3. fejezet

Mi­köz­ben a te­le­fon­fül­ke üve­gén ke­resz­tül szó­ra­ko­zot­tan né­ze­get­te az asz­ta­lok kö­rül ülő fo­gyasz­tó­kat, Ma­igret elő­ször An­ce­lin bí­rót hív­ta fel, hogy meg­kér­je, ha­lassza el a rue des Aca­ci­as-n levő la­kás le­pe­csé­te­lé­sét.

– Az egyik em­be­re­met ott hagy­tam a la­kás­ban, és rö­vi­de­sen kül­dök egy má­si­kat, aki majd ott töl­ti az éj­sza­kát.

– Ki­kér­dez­te még egy­szer a fi­a­tal­asszonyt?

– Ép­pen most fe­jez­tem be vele egy hosszú be­szél­ge­tést min­den ered­mény nél­kül.

– Maga most hol van?

– Az ave­nue de Wag­ra­mon, egy sö­rö­ző­ben, ahon­nan né­hány te­le­fon­be­szél­ge­tést kell le­bo­nyo­lí­ta­nom.

Mint­ha só­hajt hal­lott vol­na. Ta­lán iri­gyel­te őt a töm­zsi kis bíró azért, hogy el­me­rül­het a vá­ros lük­te­tő for­ga­ta­gá­ban, míg ő a po­ros hi­va­tal­ban el­vont ak­ták­ra, egy­han­gú for­mu­lák­ra össz­pon­to­sít­ja a fi­gyel­mét.

A fi­a­tal Ma­igret kö­zép­is­ko­lás ko­rá­ban vá­gya­koz­va néz­te az osz­tály ab­la­kán át azo­kat a fér­fi­a­kat és nő­ket, akik az ut­cán jár­tak-kel­tek, mi­alatt ő maga be volt zár­va.

A sö­rö­ző majd­nem tele volt, és Ma­igret, mint hosszú évek óta annyi­szor, megint el­cso­dál­ko­zott, mennyi em­ber fut­ká­ro­zik a vá­ros­ban, mi­alatt a töb­bi­ek iro­dák­ban, mű­he­lyek­ben vagy gyá­rak­ban dol­goz­nak.

Az első idő­ben, hogy Pá­rizs­ba ér­ke­zett, egész dél­utá­no­kat el tu­dott töl­te­ni a Grand Bou­le­vard vagy a bou­le­vard Sa­int-Mi­chel va­la­me­lyik te­ra­szán, a hul­lám­zó tö­me­get né­ze­get­ve, az ar­co­kat szem­lél­ve, és meg­pró­bál­ta ki­ta­lál­ni, ki mire gon­dol.

– Kö­szö­nöm, bíró úr. Mi­helyt tu­dok va­la­mit, köz­löm ön­nel.

Ez­u­tán a tör­vény­szé­ki or­vos ke­rült sor­ra – a la­bo­ra­tó­ri­um­ban érte el. Már nem Paul dok­tor volt az, ha­nem a fi­a­tal utód­ja, sok­kal ke­vés­bé ér­de­kes em­ber, de ép­pen olyan lel­ki­is­me­re­te­sen lát­ta el a mun­ká­ját.

– A nyo­mo­zók, mint tud­ja, az egyik go­lyót a to­ló­szék tám­lá­já­ban ta­lál­ták meg. Szem­ből lőt­ték ki, ami­kor az ál­do­zat már nem élt.

– Kö­rül­be­lül mi­lyen tá­vol­ság­ból?

– Egy mé­ter­nél ki­sebb rés öt­ven cen­ti­mé­ter­nél na­gyobb tá­vol­ság­ból. Nem tu­dom pon­to­san meg­mon­da­ni, anél­kül hogy hi­po­té­zi­sek­be ne bo­nyo­lód­nék. A lö­ve­dé­ket, amely meg­öl­te Pal­ma­rit, há­tul­ról lőt­ték rá, a tar­kó­já­ba, köz­vet­len kö­zel­ből, kis­sé alul­ról fel­fe­lé – fenn­akadt a ko­po­nya­üreg­ben.

– Mind­há­rom go­lyó azo­nos ka­li­be­rű?

– Amennyi­re meg tu­dom ítél­ni, igen. A fegy­ver­szak­ér­tő­nél van­nak. Hol­nap reg­gel meg­kap­ja a hi­va­ta­los je­len­té­se­met.

– Utol­só kér­dé­sem: mi­kor?

– Fél tíz és tíz kö­zött.

Most Gas­tin­ne-Re­net­te kö­vet­ke­zett.

– Meg­néz­te már a fegy­vert, amit el­küld­tem ön­nek, és a há­rom lö­ve­dé­ket?

– Hát­ra­van még né­hány vizs­gá­lat, de nagy­já­ból bi­zo­nyos­ra ve­he­tő már most is, hogy a há­rom go­lyót a Smith-Wes­son­ból lőt­ték ki.

– Kö­szö­nöm.

A fé­lénk fi­a­tal­em­ber, a sö­rö­ző­ben, egy ide­ig ide-oda jár­kált, vé­gül le­ült a szé­les csí­pő­jű, túl­sá­go­san ki­fes­tett arcú nő mel­lé. Nem mert rá­néz­ni. Ren­delt egy po­hár sört, és az asz­ta­lon do­bo­ló uj­jai el­árul­ták, mennyi­re iz­ga­tott.

– Hal­ló! Pénz­ügyi bri­gád? Itt Ma­igret. Le­gyen szí­ves, kap­csol­ja ne­kem Bel­hom­me fel­ügye­lőt, jó?

Ma­igret-t mint­ha még min­dig job­ban ér­de­kel­te vol­na, ami a te­rem­ben tör­té­nik, mint az, amit mon­dott.

– Bel­hom­me? Itt Ma­igret. Szük­sé­gem van ma­gá­ra, öre­gem. Egy bi­zo­nyos Ma­nu­el Pal­ma­ri­ról van szó, aki a rue des Aca­ci­as-n la­kik, vagy­is in­kább la­kott. Meg­halt. A kis paj­tá­sai úgy gon­dol­ták, hogy most már ele­get élt. Pal­ma­ri­nak ven­dég­lő­je volt a rue Fon­ta­i­ne-en, az Arany­szög, ame­lyet kö­rül­be­lül há­rom éve egy üz­let­ve­ze­tő gond­ja­i­ra bí­zott.

Tud­ja kö­vet­ni? Egy bi­zo­nyos Ali­ne Bauche-sal élt együtt. En­nek sa­ját ne­vé­re szó­ló bank­szám­lá­ja van a Cré­dit Ly­on­na­is fi­ók­já­ban, az ave­nue de la Gran­de-Ar­mée-n. Úgy lát­szik, min­den hé­ten be­fi­zet­te rá az Arany­szög be­vé­te­lé­nek egy ré­szét.

Van okom fel­té­te­lez­ni, hogy Pal­ma­ri­nak ko­mo­lyabb pénz­for­rá­sai is vol­tak. Sem­mit sem ta­lál­tak nála, csak né­hány ez­rest és szá­zast a pénz­tár­cá­já­ban és kö­rül­be­lül két­ezer fran­kot a ba­rát­nő­je re­ti­kül­jé­ben.

Lát­ja az áb­rát? A do­hány meg­van va­la­hol, ta­lán egy köz­jegy­ző­nél, ta­lán ke­res­ke­del­mi vál­la­la­tok­ba van be­fek­tet­ve vagy in­gat­la­nok­ba. Vagy na­gyon nagy összeg, vagy ala­po­san mel­lé­fog­tam.

Sür­gős, igen, mint min­dig. Kö­szö­nöm, öre­gem. Vi­szont­lá­tás­ra hol­nap.

Mint már reg­gel is, fel­hív­ta ma­dame Ma­igret-t.

– Nem hi­szem, hogy ha­za­me­gyek va­cso­ráz­ni, sőt, le­het, hogy csak na­gyon ké­sőn érek vissza… Most?… Ave­nue de Wag­ram, egy sö­rö­ző­ben… Mit fogsz enni? Rán­tot­tát vag­dalt zöld­ség­gel ?

Vé­gül a bűn­ügyi rend­őr­ség.

– Kap­csol­ja Lu­cas-t, le­gyen szí­ves!… Hal­ló! Lu­cas?… Légy szí­ves, gye­re azon­nal a rue des Aca­ci­as-ra… Igen… És in­téz­kedj, hogy egy éj­sza­kai szol­gá­la­tos fel­vált­son nyolc óra felé… Ki van benn? Ja­nin? Re­mek… Fi­gyel­mez­tesd, hogy nem sza­bad majd alud­nia éj­sza­ka… Nem, nem az ut­cán… Lesz egy jó ka­ros­szé­ke…

A fi­a­tal­em­ber fel­állt, bí­bor­vö­rös arc­cal, az asz­ta­lok és szé­kek kö­zött kö­vet­te a nőt, aki az any­ja le­he­tett vol­na. Elő­ször?

– Egy po­hár sört, pin­cér.

Oda­künn sze­me­reg­ni kez­dett, és a nők mez­te­len­nek lát­szot­tak könnyű ru­há­juk alatt.

Ha az a fon­tos­ko­dó rend­őr­fő­nök lát­hat­ta vol­na Ma­igret-t eb­ben a pil­la­nat­ban, va­jon nem vá­dol­ta vol­na-e meg új­ból az­zal, hogy fel­ügye­lő­höz mél­tat­lan mun­kát vé­gez?

Pe­dig Ma­igret ép­pen ez­zel a mód­szer­rel érte el a nyo­mo­zá­si si­ke­re­it: fel­ment a lép­cső­kön, be­le­szi­ma­tolt min­den szög­let­be, min­den­ki­vel el­be­szél­ge­tett jobb­ra-bal­ra, lát­szó­lag ér­dek­te­len kér­dé­se­ket tett fel, néha órá­kat töl­tött nem ki­fe­je­zet­ten biz­ton­sá­gos kocs­mák­ban.

Az a kis bíró, az meg­ér­tet­te, és iri­gyel­te is.

Né­hány perc múl­va Ma­igret be­ment abba a ház­ba, ahol Ali­ne la­kott, és be­lé­pett a ház­mes­ter­fül­ké­be. A ház­mes­te­rek olya­nok, mint a ta­ka­rí­tó­nők: na­gyon jók vagy na­gyon rosszak. Ta­lál­ko­zott már ked­ve­sek­kel is, akik ta­ka­ro­sak vol­tak és vi­dá­mak, és a fül­ké­jük maga a rend és tisz­ta­ság.

Ez az asszony kö­rül­be­lül öt­ven­öt éves le­he­tett, és a má­sik ka­te­gó­ri­á­hoz tar­to­zott, a zsém­be­sek­hez, a be­te­gek­hez, akik min­dig ké­szek pa­nasz­kod­ni a vi­lág go­nosz­sá­gá­ra és a ma­guk szo­mo­rú sor­sá­ra.

– Már megint maga?

Bor­sot fej­tett; előt­te egy csé­sze kávé, a vi­a­szos­vász­non, amely a ke­rek asz­talt ta­kar­ta.

– Mit akar tő­lem már megint? Mond­tam már ma­gá­nak, hogy nem lát­tam sen­kit, csak a mé­szá­ros­inast, aki több éve hord­ja ide a húst.

– Gon­do­lom, van lis­tá­ja a la­kók­ról.

– Más­képp hogy szed­ném be a lak­bért? Ha leg­alább pon­to­san fi­zet­ne min­den­ki! Bi­zony négy­szer, öt­ször is fel kell men­nem az olyan em­be­rek­hez, akik sem­mit sem von­nak meg ma­guk­tól…

– Adja ide azt a lis­tát.

– Nem tu­dom, kö­te­les va­gyok-e. Ta­lán jobb vol­na, ha en­ge­délyt kér­nék a tu­laj­do­nos­nő­től.

– Van te­le­fon­ja?

– Ha nem vol­na, ak­kor sem kel­le­ne messzi­re men­nem.

– Itt la­kik a ház­ban?

– Na­hát! Csak nem akar­ja ve­lem el­hi­tet­ni, hogy nem is­me­ri? Le­het, hogy mar­ha­sá­got mond­tam. De ma úgy­sem le­het za­var­ni, van elég baja e nél­kül is.

– Vagy­is?…

– Nem tud­ta? Bá­nom is én! Előbb-utóbb úgy­is meg­mond­ták vol­na. Ha a rend­őr­ség el­kezd szag­lász­ni va­la­hol Bauche kis­asszony az, igen…

– Az ő neve van a nyug­tá­kon?

– Hát kié len­ne, ha egy­szer övé a ház?

Ma­igret fel­szó­lí­tás nél­kül be­le­ült az egyik fo­nott ka­ros­szék­be, ahon­nan el­ker­get­te a macs­kát.

– Lás­suk azt a lis­tát…

– A maga baja. Majd el­in­té­zi a dol­got Bauche kis­asszonnyal, ő pe­dig nem min­dig túl ked­ves.

– Fo­gá­hoz veri a ga­rast?

– Nem sze­re­ti azo­kat az em­be­re­ket, akik nem fi­zet­nek. Et­től füg­get­le­nül, van, akit ked­vel, van, akit nem.

– Azt lá­tom itt, hogy maga mel­lett, a szom­szé­dos la­kás­ban egy bi­zo­nyos Jean Cha­ba­ud la­kik. Ki ez?

– Egy fi­a­tal­em­ber, alig múlt húsz­éves, a te­le­ví­zi­ó­nál dol­go­zik. Majd min­dig uta­zik, mert a spor­tok­ra spe­ci­a­li­zál­ta ma­gát, a fut­ball­ra, az autó- és ke­rék­pár­ver­se­nyek­re.

– Nős?

– Nem.

– Is­me­ri Ali­ne Bauche-t?

– Nem hi­szem. Én írat­tam alá vele a bér­le­ti szer­ző­dést.

– És a jobb ol­da­li la­kás?

– Nem tud ol­vas­ni? Név­táb­la van az aj­tón: Je­a­ni­ne Hé­rel kis­asszony, pe­di­kű­rös.

– Mi­óta la­kik a ház­ban?

– Ti­zen­öt éve. Idő­sebb ná­lam. Jó kli­en­sei van­nak.

– Az első eme­le­ten bal­ra, Franço­is Vig­non…

– Már az is baj, hogy va­la­kit Vig­non­nak hív­nak?

– Ki ez?

– A biz­to­sí­tás­ban dol­go­zik, nős, két gye­rek­kel. A má­so­dik csak né­hány hó­na­pos.

– Hány óra­kor szo­kott el­men­ni?

– Fél ki­lenc felé.

– A jobb ol­da­li la­kás­ban, Jus­tin La­van­cher.

– Met­ró­el­len­őr. Reg­gel hat­kor kez­di a szol­gá­la­tot, és min­dig fel­éb­reszt, ami­kor fél hat táj­ban el­megy a fül­ke előtt. Nyű­gös em­ber, be­teg a mája. A fe­le­sé­ge há­zsár­tos, és mind a ket­ten job­ban ten­nék, ha vi­gyáz­ná­nak a lá­nyuk­ra, aki alig ti­zen­hat éves. Má­so­dik eme­let bal­ra: Ma­bel Tupp­ler, egy ame­ri­kai nő, kö­rül­be­lül har­minc­éves, egye­dül él, cik­ke­ket ír az ame­ri­kai új­sá­gok­nak és ké­pes­la­pok­nak.

Nem. Nem fo­gad fér­fi­a­kat. Nem ér­dek­lik a fér­fi­ak. A nők­ről nem mond­hat­nám ugyan­ezt.

Ugyan­ezen az eme­le­ten, jobb­ra, Ma­u­po­is-ék, hat­va­non felül, élet­já­ra­dék­ból él­nek, va­la­mi­kor ci­pő­üz­le­tük volt, meg Yo­lan­de, a cse­léd­jük, aki az egyik man­zárd­szo­bá­ban la­kik. Ma­u­po­is-ék éven­te há­rom­szor vagy négy­szer el­utaz­nak Ve­len­cé­be, Bar­ce­lo­ná­ba, Fi­ren­zé­be, Ná­poly­ba, Gö­rög­or­szág­ba vagy más­ho­vá.

Mi­vel töl­tik nap­ja­i­kat?

– Ma­u­po­is úr ti­zen­egy felé el­megy meg­in­ni az ape­rit­if­jét, min­dig olyan, mint­ha ska­tu­lyá­ból húz­ták vol­na ki. A dél­utá­ni al­vás után el­kí­sé­ri a fe­le­sé­gét, sé­tál­nak egyet vagy be­vá­sá­rol­nak. Ha nem len­né­nek annyi­ra zsu­go­ri­ak…

Har­ma­dik eme­let. Az egyik ol­da­lon egy bi­zo­nyos Jean Dest­ou­ches, tor­nát ta­nít egy sport­kör­ben. Reg­gel nyolc­kor megy el ha­zul­ról, és gyak­ran ott hagy­ja az ágy­ban a há­ló­tár­sát, aki egy éj­sza­ká­ra jött, vagy egy hé­tig ma­rad. Mennyi nő! Ho­gyan spor­tol­hat egy em­ber, aki majd min­den éj­sza­ka két óra felé fek­szik le?

– Dest­ou­ches és Ali­ne Bauche is­me­rik egy­mást?

– So­ha­sem lát­tam őket együtt.

– A fér­fi már itt la­kott, mi­előtt Bauche kis­asszony lett a ház tu­laj­do­no­sa?

– Csak a múlt év­ben köl­tö­zött be a ház­ba.

– So­ha­sem lát­ta Bauche kis­asszonyt meg­áll­ni azon az eme­le­ten, be­men­ni hoz­zá vagy ki­jön­ni tőle?

– Nem. Jobb­ra Gino Mas­so­let­ti, egy olasz au­tó­már­ka fran­cia­or­szá­gi ügy­nö­ke. Na­gyon szép fe­le­sé­ge van, akit még a Jó­is­ten­re sem bíz­nék rá – tet­te hoz­zá vi­gyo­rog­va. – Ami a cse­léd­jü­ket il­le­ti, aki szin­tén man­zárd­szo­bá­ban la­kik, mint a La­van­che­ré­ké, olyan for­ró­vé­rű, mint a macs­kák ta­vasszal, és leg­alább he­ten­ként há­rom­szor haj­nal­ban kell őt be­en­ged­nem.

Ne­gye­dik eme­let: Pal­ma­ri, vagy­is in­kább né­hai Pal­ma­ri, bal­ra meg – Ali­ne.

Ugyan­azon az eme­le­ten, Ba­ril­lard-ék.

– Mit csi­nál ez a Fer­nand Ba­ril­lard?

– Ke­res­ke­del­mi uta­zó. Egy lu­xus-cso­ma­go­ló vál­la­la­tot kép­vi­sel, cso­ko­lá­dés­do­bo­zok, dra­zsés zacs­kók, do­bo­zok il­lat­sze­res üve­gek szá­má­ra. Új­év­kor egy üveg par­fü­möt és cuk­ro­zott gesz­te­nyét ad bor­ra­va­ló he­lyett; neki nem ke­rül sem­mi­be.

– Hány éves? Nős?

– Úgy negy­ven – negy­ven­öt le­het. Elég csi­nos a fe­le­sé­ge, jó hús­ban van, min­dig ne­vet, bel­ga nő, na­gyon sző­ke. Egész nap éne­kel.

– Van cse­léd­jük?

– Nincs. Az asszony min­dent maga csi­nál, pi­ac­ra jár, be­vá­sá­rol, és min­den dél­után el­megy uzson­náz­ni egy tea­sza­lon­ba.

– Ba­rát­nő­je Ali­ne Bauche-nak?

– So­ha­sem lát­tam őket együtt.

Az ötö­dik eme­le­ten Tony Pas­qui­er, má­so­dik bár­pin­cér a Clar­idge-ban, fe­le­sé­ge van meg két gye­re­ke, nyolc és ti­zen­egy éve­sek. Spa­nyol min­de­nes­lány, a tető alatt la­kik, mint a má­sik két cse­léd.

A jobb ol­da­li la­kás­ban egy an­gol, Ja­mes Stu­art, nőt­len, csak dél­után öt­kor megy el, és haj­nal­ban jön haza. Fog­lal­ko­zá­sa nincs. Ta­ka­rí­tó­nő jár hoz­zá késő dél­után. Gyak­ran tar­tóz­ko­dik Can­nes-ban, Mon­te-Car­ló­ban, Dea­u­vil­le-ban, Bi­ar­ritz­ban és té­len a sváj­ci üdü­lő­he­lye­ken.

– Nincs kap­cso­la­ta Ali­ne Bauche-sal?

– Mi­ért sze­ret­né, ha az egész ház kap­cso­lat­ban vol­na vele? És kü­lön­ben is, hogy érti azt, hogy kap­cso­lat­ban? Azt hi­szi, vi­szo­nyuk van? A la­kók kö­zül sen­ki sem tud­ja, hogy ő a ház tu­laj­do­no­sa.

Ma­igret min­den­eset­re ke­resz­tet tett az an­gol neve mel­lé, nem mint­ha kap­cso­lat­ba hoz­ta vol­na a fo­lya­mat­ban levő üggyel, ha­nem mert eset­leg ér­de­kel­he­ti a bűn­ügyi rend­őr­sé­get. Pél­dá­ul, a ha­zárd­já­ték-ren­dé­sze­tet.

Hát­ra volt még a he­te­dik eme­let, vagy­is a man­zárd­szo­bák. A négy cse­léd­lány, sor­rend­ben, jobb­ról ki­in­dul­va: Yo­lan­de, Ma­u­po­is-ék, a má­so­dik eme­le­ti nyug­dí­ja­sok al­kal­ma­zott­ja; Mas­so­let­ti­ék spa­nyol cse­léd­je, majd La­van­cher-éké és vé­gül Tony, a bár­pin­cér ház­tar­tá­si al­kal­ma­zott­ja.

– Ez a Stu­art rég­óta la­kik a ház­ban?

– Két éve. Egy ör­mény sző­nyeg­ke­res­ke­dő he­lyé­be köl­tö­zött be; meg­vet­te a bú­to­ra­it és a be­ren­de­zé­sét.

A kö­vet­ke­ző man­zárd­la­kó: Fay kis­asszony, akit Joset­te kis­asszony­nak ne­vez­nek, vén­lány, a ház leg­ré­gibb la­kó­ja. Nyolc­van­két éves, de még maga jár pi­ac­ra, maga ta­ka­rít.

– A szo­bá­ja csu­pa ma­dár­ka­lit­ka, sor­ban ki­rak­ja őket a kis­asz­tal­ra. Leg­alább tíz ka­ná­ri­ja van.

Egy üres szo­ba, az­u­tán Jef Cla­es kö­vet­ke­zik.

– Ez ki?

– Egy öreg, ma­gá­nos sü­ket­né­ma. Bel­gi­um­ból me­ne­kült, 1940-ben, két fér­jes lá­nyá­val és az uno­ká­i­val. Ahogy észa­kon, azt hi­szem, Do­u­a­i­ban, egy me­ne­kült­vo­nat­ra vár­tak – abba kel­lett vol­na be­száll­ni­uk –, bom­báz­ták a pá­lya­ud­vart, és több mint száz ha­lott volt.

A lá­nyok­ból és az uno­kák­ból szin­te sem­mi sem ma­radt. Az öreg a fe­jén és az ar­cán se­be­sült meg.

Az egyik veje meg­halt Né­met­or­szág­ban, a má­sik újra meg­nő­sült Ame­ri­ká­ban.

Egye­dül él, csak azért jár ki, hogy en­ni­va­lót ve­gyen ma­gá­nak.

A zöld­bor­só már rég ki volt fejt­ve.

– Re­mé­lem, most már bé­kén hagy. Csak azt sze­ret­ném tud­ni, mi­kor hoz­zák vissza a holt­tes­tet, és mi­kor lesz a te­me­tés. Gyűj­te­nem kell a la­kók ko­szo­rú­já­ra.

– Nem tu­dom még meg­mon­da­ni az idő­pon­tot.

– Ott van va­la­ki, aki biz­to­san ma­gát ke­re­si…

Lu­cas volt, be­lé­pett a ház­ba, és meg­állt a fül­ke előtt.

– A rend­őr­ség, tíz mé­ter­ről meg­szi­ma­to­lom!

Ma­igret el­mo­so­lyo­dott.

– Kö­szö­nöm!

– Csak azért vá­la­szol­tam a kér­dé­se­i­re, mert mu­száj. De nem va­gyok spic­li, és ha min­den­ki a maga dol­gá­val tö­rőd­ne…

S hogy mint­egy ki­szel­lőz­tes­se a fül­ké­ből azo­kat a mi­az­má­kat, ame­lye­ket eset­leg Ma­igret ha­gyott ott, ki­nyi­tot­ta az ud­var­ra nyí­ló ab­la­kot.

– Mit csi­ná­lunk, fő­nök? – kér­dez­te Lu­cas.

– Fel­me­gyünk. Ne­gye­dik eme­let, bal­ra. Jan­vi­er biz­to­san egy po­hár friss sör­ről ál­mo­dik. Ha­csak Ali­ne meg nem sze­lí­dült, és meg nem aján­dé­koz­ta az egyik üveg­gel azok kö­zül, ame­lye­ket a hű­tő­szek­rény­ben lát­tam ma reg­gel.

Ma­igret be­csön­ge­tett a la­kás aj­ta­ján; Jan­vi­er nyi­tott aj­tót, de igen kü­lö­nös volt az arca. A fel­ügye­lő azon­nal meg­ér­tet­te, mi­ért, mi­helyt be­lé­pett a sza­lon­ba. Ali­ne ép­pen ki­ment a má­sik aj­tón, a há­ló­szo­ba felé; reg­ge­li vi­lá­gos­kék ru­há­ja he­lyett na­rancs­szí­nű se­lyem­pon­gyo­la volt raj­ta. Egy kis­asz­ta­lon két po­hár, az egyik fé­lig tele, sö­rös­üve­gek és ki­osz­tott kár­tya.

– Tud­ja, fő­nök, nem úgy van, ahogy eset­leg gon­dol­ja – vé­de­ke­zett ügyet­le­nül a nyo­mo­zó.

Ma­igret sze­me ne­ve­tett. Ha­nya­gul meg­szám­lál­ta a la­po­kat.

– Al­sós?

– Igen. Mind­járt meg­ma­gya­rá­zom. Ami­kor ön el­ment, rá­be­szél­tem, hogy egyen va­la­mit.

Hal­la­ni sem akart róla, és be­zár­kó­zott a szo­bá­já­ba.

– Nem akart te­le­fo­nál­ni?

– Nem. Kö­rül­be­lül há­rom­ne­gyed órát fe­küdt, és kö­peny­ben jött vissza, ide­ge­sen, olyan arc­cal, mint aki meg­pró­bált alud­ni, de nem tu­dott.

„Vé­gül is, fel­ügye­lő úr, hi­á­ba va­gyok itt­hon, azért még­is­csak fo­goly va­gyok, ve­tet­te oda ne­kem. Mi tör­tén­nék, ha el­ha­tá­roz­nám, hogy el­me­gyek?”

Azt hi­szem, he­lye­sen, így vá­la­szol­tam:

„Nem aka­dá­lyoz­nám meg ben­ne, de egy nyo­mo­zó kö­vet­né ma­gát.”

„Egész éj­sza­ká­ra itt akar ma­rad­ni?”

„Nem én. Az egyik kol­lé­gám.”

„Kár­tyá­zik?”

„Néha.”

„Mit szól­na hoz­zá, ha al­sóz­nánk, hogy job­ban tel­jen az idő? Leg­alább nem kel­le­ne gon­dol­kod­nom.”

– Igaz is – szólt Ma­igret Lu­cas­hoz –, te­le­fo­nál­nod kel­le­ne a Rak­part­ra, hogy az em­be­rünk ve­gye át a szol­gá­la­tot a ház előtt. Va­la­ki, akit nem le­het le­ráz­ni.

– Bon­fils van ott. Ő a leg­al­kal­ma­sabb erre a mun­ká­ra.

– Ér­te­sít­se a fe­le­sé­gét, hogy nem megy haza éj­sza­ká­ra. Hol van La­poin­te?

– A hi­va­tal­ban.

– Jöj­jön ide, és vár­jon meg en­gem. Ma­rad­jon ve­led, amíg vissza­jö­vök. Tudsz al­sóz­ni, Lu­cas?

– Igyek­szem.

– Ali­ne ta­lán té­ged is be­fog.

Ko­po­gott a há­ló­szo­ba aj­ta­ján, amely azon­nal ki­nyílt. Ali­ne va­ló­szí­nű­leg hall­ga­tó­zott.

– El­né­zést a za­va­rá­sért.

– Maga ott­hon van itt, nem? Ez az­tán igaz!

– Csak a se­gít­sé­gé­re sze­ret­nék len­ni, amennyi­ben tá­jé­koz­tat­ni akar va­la­kit vagy va­la­ki­ket. Az új­sá­gok hol­na­pig biz­to­san nem ír­nak sem­mit. Akar­ja pél­dá­ul, hogy ér­te­sít­sem az Arany­szög ügy­ve­ze­tő­jét ar­ról, mi tör­tént, ta­lán a maga jegy­ző­jét vagy va­la­kit a csa­lád­ból?

– Ma­nu­el­nek már nem volt csa­lád­ja.

– És ma­gá­nak?

– Nem tö­rőd­nek ve­lem töb­bet, mint amennyit én tö­rő­döm ve­lük.

– Ha tud­nák, hogy tu­laj­do­no­sa egy olyan in­gat­lan­nak, mint ez a ház, ha­ma­ro­san itt len­né­nek Pá­rizs­ban, nem gon­dol­ja?

Ali­ne-on meg­lát­szott, hogy az ütés ta­lált, de nem til­ta­ko­zott, nem kér­de­zett sem­mit.

– Hol­nap is lesz idő fel­hív­ni a te­met­ke­zé­si vál­la­la­tot, mert még nem tud­ni, mi­kor kap­ja vissza a holt­tes­tet. Azt akar­ja, hogy ide hoz­zák vissza?

– Itt élt, nem?

– Azt aján­lom, egyék va­la­mit. Itt ha­gyom ma­gá­nál Lu­cas-t, akit is­mer. Ha va­la­mi mon­da­ni­va­ló­ja vol­na szá­mom­ra, egy ide­ig itt le­szek még a ház­ban.

Ez­út­tal éle­seb­bé vált az asszony te­kin­te­te.

– A ház­ban?

– Ked­vem tá­madt meg­is­mer­ked­ni a la­kók­kal.

Ali­ne a sze­mé­vel kö­vet­te Ma­igret-t, aki ha­za­küld­te Jan­vi­er-t.

– Té­ged, Lu­cas, majd fel­vál­tat­lak este nyolc vagy ki­lenc óra felé.

– Meg­kér­tem Ja­nint, hogy jöj­jön ide, de in­kább ma­ra­dok, fő­nök. Csak azt sze­ret­ném, ha fel­hoz­ná­nak né­hány szend­vi­cset.

– És sört.

Lu­cas rá­mu­ta­tott az üres üve­gek­re.

– Ha­csak nem ma­radt még a hű­tő­szek­rény­ben.

Ma­igret majd két óra hosszat köz­le­ke­dett a ház­ban, ke­reszt­ben, hosszá­ban, alul­ról fel­fe­lé, ba­rát­sá­go­san és tü­rel­me­sen, az olyan em­ber ma­kacs­sá­gá­val, aki­nek az a szak­má­ja, hogy sor­ra jár­ja a la­ká­so­kat.

A ház­mes­ter­nő­nél fel­jegy­zett ne­vek sor­ra meg­szűn­tek absz­trak­ci­ók len­ni, kör­vo­na­lak­ká vál­tak, ar­cok­ká, sze­mek­ké, han­gok­ká, ma­ga­tar­tá­sok­ká, em­be­ri lé­nyek­ké.

A föld­szin­ti pe­di­kű­rös­nő akár jós­nő is le­he­tett vol­na rend­kí­vül sá­padt ar­cá­val, szin­te hip­no­ti­kus, óri­á­si, fe­ke­te sze­mé­vel.

– Rend­őr­ség? Mi­ért? So­ha­sem tet­tem sem­mi rosszat éle­tem­ben. Kér­dez­ze meg azt a kli­en­se­met, akit ki­lenc éve ápo­lok.

– Va­la­ki meg­halt a ház­ban.

– Lát­tam, hogy el­vit­tek egy holt­tes­tet, de el vol­tam fog­lal­va. Ki az?

– Pal­ma­ri úr.

– Nem is­me­rem. Há­nya­dik eme­le­ten?

– A ne­gye­di­ken.

– Hal­lot­tam róla. Na­gyon csi­nos fe­le­sé­ge  van, egy ki­csit mo­do­ros. Őt ma­gát so­ha­sem lát­tam. Fi­a­tal volt?

Cha­ba­ud, a te­le­ví­zi­ó­tól, nem volt ott­hon. A met­ró­el­len­őr még nem jött haza, de a fe­le­sé­ge ott ült a la­kás­ban egy ba­rát­nő­jé­vel, ap­ró­sü­te­mény és két csé­sze cso­ko­lá­dé előtt.

– Mit mond­jak ön­nek? Még azt sem tu­dom, ki la­kik a fe­jünk fe­lett. Ha ez az em­ber nem hagy­ta el a la­ká­sát, iga­zán ter­mé­sze­tes, hogy nem ta­lál­koz­tam vele a lép­cső­ház­ban. Ami a fér­je­met il­le­ti, ő so­ha­sem ment fel­jebb, mint a mi eme­le­tünk. Mit csi­nált vol­na oda­fenn?

Még egy asszony, szem­ben, egy cse­cse­mő a böl­cső­jé­ben, egy mez­te­len fe­ne­kű lány­ka a föl­dön, cu­mi­sü­veg egy ste­ri­li­zá­tor­ban.

Egy eme­let­tel fel­jebb Miss Tump­ler ver­te az író­gé­pet. Ma­gas, erő­tel­jes al­ka­tú nő, a me­leg mi­att pi­zsa­má­ra vet­kőz­ve, amely­nek ka­bát­ja ki volt gom­bol­va a mel­lén. Nem tar­tot­ta szük­sé­ges­nek össze­húz­ni.

– Gyil­kos­ság a ház­ban? How ex­ci­ting! Le­tar­tóz­tat­ták a hogy is mond­ják? a gyil­kost?… És a maga neve Ma­igret?… Az a Ma­igret a quai des Or­fév­res-ről?

A ko­nya­kos­üveg felé tar­tott, amely ott állt egy asz­ta­lon.

– Koc­cint­sunk?

Ma­igret koc­cin­tott, mint­egy tíz per­cig hall­gat­ta a nő fe­cse­gé­sét, és azon gon­dol­ko­zott, mi­kor fog­ja már el­ta­kar­ni a keb­lét.

– Az Arany­szög?… Nem. Nem vol­tam…

De az USA-ban a night-clu­bok majd­nem mind a gengsz­te­re­ké… Pal­ma­ri len­ni egy gengsz­ter?…

Egy­faj­ta sű­rí­tett Pá­rizs volt, amit be­járt a fel­ügye­lő, egyik eme­let­ről a má­sik­ra, ugyan­azok­kal az el­len­té­tek­kel, ame­lyek az egyes ke­rü­le­tek és ut­cák kö­zött is meg­van­nak.

Az ame­ri­kai nő­nél bo­hém ren­det­len­ség ural­ko­dott. Szem­ben, a já­ra­dé­kos há­zas­pár­nál, tom­pí­tott han­gok, édes­kés mo­dor, bon­bo­nok sza­ga ke­ve­re­dett a be­főt­té­vel. Fe­hér hajú fér­fi aludt egy ka­ros­szék­ben, új­ság­gal a tér­dén.

– Ne be­szél­jen na­gyon han­go­san. Nem sze­re­ti, ha fel­ri­aszt­ják. Jó­té­kony­sá­gi ügy­ben jön?

– Nem. A rend­őr­ség­től.

Az öreg hölgy el­cso­dál­ko­zott.

– Iga­zán? A rend­őr­ség­től? Eb­ben a csen­des ház­ban! Ne mond­ja ne­kem, hogy ki­fosz­tot­ták az egyik la­kót!

Mo­soly­gott, nyá­jas, jó­sá­gos arc­cal, mint egy apá­ca a fi­tyu­lá­ja alatt.

– Bűn­tény? Azért volt annyi já­rás-ke­lés ma reg­gel? Nem, uram, nem is­me­rek sen­kit a ház­mes­ter­nőn kí­vül.

A tor­na­ta­nár, a har­ma­dik eme­le­ten, szin­tén nem volt ott­hon, de egy fi­a­tal nő aj­tót nyi­tott; kó­tya­gos volt az ál­mos­ság­tól, a tes­tét ta­ka­ró­ba csa­var­ta.

– Mit mond? Nem. Fo­gal­mam sincs róla, mi­kor jön haza. Elő­ször va­gyok itt.

– Mi­kor ta­lál­ko­zott vele?

– Teg­nap este vagy in­kább ma reg­gel, mint­hogy éj­fél el­múlt már. Egy bár­ban, a rue de Pres­bourg-on. Mit csi­nált? Olyan jó fi­ú­nak lát­szik.

Nem volt ér­tel­me to­vább kér­dez­get­ni. A nő alig tu­dott be­szél­ni, ugyan­csak más­na­pos volt.

Mas­so­let­ti­ék­nél nem ta­lált mást, csak a cse­léd­lányt, aki rossz fran­ci­a­ság­gal el­ma­gya­ráz­ta, hogy az úr­nő­je a fér­jé­vel ta­lál­ko­zik egy ven­dég­lő­ben, mert a vá­ros­ban akar­nak va­cso­ráz­ni.

Mo­dern bú­to­ra­ik vol­tak, vi­lá­go­sab­bak és vi­dá­mab­bak, mint a töb­bi la­kás­ban. Gi­tár he­vert az egyik dí­vá­nyon.

Pal­ma­ri­ék eme­le­tén Fer­nand Ba­ril­lard még nem jött haza. Har­minc év kö­rü­li, hir­te­len­sző­ke, kö­vér­kés asszony nyi­tott aj­tót du­do­rász­va.

– Nini! Hi­szen ma­gá­val már ta­lál­koz­tam a lép­cső­ház­ban. Mit árul?

– Bűn­ügyi rend­őr­ség.

– Ab­ban az ügy­ben nyo­moz, ami ma reg­gel tör­tént?

– Hon­nan tud­ja, hogy tör­tént va­la­mi?

– A kol­lé­gái elég nagy lár­mát csap­tak! Csak egy kis­sé ki kel­lett nyit­nom az aj­tót, hogy hall­jam, mit mon­da­nak. Ma­gunk kö­zött szól­va elég fur­csán be­szél­nek egy ha­lott­ról, fő­ként azok, akik le­vit­ték a holt­tes­tet, és köz­ben vi­dá­man ne­vet­gél­tek.

– Is­mer­te Ma­nu­el Pal­ma­rit?

– Nem lát­tam soha, de néha hal­lot­tam üvöl­te­ni.

– Üvöl­te­ni? Mit akar ez­zel mon­da­ni?

– Nem le­he­tett na­gyon kel­le­mes em­ber. Meg­ér­tem, mert a ház­mes­ter­nő azt mond­ta, nyo­mo­rék volt. Néha iszo­nyú düh­be gu­rult!…

– Ali­ne-ra ha­ra­gu­dott?

– Ali­ne-nak hív­ják? Min­den­eset­re, elég fur­csa sze­mély. Ele­in­te, ha ta­lál­koz­tam vele a lép­cső­ház­ban, bó­lin­tot­tam kö­szö­nés­képp, de ő úgy né­zett rám, mint­ha át­lát­szó len­nék. Mi­faj­ta asszony ez? Össze vol­tak há­za­sod­va? Ő ölte meg?

– Hány­kor kezd dol­goz­ni a fér­je?

– At­tól függ. Nincs meg­sza­bott mun­ka­ide­je, mint a hi­va­tal­no­kok­nak.

– Ha­za­jön ebé­del­ni?

– Rit­kán, mert leg­több­ször egy tá­vo­li ne­gyed­ben van, vagy va­la­me­lyik kül­vá­ros­ban. Ke­res­ke­del­mi uta­zó.

– Tu­dom. Ma hány­kor ment el?

– Nem tu­dom, mert igen ko­rán el­in­dul­tam be­vá­sá­rol­ni.

– Mit ne­vez igen ko­rán­nak?

– Nyolc óra felé. Ami­kor vissza­jöt­tem, fél tíz­kor, már nem volt itt.

– Nem ta­lál­ko­zott a szom­széd­nő­jé­vel az üz­le­tek­ben?

– Nem. Va­ló­szí­nű­leg nem ugyan­azok­ban az üz­le­tek­ben vá­sá­ro­lunk.

– Ré­gen férj­nél van?

– Nyolc éve.

Több tu­cat kér­dés, ugyan­annyi vá­lasz, ame­lyek rög­zí­tőd­tek Ma­igret em­lé­ke­ze­té­ben. Né­hány, ta­lán egyet­len­egy, a sok kö­zül ér­tel­met nyer majd egy adott pil­la­nat­ban.

A bár­man ott­hon volt, mert csak hat óra­kor kezd­te meg szol­gá­la­tát. A cse­léd­lány és a két gyer­mek a ját­szó­szo­bá­vá ala­kí­tott első he­lyi­ség­ben tar­tóz­kod­tak. Az egyik kö­lyök rá­lőtt a fel­ügye­lő­re, és ezt ki­ál­tot­ta:

– Piff! Puff! Meg van hal­va!

Tony Pas­qui­er, mi­vel­hogy ke­mény és sűrű volt a sza­kál­la, az­nap már má­sod­szor be­ret­vál­ko­zott. Fe­le­sé­ge gom­bot varrt egy gyer­mek­nad­rág­ra.

– Mi­lyen ne­vet mond? Pal­ma­ri? Is­mer­nem kel­le­ne?

– A szom­széd­ja, vagy­is in­kább csak volt a szom­széd­ja ma reg­ge­lig, az alsó eme­let­ről.

– Csak nem tör­tént vele va­la­mi? Rend­őrök­kel ta­lál­koz­tam a lép­cső­ház­ban, és ami­kor vissza­jöt­tem fél há­rom­kor, a fe­le­sé­gem azt mond­ta, el­vit­tek egy holt­tes­tet.

– Maga sose járt az Arany­szög-be?

– Ma­gam nem, de elő­for­dult, hogy küld­tem oda ven­dé­ge­ket.

– Mi­ért?

– Van­nak, akik meg­kér­de­zik, hol le­het enni eb­ben vagy ab­ban a ke­rü­let­ben. Az Arany­szögnek jó a híre. Is­mer­tem va­la­mi­kor a fő­pin­cért, Per­nel­le-nek hív­ják, a Clar­idge-ben dol­go­zott. Érti a mes­ter­sé­gét.

– Nem tud­ja, ki an­nak a lo­kál­nak a tu­laj­do­no­sa?

– So­ha­sem ér­dek­lőd­tem utá­na.

– És az asszonnyal, Ali­ne Bauche-sal nem ta­lál­ko­zott?

– Az­zal a fe­ke­te hajú lánnyal, aki olyan test­hez álló ru­hát hord, és aki­be néha be­le­bot­lot­tam a lép­cső­ház­ban?

– Ő a ház tu­laj­do­no­sa.

– Most hal­lom elő­ször. So­ha­se szó­lí­tot­tam meg. És te, Lulu?

– Utá­lom a faj­tá­ját.

– Lát­ja, Ma­igret úr. Nem so­kat tu­dunk mon­da­ni ön­nek. Más al­ka­lom­mal ta­lán több sze­ren­csé­vel jár.

Az an­gol nem volt ott­hon. A he­te­dik eme­le­ten a fel­ügye­lő egy hosszú fo­lyo­sót fe­de­zett fel, ame­lyet csak egy te­tő­ab­lak vi­lá­gí­tott meg. Az ud­var felé ha­tal­mas pad­lás, ahol a la­kók régi bő­rön­dö­ket, pró­ba­bá­bú­kat, lá­dá­kat, bol­ha­pi­ac­ra való vi­cik-va­ca­ko­kat rak­tak le nagy össze­vissza­ság­ban.

A hom­lok­za­ti ol­da­lon az aj­tók úgy „so­ra­koz­tak egy­más mel­lett, mint egy ka­szár­nyá­ban. A leg­tá­vo­lab­bi­val kezd­te, Yo­lan­de-éval, aki a má­so­dik eme­le­ti nyug­dí­ja­sok­nak volt a cse­léd­lá­nya. Az ajtó nyit­va állt, és Ma­igret egy át­lát­szó há­ló­in­get pil­lan­tott meg egy ve­tet­len ágyon, szan­dá­lo­kat a sző­nye­gen.

A kö­vet­ke­ző ajtó, a terv sze­rint, amit a no­te­szá­ba be­raj­zolt, Amé­li­áé, be volt zár­va. Az utá­na kö­vet­ke­ző szin­tén.

Ami­kor a ne­gye­di­ken ko­pog­ta­tott, gyen­ge hang szó­lí­tot­ta, hogy lép­jen be, és a ma­dár­ka­lit­ká­kon ke­resz­tül, ame­lyek­kel tele volt a szo­ba, az ab­lak mel­lett, egy ma­gas hátú ka­ros­szék­ben, sá­padt arcú öreg­asszonyt pil­lan­tott meg.

Majd­nem vissza­hú­zó­dott, nem akar­ta za­var­ni az áb­rán­do­zás­ban. Gya­kor­la­ti­lag már nem volt kora, egé­szen vé­kony szál fűz­te még az élet­hez; mo­soly­gó de­rű­vel né­zett a be­to­la­ko­dó­ra.

– Lép­jen be, jó uram. Ne fél­jen a ma­da­ra­im­tól.

Nem mond­ták meg Ma­igret-nek, hogy a ka­ná­ri­kon kí­vül egy ha­tal­mas pa­pa­gáj is él a szo­bá­ban, sza­ba­don, hin­tán ló­bá­ló­zott a szo­ba kö­ze­pén. A ma­dár el­kez­dett ki­ál­toz­ni:

– Kokó!… Ked­ves Kokó!… Éhes vagy, Kokó?…

Ma­igret el­ma­gya­ráz­ta, hogy a rend­őr­ség­től jön, és hogy bűn­tény tör­tént a ház­ban.

– Tu­dom, jó uram. A ház­mes­ter­nő mond­ta, ami­kor be­vá­sá­rol­ni men­tem. Mi­lyen szo­mo­rú, hogy így öl­dö­sik egy­mást az em­be­rek, mi­kor úgy­is olyan rö­vid az élet! Mint a há­bo­rú­ban. Az apám részt vett a 70-es­ben és az 1914-es­ben. Én ma­gam, szin­tén át­él­tem ket­tőt.

– Nem is­mer­te Pal­ma­ri urat?

– Sem őt, sem mást a ház­mes­ter­nőn kí­vül, aki nem is olyan rossz­in­du­la­tú, mint gon­dol­ná az em­ber. Sok sze­ren­csét­len­ség érte a sze­gény asszonyt. A fér­je szok­nya­va­dász volt, és rá­adá­sul még ivott is.

– Nem hal­lot­ta, hogy va­la­me­lyik lakó itt járt vol­na ezen az eme­le­ten?

– Elő­for­dul néha, hogy az em­be­rek fel­jön­nek va­la­mi­ért a pad­lás­ra, vagy le­rak­nak va­la­mit. De, mint­hogy min­dig nyit­va az ab­la­kom, és a ma­da­ra­im éne­kel­nek, tud­ja…

– Össze­jár a szom­széd­já­val?

– Jef úr­ral? Az em­ber azt hin­né, egy­ko­rú­ak va­gyunk. Va­ló­já­ban sok­kal fi­a­ta­labb ná­lam. Azt hi­szem, alig va­la­mi­vel több mint het­ven. A se­bei mi­att lát­szik idő­sebb­nek. Maga is is­me­ri őt? Sü­ket­né­ma, és azon gon­dol­ko­zom, nem rosszabb-e ez, mint a vak­ság. Azt mond­ják, a va­kok vi­dá­mab­bak, mint a sü­ke­tek. Nem­so­ká­ra meg­tu­dom, mert a lá­tá­som nap­ról nap­ra gyen­gül, és már azt sem tu­dom meg­mon­da­ni, mi­lyen a maga arca. Csak egy vi­lá­gos fol­tot lá­tok és né­hány ár­nyé­kot. Nem akar le­ül­ni?

Vé­gül az öreg, aki Ma­igret meg­ér­ke­zé­se­kor egy gyer­mek­la­pot ol­va­sott, kép­re­gé­nyek­kel. Az ar­cát seb­he­lyek ba­ráz­dál­ták; az egyik for­ra­dás­tól fel­hú­zó­dott a szá­ja sar­ka, és et­től úgy lát­szott, mint­ha örök­ké mo­so­lyog­na.

Kék szem­üve­get hor­dott. A szo­ba kö­ze­pén egy nagy pu­ha­fa­asz­tal tele volt min­den­fé­le lim­lom­mal, tár­gyak­kal, ame­lyek itt elég­gé va­ló­szí­nűt­len­nek ha­tot­tak, kis­fi­úk­nak való merk­lin-já­ték­kal, fa­ra­gott fa­da­ra­bok­kal, régi ké­pes­la­pok­kal, plasz­ti­lin­nel, ami­ből az öreg egy fel­is­mer­he­tet­len ál­la­tot gyúrt ki.

A vas­ágy a ka­szár­nyát idéz­te, mint a dur­va ta­ka­ró is, és a me­szelt fal­ra nap­sü­töt­te vá­ro­sok szín­nyo­ma­tai vol­tak fel­erő­sít­ve: Niz­za, Ná­poly, Isz­tam­bul A föl­dön is fo­lyó­irat­kö­te­gek.

A ke­zé­vel, amely kora el­le­né­re nem re­me­gett, a fér­fi meg­pró­bál­ta el­ma­gya­ráz­ni, hogy sü­ket és néma, hogy nem tud mon­da­ni sem­mit, és Ma­igret is be­ér­te a te­he­tet­len­ség je­lé­vel. Az öreg ek­kor meg­ér­tet­te vele, hogy le tud­ja ol­vas­ni a sza­va­kat az aj­ká­ról.

– El­né­zést ké­rek, hogy za­va­rom. A rend­őr­ség­től jöt­tem. Nem is­mer vé­let­le­nül egy Pal­ma­ri nevű la­kót?

Ma­igret a pad­ló­ra mu­ta­tott, hogy je­lez­ze, Pal­ma­ri lent la­kott, az­u­tán fel­emel­te a két uj­ját, hogy tisz­táz­za há­nya­dik eme­le­ten. Az öreg Jef fel­emel­te a fe­jét, és a fel­ügye­lő Ali­ne-ról kez­dett be­szél­ni.

Ha jól ér­tet­te, az öreg a lép­cső­ház­ban ta­lál­ko­zott vele. Elég ko­mi­ku­san írta le, be­le­raj­zol­ta a le­ve­gő­be kes­keny ar­cát, haj­lé­kony és vé­kony alak­ját.

Mire vissza­tért a ne­gye­dik eme­let­re, Ma­igret-nek az volt a be­nyo­má­sa, hogy egy egész vi­lá­got járt be. Kis­sé ne­he­zebb­nek érez­te ma­gát, szo­mo­rú­nak. A rok­kant Ma­nu­el ha­lá­la a to­ló­szék­ben nem kel­tett nagy iz­gal­mat, és töb­ben, aki­ket évek óta csak egy fal, egy pad­ló vagy egy mennye­zet vá­lasz­tott el tőle, még azt sem tud­ták, hogy egy pony­va alatt el­vit­ték a ház­ból.

Lu­cas nem kár­tyá­zott. Ali­ne nem volt a sza­lon­ban.

– Azt hi­szem, al­szik.

Itt volt a fi­a­tal La­poin­te, bol­do­gan, hogy a fő­nök­kel dol­goz­hat.

– Ko­csin jöt­tem. Jól tet­tem?

– Ma­radt még sör, Lu­cas?

– Két üveg.

– Nyiss ki ne­kem egyet, én meg fel­kül­dök egy fél tu­ca­tot.

Hat óra volt. Pá­rizs­ban el­akadt a for­ga­lom, és egy tü­rel­met­len au­tós, a ti­la­lom el­le­né­re, han­go­san tül­költ a ház előtt.