5. fejezet

Ali­ne te­kin­te­te me­rev volt és éles, mi­kor aj­tót nyi­tott neki, fe­szült ideg­ál­la­pot­ban, mély ka­ri­kák­kal a sze­me alatt; Ma­igret nyu­god­tabb­nak lát­szott, mint va­la­ha. Mi­alatt át­ment a pi­he­nőn, azt a ke­dé­lyes ma­ga­tar­tást vet­te fel, ame­lyet a be­osz­tott­jai már jól is­mer­tek, és nem dűl­tek be neki.

– Nem akar­tam el­hagy­ni a há­zat anél­kül, hogy jó éj­sza­kát ne kí­ván­tam vol­na ma­gá­nak; olyan jót, ami­lyet csak le­het.

Lu­cas, aki egy ka­ros­szék­ben ült, le­tet­te a sző­nyeg­re a ké­pes­la­pot, amit ol­va­sott, és fel­tá­pász­ko­dott. Nem volt ne­héz ki­ta­lál­ni, hogy ez a két em­ber, akik több órát töl­töt­tek el egy la­kás­ban össze­zár­va, és akik reg­ge­lig ott fog­nak ma­rad­ni, nem vol­tak egy­más­sal va­la­mi szí­vé­lyes vi­szony­ban.

– Nem gon­dol­ja, Ali­ne, hogy job­ban ten­né, ha le­fe­küd­ne? Ép­pen elég iz­ga­lom­ban volt ré­sze ma. At­tól fé­lek, hogy a hol­na­pi nap ép­pen ilyen kí­nos lesz, ha nem rosszabb. Nincs a gyógy­szer­szek­ré­nyé­ben va­la­mi al­ta­tó vagy nyug­ta­tó?

Ali­ne erő­sen fi­gyel­te Ma­igret-t, meg­pró­bál­ta ki­ta­lál­ni, mit gon­dol ma­gá­ban, és dü­höng­ve ál­la­pí­tot­ta meg, hogy a fel­ügye­lő nem árul­ja el ma­gát.

– Ami en­gem il­let, sok min­dent meg­tud­tam ma reg­gel óta, de még utá­na kell néz­nem né­hány do­log­nak, mi­előtt a fel­fe­de­zé­se­im­ről be­szél­het­nék ma­gá­nak. Igaz is, épp ma este is­mer­ked­tem meg egy elég kü­lö­nös em­ber­rel, aki ugyan­ezen az eme­le­ten la­kik.

Elő­ször té­ved­tem vele kap­cso­lat­ban, azt hit­tem, hogy egy­sze­rű­en csak ügy­nök, aki do­bo­zo­kat szál­lít cu­kor­ka­áru­sok­nak és cso­ko­lá­dé­ke­res­ke­dők­nek.

De ki­de­rült, hogy a te­vé­keny­sé­ge sok­kal ki­ter­jed­tebb, és sa­ját­sá­gos mó­don, az ék­szer­szak­mát is ma­gá­ban fog­lal­ja.

Rá­érő­sen, ál­mo­doz­va ne­ki­kez­dett, hogy meg­töm­je a pi­pá­ját.

– Rá­adá­sul még nem is va­cso­ráz­tam. Re­mé­lem, mon­si­eur Louis elég tü­rel­mes lesz, hogy meg­vár­jon az Arany­szög-ben, és majd együtt ehe­tünk.

To­vább­ra is csönd. Ma­igret le­nyom­kod­ta a do­hányt pi­pá­já­ban, mu­ta­tó­uj­já­nak meg­szo­kott moz­du­la­tá­val ki­hú­zott egy szál do­hányt, amely ki­állt a pipa pe­re­mén, az­u­tán gyu­fát gyúj­tott, mi­alatt Ali­ne nö­vek­vő tü­rel­met­len­ség­gel kö­vet­te ap­ró­lé­kos­ko­dó moz­du­la­ta­it.

– Szép fér­fi ez a Fer­nand Ba­ril­lard. Meg­lep­ne, ha be­ér­né egy nő­vel, fő­ként mi­vel a fe­le­sé­gét hoz­zá ké­pest na­gyon is szín­te­len­nek ta­lá­lom. Ma­gá­nak mi a vé­le­mé­nye, Ali­ne?

– Nem is­me­rem.

– Egy ház tu­laj­do­no­sa, ter­mé­sze­te­sen, nem is­mer­he­ti túl­zot­tan mind­egyik la­kó­ját. Fő­ként, ha meg­gon­do­lom, hogy ta­lán nem is ez az egyet­len háza.

Majd meg­tu­dom hol­nap, Des­gri­é­res jegy­ző­től, aki­hez be­je­len­tet­tem ma­gam. Ez az ügy olyan komp­li­kált, Ali­ne, hogy néha azt hi­szem, el­vesz­tem a ta­lajt a lá­bam alól.

Min­den­eset­re oda­ál­lí­tot­tam egy em­bert a kapu elé arra az eset­re, ha Ba­ril­lard-nak ked­ve tá­mad­na ki­men­ni a ház­ból. Ami a te­le­fon­ját il­le­ti, azt ezen­túl épp­úgy le­hall­gat­ják, mint a ma­gá­ét.

Lát­ja, én ked­ve­sen fi­gyel­mez­te­tem ma­gát. Biz­tos ben­ne, hogy nincs sem­mi mon­da­ni­va­ló­ja?

Ali­ne össze­szo­rí­tot­ta az aj­kát, ko­po­gó, gé­pi­es lép­tek­kel a há­ló­szo­ba felé ment, és be­vág­ta az aj­tót maga mö­gött.

– Ez igaz, fő­nök, mind, amit itt mon­dott?

– Nagy­já­ból. Jó éj­sza­kát. Ne aludj el, le­he­tő­leg. Ké­szíts ma­gad­nak annyi erős ká­vét, amennyi­re szük­sé­ged van, és ha bár­mi tör­té­nik, hívj fel a la­ká­so­mon. Nem tu­dom, mi­kor érek haza, de el­ha­tá­roz­tam, hogy alud­ni fo­gok.

Ahe­lyett hogy be­szállt vol­na a lift­be, las­san le­ment a lép­csőn, és ahogy el­ha­ladt az aj­tók előtt, el­kép­zel­te a la­kók éle­tét. Egye­sek a te­le­ví­zi­ót néz­ték, és több la­kás­ból ugyan­azok a han­gok hal­lat­szot­tak ki, ugyan­az a zene. Ma­bel Tup­ler­nél va­la­mi­fé­le to­po­gás arra val­lott, hogy tán­col­nak, egy vagy két pár.

Lag­ru­me, az oda­ren­delt nyo­mo­zó, a bűn­ügyi rend­őr­ség egyik ko­csi­já­nak vo­lán­já­nál szun­di­kált; Ma­igret szó­ra­ko­zot­tan ke­zet fo­gott vele.

– Nincs au­tó­ja, fő­nök?

– Majd ta­lá­lok ta­xit az ave­nue de la Gran­dé Ar­mée-n. Meg­kap­tad az uta­sí­tá­so­kat?

– Kö­vet­ni azt az ala­kot, Fer­nard Ba­ril­lard-t.

Ma­igret már nem érez­te ma­gát olyan könnyű­nek, mint ami­kor reg­gel fel­éb­redt a nap­fé­nyes la­kás­ban, vagy mint az au­tó­busz pe­ron­ján, ami­kor a sze­me meg­telt Pá­rizs ké­pe­i­vel, ezek­kel a ki­fes­tő­könyv­be illő, szí­nes ké­pek­kel.

Az em­be­rek gyak­ran kér­dez­get­ték őt a mód­sze­re­i­ről. Egye­sek még az elem­zé­sük­re is vál­lal­koz­tak, és Ma­igret gú­nyos kí­ván­csi­ság­gal né­zett rá­juk, ezek­re az ala­kok­ra, akik mint­ha job­ban ér­tet­tek vol­na a do­log­hoz, mint ő maga, pe­dig ő rend­sze­rint imp­ro­vi­zált – az ösz­tö­ne­i­re hall­ga­tott.

A rend­őr­fő­nök bi­zo­nyá­ra nem he­lye­sel­te vol­na, amit az ösz­tö­ne dik­tált neki a mai na­pon, és a kis vizs­gá­ló­bí­ró, cso­dá­la­ta el­le­né­re, va­ló­szí­nű­leg össze­rán­col­ta vol­na a hom­lo­kát.

Pél­dá­ul, mi­előtt ki­kér­dez­te vol­na Fer­nand Ba­ril­lard-t, Ma­igret-nek a le­he­tő leg­több in­for­má­ci­ót kel­lett vol­na gyűj­te­nie róla, ak­tát ké­szí­te­ni, meg­sze­rez­ni azo­kat az ada­to­kat, ame­lye­ket – eb­ben biz­tos volt – meg fog ta­lál­ni Gel­ot és Fi­á­nál, meg azo­kat a fel­vi­lá­go­sí­tá­so­kat, ame­lyek­kel eset­leg Des­gri­é­res jegy­ző úr szol­gál­hat majd.

De ő jobb­nak tar­tot­ta, ha nyug­ta­lan­ná te­szi az ügy­nö­köt, sem­mit sem tit­kol el elő­le, ép­pen el­len­ke­ző­leg, tu­do­má­sá­ra hoz­za, hogy meg­fi­gye­lés alatt áll.

Egy per­cig úgy gon­dol­ta, Ali­ne-nak nem mond sem­mit; más­nap reg­gel meg­le­pi az­zal, hogy össze­hoz­za a szom­széd­já­val, és meg­fi­gye­li a re­ak­ci­ó­i­kat.

Vé­gül az­tán ép­pen el­len­ke­ző­leg járt el, és Ali­ne most már tud­ta, hogy Ma­igret is­me­ri kap­cso­la­tát a do­bozügy­nök­kel.

Mind­ket­ten meg­fi­gye­lés alatt ál­lot­tak. Nem ta­lál­koz­hat­tak, te­le­fo­non sem érint­kez­het­tek egy­más­sal. A há­zat sem hagy­hat­ták el anél­kül, hogy ne kö­vet­ték vol­na őket.

Va­jon al­hat­tak-e nyu­god­tan ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött? Ma­igret ugyan­így járt el Mon­si­eur Louis-val is, hi­szen tud­tá­ra adta, hogy a tet­te­it és vi­sel­ke­dé­sét ezen­túl nyil­ván­tart­ja a rend­őr­ség.

Még nem ta­lál­ta meg a kap­cso­la­tot a há­rom sze­mély kö­zött. Egyet­len kö­zös vo­ná­suk a nyug­ta­lan­ság volt, és Ma­igret igye­ke­zett azt mind­egyi­kük szá­má­ra az el­vi­sel­he­tet­len­sé­gig fo­koz­ni.

– Az Arany­szögbe, rue Fon­ta­i­ne.

Itt is ki­te­re­get­te a kár­tyá­it, majd­nem egé­szen. És mint­hogy így is, úgy is va­cso­ráz­nia kel­lett va­la­hol, mi­ért ne vá­lasz­tot­ta vol­na azt a ven­dég­lőt, amely­nek hosszú ide­ig Pal­ma­ri volt a tu­laj­do­no­sa, mi­előtt Ali­ne ne­vé­re írat­ta vol­na, aki az­u­tán át­ad­ta Per­nel­le-nek.

Meg­lep­te, ahogy be­lé­pett, mi­lyen moz­gal­mas az élet a ven­dég­lő­ben. Majd min­den asz­tal­nál ül­tek már, a be­szél­ge­tés za­ját női ka­ca­gá­sok sza­kí­tot­ták meg, a szi­va­rok és ci­ga­ret­ták füst­je pe­dig szin­te át­ha­tol­ha­tat­lan fel­hőt al­ko­tott egy mé­ter­rel a mennye­zet alatt.

Ma­igret a lám­pák ró­zsa­szí­nű fé­nyé­ben mon­si­eur Louis-t pil­lan­tot­ta meg az egyik asz­tal­nál, egy csi­nos lánnyal szem­ben, La­poin­te pe­dig a bár­pult­nál mor­fon­dí­ro­zott egy li­mo­ná­dé előtt.

Per­nel­le hi­va­tá­sos mo­sollyal ment egyik ven­dé­gé­től a má­sik­hoz, ke­zet fo­gott, le­ha­jolt, hogy el­mond­jon va­la­mi jó kis tör­té­ne­tet, vagy fel­ve­gye a ren­de­lést, amit az­tán va­la­me­lyik pin­cér­nek to­váb­bí­tott.

Két nő, akik a bár­pult előt­ti szé­kek­re ka­pasz­kod­tak fel, a fi­a­tal La­poin­te előtt kel­let­ték ma­gu­kat; a de­tek­tív za­var­tan más­fe­lé né­zett.

Ahogy Ma­igret be­lé­pett, az egyik le­ány a társ­nő­jé­hez ha­jolt, bi­zo­nyá­ra azt súg­ta neki:

– Ez he­kus!

Így hát, ami­kor a fel­ügye­lő oda­lé­pett a nyo­mo­zó­hoz, a két lány már sem­mi ér­dek­lő­dést nem ta­nú­sí­tott La­poin­te iránt.

– Va­cso­ráz­tál?

– Et­tem egy szend­vi­cset ab­ban a kis ká­vé­ház­ban, ahol több mint egy órát ül­dö­gélt. Az­u­tán vissza­jött ide, meg­vár­ta ezt a fi­a­tal nőt, és asz­tal­hoz ül­tek.

– Nem vagy na­gyon fá­radt?

– Nem.

– Sze­ret­ném, ha to­vább­ra is kö­vet­néd. Ha ha­za­megy, te­le­fo­nálj be, hogy fel­vált­sa­nak. Ugyan­ez vo­nat­ko­zik arra az eset­re, ha a lány la­ká­sá­ra megy, ami na­gyon is le­het­sé­ges, vagy ha fel­vi­szi egy ho­tel­be. Job­ban ten­néd, ha en­nél ve­lem va­la­mit.

– Sört, Ma­igret úr?

– Kis­sé késő van, Jus­tin. Meg­it­tam már a mai ada­go­mat.

In­tett Per­nel­le-nek; a tu­laj­do­nos azon­nal ta­lált ne­kik egy kis asz­talt, ame­lyen se­lyem er­nyős, ara­nyo­zott lám­pa vi­lá­gí­tott.

– Ma este a pa­el­lát[1] aján­lom ön­nek. Niz­zai saj­tos sü­te­ménnyel kezd­het­né. Eh­hez egy jó kis szá­raz Ta­vel, ha­csak nem kí­ván in­kább va­la­mi il­la­tos fe­hér bort.

– Jöj­jön a pa­el­la és a Ta­vel.

– Két te­rí­ték lesz?

Ma­igret bó­lin­tott. Va­cso­ra köz­ben mint­ha ki­zá­ró­lag az étel­lel és a fi­nom bor­ral fog­lal­ko­zott vol­na. Mon­si­eur Louis vi­szont azt szín­lel­te, hogy csak a társ­nő­je ér­dek­li, pe­dig az leg­alább két­szer vagy há­rom­szor a nyo­mo­zók felé for­dult, és bi­zo­nyá­ra kér­de­zett is min­den­fé­lét ve­lük kap­cso­lat­ban.

– Mi­nél to­vább né­zem – só­haj­tott a fel­ügye­lő – an­nál biz­to­sabb va­gyok ben­ne, hogy is­me­rem. Már rég­ről, ta­lán tíz éve vagy még ré­gebb­ről. Le­het, hogy fi­a­tal volt és so­vány, ami­kor ta­lál­koz­tunk, és az té­veszt meg, hogy az­óta po­ca­kot eresz­tett.

Fi­ze­tés köz­ben Per­nel­le hi­va­ta­los kép­pel Ma­igret-hez ha­jolt, és volt elég ide­je, hogy a fü­lé­be súg­ja:

– Eszem­be ju­tott va­la­mi, mi­után ön el­ment. Azt me­sél­ték egy idő­ben, hogy Pal­ma­ri­nak van egy szál­lo­dá­ja a rue de l’Eto­i­le-on. Gar­ni­szál­ló volt ak­ko­ri­ban; a neve Bus­si­é­re vagy Bes­si­é­re ho­tel.

Ma­igret fi­ze­tett, mint­ha sem­mi je­len­tő­sé­get sem tu­laj­do­ní­tott vol­na a do­log­nak.

– Oda­me­gyek, La­poin­te – dör­mög­te kis idő múl­va. – Nem hi­szem, hogy so­ká­ig ma­ra­dok. Sok sze­ren­csét.

Mon­si­eur Louis egé­szen az aj­tó­ig kö­vet­te a te­kin­te­té­vel. Taxi áll­do­gált az ajtó előtt. Tíz perc­cel ké­sőbb Ma­igret ki­szállt a ko­csi­ból a Bus­si­é­re szál­ló­val szem­ben, amely száz mé­ter­re sem volt a ke­rü­le­ti ka­pi­tány­ság­tól; en­nek el­le­né­re két-há­rom lány is áll­do­gált a jár­dán fél­re­ért­he­tet­len szán­dék­kal.

– Jössz?

Ma­igret ne­met in­tett. Ta­lált egy éj­sza­kai por­tást a kis ab­lak mö­gött, amely a fo­lyo­só­ról egy kis szo­bá­ba nyílt; egy ame­ri­kai író­asz­talt lá­tott ben­ne, egy kulcs­táb­lát meg egy tá­bo­ri ágyat.

– Egész éj­sza­ká­ra? Egye­dül van? Nincs poggyá­sza? Ez eset­ben arra kell kér­nem, hogy elő­re fi­zes­sen. Har­minc frank és húsz szá­za­lék ki­szol­gá­lá­si díj.

Egy fü­ze­tet tolt a fel­ügye­lő elé.

– Név, cím, az út­le­vél vagy a sze­mély­azo­nos­sá­gi iga­zol­vány szá­ma.

Ha Ma­igret nőt vitt vol­na fel ma­gá­val, el­ke­rül­te vol­na eze­ket a for­ma­sá­go­kat.

Be­ír­ta ne­vét, cí­mét, a sze­mély­azo­nos­sá­gi iga­zol­vá­nyá­nak szá­mát, de óva­ko­dott at­tól, hogy a fog­lal­ko­zá­sát is fel­tün­tes­se. Meg­kap­ta a kul­csot, és a bo­ros­tás arcú öreg meg­nyo­mott egy gom­bot; az eme­le­ten meg­szó­lalt a csen­gő.

Nem szo­ba­asszony fo­gad­ta az első eme­le­ten, ha­nem egy fér­fi, ing­ujj­ban, fe­hér kö­ténnyel; át­vet­te a kul­csot, és mo­gor­va arc­cal meg­néz­te a szá­mát.

– A 42-es? Jöj­jön.

A ho­tel­ben nem volt fel­vo­nó – ez meg­ma­gya­ráz­ta a szol­ga rossz ked­vét. A má­sod- és har­mad­ren­dű szál­lók éj­sza­kai sze­mély­ze­te rend­sze­rint az em­be­ri­ség­nek nem a leg­ra­gyo­góbb pél­dá­nya­i­ból ver­bu­vá­ló­dik. Ez a fér­fi sán­tí­tott, az orra fer­dé­re volt la­pít­va, ar­cá­nak egész­ség­te­len sár­ga­sá­ga al­ko­ho­liz­mus okoz­ta máj­baj­ról árul­ko­dott.

– Ezek a lép­csők! Min­dig ezek a lép­csők! – dünnyög­te ma­gá­ban. – Ro­hadt kup­le­ráj.

A ne­gye­dik eme­le­ten vé­gig­ha­ladt egy kes­keny fo­lyo­són, meg­állt a 42-es szá­mú ajtó előtt.

– Hely­ben va­gyunk. Ho­zok ma­gá­nak tö­rül­kö­zőt.

Mert tö­rül­kö­ző nem volt a szo­bák­ban; klasszi­kus fo­gás, hogy a húsz szá­za­lék ki­szol­gá­lá­si dí­jon felül to­váb­bi bor­ra­va­ló­kat va­sal­ja­nak ki a ven­dég­ből.

A fér­fi az­u­tán úgy tett, mint­ha meg akar­na bi­zo­nyo­sod­ni, hogy sem­mi sem hi­ány­zik, és a te­kin­te­te vé­gül meg­állt azon az öt­venf­ran­ko­son, amit Ma­igret fel­tű­nő­en a két ujja kö­zött tar­tott.

– Azt akar­ja mon­da­ni, hogy ez az enyém?

Bi­zal­mat­lan­ná vált, de azért ra­gyo­gott a sze­me.

– Egy szép le­ányt sze­ret­ne? Nem ta­lál­ta meg oda­lenn, amit ke­re­sett?

– Csuk­ja be egy perc­re az aj­tót.

– Hall­ja-e, re­mé­lem, nincs va­la­mi hát­só gon­do­la­ta! De fur­csa, mint­ha is­mer­ném az ar­cát.

– Ta­lán is­mer va­la­kit, aki ha­son­lít rám. Min­dig éj­sza­ka dol­go­zik?

– Nem én. Min­den má­so­dik hé­ten va­gyok éj­sza­kás, mert ke­ze­lés­re kell jár­nom a be­teg­gon­do­zó­ba.

– Elő­for­dul te­hát, hogy nap­pal dol­go­zik, és így is­me­ri a törzs­ven­dé­ge­ket?

– Van­nak, aki­ket is­mer az em­ber, má­sok csak egy­szer-egy­szer jön­nek.

Kis sze­me a vö­rös szem­hé­ja alatt ide-oda járt a bank­jegy és a fel­ügye­lő arca kö­zött; hom­lo­kán ránc kép­ző­dött, és el­árul­ta, mi­lyen kí­no­san gyöt­ri az agyát.

– Sze­ret­ném tud­ni, is­me­ri-e ezt az asszonyt.

Ma­igret ki­húz­ta zse­bé­ből Ali­ne Bauche fény­ké­pét, ame­lyet több hó­nap­pal ez­előtt ké­szít­te­tett róla, a le­ány tud­ta nél­kül.

– Sze­ret­ném tud­ni, va­jon jár-e ide egy fér­fi tár­sa­sá­gá­ban.

Az inas csak egy pil­lan­tást ve­tett a fény­kép­re, és az arca még job­ban el­ko­mo­rult.

– Maga vic­cel?

– Mi­ért?

– Mert ez a tu­laj­do­nos fény­ké­pe. Leg­alább­is, amennyi­re én tu­dom.

– Gyak­ran lát­ja?

– Éj­sza­ka soha. Ami­kor nap­pa­los va­gyok, elő­for­dul.

– Van szo­bá­ja a ho­tel­ben?

– Szo­bá­ja és sza­lon­ja az első eme­le­ten.

– De nem tar­tóz­ko­dik ott rend­sze­re­sen?

– Mond­tam már ma­gá­nak, hogy nem tu­dom. Néha lát­juk, néha nem. Ez nem a mi dol­gunk, és nem azért fi­zet­nek ben­nün­ket, hogy meg­fi­gyel­jük.

– Nem tud­ja, hol la­kik?

– Hon­nan tud­nám?

– És a ne­vét?

– Hal­lot­tam, hogy az üz­let­ve­ze­tő ma­dame Bauche-nak szó­lít­ja.

– Ha be­jön a szál­ló­ba, so­ká­ig ma­rad?

– Ezt nem le­het meg­mon­da­ni, a csi­ga­lép­cső mi­att, amely az üz­let­ve­ze­tő iro­dá­ját – az a föld­szin­ten van – össze­kö­ti az első eme­le­ti lak­osz­tállyal.

– A fő­lép­csőn is le le­het jön­ni eb­ből a lak­osz­tály­ból?

– Hát per­sze.

– Fog­ja ezt a pénzt. A ma­gáé.

– A rend­őr­ség­től jött?

– Ta­lán.

– Mond­ja csak, nem Ma­igret fel­ügye­lő maga vé­let­le­nül? Rög­tön sej­tet­tem, hogy is­me­rem az ar­cát. Re­mé­lem, nem csi­nál kel­le­met­len­sé­get a fő­nök­nőm­nek, mert ak­kor majd ne­kem is ki­jut.

– Meg­ígé­rem, hogy maga szó­ba sem ke­rül.

Egy má­so­dik bank­jegy is meg­je­lent, mint­egy va­rázs­ütés­re, a fel­ügye­lő ke­zé­ben.

– Egy kér­dés­re kell pon­to­san és őszin­tén vá­la­szol­nia.

– Lás­suk előbb a kér­dést.

– Ma­dame Bauche, ahogy maga ne­ve­zi, ha a ho­tel­ben van, va­jon ta­lál­ko­zik-e va­la­ki más­sal is, mint az üz­let­ve­ze­tő­vel?

– Nem fog­lal­ko­zik a sze­mély­zet­tel, ha erre gon­dol…

– Nem erre gon­do­lok. Fo­gad­hat­na a lak­osz­tá­lyá­ban kin­ti­e­ket, akik eset­leg nem jár­nak szük­ség­kép­pen a csi­ga­lép­csőn, ha­nem ta­lán a fő­lép­csőn…

A má­so­dik bank­jegy ép­pen olyan csá­bí­tó volt, mint az első. Ma­igret egy ha­tá­ro­zott kér­dés­sel vé­get ve­tett az inas ha­bo­zá­sá­nak.

– Hogy néz ki az a fér­fi?

– Csak né­hány­szor lát­tam, majd­nem min­dig dél­után. Fi­a­ta­labb, so­vá­nyabb, mint maga.

– Bar­na haj? Vé­kony, fe­ke­te ba­jusz? Szép fér­fi?

Az inas bó­lin­tott.

– Bő­rönd­del szo­kott jön­ni?

– Leg­több­ször igen. Egy első eme­le­ti szo­bát vesz ki, min­dig ugyan­azt, a he­test, ez van a leg­kö­ze­lebb a lak­osz­tály­hoz, és so­ha­sem töl­ti ott az éj­sza­kát.

A bank­jegy át­ke­rült a má­sik kéz­be. Az inas vil­lám­gyor­san be­csúsz­tat­ta a zse­bé­be, de nem ment ki rög­tön a szo­bá­ból, ta­lán azon gon­dol­ko­zott, nincs-e hát­ra még egy har­ma­dik kér­dés, amely új­ból öt­ven fran­kot hoz­na neki.

– Kö­szö­nöm. Meg­ígé­rem, hogy ma­gát nem ke­ve­rem baj­ba. Né­hány perc múl­va itt sem va­gyok már.

Ber­reg­ni kez­dett a csen­gő, és az inas ki­ment a szo­bá­ból.

– Jö­vök már! – ki­ál­tot­ta.

 

– Nem volt na­gyon me­le­ged? – nyug­ta­lan­ko­dott ma­dame Ma­igret. – Re­mé­lem, sza­kí­tot­tál ma­gad­nak időt arra, hogy ebé­delj és va­cso­rázz, és ez­út­tal nem ér­ted be szend­vi­csek­kel.

– Re­mek pa­el­lát va­cso­ráz­tam az Arany­szögben. Ebéd­re – mit is et­tem ebéd­re? El­fe­lej­tet­tem. Igaz is, egy fur­csa kis vizs­gá­ló­bí­ró­val vol­tam egy au­verg­ne-i kocs­má­ban.

Ne­he­zen aludt el, mert mind­azok, akik be­né­pe­sí­tet­ték a nap­ját, meg­je­len­tek előt­te egy­más után, és va­la­mennyi­ük előtt ott fe­küdt, a to­ló­ko­csi lá­bá­nál, Pal­ma­ri szin­te gro­teszk, fur­csán ki te­ke­re­dett tes­te.

An­ce­lin bíró szá­má­ra Pal­ma­ri nem volt más, mint ál­do­zat egy bűn­tény­ben, amely­nek ki­vizs­gá­lá­sa né­hány hé­tig fog­lal­koz­tat­ni fog­ja. Ma­igret vi­szont is­mer­te Ma­nu­elt pá­lya­fu­tá­sá­nak kü­lön­bö­ző sza­ka­sza­i­ban, és bár a ba­ri­kád két el­len­ke­ző ol­da­lán ál­lot­tak, va­la­mi fi­nom, ne­he­zen meg­ha­tá­roz­ha­tó kap­cso­lat jött lét­re ket­te­jük kö­zött.

Mond­hat­nánk-e va­jon, hogy a fel­ügye­lő tisz­tel­te az Arany­szög egy­ko­ri tu­laj­do­no­sát? A tisz­te­let túl erős szó. Ha elő­íté­le­tek nél­kül mér­te fel Pal­ma­rit, a ta­pasz­talt rend­őr­tiszt kény­te­len volt némi meg­be­csü­lést érez­ni irán­ta.

Ugyan­így, kez­det­től fog­va ér­de­kel­te őt Ali­ne is, aki bi­zo­nyos ha­tás­sal volt rá. Igye­ke­zett őt meg­ér­te­ni, néha mint­ha el is ju­tott vol­na odá­ig, de a vé­le­mé­nye az­u­tán hir­te­len megint bi­zony­ta­lan­ná vált.

Vé­gül is el­ju­tott abba a le­be­gő ál­la­pot­ba, amely az éb­ren­lé­tet az álom­tól el­vá­laszt­ja, és az em­be­rek kör­vo­na­lai el­hal­vá­nyod­tak, a gon­do­la­tai pe­dig bi­zony­ta­la­nab­bá, kö­dö­seb­bé vál­tak.

Min­den­nek a mé­lyén ott lap­pan­gott a fé­le­lem.

Gyak­ran be­szélt er­ről Par­don dok­tor­ral, aki szin­tén elég­gé is­mer­te az em­be­re­ket, és majd­nem ugyan­azok­ra a kö­vet­kez­te­té­sek­re ju­tott.

Min­den­ki fél. Az em­ber arra tö­rek­szik, hogy tün­dér­me­sék­kel el­osz­las­sa az egé­szen ki­csi­nyek fé­lel­mét, de igen ha­mar, mi­helyt az is­ko­lá­ba ke­rül­nek, a gyer­me­kek nem me­rik meg­mu­tat­ni szü­le­ik­nek az el­len­őr­ző köny­vet, amely­ben rossz je­gyek van­nak.

Fé­le­lem a víz­től. Fé­le­lem a tűz­től. Fé­le­lem az ál­la­tok­tól. Fé­le­lem a sö­tét­ség­től.

Ti­zen­öt vagy ti­zen­hat éves ko­rá­ban az em­ber at­tól fél, hogy rosszul vá­laszt­ja meg a sor­sát, el­ront­ja az éle­tét.

Az Én tu­dat­ta­lan ré­te­gé­ben ezek a fé­lel­mek egy tra­gi­kus, tit­kos szim­fó­nia hang­je­gye­i­vé vál­nak: a rej­tett fé­lel­mek, ame­lye­ket éle­te vé­gé­ig ma­gá­val von­szol az em­ber, azok a vad fé­lel­mek, ame­lyek­től si­kol­ta­nia kell, a fé­lel­mek, ame­lye­ken ké­sőbb csak mo­soly­gunk, fé­le­lem a bal­eset­től, a be­teg­ség­től, a rend­őr­ség­től, fé­le­lem az em­be­rek­től, at­tól, amit be­szél­nek, at­tól, amit gon­dol­nak, a pil­lan­tá­sok­tól, ame­lye­ket rád vet­nek, ami­kor el­men­nek mel­let­ted.

A be­te­ges szo­ba­inas, mi­alatt a csá­bí­tó bank­je­gyet néz­te a fel­ügye­lő uj­jai kö­zött, a kí­sér­tés és az at­tól való fé­le­lem kö­zött in­ga­do­zott, hogy el­ve­szí­ti az ál­lá­sát. A kö­vet­ke­ző bank­jegy meg­je­le­né­se­kor meg­is­mét­lő­dött ugyan­ez a fo­lya­mat.

És va­jon nem félt-e most is; félt, at­tól, hogy Ma­igret meg­ne­ve­zi őt, be­le­ke­ve­ri va­la­mi ko­moly ügy­be, amely Is­ten tud­ja, mi­lyen komp­li­ká­ci­ók­ba so­dor­ja őt?

Per­nel­le, az Arany­szög va­do­na­túj tu­laj­do­no­sa is fé­le­lem­ből súg­ta a fel­ügye­lő fü­lé­be a rue de l’Eto­i­le cí­met. At­tól félt, hogy a rend­őr­ség ezen­túl zak­lat­ni fog­ja, hogy va­la­mi ho­má­lyos ren­de­let alap­ján be­csuk­ják a ven­dég­lő­jét.

És mon­si­eur Louis, ő va­jon nem félt-e? Mind a mai na­pig a hát­tér­ben ma­radt, sem­mi lát­ha­tó kap­cso­la­ta nem volt Ma­nu­el­lel és Ali­ne-nal. De íme, most már neki is a sar­ká­ban volt a bűn­ügyi rend­őr­ség, és az ő ko­rá­ban, a Mont­mart­re-on már tud­ják, mit je­lent ez.

És va­jon ki félt job­ban ket­tő­jük kö­zül, Ali­ne-e vagy Fer­nand Ba­ril­lard?

Reg­gel még sen­ki sem sej­tet­te, hogy van va­la­mi kap­cso­lat a két ne­gye­dik eme­le­ti la­kás kö­zött. Ba­ril­lard-né örült az élet­nek, nem töp­ren­gett sem­min: a maga kis­pol­gá­ri mód­ján csak arra tö­re­ke­dett, hogy a le­he­tő leg­job­ban el­lás­sa ház­tar­tá­sát.

Ali­ne va­jon el­szán­ta-e ma­gát arra, hogy le­fe­küd­jék? Lu­cas ott ma­radt, nyu­god­tan és ha­tá­ro­zot­tan, mint­egy gyö­ke­ret ver­ve a la­ká­sá­ba. Sem­mi sem tud­ja on­nan el­tá­vo­lí­ta­ni. Ali­ne nem hagy­hat­ta el a la­kást, nem te­le­fo­nál­ha­tott. Hir­te­len ki volt szol­gál­tat­va ön­ma­gá­nak, el­vág­ták a vi­lág töb­bi ré­szé­től.

Va­jon nem lett vol­na-e kel­le­me­sebb a szá­má­ra, ha be­vi­szik a quai des Or­fév­res-re, ahol til­ta­koz­ha­tott vol­na, kö­ve­tel­het­te vol­na, hogy be­hív­ják az ál­ta­la ki­vá­lasz­tott ügy­vé­det.

Hi­va­ta­lo­san a rend­őr­ség csak azért volt nála, hogy meg­vé­del­mez­ze.

Két ajtó és egy lép­cső­ház vá­lasz­tot­ta el at­tól a fér­fi­tól, akit több­ször fo­ga­dott a Bus­si­é­re ho­tel­be­li tit­kos lak­osz­tály­ban.

Pal­ma­ri va­jon tu­dott-e er­ről? Ő is hó­na­po­kon át élt úgy, hogy nyo­mo­zó állt a la­ká­sá­val szem­ben, a jár­dán, a te­le­fon­ját le­hall­gat­ták, és rá­adá­sul még nyo­mo­rék is volt.

És ő még­is foly­tat­ta a te­vé­keny­sé­gét. Ali­ne köz­ve­tí­té­sé­vel irá­nyí­tot­ta az em­be­re­it.

Ez volt Ma­igret utol­só gon­do­la­ta, mi­előtt vég­leg álom­ba me­rült. Ali­ne… Ma­nu­el… Ali­ne pa­pá­nak ne­vez­te…Ő, aki az egész vi­lág­gal szem­ben iro­ni­kus­nak és ag­resszív­nek mu­tat­ko­zott, gyen­géd volt az öreg ban­da­ve­zér­hez, és úgy vé­del­mez­te, mint egy anya­tigris…

Ali­ne… Ma­nu­el…

Ali­ne… Fer­nand…

Va­la­ki hi­ány­zott. Ma­igret-nek már nem volt elég tisz­ta a feje, hogy rá­jö­he­tett vol­na, ki az. A gé­pe­zet egyik ke­re­ke. Be­szélt róla va­la­ki­nek, ta­lán a bí­ró­nak? Egy fon­tos ke­rék, a gyé­mán­tok mi­att.

Ali­ne… Ma­nu­el… Fer­nand… Tö­röl­ni Ma­nu­elt, mint­hogy meg­halt… Ali­ne… Fer­nand…

Mind­ket­ten a ket­re­cük­ben, fel-alá jár­nak, azt vár­ják, mi lesz Ma­igret kö­vet­ke­ző lé­pé­se.

Ami­kor Ma­igret fel­éb­redt, a fe­le­sé­ge tág­ra nyi­tot­ta az ab­la­kot, az­u­tán egy csé­sze ká­vét nyúj­tott oda neki.

– Jól alud­tál?

– Nem tu­dom, össze­ál­mod­tam min­den­fé­lét, de már nem em­lék­szem rá, mit.

Ugyan­az a nap­sü­tés, mint teg­nap, ugyan­az a derű a le­ve­gő­ben, az égen, a ma­da­rak csi­ri­pe­lé­sé­ben, az utca za­já­ban és sza­gá­ban.

Csak Ma­igret volt más – már nem vett részt a kez­dő­dő nap vi­dám éne­ké­ben.

– Fá­radt­nak lát­szol.

– Ne­héz na­pom lesz, komp­li­kált az ügy.

Az asszony ezt már teg­nap este ki­ta­lál­ta, ami­kor a fér­je ha­za­jött, de óva­ko­dott kér­dé­se­ket föl­ten­ni.

– Vedd fel a könnyű szür­ke ru­há­dat. Könnyebb, mint a má­sik.

Va­jon hal­lot­ta-e? Gé­pi­e­sen meg­reg­ge­li­zett, le­haj­tott két csé­sze fe­ke­te­ká­vét, anél­kül hogy az ízé­re fi­gyelt vol­na. Nem dú­dolt a zu­hany alatt, és szó­ra­ko­zott arc­cal öl­töz­kö­dött, nem ér­dek­lő­dött, hogy mi lesz ebéd­re. Egyet­len kér­dést tett fel:

– Igaz is, jó volt a teg­na­pi ho­már?

– Ma­radt be­lő­le egy sa­lá­tá­ra való.

– Hívj ne­kem ta­xit, jó?

Ma reg­gel nincs au­tó­busz, nincs el­su­ha­nó táj, amely­nek szí­nes ké­pe­it jól­eső­en rög­zí­ti a sze­me.

– Quai des Or­fév­res!

Előbb az iro­dá­ja.

– Hív­ja fel ne­kem Fer­nand Ba­ril­lard-t… Eto­i­le 42-38… Hal­ló! Ma­dame Ba­ril­lard?… Itt Ma­igret fel­ügye­lő… Le­gyen szí­ves, hív­ja oda a fér­jét… igen, vá­rom…

Keze gé­pi­e­sen ta­po­gat­ta az író­asz­ta­lán fel­hal­mo­zott je­len­té­se­ket.

– Hal­ló!… Ba­ril­lard ?… Megint én va­gyok… el­fe­lej­tet­tem teg­nap meg­kér­ni, hogy ma­rad­jon ma dél­előtt, sőt ta­lán egész nap a la­ká­sán… Tu­dom!… Tu­dom!… Mind­egy! Majd vár­nak a kli­en­sei… Nem, fo­gal­mam sincs, mi­kor fo­gom fel­ke­res­ni…

Lu­cas je­len­té­se csak egy kis fel­jegy­zés volt a fel­ügye­lő ré­szé­re, a hi­va­ta­los be­szá­mo­lót majd ké­sőbb ál­lít­ja össze.

„Sem­mi lé­nye­ges meg­je­gyez­ni való. Ali­ne éj­fél után két órá­ig sé­tált a la­kás­ban, és több­ször, ami­kor el­ment mel­let­tem, az volt az ér­zé­sem, hogy össze­kar­mol­ja az ar­co­mat. Vé­gül be­zár­kó­zott a szo­bá­já­ba, és kö­rül­be­lül fél óra múl­va már sem­mi zajt sem hal­lot­tam. Nyolc óra­kor, ami­kor Ja­nin fel­vál­tott, mint­ha még aludt vol­na. Te­le­fo­ná­lok a Rak­part­ra 11 óra felé, hogy meg­tud­jam, nincs-e szük­sé­ge rám.”

La­poin­te je­len­té­se sem­mi­vel sem volt ér­de­ke­sebb. Éj­fél után 3-kor adta le te­le­fo­non.

„To­váb­bí­ta­ni Ma­igret fel­ügye­lő­nek. Mon­si­eur Louis és a társ­nő­je fél 12-ig ma­radt az Arany­szög-ben. A le­ányt Loui­se Pégas­se-nak hív­ják, mű­vész­ne­ve Tor­pe­dó Lulu, ezen a né­ven lép fel a mű­sor vé­gén egy strip-tea­se-bár­ban, Zöld Go­lyó, rue Pi­gal­le.

Mon­si­eur Louis el­kí­sér­te oda. Kö­vet­tem, és az egyik kö­ze­li asz­tal­nál ül­tem le. Lulu be­ment a mű­vész­be­já­rón, meg­je­lent a szín­pa­don, és, mi­után a szá­mát be­fe­jez­te, le­te­le­pe­dett a bár­pult­nál; a társ­nő­i­vel együtt az a fel­ada­ta, hogy fo­gyasz­tás­ra ösz­tö­kél­je a ven­dé­ge­ket.

Mon­si­eur Louis nem moz­dult, nem te­le­fo­nált, egy­szer sem ment ki a te­rem­ből.

Va­la­mi­vel há­rom óra előtt Lulu oda­ment hoz­zá, és né­hány szót sú­gott a fü­lé­be. El­kér­te a ka­lap­ját, és egy­más mö­gött vár­tunk a jár­dán. Lulu ha­ma­ro­san meg­je­lent. A place Sa­int-Ge­or­ges egyik gar­ni­szál­ló­ja felé men­tek. A neve: Squa­re ho­tel.

Ki­kér­dez­tem az éj­sza­kai por­tást. Loui­se Pégas­se né­hány hó­nap­ja la­kik a szál­ló­ban. Gyak­ran hoz ma­gá­val fér­fit, rit­kán ugyan­azt. Má­sod­szor vagy har­mad­szor tör­tént, hogy mon­si­eur Louis fel­ment a szo­bá­já­ba. Egy kis­kocs­má­ból te­le­fo­ná­lok, ame­lyet mind­járt be­zár­nak. Foly­ta­tom a meg­fi­gye­lést.”

– Jan­vi­er! Hol van Jan­vi­er? Nem jött meg?

– A vé­cén van, fel­ügye­lő úr.

Jan­vi­er be­lé­pett.

– Küldj azon­nal egy em­bert a Squa­re ho­tel elé, place Sa­int-Ge­or­ges, hogy fel­vált­sa La­poin­te-et, biz­to­san hul­la­fá­radt. Ha sem­mi újabb je­len­te­ni va­ló­ja nincs, men­jen haza le­fe­küd­ni, és es­te­fe­lé te­le­fo­nál­jon. Le­het, hogy ak­kor szük­sé­gem lesz rá.

Ép­pen, hogy oda­ért a je­len­tés­té­tel­re; ő volt az utol­só. Cin­kos pil­lan­tá­so­kat ve­tet­tek rá, mert az arc­ki­fe­je­zé­se olyan volt, mint a nagy nap­ja­in, kis­sé ko­nok, a pi­pá­ja is harc­ra kész, erő­sen be­szo­rít­va a foga közé; elő­for­dult már, hogy meg­re­pesz­tet­te az ebo­nit szí­vó­kát.

– El­né­zést ké­rek, igaz­ga­tó úr.

Nem fi­gyelt oda sem­mi­re, amit kö­rü­löt­te mond­tak. Ami­kor őrá ke­rült a sor, csak ennyit dör­mö­gött:

– Foly­ta­tom a nyo­mo­zást Ma­nu­el Pal­ma­ri ha­lá­la ügyé­ben. Ha min­den jól megy, re­mé­lem, egy­út­tal az ék­szer­tol­va­jok szer­ve­ze­tét is le­fü­le­lem.

– Még min­dig ez a régi el­kép­ze­lé­se! Hány éve gya­nak­szik Pal­mar­ira?

– Hosszú évek óta, ez igaz.

Más je­len­té­sek is vár­ták, Gas­tin­ne Re­net­te-é és fő­ként a tör­vény­szé­ki or­vos­szak­ér­tőé. A há­rom go­lyót, ame­lyek el­ta­lál­ták Ma­nu­elt, és ame­lyek kö­zül az egyik fenn­akadt a to­ló­ko­csi tám­lá­já­ban, va­ló­ban Pal­ma­ri Smith-Wes­son­já­ból lőt­ték ki.

– Jan­vi­er! Gye­re ide egy perc­re!

Uta­sí­tá­so­kat adott neki, hogy meg­szer­vez­ze az őr­ség le­vál­tá­sát a rue des Aca­ci­as-n.

Va­la­mi­vel ké­sőbb ki­lé­pett azon az üveg­aj­tón, amely a bűn­ügyi rend­őr­ség­ről az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­tá­ba ve­zet. Két eme­le­tet kel­lett fel­men­nie, mi­előtt meg­ta­lál­ta vol­na An­ce­lin bíró iro­dá­ját, már szin­te a tető alatt.

Egyi­ke volt azok­nak a nem mo­der­ni­zált he­lyi­sé­gek­nek, ame­lye­ket az újon­nan jöt­tek szá­má­ra tar­tot­tak fenn, hely­szű­ke mi­att még a pa­di­on is ak­ták hal­mo­zód­tak, és egész nap éget­ni kel­lett a lám­pát.

A töm­zsi kis bíró meg­dör­zsöl­te a ke­zét, ahogy meg­lát­ta Ma­igret-t.

– Most egy ide­ig nincs szük­sé­gem ma­gá­ra – mond­ta az ír­nok­nak. – Ül­jön le, ked­ves fel­ügye­lő úr. Alig vá­rom, hogy meg­tud­jam, hol tart.

Ma­igret össze­fog­lal­ta, mit csi­nált az elő­ző na­pon, mi­lyen je­len­té­se­ket ka­pott ma reg­gel.

– Azt re­mé­li, hogy ez a szét­eső anyag vé­gül va­la­mi egésszé áll össze?

– Min­den­ki, aki ebbe az ügy be bele van ke­ve­red­ve, fél. E perc­ben mind­egyik el van kü­lö­nít­ve a töb­bi­től, nem tud­nak egy­más­sal érint­kez­ni…

– Ér­tem! Ér­tem! Na­gyon szel­le­mes! Vi­szont nem egé­szen sza­bály­sze­rű. Én nem jár­hat­nék el így, de kez­dem meg­ér­te­ni a tak­ti­ká­ját. És most mi­hez fog?

– Elő­ször be­né­zek a rue La Fa­yet­te-be; egy ot­ta­ni sö­rö­ző­ben meg kint, a jár­dán van min­den reg­gel a gyé­mánt­pi­ac. Is­me­rek ott né­hány gyé­mánt­ke­res­ke­dőt. Sok­szor volt mó­dom meg­for­dul­ni ezen a he­lyen. Az­u­tán el­me­gyek a Gé­lot do­boz­gyár­ba – hogy mi­ért, úgy­is ki­ta­lál­ja.

– Egy­szó­val, ha jól ér­tem, a do­log így áll…

És a hun­cut sze­mű bíró ki­ele­mez­te az ügy me­cha­niz­mu­sát, ami azt bi­zo­nyí­tot­ta, hogy az éj­sza­ka egy ré­szét az ira­tok ta­nul­má­nyo­zá­sá­val töl­töt­te.

– Gon­do­lom, Pal­ma­rit te­kin­ti a vál­lal­ko­zás irá­nyí­tó­já­nak. A mont­mart­re-i mu­la­tó­já­ban, hosszú évek alatt, meg­is­mer­ke­dett azok­kal a kü­lön­bö­ző korú bű­nö­zők­kel, akik oda jár­tak. Az idő­sebb ge­ne­rá­ció las­san szét­szó­ró­dott Fran­cia­or­szág­ban, de azért a kap­cso­la­ta­ik nem sza­kad­tak meg.

Más szó­val, Pal­ma­ri egy meg­fe­le­lő hely­re le­adott te­le­fon­nal meg tud­ta sze­rez­ni ma­gá­nak azt a két vagy há­rom em­bert, aki­re egy ilyen vagy olyan ak­ci­ó­hoz szük­sé­ge volt. Így gon­dol­ja?

Ma­igret bó­lin­tott – mu­lat­tat­ta a bíró iz­ga­tott­sá­ga.

– A me­rény­let kö­vet­kez­té­ben el volt szi­ge­tel­ve a vi­lág­tól, de őt ez sem aka­dá­lyoz­ta meg ab­ban, hogy Ali­ne Bauche köz­ve­tí­té­sé­vel to­vább irá­nyít­sa a szer­ve­ze­tét. Meg­vá­sá­rol­ta azt a há­zat, amely­ben együtt élt vele, és most azon gon­dol­ko­zom, nem volt-e ez­zel va­la­mi ha­tá­ro­zott cél­ja.

– Ez, töb­bek kö­zött, le­he­tő­vé tet­te szá­má­ra, hogy fel­mond­jon egyes la­kók­nak, ha üres la­kás­ra volt szük­sé­ge.

– Ba­ril­lard, pél­dá­ul. Ha az em­ber rend­őri fel­ügye­let alatt áll, na­gyon prak­ti­kus do­log egy cin­kos ugyan­azon az eme­le­ten. Azt hi­szi, Ba­ril­lard át tud csi­szol­ni egy drá­ga­kö­vet, hogy újra el­ad­ja?

– El­ad­ni, azt igen. Csi­szol­ni, azt nem, mert ez egyi­ke a leg­ké­nye­sebb mes­ter­sé­gek­nek. Ba­ril­lard-nak az volt a dol­ga, hogy meg­je­löl­je, me­lyik ék­sze­rész ki­ra­ka­tá­ba ér­de­mes be­tör­ni; az ő fog­lal­ko­zá­sa mel­lett ez könnyű mun­ka volt.

Ali­ne köz­ve­tí­té­sé­vel, aki rend­sze­re­sen ki­bújt a meg­fi­gye­lé­sünk alól, és el­járt a Bus­siè­re szál­ló­ba…

– Ezért vet­ték meg ezt a ho­telt, ami egyéb­ként még jó pénz­be­fek­te­tés is volt.

– Je­len­ték­te­len em­be­rek jöt­tek fel vi­dék­ről egy vagy két nap­ra. Ali­ne vagy ta­lán Ba­ril­lard vár­ta őket egy meg­ha­tá­ro­zott he­lyen, hogy át­ve­gyék tő­lük az ék­sze­re­ket.

A be­tö­rés vég­re­haj­tói rend­sze­rint vissza­utaz­tak, anél­kül hogy bár­mi ba­juk tör­tént vol­na, sőt, anél­kül hogy tud­ták vol­na, ki­nek a szám­lá­já­ra dol­goz­tak, és ez a ma­gya­rá­za­ta an­nak, hogy ha egy-egy ho­rog­ra ke­rült is kö­zü­lük, nem tud­tak mon­da­ni ne­künk sem­mit.

– Egy­szó­val, egy­va­la­ki még hi­ány­zik.

– Úgy van. A gyé­mánt­csi­szo­ló.

– Sok sze­ren­csét, Ma­igret. Meg­en­ge­di, hogy így szó­lít­sam? Ön meg szó­lít­son An­ce­lin­nek.

És a fel­ügye­lő mo­so­lyog­va vá­la­szolt:

– Meg­pró­bá­lom. Ha arra gon­do­lok, mi­lyen vi­szony­ban vol­tam a vizs­gá­ló­bí­rók­kal, min­de­nek­előtt egy bi­zo­nyos Co­mé­li­au nevű bí­ró­val, fé­lek, nem fog azon­nal si­ke­rül­ni. Ad­dig is jó mun­kát, bíró úr. Rend­sze­re­sen fo­gom önt tá­jé­koz­tat­ni.

Ami­kor Ma­igret a szo­bá­já­ból fel­hív­ta a do­boz­gyá­rat, Gé­lot fiát kap­ta te­le­fon­vég­re.

– De­hogy­is, Gé­lot úr. Sem­mi oka ag­go­da­lom­ra. Egy­sze­rű el­len­őr­zés­ről van szó, amely­nek sem­mi köze a cég hír­ne­vé­hez. Azt mond­ja ne­kem, hogy Fer­nand Ba­ril­lard ki­tű­nő ügy­nök, és én szí­ve­sen el­hi­szem ön­nek.

Csak azt sze­ret­ném tud­ni, tá­jé­ko­zó­dá­sul, hogy mi­lyen ék­sze­ré­szek­től vett fel ren­de­lést pél­dá­ul az el­múlt két év­ben. Azt gon­do­lom, az önök köny­ve­lé­se játsz­va össze­ál­lít­ja ne­kem ezt a lis­tát, dél felé érte me­gyek. Ne ag­gód­jék. Szá­mít­hat a diszk­ré­ci­óm­ra.

A nyo­mo­zók szo­bá­já­ban hosszan né­ze­get­te az őt kö­rül­ve­vő ar­co­kat, és mint ren­de­sen, vá­lasz­tá­sa Jan­vi­er-re esett.

– Nincs sem­mi fon­tos dol­god?

– Nincs, fő­nök. Be­fe­jez­tem egy je­len­tést, de az még ráér. Csak hol­mi ir­ka­fir­ka.

– Vedd a ka­la­pod, és gye­re ve­lem.

Ma­igret ah­hoz a ge­ne­rá­ci­ó­hoz tar­to­zott, amely­nek fér­fi­tag­jai gyak­ran ir­tóz­nak az au­tó­ve­ze­tés­től. Ő maga a sa­ját szó­ra­ko­zott­sá­gá­tól tar­tott, at­tól a kö­dös ré­ve­de­zés­től, amely gyak­ran rá­jött nyo­mo­zás köz­ben.

– A rue La Fa­yet­te és rue Ca­det sar­ka.

A rend­őr­ség egyik alap­el­ve, hogy min­den fon­tos lé­pés­nél két em­ber­nek kell je­len len­nie. Elő­ző este, ha La­poin­te nem lett vol­na vele az Arany­szög-ben, a fel­ügye­lő nem ál­lít­hat­ta vol­na rá mon­si­eur Louis-ra, és bi­zo­nyá­ra több nap­já­ba ke­rült vol­na, mi­előtt a fi­gyel­me Ba­ril­lard tény­ke­dé­sé­re te­re­lő­dik.

– Le­par­ko­lok, és jö­vök vissza.

Jan­vi­er épp­úgy is­mer­te a drá­ga­kő­pi­a­cot, mint Ma­igret. A leg­több pá­ri­zsi vi­szont nem sej­ti – még azok sem, akik min­den reg­gel vé­gig­men­nek a rue La Fa­yet­te-ten –, hogy ezek­nek a sze­ré­nyen vi­sel­ke­dő fér­fi­ak­nak, akik úgy van­nak öl­töz­ve, mint a kis­hi­va­tal­no­kok, és akik kis cso­por­tok­ban cse­veg­nek a jár­dán és a sö­rö­zők asz­ta­lai kö­rül, egész va­gyon van a zse­bé­ben, rit­ka drá­ga­kö­vek­ből.

Ezek a kö­vek kis zacs­kók­ban ván­do­rol­nak kéz­ről kéz­re, anél­kül hogy azon­nal el­is­mer­vényt ad­ná­nak ró­luk.

Eb­ben a zárt vi­lág­ban, ahol min­den­ki min­den­kit is­mer, tel­jes a bi­za­lom.

– Üdv, Bé­ren­stein!

Ma­igret ke­zet szo­rí­tott egy ma­gas, so­vány em­ber­rel, aki ép­pen el­for­dult két tár­sá­tól, mi­után, akár egy kö­zön­sé­ges le­ve­let, egy zacs­kó gyé­mán­tot vá­gott zseb­re.

– Üdv, fel­ügye­lő. Már megint ki­fosz­tot­tak egy ék­szer­üz­le­tet?

– A múlt hét óta nem volt sem­mi.

– Még min­dig nem ta­lál­ta meg azt az ala­kot? Leg­alább hu­szad­szor be­szél­tem er­ről a kol­lé­gá­im­mal. Akár­csak én, ők is is­me­rik a pá­ri­zsi gyé­mánt­kö­szö­rű­sö­ket, mind. Ahogy mond­tam ma­gá­nak, nin­cse­nek so­kan, és haj­lan­dó va­gyok ke­zes­sé­get vál­lal­ni ér­tük. Egyet­len­egy sem koc­káz­tat­ná meg, hogy át­csi­szol­jon lo­pott vagy akár csak gya­nús kö­ve­ket. Ezek­nek az em­be­rek­nek van szi­ma­tuk, higgye el ne­kem! Iszik ve­lem egy po­hár sört?

– Szí­ve­sen. Mi­helyt a nyo­mo­zóm át­jön az utca má­sik ol­da­lá­ról.

– Ni­csak! Jan­vi­er. Erő­sí­tés­nek jött, mi?

Le­ül­tek az asz­tal­hoz; a szék­so­rok kö­zött al­ku­szok vi­tat­koz­tak, áll­va. Egyik-má­sik időn­ként elő­hú­zott a zse­bé­ből egy órás­na­gyí­tót, hogy meg­vizs­gál­jon egy kö­vet.

– A há­bo­rú előtt Ant­wer­pen és Amsz­ter­dam volt a csi­szo­lás két fő köz­pont­ja. Kü­lö­nös, és en­nek oka­it még nem si­ke­rült fel­de­rí­te­nem, a gyé­mánt­csi­szo­lók leg­na­gyobb ré­sze a bal­ti ál­la­mok­ból szár­ma­zott, lett vagy észt, és ez még ma is így van.

Ant­wer­pen­ben kül­föl­di sze­mély­azo­nos­sá­gi iga­zol­ványt kap­tak, és ami­kor a né­me­tek elő­nyo­mu­lá­sa ide­jén el­me­ne­kül­tek, egy tö­meg­ben Ro­yan felé, majd az Egye­sült Ál­la­mok­ba irá­nyí­tot­ták őket.

Ami­kor a há­bo­rú vé­get ért, az ame­ri­ka­i­ak min­dent meg­pró­bál­tak, hogy vissza­tart­sák őket.

De csak mint­egy tíz szá­za­lé­ku­kat tud­ták ma­ra­dás­ra bír­ni, mert ezek­nek az em­be­rek­nek hon­vá­gyuk volt.

Még­is, né­há­nyu­kat el­csá­bí­tot­ta Pá­rizs. Meg­ta­lál­ja őket a Ma­ra­is és a Sa­int-An­to­i­ne ne­gyed­ben. Va­la­mennyit is­mer­jük, va­la­mi­fé­le pe­dig­ré­jük van, mert ez olyan mes­ter­ség, amely apá­ról fi­ú­ra száll, és meg­van­nak a maga tit­kai.

Ma­igret sze­me vá­rat­la­nul ki­fe­je­zés­te­len­né vált – mint­ha már nem fi­gyel­ne oda.

– Vár­jon csak. Azt mond­ta…

Utó­lag sze­get ütött a fe­jé­be egy szó Bé­ren­stein fej­te­ge­té­se­i­ből.

– Mond­tam va­la­mit, ami meg­za­var­ta önt?

– Egy perc ! A né­me­tek elő­nyo­mu­lá­sa… Az ant­wer­pe­ni gyé­mánt­csi­szo­lók, akik… Az Egye­sült Ál­la­mok… Egye­sek ott ma­rad­tak… És mi­ért ne ma­rad­ha­tott vol­na egy­né­hány, a me­ne­kü­lés ide­jén, akár Fran­cia­or­szág­ban is?

– Nincs ki­zár­va. Mint­hogy szin­te va­la­mennyi­en iz­ra­e­li­ták, min­den esé­lyük meg­volt rá, hogy kon­cent­rá­ci­ós tá­bo­rok­ban vagy kre­ma­tó­ri­u­mok­ban vé­gez­zék.

– Ha­csak nem…

A fel­ügye­lő hir­te­len fel­kelt.

– In­du­lás, Jan­vi­er! Hol a ko­csid? Üdv, Bé­ren­stein. El­né­zést ké­rek. Előbb is eszem­be jut­ha­tott vol­na…

És Ma­igret olyan gyor­san, ahogy csak tu­dott, ke­resz­tül­tört a cso­por­tok kö­zött, ame­lyek el­tor­la­szol­ták a jár­dát.