ver­te a pi­pá­ját, újra meg­töm­te, és gyön­gé­den így szólt Ba­ril­lard-né­hoz:

– És most mond­ja el ne­kem az élet­tör­té­ne­tét.

Az asszony nagy, nyug­ta­lan szem­mel fi­gyel­te a fel­ügye­lőt, a kör­mét rág­ta, és össze­ku­po­ro­dott egy ka­ros­szék­ben, mint egy kis­lány.

Ahe­lyett hogy vá­la­szolt vol­na, szem­re­há­nyó­an azt kér­dez­te:

– Mi­ért bá­nik úgy Fer­nand-nal, mint egy gaz­em­ber­rel, és mi­ért ra­kott bi­lin­cset a ke­zé­re?

– Er­ről majd ké­sőbb be­szé­lünk, jó? E perc­ben az­zal te­het a leg­töb­bet a fér­jé­ért, hogy őszin­tén fe­lel a kér­dé­se­im­re.

Ek­kor egy má­sik kér­dés to­lult a fi­a­tal­asszony aj­ká­ra, egy olyan kér­dés, ame­lyet már va­ló­szí­nű­leg na­gyon ré­gen, ta­lán mind­járt kez­det­ben fel­tett ma­gá­nak:

– Jef őrült volt? Jef Cla­es?

– Úgy vi­sel­ke­dett, mint egy őrült?

– Nem tu­dom. Nem tu­dom a gyer­mek­ko­ro­mat sen­ki má­sé­hoz ha­son­lí­ta­ni, és őt sem bár­me­lyik más fér­fi­hoz.

– Kezd­je Do­u­ai-ban.

– Te­her­au­tók, me­ne­kült­tá­bo­rok, vo­na­tok, rend­őrök, akik kér­dez­get­ték az öreg em­bert, mert én öreg­nek lát­tam, és mint­hogy sem­mit sem tud­tak ki­szed­ni be­lő­le, en­gem kezd­tek fag­gat­ni. Kik va­gyunk? Me­lyik fa­lu­ból jöt­tünk? Én nem tud­tam.

Csak men­tünk to­vább, egy­re to­vább, és biz­tos va­gyok ben­ne, hogy egy­szer lát­tam a Föld­kö­zi ten­gert. Em­lé­kez­tem rá ké­sőbb, és fel­té­te­lez­tem, hogy egé­szen Per­pig­na­nig el­ju­tot­tunk.

– Cla­es Spa­nyol­or­szág­ba akart me­ne­kül­ni? Hogy on­nan az Egye­sült Ál­la­mok­ba men­jen?

– Hon­nan tud­hat­tam vol­na? Ak­kor már sü­ket volt és néma is. Hogy en­gem meg­ért­sen, az aj­ka­mat néz­te, igen erő­sen, és ne­kem sok­szor meg kel­lett is­mé­tel­nem ugyan­azt a kér­dést.

– Mi­ért ma­rad­tak együtt?

– Én ra­gasz­kod­tam hoz­zá. Gon­dol­koz­tam raj­ta az­óta. Azt hi­szem, mi­vel az enyé­im mind meg­hal­tak kö­rü­löt­tem, rá­akasz­kod­tam az első fér­fi­ra, aki ta­lán ha­son­lí­tott a nagy­apám­ra.

– Hogy le­het az, hogy fel­vet­te a maga ne­vét, már amennyi­ben ma­gát va­ló­ban Cla­es­nek hív­ják.

– Ké­sőbb tud­tam meg. Kis pa­pír­da­ra­bo­kat hor­dott ma­gá­val a zse­bé­ben, és néha fel­írt né­hány fla­mand szót, mert még nem tu­dott fran­ci­á­ul. Egyéb­ként én sem. He­tek vagy hó­na­pok múl­va vég­re ki­kö­töt­tünk Pá­rizs­ban, és Jef ki­bé­relt egy szo­bát meg egy kony­hát va­la­me­lyik ke­rü­let­ben – soha töb­bé nem ta­lál­tam meg azt a la­kást.

Nem volt sze­gény. Ami­kor pénz­re volt szük­sé­ge, az inge alól egy-két ara­nyat vett elő – egy szé­les vá­szon­öv­be vol­tak be­le­varr­va. A meg­ta­ka­rí­tott pén­ze. Nagy ke­rü­lő­ket tet­tünk, hogy ki­vá­lasszuk a meg­fe­le­lő ék­szer­üz­le­tet vagy ré­gi­ség­ke­res­ke­dőt, és Jef lop­va be­sur­rant, mert félt, hogy el­fog­ják.

Azon a na­pon ér­tet­tem meg, hogy mi­ért fél, ami­kor a zsi­dók­nak sár­ga csil­la­got kel­lett fel­varr­ni­uk a ru­há­juk­ra. Fel­ír­ta a va­ló­di ne­vét egy kis da­rab pa­pír­ra, amit az­u­tán azon­nal el­ége­tett: Vik­tor Kru­lak­nak hív­ták. Zsi­dó volt, lett szár­ma­zá­sú, Ant­wer­pen­ben szü­le­tett, ahol, csak úgy, mint az apja és a nagy­ap­ja, gyé­mánt­kö­szö­rü­lés­sel fog­lal­ko­zott.

– Maga járt is­ko­lá­ba?

– Igen. Az osz­tály­tár­sa­im ki­ne­vet­tek.

– Jef fő­zött ma­guk­ra?

– Igen, re­mek bifsz­te­ket sü­tött, ros­ton. Nem hor­dott csil­la­got. De min­dig félt. A rend­őr­sé­gen so­kat nyag­gat­ták, mert nem tud­ta be­mu­tat­ni azo­kat a pa­pí­ro­kat, ame­lyek alap­ján ki­ál­lít­hat­ták vol­na a sze­mély­azo­nos­sá­gi iga­zol­vá­nyát.

Egy­szer el­küld­ték va­la­mi­lyen men­hely­re, mert bo­lond­nak tar­tot­ták, de más­nap meg­szö­kött.

– Ra­gasz­ko­dott ma­gá­hoz?

– Azt hi­szem, azért vi­sel­ke­dett úgy, mert nem akart el­ve­szí­te­ni. So­ha­sem volt nős. Nem vol­tak gyer­me­kei. Meg va­gyok róla győ­ződ­ve, azt hit­te, hogy az Is­ten kül­dött en­gem őhoz­zá.

Két­szer is vissza­vit­tek ben­nün­ket a ha­tár­ra, de min­dig vissza­jöt­tünk Pá­rizs­ba; Cla­es ke­re­sett egy bú­to­ro­zott szo­bát, kis kony­há­val, hol a Sac­ré-Co­e­ur kör­nyé­kén, hol a Sa­int-An­to­i­ne ne­gyed­ben…

– Nem dol­go­zott?

– Ab­ban az idő­ben nem.

– Mi­vel töl­töt­te a nap­ja­it?

– Kó­bo­rolt, fi­gyel­te az em­be­re­ket, meg­ta­nul­ta, hogy le­ol­vas­sa az aj­kuk­ról, mit mon­da­nak, hogy meg­ért­se a nyel­vü­ket. Egy nap, a há­bo­rú vége felé, ha­mis sze­mély­azo­nos­sá­gi iga­zol­vánnyal jött haza – négy évig fá­ra­do­zott, amíg meg­sze­rez­te.

Hi­va­ta­lo­san is Jef Cla­es lett, én meg az uno­ká­ja.

Va­la­mi­vel na­gyobb la­kás­ban él­tünk már ak­kor, nem messze a Vá­ros­há­zá­tól, és kü­lön­bö­ző em­be­rek jöt­tek hoz­zá, hogy mun­kát ad­ja­nak neki. Most már nem is­mer­nem fel őket.

Is­ko­lá­ba jár­tam. Fel­nőtt lány let­tem, és mint el­adó, be­lép­tem egy ék­szer­üz­let­be a bou­le­vard Beau­mar­chais-n.

– Az öreg Jef ta­lál­ta ma­gá­nak ezt a he­lyet?

– Igen. Fa­zon­mun­kát vég­zett kü­lön­bö­ző ék­sze­ré­szek­nek, ja­ví­tá­so­kat, régi ék­sze­rek fel­újí­tá­sát.

– És maga így ta­lál­ko­zott Ba­ril­lard-ral?

– Egy év­vel ké­sőbb. Mint ügy­nök­nek csak há­rom hó­na­pon­ként kel­lett vol­na fel­ke­res­nie ben­nün­ket, de gyak­rab­ban jött, és vé­gül meg­várt az üz­let be­já­ra­tá­nál. Szép volt, na­gyon vi­dám, jó­ked­vű. Sze­re­tett élni. Őve­le it­tam meg éle­tem első ape­rit­if­jét, a La Ro­chelle-i Négy Őr­mes­terben.

– Tud­ta ő, hogy maga a Jef uno­ká­ja?

– Meg­mond­tam neki. El­me­sél­tem az egész ka­lan­dun­kat. El akart ven­ni fe­le­sé­gül, és ezért per­sze meg­kért, hogy mu­tas­sam be, össze­há­za­sod­tunk, és Jef­fel együtt egy kis ház­ba köl­töz­tünk, Fon­tenay-sous-Bois-ban.

– So­ha­sem lát­ta ott Pal­ma­rit?

– A volt szom­szé­dun­kat? Nem tud­nám meg­mon­da­ni, ami­óta itt la­kunk, so­ha­sem ta­lál­koz­tam vele. Fer­nand néha ma­gá­val hoz­ta a ba­rá­ta­it, ked­ves em­be­rek vol­tak, na­gyon sze­ret­tek inni és ne­vet­ni…

– És az öreg?

– Ide­jé­nek leg­na­gyobb ré­szét egy szer­szám­kam­rá­ban töl­töt­te, a kert vé­gé­ben, ahol Fer­nand mű­helyt ren­de­zett be neki.

– Maga so­ha­sem sej­tett sem­mit?

– Mit kel­lett vol­na sej­te­nem?

– Mond­ja csak, ma­dame Ba­ril­lard, a fér­je fel szo­kott néha kel­ni éj­sza­ka?

– Úgy­szól­ván soha.

– Nem hagy­ja el a la­kást?

– Mi­nek?

– Szed maga va­la­mi or­vos­sá­got, mi­előtt le­fek­szik?

– Ver­bé­nát, néha ka­mil­lát.

– Nem éb­redt fel az el­múlt éj­sza­ka?

– Nem.

– Le­gyen szí­ves, ve­zes­sen be a für­dő­szo­bá­ba.

A he­lyi­ség nem volt nagy, de a sár­ga csem­pé­vel csi­nos­nak és vi­dám­nak ha­tott. A für­dő­kád fe­lett gyógy­sze­res-szek­rény. Ma­igret ki­nyi­tot­ta, meg­né­zett né­hány fi­o­lát, az egyi­ket nem tet­te vissza.

– Maga sze­di eze­ket a tab­let­tá­kat?

– Azt sem tu­dom már, mi ez. Egy örök­ké­va­ló­ság óta itt van­nak. Most már em­lék­szem! Fer­nand egy idő­ben nem tu­dott alud­ni, és az egyik ba­rát­ja aján­lot­ta neki ezt a gyógy­szert.

Igen, de a cím­ke egé­szen új volt.

– Mi tör­té­nik itt, fel­ügye­lő úr?

– Az tör­té­nik, hogy az el­múlt éj­sza­ka, mint annyi más éj­sza­kán, maga, anél­kül hogy tud­ta vol­na, be­vett egy bi­zo­nyos mennyi­sé­get eb­ből a ká­bí­tó­szer­ből a ren­des or­vos­sá­gá­val, és na­gyon mé­lyen aludt. A fér­je fel­ment Je­fért a pad­lás­szo­bá­já­ba, az­u­tán le­men­tek együtt a pin­cé­be.

– A pin­cé­be?

– Ahol egy mű­hely van be­ren­dez­ve. Fej­be vág­ta egy ólom­cső­vel vagy va­la­mi ha­son­ló tárggyal, és az­u­tán fel­akasz­tot­ta a mennye­zet­re.

Az asszony fel­si­kol­tott, de nem ájult el, el­len­ke­ző­leg, be­fu­tott a sza­lon­ba, és met­sző han­gon ezt ki­ál­tot­ta:

– Mondd, Fer­nand, ugye nem igaz? Nem igaz, hogy ezt tet­ted az öreg Jef­fel?

Ér­de­kes mó­don, most megint a régi fla­mand ak­cen­tus­sal be­szélt.

 

Ma­igret nem ha­gyott ne­kik időt arra, hogy elér­zé­ke­nyül­je­nek, be­ve­zet­te Ba­ril­lard-t a dol­go­zó­szo­bá­ba, és jelt adott Jan­vi­er-nek, hogy ügyel­jen a fi­a­tal­asszony­ra. A két fér­fi elő­ző este is itt volt, ugyan­eb­ben a szo­bá­ban, de a he­lyek fel­cse­ré­lőd­tek. Ma a fel­ügye­lő tró­nolt az ügy­nök for­gó ka­ros­szé­ké­ben, ez pe­dig előt­te állt, sok­kal ke­vés­bé ha­ra­pó­san, mint az elő­ző ta­lál­ko­zás al­kal­má­val.

– Gya­lá­za­tos do­log! – mo­rog­ta.

– Mi a gya­lá­za­tos, Ba­ril­lard?

– Hogy az asszo­nyok­ba köt bele. Ha va­la­mit kér­dez­ni akar, mi­ért nem tő­lem kér­de­zi, mi?

– Ma­gá­tól sem­mit sem aka­rok kér­dez­ni, mert már most is tu­dom, mi vol­na a vá­lasz. Maga is sej­tet­te teg­na­pi be­szél­ge­té­sünk óta, mert szük­sé­ges­nek ta­lál­ta, hogy vég­le­ge­sen el­hall­gat­tas­sa azt az em­bert, aki a ma­guk szer­ve­ze­té­nek leg­gyen­gébb pont­ja volt.

Pal­ma­ri után Vik­tor Kru­lak, vagy­is Jef Cla­es. Sze­gény, za­vart el­mé­jű em­ber, aki bár­mit meg­tett vol­na, hogy meg­ma­rad­has­son a kis­lány mel­lett, aki a vég­íté­let­hez ha­son­ló na­pon meg­fog­ta a ke­zét. Maga egy hit­vány frá­ter, Ba­ril­lard.

– Kö­szö­nöm.

– Lát­ja, gaz­em­ber és gaz­em­ber kö­zött is van kü­lönb­ség. Van olyan, aki­nek nyu­god­tan meg­szo­rí­tom a ke­zét, mint ami­lyen pél­dá­ul Pal­ma­ri volt. Maga vi­szont, maga a leg­rosszabb faj­tá­ból való, olyan, aki­re nem tud rá­néz­ni az em­ber anél­kül, hogy ütni vagy köp­ni ne tá­mad­na ked­ve.

És a fel­ügye­lő iga­zán alig tu­dott ma­gán ural­kod­ni.

– Csak raj­ta! Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy az ügy­vé­dem el lesz tőle ra­gad­tat­va.

– Né­hány perc múl­va be­vi­szik az elő­ze­tes­be, és va­ló­szí­nű­leg ma dél­után vagy éj­sza­ka vagy hol­nap foly­tat­juk ezt a be­szél­ge­tést.

– Az ügy­vé­dem je­len­lé­té­ben.

– Van va­la­ki, aki­nek még tar­to­zom egy lá­to­ga­tás­sal, és ez elég hosszú­nak ígér­ke­zik. Bi­zo­nyá­ra ki­ta­lál­ja, ki­ről be­szé­lek. Egy­szó­val, nagy­részt et­től a be­szél­ge­tés­től függ a, maga sor­sa.

Mert most, hogy Pal­ma­rit el­in­téz­ték, csak ket­ten ma­rad­nak a gúla te­te­jén: Ali­ne és maga.

Most már tu­dom, hogy az első adan­dó al­ka­lom­mal el akar­tak utaz­ni, per­sze úgy, hogy előt­te ti­tok­ban pénz­zé te­szik Ma­nu­el va­gyo­nát.

Ali­ne… Fer­nand… Ali­ne… Fer­nand…

Ami­kor leg­kö­ze­lebb szem­ben áll ve­lem, már tud­ni fo­gom, nem azt, hogy ket­tő­jük kö­zül ki a bű­nös, mert az egyik ép­pen olyan vét­kes, mint a má­sik, ha­nem hogy ki az iga­zi kez­de­mé­nye­ző­je a ket­tős drá­má­nak. Ér­tet­te?

Ma­igret ki­ki­ál­tott a szom­széd szo­bá­ba:

– Jan­vi­er! Vidd be, légy szí­ves, ezt az urat az elő­ze­tes­be! Joga van hoz­zá, hogy tisz­tes­sé­ge­sen fel­öl­töz­zék, de egy perc­re se vedd le róla a sze­med. Van fegy­ve­red?

– Van, fő­nök.

– Ta­lálsz majd lent egy em­bert – biz­to­san csak úgy nyü­zsög­nek ott a rend­őrök –, aki majd ve­led megy. Vi­szont­lá­tás­ra – mond­ta Ma­igret, és meg­állt Ba­ril­lard-né mel­lett.

– Ne ha­ra­gud­jon rám, Mina, hogy ilyen bá­na­tot okoz­tam ma­gá­nak, és azért sem, ami még vár ma­gá­ra.

– Fer­nand ölte meg?

– At­tól tar­tok, igen.

– De mi­ért?

– Előbb-utóbb úgy­is meg kell szok­nia ezt a gon­do­la­tot: mert a fér­je egy sze­mét frá­ter, maga sze­gény kis asszony­ka. És mert ta­lált, a szem­ben levő la­kás­ban, egy nős­tényt, aki ugyan­ilyen sze­mét.

Ez­zel ott­hagy­ta az asszonyt, aki­nek könnyek pe­reg­tek le az ar­cán, majd né­hány perc múl­va meg­je­lent a pin­cé­ben, ahol fény­szó­rók ég­tek a sár­gás fé­nyű vil­lany­kör­te he­lyett. Mint­ha film­fel­vé­tel ké­szült vol­na.

Min­den­ki egy­szer­re be­szélt. A fény­ké­pé­szek ke­mé­nyen dol­goz­tak. A ko­pasz fejű or­vos egy kis csön­det kért, és Moers nem tu­dott oda­fu­ra­kod­ni a fel­ügye­lő­höz.

A kis bíró ott állt Ma­igret mel­lett; a fel­ügye­lő ki­hív­ta az ut­cá­ra.

– Egy po­hár sört, bíró úr?

– Nem uta­sí­ta­nám vissza, ha át tud­nék jut­ni erre.

Fu­ra­kod­tak, ahogy tud­tak. Az öreg Jef ha­lá­la, akit pe­dig alig is­mer­tek, sok­kal na­gyobb port vert fel, mint Ma­nu­e­lé, és a ház előtt ak­ko­ra cso­por­to­su­lás tá­madt, hogy két rend­őr alig tud­ta vissza­szo­rí­ta­ni a tö­me­get. Ri­por­te­rek ül­döz­ték a fel­ügye­lőt.

– Még sem­mi ma dél­előtt, gye­re­kek. Há­rom óra után, a Rak­par­ton.

Ma­gá­val vit­te töm­zsi kis tár­sát az Au­verg­ne-be, ahol már ebé­del­tek a törzs­ven­dé­gek, és ahol kel­le­mes hű­vös volt.

– Két nagy kor­só sört.

– Maga ki­is­me­ri ma­gát eb­ben az ügy­ben, Ma­igret? – kér­dez­te a bíró, és az ar­cát tö­rül­get­te. – Úgy lát­szik, egy egé­szen mo­dern gyé­mánt­csi­szo­ló be­ren­de­zést ta­lál­tak eb­ben a pin­cé­ben. Szá­mí­tott rá?

– Már húsz éve ke­re­sem.

– Ko­mo­lyan be­szél?

– Na­gyon ko­mo­lyan. A töb­bi fi­gu­rá­nak mind is­mer­tem a moz­gá­sát. Egész­sé­gé­re!

Las­san ki­ürí­tet­te po­ha­rát, le­tet­te a bá­dog­pult­ra, és ezt mor­mol­ta:

– Még egyet!

Az­tán, még min­dig ke­mény arc­cal:

– Már teg­nap rá kel­lett vol­na jön­nöm. Mi­ért is nem em­lé­kez­tem erre a do­u­ai-i his­tó­ri­á­ra? Min­den irány­ban szét­küld­tem az em­be­re­i­met, ki­vé­ve az iga­zit, és ami­kor vég­re ki­nyílt a sze­mem, már késő volt.

Néz­te a tu­laj­do­nost, ahogy a má­so­dik kor­só sört hoz­za. Sú­lyo­san lé­leg­zett, mint az az em­ber, aki ne­he­zen ural­ko­dik ma­gán.

– Most mit fog csi­nál­ni? – kér­dez­te a bíró.

– Be­küld­tem Ba­ril­lard-t az elő­ze­tes­be.

– Ki­hall­gat­ta?

– Nem. Ah­hoz még ko­rán van. Előbb va­la­ki mást kell ki­hall­gat­nom, most, rög­tön.

A ki­ra­ka­ton ke­resz­tül a szem­ben levő há­zat néz­te, fő­ként egy ab­la­kot a ne­gye­dik eme­le­ten.

– Ali­ne Bauche-t?

– Igen.

– A la­ká­sá­ban?

– Igen.

– Nem ren­dí­te­né meg job­ban a maga iro­dá­ja?

– Nem ren­dí­ti azt meg sem­mi.

– Gon­dol­ja, hogy val­la­ni fog?

Ma­igret vál­lat vont, ha­bo­zott, ren­del­jen-e egy har­ma­dik sört, úgy ha­tá­ro­zott, hogy nem, és ke­zet nyúj­tott a de­rék kis bí­ró­nak, aki cso­dá­lat­tal és némi nyug­ta­lan­ság­gal né­zett rá.

– Vi­szont­lá­tás­ra. Rend­sze­re­sen fo­gom tá­jé­koz­tat­ni.

– Ta­lán meg­ebé­de­lek itt, és mi­helyt vé­gez­tek ott szem­ben, vissza­me­gyek a Pa­lo­tá­ba.

Nem mer­te hoz­zá­ten­ni: „Sok sze­ren­csét!”

Ma­igret, haj­lott vál­lá­val, át­ment az utca má­sik ol­da­lá­ra, és is­mét fel­né­zett a ne­gye­dik eme­le­ti ab­lak­ra. Át­en­ged­ték, és csak az egyik fény­ké­pész­nek volt annyi lé­lek­je­len­lé­te, hogy fel­vé­telt ké­szít­sen a fel­ügye­lő­ről, amint el­szán­tan nyo­mul elő­re.