7. fejezet

Ami­kor Ma­igret ke­mé­nyen meg­zör­get­te azt az aj­tót, amely né­hai Ma­nu­el Pal­ma­ri la­ká­sá­ba ve­ze­tett, egye­net­len lép­te­ket hal­lott be­lül­ről, és Ja­nin en­ged­te be, mint min­dig, a raj­ta­ka­pott em­ber arc­ki­fe­je­zé­sé­vel. Ja­nin vé­kony don­gá­jú, egy­sze­rű em­ber volt, já­rás köz­ben ke­reszt­be rak­ta a bal lá­bát, és úgy ol­da­lo­zott, mint azok a ku­tyák, ame­lyek ál­lan­dó­an ve­rés­től fél­nek.

At­tól tar­tott-e, hogy a fel­ügye­lő sze­mé­re veti, mi­ért van zakó nél­kül, ké­tes tisz­ta­sá­gú ing­ben, ame­lyet ki­gom­bolt so­vány és sző­rös mel­lén.

Ma­igret szin­te rá se he­de­rí­tett.

– Sen­ki sem hasz­nál­ta a te­le­font?

– Én, fő­nök, hogy meg­mond­jam a fe­le­sé­gem­nek…

– Ebé­del­tél?

– Még nem.

– Hol van?

– A kony­há­ban.

És Ma­igret to­vább­nyo­mult. A la­kás­ban ren­det­len­ség. Ali­ne a kony­há­ban ci­ga­ret­tá­zott, egy tá­nyér előtt, ame­lyen sült to­jás nem túl ét­vágy­ger­jesz­tő ma­rad­vá­nyai lát­szot­tak. Ez az asszony egy­ál­ta­lá­ban nem ha­son­lí­tott arra a ta­ka­ros, friss Ali­ne-re, aki már kora reg­gel gon­do­san ki­öl­tö­zött, hogy be­vá­sá­rol­jon a kö­ze­li bol­tok­ban.

Va­ló­szí­nű­leg nem volt más raj­ta, mint az a ko­pott, kék há­ló­kön­tös, amely­nek át­iz­zadt sely­me rá­ta­padt a tes­té­re. Fe­ke­te ha­ját nem fé­sül­te meg, az ar­cán sem­mi fes­ték. Nem für­dött meg, és át­ha­tó sza­got árasz­tott.

Ma­igret nem elő­ször ál­la­pí­tot­ta meg ezt a tényt. Nem egy olyan csí­nos és gon­do­zott nőt is­mert, mint Ali­ne, akik fér­jük vagy sze­re­tő­jük ha­lá­la után egyik nap­ról a má­sik­ra egye­dül ma­rad­va, így el­hagy­ták ma­gu­kat.

Íz­lé­sük, ma­ga­tar­tá­suk egy csa­pás­ra meg­vál­to­zott. Fel­tű­nőb­ben öl­töz­köd­tek, kö­zön­sé­ges han­got hasz­nál­tak, újra azon a nyel­ven be­szél­tek, ame­lyet hosszú időn át el­fe­led­ni igye­kez­tek, mint­ha az ere­de­ti ter­mé­sze­tük fe­lül­ke­re­ke­dett vol­na ben­nük.

– Gye­re.

Ali­ne elég­gé is­mer­te a fel­ügye­lőt ah­hoz, hogy tud­ja, ez­út­tal ko­moly­ra for­dult a do­log. En­nek el­le­né­re nem si­e­tett fel­áll­ni, las­san el­nyom­ta ci­ga­ret­tá­ját a zsí­ros tá­nyé­ron, be­le­tet­te a cso­ma­got a há­ló­kön­tö­se zse­bé­be, és a hű­tő­szek­rény felé in­dult.

– Szom­jas? – kér­dez­te rö­vid ha­bo­zás után.

– Nem.

Nem eről­tet­te a dol­got, fo­gott egy üveg ko­nya­kot, sa­ját ré­szé­re, és ki­vett egy po­ha­rat a szek­rény­ből.

– Hová visz?

– Azt mond­tam, gye­re, ko­nyak­kal vagy anél­kül.

Ma­igret át­ment vele a sza­lo­non, min­den gyen­géd­ség nél­kül be­lök­te Pal­ma­ri szo­bá­já­ba, ahol a to­ló­ko­csi fel­idéz­te az öreg góré em­lé­két.

– Ülj le, fe­küdj le, vagy ma­radj áll­va – mo­rog­ta a fel­ügye­lő; le­vet­te a za­kó­ját, és egy pi­pát ke­re­sett a zse­bé­ben.

– Mi tör­tént?

– Az tör­tént, hogy vége. El­jött a le­szá­mo­lás órá­ja. Ér­ted, mi?

Ali­ne le­ült a sár­ga dí­vány szé­lé­re, ke­reszt­be ve­tett láb­bal, és a re­me­gő ke­zé­vel meg­pró­bált rá­gyúj­ta­ni egy ci­ga­ret­tá­ra, ame­lyet az össze­csü­csö­rí­tett ajka kö­zött tar­tott.

Egy­ál­ta­lá­ban nem tö­rő­dött vele, hogy ki­lát­szik a comb­ja. Ma­igret sem tö­rő­dött vele. Akár fel volt öl­töz­ve, akár nem, az az óra már el­múlt, ami­kor ez a nő egy fér­fit kí­sér­tés­be ejt­he­tett.

A fel­ügye­lő ta­nú­ja volt, ho­gyan om­lott össze Ali­ne. Is­mer­te őt ma­ga­biz­tos­nak, gyak­ran ar­ro­gáns­nak, ami­kor éles han­gon gú­nyo­ló­dott vele, vagy olyan ki­fe­je­zé­sek­kel sér­te­get­te, ame­lyek be­avat­ko­zás­ra kész­tet­ték Ma­nu­elt.

Is­mer­te ter­mé­sze­tes szép­sé­gé­ben, ame­lyen még ér­zett egy kis­sé az utca, és ez csak an­nál pi­kán­sab­bá tet­te.

Is­mer­te könnyez­ve, mint szen­ve­dő nős­tényt, vagy mint va­la­kit, aki olyan re­me­kül meg­játssza a két­ség­be­esést, hogy át­ej­ti vele a fel­ügye­lőt.

Mind­eb­ből csak egy ül­dö­zött ál­lat ma­radt, ön­ma­gá­ra utal­va, amint re­meg­ve töp­reng, mi­lyen sors vár rá.

Ma­igret meg­ta­po­gat­ta a to­ló­ko­csit, meg­for­gat­ta min­den irány­ban, vé­gül be­le­ült, olyan test­tar­tás­ban, ami­lyen­ben oly gyak­ran lát­ta Pal­ma­rit.

– Há­rom évig élt itt, mint en­nek a szék­nek a fog­lya.

Mint­egy ön­ma­gá­nak be­szélt, keze a ké­szü­lék kor­má­nyát ke­res­te, jobb­ra-bal­ra for­go­ló­dott vele.

– Csak te ma­rad­tál neki, hogy a vi­lág töb­bi ré­szé­vel érint­kez­zék.

Ali­ne el­for­dí­tot­ta fe­jét, meg­za­var­ta a lát­vány, hogy egy Ma­nu­el­hez ha­son­ló ter­me­tű fér­fit lát an­nak szé­ké­ben. Ma­igret to­vább be­szélt, mint­ha nem is tö­rőd­ne az asszonnyal.

– Régi vá­gá­sú gengsz­ter volt, ré­gi­mó­di gengsz­ter. És ezek az öre­gek más­képp vol­tak bi­zal­mat­la­nok, mint a mai fi­a­ta­lok. Leg­fő­ként, so­ha­sem en­ged­ték meg az asszo­nyok­nak, hogy be­le­avat­koz­za­nak az ügye­ik­be, csak stri­chelhet­tek, az ő ja­vuk­ra. Ma­nu­el túl volt ezen a stá­di­u­mon. Ide fi­gyelsz?

– Fi­gye­lek – da­dog­ta Ali­ne egy kis­lány hang­ján.

– Az igaz­ság az, hogy az öreg kro­ko­dil vé­gül is be­léd sze­re­tett, mint egy kis­di­ák, egy ilyen le­ány­ba, akit a rue Fon­ta­i­ne-en sze­dett fel, egy rossz hírű ho­tel cég­táb­lá­ja alatt.

Annyi pénzt gyűj­tött össze, hogy vissza­vo­nul­ha­tott vol­na a Mar­ne part­já­ra vagy va­la­ho­vá dél­re.

A sze­gény hü­lye azt kép­zel­te, hogy iga­zi höl­gyet fa­rag be­lő­led. Úgy öl­töz­te­tett, mint egy nagy­pol­gá­ri nőt. Meg­ta­ní­tott vi­sel­ked­ni. Arra nem volt szük­ség, hogy meg­ta­nít­son szá­mol­ni, mert ez a tu­do­mány ve­led szü­le­tett.

Mi­lyen gyen­géd­nek mu­tat­tad ma­gad! Papa itt, papa ott. Jól ér­zed ma­gad, papa? Nem aka­rod, hogy ki­nyis­sam az ab­la­kot, papa? Nem vagy szom­jas, papa? Akarsz egy pu­szit a te kis fe­le­sé­ged­től?

Ma­igret hir­te­len fel­állt, és ezt mo­rog­ta:

– Te szaj­ha!

Ali­ne nem moc­cant, nem moz­dult, tud­ta, Ma­igret ké­pes po­fon ütni ha­rag­já­ban, vagy akár ököl­lel az ar­cá­ba vág­ni.

– Te vet­ted rá, hogy a ne­ved­re íras­sa a há­za­kat? És a bank­szám­lá­kat? Mind­egy! Mi­alatt itt ült, be­zár­va a négy fal közé, te ta­lál­koz­tál a cin­ko­sa­i­val, át­ad­tad ne­kik az uta­sí­tá­sa­it, össze­gyűj­töt­ted a gyé­mán­to­kat. Még min­dig nincs sem­mi mon­da­ni­va­lód?

A ci­ga­ret­ta ki­esett Ali­ne ke­zé­ből, és a pa­pu­csa he­gyé­vel el­ta­pos­ta a sző­nye­gen.

– Mi­óta vagy a sze­re­tő­je en­nek a Fer­nand­nak, en­nek a gő­gös bi­ká­nak? Egy éve, há­rom éve, né­hány hó­nap­ja? A szál­lo­da a rue de l’Eto­i­le-on na­gyon prak­ti­kus ta­lál­ka­hely volt.

És egy nap va­la­me­lyi­ke­tek, az egyik ket­tő­tök kö­zül, Fer­nand vagy te, hir­te­len tü­rel­met­len­né vált. Bár rok­kant volt, Ma­nu­el egész­sé­ges ma­radt, és akár tíz vagy ti­zen­öt évig is el­él­he­tett vol­na még.

Volt elég el­rej­tett pén­ze ah­hoz, hogy eset­leg má­sutt kí­ván­ja be­fe­jez­ni az éle­tét, va­la­hol, ahol egy kert­ben sé­tál­tat­ták vol­na, ahol a ter­mé­szet­ben érez­het­te vol­na ma­gát.

Fer­nand volt-e vagy te, aki nem tud­ta el­vi­sel­ni ezt a gon­do­la­tot? Most raj­tad a sor, be­szélj, de gyor­san!

Sú­lyos lép­te­i­vel az egyik ab­lak­tól a má­sik­hoz ment, néha ki­né­zett az ut­cá­ra.

– Hall­gat­lak.

– Nincs mit mon­da­nom.

– Te vol­tál?

– Sem­mi ré­szem nincs ben­ne.

És mint­egy meg­eről­tet­ve ma­gát:

– Mit csi­nált Fer­nand-nal?

– Az elő­ze­tes­ben van, azon töri a fe­jét, mit mond­jon, ha majd ki­hall­ga­tom.

– Nem mon­dott sem­mit?

– Nem so­kat szá­mít, amit mond. Más­ként te­szem fel a kér­dést. Nem sa­ját kezű­leg öl­ted meg Ma­nu­elt, ez vi­lá­gos. Fer­nand haj­tot­ta vég­re, mi­alatt te be­vá­sá­rol­tál. Ami a má­so­dik gyil­kos­sá­got il­le­ti…

– Mi­cso­da má­so­dik gyil­kos­ság?

– Iga­zán nem tu­dod, hogy még egy ha­lott van a ház­ban?

– Ki­cso­da?

– Ugyan, ugyan! Gon­dol­kozz egy ki­csit, ha­csak nem ko­mé­diá­zol. Pal­ma­rit el­tet­té­tek az út­ból. De a rend­őr­ség hir­te­len be­le­ke­ve­ri a gyil­kos­ság­ba Ba­ril­lard-t, akit soha sen­ki nem gya­nú­sí­tott.

Ahe­lyett hogy mind­ket­tő­tö­ket el­vit­tünk vol­na a quai des Or­fév­res-re, és szem­be­sí­tet­tünk vol­na ben­ne­te­ket, itt ma­rad­ta­tok a ma­ga­tok vac­ká­ban, te itt, a má­sik ott szem­ben, a fe­le­sé­gé­vel, el­zár­va a vi­lág­tól, el­szi­ge­tel­ve egy­más­tól.

És mi lesz eb­ből? Te, te csak úgy von­szo­lod ma­gad az ágy­tól a ka­ros­szé­kig, a fo­tel­től a kony­há­ig, ahol csak ha­rapsz va­la­mit, mind­egy, hogy mit, és annyi­ra sem eről­te­ted meg ma­gad, hogy meg­mo­sa­kodj.

Ő meg azon gon­dol­ko­zik, va­ló­já­ban mit is tu­dunk. Fő­ként az ér­dek­li, ki ta­nús­kod­hat­na el­le­ne és márt­hat­ná be őt. Ok­kal vagy ok nél­kül, de nem tart tőle, hogy te be­szél­ni fogsz. Csak­hogy van ott fenn, az egyik man­zárd­szo­bá­ban egy cin­kos, aki ta­lán egy ki­csit bo­lond, ta­lán ra­va­szabb, mint ami­lyen­nek tet­te­ti ma­gát, és aki eset­leg köp­ni fog.

– Az öreg Jef meg­halt? – da­dog­ta Ali­ne.

– Nem szá­mí­tot­tál rá, hogy ő lesz az első a lis­tán?

Ali­ne me­red­ten né­zett rá, meg­za­va­rod­va, most már nem tud­ta, mibe ka­pasz­kod­jék.

– Ho­gyan?

– Fel­akaszt­va ta­lál­ták ma reg­gel Ba­ril­lard pin­cé­jé­ben, ab­ban a pin­cé­ben, amit már jó ide­je mű­hellyé ala­kí­tot­tak át, és ahol Jef Cla­es, pon­to­sab­ban Vik­tor Kru­lak át­csi­szol­ta a lo­pott gyé­mán­to­kat.

Nem akasz­tot­ta fel ma­gát. Érte men­tek a szo­bá­já­ba. Le­hív­ták a pin­cé­be, ahol le­ütöt­ték, mi­előtt a nya­ká­ra tet­ték a kö­te­let.

Las­san be­szélt, és egy­szer sem né­zett Ali­ne sze­mé­be.

– Most már nem rab­lás­ról van szó, drá­ga­kö­vek­ről vagy sze­ret­ke­zés­ről a Bus­si­é­re ho­tel­ben. Em­ber­ölés­ről van szó, vagy in­kább két gyil­kos­ság­ról, mind­ket­tőt hi­deg­vér­rel, elő­re meg­fon­tolt szán­dék­kal kö­vet­ték el. Leg­alább egy fej fo­rog ve­szély­ben.

Ali­ne nem bírt to­vább ülve ma­rad­ni, fel­állt, és ő is fel-alá jár­kált, vi­gyáz­va, hogy ne ke­rül­jön a fel­ügye­lő kö­ze­lé­be.

– Mit gon­dol? – ezt mor­mol­ta, Ma­igret leg­alább­is így hal­lot­ta.

– Hogy Fer­nand egy vad­ál­lat, és te let­tél a nős­té­nye. Hogy itt él­tél hó­na­po­kig és éve­kig az­zal az em­ber­rel, akit pa­pá­nak szó­lí­tot­tál, és aki meg­bí­zott ben­ned, és köz­ben csak azt a per­cet vár­tad, ami­kor el­me­hetsz hem­pe­reg­ni az­zal a gaz­em­ber­rel.

Hogy bi­zo­nyá­ra mind­ket­ten egy­for­mán tü­rel­met­le­nek vol­ta­tok. Mind­egy, me­lyik­tek tar­tot­ta ke­zé­ben a fegy­vert, amely Ma­nu­elt meg­öl­te.

– Nem én vol­tam.

– Ülj le ide!

A to­ló­ko­csi­ra mu­ta­tott, és Ali­ne meg­der­medt, a sze­me ke­rek­re tá­gult.

– Ülj le ide!

Ma­igret hir­te­len meg­fog­ta a kar­ját, és kény­sze­rí­tet­te, oda ül­jön, aho­vá ő akar­ja.

– Ne moz­dulj. Pon­to­san arra a hely­re ül­tet­lek, ahol Ma­nu­el töl­töt­te a nap nagy ré­szét. Itt! Ez az! Úgy, hogy a rá­dió volt az egyik keze ügyé­ben, a ké­pes­la­pok a má­sik­ban. Így volt?

– Igen.

– És hol volt az a re­vol­ver, ame­lyet Ma­nu­el ál­lan­dó­an ma­gá­nál hor­dott?

– Nem tu­dom.

– Ha­zudsz, mert lát­tad, amint Pal­ma­ri oda­te­szi min­den reg­gel, mert este ma­gá­val vit­te a há­ló­szo­bá­ba. Igaz?

– Ta­lán.

– Nem ta­lán, hogy a fene es­sen be­léd! Ez az igaz­ság! El­fe­lej­ted, hogy hússzor, har­minc­szor is el­jöt­tem ide be­szél­get­ni vele.

Ali­ne ott ült me­re­ven, szín­te­len arc­cal, ab­ban a ka­ros­szék­ben, amely­ben Ma­nu­el meg­halt…

– Most pe­dig jól fi­gyelj rám. Te el­men­tél be­vá­sá­rol­ni, ta­ka­ro­san ki­öl­töz­ve, hom­lo­kon csó­kol­tad a pa­pát, egy utol­só mo­solyt küld­tél fe­lé­je a sza­lon aj­ta­já­ból.

Kép­zeld el, hogy a fegy­ver eb­ben az idő­pont­ban még a he­lyén van, a rá­dió mö­gött. Fer­nand be­jön a kul­csá­val, mert kul­csa volt a la­kás­hoz, an­nak a se­gít­sé­gé­vel ugyan­is bár­mi­kor be­jö­he­tett a fő­nök­höz, ami­kor erre szük­ség volt.

Nézd meg jól a bú­to­ro­kat. El tu­dod kép­zel­ni Fer­nand-t, amint meg­ke­rü­li a ka­ros­szé­ket, és be­csúsz­tat­ja ke­zét a rá­dió mögé, hogy meg­fog­ja a re­vol­vert, és egy go­lyót küld­jön Ma­nu­el tar­kó­já­ba?

Nem, nem, ki­csi­kém. Pal­ma­ri sem most lé­pett le a fal­vé­dő­ről, ő az első perc­ben gya­nút fo­gott vol­na.

Az igaz­ság az, lá­tod, hogy ami­kor meg­csó­kol­tad a pa­pát, ami­kor rá­mo­so­lyog­tál, ami­kor a csi­nos, ta­ka­ros fi­a­tal nő ha­tá­ro­zott lép­te­i­vel ki­men­tél a szo­bá­ból, a kis fe­ne­ke­det ri­szál­va, a re­vol­ver a ké­zi­tás­kád­ban volt.

Min­den perc­re ki volt szá­mít­va. A lép­cső­ház­ban csak be kel­lett csúsz­tat­nod Fer­nand ke­zé­be – ő mint­egy vé­let­le­nül ki­jött a sa­ját la­ká­sá­ból.

Mi­alatt be­száll­tál a fel­vo­nó­ba, és el­men­tél be­vá­sá­rol­ni, szép vö­rös húst ven­ni és jó sza­gú, friss zöld­sé­get, ő a la­kás­ban ma­radt, hogy ki­vár­ja a meg­be­szélt időt.

Nem volt már szük­ség arra, hogy meg­ke­rül­je az öreg ka­ros­szé­két, és be­csúsz­tas­sa ke­zét Ma­nu­el és a rá­dió közé.

Né­hány szót vál­tot­tak, és az­u­tán egy hir­te­len moz­du­lat. Tu­dom, mennyi­re gon­dot vi­selt Ma­nu­el a fegy­ve­re­i­re. A re­vol­ver jól meg volt ola­joz­va, és biz­tos va­gyok ben­ne, hogy en­nek az olaj­nak a nyo­ma­it meg le­het ta­lál­ni a ké­zi­tás­kád­ban.

– Nem igaz! – ki­ál­tott Ali­ne, és rá­ve­tet­te ma­gát Ma­igret-re, ököl­lel ver­te a vál­lát és az ar­cát. – Nem én öl­tem meg! Fer­nand volt. Ő csi­nált min­dent! Ő ta­lál­ta ki az egé­szet!

A fel­ügye­lő nem fá­radt az­zal, hogy el­há­rít­sa az üté­se­ket; csak ki­ki­ál­tott:

– Ja­nin! Légy szí­ves, vedd a gond­ja­id­ba!

– Rá­te­gyem a bi­lin­cset?

– Csak amíg meg­nyug­szik. Ni­csak! Fek­tes­sük a dí­vány­ra. Kül­dök ne­ked va­la­mi en­ni­va­lót, és ma­gam is meg­pró­bá­lok még ebé­del­ni. A vi­szont­lá­tás­ra, fel kell majd öl­töz­nie, vagy ne­künk kell fel­öl­töz­tet­nünk, erő­szak­kal.