Negyvenkettedik fejezet

Dzerzsinszkij tér. Moszkva

Anna távoli sikolyra ébredt, a teste verejtékben úszott. A mennyezetről

lógó csupasz villanykörte elvakította a szemét.

Kemény deszkákból ácsolt ágyon feküdt, a szűk, ablaktalan kis

cellában. A betonfalakon nedvesség csillogott, a helyiségben emberi ürülék

és vizelet bűze érződött. A tőle távolabbi falon fémajtó volt, mögüle - talán

a folyosóról - időnként ajtócsapódás és sietős léptek hallatszottak.

Egy-két másodperc alatt tudatosodott benne, hogy börtönben van. Hogy

pontosan hol, éjszaka van-e, vagy nappal, és hogy mennyi ideje lehet már

ott, arról fogalma sem volt.

Az egyik pillanatban még úgy érezte, hogy az ujjával a torkában

vájkáló KGB-s megfojtja, a másik pillanatban pedig már egy cellában

találta magát. Hogy a kettő között mi történt, azt - bármennyire szerette

volna - képtelen volt felidézni. Mi lett Slanskival? Meghalt? Él? Esetleg ott

van a közelben, egy másik cellában?

Rettenetesen nehéz volt elviselni a bizonytalanságot. Eszébe jutott az

elnyújtott, lélekbe markoló sikoly, és nem tudta, hogy csak álmodta-e,

vagy a hang tényleg valóság volt. Esetleg éppen Slanskit hallotta? Zavart

volt, teljesen tehetetlen, és annyira félt, hogy a gyomra öklömnyi, lüktető

csomóvá húzódott össze.

Megpróbált valamelyest tisztába jönni magával, de a vállát merevnek

érezte, a száját tökéletesen száraznak, a testét gyöngének. Oldalra fordította

a fejét, és csodálkozva látta, hogy a vállán kötés fehérlik. Olyan erősen

meghúzták, hogy egészen belevágódott a húsába. Megpróbálta mozdítani a

karját, de kegyetlenül éles, a vállától a gerincoszlopa aljáig érő fájdalom

hasított végig a testén. Olyan éles, mardosó volt a kín, hogy

torkaszakadtából felsikoltott.

A válla nyilván akkor ficamodhatott ki, amikor az őket üldöző KGB-

tiszt rávetette magát az erdőben. Emlékezett is rá, hogy az ütéstől éles

fájdalmat érzett, mintha eltört volna valamelyik csontja. A tekintete a

tehetetlenül a teste mellett heverő karjára tévedt, és tűszúrások apró, piros

nyomait vette észre rajta. Injekciót adtak neki - ki tudja, hányat - és

altatták.

Lassan, nehézkesen lerakta a lábát az ágyról, megpróbált felülni, és

közben ismét hallotta az elkínzott torokból előtörő, nyújtott üvöltést.

Összerázkódott, és ettől újból érezte a testébe hasító fájdalmat.

Hol lehet? Mi történik körülötte? Ki üvölt olyan rettenetesen valahol a

közelben?

Kemény léptek dobbanását hallotta kintről, a zárban élesen kulcs

csikordult, és láthatatlan kéz határozott mozdulattal belökte az ajtót.

Két, fekete ruhába öltözött KGB-s lépett a cellába. Az ágyhoz léptek,

durván karon ragadták, felrántották. A kíméletlen mozdulattól újabb

fájdalomhullám söpört végig a testén.

Miközben a folyosón végigvonszolták, Anna újból elájult.

Amikor a szemét kinyitotta, széken ült egy másik szobában, amelynek

az ablakait feketére festett rácsok takarták.

A helyiség berendezése egyszerű, szigorúan célszerű volt. A zöldre fes-

tett falak között mindössze egy acélpántokkal a padlóhoz rögzített lábú

asztal állt, és két hosszanti oldalán egy-egy szék. A szobának fémből volt

az ajtaja, a felső részén apró, rostéllyal fedett kémlelőnyílással.

Anna rosszul volt a félelemtől, és a vállát mardosó fájdalomtól.

Halvány, sápadt napfény ömlött a helyiségbe, az ablakokon kívül

időnként járművek motorjának a hangja, kicsit távolabbról pedig utcai

forgalom monoton zaja hallatszott.

Anna nem kis erőfeszítéssel felállt, az egyik ablakhoz ment.

Mélyen lent nagy, kikövezett udvart látott. A szemközti épület

hatemeletes volt, és az ablakokon mindegyik emeleten erős vasrácsok.

Tucatnyi gépkocsi állt az udvar egyik sarkában, és nem messze, egy

oldalsó épület falának támaszkodó tető alatt sok motorbicikli. Időnként

siető alakok bukkantak fel és vágtak át az udvaron, egyesek civilben,

iratköteggel a hónuk alatt, mások fekete KGB-s egyenruhában.

Anna elkeseredetten fordított hátat az ablaknak,

Már éppen elindult, vissza a székhez, amikor nyílt az ajtó, és a KGB-s

tiszt jelent meg. Fekete egyenruhát viselt, őrnagyi váll-lapot, és a hóna alatt

barna dossziét tartott. Furcsa, idegenszerű volt a külsejében, és Annának

némi idő kellett hozzá, hogy rájöjjön, mi az - hiányzó karja helyén a férfi

ezúttal nem barna bőrkesztyűbe bújtatott protézist, hanem szürke

fémkampót viselt. A zsebéből előhúzott, láncon lógó kulccsal gondosan

bezárta maga mögött az ajtót, az asztalhoz lépett, és lerakta rá a dossziét.

- Hogy érzi magát?

A hang lágy volt, szelíd, őszintén érdeklődő, Anna mégsem válaszolt

rá. Lukin egy csomag cigarettát, öngyújtót vett elő a zubbonya zsebéből,

azokat is az asztalra rakta, és a feléje eső széket kihúzva leült.

- Foglaljon helyet, kérem! Cigarettát?

Miután Anna erre a kérdésre sem válaszolt, az őrnagy csöndben

rágyújtott, és a füstöt mélyen leszíva a nő vállára szögezte a tekintetét - Az

én hibám, sajnos - mondta. - Csúnyán kificamodott a válla, orvosnak

kellett a helyére tennie. Csontja nem törött, de bele fog telni még néhány

napba, hogy elmúljon a fájdalom. - Halványan elmosolyodott, és állával a

sérült karjára bökött. - Szép kis pár lennénk, ha megjelennénk valahol

karon fogva, nem gondolja?

Közelebbről nézve Annának feltűnt, milyen rettenetesen fáradt a férfi.

Vastag karikák sötétlettek a szeme körül, arca a feszültség és kimerültség

okozta ráncoktól a valóságosnál jóval idősebbnek látszott.

- Üljön le, kérem! - kínálta hellyel újból az asszonyt.

Az némán engedelmeskedett, leült pontosan szembe vele.

- Igaz, hogy már találkoztunk, az illendőség mégis úgy kívánja, hogy

bemutatkozzam. Lukin őrnagy vagyok. Sajnálom, hogy megsérült,

szerettem volna, ha ez nem következik be. Hozathatok magának valamit?

Teát? Kávét? Vizet? Egy kis harapnivalót?

- Sem éhes, sem szomjas nem vagyok - utasította vissza a kínálást

Anna.

- Ne haragudjon, de ezt nem hiszem el. Majdnem tizenkét órája egy

falatot sem evett, és nem is ivott. Ha netán úgy érzi, hogy a gyöngeség jele

elfogadnia tőlem bármit is, arra csak azt tudom mondani, hogy butaság.

Az őrnagy várt egy kicsit, és miután Anna még mindig nem válaszolt,

lemondóan megvonta a vállát. - Ahogy gondolja.

Valahonnan a közelből újabb üvöltés hallatszott, majd rögtön utána

tompa puffanás, mint amikor fej csapódik neki a kemény betonfalnak.

Lukin tekintete az ajtóra villant, az arcán - ha csak egy pillanatra is - a

leplezetlen undor kifejezése jelent meg. Mély lélegzetet vett, felállt, és

nyugodt hangon beszélni kezdett. - Tudom, mit érez most, Anna! Fél,

ideges és zavart. - Kis szünetet tartva az asszony vállára nézett, majd vissza

az arcára. - A sérülése is fáj, de talán ez a legkevesebb. Tudja, hol

vagyunk? A Dzerzsinszkij téren, Moszkvában. Elájult, amikor a torkába

nyúltam, és kivettem belőle ezt. - Lukin a zubbonya zsebébe nyúlt, és

kivette belőle a cianiddal teli kapszulát. - Szerencsém volt, meg tudtam

akadályozni, hogy szétharapja, és lenyelje. Anna elsápadva nézte az őrnagy

ujjai között lévő apró kis tárgyat. - Mennyi ideje vagyok itt? - kérdezte.

- Tegnap éjjel hoztuk ide, katonai szállítógépen. Tudom, meglehetősen

kellemetlen hely ez, méltó a rossz híréhez. - Lukin újabb szünetet tartott,

majd anélkül, hogy viccnek szánta volna, megjegyezte: - Vannak, akik a

pokol első körének nevezik, és valószínűleg igazuk van.

A padlóra ejtette, cipője sarkával széttaposta a cigarettája maradékát, és

az asztalon heverő dossziéba lapozott.

- Átolvastam a magáról készült anyagot, Anna Koreva! Kegyetlen élete

volt, tele fájdalommal, bánattal, tragédiával. A szülei halála, a férje letar-

tóztatása... és ami utána következett - sorolta az őrnagy. - Most pedig ez.

Anna döbbenten bámult Lukinra, és anélkül, hogy akarta volna, meg-

kérdezte: - Honnan... honnan tudja, ki vagyok?

- Régen tisztában vagyunk vele. Már azelőtt tudtuk, hogy ejtőernyővel

leszálltak volna. Maga és Slanski.

Az újabb kijelentés hallatán az asszony mondani akart valamit, de

annyira meg volt döbbenve, hogy hiába akarta, egyetlen hang sem jött ki a

torkán.

- Ha segít nekem - folytatta Lukin -, és elmond mindent, amit tud,

akkor megígérhetem, hogy mindkettőnknek könnyebb lesz.

Annának végre sikerült összeszednie magát annyira, hogy válaszolni

tudjon: - Nincs semmi mondanivalóm.

- Anna, vannak, akik képesek rávenni arra, hogy beszéljen. Olyan

emberek, akiknek örömet okoz, ha bánthatják, élvezik, ha hallják a

sikoltozását. Alig várják, hogy megerőszakolják, hogy kínozhassák.

Tudom, mire képesek, és szeretném megóvni magát attól, hogy a kezükbe

kerüljön. Ennek ellenére, ha nem hajlandó szóba állni velem, és elmondani,

amit tud, át kell adnom nekik, és a vége akkor is az lesz, hogy beszélni fog.

Higgye el!

Bármilyen ijesztőek voltak is az őrnagy szavai, válasz nem követte

őket.

- Tudom, Slanski azért jött, hogy megölje Sztálint.

Az újabb közlés annyira váratlan, olyan megdöbbentő volt, hogy Anna

felkapta a fejét, és az arca halottsápadttá vált.

- Azt hiszem - folytatta. Lukin -, hogy magát az amerikaiak egyszerűen

csak felhasználták, más feladata nem volt, csak az, hogy a feleségének

kiadva magát segítsen neki baj nélkül eljutni Moszkvába. Slanski küldetése

azonban máris meghiúsult. Tegnap éjjel el tudott ugyan menekülni, de túl

messzire nem mehetett. Egészen biztos, hogy valamelyik járőrünk megta-

lálja és elfogja. Maga addig is segíthetne nekem azzal, hogy elmond min-

dent, amit tud. Ki segítette magukat, miután megérkeztek Észtországba?

Kivel kellett felvenniük a kapcsolatot Moszkvában, és útközben? Tudni

akarom, hogy ki készítette fel magukat, hogyan, és még ezen felül is

mindent, amit el tud nekem mondani arról, hogyan akarja megölni Sztálint

Slanski. Segítsen nekem választ találni ezekre a kérdésekre, és én cserében

mindent megteszek, amit lehet, hogy segítsek magán! Anna csak nézett

mereven az őrnagyra, agyában dübörögtek a nemrég hallott, megdöbbentő

szavak: Tudom, Slanski azért jött, hogy megölje Sztálint.

- Segíthetek magának, hogy kegyelmet kapjon, amikor a bíróság meg-

tárgyalja az ügyét - folytatta a meggyőzést Lukin.

Az asszony erre az ajánlatra sem válaszolt, és az arca olyan volt, mintha

gondolatban valahol nagyon messze járt volna.

- Anna, maga vagy rendkívül bátor, vagy végtelenül makacs, de higgye

el, én is az vagyok, és feltétlenül el akarom végezni a munkámat. Élve

vagy halva, meg akarom találni Alex Slanskit, és le akarom tartóztatni

mindazokat, akiknek közük van ehhez a küldetéshez.

Lukin fölvette az asztalról, és a hóna alá csapta a dossziét. - Adok ma-

gának még egy kis gondolkodási időt - közölte. - A maga érdekében re-

mélem, hogy helyesen dönt, és inkább nekem fog beszélni, mint másoknak.

Nem szeretném, ha mindazok után, amiken keresztülment, még tovább

bántanák.

Miközben a cigarettáját és az öngyújtóját is zsebre rakta, Anna ráemelte

a tekintetét, és néhány másodpercre találkozott a pillantásuk. Az

asszonynak úgy tűnt, együttérzést látott a szelíd, barna szemekben, és

ugyanarról tanúskodott a mód is, ahogy az őrnagy - a keresztnevén szólítva

- beszélt vele, de amilyen gyorsan felbukkant, ugyanolyan gyorsan el is

űzte magától ezt a gondolatot.

Lukin az ajtóhoz ment, kinyitotta, és mielőtt távozott, volna, még

visszafordult az asszonyhoz: - Küldetek magának valami ennivalót és

vizet. Szüksége lesz az erejére, mert még sokat fogunk beszélgetni. - Kis

szünetet tartott. - Kérdezhetek magától valami személyeset, Anna?

- Mit?

- Szereti Slanskit?

Az asszony nem válaszolt.

Lukin nézte egy darabig, aztán kiment, és csöndesen behúzta maga

mögött az ajtót.

Csak miután a léptei elhaltak a folyosón, engedte el magát Anna, és te-

mette az arcát kétségbeesve a tenyerébe.

Az íróasztalán üzenet várta, hogy sürgősen fel kell hívnia Berija

irodáját a Kremlben. Lukin félresöpörte a feljegyzést, egyelőre nem akart

foglalkozni vele.

Aznap reggel küldött át egy jelentést, és biztos volt benne, hogy Berija

azért hívatja, mert szemrehányást akar tenni neki a Farkas elszalasztása mi-

att. Nem érdekelte, túl fáradt volt ahhoz is, hogy aggódjon.

A karcsonkjába sűrű, éles nyilallással visszatért a fájdalom. Kis ideig a

protézist helyettesítő, primitív fémkampót vizsgálgatta, amivel kénytelen

volt beérni egy darabig, aztán feltárcsázta a műveleti szobát. A hívásra

Pasa Kokunko válaszolt.

- Hogy sikerült a kihallgatás? - kérdezte. Neki is fáradt volt a hangja,

hiszen egész éjjel a telefonok mellett ült, fogadta a számtalan hívást,

továbbította a sürgős üzeneteket.

- Nem túl jól. Át tudnál jönni hozzám, Pasa?

- Máris.

A kagylót a helyére rakva Lukin megdörzsölte a szemét, közben érezte,

hogyan keríti hatalmába egész testét a zsibbasztó fáradtság. A nő a

nyugtatók hatása alatt végigaludta a Moszkváig tartó utat, és még arra sem

ébredt fel, amikor a rossz idő kegyetlenül dobálni kezdte az Iljusint, ő

viszont az elmúlt három napban összesen alig tíz órára tudta behunyni a

szemét. Nagyon kimerült volt, a dossziét is hiába nyitotta ki, a betűk

rögtön összefutottak a szeme előtt. Mire visszatért, valaki odakészített az

íróasztalára egy csésze kávét. Nem tudta, ki lehetett ilyen figyelmes, de

hálásan kortyolni kezdte a forró italt.

A nő elfogása apró kis győzelem volt, de összességében maga az akció

vereség. A Farkas elmenekült. Lukinnak az sem igazán tetszett, ahogy a nő

nézte, miközben kérdezgette. Arckifejezésből, tekintet alapján meg tudta

már ítélni, hogy kik azok, akik a kihallgatás során beszélni fognak, és

Anna Koreván látta, hogy nem tartozik közéjük. A nő arckifejezésében volt

valami különös, már-már a halálvágyhoz hasonló vonás.

Természetesen félt, de hát ezt bárkiről el lehetett mondani, aki bekerült

a Lubjankára. Lukin érezte, ha ámítással próbálná meg szóra bírni, azzal

egészen biztosan kudarcot vallana. Úgy döntött, a legjobb megoldás az

lesz, ha őszintén beszél vele. Volt ugyan más módja is annak, hogy szóra

lehessen bírni, de annak még a gondolatától is borzongott.

A Farkast azonban feltétlenül meg kell találnia.

Vajon hol lehet? Valahol Moszkva és Leningrád között. Igen, de ponto-

san hol? Az erdő kétszáz kilométeres körzetében minden katonai, rendőr-

és KGB-parancsnok szigorú parancsba kapta, hogy állítsanak fel ellenőrző

pontokat, és küldjenek ki járőröket, mert hátha sikerült kicsúsznia az első

gyűrűből. Az utasítást haladéktalanul teljesítették is, ám az egész éjszaka

folytatott vadászat ellenére még mindig nem érkezett hír arról, hogy el-

fogták, vagy akár csak látták is volna. Lukin arra gondolt, hogy ha a Farkas

megmenekült, és Moszkva felé tart, akkor a feladata a korábbinál is sokkal

nehezebbé válik. A sokmilliós városban rengeteg hely van, ahol egy ember

észrevétlenül meghúzhatja magát.

Újból eszébe jutott a Farkas dossziéjából hiányzó két oldal. Vajon miért

nem akarta Berija, hogy lássa azokat? Mit tartalmazhattak, ami annyira tit-

kos, hogy még a nyomozás vezetője sem ismerkedhet meg vele? Nem tudta

a választ a kérdéseire, de azért felötlött benne egy lehetséges magyarázat.

A Dzerzsinszkij téren nyílt titoknak számított, hogy Berija tulajdonképpen

utálja Sztálint, és az a legfőbb célja, hogy átvegye a helyét. Ha a Farkasnak

sikerül végrehajtania a feladatát, az Berijának éppen kapóra jön. Talán

azért vette ki azt a két oldalt a dossziéból, hogy hátráltassa Lukin

munkáját. Ha valóban ez történt, akkor igen veszélyes hatalmi játszma

középpontjába került, vonta le a következtetést az őrnagy. A legegyszerűbb

módja annak, hogy bizonyosságot szerezzen, talán az volna, ha nyíltan

rákérdezne Berijánál a hiányzó két oldalra, és közben figyelné a reakcióját.

Lehet persze, hogy ezzel csak még nagyobb veszélybe sodorná magát.

Nyílt az ajtó, Pasa lépett a szobába. A mongol egyenruhája gyűrött volt,

a szeme a kialvatlanságtól vörös.

- Úgy nézel ki, mintha az árokparton aludtál volna.

- Dehogy! Csak egy tábori ágyon, amit a raktárból kaptunk. - Pasa

kelletlen fintorral megdörzsölte a nyakát. - Lehet, hogy az árokparttal

jobban jártam volna.

- Van valami hír a járőröktől meg az ellenőrző pontoktól? - kérdezte

Lukin.

- Még nem sikerült elfogniuk. Valaminek azért hamarosan történnie

kell, nem tűnhet el nyomtalanul a föld színéről. Mi van a nővel? Nem

beszélt?

- Még nem. Szeretném, ha elintéznél nekem valamit. - Az őrnagy tele-

fonszámot írt egy jegyzetlapra, Pasának adta, és elmagyarázta neki, hogy

pontosan mit is kíván.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod, Jurij? - kérdezte nem túl vidáman

Pasa.

- Igen. Berija hívatott, és biztos vagyok benne, hogy gyors eredményt

akar.

Pasa nem felelt, vállat vonva zsebre gyűrte a papírt, és kiment. Egy-két

másodperccel később megszólalt a telefon.

- Lukin.

- Jurij? - Nágya volt a telefonáló. - Minden rendben?

A felesége hangját hallva Lukin kimondhatatlanul vágyott arra, hogy az

asszony karjába bújva kialudja a borzasztó fáradtságot. Három napja nem

volt már otthon, és bár neki azok az egybemosódó napok mintha órák

lettek volna, Nágya számára biztosan heteknek tűntek, hiszen ezalatt még

csak fel sem hívta egyszer sem.

- Igen. Minden rendben, szívem!

- Tegnap kerestelek, de senki nem volt hajlandó mondani semmit arról,

hogy hol vagy. Merre jártál? Mikor jössz haza?

- Az ügy, amin dolgozom, hosszabbnak ígérkezik, mint eleinte gondol-

tam - felelte kitérően a férfi. - Te hogy vagy?

- Hiányzol. Gyere haza vacsorára! Tudom, milyen állapotban vagy,

amikor olyanokat válaszolsz, mint az előbb. Teljesen beleveted magadat a

munkába, és nem gondolsz semmi másra. Kérlek, Jurij! Meglátod, jót fog

tenni, ha pihensz egy kicsit.

- Nem tudom, hogy hazamehetek-e, Nágya! Jobban teszed, ha nem

vársz.

A vonal másik végéről némi hallgatás után érkezett a nyugodt, meleg

hangú válasz: - Szeretlek, Jurij! -- Én is szeretlek! A készülékben halk

kattanás hallatszott.

Csaknem két óra volt már, amikor Lukin áthajtott a kapun, és megállt a

Fegyvertár belső udvarán.

Öt perccel később a Kreml őrségének századosa bevezette Berija más-

odik emeleti, fényűzően berendezett irodájába. A teremnek is beillő szoba

falát selyemtapéta borította, a padlót kézi csomózású perzsaszőnyeg fedte,

a tölgyfából készült drága bútorzat Finnországból származott. Berija az

íróasztala mögött ülve valamilyen iratot tanulmányozott, és csak akkor pil-

lantott fel belőle, amikor Lukin odaért hozzá.

- Foglaljon helyet, őrnagy!

Lukin közelebb húzott egy széket, és leült

- Azt hiszem, bizonyos elismerést mindenképpen megérdemel - mondta

Berija.

- Köszönöm.

A KGB főnöke kinyitotta a könyöke mellett álló dobozt, kiemelt belőle

egy szivart, aztán a homlokát ráncolva rosszallóan megjegyezte: - A férfit

azonban hagyta elmenekülni. Nagyon nem jó, hogy így történt. Csalódást

okoz nekem, Lukin! Beszélt már a nő?

- Még nem, Berija elvtárs!

A dolgozószoba gazdája elmélyülten szivarra gyújtott. - De gondolom,

kihallgatta. - Ma délelőtt.

- Tekintettel az ügy komolyságára, reméltem, hogy mostanra legalább

némi kis haladást fel fog tudni mutatni. Mi annak idején képesek voltunk

rá, hogy egy-két óra alatt megtörjük egy nő hallgatását. Sokkal

fogékonyabbak a kínzás gondolatára, mint a férfiak, és különösen a

megerőszakolás veszélye ejti rémületbe őket.

Lukinnak össze kellett szednie magát, hogy ne mutassa, micsoda undort

váltottak ki belőle a főnökének a szavai. - Szükségem van még egy kis

időre - felelte. - Megsérült, mint azt a jelentésemben...

- Olvastam a jelentést - vágott közbe éles hangon Berija. - Nem

egyszer, nem kétszer, háromszor is elszalasztotta az amerikait. Többet

vártam magától, Lukin!

- Biztosíthatom róla, Berija elvtárs, hogy meg fogom találni.

- Ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, kell valamilyen ötletének lennie arra

vonatkozóan, hogy merre keresse. Van ilyen ötlete?

Lukin némi bizonytalankodás után szánta csak rá magát a válaszra. -

Hiszem, hogy változatlanul az erdőben bujkál. Az időjárás és a

terepviszonyok miatt nem juthatott messzire. A terület átkutatása már

elkezdődött, több mint ezer ember vesz részt benne. Riasztottam a

környékbeli KGB-parancsnokokat is, és utasítást adtam ellenőrző pontok

felállítására a körzet összes útján, kicsiken és nagyokon egyaránt. Minden

magán-, illetve intézményi tulajdonban lévő járművet megállítanak, és a

legalaposabban átvizsgálnak. Csupán idő kérdése, hogy akár élve, akár

holtan, a kezünkben legyen a Farkas.

- Remélem, Lukin, hogy valóban így lesz. A maga érdekében. - Berija

néhány másodpercig szórakozottan forgatta vékony ujjai között az íróaszta-

lon heverő egyik tollat. - Eddig nem igazán váltotta be a magához fűzött

reményeket. Nem tudom, nem volna-e jobb, ha magam hallgatnám ki azt a

nőt. Azt hiszem, ideje volna levetni a glaszékesztyűt. Nem gondolja? Egy

kis erőszak soha nem árt, az biztosan megpuhítaná. Tudom, maga szerint

könnyebb mézzel méhet fogni, mint ecettel, de higgye el, nekünk,

öregeknek is van némi tapasztalatunk ezen a téren.

Miközben a KGB főnöke beszélt, Lukin merőn figyelte az arcát, a szája

szögletében megbújó, élveteg kis mosolyt, és a vetítőteremben a fiatal lány

megkínzásáról látott képek villantak fel az emlékezetében, amelyektől -

még utólag is - felkavarodott a gyomra.

- Tökéletesen elfogadom mindazt, amit mond, Berija elvtárs, de hadd

jegyezzem meg, hogy szerintem a kínvallatás ebben az esetben

eredménytelen lenne. Nem hiszem, hogy ez a nő a szokásos módon

reagálna rá. Csupán kis időre van még szükségem, hogy elnyerjem a

bizalmát. A legtöbb eredménnyel kecsegtető módszer, ha egyedül

foglalkozom vele. Csak én és ő, négyszemközt.

- Gondolja, hogy szólásra tudja bírni?

- Biztos vagyok benne.

Berija - mint aki nem tud egyből dönteni - kis időre visszatért a tollhoz.

Forgatta az ujjai között, játszadozott vele, és végül azt felelte: - Hát jó.

Egyelőre csináljuk úgy, ahogy maga szeretné! Negyvennyolc órát kap.

Negyvennyolc órát arra, hogy szólásra bírja, és megtalálja a férfit. Utána,

ha kudarcot vallott, átadja nekem és Romanyenkónak az ügyet, mi pedig

majd alkalmazzuk a saját módszereinket. Most elmehet. Egyelőre ez

minden.

Mivel az őrnagy nem tett rögtön eleget a felszólításnak, és tanácstalan

arccal ült tovább a széken, Berija ingerülten kérdezte: - Mi a baj, Lukin?

Akar még valamit mondani?

- Kérni szeretnék valamit.

- Éspedig?

- Feltűnt nekem, hogy a Farkas dossziéjából hiányzik két oldal. Biztos

vagyok benne, hogy önnek jó oka volt ezeket visszatartani. Ennek ellenére

az a véleményem, Berija elvtárs, hogy a nyomozás sikere érdekében

minden, a Farkasról rendelkezésre álló információt meg kellene kapnom.

- Ami a hiányzó oldalakat illeti, tökéletesen igaza van, Lukin! -

válaszolta rosszindulatú kis mosollyal a szája szögletében a KGB-főnök. -

Ugyanakkor az említett oldalak ismerete nélkül is már többször, egészen

pontosan háromszor, alkalma lett volna elfogni az illetőt, de maga kudarcot

vallott. Higgye el, hogy minden, a feladata sikeres végrehajtásához

szükséges információnak a birtokában van! A kérése tehát indokolatlan.

Elmehet!

Az őrnagy fegyelmezetten tudomásul vette a visszautasítást, felállt, és

az ajtóhoz ment.

-Lukin...

Megfordult, és látta, hogy az apró, feketén csillogó malacszemek

rászegeződnek.

- Úgy tudom, tegnap volt egy kis nézeteltérése Romanyenkóval. Szeret-

ném, ha maga is megjegyezné, hogy ennek az ügynek a megoldásában

társak, nem ellenfelek, és akár tetszik maguknak, akár nem, együtt kell

működniük. Ügyeljen rá, hogy a tegnapihoz hasonló eset ne forduljon elő!

És még valami! Romanyenko ma délután Moszkvába érkezik, és magával

hozza azt a franciát, Lebelt is. Azt hiszem, hogy az ügynek ezt a szálát

nyugodtan rábízhatjuk. Tapasztaltabb ezekben a dolgokban, mint maga. -

Berija, a szivar füstjét mélyen leszíva, kis szünetet tartott. - Negyvennyolc

óra. Egyetlen másodperccel sem több! Ne okozzon csalódást, Lukin!