Hatvanegyedik fejezet
Lassan, cseperészve újból eleredt az eső. Moszkva fölött az ég
fokozatosan alkonyira sötétült, míg végül szaggatott villám futott át rajta,
dörgő égzengés hallatszott, és zuhogni kezdett, mintha dézsából öntötték
volna. Anna Koreva az ablaknál állt, és az eső függönyén át a Kreml távoli,
halványan vöröslő falai felé bámult. Mikor megfordult, halvány, rövid
mosoly futott át az arcán.
- Hát, ennyi a történet, Mr. Massey! - mondta. - Nem igazán vidám a
befejezése, de az életben ritkán van jó végük a meséknek.
- Fantasztikus történet.
Cigarettára gyújtott, csak aztán válaszolt. - Nemcsak fantasztikus,
hanem igaz is. Maga most egyike azon keveseknek, akik tudják, mi történt
akkor éjjel a kuncevói villában. Csaknem négy napig tartott, amíg Sztálin
meghalt. Az injekció súlyos belső vérzést idézett elő nála, és a lövés
szintén végzetes volt, ha nem is rögtön halálos. Az orvosai, bármit
csinálnak, nem tudták volna megmenteni, de az egészben az a
legfélelmetesebb, hogy - tudván, mi történt Kreml-beli kollégáikkal - alig
mertek hozzányúlni.
- Ezek szerint a Sztálin haláláról szóló hivatalos verzió hazugság volt.
- Azt állították, hogy természetes októl, agyvérzésben halt meg. Egyes
történelemkönyvekben ugyanakkor arról is olvashat, hogy akkor éjjel, ami-
kor agyvérzést kapott, két holttestet vittek ki a dácsa területéről. Nem
sokan figyelnek fel erre a körülményre, pedig ez az egyetlen kézzelfogható
jele annak, hogy akkor éjjel odabent szokatlan dolgok játszódtak le. A két
holttest Alexé, és a maga édesapjáé volt. Természetesen többé soha, sehol
nem esett szó róluk. Vannak titkok, amelyeket senkinek sem áll érdekében
megfejteni, sőt még csak beszélni sem akarnak róluk.
Egy darabig hallgattam, aztán megkérdeztem: - Miért mesélte el ezt a
történetet? Azért, mert úgy érezte, hogy nekem is tudnom kell?
- Részben valószínűleg azért - válaszolta szelíd mosollyal Anna
Koreva. - Másrészt viszont régen éreztem már, hogy el kell mondanom
valakinek, és örültem, amikor szóltak, hogy találkozni akar velem. Ami
akkor történt velem, mindeddig titokban tartottam, de ez a hallgatás már
egyre jobban nyomasztott. Őszintén bevallom, attól, hogy elmeséltem,
egészen megkönnyebbültem.
Az ablak felé nézett, és látszott az arcán, hogy a gondolatai messze, a
múltban kalandoznak.
- Mi történt azután? - kérdeztem.
- Úgy érti, velünk, a többiekkel? - érdeklődött, és fáradtan helyet foglalt
- Gondolom, Berija sorsát ismeri. Sztálin halála után kezébe akarta ragadni
a hatalmat, de kudarcot vallott. A sors keserű fintoraként élhette meg, hogy
a nyugat ügynöke címkét ragasztották rá. Túl sok ellenséget szerzett
magának, akik mind a halálát akarták. A Kremlben tartóztatták le, és nem
sokkal később ki is végezték. Azt kapta, amit érdemelt. Akadnak persze,
akik szerint azért kellett meghalnia, mert pontosan tudta, mi történt
Sztálinnal, és az elvtársai nem akarták, hogy nyilvánosságra hozza.
- Mi történt Moszkvában azután, hogy maguk elmenekültek?
- Oroszországban napokig teljes volt a káosz, és mivel Romanyenko is
meghalt, senki sem akadályozta a szökésünket, és simán átjutottunk
Finnországba. Ott viszont akadtak problémáink. A CIA természetesen úgy
ítélte meg, hogy terhet jelentünk a számára, és tartott tőle. hogy
kiszivárogtatjuk az akció hírét. Henri Lebel, miután rájött, hogy kis csavar
szerepét játszotta a Sztálin halálát előidéző gépezetben, különösen aggódni
kezdett az életéért. Végül is ügyesnek bizonyult, és nem esett bántódása.
Miután ugyanis a maga édesapja megállapodott vele Párizsban, Henri
mindent részletesen leírt, az iratot borítékba zárta, és az ügyvédjének adta
azzal az utasítással, hogy hozza nyilvánosságra, amennyiben ő azt kéri,
vagy ha neki, illetve Irinának bármilyen baja esik. Ezzel bebiztosította
magát, a CIA sem újabb akcióra nem merte beszervezni, sem ártani nem
próbált neki. Langley végül is betartotta, amit az édesapja ígért. A Moszad
közvetítésével elintézte, hogy mi Szásával, illetve Henri Irinával új néven,
új életet kezdjünk Izraelben. Úgy gondolták, ott nagyobb biztonságban
leszünk, ha netán a KGB bosszút forralna, és megpróbálna utánunk nyúlni.
Szerencsére ez nem következett be.
- Az izraeliek készséggel segítettek, mert kapóra jött nekik Sztálin
halála. A zsidók elleni tisztogatás véget ért, a megsemmisítő táborok nem
épültek fel, és az életben maradt orvosokat is szabadon bocsátották. Az
amerikaiak vettek Szásának és nekem egy szép lakást Tel-Avivban, és
anyagilag is gondoskodtak rólunk. Figyelmeztettek, hogy soha ne fedjem
fel senkinek a valódi személyazonosságomat, és ne beszéljek a küldetésről,
mert az mindkettőnknek könnyen az életébe kerülhet. A Kreml új urai
azonban nem törődtek a bosszúval, igyekeztek minél mélyebben eltemetni
Sztálin halálának valódi körülményeit, sőt magát a tényt is, hogy
merényletet szőttek ellene. Ha nyilvánosságra hozzák, az valószínűleg
háborúhoz vezetett volna, amit nemcsak Washington próbált meg
elkerülni, hanem egyszemélyi vezető híján ők is. Hruscsovnak végül
sikerült megszereznie a hatalmat, és nyilvánosan elítélte elődjének a
bűneit. Sztálin halála persze nem maradt teljesen megtorlatlanul. Nem
sokkal később a KGB brutálisan meggyilkolt több, Európa különböző
országaiban élő orosz és ukrán ellenzéki vezetőt. Nyilván azt hitték,
valamilyen mértékben felelősek a merényletért. Az sem kizárt, hogy a
felkutatásukban, suba alatt, a CIA is segédkezett, bár erről konkrétan nincs
tudomásom.
- Miért ragaszkodott a CIA ahhoz a variációhoz, hogy apám öngyilkos
lett?
- Az ő halála Washington számára különösen komoly gondot jelentett.
Magyarázatot kellett rá találniuk, de úgy, hogy egyik kollégája se kezdjen
gyanakodni. A hivatalos változat tehát úgy szólt, hogy Európába utazott, és
ott végzett magával. Azt állították, hogy miután Münchenből
hazarendelték, egészségi okokból - depresszió és idegkimerültség miatt -
betegszabadságra küldték. Halála dátumaként az elindulásunk előtti napot
adták meg, hogy a nevét még csak véletlenül se hozza összefüggésbe senki
a későbbi eseményekkel. Tisztességtelen megoldás volt ez az édesapja
emléke szempontjából, de biztonsági megfontolásokból kitartottak
mellette. A sírja természetesen üres volt, csupán kövekkel teli koporsót
raktak bele.
- Mi történt Lebellel és Irinával?
Anna Koreva elmosolyodott. - Henri ruhákkal kezdett kereskedni Tel-
Avivban. Összeházasodtak és boldogan éltek. Henri tíz évvel ezelőtt halt
meg, és nem sokkal utána Irina is.
- És Jurij Lukin?
Az idős nő elfordult, és hosszú ideig némán, szomorú arccal nézett ki a
zuhogó esőbe. Mintha kemény harc dúlt volna benne, de végül rászánta
magát, hogy válaszoljon.
- A felesége legnagyobb boldogságára sikerült elérnie a vonatot, bár el-
képzelheti, milyen zaklatott, feldúlt volt. Hosszú évek után megtalálta a
testvérét, de csak azért , hogy újból, és akkor már örökre elveszítse. Miután
megérkeztünk Helsinkibe, Branigan napokon keresztül mindannyiunkat
kihallgatott. Azóta nem találkoztam Jurij Lukinnal, pedig nagyon szerettem
volna. Nem mindennapi, kiváló ember volt, Mr. Massey!
- Tudja, mi történt vele?
Elnyomta végigszívott cigarettáját, figyelmesen rám nézett, és meg-
kérdezte: - Valóban érdekli?
- Szeretném, ha teljessé válhatna a kép - válaszoltam.
- Csak azt tudom elmondani, amit a CIA-tól hallottam. Helsinkiből a
feleségével együtt Amerikába repült. Új személyazonosságot kaptak,
Kaliforniában telepedtek le, és fiuk született. Azután, három hónappal
később azt közölték velem, hogy Jurij autóbaleset áldozata lett.
- Gondolja, hogy a KGB állt rajta bosszút?
- Nem hiszem. Valószínűleg valóban baleset volt. Abban biztos
vagyok, hogy nem a CIA ölte meg, hiszen neki köszönhették, hogy az
akció végül sikeres lett. Az is biztos ugyanakkor, hogy a halála mind
Moszkvának, mind Washingtonnak kapóra jött. Eggyel kevesebb olyan
emberrel kellett számolniuk, aki ismerte az igazságot.
- Mi lett a feleségével és a fiával?
- Azt sajnos nem tudom.
Hosszú ideig csak ültem csöndesen, és próbáltam megemészteni a
hallottakat. Odakint közben véget ért a nyári zivatar, a nap újból kisütött a
Kreml templomainak arannyal borított kupolái vakítóan csillogtak.
- Föltehetek önnek egy személyes kérdést? - fordultam Anna
Korevához.
- Attól függ, mennyire személyes jellegű - válaszolta mosolyogva.
- Férjhez ment aztán?
- Valóban különös kérdés - mondta lágyan nevetve -, de azért elárulom,
hogy nem. Szása Izraelben megismerkedett, és feleségül ment egy
kellemes, emigráns orosz fiatalemberhez. Született egy fiuk, Ivan, és egy
lányuk, Ráhel, akivel találkozott is, amikor megérkezett. - Kis szünetet
tartott, és szelíd mosoly jelent meg az arcán. - Két nagyszerű ember volt az
életemben, Mr. Massey! A férjem és Alex. Úgy éreztem, hogy ennyi éppen
elég.
- Valóban szerette Alex Slanskit?
- Igen, szerettem. Nem úgy, ahogyan Ivánt, de szerettem. Azt hiszem,
mindketten pontosan tudtuk, hogy a kapcsolatunknak nem lehet boldog
vége. Alex elveszett lélek volt. Valószínűleg az első pillanattól kezdve
tudta, hogy a vállalkozást nem fogja túlélni, sőt talán vágyott is a halálra.
Sztálin megölése, a családja pusztulása miatti bosszú fontosabb volt
számára, mint az élete. Azzal, hogy megfizette az adósságát, Alex hatalmas
szolgálatot tett a világnak, Mr. Massey! Moszkva és Washington egyaránt
megkönnyebbült, amikor Sztálin meghalt.
Halkan nyílt az ajtó, és a sötét hajú lány lépett be. Mialatt mi be-
szélgettünk, szoknyát, hosszú ujjú blúzt vett fel. Nagyon szép volt, lágy,
szabályos vonású arcát dús, vállig érő haj keretezte.
- Nana, megjött a követségi kocsi. Indulhatunk a repülőtérre - mondta
az idős hölgynek, és kedvesen rám mosolygott.
Nagyon hasonlított a nagyanyjára. Ugyanolyan sötét, csillogó szeme
volt, és ugyanaz a nyugodt méltóság áradt belőle. Arra gondoltam, hogy
Anna Koreva pontosan ilyen lehetett negyven évvel korábban, és meg-
értettem Alex Slanskit, és apámat is, amiért beleszerettek .
- Köszönöm, Ráhel! Mindjárt befejezzük. Szólj a sofőrnek, hogy várjon
még néhány percet!
- Ígérje meg, hogy nem tartja fel túl sokáig a nagymamámat! - kérte
tőlem mosolyogva a lány.
- Megígérem.
Bólintott, és amilyen halkan jött, kiment.
- Elmondtam mindent, Mr. Massey, pontosan úgy, ahogy tudom -
mondta Anna Koreva, miután magunkra maradtunk. - Bocsásson meg, de
tényleg mennem kell, el kell érnünk Ráhellel a gépet! Ugye megérti?
Örülök, hogy végre sor került erre a rövid látogatásra. Hosszú ideje
készültem már rá.
- Kérdezhetek még valamit?
- Éspedig?
- Valóban úgy gondolja, hogy apám megölte volna önt és Alexet?
Néhány másodpercig gondolkodott csak, aztán megrázta a fejét. - Nem.
Nem hiszem, hogy megtette volna. Bár azt csak a jó isten tudja, mi történt
volna, ha Jurij Lukin nem avatkozik közbe. Az édesapja parancsot kapott,
hogy jöjjön Moszkvába, és öljön meg bennünket, de nem hiszem, hogy
megtette volna. Az biztos, hogy nem engedte volna végrehajtanunk a meg-
bízatást, de módot talált volna arra, hogy visszavigyen bennünket. Nagyon
rendes ember volt, Mr. Massey! Olyan apa, akire nyugodtan büszke lehet.
Hogy őszinte legyek, kicsit valószínűleg én is szerelmes voltam belé.
Anna Koreva elfordult, tekintete az orchideacsokorra tévedt. - Maradt
még kis időnk - mondta. - Miért nem jön velünk? Útközben kirakjuk a
szállodájánál, de ha nem bánja, előbb szeretnék beugrani egy pillanatra a
Novogyevicsij temetőbe.
Napfényes, szép időben mentünk végig a sírok között. Csak ketten vol-
tunk, Ráhel a kocsiban várt bennünket.
A temető egészen más volt, mint korábban, a borús időben. Az ég
fényesen kéklett, a fák levelein itt-ott esőcseppek csillogtak. Idős emberek
virágcsokorral a kezükben nehézkesen ballagtak az ösvényeken, vagy
éppen a hozzátartozóik sírja előtti padon ültek csöndes beszélgetésbe
merülve.
A két sírkőhöz érve Anna Koreva szétválasztotta a csokrot, és mindket-
tőre rakott belőle.
Én hátramaradtam, és hagytam, hadd mondja el egyedül, senkitől sem
zavartatva a búcsúimáját. Nem sírt, de amikor visszafordult, láttam a sze-
mében a mély bánatot.
- Régen eldöntöttem már, hogy ha meghalok, engem is itt kell eltemetni
- mondta. - Tudom, hogy Iván, a férjem tökéletesen megértene.
- Én is - feleltem. Láttam rajta, hogy még mondana valamit, de nem
találja a megfelelő szavakat. - Ami akkor történt, ma már olyan lehet, mint
valami régi álom - mondtam sután, megpróbálva segíteni neki.
- Néha magam is azon gondolkodom, hogy valóban megtörtént-e, és ki
hinné el, ha elmesélném.
- Én elhiszem.
Elmosolyodott, a két sírkőre pillantott, mintha még közölni akarna
velük kapcsolatban valamit, de aztán meggondolta magát.
- Mehetünk, Mr. Massey? - kérdezte, és enyhén megborzongott. - Nem
igazán szeretem a temetőket. Még ilyen meleg, kellemes moszkvai napon
sem.
Bólintottam, és a könyökét megfogva visszavezettem a kocsihoz.
Hat hónappal később megtudtam, hogy Anna Koreva meghalt.
Az újságokban semmi sem jelent meg róla, de Bob Vitali felhívott
Langleyből, és elmondta, hogy Jeruzsálemben, a Saret Kórházban érte a
halál. Tüdőrákja volt. Azt is megmondta, hogy négy nappal később,
Moszkvában temetik.
Gyorsan repülőjegyet rendeltem, mert valamiért úgy éreztem, hogy ott
kell lennem, amikor a történet véget ér.
Hóesésben szálltunk le Seremetyevón, mindent vastag, fehér lepel bo-
rított, és én arra gondoltam, ugyanilyen kemény tél lehetett évekkel ko-
rábban, amikor Alex Slanski és Anna Koreva elindult, hogy végrehajtsa
nehéz küldetését.
A Novogyevicsij temetőben kevés gyászoló jelent csak meg, és a szer-
tartás már elkezdődött, mire megérkeztem. A nyitott sír körül
többségükben az izraeli nagykövetség munkatársai álltak, és hallgatták az
ortodox papnak az elhunytért mondott imáját.
Hamar fölfedeztem Anna Koreva unokáját; vonzó, negyvenes éveiben
járó nő mellett állt, feltehetően Szása volt az. Sorra járultunk a nyitott
koporsóhoz, és végül énrám is sor került, hogy Anna Koreva még
halálában is szép, jéghideg arcát megcsókolva végső búcsút vegyek tőle.
Lassan visszasétáltam a csoport szélére, és figyeltem, hogyan eresztik a
koporsót a sírba, amikor váratlan dologra lettem figyelmes. A gyászolók
között egymásba karoló, idős párt vettem észre. A nő arca erősen ráncos
volt már, és a kendője alól őszbe fordult, vöröses hajtincs kandikált ki. A
férfi tartása is meggörnyedt már a kortól.
Egyik kezével a feleségébe karolt, a másik, fekete kesztyűbe bújtatottat
viszont mereven tartotta a teste mellett.
Egész testemen remegés futott végig.
Az idős férfi megvárta, amíg a koporsó a sír fenekére ért, aztán
nehézkesen előrelépett, és egy csokor virágot dobott rá. A helyére vissza-
lépve a tekintete Alex Slanski sírkövére siklott, és csak nézte
mozdulatlanul, távolba révedő tekintettel, míg a felesége karon nem fogta,
és el nem indult vele.
Mérhetetlen izgalom vett erőt rajtam. Amikor mellém értek,
önkéntelenül is megérintettem a vállát, és oroszul megkérdeztem tőle: -
Lukin őrnagy? Jurij Lukin őrnagy?
Az idős férfi merőn nézett egy darabig, majd vissza a feleségére, és
aztán gyönge, reszketős hangon válaszolt.
- Ne haragudjon, uram, ön nyilván összetéveszt valakivel! Engem
Sztyepanyenkónak hívnak.
Elfordultak és továbbmentek. Mondani akartam nekik valamit, mivel
eszembe jutott a név, Slanski valódi családi neve, de túlságosan is meg vol-
tam döbbenve ahhoz, hogy szólni tudjak. Figyeltem, ahogy az idős pár be-
szállt a közelben parkoló, fekete gépkocsiba, ami rögtön indult, és hamaro-
san el is tűnt a sűrű hóesésben.
Jurij Lukin lett volna?
Talán.
Szerettem volna hinni, hogy nem halt meg, mint Anna Koreva mondta.
Megnyugodtam. Megtaláltam a magam igazságát, életre keltettem a
szellemeimet, és eljött az ideje annak, hogy újból eltemessem őket.
Vetettem még egy pillantást a három sírra, megfordultam, és lassan
elindultam a temető kapuja felé.
A szerző jegyzete
Bár a pontos dátumra és időpontra vonatkozóan nincsenek bizonyítéka-
ink, a történettudomány úgy tartja számon, hogy Joszif Sztálin az 1953,
március 1-jéről 2-ára virradó éjszakán rosszul lett, és négy nappal később
meghalt.
Halálának pontos körülményeit mindmáig sűrű homály fedi.
Egyes források szerint Lavrentyij Berija mérgezte meg, akiről pontosan
följegyezték, milyen kárörvendően viselkedett Sztálin halálos ágyánál, ám
ezt a föltevést soha nem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani.
A családja szinte teljesen biztosra vette, hogy nem az orvosi jelentésben
szereplő agyvérzésben halt meg, hanem meggyilkolták, majd halálának a
körülményeit az ország biztonsága érdekében eltitkolták.
Az egykorú feljegyzések több olyan tényt is említenek, amelyek ezt a
feltevést igazolják.
Hónapokkal Sztálin halála előtt a CIA jelentéseket kapott a szovjet ve-
zető rohamosan romló szellemi állapotáról.
Sztálinon mély pszichikai zavar aggasztó tünetei jelentkeztek, és a CIA
tisztában volt Sztálinnak azzal a már-már mániákus törekvésével is, hogy
országa előbb legyen kész a hidrogénbombával, mint az Egyesült Államok.
A CIA azt is tudta, hogy a szovjetek valóban jóval előrébb járnak a
kutatásban, és Sztálin - a Hitleréhez hasonló - „végső megoldást" akar
találni a „zsidó kérdésre".
Mindezek komoly figyelmeztető jelzések voltak, különösen a hideg-
háború nehéz éveiben, és a kortársak vallomásai szerint a háború
lehetősége mind Amerikában, mind a Szovjetunióban nagyon is
valóságosnak és közelinek tűnt akkor.
Azért ölték volna meg Sztálint, hogy elejét vegyék az ellentét végső ki-
éleződésének?
Több merényletet is terveztek ellene, de - legalábbis a történelmi
följegyzések tanúsága szerint - ezek mind vagy kudarcot vallottak, vagy el
sem jutottak a megvalósításig. A történettudomány azonban ritkán jegyzi
fel, vagy mondja el maradéktalanul az igazságot. Tény, hogy a CIA Sztálin
halála előtt több, katonai kiképzésen átesett ügynököt küldött Moszkvába.
Az is nagyon valószínűnek tűnik, hogy legalábbis komolyan számba vették
egy merénylet lehetőségét. Közvetlenül Sztálin halála után pedig a KGB
brutális, és soha meg nem magyarázott leszámolás-sorozatot hajtott végre a
CIA-val kapcsolatban álló vezető szovjet emigránsok között.
A CIA titkos akciók szervezéséért és irányításáért felelős akkori vezető
munkatársai - még a legidősebb, régen nyugalomba vonult emberek is -
meglepően szűkszavúnak bizonyulnak, ha erről az időszakról esik szó.
Mindmáig nem hajlandóak fölfedni azoknak a nevét, akiket akkor átdobtak
Moszkvába. Egyrészt arra hivatkoznak, hogy az időszak eseményeinek egy
jelentős része még mindig szigorúan titkos, másrészt arra, hogy az
ügynökök egy része máig Oroszországban él.
Úgy tűnik tehát, hogy örök rejtély marad, pontosan mi is történt azon
az éjszakán Sztálin dácsájában.
Azt azonban tudjuk, hogy a március 1-ét megelőző napokat szigorú
védelem alatt, teljes elzárkózásban töltötte, mint aki valamiért nagyon félti
az életét. Az őrség parancsot kapott, hogy a dácsa kandallóiban állandóan
tartsa ébren a tüzet. Az orosz vadászok és pásztorok szokása, hogy tűzzel
tartsák távol maguktól a farkasokat. A Sztálintól fennmaradt
jegyzetlapokon rendszeresen vissza-visszatér egy éles, villogó agyarú
farkas képe.
Van még egy bizonyított, de soha meg nem magyarázott tény.
Március 2-ikán, a hajnali órákban, közvetlenül azután, hogy Sztálinnak
állítólag súlyos agyvérzése volt, a kuncevói villa őrei közül többen látták,
hogy két férfi holttestét szállítják el. Mindkettő lőtt sebekbe halt bele.
Magán a KGB-n belül is különböző híresztelések kezdtek terjedni a
különös esettel kapcsolatban, ám hivatalos belső magyarázat csak
hónapokkal később született.
A két férfi, így a KGB-jelentés, Sztálin testőrségének a tagja volt, és
mindkettőt annyira lesújtotta vezérük halálos betegsége, hogy önkezével
vetett véget az életének.
Sztálint valóban nagyon sok gyanútlan honfitársa gyászolta, ám akik
közvetlen közelében tartózkodtak, ismerték dühkitöréseit, mérhetetlen go-
noszságát és tudtak a bűneiről, állandó rettegésben éltek, és kivétel nélkül
fellélegeztek, amikor meghalt.
A két állítólagos testőr nevét soha nem közölték, és többször nem esett
róluk szó. Az ügyet egyszer és mindenkorra lezártnak tekintették, az esetre
vonatkozó feljegyzéseket megsemmisítették.
A két férfit egy moszkvai temetőben helyezték örök nyugalomra.
A sírjaik máig megvannak.
Furcsa módon egyiken sem szerepel az elhunyt neve.
Főszerkesztő: Ivanics István
Szerkesztő: Talpas János
Műszaki szerkesztő: Hupján Mária
Kiadja az I. P. C. KÖNYVEK Kft,
Felelős kiadó: Ivanics István
Athenaeum Nyomda Rt. (96.0663)
Felelős vezető: Hupján József vezérigazgató
ISBN 963 635 049 3 ö
963 635 050 71.k. Megjelent 16,8 (A/5) ív terjedelemben