1. fejezet

A nap úgy kez­dő­dött, mint egy káp­rá­za­to­san szép gyer­mek­ko­ri em­lék. Ma­igret sze­me ne­ve­tett – ok nél­kül, csak mert szép az élet –, ott ült a reg­ge­li­ző­asz­tal­nál, szem­ben a fe­le­sé­gé­vel, aki ép­pen olyan vi­dám volt, mint ő.

A la­kás tág­ra nyi­tott ab­la­ka­in be­áradt a kül­vi­lág sza­ga, a bou­le­vard Ri­chard-Len­oir meg­szo­kott lár­má­ja, és re­me­gett a már me­leg le­ve­gő. Fi­nom pára szűr­te meg, és szin­te ta­pint­ha­tó­vá tet­te a nap­su­ga­ra­kat.

– Nem vagy fá­radt?

Ma­igret meg­le­pőd­ve vá­la­szolt, mi­köz­ben él­ve­zet­tel szür­csöl­get­te ká­vé­ját; úgy érez­te, jobb, mint más­kor:

– Mi­ért len­nék fá­radt?

– Annyit dol­goz­tál teg­nap, a kert­ben… Hó­na­pok óta nem vet­tél a ke­zed­be ásót, vagy ge­reb­lyét…

Hét­fő volt, hét­fő és jú­li­us 7-e. Szom­bat este Me­ung-sur-Lo­i­re-ba utaz­tak vo­na­ton, a kis ház­ba, ame­lyet né­hány éve ren­dez­tek be arra az idő­re, ami­kor majd Ma­igret-nek a sza­bály­zat ér­tel­mé­ben nyug­díj­ba kell vo­nul­nia.

Még két év és né­hány hó­nap! Öt­ven­öt éves ko­rá­ban! Mint­ha egy öt­ven­öt éves fér­fi, aki úgy­szól­ván so­ha­sem volt be­teg, és sem­mi­fé­le tes­ti fo­gyat­ko­zás sem csök­ken­tet­te az ere­jét, egyik nap­ról a má­sik­ra kép­te­len­né vál­na arra, hogy a bűn­ügyi nyo­mo­zó bri­gá­dot ve­zes­se!

Ma­igret se­hogy sem tud­ta fel­fog­ni, hogy le­élt már öt­ven­há­rom évet.

– Teg­nap – he­lyes­bí­tett – fő­ként alud­tam.

– A tűző na­pon!

– Zseb­ken­dő­vel az ar­co­mon…

Mi­cso­da re­mek va­sár­nap! Az a fi­nom hús, amint ott ro­tyo­gott, a ké­kes szí­nű koc­kák­kal kö­ve­zett, ala­csony kony­há­ban, az or­bánc­fű il­la­ta be­töl­töt­te a há­zat, ma­dame Ma­igret fel-alá járt az egyik szo­bá­ból a má­sik­ba, ken­dő­vel a fe­jén, a por mi­att, Ma­igret ing­ujj­ban, nyi­tott gal­lér­ral, szal­ma­ka­lap­pal a fe­jén a gazt ir­tot­ta a kert­ben, ka­pált, gyom­lált, ge­reb­lyé­zett, vé­gül az­tán el­bó­bis­kolt, az ebéd és a hely­ben ter­melt, könnyű fe­hér bor után, egy vö­rös-sár­ga csí­kos fek­vő­szék­ben, ahol ha­ma­ro­san utol­ér­te a nap, de nem tud­ta ki­zök­ken­te­ni ká­bult­sá­gá­ból…

Vissza­fe­lé, a vo­nat­ban, mind­ket­ten ne­héz­nek, bó­dult­nak érez­ték ma­gu­kat, égett a szem­pil­lá­juk, és a szag, amit ma­guk­kal hoz­tak, vi­dé­ken töl­tött if­jú­sá­gát idéz­te fel Ma­igret-ben, szé­na, ki­szá­radt föld és iz­zad­ság ke­ve­ré­ke: a nyár sza­ga.

– Még egy kis ká­vét?

– Öröm­mel.

Még a fe­le­sé­ge kis, kék koc­kás kö­té­nye is el­bű­völ­te fris­ses­sé­gé­vel, na­i­vi­tá­sá­val, mint ahogy el­bű­völ­te az, hogy a po­hár­szék egyik üveg­lap­já­ról vissza­tük­rö­ző­dött a nap.

– Na­gyon me­leg lesz!

– Na­gyon.

Ki­nyit­ja majd az ab­la­ko­kat, ame­lyek a Szaj­ná­ra néz­nek, és ing­ujj­ban fog dol­goz­ni.

– Mit szól­nál, dél­ben, egy ma­jo­né­zes ho­már­hoz?

Jó volt lé­pe­get­ni a jár­dán, amely­re sö­té­tebb tég­la­la­po­kat ve­tet­tek az üz­le­tek te­tő­pony­vái, és jó volt au­tó­busz­ra vár­ni egy vi­lá­gos ru­hás le­ány mel­lett, a bou­le­vard Vol­taire sar­kán.

A sze­ren­cse nem hagy­ta el. Régi, pe­ro­nos au­tó­busz állt meg a jár­da mel­lett, és Ma­igret to­vább­ra is pi­páz­ha­tott, mi­köz­ben el­néz­te, ho­gyan su­han­nak el mel­let­te a fák és já­ró­ke­lők szi­lu­ett­jei.

Va­jon mi­ért em­lé­kez­tet­te ez őt egy rend­kí­vül szí­nes fel­vo­nu­lás­ra, amely egész Pá­rizst láz­ba hoz­ta, va­la­mi­kor ré­gen, nem sok­kal az­u­tán, hogy meg­nő­sült, és még csak fi­a­tal és fé­lénk rend­őr­sé­gi tit­kár volt a Sa­int-La­za­re ne­gyed­ben? A lan­da­u­e­rek, ame­lyek­nek ko­csi­sai a lo­va­kon ül­tek, va­la­mi ide­gen ural­ko­dót hoz­tak, fel­ci­co­má­zott em­be­rek nyü­zsög­tek kö­rü­löt­tük; a lo­vas rend­őrök si­sak­ja csak úgy ra­gyo­gott a nap­fény­ben.

Pá­rizs ut­cá­i­nak ugyan­az volt a sza­ga, mint ma, s ugyan­az a bá­gyadt fény vi­lá­gí­tot­ta meg őket.

Ak­kor nem gon­dolt a nyug­dí­já­ra. Pá­lya­fu­tá­sá­nak, éle­té­nek vége na­gyon tá­vo­li­nak tet­szett, olyan tá­vo­li­nak, hogy eszé­be sem ju­tott. És, íme, most már be­ren­de­zi a há­zat, amely­ben öreg nap­ja­it fog­ja töl­te­ni!

Csak sem­mi me­lan­kó­lia. Sze­líd mo­soly je­lent meg az ar­cán. A Szaj­na. Egy hor­gász – min­dig akadt leg­alább egy – a Pénz­vál­tók híd­já­nál. Fe­ke­te ta­lá­ros ügy­vé­dek gesz­ti­ku­lál­tak az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­ta ud­va­rán.

Vé­gül, a quai des Orfèv­res, amely­nek min­den kö­vét is­mer­te, és ahon­nan majd­nem el­űz­ték a mi­nap.

Nem egé­szen tíz nap­ja, egy ha­tal­mas­ko­dó rend­őr­fő­nök, aki nem sze­re­ti a régi vá­gá­sú nyo­mo­zó­kat, azt akar­ta, hogy le­mond­jon, hogy idő előtt nyug­díj­ba men­jen, ahogy ele­gán­sab­ban ki­fe­jez­te ma­gát, az­zal az ürüggyel, hogy a fel­ügye­lő meg­gon­do­lat­lan­sá­go­kat kö­ve­tett el.

Sem­mi vagy szin­te sem­mi sem volt igaz azok­ban a je­len­té­sek­ben, ame­lye­ket ha­nya­gul la­poz­ga­tott, és Ma­igret há­rom nap és há­rom éj­sza­ka dol­go­zott, min­den ere­jét meg­fe­szít­ve, hogy ezt be­bi­zo­nyít­sa, mi­köz­ben még azt sem en­ged­ték meg neki, hogy a mun­ka­tár­sa­it igény­be ve­gye.

De si­ke­rült, sőt, a fon­dor­lat szer­ző­je, egy fog­or­vos a rue des Aca­ci­as-ból, aki­nek több bűn­tény nyom­ta a lel­két, be is is­mer­te, hogy ő ál­lí­tott csap­dát Ma­igret-nek.

De ez már a múl­té volt. Üd­vö­zöl­te a két szol­gá­la­tost a ka­pu­ban, az­u­tán fel­ment a szé­les lép­csőn, be­lé­pett iro­dá­já­ba, le­vet­te ka­lap­ját, ka­bát­ját, ki­nyi­tot­ta az ab­la­kot, ott állt, és a Szaj­nát néz­te meg a ha­jó­kat, mi­köz­ben las­san meg­töm­te a pi­pá­ját.

So­ha­sem tud­ta elő­re, mi fog tör­tén­ni nap­köz­ben, gesz­tu­sa­i­ban, ame­lye­ket szin­te ön­tu­dat­la­nul haj­tott vég­re, még­is volt va­la­mi ri­tu­á­lis vo­nás; így, mi­helyt meg­gyúj­tot­ta a pi­pá­ját, be­nyi­tott a nyo­mo­zók szo­bá­já­ba.

Né­hány író­gép és te­le­fon előtt nem ült sen­ki, mert már meg­kez­dőd­tek a sza­bad­sá­gok.

– Szer­vusz­tok, gye­re­kek… Gye­re be egy perc­re, Jan­vi­er!

Jan­vi­er ve­zet­te a nyo­mo­zást az ék­szer­üz­le­tek­ből, pon­to­sab­ban az ék­szer­üz­le­tek ki­ra­ka­ta­i­ból tör­tént lo­pá­sok ügyé­ben. Az utol­só múlt csü­tör­tö­kön zaj­lott le, a bou­le­vard Mont­par­nas­se-on, ugyan­azok­kal a mód­sze­rek­kel, ame­lyek olyan ha­té­kony­nak bi­zo­nyul­tak az utób­bi két év­ben.

– Mi új­ság?

– Gya­kor­la­ti­lag sem­mi. Fi­a­ta­lok, már megint: húsz-hu­szon­öt éve­sek, a ta­núk sze­rint. Ket­ten vol­tak, mint ál­ta­lá­ban. Az egyik be­tör­te az üve­get egy fe­szí­tő­vas­sal. A má­sik, aki­nek fe­ke­te zsák volt a ke­zé­ben, be­sö­pör­te az ék­sze­re­ket, az­u­tán a tár­sa is se­gí­tett neki. Gon­do­san ki­dol­go­zott ak­ció volt. Egy vaj­szí­nű autó állt meg a má­so­dik sá­von, ép­pen csak annyi idő­re, hogy fel­ve­gye a két fér­fit, az­u­tán el­tűnt a töb­bi ko­csi kö­zött.

– Ken­dő az ar­cu­kon?

Jan­vi­er bó­lin­tott.

– A so­főr?

– A ta­núk vé­le­mé­nye nem tel­je­sen egye­zik, de úgy lát­szik, ez is fi­a­tal em­ber volt, bar­na hajú, sö­tét bőrű. Egyet­len új kö­rül­mény, amely azon­ban egy­ál­ta­lá­ban nem biz­tos: egy zöld­sé­ges­ko­fa rö­vid­del a lo­pás előtt lá­tott egy nem na­gyon ma­gas, zö­mök egyént, az arca, mint egy bok­szo­lóé, az ék­szer­üz­let­től né­hány mé­ter­re állt, és úgy lát­szott, vár va­la­ki­re. Gyak­ran fel­emel­te a fe­jét, és rá­né­zett a nagy, ut­cai órá­ra a ki­ra­kat fe­lett, az­u­tán meg rá­pil­lan­tott a kar­órá­já­ra. Az asszony sze­rint egy pil­la­nat­ra sem húz­ta ki ke­zét a zse­bé­ből. Mi­alatt a lo­pás tör­tént, nem moz­dult he­lyé­ről, és mi­helyt el­tűnt a vaj­szí­nű autó, ta­xi­ba szállt.

– Meg­mu­tat­tad a gya­nú­sak fény­ké­pét an­nak az asszony­nak?

– Há­rom órát töl­töt­tem vele a do­ku­men­tum­osz­tá­lyon. De vé­gül is, sen­kit sem is­mert fel ha­tá­ro­zot­tan.

– Mit mond az ék­sze­rész?

– Tépi a ha­ját, azt a ke­ve­set, ami még ma­radt neki. Há­rom nap­pal ez­előtt, mond­ja, a lo­pás nem lett vol­na olyan sú­lyos, mert ál­ta­lá­ban nem szo­kott ki­ten­ni ér­té­kes ék­sze­re­ket. Az el­múlt hé­ten egy té­tel sma­ragd­hoz ju­tott, és szom­bat reg­gel el­ha­tá­roz­ta, hogy ki­te­szi a ki­ra­kat­ba.

Ma­igret még nem tud­ta, hogy ami ezen a reg­ge­len in­dult meg az iro­dá­já­ban, kez­de­te volt egy olyan ügy vé­gé­nek, ame­lyet ké­sőbb, a quai des Or­fév­res-en, Ma­igret leg­hosszabb nyo­mo­zá­sá­nak ne­vez­nek majd.

Bi­zo­nyos té­nyek las­san­ként le­gen­dás­sá vál­tak. Me­sél­get­tek pél­dá­ul, és fő­ként az újak­nak, a „leg­hosszabb ki­hall­ga­tás”-ról Ma­igret éle­té­ben, egy olyan ki­hall­ga­tás­ról, amely hu­szon­hét órá­ig tar­tott, és ez­alatt a Da­up­hi­ne sö­rö­ző pin­cé­re úgy­szól­ván ál­lan­dó­an hord­ta a sört és a szend­vi­cse­ket.

Nem­csak Ma­igret nyag­gat­ta a gya­nú­sí­tot­ta­kat. Lu­cas és Jan­vi­er időn­ként fel­vál­tot­ták, és min­den al­ka­lom­mal elöl­ről kezd­ték a ki­hall­ga­tást, amely lát­szó­la­gos egy­han­gú­sá­ga el­le­né­re tel­jes be­is­me­rés­sel vég­ző­dött.

És a vissza­em­lé­ke­zők – be­szél­tek „a leg­ve­szé­lye­sebb le­tar­tóz­ta­tás­ról” is, ame­lyet Ma­igret va­la­ha fo­ga­na­to­sí­tott; vi­lá­gos nap­pal, a já­ró­ke­lők kö­zött el­fo­gott egy, len­gye­lek­ből álló ban­dát, a rue du Fa­u­bourg-Sa­int-An­to­i­ne-on, anél­kül, hogy egyet­len lö­vés esett vol­na, pe­dig azok az ala­kok ál­lig fel vol­tak fegy­ver­kez­ve, és el­szán­ták ma­gu­kat arra, hogy meg­vé­dik a bő­rü­ket.

Va­ló­já­ban in­kább azt le­het­ne mon­da­ni, hogy az ék­szer­ügy mint­egy húsz év­vel ez­előtt kez­dő­dött a fel­ügye­lő szá­má­ra, ami­kor egy bi­zo­nyos Ma­nu­el Pal­ma­ri fel­kel­tet­te az ér­dek­lő­dé­sét;

Kor­zi­ká­ból ér­ke­zett csa­var­gó volt, sze­ré­nyen kezd­te, mint stri­ci.

A nem­ze­dék­vál­tás kor­sza­ka volt. Az öreg gó­rék, akik a há­bo­rú előtt nyil­vá­nos­há­zak és tit­kos já­ték­klu­bok tu­laj­do­no­sai, nagy­ará­nyú be­tö­ré­sek szer­ve­zői vol­tak, sor­ra nyug­díj­ba vo­nul­tak a Mar­ne part­ján vagy dé­len – a leg­ke­vés­bé sze­ren­csé­sek, a leg­ke­vés­bé agya­fúr­tak pe­dig a fon­tev­ra­ult-i fegy­ház­ban.

Fi­a­ta­lok lép­tek a he­lyük­re, akik azt hit­ték, min­dent fel fog­nak bo­rí­ta­ni, me­ré­szeb­bek vol­tak, mint a ré­gi­ek, és a rend­őr­ség, amely még nem ta­lált rá az új nyo­mok­ra, hó­na­po­kon ke­resz­tül te­he­tet­len volt.

Ek­kor kez­dőd­tek meg a tá­ma­dá­sok a pénz­be­sze­dők el­len, a lo­pá­sok ék­szer­üz­le­tek­ben, fé­nyes nap­pal, a já­ró­ke­lők sze­me lát­tá­ra.

Vé­gül is el­fog­tak né­hány bű­nö­zőt. A me­rény­le­tek egy idő­re meg­szűn­tek, újra kez­dőd­tek, új­ból meg­rit­kul­tak, majd két év múl­va va­ló­ság­gal fel­len­dül­tek.

– Azok a köly­kök, aki­ket le­tar­tóz­tat­tunk, csak a sla­pa­jok – mond­ta Ma­igret a tá­ma­dá­sok meg­in­du­lá­sa ide­jén.

Nem­csak hogy min­den al­ka­lom­mal új ar­co­kat je­len­tet­tek, de azok, aki­ket le­tar­tóz­tat­tak, rend­sze­rint nem is sze­re­pel­tek a bűn­ügyi nyil­ván­tar­tó­ban. Nem vol­tak pá­ri­zsi­ak sem, és úgy lát­szott, egy-egy meg­ha­tá­ro­zott ak­ci­ó­ra jöt­tek fel vi­dék­ről, fő­ként Mar­seille-ből, Tou­lon­ból, Niz­zá­ból.

Csak egy-két al­ka­lom­mal tör­tek be a Vendô­me tér és a rue de la Paix nagy ék­szer­üz­le­te­i­be – ezek­nek ri­asz­tó­be­ren­de­zé­sei ugyan­is meg­fé­lem­lí­tet­ték a go­nosz­te­vő­ket. Ép­pen ezért meg­vál­toz­tat­ták a mód­sze­re­i­ket. Most már ke­vés­bé je­len­tős ék­szer­bol­tok­ba lá­to­gat­tak el, mű­kö­dé­sük szín­te­rét Pá­rizs kö­zép­pont­já­ból a tá­vo­lab­bi ke­rü­le­tek­be, sőt a pe­rem­vá­ro­sok­ba he­lyez­ték át.

– Te­hát Ma­nu­el?

Ma­igret már tíz­szer, nem, száz­szor tá­madt rá Pal­mar­ira, elő­ször az Arany­szög-ben, ab­ban a bár­ban, ame­lyet a rue Fon­ta­i­ne-ben vá­sá­rolt ma­gá­nak Pal­ma­ri, és lu­xus­ven­dég­lő­vé ala­kí­tot­ta át, majd a rue des Aca­ci­as-ban levő la­ká­sá­ban, ame­lyet Ali­ne-nal osz­tott meg.

Ma­nu­el nem hagy­ta ma­gát le­sze­rel­ni, és lá­to­ga­tá­sa­it akár úgy is fel le­he­tett fog­ni, mint két régi ba­rát ta­lál­ko­zá­sa­it.

– Ül­jön le, fel­ügye­lő úr. Mit akar tő­lem már megint?

Ma­nu­el most már hat­va­na­dik évé­hez kö­ze­le­dett, és az­óta, hogy egy al­ka­lom­mal, ami­kor épp az Arany­szög re­dő­nye­it húz­ta le, gép­pisz­toly­so­ro­zat érte, nem hagy­ta el töb­bé kis to­ló­ko­csi­ját.

– Is­mersz egy kis le­gényt, aki ha­ra­pós, mint a ku­tya, Ma­ri­a­ni­nak hív­ják, és a te szi­ge­te­den szü­le­tett?

Ma­igret meg­töm­te a pi­pá­ját, mert az ef­faj­ta be­szél­ge­tés min­dig soká tar­tott. Vé­gül már a leg­rej­tet­tebb zu­ga­it is is­mer­te a rue des Aca­ci­as-i la­kás­nak, kü­lö­nö­sen azt a kis sa­rok­szo­bát, tele ol­csó re­gé­nyek­kel és le­me­zek­kel, ahol Ma­nu­el a nap­ja­it töl­töt­te.

– Mit csi­nált ez a Ma­ri­a­ni? És mi­ért megint en­gem gyö­tör­nek mi­at­ta, fel­ügye­lő úr?

– Min­dig ren­des vol­tam hoz­zád, nem?

– Ez igaz.

– Még ki­sebb szí­ves­sé­ge­ket is tet­tem ne­ked…

Ez is igaz volt. Ma­igret be­avat­ko­zá­sa nél­kül Ma­nu­el­nek elég sok kel­le­met­len­sé­ge lett vol­na.

– Ha azt aka­rod, hogy to­vább­ra is így le­gyen, be­szélj…

Elő­for­dult, hogy Ma­nu­el be­szélt, vagy­is, hogy ki­adott egy-egy alá­ren­delt sze­re­pű bű­nö­zőt.

– Tud­ja, ez csak fel­te­vés. Én, én so­ha­sem ke­ve­red­tem ilyen ügyek­be, és nincs pri­u­szom. Nem is­me­rem sze­mé­lye­sen ezt a Ma­ri­a­nit, csak hal­lot­tam…

– Ki­től?

– Már nem tu­dom. Mond­ják…

Csak­hogy a me­rény­let óta, amely­nek kö­vet­kez­té­ben el­vesz­tet­te az egyik lá­bát, Pal­ma­ri gya­kor­la­ti­lag sen­ki­vel sem érint­ke­zett. Tud­ta, hogy a te­le­fon­ját le­hall­gat­ják, és gond­ja volt rá, hogy csak ár­tat­lan dol­go­kat be­szél­jen.

Ezen­kí­vül, né­hány hó­nap­ja, az ék­szer­lo­pá­sok fel­úju­lá­sa óta, ál­lan­dó­an két nyo­mo­zó strá­zsált a ház előtt.

Azért ket­tő, mert az egyik­nek az volt a fel­ada­ta, hogy Ali­ne-t kö­ves­se, ha ki­megy az ut­cá­ra; a tár­sa pe­dig ez­alatt to­vább fi­gyel­te a há­zat.

– Jó… Hogy szí­ves­sé­get te­gyek ma­gá­nak… Van egy fo­ga­dó Lagny mel­lett – a ne­vét el­fe­lej­tet­tem –, egy fél­sü­ket öreg­em­ber tart­ja fenn meg a le­á­nya… Úgy hal­lot­tam, Ma­ri­a­ni be­le­esett ebbe a le­ány­ba, és szí­ve­sen tar­tóz­ko­dik a fo­ga­dó­ban…

Már­pe­dig, va­la­hány­szor az utób­bi húsz év fo­lya­mán fel­len­dül­ni lát­szott Ma­nu­el anya­gi hely­ze­te, az idő­pont min­dig össze­esett az ék­szer­lo­pá­sok el­sza­po­ro­dá­sá­val.

 

– Meg­ta­lál­ták a ko­csit? – kér­dez­te Ma­igret Jan­vi­er-től.

– Egy kis ut­cá­ban, a Vá­sár­csar­nok mel­lett.

– Ujj­le­nyo­ma­tok?

– Sem­mi. Moers szin­te mik­ro­szkóp­pal néz­te vé­gig.

A je­len­tés­té­tel órá­ja volt, és Ma­igret a töb­bi fel­ügye­lő­vel be­ment az igaz­ga­tó szo­bá­já­ba.

Rö­vi­den is­mer­tet­ték a fo­lya­mat­ban levő ügye­ket.

– Tud­ja, igaz­ga­tó úr, hány ék­szer­üz­let van Pá­rizs­ban, a kö­ze­li kül­vá­ro­sok­ról nem is be­szél­ve? Va­la­mi­vel több, mint há­rom­ezer. Egye­sek csak cse­kély ér­té­kű ék­sze­re­ket és órá­kat tesz­nek ki a ki­ra­kat­ba, de nagy­já­ban és egé­szé­ben azt le­het mon­da­ni, vagy ezer olyan üz­let van, amely­nek a ki­ra­ka­ta na­gyon is kí­sér­tés­be ejt­het egy szer­ve­zett ban­dát.

– Mire kö­vet­kez­tet eb­ből?

– Nézzük pél­dá­ul ezt az ék­szer­üz­le­tet a bou­le­vard Mont­par­nas­se-on. Hó­na­po­kon ke­resz­tül csak kö­ze­pes ér­té­kű hol­mi volt a ki­ra­ka­tá­ban. A ke­res­ke­dő múlt hé­ten va­la­mi vé­let­len foly­tán né­hány ér­té­kes sma­ragd­hoz ju­tott. Szom­bat reg­gel el­ha­tá­roz­ta, hogy ki­te­szi a ki­ra­kat­ba. Csü­tör­tö­kön ri­pi­tyá­ra ment a ki­ra­kat­üveg, és el­lop­ták az ék­sze­re­ket.

– Azt gon­dol­ja…

– Majd­nem biz­tos­ra ve­szem, hogy egy szak­em­ber, min­dig más és más ke­rü­let­ben, sor­ra jár­ja az ék­szer­üz­le­te­ket. Az­tán le­ad­ják a jel­zést va­la­ki­nek, mi­helyt szép da­ra­bo­kat ál­lí­ta­nak ki va­la­mi ked­ve­ző he­lyen. Fi­a­ta­lo­kat ho­zat­nak fel Mar­seille-ből vagy más­hon­nan, olyan le­gé­nye­ket, aki­ket már meg­ta­ní­tot­tak a tech­ni­ká­ra, de aki­ket még nem is­mer a rend­őr­ség. Két vagy há­rom eset­ben csap­dát ál­lí­tot­tam, meg­kér­tem az ék­sze­ré­sze­ket, hogy te­gye­nek ki rit­ka da­ra­bo­kat a ki­ra­kat­ba.

– És nem ment lép­re a ban­da?

Ma­igret meg­ráz­ta a fe­jét, és meg­gyúj­tot­ta a pi­pá­ját.

– Tü­rel­mes va­gyok – csak ennyit mor­gott. Az igaz­ga­tó ke­vés­bé volt tü­rel­mes, és nem is rej­tet­te véka alá elé­ge­det­len­sé­gét.

– És ez így megy mi­óta is ? – kezd­te.

– Húsz éve, igaz­ga­tó úr.

Ma­igret né­hány perc múl­va vissza­tért a szo­bá­já­ba, és rend­kí­vül elé­ge­dett volt, hogy meg­őriz­te a nyu­gal­mát és a jó han­gu­la­tát. Megint be­nyi­tott a nyo­mo­zók­hoz, mert nem szí­ve­sen hív­ta őket a házi te­le­fo­non.

– Jan­vi­er!

– Már vár­tam, fő­nök. Ép­pen most te­le­fo­nál­tak…

Be­ment Ma­igret-hez, és be­csuk­ta az aj­tót.

– Vá­rat­lan ese­mény… Ma­nu­el Pal­ma­ri…

– Ne mondd ne­kem azt, hogy el­tűnt.

– Meg­öl­ték. Több go­lyót ka­pott, a to­ló­ko­csi­já­ban. A XVII. ke­rü­le­ti fel­ügye­lő ott van a hely­szí­nen, és ri­asz­tot­ta az ügyész­sé­get.

– Ali­ne?

– Úgy lát­szik, ő ér­te­sí­tet­te a rend­őr­sé­get.

– In­du­lás.

Ma­igret, már az aj­tó­ból, vissza­for­dult, és egy tar­ta­lék pi­pát vett fel az író­asz­ta­lá­ról.

*

Mi­alatt a Jan­vi­er ve­zet­te kis, fe­ke­te ko­csi a cso­dá­la­tos nap­fény­ben fel­fe­lé ha­ladt a Champ­sEly­sé­es-n, Ma­igret szá­ja kö­rül to­vább­ra is ott buj­kált a könnyű mo­soly, sze­mé­ben ott volt az a csil­lo­gás, amellyel éb­redt, és amit a fe­le­sé­ge aj­kán és sze­mé­ben is fel­fe­de­zett.

És még­is, a lel­ke leg­mé­lyén, ha nem is szo­mo­rú­sá­got, de leg­alább­is va­la­mi­fé­le nosz­tal­gi­át ér­zett. Ma­nu­el Pal­ma­ri el­mú­lá­sa nem tar­to­zott azok közé a ha­lál­ese­tek közé, ame­lyek gyász­ba bo­rít­ják a tár­sa­dal­mat. Ki­vé­ve ta­lán Ali­ne-t – és még ez sem volt biz­tos –, akit az ut­cán sze­dett fel, és aki né­hány éve együtt él vele, meg né­hány al­vi­lá­gi fi­gu­rát, akik min­dent neki kö­szön­het­tek, az em­be­rek ez­zel a né­hány bi­zony­ta­lan szó­val fog­ják el­pa­ren­tál­ni:

– Elő­re­lát­ha­tó volt…

Ma­nu­el egy nap el­mond­ta Ma­igret-nek, hogy ő maga is mi­nist­rált gyer­mek­ko­rá­ban, a szü­lő­fa­lu­já­ban, amely olyan sze­gény volt, hogy a fi­a­ta­lok ti­zen­öt éves ko­ruk­ban mind el­köl­töz­tek: ki akar­tak sza­ba­dul­ni a nyo­mor­ból. Tou­lon rak­part­ja­in csa­var­gott, ugyan­ott ké­sőbb bár­pin­cér­ré lé­pett elő, és ha­ma­ro­san meg­ér­tet­te, hogy a nők egy­faj­ta tő­két je­len­te­nek, ame­lyet na­gyon jól le­het ka­ma­toz­tat­ni.

Ter­hel­te-e a lel­ki­is­me­re­tét va­la­mi­lyen bűn­tény vagy ép­pen több is? Akad­tak, akik így vé­le­ked­tek, de nem tud­ták bi­zo­nyí­ta­ni a gya­nú­ju­kat, és Pal­ma­ri egy szép na­pon az Arany­szög tu­laj­do­no­sa lett.

Ra­vasz­nak tar­tot­ta ma­gát, és való igaz: hat­van­éves ko­rá­ig olyan ügye­sen la­ví­ro­zott, hogy so­ha­sem ítél­ték el.

A gép­pisz­toly­go­lyók­tól per­sze nem me­ne­kült meg, de a to­ló­ko­csi­já­ban, köny­vei és le­me­zei kö­zött, a rá­di­ó­ja és a te­le­ví­zi­ó­ja tár­sa­sá­gá­ban to­vább­ra is él­vez­te az éle­tet, sőt, Ma­igret úgy gon­dol­ta, még szen­ve­dé­lye­seb­ben és gyen­gé­deb­ben sze­ret­te Ali­ne-t, aki pa­pá­nak hív­ta őt.

– Nem jól te­szed, papa, hogy be­en­ge­ded a fel­ügye­lőt. Is­me­rem én eze­ket a zsa­ru­kat, sok­szor meg­iz­zasz­tot­tak. Ez sem jobb, mint a töb­bi. Egy nap, majd meg­lá­tod, fel­hasz­nál­ja el­le­ned, amit így ki­szed be­lő­led.

Elő­for­dult, hogy a le­ány a föld­re kö­pött, Ma­igret lába elé, az­u­tán kis, ke­mény fe­ne­két ri­szál­va, mél­tó­ság­tel­je­sen ki­ment a szo­bá­ból.

Nincs tíz nap­ja, hogy Ma­igret ott járt a rue des Aca­ci­as-ban, és íme, vissza­jött, ugyan­ab­ba a ház­ba, ugyan­ab­ba a la­kás­ba…

A ház előtt két ko­csi. Egyen­ru­hás rend­őr állt a kapu előtt, meg­is­mer­te Ma­igret-t, és a sap­ká­já­hoz emel­te a ke­zét.

– Ne­gye­dik eme­let bal­ra – mor­mol­ta.

– Tu­dom.

A rend­őr­fel­ügye­lő, egy bi­zo­nyos Cl­er­dent, a sza­lon­ban be­szél­ge­tett egy töm­zsi kis em­ber­ké­vel, aki­nek bor­zas, na­gyon sző­ke haja, ár­tat­lan kék sze­me és olyan fe­hér bőre volt, mint egy cse­cse­mő­nek.

– Jó na­pot, Ma­igret.

Lát­va, hogy Ma­igret ide­gen­ked­ve néz a tár­sá­ra, és ha­bo­zik, ke­zet nyújt­son-e neki, hoz­zá­tet­te:

– Nem is­me­rik egy­mást? Ma­igret fel­ügye­lő… An­ce­lin vizs­gá­ló­bí­ró…

– Ör­ven­dek, fel­ügye­lő úr.

– Ré­szem­ről a sze­ren­cse, bíró úr. So­kat hal­lot­tam ön­ről, de még nem ért az a meg­tisz­tel­te­tés, hogy ön mel­lett dol­goz­zam.

– Alig öt hó­nap­ja, hogy ki­ne­vez­tek Pá­rizs­ba. Lil­le-ben él­tem mos­ta­ná­ig.

Fej­hang­ja volt, és a po­cak­ja el­le­né­re sok­kal fi­a­ta­labb­nak lát­szott a ko­rá­nál. In­kább olyan egye­te­mi hall­ga­tó be­nyo­má­sát kel­tet­te, aki­nek nem sür­gős, hogy bú­csút mond­jon a La­tin Ne­gyed­nek és a fe­le­lőt­len di­ák­élet­nek. Fe­le­lőt­len, ter­mé­sze­te­sen, azok szá­má­ra, akik egy jó­mó­dú pa­pá­val ren­del­kez­nek.

Kis­sé ha­nya­gul öl­töz­kö­dött, a za­kó­ja túl szűk volt, a nad­rág­ja meg túl bő, ki is tér­del­te már, és a ci­pő­jé­re is rá­fért vol­na egy kis ke­fé­lés.

Azt me­sél­ték az Igaz­ság­ügyi Pa­lo­tá­ban, hogy hat gyer­mek aty­ja, ott­hon nem tud te­kin­télyt tar­ta­ni, hogy az öreg ko­csi­ja annyi­ra ro­zo­ga már, hogy bár­mely perc­ben szét­es­het, és An­tony­ban la­kik, egy ked­vez­mé­nyes bérű la­kás­ban, hogy ki tud­jon jön­ni a fi­ze­té­sé­ből.

– Elő­ször a bűn­ügyi rend­őr­ség­re te­le­fo­nál­tam, majd azon­nal ér­te­sí­tet­tem az ügyész­sé­get – ma­gya­ráz­ta a rend­őr­fel­ügye­lő.

– A fő­ügyész he­lyet­te­se még nem ér­ke­zett meg?

– Azon­nal itt lesz.

– Hol van Ali­ne?

– A le­ány, aki együtt élt az ál­do­zat­tal? Ha­son fek­szik az ágyon és sír. Egy ta­ka­rí­tó­nő vi­gyáz rá.

– Mit mond Ali­ne?

– Nem so­kat szed­tem ki be­lő­le, és te­kin­tet­tel az ál­la­po­tá­ra, nem eről­tet­tem a dol­got. Ál­lí­tó­lag fél nyolc­kor kelt fel. A ta­ka­rí­tó­nő csak tíz­kor ér­ke­zik. Nyolc óra­kor Ali­ne oda­vit­te a reg­ge­lit Pal­ma­ri­nak az ágyá­ba, az­u­tán meg­mos­dat­ta.

Ma­igret is­mer­te a házi szo­ká­so­kat. A me­rény­let óta, amely rok­kan­tat csi­nált be­lő­le, Ma­nu­el nem mert töb­bé be­száll­ni a für­dő­kád­ba. Fél­lá­bon állt a tus alatt, és Ali­ne be­szap­pa­noz­ta, az­u­tán fel­se­gí­tet­te rá a fe­hér­ne­műt és a ru­há­ját.

– Hány­kor ment el?

– Hon­nan tud­ja, hogy el­ment?

Ma­igret majd meg­bi­zo­nyo­so­dik róla, ha ki­kér­de­zi a két nyo­mo­zót, akik az ut­cán áll­do­gál­nak. Nem te­le­fo­nál­tak neki. Bi­zo­nyá­ra meg­le­pőd­tek, ami­kor meg­ér­ke­zett a rend­őr­fel­ügye­lő, majd a vizs­gá­ló­bí­ró, az­u­tán vé­gül maga Ma­igret, mert fo­gal­muk sem volt róla, mi tör­tén­he­tett benn a ház­ban. Volt eb­ben va­la­mi ko­mi­kus.

– El­né­zést, ura­im.

Egy ma­gas, ló­ar­cú fi­a­tal­em­ber lé­pett be seb­bel-lob­bal, min­den­ki­vel ke­zet szo­rí­tott, és meg­kér­dez­te :

– Hol a holt­test?

– A szom­széd szo­bá­ban.

– Van már va­la­mi nyom?

– Ép­pen el­me­sél­tem Ma­igret fel­ügye­lő úr­nak, amit tu­dok. Ali­ne, az a fi­a­tal nő, aki együtt él Pal­ma­ri­val, azt ál­lít­ja, hogy ki­lenc óra felé ment ki a ház­ból, ka­lap nél­kül, be­vá­sár­ló­tás­ká­val a ke­zé­ben.

Az egyik nyo­mo­zó biz­to­san kö­vet­te.

– Be­tért kü­lön­bö­ző kör­nyék­be­li bol­tok­ba. Még nem vet­tem jegy­ző­könyv­be a val­lo­má­sát, mert csak szag­ga­tott mon­da­to­kat mon­dott.

– Szó­val a tá­vol­lé­te alatt…

– Ezt ál­lít­ja, min­den­eset­re. Ál­lí­tó­lag öt perc­cel tíz előtt tért vissza.

Ma­igret meg­néz­te az órá­ját, amely ti­zen­egy óra tíz per­cet mu­ta­tott.

– Ál­lí­tó­lag ott ta­lál­ta, a szom­széd szo­bá­ban Pal­ma­rit, aki le­csú­szott a to­ló­ko­csi­ból a sző­nyeg­re. Meg­halt, mi­után sok vért ve­szí­tett, mint ahogy majd meg­győ­ződ­het róla.

– Hány­kor te­le­fo­nált ön­nek? Mert azt mond­ták ne­kem, ő te­le­fo­nált a rend­őr­ség­re.

– Igen. Ne­gyed ti­zen­egy volt.

A fő­ügyész he­lyet­te­se, Ala­in Dru­et tet­te fel a ké­ré­se­ket, a töm­zsi bíró csak hall­ga­tott, bi­zony­ta­lan mo­sollyal az aj­kán. Úgy lát­szott, an­nak el­le­né­re, hogy olyan ne­he­zen tart­ja el a po­ron­tyait, sze­re­ti az éle­tet. Időn­ként lop­va rá­pil­lan­tott Ma­igret-re, hogy va­la­mi cin­kos­sá­got te­remt­sen vele.

A két má­sik, a rend­őr­fel­ügye­lő meg a fő­ügyész-he­lyet­tes úgy vi­sel­ked­tek, mint két lel­ki­is­me­re­tes tiszt­vi­se­lő.

– Az or­vos meg­vizs­gál­ta a ha­lot­tat?

– Csak be­jött és el­ment. Azt ál­lít­ja, le­he­tet­len a bon­co­lás előtt meg­ál­la­pí­ta­ni, hány go­lyót ka­pott Pal­ma­ri, és csak mi­után le­vet­kőz­tet­ték, le­het meg­ke­res­ni, hogy hol ha­tolt be és hol tá­vo­zott a lö­ve­dék. Úgy lát­szik azon­ban, hogy azt a go­lyót, amely a tar­kó­ját ütöt­te át, há­tul­ról lőt­ték rá.

Egy­szó­val, gon­dol­ta Ma­igret, Pal­ma­ri tel­je­sen gya­nút­lan volt.

– Ves­sünk rá még­is egy pil­lan­tást, ura­im, mi­előtt ide ér­nek a bűn­ügyi nyil­ván­tar­tó­ból.

Ma­nu­el kis szo­bá­ja nem vál­to­zott, be­ra­gyog­ta a nap­fény. A pad­lón egy ki­te­ke­re­dett, szin­te ko­mi­kus tar­tá­sú test, szép fe­hér haja a tar­kó­nál vér­től mocs­kos.

Ma­igret meg­le­pő­dött, ami­kor ész­re­vet­te, hogy Ali­ne Bauche az egyik ab­lak füg­gö­nyé­nél áll. Vi­lá­gos­kék vá­szon­ru­ha volt raj­ta, amit Ma­igret jól is­mert, fe­ke­te haja sá­padt ar­cot ke­re­te­zett, ame­lyen üté­sek nyo­ma­i­ra em­lé­kez­te­tő fol­tok vö­rös­löt­tek.

Olyan gyű­löl­kö­dő­en vagy olyan ki­hí­vó­an né­zett a há­rom fér­fi­ra, mint­ha mind a tíz kör­mé­vel ne­kik akart vol­na esni.

– No, Ma­igret úr, gon­do­lom, meg van elé­ged­ve?

Az­u­tán a töb­bi­ek­hez for­dul­va:

– Hát nem tud­nak egye­dül hagy­ni vele, mint bár­mi­lyen más asszonyt, aki el­vesz­ti a fér­fit, akit a leg­job­ban sze­re­tett éle­té­ben? Igaz, hogy ta­lán le is tar­tóz­tat­nak, mi?

– Is­me­ri őt? – kér­dez­te Ma­igret-től a vizs­gá­ló­bí­ró.

– Elég jól.

– Azt hi­szi, ő volt az?

– Bi­zo­nyá­ra mond­ták már Ön­nek, bíró úr, hogy én soha nem hi­szek sem­mit. A bűn­ügyi nyil­ván­tar­tó em­be­rei jön­nek a ké­szü­lé­ke­ik­kel, hall­ja? Meg­en­ge­di, hogy négy­szem­közt kér­dez­zem ki Ali­ne-t?

– El­vi­szi?

– He­lye­sebb­nek tar­tom, ha itt be­szé­lek vele. Az­u­tán majd be­szá­mo­lok ön­nek ar­ról, amit eset­leg meg­tud­tam.

– Ha már el­vit­ték a holt­tes­tet, ta­lán le kel­le­ne pe­csé­tel­ni en­nek a szo­bá­nak az aj­ta­ját.

– A rend­őr­fel­ügye­lő majd el­in­té­zi, ha szük­sé­ges, az ön en­ge­dé­lyé­vel.

A bíró to­vább­ra is ra­vasz­ká­san fi­gyel­te Ma­igret-t. Ilyen­nek kép­zel­te-e va­jon a hí­res fel­ügye­lőt? Vagy csa­ló­dott ben­ne?

– Sza­bad ke­zet adok ma­gá­nak, de tá­jé­koz­tas­son min­den­ről.

– Jöj­jön, Ali­ne.

– Hová visz? A rend­őr­ség­re?

– Nem olyan messzi­re. Csak a szo­bá­já­ba. Te meg, Jan­vi­er, ke­resd meg kint az em­be­re­in­ket, és vár­ja­tok rám mind­hár­man a sza­lon­ban.

Ali­ne ba­rát­ság­ta­la­nul néz­te a szak­em­be­re­ket, akik el­árasz­tot­ták a szo­bát ké­szü­lé­ke­ik­kel.

– Mit csi­nál­nak vele?

– Amit szok­tak. Fény­ké­pe­ket, ujj­le­nyo­ma­to­kat stb. Igaz, meg­ta­lál­ták a fegy­vert?

Ali­ne egy kis, ke­rek asz­tal­ká­ra mu­ta­tott, a dí­vány mel­lett; ezen a dí­vá­nyon szo­kott he­ve­rész­ni, sok­szor egész nap, ami­kor a ba­rát­já­val be­szél­ge­tett.

– Maga emel­te fel?

– Hoz­zá se nyúl­tam.

– Is­me­ri ezt a re­vol­vert?

– Úgy tu­dom, Ma­nu­e­lé volt.

– Hol tar­tot­ta?

– Nap­pal a rá­dió mögé rej­tet­te, a keze ügyé­be; este az éj­je­li­szek­ré­nyé­re tet­te.

Egy Smith-Wes­son 38, pro­fi fegy­ver, amely nem is­mer ir­gal­mat.

– Jöj­jön, Ali­ne.

– Mi­nek? Nem tu­dok sem­mi­ről.

Kel­let­le­nül kö­vet­te Ma­igret-t a sza­lon­ba, az­tán be­nyi­tott egy na­gyon nő­i­es há­ló­szo­bá­ba – ha­tal­mas, ala­csony ágy állt ben­ne, ami­lye­ne­ket gyak­rab­ban lát­ni fil­me­ken, mint pá­ri­zsi la­ká­sok­ban.

A kár­pit, a füg­gö­nyök arany­sár­ga se­lyem­ből vol­tak, és arany­por­rá vál­toz­tat­ták a kí­vül­ről be­szű­rő­dő fényt. Ha­tal­mas, fe­hér kecs­ke­bőr sző­nyeg ta­kar­ta majd az egész pad­lót.

– Hall­ga­tom – ve­tet­te oda Ali­ne mo­gor­ván.

– Én is.

– Így elég soká el­tart­hat.

Le­vág­ta ma­gát egy ele­fánt­csont­szí­nű, se­lyem­mel bo­rí­tott fo­tel­be. Ma­igret nem mert le­ül­ni a tö­ré­keny szé­kek­re, és ha­bo­zott, meg­gyújt­sa-e a pi­pá­ját.

– Meg va­gyok róla győ­ződ­ve, Ali­ne, hogy nem maga ölte meg.

– Iga­zán?

– Ne le­gyen ilyen zsém­bes. A múlt hé­ten se­gí­tett ne­kem.

– Biz­to­san nem ez volt a leg­oko­sabb do­log, amit éle­tem­ben tet­tem. A bi­zo­nyí­té­ka, hogy a maga két em­be­re még min­dig ott ácso­rog, szem­ben, a jár­dán, és hogy a na­gyob­bik ma dél­előtt is kö­ve­tett.

– Ez a mes­ter­sé­gem.

– So­ha­sem un­do­ro­dik tőle?

– Nem hagy­nánk abba a há­bo­rús­dit? Fo­gad­juk el, hogy én ép­pen úgy űzöm a ma­gam mes­ter­sé­gét, mint maga a sa­ját­ját, és iga­zán nincs sok je­len­tő­sé­ge, hogy a ba­ri­kád két kü­lön­bö­ző ol­da­lán ál­lunk.

– Én nem bán­tot­tam sen­kit soha éle­tem­ben.

– Le­het­sé­ges. Ez­zel szem­ben jó­vá­te­he­tet­len bűnt kö­vet­tek el Ma­nu­el el­len.

Ma­igret lát­ta, hogy könnyek buggy­an­nak ki a fi­a­tal­asszony szem­pil­lá­ja alól, és nem lát­szot­tak ha­mis könnyek­nek. Ali­ne meg­tö­röl­te az or­rát, ügyet­le­nül, mint egy kis­lány, aki nem akar sír­ni.

– Mi­ért…

– Mit mi­ért?

– Sem­mi. Nem tu­dom. Mi­ért kel­lett meg­hal­nia? Mi­ért tá­mad­tak rá? Mint­ha nem lett vol­na elég sze­ren­csét­len at­tól, hogy csak egy lába volt, és a négy fal kö­zött kel­lett él­nie.

– Itt volt neki a maga tár­sa­sá­ga.

– Et­től is szen­ve­dett, mert fél­té­keny volt, pe­dig Is­ten a tu­dó­ja, nem volt oka rá.

Ma­igret fel­vett egy arany ci­ga­ret­ta­tár­cát a to­a­lett­asz­tal­ról, fel­kat­tin­tot­ta, és Ali­ne felé nyúj­tot­ta. A le­ány gé­pi­e­sen ki­vett egy ci­ga­ret­tát.

– Maga tíz óra előtt öt perc­cel tért vissza a be­vá­sár­lás­ból?

– A nyo­mo­zó­ja iga­zol­ni fog­ja.

– Ha­csak nem csú­szott ki a meg­fi­gye­lés alól, ahogy ez már nem­egy­szer meg­tör­tént.

– Ma nem.

– Így te­hát sen­ki­vel sem kel­lett fel­ven­nie a kap­cso­la­tot Ma­nu­el meg­bí­zá­sá­ból, sen­ki­nek sem kel­lett te­le­fo­nál­nia, üze­ne­tet át­ad­nia.

Ali­ne vál­lat vont, gé­pi­e­sen ki­fúj­ta a füs­töt.

– A fő­lép­csőn jött fel?

– Mi­ért jöt­tem vol­na a hát­só lép­csőn? Nem va­gyok cse­léd, vagy igen?

– Elő­ször a kony­há­ba ment?

– Mint min­dig, ami­kor a pi­ac­ról jö­vök.

– Meg­néz­he­tem?

– Nyis­sa ki ezt az aj­tót. Szem­ben van, a fo­lyo­són.

Ma­igret csak egy pil­lan­tást ve­tett a kony­há­ba. A ta­ka­rí­tó­nő ká­vét fő­zött. Min­den­fé­le zöld­ség tor­nyo­sult az asz­ta­lon.

– Maga ra­ko­dott ki a sza­tyor­ból?

– Azt hi­szem, nem.

– Nem biz­tos ben­ne?

– Bi­zo­nyos moz­du­la­to­kat gé­pi­e­sen csi­nál az em­ber. Az után, ami köz­ben tör­tént, nem na­gyon em­lék­szem vissza rá.

– Ahogy ma­gát is­me­rem, Ma­nu­el szo­bá­já­ba ment, hogy meg­csó­kol­ja.

– Épp­olyan jól tud­ja, mint én, hogy mit ta­lál­tam ott.

– Amit nem tu­dok, az, hogy maga mit csi­nált, és ho­gyan vi­sel­ke­dett.

– Elő­ször, azt hi­szem, fel­si­kí­tot­tam. Ösz­tö­nö­sen fe­lé­je ro­han­tam. Az­u­tán, be­val­lom, lát­va a ren­ge­teg vért, gyá­ván meg­hát­rál­tam. Még arra sem vol­tam ké­pes, hogy meg­csó­kol­jam, utol­já­ra. Sze­gény papa!

Meg­eredt a könnye, és nem gon­dolt rá, hogy le­tö­rül­je.

– Fel­emel­te a re­vol­vert?

– Mond­tam már ma­gá­nak, hogy nem. Lát­ja! Azt ál­lít­ja, hisz ne­kem, és alig va­gyunk négy­szem­közt, dur­va csap­dá­kat ál­lít.

– Nem nyúlt hoz­zá, azért sem, hogy le­tö­rül­je?

– Nem nyúl­tam hoz­zá sem­mi­hez.

– Mi­kor ér­ke­zett a ta­ka­rí­tó­nő?

– Nem tu­dom. A cse­léd­lép­csőn jár, és so­ha­sem za­var min­ket, ha eb­ben a szo­bá­ban va­gyunk.

– Nem hal­lot­ta, ami­kor be­jött?

– Ma­nu­el szo­bá­já­ból nem le­het hal­la­ni.

– Elő­for­dul, hogy ké­sik?

– Alig pár nap­ja jár ide!

– Maga csak ne­gyed ti­zen­egy­kor te­le­fo­nált a rend­őr­ség­re. Mi­ért? És hogy­hogy nem az volt az első gon­do­la­ta, hogy or­vost hív?

– Lát­ta őt, nem? Sok élő van ilyen ál­la­pot­ban?

– Mit csi­nált az alatt a húsz perc alatt, a holt­test fel­fe­de­zé­se és a te­le­fo­ná­lás kö­zött? Jó ta­ná­csot adok, Ali­ne: ne si­es­sen a vá­lasszal. Is­me­rem ma­gát. Sok­szor ha­zu­dott ne­kem, de én nem ha­ra­gud­tam ma­gá­ra. Nem va­gyok biz­tos ben­ne, hogy a vizs­gá­ló­bí­ró is ilyen en­ge­dé­keny lesz-e. Már­pe­dig, ő fog dön­te­ni afe­lett, hogy sza­bad­lá­bon ma­rad-e!

Ali­ne olyan gú­nyo­san ka­ca­gott, akár­csak an­nak ide­jén, kur­va ko­rá­ban:

– Ez az­tán min­den­nek a te­te­je! En­gem le­tar­tóz­tat­nak, en­gem! És az em­be­rek még hisz­nek az igaz­ság­ban! És maga hisz ben­ne, mond­ja?

Ma­igret he­lye­sebb­nek ta­lál­ta, ha nem vá­la­szol.

– Lát­ja, Ali­ne, le­het­sé­ges, hogy ez a húsz perc élet­be­vá­gó­an fon­tos­sá vá­lik. Ma­nu­el óva­tos em­ber volt. Nem hi­szem, hogy komp­ro­mit­tá­ló pa­pí­ro­kat vagy tár­gya­kat őr­zött vol­na eb­ben a la­kás­ban, még ke­vés­bé ék­szert vagy nagy pénz­össze­ge­ket.

– Hová akar ki­lyu­kad­ni?

– Nem tud­ja el­kép­zel­ni? Az első ref­lex, ha ha­lot­tat ta­lál az em­ber, hogy or­vost hív vagy a rend­őr­sé­get.

– Azt hi­szem, ne­kem nem olya­nok a ref­le­xe­im, mint a leg­több em­ber­nek.

– De csak nem állt ott moz­du­lat­la­nul, a holt­test előtt, húsz per­cen át?

– Elég so­ká­ig, min­den­eset­re.

– És köz­ben nem csi­nált sem­mit?

– Ha min­den­áron tud­ni akar­ja, el­kezd­tem imád­koz­ni. Tu­dom, hogy hü­lye­ség, mert nem hi­szek az ő át­ko­zott úr­is­te­nük­ben. De van­nak per­cek, ami­kor rá­jön az em­ber­re, anél­kül hogy akar­ná. Akár van va­la­mi hasz­na, akár nincs, imád­koz­tam a lel­ke nyu­gal­má­ért.

– És az­u­tán?

– Jár­kál­tam.

– Hol?

– A kis­szo­bá­tól ed­dig a szo­bá­ig és vissza, a kis­szoba aj­ta­já­ig. Ma­gam­ban be­szél­tem. Úgy érez­tem ma­gam, mint egy ket­rec­be zárt ál­lat, mint egy nős­tény­orosz­lán, amely­től el­vet­ték a hí­met és a ki­csi­nye­it. Mert ne­kem ő volt a min­de­nem, a fér­jem és ugyan­ak­kor a gyer­me­kem is.

Szen­ve­dé­lye­sen be­szélt, fel-alá jár­va a szo­bá­ban, mint­ha re­konst­ru­ál­ni akar­ná, mit csi­nált, ho­gyan vi­sel­ke­dett a dél­előtt fo­lya­mán.

– Ez húsz per­cig tar­tott?

– Le­het­sé­ges.

– Nem ju­tott eszé­be, hogy el­mond­ja a dol­got a ta­ka­rí­tó­nő­nek?

– Egy­ál­ta­lán nem gon­dol­tam rá, és egész idő alatt eszem­be se ju­tott, hogy ott van a kony­há­ban.

– Nem hagy­ta el a la­kást?

– Hova men­tem vol­na? Kér­dez­ze meg az em­be­re­i­től.

– Jó. Té­te­lezzük fel, hogy iga­zat mon­dott.

– Egye­bet sem te­szek.

Ali­ne néha jó­szí­vű le­ány­nak lát­szott. Ta­lán volt va­la­mi jó­ság a lel­ke mé­lyén, és őszin­tén ra­gasz­ko­dott Ma­nu­el­hez. Csak a múlt ta­pasz­ta­la­tai mi­att érez­te szük­sé­ges­nek – mint annyi­an má­sok –, hogy mo­gor­ván, ki­hí­vó­an vi­sel­ked­jék.

Hogy higgyen a jó­ban, az igaz­ság­ban, ho­gyan bíz­zék az em­be­rek­ben az után, aho­gyan élt, amíg Pal­ma­ri­val nem ta­lál­ko­zott?

– Egy kis pró­bát te­szünk – mor­mol­ta Ma­igret, és ki­nyi­tot­ta az aj­tót.

Ki­ki­ál­tott:

– Moers! Ide tudsz jön­ni a pa­ra­fin­nal?

Olyan volt a la­kás, mint­ha ép­pen köl­töz­köd­tek vol­na, és Jan­vi­er, aki fel­hív­ta a két nyo­mo­zót, Ba­ront és Va­cher-t, azt sem tud­ta, hová áll­jon.

– Várj egy per­cig, Jan­vi­er. Jöj­jön be, Moers.

A szak­ér­tő meg­ér­tet­te, mi­ről van szó, és elő­ké­szí­tet­te a szer­szá­ma­it.

– A ke­zét, asszo­nyom.

– Mi­nek?

A fel­ügye­lő el­ma­gya­ráz­ta:

– Hogy meg­ál­la­pít­suk, nem hasz­nált-e lő­fegy­vert ma dél­előtt.

Ali­ne szem­reb­be­nés nél­kül oda­nyúj­tot­ta a jobb ke­zét. Az­u­tán, min­den­eset­re a bal­lal is meg­csi­nál­ták a pró­bát.

– Mi­kor kap­ha­tok vá­laszt, Moers?

– Tíz perc múl­va. Min­den, ami szük­sé­ges, meg­van lent a kis­ko­csi­ban.

– Mond­ja, maga tény­leg nem gya­nú­sít, és csak azért csi­nál­ja, mert így szo­kás?

– Majd­nem biz­tos va­gyok ben­ne, hogy nem maga ölte meg Ma­nu­elt.

– Hát ak­kor mi­vel gya­nú­sít?

– Maga ezt job­ban tud­ja, mint én, ked­ve­sem. Ne­kem nem sür­gős. Min­den­nek meg­jön a maga ide­je.

Ma­igret be­hív­ta Jan­vi­er-t és a két nyo­mo­zót, akik szem­mel lát­ha­tó­an rosszul érez­ték ma­gu­kat eb­ben a fe­hér-sár­ga há­ló­szo­bá­ban.

– Most raj­ta­tok a sor, fiúk.

Mint­ha fel­ké­szült vol­na a harc­ra, Ali­ne ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és meg­ve­tő fin­tor­ral fúj­ta ki a füst­jét.