Negyvennegyedik fejezet

Moszkva. Február 27.14.00

A Proszpekt Marksza melletti kis park egészen kihalt volt.

Tavacskáival, szépen gondozott virágágyásaival, fából készült

pavilonjaival valamikor II. Miklós cár kedvenc moszkvai helyei közé tarto-

zott, később azonban a KGB foglalta le, kitiltva belőle a nagyközönséget.

A

kerítés

mentén

sűrűn

növő,

mélyen

lehajtó

ágú

nyírfák

megakadályozták, hogy kíváncsi tekintetek kívülről, az utca felől szabadon

belássanak, a kovácsoltvasból készült díszes kaput pedig szakadatlanul

fegyveres rendőr vigyázta.

Lukin a parkon kívül, a BMW-jében ülve várta, hogy a fekete Emka

megálljon a kapu előtt.

Két civil ruhás KGB-s szállt ki a kocsi hátsó üléséről, és Anna Koreva,

akinek a keze hozzá volt bilincselve az egyik férfiéhoz. Hogy ne fázzon

meg a kemény hidegben, valaki lazán bő télikabátot terített a vállára.

Lukin kiszállt a kocsiból, és odament hozzájuk. - Levehetik róla a bilin-

cset - mondta a KGB-seknek. - Egyelőre nincs több dolguk, nyugodtan

visszamehetnek.

A beosztottak szó nélkül teljesítették a parancsot, aztán beszálltak az

Emkába, és visszahajtottak a parancsnokságra.

Lukin látta Anna arcán a zavarodottságot. A nem rá méretezett, túl bő

férfikabátban az asszony különösen esendőnek, sebezhetőnek tűnt. - Jöjjön,

sétáljunk! - mondta neki az őrnagy, és odabólintott a rendőrnek, hogy

nyissa ki a kaput.

Fehér törzsű, csupasz nyírfák között kanyargott a keskeny, kikövezett

járda, és bár távolról hallani lehetett az utcai forgalom moraját, a nyugodt

kis park mégis valahogy a világtól elzártnak, békésnek tűnt. A befagyott

tavacskához érve Lukin rámutatott az egyik félbevágott fatörzsekből ácsolt

padra.

- Leülünk?

Lesöpörte az ülőkéről a vastag havat, megvárta, amíg Anna helyet fog-

lalt, és mellé ülve megkérdezte: - Hogy érzi magát?

- Miért hoztak ide? - kérdezett vissza az asszony.

- Elmondtam már, hogy élve vagy halva, de meg kell találnom Slanskit

- felelte Lukin. - Őszinte leszek magához, és beismerem, hogy eddig a

kutatásaink nem hoztak semmilyen eredményt. Előfordulhatott akár az is,

hogy meghalt, de én szilárdan hiszem, hogy él. Erős, leleményes ember.

Akár Moszkvába is eljuthatott már. Maga az egyetlen, aki segíthet nekem

megtalálni. Megígértem magának, hogy kap tőlem időt, átgondolni a

helyzetét, de őszintén meg kell mondanom, hogy a feletteseim kezdenek

türelmetlenek lenni. Válaszokat akarnak a kérdéseikre, és lehetőleg minél

gyorsabban. Ha nem tudom rávenni magát arra, hogy beszéljen, akkor

átadják valaki másnak, hogy az bírja szólásra. Valamilyen brutális állatnak,

valakinek azok közül, akikről már beszéltem.

- Csak az idejét vesztegeti. Mondtam már, hogy nem segíthetek.

- Nem tud, vagy nem akar segíteni? Tudja, és ha akarná, el is

mondhatná, hogy kik azok, akik segítették magukat az útjukon. Lehetnek

egyéb olyan információi is, amelyek alapján megtalálhatom Slanskit.

- Nincs mit mondanom - válaszolta eltökélten az asszony.

- Nagyon kérem; Anna, gondolja át újból a dolgot! - folytatta

ugyancsak elszántan Lukin. - Ha Slanski él, és Moszkvában van is, akkor

sem sikerülhet neki végrehajtania a feladatát. A Kremlt és Sztálin villáját a

legszigorúbban őrzik, senki illetéktelen nem juthat be egyikbe sem. Ne

legyenek illúziói, Slanski előbb vagy utóbb biztosan kézre kerül. Sokkal

jobb volna magának, ha segítene nekem, hogy ez mielőbb megtörténjék.

Tudom, nem fog könnyen megtörni vallatás közben. Aki annyit szenvedett

már, mint maga, annak erős az akarata, sokáig képes tartani magát. A

Lubjanka pincéiben azonban még a legszilárdabb akaratú nőt is szólásra

bírják. Vannak hozzá kipróbált kábítószerek, kínzási módszerek. Magánál

keményebb és elszántabb férfiakat is rávettek már velük arra, hogy olyan

bűnöket ismerjenek be, amelyeket el sem követtek. - Kis szünetet tartva

Lukin szomorúan megcsóválta a fejét - Nem akarom, hogy maga is

végigszenvedje mindazt, amit ők. Nem éri meg, Anna! Pláne nem olyan

valakiért, akit ennek ellenére is biztosan elfognak.

Volt az őrnagy hangjában valami, ami arra késztette Annát, hogy az ar-

cába nézzen. A szelíd barna szemekben ugyanazt az együttérző pillantást

látta, mint korábban.

- És ha megkérném, hogy öljön meg, mentsen meg a kínszenvedéstől,

megtenné? - kérdezte.

- Tudja, hogy ez lehetetlen.

- Megmondjam magának, hogy mit gondolok? El akarja hitetni velem,

hogy van magában emberi érzés. Meg akarja nyerni a bizalmamat, és úgy

rávenni arra, hogy beszéljek.

Lukin lemondóan sóhajtott, felállt, és mély lélegzetet véve, szomorúan

nézett vissza Annára. - Tudja, mit mondott mindig az apám? - kérdezte. -

Kezdd mindig az igazsággal! Igazságszerető ember volt, talán túlságosan is

az. Én megpróbáltam az igazsággal kezdeni. Elmondtam magának, mi fog

történni, ha nem hajlandó nekem beszélni. Maga is tökéletesen tisztában

van vele, hogy a helyzete kilátástalan. Ha hajlandó volna segíteni, én talán

még tehetnék valamit az érdekében.

- Szabadon úgysem engedhetne.

- Ez igaz, de számos olyan lehetőség van, ami jobb a halálnál.

- Például?

- Ha segít nekem, meggyőzhetem az ügyészt, hogy a bírósági

tárgyalásán ne kérjen magára halálos ítéletet, elégedjen meg azzal, hogy a

Gulagra kerül.

Lukin szavaira Anna hosszú hallgatással válaszolt. A behavazott

nyírfákat, a kert bokrairól lelógó vastag hópamacsokat bámulta, aztán újból

a férfira pillantott, és nyugodt hangon megkérdezte: - Volt már a Gulagon,

Lukin őrnagy?

- Nem.

- Akkor nem is tudja, hogy az milyen. Azt hiszem, ha tudná, azzal is

tisztában volna, hogy annál még a halál is jobb. Ott nincs más, csak állandó

kegyetlenség, éhség és lassú pusztulás. Akik odakerülnek, azokkal rosszab-

bul bánnak, mint az állattal. Nem mondhatom el magának, amire kíváncsi,

mert valóban nem tudom, merre lehet Slanski, ha egyáltalán életben van. A

maga dolga, hogy hisz-e nekem, de ez az igazság. Egyébként ha tudnám,

sem mondanám el. A pincékben működő barátai tehetnek velem, amit

akarnak, de a válaszom nekik is ez lesz. Ami azokat az embereket illeti,

akik útközben segítettek bennünket, ők szintén nem tudnak semmit Slanski

tervéről. Ha elárulnám magának a nevüket, maga szemernyivel sem jutna

közelebb Slanskihoz, őket viszont szenvedésnek és biztos halálnak tenném

ki.

- Azt azonban elmondhatja, hogy mit akartak csinálni, miután Moszk-

vába érkeztek. Elárulhatná azoknak a nevét, akiket itt meg akartak keresni.

- Egyetlen dolgot mondhatok csak. Menjen a pokolba!

Anna dacosan félrefordította a fejét, Lukin pedig látta az arcán a

kemény,

fenyegetéssel

és

ígérgetéssel

egyaránt

megtörhetetlen

elszántságot.

- Sajnálom, hogy idáig jutottunk - mondta neki. -Tisztelem a

bátorságát, de az a véleményem, hogy ostobán viselkedik. Ostobán, mert a

bátorsága értelmetlen, és ostobán, mert bár választhatna, elutasítja a

lehetőséget. Segítsen nekem, és akkor én is megpróbálok segíteni

magának! Nem tudom, mennyit sikerül elérnem, esetleg csak annyit, hogy

az élete hátralévő részét börtöntáborban kell töltenie, de még az is jobb,

mint a másik lehetőség. - Néhány másodperces szünetet tartott, majd

nyugodt hangon közölte: - Függetlenül attól, hogyan dönt, szeretném, ha

elfogadna tőlem valamit.

- Hogy érti ezt? - kérdezte zavartan, a homlokát erősen ráncolva Anna.

Lukin intett a kapunál álló rendőrnek, és néhány pillanattal később a

park bejáratánál felbukkant Pasa. Nem egyedül volt, szorosan a kezét

fogva egy kislány érkezett vele. Szép, kedves arcú gyerek volt, piros

télikabátot viselt, kötött gyapjúsapkát, kesztyűt, és barna, prémes csizmát.

Értetlen arccal nézett maga elé, látszott rajta, hogy nem igazán tudja, mi is

történik vele.

Amikor visszafordult, Lukin a teljes megdöbbenés kifejezését látta

Anna Koreva arcán. Hitetlenséget, zavart, az öröm és a fájdalom

kibogozhatatlan keverékét.

- Szása! - A vad sikoly élesen hasított a park csöndjébe.

A neve hallatán a kislány megtorpant, és zavartan felkapta a fejét. Ta-

nácstalanság és félelem ült ki az arcára. Tétován nézte az édesanyját, majd

szorosan összezárt szája megremegett, és hangosan sírni kezdett.

Amikor Pasa elengedte a kezét, tanácstalanul állt, nem tudta, mi is

történik körülötte. Anna lélekszakadva hozzárohant, és a karjába kapta.

Csókokkal árasztotta el az arcát, reszkető ujjakkal az arcát tapogatta, a fejét

simogatta, és érintésével sikerült elűznie a gyerekből a félelemmel vegyes

zavart. A kislány kitárta a karját, és szorosan az anyja nyakába

csimpaszkodott.

Lukin némán bámulta őket, amíg úgy érezte, hogy tovább képtelen

elviselni a látványt.

Tekintete egy pillanatra találkozott az Annáéval, és a pillantásuk szoro-

san összefonódott.

- Egy órájuk van - mondta. - Utána folytatjuk a beszélgetést.

Slanski szétterítette a térdén a város térképét, és a volánt gyakorlottan

kezelő Irina mellől kitekintett a Skoda szélvédőjén.

Moszkva széles útjain sűrű volt a forgalom, sárga trolibuszok, és gyor-

sításkor fekete füstfelhőt kibocsátó, rosszul beszabályozott porlasztójú

teherautók tömegében haladtak. Személyautót nagyon keveset láttak, és

azok is többnyire Emka taxik voltak, vagy csillogó, lefüggönyözött hátsó

ablakú fekete limuzinok, amelyekből komor arcú, fontosságuk tudatában

lévő funkcionáriusok bámultak ki a kaotikus utcai forgalomba.

Irina meglehetősen vadul vezette a kis szürke Skodát, ügyet sem vetve

az úttestet borító, síkos latyakra, miközben vadul cikázott a kaotikus

összképet nyújtó többi jármű között. Nem volt igazán megnyugtató, ahogy

a volánnal és a kocsi pedáljaival bánt, de Slanski egy idő után rájött, hogy

mások ugyanabban a veszélyesnek és kiszámíthatatlannak tűnő stílusban

vezetnek, mint az ő háziasszonya.

Hogy még nyugtalanabb legyen, a nő azt is elmagyarázta neki, hogy

mivel a gépkocsik többségében nincs fűtés, a sofőrök jelentős része

vodkával védekezik a hideg ellen.

A járdákon örvénylő tömegben a legkülönbözőbb arcok bukkantak fel:

oroszok, egyéb szláv népekhez tartozók, sötét szemű és fekete hajú

kaukázusiak, sárgás, lapos arcú közép-ázsiaiak és mongolok. Az Arbatot, a

város régi kereskedelmi központját elérve Slanski megpillantotta a

távolban a Kreml templomainak aranylemezekkel borított kupoláit.

Még vagy félórát keringtek a városban - Alex közben folyamatosan

összevetette a látottakat az ölében heverő térképen lévő jelölésekkel -,

majd Irina megkérdezte: - Mit akar? Hová vigyem még el?

- A Dzerzsinszkij térre. A KGB székházánál aztán ki is tehet.

- Megőrült?! - kérdezte az asszony olyan arckifejezéssel, amelyik sze-

mernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy valóban őrültnek tartja Slanskit.

- Egy órával később, a Nagy Színháznál vegyen fel!

Irina elképedve rázta a fejét. - Maga tényleg meghibbant - mondta. -

Égre-földre hajszolja a KGB, és maga azt akarja, hogy a székházuk kapu-

jában rakjam ki?

- Ott fognak a legkevésbé keresni.

Egy sofőr vadul rájuk dudált, mert gondatlanul, veszélyes közelségben

keresztezték az útját, ám Irina sem volt rest, gyorsan hátrafordult, és dühös

mozdulatot tett felé.

-Idióta!

- Mit vezetett a háború alatt, Irina? Tankot? - érdeklődött aggodalmas

arccal Slanski.

Az asszony megenyhülve elmosolyodott. - ZISZ teherautót. Ne

nevessen, tényleg jó sofőr voltam! Azoknak a többsége, akik a baleseteket

okozzák, rendszerint részeg. Én legalább nem iszom, ha vezetek.

- Egy kicsit azért óvatosabban is bánhatna a gázpedállal. A háború

évekkel ezelőtt befejeződött. Nem volna jó, ha egy rendőr megállítana ben-

nünket gyorshajtásért.

- Ugyan már! Épp maga beszél veszélyről! Közben azt akarja, hogy a

Dzerzsinszkij téren tegyem ki.

Maguk mögött hagyták az Arbatot, és Slanski szeme előtt feltűntek a

vastag vörös téglafal mögött a Kreml mustársárga épületei. Széles,

macskakővel kirakott úttesten hajtottak végig, és egy kereszteződésben,

jobbra, feltűntek a Vaszilij Blazsennij székesegyház tarka, élénk színű

kupolái. Nem sokkal később Irina a Nagy Színház körüli keskeny utcák

labirintusába vezette a kocsit, hogy végül egy tágas tér szélén álljon meg.

A tér közepén hatalmas, bronz szökőkút állt, amit télre természetesen

elzártak, nehogy a nagy hidegben gyorsan megfagyó víz kárt tegyen benne.

Körülötte sűrű sorokban haladtak a gépkocsik, trolibuszok, a tér másik ol-

dalán pedig óriási, sárga homokkőből készült, hatemeletes épület emelke-

dett.

- A KGB székháza - mutatott rá Irina, - Valaha egy biztosítótársaságé

volt, míg Feliksz Dzerzsinszkij, a titkosrendőrség főnöke el nem vette tőle.

Slanski masszív, bronzveretes, sötétbarna tölgyfából készült szárnyas

kaput látott az épület térre néző oldalának a közepén. Reflektorok

világították meg előtte a járdát, egyenruhás rendőrök őrködtek körülötte

éberen.

- A Lubjanka börtön bejárata nem itt, hanem a mögötte lévő kis

átjáróban van - magyarázta tovább az asszony. - A kapuja acélból készült,

és olyan szigorúan őrzik, hogy még senkinek sem sikerült megszöknie

onnan. - Az épületet elmélyülten bámuló Slanskira pillantott. - Ha valóban

oda vitték a barátját, akkor csak az idejét vesztegeti, ha azon gondolkodik,

hogyan szabadíthatná ki. Megpróbálni is egyenlő az öngyilkossággal.

- Ott tegyen ki! - válaszolta Alex, tudomást sem véve a

figyelmeztetésről.

A KGB-székház oldalában lévő, kovácsoltvas kerítésű, boltíves kapura

mutatott, ami fölött festett felirat hirdette: Lubjanka átjáró. A nyitott kapu

körül igen nagy volt a forgalom, emberek jártak ki-be, és ahol ők álltak,

onnan is tisztán lehetett látni az átjáróban sűrűn egymás mellett álló

üzleteket.

Irina lassan odahajtott, és a járda mellé húzódott a kocsival, de a motort

nem kapcsolta ki. - Csak a KGB-nek juthatott eszébe olyan perverzitás,

hogy épp egy üzletsor mellé építtesse fel a börtönt - jegyezte meg

morogva.

- Egy óra múlva, a Nagy Színháznál találkozunk - mondta Slanski, ki-

nyitva a Skoda ajtaját.

- Legyen óvatos! - szólt rá az asszony, és figyelmeztetően meg is

érintette a karját.

Alex egy mosollyal búcsúzott tőle, becsukta maga mögött az ajtót, és

belevetette magát a járdán kavargó tömegbe.

A padon ültek, és Lukin Anna Koreva arcát figyelte. Az asszony

szánalomra méltón nézett ki, a szeme bedagadt, és egészen kivörösödött a

sírástól. Őket leszámítva a park ismét üres volt; Pasa visszajött, és elvitte a

kislányt. Lukin látta Anna arcán a végtelen elkeseredést, amikor

elszakították a gyermekétől. Úgy kapaszkodott Szásába, mintha az élete

függött volna attól, hogy magánál tudja-e tartani. A kislány is nagyon

megijedt, és újból keservesen sírni kezdett, miközben a kapunál őrt álló

rendőr volt kénytelen segíteni Lukinnak, hogy visszatartsa az anyját, és

Pasa a kocsihoz tudja vinni a gyereket.

Anna Koreva zokogva figyelte, hogyan tűnik el a szemük elől az autó,

aztán szinte ájultan visszahanyatlott a padra.

Az őrnagy kegyetlenül mardosó bűntudatot érzett, miközben figyelte.

Rettenetes, értelmetlen megrázkódtatásnak tette ki azzal, hogy elérte, ta-

lálkozzon több mint egy éve nem látott kislányával. Visszaadta neki a

gyerekét, de csak azért, hogy újból el is rabolja tőle. Elképzelte, mit

érezhetne ugyanebben a szituációban Nágya, és szinte rosszul lett már a

gondolattól is.

Szerette volna elmondani az asszonynak, hogy megérti a fájdalmát és

együtt is érez vele, de tudta, hogy hiába szólni bármit, úgysem hinne neki.

Tisztában volt azzal, hogy érzelmileg kezdi elveszíteni a semlegességét, és

hogy ez nem jó. Zsebkendőt vett elő, és megpróbálta felitatni vele az

asszony könnyeit, de az vadul félresöpörte a kezét.

Lukin várt egy-két percig, aztán szelíden megérintette a karját.

- Anna, beszélnünk kell, mielőtt visszaviszem a Lubjankára!

Az asszony ezúttal is ellökte magától. - Ne érjen hozzám! - kiáltotta.

Már nem sírt, de még mindig sokkos állapotban volt, a szeme lázasan

csillogott, és Lukin nem volt biztos abban, hogy nem feszítette-e túl a húrt.

Volt valami nagyon zavaró az arckifejezésében, és már-már arra gondolt,

talán jobban tenné, ha elvinné orvoshoz.

- Nézzen rám, Anna!

Az asszony mintha meg sem hallotta volna a felszólítást. Kivörösödött

szemmel, mereven nézett maga elé, és mérhetetlen fájdalommal a hang-

jában, halkan beszélni kezdett: - Miért csinálta ezt velem? Miért volt ilyen

kegyetlen?

- Arra gondoltam, hogy bármi történjen is, szeretne újból találkozni

Szásával.

- Azért, mert meg fogok halni?

- Már mondtam, hogy van választási lehetősége. Ha segít nekem, én

minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy visszakapja a kislányát.

Anna végre megmozdult, Lukinra emelte fájdalomtól megtört

tekintetét. - És milyen élete lenne ott, ahova én megyek? - kérdezte. -

Vigyem magammal a pokolba, oda, ahol örökké fagy van? Gondolja, hogy

túlélné?

- Legalább együtt lennének.

- A nevelőotthonban életben maradhat. A táborban egy éven belül

biztosan meghal.

Lukin hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Látta az asszony elkínzott ar-

cán, hogy gondolatban valahol nagyon messze jár, és talán nem is hallja,

amit mond neki.

- Anna - szólalt meg kis idő múlva, nehezen -, ha továbbra sem

hajlandó beszélni, nemcsak maga hal meg. Szása ugyanúgy el fog

pusztulni.

- Nem! Ezt nem tehetik... - Az asszony a rémülettől falfehérré vált

arccal meredt rá. - Ő még gyerek!

Lukin felállt, és őszinte együttérzéssel a hangjában válaszolt neki: -

Nem rajtam múlik, Anna! Ismerem Beriját és Romanyenkót is, azt az

embert, aki átveszi tőlem a kihallgatását, ha én kudarcot vallok. Őszinte

leszek magához. Berija holnap éjfélig adott nekem haladékot. Ha addig

nem érek el eredményt, át kell adjam neki magát. Ő meg fogja törni, efelől

ne legyenek kétségei. Én pedig, ha már elvették tőlem, nem

befolyásolhatom többé, hogy mi történjék magával.

Választ nem kapott, a könnytől csillogó szemek mereven néztek vissza

rá.

- Segítsen nekem, Anna! Szása érdekében kérem, segítsen megtalálni

Slanskit!

Alex nehezen haladt az üzletek közötti, zsúfolt átjáróban. Mindenfelől

testek nyomódtak hozzá, lépten-nyomon szatyrokkal a kezükben igyekvő

járókelőkbe ütközött.

Végül csak átjutott, kiért a térrel ellentétes oldalon lévő, keskeny kis ut-

cára. Jobbra fordult, és néhány méter megtétele után pontosan szemben ta-

lálta magát a KGB parancsnokságának oldalsó bejáratával. Ott is sötét

tölgyfából készült, hatalmas dupla kapuja volt az épületnek, de őr nem állt

előtte. Körülbelül húsz méterrel arrébb, a parancsnokság hátsó frontján

szűk kis utca húzódott, tele teherautókkal és személygépkocsikkal.

Lukin észrevette a masszív kőpillérek közötti, sötét acélból készült

kapuszárnyakat, és rögtön rájött, hogy csak ez lehet a Lubjanka börtön

bejárata. Két katona vigyázta, szűk kis őrbódé előtt, széles szíjon lógó

puskával a vállán. Fent, a fal tetején végig nagy erejű reflektorok

sorakoztak, és az utcára néző összes ablakot erős vasrácsok fedték.

Elég volt egyetlen pillantást vetnie a börtönre, hogy lássa, a védelme

áthatolhatatlan.

Látta, hogy az őrök hirtelen félrehúzódtak, a kapu kinyílt, és ponyvával

fedett ZISZ teherautó fordult ki rajta, hogy a saroknál bekanyarodva

eltűnjön a sűrű forgalomban.

Amíg a kapu nyitva volt, be tudott nézni az udvarba, és látta a szorosan

egymás mellett parkoló tehergépkocsikat és személyautókat.

Észrevette, hogy az egyik őr felfigyelt rá, egyre gyakrabban pillant felé,

ezért inkább gyorsan otthagyta a szűk kis utcái, és visszament a térre.

A tér egyik oldalán apró kis boltok, éttermek és presszók sorakoztak, és

az egyikben több asztalnál is kék egyenruhás férfiak voltak. Megjele-

nésükből, az egyenruhán látható jelzésekből arra következtetett, hogy

börtönőrök lehetnek, akik ügyeletüket letudva beültek a presszóba egy

kicsit beszélgetni.

Ő is bement, a pénztár előtti sorba beállva vett magának egy pohár teát,

aztán átadta a blokkot a pult mögött álló, testes asszonyságnak, végül a

füles fémtalpba rakott pohárral leült a börtönőrök közelében az egyik

asztalhoz.

Anélkül, hogy pontosan tudta volna, mire lesz jó, igyekezett minél pon-

tosabban emlékezetébe vésni az őrök egyenruháját, a rajta látható

jelzéseket. Durva, erőszakos külsejű férfi volt valamennyi, egymás között

is csak halkan beszéltek, és Slanskinak az járt a fejében, vajon köztük van-

e az is, aki Annát őrzi. Már ha még életben van egyáltalán.

Harsány nevetést hallott a háta mögül, és amikor megfordult, élénk

színek kavalkádja tűnt a szemébe. Négy-öt alacsony, sovány, jellegzetesen

közép-ázsiai vonású férfi állt fel éppen egy asztaltól, és indult harsányan

beszélgetve a kijárat felé. Hegyes szakálluk volt, csíkos kaftánjuk,

csaknem kopaszra nyírt fejük tetején kis kerek, színes hímzéssel díszített

sapkát

viseltek.

Néhányan

közülük

színpompás

selyem-,

vagy

gyapjútakarót terítettek a vállukra, és Slanski bármennyire figyelt is,

egyetlen szót sem értett a beszédükből. Olyanok voltak, mint színpompás,

egzotikus madarak valami lehangolóan szürke, komor környezetben.

Éppen el akart fordulni, amikor az üzbégek csoportján izgalom lett

úrrá, ketten közülük az ablakhoz nyomultak, és kis híján a szájukat is

eltátva bámultak ki az utcára. Közvetlenül a presszó előtt feltűnő, élénk

zöld BMW állt a vörös lámpánál. A közép-ázsiaiaknak nagyon tetszhetett,

mert egymást bökdösve mutogatták egymásnak, és lázasan hadarva

beszéltek róla valamit.

Slanski különösebb érdeklődés nélkül odapillantott a kocsiban ülő

férfira és nőre, és kis híján megfagyott az ereiben a vér.

A volán mögött Lukin ült, mellette pedig Anna.

Néhány pillanatig azt hitte, hogy rosszul lát, vagy csak képzelődik, de

aztán rájött, hogy nem. A férfi valóban Lukin volt, hiányzó kezét nem

lehetett eltéveszteni, csak éppen a kesztyűbe bújtatott protézis helyett

ezúttal durva fémkampót viselt a helyén. Anna arcát is tisztán látta a

szélvédőn keresztül.

A forgalmi lámpa zöldre váltott, a BMW lassan elindult, Slanski pedig

villámgyors elhatározással felpattant, és az üzbégeket vadul félrelökdösve

kivágtatott a presszóból.

Mire a járdára ért, a BMW már a Dzerzsinszkij tér túlsó oldala, a

Lubjanka bejárata felé tartott.

Alex rohant, ahogy csak a lába bírta. Tudomást sem vett az értetlenül

bámuló járókelőkről, nem érdekelte más, csak az, hogy utolérje a kocsit,

kirángassa belőle Lukint, agyonlője, visszaszerezze tőle Annát, és elmene-

küljön vele.

A BMW közben jobbra jelezve ismét megállt, várta, hogy megszűnjön

az oldalról jövő forgalom, és bekanyarodhasson a börtönhöz vezető,

keskeny utcába.

Slanski, a járókelőket ellökdösve az útjából, rohant, és egy pillanatra

sem vette le szemét a kocsiról.

Ötven méter.

Negyven.

Látta, hogy Lukin ujjai idegesen dobolnak a kormánykeréken.

Dobolás.

Dobolás.

Harminc méter.

Aztán húsz.

Az úttestre ugrott, és a sorban várakozó járművek mellett futott tovább.

Tíz méter.

Elég csekély távolság ahhoz, hogy akár lőhessen is.

Futás közben rántotta ki a belső zsebéből a Tokarevet.

Olyan szögben közeledett a kocsihoz, hogy Annának csak a tarkóját

láthatta, de Lukin tisztán mutatta felé gyűlöletes arcát.

Már csak öt méter.

Lukin még mindig nem fordult oldalra, nem is sejtette, hogy közeledik

hozzá.

Slanski felhúzta, és célzásra emelte a revolvert.

Egy oldalirányból érkező teherautó váratlanul csikorogva fékezett, a

sofőrje rémülten meredt a fegyverre.

Már csak egy lépés választotta el a BMW-től, amikor Lukin,

gondolván, hogy a teherautó neki akar utat engedni - erősen a gázba

taposott, és a kocsi meglódult, egyenesen a börtön sötét kapuja felé.

Az ismerős jármű közeledésére az egyik őr megdöngette az acéllemezt,

a kapu rögtön kinyílt, és a zöld kocsi behajtott a belső udvarba.

Slanski egy pillanatig még látta Anna arcát, aztán a kapuszárnyak

hangos döndüléssel újból becsukódtak.

Fájdalmas szitkozódás szakadt ki belőle, miközben gyorsan visszadugta

a zsebébe a revolvert.

Elkésett.

A pokol kapuja kitárult, beszippantotta, és összezáródva mögötte ismét

elvette tőle az asszonyt.

Negyvenötödik fejezet

Henri Lebel kinyitotta a szemét. Túl sokat nem ért vele, változatlanul

semmit sem látott, mert áthatolhatatlan sötétség vette körül. Feküdt hát to-

vább elmerevült testtel, még azt sem érezve, hogy matrac nélküli, kemény

fapriccsen fekszik. Bármi volt is az injekció, amit beadtak neki, alaposan

és jó hosszú időre elbánt vele. Visszaemlékezve rá, egy gondolat vágott

belé, és attól rettenetesen rossz előérzete támadt.

Nehézkesen leszállt a fekvőhelyéről, óvatosan tett előre néhány lépést,

és sima kőfalba ütközött. Hátralépett, megfordult, kinyújtott kézzel tett

újabb három lépést, és ott újból falat érzett. Négy óvatos lépés következett

oldalra, és az ujjai sima fémajtóba ütköztek.

Börtöncellában volt, semmi kétség.

Óvatosan visszament a priccshez, és rettenetes belső szorongással

visszaült rá. Ugyanaz az érzés vett erőt rajta, ami tíz évvel korábban,

Auschwitzban.

Az agya kitisztult már annyira, hogy vissza tudott emlékezni a klubban

történtekre. Vajon mit akarhat tőle az a Romanyenko nevű ezredes? Még

föl sem tette magának a kérdést, máris tudta rá a választ, és attól csak még

erősebbé vált benne a rémület. Nem lett volna szabad belekeverednie ebbe

az ügybe. Soha. A saját halálos ítéletét írta alá, amikor vállalta, hogy

teljesíti a megbízást. Az is lehet, hogy a hirtelen halálnál is szörnyűbb

dolog vár rá - börtöntábor, a maga összes kegyetlenségével.

Félelemtől remegve ült, és bámult a feketeségbe, amikor hirtelen

hangokat hallott - betonpadlón koppanó lépteket, érthetetlen beszéd

foszlányait. Sötétséghez szokott szemét elvakítva éles fényű lámpa

gyulladt ki és rögtön utána nyílt a cellaajtó.

Hevesen pislogva próbálta visszanyerni a látását, és az első, akit

megpillantott, Romanyenko volt.

- Ááá! Felébredt végre a mi kis bogarunk - mondta gúnyos hangon az

ezredes.

- Hol vagyok?! Mit műveltek velem?! - kérdezte követelőző hangon

Lebel.

- Hogy az első kérdésével kezdjem, a Lubjanka börtön vendégszeretetét

élvezi.

A válasz hallatán a francia hitetlenkedve meredt az ezredesre.

- Ami pedig a másodikat illeti, itt-tartózkodása okát nyilván maga is na-

gyon jól tudja - folytatta Romanyenko.

Lebel elkeseredetten nemet intett. - Én... fogalmam sincs, hogy miről

beszél.

- Ejnye, Lebel! Maga szándékosan fecsérelni akarja az időmet. Tudok a

Masseyhoz fűződő kapcsolatáról, úgyhogy hagyjuk a szerepjátszást, és

térjünk át a lényegre! Kevés az időm, nem érek rá túl sokáig szórakozni

magával. - Az ezredes közelebb lépett, és a lovaglópálcája végével Lebel

álla alá nyúlt.

- Maga azért készült Moszkvába, hogy segítsen egy bizonyos párnak.

Tudni akarom, hogyan, mikor és hol kellett volna találkozniuk, és kik az

itteni társai.

- Magának elment az esze!

- Van aztán egyéb is, ami erősen zavar, amire a vizsgálódásaim közben

jöttem rá. Egy Braun nevű férfiról van szó, aki nekünk dolgozott, és

sajnálatos módon meghalt. Maga, jelentős mennyiségű francia frankért cse-

rébe, információkat kért róla a párizsi nagykövetségünk egyik munka-

társától. Tagadja?

Az újabb vád hallatán Lebel, bármennyire próbált is uralkodni magán,

erősen elsápadt. - Fogalmam sincs róla, miről beszél! - próbált elkeseredet-

ten tiltakozni. - Ez valami átkozott összeesküvés...

A lovaglópálca sziszegve hasította a levegőt, és a vége a francia arcán

csattant. Lebel felordított, és odakapta a kezét, ahol a csapás érte. Dagadt

hurkát tapintott ki, és vért látott megcsillanni az ujjain.

- Hogy merészel így bánni velem! Nincs joga hozzá, hogy ezt tegye!

Fontos kapcsolataim vannak Moszkvában! Követelem, hogy azonnal ta-

lálkozhassam a francia nagykövettel!

Romanyenko pálcája ezúttal Lebel nyakán csattant.

- Pofa be, te mocskos kis zsidó! - ordította az ezredes. - Jól figyelj rám!

Azt követelsz, amit akarsz, nekem viszont válaszok kellenek, mégpedig

gyorsan. Ha beszélsz, visszavitetlek Párizsba. Ha nem, elevenen

megsütlek. Megértetted? Akarsz beszélni?

- Mondtam már... Fogalmam sincs róla, hogy miről beszél...

Figyelmeztetem, hogy óriási hibát követ el...

- Rendben van, legyen, ahogy te akarod. - Romanyenko egy pillanatra

hátat fordított, és határozottan pattintott az ujjával. - Gyertek!

Két brutális arcú, fekete egyenruhát viselő, tagbaszakadt KGB-s lépett

a cellába. Lebelhez ugrottak, és durván karon ragadták.

- Vigyétek le a pincébe! - adta ki nekik a parancsot az ezredes. -

Bánjatok vele udvariasan, ahogy a Lubjankán szokás! Attól csak

megpuhul.

- Higgye el, ez az egész valami szörnyű félreértés!

Lebel tiltakozásának Romanyenko durva ökölcsapása vetett véget. A két

pribék megmarkolta, és kihurcolta a cellából a franciát.

Lukin a lakása ablakában állt, és a Kutuzovszkij proszpekt végén, a

Moszkva folyón átívelő Kalinyin híd esti forgalmát nézte.

Kilenc óra volt.

Egy órája érkezett haza, rettenetesen vágyva már, hogy távol legyen a

parancsnokságtól, szabaduljon a reménytelenség nyomasztó érzésétől.

Nagyon szerette volna látni Nágyát.

Az asszony vacsorával várta: levessel, sült virslivel, és fél liter grúz

borral. A bor javított ugyan valamennyit Lukin hangulatán, de a hatása

viszonylag hamar elmúlt, és visszatért a rosszkedve.

Hogy még tovább rontson a helyzeten, evés közben szinte alig váltott

szót Nágyával.

Az ablak üvegét bámulva látta visszatükröződő alakját, amint leszedte

az asztalról a tányérokat Feléje pillantott, elgondolkodva nézte pár

másodpercig, aztán kiment a konyhába. Amikor visszajött, a férfi még

mindig az ablaknál állt.

- Jurij!

Szórakozottan fordult meg, és látta, hogy Nágya fürkésző, komoly pil-

lantást vet rá. Könnyű kardigánt terített a vállára, kisimított az arcából egy

előrelógó hajfürtöt, és a karját a mellén keresztbe fonva megállt Lukin

előtt. - Alig nyúltál az ételhez.

A férfi halványan elmosolyodott. - Pedig finom volt a leves - mondta. -

Én nem vagyok igazán éhes. Ne haragudj, szívem!

- Gyere, ülj mellém! - hívta Nágya.

A kerevethez ment, és gondterhelten leült a végébe. A homlokát

összeráncolta, a szája megfeszült. Lukin nagyon sajnálta, de képtelen volt

javítani a hangulatán, hiszen az övé még rosszabb volt. Elkeseredettnek,

teljesen tehetetlennek érezte magát.

Anna Koreva továbbra sem volt hajlandó beszélni, és egyre fogyott az

idő, amíg még tehetett érte valamit. Nem szívesen gondolt bele, mi fog

történni, ha lejár a Berijától kapott határidő.

Az utak szigorú ellenőrzése, a Farkas után indított hajtóvadászat

semmilyen eredményt sem hozott. Lukin biztos volt benne, hogy Slanski,

ha még él, Moszkvában van. De hol? Hogyan fésülhetne át egy ötmillió

lakosú várost?

Nágya hangja riasztotta fel a gondolataiból: - Gyere, ülj ide, Jurij!

Lukin engedelmeskedett, mellé ült, az asszony pedig szelíden rátette a

kezét a karjára, - Négy napig nem is láttalak, de most sem vagy itt igazán,

lélekben legalábbis nem, ugye? Nem volna jobb, ha elmondanád, mi bánt?

Lukin a felesége kezéért nyúlt, és megcsókolta. Soha nem beszélt még

neki a munkájáról. Olyan szabály volt ez, amit maga állított fel, de ebben a

pillanatban boldogan megszegte volna, hogy mindent elmesélve

könnyítsen a ránehezedő szörnyű terhén.

- Ne haragudj, szívem! Olyan dologról van szó, amiről nem

beszélhetek.

- Megértem, és elfogadom, de akkor is aggódom érted.

- Miért?

- Azért, mert bármi legyen is az, ami bánt, látom, hogy tönkremégy

bele. Soha nem voltál még ilyen. Ennyire magadba zárkózó, levert,

elveszett. Mintha kicseréltek volna.

Lukin mélyet sóhajtott, felállt. Az egész teste sajgott a fáradtságtól,

mivel három egymást követő éjszakán alig aludt valamit. A feleségére

pillantott, és lassan megcsóválta a fejét.

- Ne most, Nágya! Kérlek!

- Mikor kell elmenned? - kérdezte az asszony, és ő is felkelt.

- Hatkor.

Nágya szelíden a férfi arcához ért, de szinte rögtön tehetetlenül le is

ejtette a kezét. - Rettenetesen fáradt vagy - mondta. - Aludnod kell. Gyere,

feküdjünk le!

Lukin a hálószobába ment, levetkőzött, és magára húzta a takarót.

Hamarosan az asszony is megjelent, és hálóruhát véve bebújt mellé.

Érezte a hozzá simuló meleg testet, Nágya mellének a hálóing vékony

szövetét feszítő, kemény mellbimbóit.

- Rugdos a pici. Érzed? - kérdezte halkan az asszony, és a hasára vonta

a férfi kezét. Lukin valóban érezte, hogyan kezd emelkedni tenyere alatt az

asszony pocakja, és hamarosan a kemény kis rúgást is. Feltámaszkodott,

Nágya hasára hajolt, és megcsókolta.

Hosszú ideig feküdtek csöndben, és miközben felesége lágyan a haját

simogatta, egyfolytában Anna Korevára, a parkban lejátszódott délutáni

jelenetre gondolt. Anna sikoltozására, amikor ismét elszakították tőle a kis-

lányát. Az emlék annyira beléivódott, hogy már képtelen volt szabadulni

tőle, és mélységesen szomorú lett miatta. Felsóhajtott, hosszan,

fájdalmasan.

- Meséld el, Jurij, mi bánt! - kérte halkan, suttogva Nágya. - Meséld el,

az isten szerelmére, mielőtt megszakad a szíved!

Hosszú ideig hallgatott, és amikor megszólalt, akkor is csak annyit

tudott kinyögni: - Nem tehetem. Kérlek, ne is kérdezd!

Érezte, hogy az asszony a nyaka köré fonja a karját, és szorosan ma-

gához vonja.

Ahogy ott feküdt a csöndben, a fejét a mellére hajtva, hirtelen mintha

erős, addig lerombolhatatlannak hitt gát omlott volna le benne. Egész tes-

tében összerázkódott, és mélyről fakadó zokogás tört ki belőle.

Sírt, siratta elkeseredetten Anna Korevát, Nágyát, a még meg sem

született gyermeküket, önmagát.

Slanski a ház hátsó részén, a konyhában üldögélt, és Irina szemben

vele. Az asszony percekkel előbb ért csak haza a városból, teli

bevásárlószatyorral, és nagyon kimerültnek látszott.

- Mesélje el, mit tudott intézni! - mondta Slanski.

Irina - még le sem vetette a kabátját - keresgélt egy darabig a zsebében,

majd kirakott az asztalra egy kis papírcetlit. - Először a legfontosabbat -

mondta. - Nézze meg!

Alex a papírt nyúlt, átfutotta ami rá volt írva, és elmosolyodott. - Nehéz

volt megszerezni? - érdeklődött.

- A Gorkij utcai telefonközpont könyvében jó tucatnyi Jurij Lukin

szerepel. Mindegyiket felhívtam, hogy biztos lehessek a dolgomban, és

csak az utolsónál éreztem, hogy megtaláltam, akit kerestem.

- Miből jött rá?

- Egy nő vette fel a kagylót. Jurij Lukin őrnagyot kértem, mire azt

felelte, hogy nincs otthon, és megkérdezte, ki keresi. Azt mondtam neki,

hogy a Honvédelmi Minisztérium nyugdíjhivatalából telefonálok. Az

irataink egy része összekeveredett, és szeretnénk megtalálni Jurij Lukin

őrnagyot, aki a háború idején a 3. páncélos gárdahadosztályban szolgált. A

nő erre azt felelte, hogy az nem a férje, mert az őrnagy ugyan, de nem a

hadseregben szolgált. Elnézést kértem tőle a zavarásért, és leraktam a

kagylót. A hívások során találtam ugyan még egy Jurij Lukin nevű

őrnagyot, de az a tüzérségnél szolgál.

- Utána mit csinált?

- Elmentem a telefonkönyvben megadott címre. A Kutuzovszkij prosz-

pekten laknak, egy bérházban. Beszéltem a szomszéd gyerekekkel, és

annak alapján, amit elmondtak, egészen biztos, hogy azt a Lukint találtam

meg. Zöld BMW-je van, nős, gyerekük nincs. A lakás az első emeleten

van.

- Nagyszerű. Látta a feleségét? - kérdezte Slanski.

- Viccel? Nem kopogtathattam be hozzá, hogy lássa, és megjegyezze az

arcom. Annyira azért én sem vagyok hajlandó kísérteni a sorsot. - Irina kis

szünetet tartott, és aggódva megjegyezte: - Maga nagyon bátor ember, de

valami azt súgja nekem, hogy amire készül, abban mind a ketten

otthagyhatjuk a fogunkat.

- Ne nyugtalankodjék! - válaszolta Alex. - Magát nem fenyegeti

semmilyen veszély.

- Akkor is őrültség, amit csinál. A tűzzel játszik. Maga mondta, hogy a

barátja nem tud semmit. Miért kell akkor annyit kockáztatni azért, hogy

megmentse?

- Azért, mert amit kigondoltam, egyszerű, és kis szerencsével végre is

hajtható. Mutassa, mit sikerült beszereznie! Megvan minden, amit kértem?

Az asszony a szatyorba nyúlt, és kirakosgatta az asztalra a tartalmát. -

Nem volt könnyű - mondta -, de a feketepiacon végül is mindent be lehet

szerezni, csak legyen elég pénze az embernek.

- Hadd nézzem!

Slanski gondosan átvizsgálta az asztalon lévő tárgyakat. Volt közöttük

egy nagy fényerejű katonai elemlámpa, két adag elemmel, különböző

kötelek, és egy katonai zsebkés. Injekciós tű, mellette két kis ampulla, az

egyik átlátszó, a másik barna üvegből készült. Mindkettőt fölemelte, és a

szeméhez emelve alaposan megnézte - áttetsző folyadék volt bennük.

- Jobban sikerült, mint gondoltam - mondta elismerő hangon. - Volt

gondja ezeknek a megszerzésével?

- Az adrenalinhoz és az injekciós tűhöz könnyen hozzájutottam. Ez

azonban - Irina a barna fioláért nyúlt - elég kemény diónak bizonyult. Nem

könnyű hozzájutni éterhez. Kétszáz rubelbe került. Annyiból akár egy

hónapig is meg tudok élni.

- Majd gondolok magára a végrendeletemben - jegyezte meg mosolyog-

va Slanski. - Érdeklődött bárki is, hogy mihez kellenek magának ezek a

holmik?

- Ne hülyéskedjen már! A moszkvai feketepiac gengszterei akár az

ördöggel is hajlandók volnának üzletet kötni, csak legyen tömve a

pénztárcája rubellel. Afelől is nyugodt lehet, hogy hallgatni fognak. Ha

eljár a szájuk, könnyen a Gulagon találhatják magukat, vagy éppen a

kivégzőosztag előtt.

- Mi van a többi holmival?

- Viktor egyenruhája pontosan jó lesz magára, A fegyvernemi jelzések

már valószínűleg elavultak, de ezen nem tudunk változtatni. Ha sejti ott a

túlvilágon, hogy mire készül, és pont az ő ruhájában, a disznó biztosan

forog a sírjában, de úgy kell neki!

- Nem érdemelte meg magát! Köszönöm, Irina!

Slanski még aznap délután elmesélte az asszonynak, mire készül, mivel

szüksége volt a segítségére. Az Anna kiszabadítására kínálkozó alkalmat

ugyan elszalasztotta, de kigondolt helyette egy másikat. Egyszerű terv volt,

ám amikor elmondta Irinának, az asszony halottsápadttá vált.

- Mit?! Most már biztos vagyok benne, hogy maga nem épelméjű! -

tiltakozott, és hevesen rázta is a fejét. - Én ebben semmi szín alatt nem

veszek részt. Ha kockára akarja tenni az életét, ám tegye, de nekem annyi

veszély is bőven elég, amennyit eddig vállaltam. Nem akarok még több

bajt.

- Semmi gond nem lesz, ha azt teszi, amit mondok.

Miután az asszony továbbra is hevesen tiltakozott, Slanski közölte vele:

- Az a nő a maga menlevele, amelynek a segítségével kijuthat innen.

Gondolja, hogy Lebel örülni fog, ha nélküle találja, amikor megjön?

Irina ezen alaposan elgondolkodott, de Slanskinak még további félórára

volt szüksége ahhoz, hogy végleg meggyőzze. Részletesen megbeszélték a

tervet, és bár az asszonynak továbbra is súlyos fenntartásai voltak, végül

beleegyezett, hogy segít.

- Egy feltétellel! - közölte határozottan. - Ha nem sikerül, maga elfelejt-

kezik róla, és én egyedül utazom el Moszkvából.

- Rendben van!

Az elképzelés akkor fogant meg benne, amikor elsétált a Nagy

Színházhoz. Kezdetben nem tudta, miért tér vissza állandóan az

emlékezetében a BMW kormányán idegesen doboló Lukin képe. Aztán

hirtelen rájött. A jegygyűrű! Az őrnagy arany jegygyűrűt viselt. Jurij Lukin

nős volt, és ezt a gyönge pontját ki is lehetett használni. Ha a terve beválik,

Anna szabad lesz, Lukin pedig meghal.

Ha beválik.

Az órájára pillantott, aztán Irinára.

- Menjen, aludja ki magát! Holnap fárasztó napunk lesz - mondta neki,

és látva az asszony arcán a félelmet, gyorsan hozzátette: - Még egyszer

köszönöm a segítséget!

- Tudja, mit gondolok?

- Mit?

- Azt, hogy nagyon szereti maga azt a nőt.