4. fejezet

Az Arany­szög mel­lett, a rue Fon­ta­i­ne-en, az egyik ol­da­lon har­mad­ren­dű strip­tea­se-lo­kál ál­lott, a má­sik ol­da­lon egy fe­hér­ne­mű­bolt, kü­lön­le­ges női al­só­ne­mű­re spe­ci­a­li­zál­va; áru­ját a kül­föl­di­ek mint az „Éj­sza­kai Pá­rizs” em­lé­ke­it vá­sá­rol­ták és vit­ték haza ma­guk­kal.

Ma­igret és La­poin­te a rue Chap­ta­lon hagy­ták a rend­őr­sé­gi ko­csit, és las­san ha­lad­tak fel­fe­lé az ut­cán, ahol a nap­pa­li kis­em­be­rek közé kezd­tek már el­ve­gyül­ni az éj­sza­kai élet egé­szen más­faj­ta alak­jai.

Hét óra volt. A ki­do­bó­em­ber, akit min­den­ki Ke­mény­ka­rú Joe-nak hí­vott, még nem volt a he­lyén, a ven­dég­lő kü­szö­bén, arany­pa­szo­má­nyos, kék egyen­ru­há­já­ban.

Ma­igret a sze­mé­vel ke­res­te; elég­gé is­mer­te Joe-t. Régi vá­sá­ri bok­szo­ló­nak lát­szott, pe­dig so­ha­sem hú­zott fel hat- vagy nyol­cun­ci­ás kesz­tyűt; negy­ven­éves le­he­tett most, de éle­té­nek fe­lét a hű­vö­sön töl­töt­te, elő­ször mint kis­ko­rú, ja­ví­tó-ne­ve­lő in­té­zet­ben, majd pe­dig bör­tön­ben, hat hó­nap­tól két évig ter­je­dő idő­sza­kok­ban, os­to­ba lo­pá­so­kért vagy tes­ti sér­té­sért.

Ér­tel­mi ké­pes­sé­gei egy tíz­éves gyer­me­ké­nek fe­lel­tek meg. Vá­rat­lan hely­zet­ben a te­kin­te­te bi­zony­ta­lan­ná, majd­nem kö­nyör­gő­vé lett, mint egy di­á­ké, aki­től olyas­mit kér­dez­nek, amit nem ta­nult meg.

Bent, a he­lyi­ség­ben ta­lál­koz­tak vele, még li­bé­ria nél­kül volt, a vö­rös bőr­hu­za­tú szé­ke­ket tö­rül­get­te, és mi­helyt meg­is­mer­te a fel­ügye­lőt, az arca ki­fe­je­zés­te­len fa­po­fá­vá vál­to­zott.

A két pin­cér a he­lyi­ség ne­vé­vel el­lá­tott tá­nyé­ro­kat he­lye­zett az asz­tal­te­rí­tők­re, meg po­ha­ra­kat és ezüst­ne­műt, a kö­zép­re két vi­rá­got, ma­gas, kar­csú kris­tály­vá­zá­ban.

A ró­zsa­szín er­nyős lám­pá­kat nem gyúj­tot­ták meg, mert a nap még be­ara­nyoz­ta a jár­dát a túl­só ol­da­lon.

Jus­tin, a pin­cér, fe­hér ing­ben, fe­ke­te nyak­ken­dő­vel, még egy­szer meg­tö­rül­te a po­ha­ra­it, és az egyet­len ven­dég, egy vö­rös arcú, kö­vér em­ber, ma­gas bár­szé­ken ülve, zöld men­ta­li­kőrt ivott.

Ma­igret már lát­ta va­la­hol. Is­me­rős arc volt, de egye­lő­re nem tud­ta, hová te­gye. Ló­ver­se­nyen ta­lál­ko­zott vele, itt, hely­ben vagy a hi­va­ta­lá­ban, a quai des Or­fév­res-en?

A Mont­mart­re tele volt olyan em­be­rek­kel, akik­kel dol­ga volt va­la­mi­kor, néha évek­kel ez­előtt, és akik rö­vi­debb-hosszabb idő­re el­tűn­tek a fon­tev­ra­ult-i vagy me­lu­ni bör­tön­ben, vagy vi­dé­ken me­rül­tek alá, arra vár­va, hogy meg­fe­led­kez­ze­nek ró­luk.

– Jó es­tét, fel­ügye­lő úr. Jó es­tét, biz­tos úr – szólt Jus­tin fesz­te­le­nül. – Ha va­cso­ráz­ni akar­ná­nak, eh­hez még egy kis­sé ko­rai az idő. Mit ad­ha­tok?

– Sört.

– Hol­lan­dit, dánt, né­me­tet?

A tu­laj­do­nos lé­pett be nesz­te­le­nül a hát­só szo­bá­ból; a haja rit­ka, az arca sá­padt és egy kis­sé püf­fedt, hal­vány­li­la könny­zacs­kók a sze­me alatt.

Nem lát­szott sem meg­le­pett­nek, sem ide­ges­nek. Oda­ment hoz­zá­juk, bá­gyad­tan meg­szo­rí­tot­ta Ma­igret, majd La­poin­te ke­zét, és az­u­tán, anél­kül hogy le­ült vol­na, ne­ki­tá­masz­ko­dott a bár­pult­nak. Már csak a szmo­king­ját kel­lett fel­ven­nie, hogy a ven­dé­ge­it fo­gad­has­sa.

– Szá­mí­tot­tam rá, hogy még ma meg­lá­to­gat­nak. Sőt, meg vol­tam lep­ve, hogy nem jöt­tek előbb. Mit szól­nak hoz­zá?

Le­han­golt­nak lát­szott.

– Mi­hez mit szó­lok?

– Vé­gül még­is­csak el­in­téz­te va­la­ki. Van va­la­mi fo­gal­muk róla, ki le­he­tett a tet­tes?

Így hát, bár az új­sá­gok­ban sem­mi sem je­lent meg Ma­nu­el ha­lá­lá­ról, bár Ali­ne egész nap fel­ügye­let alatt volt, és nem te­le­fo­nált sen­ki­nek, az Arany­szög-ben már tud­tak a gyil­kos­ság­ról.

Ha a ke­rü­let va­la­me­lyik rend­őre áll neki fe­cseg­ni, egy ri­por­tert ava­tott vol­na bi­zal­má­ba. Ami a ház la­kó­it il­le­ti, fel­te­he­tő­leg sem­mi kap­cso­la­tuk sem volt a mont­mart­re-i al­vi­lág­gal.

– Mi­kor hal­lott a bűn­tett­ről, Jean-Loup?

Mert az üz­let­ve­ze­tőt, aki a fő­pinc­éri te­en­dő­ket is el­lát­ta, Jean-Loup-nak hív­ták. A rend­őr­ség­nek sem­mi ki­fo­gá­sa nem le­he­tett el­le­ne. Al­li­er-ből szár­ma­zott, pin­cér­ként kezd­te Vi­chy­ben. Fi­a­ta­lon nő­sült, már ré­gen csa­lád­apa volt, a fia or­vos­tan­hall­ga­tó, és a le­á­nyát az egyik champs-ély­sé­es-i ven­dég­lő tu­laj­do­no­sa vet­te el. Pol­gá­ri éle­tet élt ab­ban a vil­lá­ban, ame­lyet Cho­isy-le-Roi-ban épít­te­tett.

– Nem tu­dom – vá­la­szol­ta cso­dál­koz­va. – Mi­ért kér­de­zi ezt tő­lem? Azt hi­szem, min­den­ki tud róla.

– Az új­sá­gok még nem ír­tak sem­mit. Pró­bál­jon vissza­em­lé­kez­ni. Tu­dott már va­la­mit az ebéd ide­jén?

– Azt hi­szem, igen. A ven­dé­gek annyi min­den­ről be­szél­nek ne­künk! Te, Jus­tin, em­lék­szel rá?

– Nem. A bár­pult­nál is be­szél­ték.

– Ki?

Ma­igret a hall­ga­tás tör­vé­nyé­be üt­kö­zött. Bár Per­nel­le, az üz­let­ve­ze­tő nem tar­to­zott az al­vi­lág­hoz, és a le­he­tő leg­ren­de­zet­tebb kö­rül­mé­nyek kö­zött élt, a ven­dé­gei egy ré­sze mi­att tit­ko­lóz­nia kel­lett.

Az Arany­szög már nem a régi kocs­ma, ahol csak al­vi­lá­gi fi­gu­rák­kal ta­lál­ko­zott az em­ber, és Pal­ma­ri, az ak­ko­ri tu­laj­do­nos, nem so­kat ké­ret­te ma­gát, hogy el­mond­jon egyet-mást a fel­ügye­lő­nek.

A ven­dég­lő­be jó­mó­dú ven­dé­gek kezd­tek jár­ni. Kül­föl­di­ek és szép le­á­nyok este tíz, ti­zen­egy óra felé, mert éj­fé­lig le­he­tett va­cso­ráz­ni. Né­hány nagy­va­gány is, csu­pa meg­szo­kás­ból, de ezek már nem vol­tak azok az if­jak, akik haj­lan­dók let­tek vol­na be­le­mász­ni akár­mi­lyen ügy­be. Ren­des pol­gá­ri eg­zisz­ten­ci­á­juk volt, több­nyi­re fe­le­sé­gük és gyer­me­ke­ik.

– Sze­ret­ném tud­ni, ki be­szélt róla ma­guk­nak, ket­tő­jük­nek leg­elő­ször.

És Ma­igret, ahogy mon­da­ni szok­ta, el­kez­dett ha­lász­ni:

– Nem egy bi­zo­nyos Mas­so­let­ti?

Volt ide­je össze­ír­ni a rue des Aca­ci­as-beli ház la­kó­i­nak ne­vét.

– Mit csi­nál?

– Az au­tó­szak­má­ban dol­go­zik. Olasz au­tók

– Nem is­me­rem. És te, Jus­tin?

– Elő­ször hal­lom ezt a ne­vet.

Lát­szott, hogy őszin­ték, mind a ket­ten.

– Vig­non?

Sem­mi sem csil­lant fel a sze­mük­ben. A fe­jü­ket csó­vál­ták.

– Egy Dest­ou­ches nevű tor­na­ta­nár?

– Nem is­me­rik ezen a tá­jé­kon.

– Tony Pas­qui­er?

– Is­me­rem – szólt Jus­tin.

– Én is – tol­dot­ta meg Per­nel­le. – Néha küld ne­kem ven­dé­ge­ket. Má­so­dik bár­pin­cér a Clar­idge-ben, ugye? Hó­na­pok óta nem lát­tam.

– Nem te­le­fo­nált ma?

– Csak ak­kor te­le­fo­nál, ha ki­fe­je­zet­ten a fi­gyel­münk­be ajánl egy ven­dé­get.

– Nem a ki­do­bó­em­ber kö­zöl­te ma­gá­val ezt az új­sá­got?

Ke­mény­ka­rú Joe hal­lot­ta, mit be­szél­nek, un­dort szín­lel­ve kö­pött egyet, és ezt mo­rog­ta a mű­fo­gai kö­zött:

– Enné meg a fene!

– Ja­mes Stu­art, egy an­gol? Ez sem? Fer­nand Ba­ril­lard?

A két fér­fi mind­egyik név­nél úgy tett, mint­ha gon­dol­koz­na, az­tán megint csak ráz­ta a fe­jét.

– Ma­guk sze­rint ki­nek állt ér­de­ké­ben meg­öl­ni Pal­ma­rit?

– Nem elő­ször tá­mad­ták meg.

– Csak­hogy azt a két em­bert, aki gép­pisz­toly-so­ro­za­tot eresz­tett belé, le­lőt­ték. És Pal­ma­ri az­óta nem jött elő a la­ká­sá­ból. Mond­ja csak, Per­nel­le, mi­kor ad­ták el az Arany­szög-et?

Könnyű pír az üz­let­ve­ze­tő sá­padt ar­cán.

– Öt nap­ja.

– És ki a mos­ta­ni tu­laj­do­nos?

Per­nel­le csak egy pil­la­na­tig ha­bo­zott. Meg­ér­tet­te, hogy Ma­igret tud a do­log­ról, és sem­mi ér­tel­me sem vol­na ha­zud­ni.

– Én.

– Ki­től vá­sá­rol­ta meg a lo­kált?

– Ali­ne-tól, ter­mé­sze­te­sen.

– Mi­óta volt Ali­ne a tény­le­ges tu­laj­do­nos?

– Nem em­lék­szem az idő­pont­ra. Több mint két éve.

– Köz­jegy­ző­nél kö­töt­ték meg az adás­vé­te­li szer­ző­dést?

– A le­he­tő leg­sza­bá­lyo­sab­ban.

– Me­lyik köz­jegy­ző­nél?

– Des­gri­é­res úr, bou­le­vard Pe­re­i­re.

– Az ára?

– Két­száz­ezer.

– Új frank, fel­té­te­le­zem.

– Ter­mé­sze­te­sen.

– Kész­pénz­ben fi­ze­tett?

– Igen. El­tar­tott egy ide­ig, amíg le­szá­mol­tam a bank­je­gye­ket.

– Ali­ne ak­ta­tás­ká­ban vit­te el vagy bő­rönd­ben?

– Nem tu­dom. Én men­tem el előbb.

– Tud­ta, hogy a rue des Aca­ci­as-n levő ház is a né­hai Ma­nu­el sze­re­tő­jé­nek a tu­laj­do­na?

A két fér­fi egy­re ké­nyel­met­le­neb­bül érez­te ma­gát.

– Min­den­fé­le hí­rek ke­rin­ge­nek. Lát­ja, fel­ügye­lő úr, én be­csü­le­tes em­ber va­gyok, Jus­tin szin­tén. Mind­ket­ten csa­lá­do­sok. Mi­vel a ven­dég­lő a Mont­mart­re-on van, min­den­fé­le em­be­rek jár­nak ide. Egyéb­ként a tör­vény sem en­ge­di, hogy ki­te­gyük őket az ut­cá­ra, ha csak nem tök ré­sze­gek, ami rit­kán for­dul elő. Az em­ber hall min­den­fé­le tör­té­ne­tet, de in­kább el­fe­lej­ti őket. Igaz, Jus­tin?

– Pon­to­san így van.

– Azon gon­dol­ko­zom – mor­mol­ta most a fel­ügye­lő –, va­jon van-e ba­rát­ja Ali­ne-nak?

Nem moz­dul­tak, sem az egyik, sem a má­sik, sem igent nem mond­tak, sem ne­met, és ez egy kis­sé meg­lep­te Ma­igret-t.

– So­ha­sem ta­lál­ko­zott itt fér­fi­ak­kal?

– Még a bár­pult­nál sem állt meg. Egye­nest a fél­eme­le­ti iro­dám­ba jött, és mint egy va­ló­di üz­let­asszony, el­len­őriz­te a szám­lá­kat, mi­előtt el­vit­te az őt meg­il­le­tő részt.

– Nem lepi meg, hogy egy olyan em­ber, mint Pal­ma­ri, úgy lát­szik, át­ír­ta az ő ne­vé­re mind­azt vagy egy nagy ré­szét an­nak, ami az övé volt?

– Sok ke­res­ke­dő és üz­let­em­ber, egy eset­le­ges le­fog­la­lás­ra szá­mít­va, a fe­le­sé­ge ne­vé­re írat­ja a va­gyo­nát.

– Pal­ma­ri nem volt nős – ve­tet­te el­len Ma­igret. – És har­minc­öt év kor­kü­lönb­ség volt kö­zöt­tük.

– Erre én is gon­dol­tam. Lát­ja, én azt hi­szem, Ma­nu­el va­ló­ban meg­pör­kö­lő­dött. Tel­je­sen meg­bí­zott Ali­ne-ban. Sze­ret­te. Meg­es­küd­nék rá, hogy előt­te so­ha­sem sze­re­tett sen­kit. Úgy érez­te, ke­ve­seb­bet ér így, a to­ló­ko­csi­já­ban. Ali­ne még in­kább az éle­te kö­zép­pont­ja lett, az egyet­len lény, aki össze­kö­töt­te a kül­vi­lág­gal.

– És Ali­ne?

– Amennyi­re meg tu­dom ítél­ni, ő is sze­ret­te Pal­ma­rit. Elő­for­dul az olyan le­á­nyok­kal, mint Ali­ne. Azok a fér­fi­ak, akik­kel Pal­ma­ri előtt ta­lál­ko­zott, csak a ma­guk gyö­nyö­ré­vel tö­rőd­tek, és nem te­kin­tet­ték őt em­ber­nek, érti? Az Ali­ne-fé­lék há­lá­sab­bak, mint a tisz­tes­sé­ges asszo­nyok, a fi­gye­le­mért, amit irán­tuk ta­nú­sí­ta­nak, a sze­re­te­tért, a nyu­godt élet le­he­tő­sé­gé­ért.

A nagy­da­rab, vö­rös em­ber a bár­pult túl­só ol­da­lán újabb men­tát ren­delt.

– Azon­nal, Mon­si­eur Louis.

És Ma­igret, halk han­gon:

– Ki ez a mon­si­eur Louis?

– Egy ven­dég. Nem tu­dom a ne­vét, de elég gyak­ran be­jön meg­in­ni egy-két szó­dás men­tát. Azt hi­szem, itt la­kik a kö­zel­ben.

– Itt itta meg a déli ape­rit­if­jét?

– Itt volt, Jus­tin? – kér­dez­te hal­kan Per­nel­le.

– Vár­jon csak. Azt hi­szem, igen. Azt kér­dez­te tő­lem, nincs-e va­la­mi tip­pem is­ten tud­ja, mi­lyen ló­ver­seny­re.

Mon­si­eur Louis meg­tö­rül­te iz­zadt hom­lo­kát, és ko­mor arc­cal bá­mult a po­ha­rá­ba.

Ma­igret ki­húz­ta zse­bé­ből a no­te­szát, fel­írt né­hány szót, és oda­ad­ta La­poin­te-nek.

„Kö­vesd, ha el­megy. Itt ta­lál­kozunk. Ha már el­men­tem, te­le­fo­nálj hoz­zám.”

– Mond­ja csak, Per­nel­le, amíg nincs na­gyon sok dol­ga, nem vol­na ked­ve fel­jön­ni ve­lem egy perc­re a fél­eme­let­re?

Olyan fel­hí­vás volt ez, ame­lyet egy ven­dég­lő­tu­laj­do­nos nem uta­sít­hat vissza.

– Erre…

Lúd­tal­pa volt, mint a leg­több fő­pin­cér­nek egy bi­zo­nyos kor­ban. A lép­cső kes­keny és sö­tét, sem­mi sem volt ben­ne a lu­xus­ven­dég­lő ké­nyel­mé­ből. Per­nel­le kulcs­cso­mót hú­zott elő a zse­bé­ből, ki­nyi­tott egy bar­ná­ra fes­tett aj­tót, és Ma­igret egy kis, ud­var­ra nyí­ló szo­bá­ban ta­lál­ta ma­gát.

A re­dő­nyös író­asz­tal el volt áraszt­va szám­lák­kal, pros­pek­tu­sok­kal, tol­lak­kal, ce­ru­zák­kal, fej­lé­ces pa­pí­rok­kal – két te­le­fon­ké­szü­lék is állt raj­ta. A pu­ha­fa­pol­co­kon zöld kar­ton­do­bo­zok so­ra­koz­tak, és szem­ben a fa­lon Per­nel­le-né asszony be­ke­re­te­zett fény­ké­pei vol­tak lát­ha­tók, húsz vagy har­minc év­vel fi­a­ta­labb ko­rá­ból, egy húsz év kö­rü­li fiúé meg egy le­á­nyé, aki ál­lát a ke­zé­re tá­maszt­va, ál­mo­doz­va fél­re­haj­tot­ta a fe­jét.

– Ül­jön le, Per­nel­le, és jól fi­gyel­jen rám. Mi len­ne, ha mind­ket­ten nyílt kár­tyák­kal ját­sza­nánk?

– Én min­dig nyílt kár­tyák­kal ját­szot­tam.

– Jól tud­ja, hogy nem, hogy nem en­ged­he­ti meg ma­gá­nak, mert kü­lön­ben nem len­ne az Arany­szög tu­laj­do­no­sa. Hogy job­ban érez­ze ma­gát, el­áru­lok ma­gá­nak va­la­mit, ami­nek most már sem­mi kö­vet­kez­mé­nye sem le­het az ér­de­kelt­re néz­ve.

Ami­kor Ma­nu­el ezt a lo­kált, ami ak­kor még csak egy kis kocs­ma volt, meg­vet­te, húsz év­vel ez­előtt, néha el­jöt­tem ide, hogy meg­igyak egy po­hár bort, dél­előtt, olyan idő­pont­ban, ami­kor kö­rül­be­lül biz­tos­ra vet­tem, hogy egye­dül ta­lá­lom.

Az is elő­for­dult, hogy fel­hí­vott, vagy diszk­ré­ten meg­lá­to­ga­tott a quai des Or­fév­res-en.

– Spic­li? – mo­rog­ta Per­nel­le kü­lö­nö­sebb meg­le­pő­dés nél­kül.

– Sej­tet­te?

– Nem tu­dom. Ta­lán. Gon­do­lom, ezért lőt­tek rá há­rom év­vel ez­előtt.

– Le­het­sé­ges. Csak­hogy Ma­nu­el agya­fúrt em­ber volt, és mi­köz­ben csip-csup dol­gok­ról tá­jé­koz­ta­tott néha-néha, ő maga nagy üz­le­tek­kel fog­lal­ko­zott, ame­lyek­ről per­sze egy szót sem ej­tett.

– Nem akar­ja, hogy fel­ho­zas­sak egy üveg pezs­gőt?

– Ez kö­rül­be­lül az egyet­len ital, amely­hez nincs ked­vem.

– Sört?

– Sem­mit, egye­lő­re.

Per­nel­le lát­ha­tó­lag szen­ve­dett.

– Ma­nu­el na­gyon ügyes volt – foly­tat­ta Ma­igret, és köz­ben me­re­ven a sze­mé­be né­zett az üz­let­ve­ze­tő­nek. – Olyan ügyes, hogy so­ha­sem ta­lál­tam el­le­ne bi­zo­nyí­té­kot. Tud­ta, hogy én tu­dom, leg­alább­is egy jó ré­szét az igaz­ság­nak. Még csak ta­gad­ni sem pró­bált. Nyu­god­tan né­zett rám, egy ár­nya­lat­nyi gúnnyal, és ami­kor el­ke­rül­he­tet­len­né vált, ki­ad­ta ne­kem va­la­me­lyik sla­pa­ját.

– Nem ér­tem.

– De­hogy­nem.

– Mit akar mon­da­ni? Én so­ha­sem dol­goz­tam Ma­nu­el­nek, ha­csak itt nem, mint fő­pin­cér, majd mint üz­let­ve­ze­tő.

– Még­is, már dél­ben meg­tud­ta, mi tör­tént. Amint mond­ta, sok min­dent hal­la­ni a bár­pult­nál és a ven­dég­lő­ben. Mi a vé­le­mé­nye, Per­nel­le, az ék­szer­lo­pá­sok­ról ?

– Amit az új­sá­gok ír­nak ró­luk: fi­a­ta­lok csi­nál­ják, akik most ta­nul­ják a mes­ter­sé­get, és min­dig el­fo­gat­ják ma­gu­kat.

– Nem.

– Azt mond­ják, egy idő­sebb tár­suk ott tar­tóz­ko­dik a kö­zel­ben, a rab­lás idő­pont­já­ban, min­den es­he­tő­ség­re szá­mít­va.

– Az­u­tán?

– Sem­mi. Es­kü­szöm, hogy nem tu­dok töb­bet.

– Na jó! Mon­dok még va­la­mit, bár meg va­gyok róla győ­ződ­ve, hogy nem új­ság ma­gá­nak. Mi a leg­na­gyobb ve­szé­lye az ék­szer­lo­pás­nak a tol­va­jok szem­pont­já­ból?

– Hogy le­fü­le­lik őket.

– Ho­gyan?

– Ami­kor el­ad­ják a hol­mit.

– Me­leg! Egy bi­zo­nyos ér­té­ken felül min­den drá­ga­kő szin­te anya­köny­vez­ve van, és a szak­em­be­rek tud­nak róla. Mi­helyt lo­pás tör­tént, az ék­szer le­írá­sát szét­kül­dik nem­csak Fran­cia­or­szág­ban, ha­nem kül­föl­dön is.

Egy or­gaz­da, ha is­mer­nek ilyet a tol­va­jok, a zsák­mány ér­té­ké­nek csak tíz vagy ti­zen­öt szá­za­lé­kát adja meg. És ami­kor egy-két év­vel ké­sőbb for­ga­lom­ba hoz­za a kö­ve­ket, a rend­őr­ség fel­is­me­ri őket, és fel­gön­gyö­li a há­ló­za­tot. Igaz?

– Gon­do­lom, így van. Ön­nek több a ta­pasz­ta­la­ta, mint ne­kem.

– Csak­hogy né­hány éve az ék­sze­rek rend­sze­re­sen el­tűn­nek a hold-up vagy a ki­ra­kat­be­tö­rés után, és az em­ber nem akad töb­bé a nyo­muk­ra. Mit je­lent ez?

– Hon­nan tud­jam?

– Ugyan, ugyan, Per­nel­le. Az em­ber nem űz­he­ti a maga mes­ter­sé­gét har­minc vagy negy­ven évig, anél­kül hogy ki ne ta­nul­ná a dol­got, ha nem is dug­ja be a ke­zét a ke­re­kek közé.

– Nem va­gyok olyan ré­gen a Mont­mart­re-on.

– Az első óv­in­téz­ke­dés az, hogy nem­csak ki­ve­szik a kö­ve­ket a fog­la­lat­ból, ha­nem át is ala­kít­ják, ami­hez egy gyé­mánt­csi­szo­ló cin­kos­sá­gá­ra van szük­ség. Maga is­mer ilyet?

– Nem.

– Ke­ve­sen is­me­rik őket, azon egy­sze­rű ok­nál fog­va, hogy na­gyon ke­ve­sen van­nak, nem­csak Fran­cia­or­szág­ban, ha­nem az egész vi­lá­gon. Úgy szá­mít­ják, hogy Pá­rizs­ban nin­cse­nek töb­ben öt­ven­nél, töb­bé-ke­vés­bé va­la­mennyi­en a Ma­ra­is ne­gyed­ben, és na­gyon zárt kis vi­lá­got al­kot­nak. No meg az ügy­nö­kök, a gyé­mánt­ke­res­ke­dők és a nagy ék­sze­ré­szek, akik mun­kát ad­nak ne­kik, szin­tén szem­mel tart­ják őket.

– Erre nem gon­dol­tam.

– Ne mond­ja!

Ko­pog­tak az aj­tón. A bár­pin­cér volt, egy kis da­rab pa­pírt nyúj­tott át Ma­igret-nek.

– Ezt hoz­ták ön­nek.

– Ki­cso­da?

– A sar­ki kocs­ma pin­cé­re.

La­poin­te ce­ru­zá­val írta fel egy no­tesz­lap­ra:

„Be­ment egy te­le­fon­fül­ké­be. Az üve­gen ke­resz­tül lát­tam, hogy ezt a szá­mot tár­csáz­za: Eto­i­le 42-38. Utol­só szám­jegy nem biz­tos. Egy sa­rok­ban ül, és új­sá­got ol­vas. Ma­ra­dok.”

– Meg­en­ge­di, hogy hasz­nál­jam az egyik ké­szü­lé­két? Igaz is, mi­ért van két vo­na­la?

– Csak egy. A má­so­dik ké­szü­lék házi te­le­fon.

– Hal­ló! Tu­da­ko­zó? Itt Ma­igret fel­ügye­lő a bűn­ügyi rend­őr­ség­től. Tud­ni sze­ret­ném, sür­gő­sen, me­lyik elő­fi­ze­tőé az Eto­i­le 42-38 szám. Az utol­só szám­jegy bi­zony­ta­lan. Le­gyen olyan szí­ves, szól­jon vissza ide.

– Most pe­dig – mond­ta Per­nel­le-nek – szí­ve­sen meg­in­nék egy po­hár sört.

– Biz­tos ben­ne, hogy nem tud töb­bet mon­si­eur Louis-ról, mint amennyit el­mon­dott ne­kem?

Per­nel­le ha­bo­zott, meg­ér­tet­te, hogy az ügy ko­mollyá vált.

– Nem, sze­mé­lye­sen nem is­me­rem. A bár­ban szok­tam lát­ni. Néha ki­szol­gá­lom, ha Jus­tin nincs benn, és né­hány szót vál­tok vele az idő­já­rás­ról.

– Soha nincs vele sen­ki?

– Rit­kán. Lát­tam né­hány­szor fi­a­tal fi­úk­kal, és azon gon­dol­koz­tam, nem ho­mo­kos-e.

– Nem tud­ja sem a ve­ze­ték­ne­vét, sem a cí­mét?

– Min­dig úgy hal­lot­tam, hogy mon­si­eur Louis-nak szó­lít­ják, némi tisz­te­let­tel. Itt kell lak­nia a kö­zel­ben, mert so­ha­sem jön ko­csin…

Csön­gött a te­le­fon. Ma­igret föl­vet­te a kagy­lót.

– Ma­igret fel­ügye­lő? Azt hi­szem, meg tu­dom adni azt a fel­vi­lá­go­sí­tást, amit kért – mond­ta a tu­da­ko­zó tiszt­vi­se­lő­je. – Eto­i­le 42-38 le­mond­ta az elő­fi­ze­tést, hat hó­nap­ja kül­föld­re uta­zott. A je­len­le­gi elő­fi­ze­tőt, aki­nek a szá­ma Eto­i­le 42- 38, Fer­nand Ba­ril­lard-nak hív­ják, és a la­kás­cí­me…

A fel­ügye­lő tud­ta, mi kö­vet­ke­zik. A lu­xus­cso­ma­go­lá­si ügy­nök, aki ugyan­azon az eme­le­ten la­kik, mint Pal­ma­ri!

– Kö­szö­nöm, kis­asszony.

– Nem akar­ja a meg­elő­ző te­le­fon­szá­mo­kat?

– Min­den­eset­re…

A ne­vek és a cí­mek is­me­ret­le­nek vol­tak. Ma­igret ne­héz­ke­sen állt fel, el­bá­gyasz­tot­ta a me­leg és a fá­rasz­tó nap.

– Gon­dol­koz­zék azon, amit mond­tam, Per­nel­le. Most, hogy a maga ke­nye­rén él, és egy jól menő lo­kál tu­laj­do­no­sa, nem sze­ret­né, ha kel­le­met­len­sé­gei len­né­nek, igaz? Gon­do­lom, ha­ma­ro­san megint ta­lál­kozunk. Egy jó ta­nács: ne so­kat be­szél­jen, sem te­le­fo­non, sem más­ként ar­ról, ami­ről most tár­sa­log­tunk. Igaz is, lu­xus­cso­ma­go­lás, ez nem mond ma­gá­nak sem­mit?

Az Arany­szög új tu­laj­do­no­sa őszin­te meg­le­pe­tés­sel né­zett rá.

– Nem ér­tem.

– Van­nak kar­ton­gyá­ro­sok, akik cso­ko­lá­dés­do­bo­zok­ra, dra­zsé­zacs­kók­ra stb. spe­ci­a­li­zál­ják ma­gu­kat. De ezek közé a „stb.”-k közé azo­kat a do­bo­zo­kat is be le­het so­rol­ni, ame­lye­ket az ék­sze­ré­szek hasz­nál­nak.

Le­ment a sö­tét és pisz­kos lép­csőn, ke­resz­tül az ét­ter­men, ahol most egy pár ült a sa­rok­ban, és négy pi­tyó­kos fér­fi va­cso­rált az egyik asz­tal­nál.

Vé­gig­ha­ladt az ut­cán egé­szen a kis­kocs­má­ig, meg­pil­lan­tot­ta La­poin­te-et, aki il­le­del­me­sen ült az ape­rit­if­je előtt, és az egyik sa­rok­ban mon­si­eur Louis-t, aki egy dél­utá­ni la­pot ol­va­sott. Sem az egyik, sem a má­sik nem lát­ta őt, és a fel­ügye­lő pár perc múl­va ta­xi­ba szállt.

– Rue des Aca­ci­as, a rue de l’Arc de Triomphe sar­kán.

Az ég láng­vö­rös­sé vált, ró­zsa­szí­nű­re fes­tet­te a já­ró­ke­lők ar­cát. Szel­lő sem moz­dult, és Ma­igret érez­te, hogy az ing rá­ta­pad a tes­té­re. Úgy lát­szott, mint­ha szu­nyó­kál­na, és ta­lán va­ló­ban szu­nyó­kált is, mert fel­ri­adt, ami­kor a so­főr be­szólt:

– Itt va­gyunk, fő­nök.

Fel­emel­te a fe­jét, és alul­ról fel­fe­lé vé­gig­néz­te a vi­lá­gos tég­la­há­zat, fe­hér kő­fog­la­lat­tal az ab­la­kok kö­rül – 1910 tá­ján épül­he­tett. Ki­szállt a lift­ből a ne­gye­dik eme­le­ten, és csu­pa meg­szo­kás­ból majd­nem a bal ol­da­li aj­tón csön­ge­tett.

Egy ide­ig vá­rat­ták a jobb ol­da­lon, és vé­gül az a sző­ke asszony nyi­tott aj­tót – tele száj­jal, asz­tal­ken­dő­vel a ke­zé­ben –, akit dél­után ki­kér­de­zett.

– Már megint maga! – je­gyez­te meg az asszony min­den in­ge­rült­ség nél­kül, de meg­le­pőd­ve. – Ép­pen va­cso­rázunk, a fér­jem meg én.

– Né­hány sza­vam len­ne hoz­zá.

– Jöj­jön be.

A sza­lon ha­son­lí­tott a szem­ben le­vő­höz, csak ke­vés­bé volt fény­űző, a sző­nyeg is egy­sze­rűbb. Az­u­tán egy pol­gá­ri ebéd­lő kö­vet­ke­zett, né­pi­es stí­lu­sú bú­to­rok­kal a Pal­ma­ri kis szo­bá­ja he­lyett.

– Ma­igret fel­ügye­lő van itt, Fer­nand.

Egy negy­ven év kö­rü­li fér­fi állt fel, asz­tal­ken­dő­vel a ke­zé­ben, az ar­cát bar­na ba­jusz vág­ta ket­té. Zakó nél­kül, meg­la­zí­tott nyak­ken­dő­vel, ki­gom­bolt ing­gal­lér­ral ült az asz­tal­nál.

– Na­gyon örü­lök – mor­mol­ta, és fel­vált­va fe­le­sé­gé­re és a lá­to­ga­tó­ra né­zett.

– A fel­ügye­lő már itt volt dél­után. Nem ér­tem rá el­mon­da­ni ne­ked. A lakó mi­att, aki meg­halt, kör­be­járt a ház­ban, min­den aj­tón be­csen­ge­tett

– Foly­tas­sák a va­cso­rát – szólt Ma­igret. – Rá­érek.

Az asz­ta­lon bor­jú­sült és me­télt, pa­ra­di­csom­már­tás­sal. A há­zas­pár újra el­fog­lal­ta a he­lyét, kis­sé fe­szé­lye­zet­ten, a fel­ügye­lő pe­dig le­ült az asz­tal vé­gén.

– Meg­in­na egy po­hár bort?

A fe­hér­bo­ros üve­get, ahogy ki­vet­ték a hű­tő­szek­rény­ből, be­lep­te a pára, és Ma­igret nem tu­dott el­len­áll­ni. Nem té­ve­dett: könnyű san­cer­re-i bor volt, szá­raz és za­ma­tos – biz­to­san nem üz­let­ben vá­sá­rol­ták.

Fe­szé­lye­zett csönd tá­madt, ami­kor a Ba­ril­lard-há­zas­pár újra enni kez­dett, ven­dé­gük pe­dig bi­zony­ta­lan te­kin­tet­tel néz­te őket.

– Csak annyit tud­tam neki mon­da­ni, hogy nem is­mer­jük ezt a Pal­ma­rit. Én a ma­gam ré­szé­ről, so­ha­sem lát­tam, és a mai na­pig még a ne­vét sem hal­lot­tam. Ami az asszonyt il­le­ti…

A fér­je szép em­ber volt, kar­csú és iz­mos, biz­to­san nagy nő­csá­bász, és a ba­ju­sza ki­hang­sú­lyoz­ta ínyenc aj­kát meg a re­mek fog­so­rát, ame­lyet a leg­hal­vá­nyabb mo­soly is ki­vil­lan­tott.

– Te is­me­red őket, mondd?

– Nem. De hadd be­szél­jen a fel­ügye­lő. Hall­ga­tom önt, Ma­igret úr.

Sza­va­i­ból alig lep­le­zett iró­nia ér­ző­dött meg ag­resszi­vi­tás. A ma­ga­biz­tos, szép hím volt ez, aki szí­ve­sen be­száll egy kis cse­te­pa­té­ba, mert bí­zik a sex ap­pe­al­jé­ben és az ere­jé­ben.

– Csak fe­jez­ze be előbb a va­cso­rá­ját. Ered­mé­nyes volt a kör­út­ja a mai na­pon?

– A Por­te des Li­las kör­nyé­kén jár­tam.

– Ko­csin?

– A ko­csi­mon, ter­mé­sze­te­sen. 404-es Peu­ge­ot, meg va­gyok vele elé­ged­ve, mert na­gyon jól mu­tat. Az én mes­ter­sé­gem­ben ez szá­mít.

– Fel­té­te­le­zem, hogy bő­rön­döt visz ma­gá­val, áru­min­ták­kal.

– Mint va­la­mennyi kol­lé­gám, ter­mé­sze­te­sen.

– Ha már meg­et­te a gyü­möl­csöt, arra fo­gom kér­ni, mu­tas­sa meg ne­kem.

– Ez elég vá­rat­lan kí­ván­csi­ság, nem?

– At­tól függ, mi­lyen szem­pont­ból nézi az em­ber.

– Meg­kér­dez­he­tem ön­től, vol­tak-e ha­son­ló óha­jai a ház töb­bi eme­le­tén is?

– Még nem, Ba­ril­lard úr. Hoz­zá­te­szem, joga van hoz­zá, hogy meg­ta­gad­ja a ké­ré­se­met, ez eset­ben te­le­fo­ná­lok egy rend­kí­vül szim­pa­ti­kus vizs­gá­ló­bí­ró­nak, aki egy kül­dönc­cel el­jut­tat­ja hoz­zám a ház­ku­ta­tá­si pa­ran­csot, és szük­ség ese­tén az elő­ve­ze­té­si pa­ran­csot is. Ta­lán szí­ve­seb­ben ve­szi, ha a quai des Or­fév­res-en, az iro­dám­ban foly­tat­juk ezt a tár­sal­gást?

Ma­igret elég­gé szem­be­tű­nő kü­lönb­sé­get ál­la­pí­tott meg a há­zas­pár ma­ga­tar­tá­sá­ban. Az asszony tág­ra nyi­tot­ta sze­mét – meg­lep­te, hogy a be­szél­ge­tés hang­ja hir­te­len ilyen éles­sé vált, hogy a két fér­fi vá­rat­la­nul így meg­me­re­ve­dett. Rá­tet­te ke­zét a fér­jé­é­re, és meg­kér­dez­te:

– Mi tör­té­nik itt, Fer­nand?

– Sem­mi, ki­csi­kém. Ne nyug­ta­lan­kodj. Ma­igret fel­ügye­lő ha­ma­ro­san el­né­zést fog kér­ni. Ha a rend­őr­ség olyan bűn­ténnyel ke­rül szem­be, amely meg­le­pi, rend­sze­rint ide­ges­sé vá­lik.

– Ön az, asszo­nyom, akit nem egé­szen egy órá­ja fel­hív­tak te­le­fo­non?

Az asszony a fér­je felé for­dult, olyan arc­ki­fe­je­zés­sel, mint­ha meg akar­ná kér­dez­ni tőle, mit vá­la­szol­jon, a fér­fi azon­ban nem a fe­le­sé­gé­re né­zett, ha­nem a fel­ügye­lőt mé­re­get­te, mint­ha ki sze­ret­te vol­na ta­lál­ni, hová akar ki­lyu­kad­ni ez­zel a kér­dés­sel.

– Ne­kem te­le­fo­nál­tak.

– Egy ba­rát­ja?

– Egy ve­vőm.

– Cso­ko­lá­dé­ke­res­ke­dő? Cu­kor­ka­árus? Il­lat­szer­ké­szí­tő? Ez a maga ve­vő­kö­re, ugye­bár?

– Elég jól van in­for­mál­va.

– Vagy eset­leg egy ék­sze­rész? Meg­kér­het­ném ma­gát, Ba­ril­lard úr, hogy meg­mond­ja a ne­vét?

– Be­val­lom, nem je­gyez­tem meg, mert nem ér­de­kelt az ügy.

– Iga­zán? Egy vevő, aki mun­ka­idő után hív­ja fel ma­gát. De hát mit akart ma­gá­tól?

– A napi ára­kat.

– Rég­óta is­me­ri mon­si­eur Louis-t?

Az ütés ta­lált. A szép Fer­nand össze­rán­col­ta hom­lo­kát, és a fe­le­sé­ge is ész­re­vet­te, hogy hir­te­len rosszab­bul érzi ma­gát.

– Nem is­me­rem mon­si­eur Louis-t. És most, ha szük­sé­ges­nek tart­ja, hogy foly­tas­suk ezt a tár­sal­gást, men­jünk át a dol­go­zó­szo­bám­ba. Az ügye­im­be elv­ből nem ke­ve­rem bele az asszo­nyo­kat.

– Az asszo­nyo­kat?

– Az enyé­met, ha így job­ban tet­szik. Meg­en­ge­ded, drá­gám?

Át­ve­zet­te Ma­igret-t a szom­széd szo­bá­ba, kö­rül­be­lül ak­ko­ra volt, mint Pal­ma­ri kuc­kó­ja, és elég ké­nyel­me­sen be­ren­dez­ték. Mi­vel az ab­la­kok az ud­var­ra nyíl­tak, itt sö­té­tebb volt, mint a töb­bi he­lyi­ség­ben, és Ba­ril­lard meg­gyúj­tot­ta a lám­pá­kat.

– Ül­jön le, ha ra­gasz­ko­dik hoz­zá, és mint­hogy nem te­he­tek mást, vá­rom a kér­dé­se­it.

– Elég mu­lat­sá­gos volt, amit az imént mon­dott.

– Ké­rem, higgye el, nem szán­dé­ko­zom önt szó­ra­koz­tat­ni. A fe­le­sé­gem és én ma este mo­zi­ba akar­tunk men­ni, és most maga mi­att le­kés­tük a film ele­jét. Te­hát mi fur­csát mond­tam?

– Hogy elv­ből nem ke­ve­ri bele az asszo­nyo­kat az ügye­i­be.

– Eb­ben nem ál­lok egye­dül.

– Majd még be­szé­lünk róla. Ma­dame Ba­ril­lard-ral kap­cso­lat­ban min­den­eset­re szí­ve­sen hi­szek ma­gá­nak. Rég­óta nős?

– Nyolc éve.

– Már ak­kor is az volt a mes­ter­sé­ge, ami ma?

– Kö­rül­be­lül.

– A kü­lönb­ség?

– A gyár­tás­sal fog­lal­koz­tam, egy fon­tenay-sous­bo­is-i do­boz­gyár­ban.

– Eb­ben a ház­ban la­kott?

– Egy kis csa­lá­di ház­ban lak­tam, Fon­tenay-ben.

– Lás­suk azt a bő­rön­döt az áru­min­ták­kal.

A bő­rönd ott állt a föl­dön az aj­tó­tól bal­ra, és Ba­ril­lard, vo­na­kod­va, fel­rak­ta az író­asz­tal­ra.

– A kulcs?

– Nincs le­zár­va.

Ma­igret fel­nyi­tot­ta, és, az íz­lé­se­sen dí­szí­tett lu­xus­do­bo­zok kö­zött, ahogy elő­re lát­ta, olyan ska­tu­lyá­kat is ta­lált, ami­lye­nek­be az ék­sze­ré­szek cso­ma­gol­ják azo­kat az órá­kat és ék­sze­re­ket, ame­lye­ket nem tok­kal együtt áru­sí­ta­nak.

– Hány ék­szer­üz­let­ben járt ma?

– Nem tu­dom. Há­rom­ban vagy négy­ben. Az órá­sok és ék­sze­ré­szek csak egy ré­sze a ve­vő­kö­rünk­nek.

– Fel szok­ta je­gyez­ni, hogy mi­lyen cé­gek­nél járt?

Fer­nand Ba­ril­lard-nak, most már má­sod­szor, meg­rán­dult az arca.

– Nem va­gyok sem köny­ve­lői, sem sta­tisz­ti­kai ter­mé­szet. Meg­elég­szem az­zal, hogy fel­jegy­zem a meg­ren­de­lé­se­ket.

– És per­sze, ami­kor át­ad­ja eze­ket a meg­ren­de­lé­se­ket a sa­ját cé­gé­nek, ma­gá­nál tart egy má­so­la­ti pél­dányt.

– Má­sok ta­lán így csi­nál­nák. De én meg­bí­zom a fő­nö­ke­im­ben, és nem ter­he­lem meg ma­gam hol­mi ir­ka­fir­ká­val, ha nem mu­száj.

– Úgy­hogy nem tud­ja ne­kem meg­ad­ni a ve­vő­i­nek lis­tá­ját?

– Va­ló­ban, nem tu­dom.

– Me­lyik cég szá­má­ra dol­go­zik?

– Gel­ot és Fia, ave­nue des Go­be­lins.

– Ők biz­to­san pon­to­sab­ban ve­ze­tik a köny­ve­lé­sü­ket, mint maga. Hol­nap reg­gel majd fel­ke­re­sem őket.

– Meg­mon­da­ná vég­re, hogy hová akar ki­lyu­kad­ni?

– Előbb egy kér­dést. Fenn­tart­ja, ugye, hogy so­ha­sem ke­ver bele nő­ket az ügye­i­be?

Ba­ril­lard, aki ép­pen ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, vál­lat vont.

– Ak­kor sem, ha ezt a nőt Ali­ne-nak hív­ják, és a szom­szé­dos la­kás­ban la­kik?

– Nem tud­tam, hogy Ali­ne-nak hív­ják.

– És még­is azon­nal tud­ta, ki­ről be­szé­lek.

– Csak egy la­kás van ve­lünk szem­ben, te­hát mel­let­tünk, és tud­tom­mal csak egy nő la­kik eb­ben a la­kás­ban.

Elő­for­dult, hogy ta­lál­koz­tam vele a lép­cső­ház­ban, vagy együtt jöt­tünk fel a lif­ten, eset­leg meg­emel­tem a ka­la­pom, hogy kö­szön­jek neki, de nem em­lék­szem, hogy va­la­ha is szól­tam vol­na hoz­zá. Néha-néha ta­lán, ami­kor elő­re­en­ged­tem a lift­aj­tó­ban, azt mor­mog­tam: „tes­sék”

– A fe­le­sé­ge tud róla?

– Mi­ről?

– Min­den­ről. A maga üz­le­te­i­ről. A kü­lön­bö­ző te­vé­keny­sé­ge­i­ről. Kap­cso­la­tá­ról Mon­si­eur Louis-val.

– Mond­tam már, hogy nem is­me­rek sem­mi­fé­le mon­si­eur Louis-t.

– En­nek el­le­né­re, kö­rül­be­lül egy órá­ja, te­le­fo­non fi­gyel­mez­tet­te ma­gát, hogy a rue Fon­ta­i­ne-en nyo­mo­zok, és be­szá­molt an­nak a be­szél­ge­tés­nek egyes rész­le­te­i­ről, ame­lyet az Arany­szög tu­laj­do­no­sá­val és a bár­pin­cér­rel foly­tat­tam.

– Mit akar, mit mond­jak ön­nek?

– Sem­mit. Amint lát­ja, én be­szé­lek. Van­nak ese­tek, ami­kor töb­bet ér az őszin­te­ség, jobb, ha az em­ber ki­te­re­ge­ti a kár­tyá­it az el­len­fél előtt.

Vár­hat­tam vol­na, míg a fő­nö­ke­i­vel ta­lál­ko­zom, és ki­kér­de­zem a köny­ve­lőt az ave­nue des Go­be­lins-en. Nem tud­ják má­ról hol­nap­ra meg­ha­mi­sí­ta­ni a köny­ve­i­ket, hogy ma­gát ki­húz­zák a baj­ból. És maga na­gyon jól tud­ja, mit ta­lá­lok majd.

– Ne­ve­ket, cí­me­ket és szá­mo­kat. Ennyi meg ennyi Pom­pa­dour-do­bozt, tu­cat­ját száz­öt­ven fran­kért. Ennyi meg ennyi.

– Ennyi meg ennyi ék­sze­res ska­tu­lyát, ennyi­ért meg ennyi­ért egy tu­ca­tot vagy száz da­ra­bot.

– Na és?

– Kép­zel­je csak, Ba­ril­lard úr, hogy ne­kem vi­szont van egy lis­tám azok­ról az ék­szer­üz­le­tek­ről, ame­lyek­ben, Pá­rizs­ban vagy a kör­nyé­kén, né­hány éve ko­moly lo­pá­sok tör­tén­tek, akár hold-up for­má­já­ban vagy újab­ban úgy, hogy egy fe­szí­tő­vas­sal be­tö­rik az üve­get.

Kez­di már meg­ér­te­ni? Nagy­já­ból biz­tos va­gyok ben­ne, hogy a maga kli­en­se­i­nek a lis­tá­ján, ame­lyet majd a Gel­ot és Fia cég­től ka­pok, meg­ta­lá­lom mind­azo­kat a ne­ve­ket, ame­lyek a sa­ját lis­tá­mon is sze­re­pel­nek.

– És ha így vol­na? Mint­hogy a leg­több pá­ri­zsi ék­szer­üz­le­tet fel­ke­re­sem, ki­vé­ve azo­kat a nagy cé­ge­ket, ame­lyek csak ma­ro­kén do­bo­zo­kat hasz­nál­nak, ter­mé­sze­tes, hogy…

– Nem hi­szem, hogy a vizs­gá­ló­bí­ró­nak, akit a Pal­ma­ri-üggyel meg­bíz­tak, ez len­ne a vé­le­mé­nye.

– Mert a szom­szé­dom ék­sze­rek­kel fog­lal­ko­zott?

– A maga mód­ján. És há­rom éve, mi­óta nyo­mo­rék, a fe­le­sé­gén ke­resz­tül.

– Ezért kér­dez­te az előbb, hogy…

– Per­sze. Most pe­dig azt kér­de­zem ma­gá­tól, a sze­re­tő­je-e Ali­ne Bauche-nak, és mi­óta?

Ösz­tö­nö­sen tet­te fel a kér­dést. A fér­fi aka­rat­la­nul is rá­pil­lan­tott az aj­tó­ra, majd láb­ujj­he­gyen oda­ment, és ki­né­zett, hogy a fe­le­sé­ge nem hall­ga­tó­zik-e.

– Ha így be­szélt vol­na ve­lem az ebéd­lő­ben, azt hi­szem, be­ver­tem vol­na a ké­pét. Ma­gá­nak sincs több joga, mint bár­ki más­nak, meg­za­var­ni egy há­zas­sá­got a gya­nú­sít­ga­tá­sa­i­val.

– Nem vá­la­szolt a kér­dé­sem­re.

– Nem. Ez a vá­la­szom.

– És még min­dig nem is­me­ri mon­si­eur Louis-t?

– Sem­mi­fé­le mon­si­eur Louis-t nem is­me­rek.

– Meg­en­ge­di?

Ma­igret ki­nyúj­tot­ta ke­zét a te­le­fon­ké­szü­lék felé, fel­tár­csáz­ta a szem­közt levő la­kást, fel­is­mer­te Lu­cas hang­ját.

– Mit csi­nál a kli­en­sed?

– Aludt egyet, az­u­tán el­ha­tá­roz­ta, hogy meg­eszik egy sze­let son­kát meg egy to­jást. Egy­re ide­ge­sebb, fel-alá jár a szo­bák­ban, és gyil­kos pil­lan­tá­so­kat vet rám, va­la­hány­szor el­megy előt­tem.

– Nem pró­bált meg te­le­fo­nál­ni?

– Nem. Vi­gyá­zok rá.

– Nem jött sen­ki?

– Nem.

– Kö­szö­nöm. Né­hány perc múl­va ott le­szek nála. Kér­lek, te­le­fo­nálj ad­dig is a Rak­part­ra, hogy küld­je­nek még egy em­bert. Igen, ide. Tu­dom, hogy Bon­fils oda­lent van.

Még va­la­ki­re szük­sé­gem van, aki­nek a kö­vet­ke­ző uta­sí­tást adod: min­de­nek­előtt, jöj­jön ko­csi­val. Az­u­tán, ál­lít­sa a kapu elé, és egy perc­re se ve­gye le a sze­mét a ház be­já­ra­tá­ról.

Ar­ról van szó, hogy kö­vet­nie kell egy bi­zo­nyos Fer­nand Ba­ril­lard-t, ha arra ve­te­med­ne, hogy ki­men­jen a ház­ból, egye­dül vagy a fe­le­sé­gé­vel. Az il­le­tő ke­res­ke­del­mi ügy­nök, és szem­ben la­kik az­zal a la­kás­sal, ahol most tar­tóz­ko­dol.

Én itt va­gyok, igen. És hall­gas­sák le a te­le­fon­ját.

Ba­ril­lard sze­mély­le­írá­sa: kö­rül­be­lül negy­ven­éves, egy mé­ter het­ven­öt, sűrű, bar­na haj, vé­kony, bar­na ba­jusz, egy bi­zo­nyos ele­gan­cia, az a faj­ta fér­fi, aki tet­szik a nők­nek. A fe­le­sé­ge, amennyi­ben vele vol­na, mint­egy tíz év­vel fi­a­ta­labb, sző­ke, bá­jos, in­kább egy ki­csit dun­di.

Itt ma­ra­dok, amíg a nyo­mo­zó meg­ér­ke­zik a ház elé. Vi­szont­lá­tás­ra, öre­gem.

Mi­alatt be­szélt, az ügy­nök gyű­lö­let­tel né­zett rá.

– Fel­te­szem, – szólt hoz­zá Ma­igret szin­te lá­gyan – hogy még most sincs sem­mi mon­da­ni­va­ló­ja.

– A vi­lá­gon sem­mi.

– A nyo­mo­zó kö­rül­be­lül tíz perc alatt ide ér. Ad­dig itt ma­ra­dok ma­gá­val.

– Ahogy tet­szik.

Ba­ril­lard le­ült egy bőr ka­ros­szék­be, el­vett egy ké­pes­la­pot a kis­asz­tal­ról, és úgy tett, mint­ha el­me­rül­ne az ol­va­sás­ban. Ma­igret vi­szont fel­állt, és ne­ki­kez­dett, hogy rész­le­te­sen meg­vizs­gál­ja a szo­bát, el­ol­vas­sa a pol­con levő köny­vek cí­mét, fel­emel­jen egy pa­pír­ne­he­zé­ket, ki­húz­za az író­asz­tal fi­ók­ja­it.

Hosszú per­cek vol­tak ezek az ügy­nök szá­má­ra. A ké­pes­lap fe­lett időn­ként rá­pil­lan­tott erre a ne­héz­kes, hig­gadt fér­fi­ra, aki mint­ha be­töl­töt­te vol­na a szo­bát, össze­la­pí­tot­ta vol­na a sú­lyá­val, és aki­nek az ar­cá­ról sem­mit sem le­he­tett le­ol­vas­ni.

A fel­ügye­lő időn­ként ki­húz­ta zse­bé­ből az órá­ját, mert so­ha­sem tud­ta meg­szok­ni a kar­órá­kat, és gon­do­san meg­őriz­te az ap­já­tól örö­költ, dup­la fe­de­lű arany kro­no­mé­tert.

– Még négy perc, Ba­ril­lard úr.

Az ügy­nök moz­du­lat­lan sze­re­tett vol­na ma­rad­ni, de a keze el­árul­ta tü­rel­met­len­sé­gét.

– Há­rom perc.

Egy­re ne­he­zeb­ben ural­ko­dott ma­gán.

– Nos, jó éj­sza­kát kí­vá­nok ad­dig is, amíg újra ta­lál­kozunk, és re­mé­lem, ugyan­olyan szí­vé­lyes kö­rül­mé­nyek kö­zött, mint most.

Ma­igret ki­ment a szo­bá­ból, és a fi­a­tal­asszonyt ott ta­lál­ta az ebéd­lő­ben, vö­rös­re sírt szem­mel.

– A fér­jem nem csi­nált sem­mi rosszat, ugye, fel­ügye­lő úr?

– Ezt tőle kell meg­kér­dez­nie, asszo­nyom. De őszin­tén re­mé­lem, a maga ér­de­ké­ben.

– A lát­szat el­le­né­re, a fér­jem na­gyon ked­ves, na­gyon gyen­géd em­ber. Néha fel­for­tyan, ilyen a ter­mé­sze­te, de ké­sőbb min­dig meg­bán­ja.

– Jó éj­sza­kát, asszo­nyom.

Az asszony ki­kí­sér­te, és nyug­ta­la­nul néz­te, hogy nem a lift, ha­nem a szem­ben levő ajtó felé in­dul.