Harminchetedik fejezet

Lukin a szemét dörzsölve a helikopter alatt elmaradó tájat figyelte.

A levegőt sebesen kavaró lapátok pörgésétől az egész utasfülke

remegett, rettenetesen megnehezítve számára, hogy koncentráljon.

Alaposan össze kellett szednie magát, hogy a figyelmét ne teljesen a zaj és

a kabin rángatózása kösse le, hanem a fák között megbújó utakra is jusson

belőle.

Fenyőből és nyírfából álló összefüggő erdőség fölött repültek, és a

pilóta hol jobbra, hol balra döntötte a gépet, hogy a helikopter teste alatt

lévő reflektorok minél nagyobb területet tudjanak végigpásztázni. Keze

lázasan dolgozott a botkormányon, és időnként idegesen Lukinra pillantott.

Ellenkezni nem mert, mivel az őrnagy kezében fenyegetően még mindig

ott csillogott a revolver, de félt attól, hogy ha túl mélyre ereszkedik,

könnyen beleakadhat valamelyik fa koronájába, vagy az országút

közelében futó, nagyfeszültségű villanyvezeték drótjaiba.

Csaknem tíz perce röpködtek már az országút körül, hol egyik, hol

másik irányból repülve át a betonszalag fölött, de még semmi érdekeset

sem láttak, és Lukin nem is titkolta csalódottságát.

A pilóta izzadságtól csillogó homlokkal, idegesen megpróbálta újból fi-

gyelmeztetni: - Őrnagy elvtárs, ha nem fordulunk vissza rögtön, nagy baj

lesz. Nem marad annyi üzemanyagunk, hogy visszaérjünk Tallinnba, az

idő pedig, ahogy elnézem...

Lukin tökéletesen tisztában volt vele, hogy a fiatalembernek igaza van.

Nyugatról fenyegető, sötét felhő közeledett feléjük, újabb erős havazást

ígérve.

- Repüljön tovább!

- Őrnagy elvtárs... Kénytelen vagyok figyelmeztetni arra, hogy ez rend-

kívül veszélyes! ,

- Maradéktalanul vállalom a felelősséget a gépért. Teljesítse a

parancsot!

A pilóta összeszorította a fogát, minden figyelmét újból a gép

műszereire összpontosította, de látszott rajta, hogy egyre nő benne az

elkeseredés, az értelmetlennek tartott paranccsal szembeni ellenállás.

És akkor megtörtént!

A keresőfény keskeny erdei ösvényt pásztázott éppen végig, és Lukin

hirtelen gépkocsi nyomait pillantotta meg a hóban.

- Ott! - kiáltott fel, és már mutatta is a pilótának a kerekek vájta két

párhuzamos csíkot. Nem messze tőlük az út enyhe emelkedőnek futott fel,

ami mögött befagyott erdei tó körvonalai látszottak.

- Ereszkedjen lejjebb!

- Őrnagy elvtárs! Ha túl közel kerülünk a fák koronájához...

- Tegye, amit mondtam!

A pilóta elkeseredve rázta a fejét, de engedelmeskedett, és lejjebb vitte

a MIL-t, amelynek reflektorai szinte rászegeződtek a fák között

kígyószerűen tekergő, két keskeny vonalra. Pontosan követték a szűk

csapást, és mielőtt a tó jégbe merevedett felszíne fölé vágódtak volna,

Lukin megpillantotta a fentről tenyérnyinek látszó tisztás szélén álló,

fekete Emkát. Hatalmasat dobbant a szíve, és izgatottan figyelte a

gépkocsiba fürgén beszálló, két csöppnyi alakot.

- Állj! Tartsa egy helyben! - üvöltött torkaszakadtából a pilótára.

A fülkében szinte elviselhetetlenné fokozódott a zaj, amikor a MIL

hirtelen lefékezett, és az ágakat borító havat vadul kavarva helyben lebegni

kezdett a fák fölött.

Lukin a kocsi szélvédőjén keresztül látta a feléje néző, megdöbbent pár

arcát - ugyanazét a férfiét és nőét, akikkel az ellenőrző pontnál találkozott.

Egy pillanatig habozott csak, aztán felrántotta a fülke oldalsó ablakát,

célzásra emelte a revolverét, és rögtön lőtt is.

Látta, hogy a személygépkocsi első utasülése melletti ablak szilánkokra

hull, és utána már csak azt, hogy a kocsi, sebesen nekilódulva, bevágtat a

fák közé.

- Utánuk! - adta ki üvöltve a parancsot.

A helikoptervezető félrerántotta a botkormányt, szűk ívű kanyart írt le,

és üldözni kezdte a gépkocsit.

Slanski verejtékben fürödve markolta a kormányt, és erejét megfeszítve

igyekezett az úton tartani a vadul zötykölődő Emkát. Jéghideg levegő

vágott be az utastérbe a kitört ablakon keresztül, de ő észre sem vette,

minden érzékével az előttük húzódó, keskeny csapásra koncentrált. Az út

egyenetlenségei miatt a kocsi vadul ugrált, és Anna mindkét kezével

halálra válva markolta az ajtó belső részére erősített kartámaszt.

Néhány másodperce lehettek még csak úton, amikor a helikopter ismét

elrepült fölöttük, fél fordulót írt le, és reflektoraival őket pásztázva, velük

szemben egy helyben kezdett lebegni az út fölött. Slanski vad

káromkodásban tört ki, amikor az erős fénypászmák az arcába vágva elva-

kították, és egy pillanatra elveszítette az uralmát a kocsi fölött.

Az Emka oldalra csúszott, és minden ügyességére szüksége volt, hogy

meg tudja tartani az úton. Erős gázt adott, és sikerült kivezetnie a kocsit a

reflektorok fénykévéjéből. A szeme sarkából megpillantott egy jobbra le-

ágazó, keskeny ösvényt, félrerántotta a kormányt, és rákanyarodott, de a

helikopter követte, és újból megelőzte őket. Ismét dörrenés hallatszott, a

golyó ezúttal a kocsi tetejét szakította át, és a hátsó ülésbe csapódott. Anna

halálra rémülve újból sikoltozni kezdett.

- Kapaszkodj erősen!

Slanski jobb kézzel továbbra is erősen markolta a kormányt, a ballal vi-

szont letekerte a maga melletti ablakot, és ujjai máris a Tokarev markolatát

szorították. A fegyvert megragadva puhán a fékre lépett, és lelassította a

kocsit. Egy-két másodperccel később a fejük fölül érkező zúgás ismét

felerősödött, a helikopter elsuhant a fák koronája fölött, és úgy

manőverezett, hogy ismét szembe kerüljön velük. Alex a pilótafülke ablaka

mögött megpillantotta a Tallinnban látott őrnagy arcát.

Gondosan célzott, gyors egymásutánban háromszor lőtt, és látta, hogy

lövedékei átlyuggatják a domború plexiborítást.

A helikopter enyhén megdőlve oldalra siklott, de a pilóta hamar vissza-

nyerte uralmát a gép fölött, és sikerült újból egyenesbe hoznia. Az őrnagy

közben már célzott, de a lövések szerencsére nem oda csapódtak be, ahová

szánták őket, hanem az Emkától balra, a mély hóba.

Slanski újból gyorsított, de képtelen volt egérutat nyerni, mert a

helikopter vezetője is résen volt, és szűk kanyart leírva sebesen utánuk

vezette a gépét.

Az Emka egy kanyar után keskeny útra vágódott ki, Alex pedig

felismerte, hogy ez volt az, amelyikre áttérve elhagyták az országutat.

Megpróbálta a jobb oldalon tartani a kocsit, ott, ahol a fák valamelyest

eltakarták, és a fölöttük és mögöttük repülő helikopter reflektorai nem

tudták tisztán befogni.

Néhány másodperce lehettek még csak az erdei úton, amikor Slanski -

mintegy ötvenméternyire előttük - megpillantotta az országutat. Az út mel-

lett, tőlük kissé balra, elektromos távvezeték acéloszlopa emelkedett a ma-

gasba, szigetelő csigáiról vastag, nagy feszültségű árammal telített

kábelkötegek indultak mindkét irányba.

- Húzd le a fejed! - ordította Alex Annának, és a gázba taposva

száguldani kezdett a távvezeték oszlopa felé.

Lukinnak az egész teste verejtékben úszott, a rettenetes zajtól elkínzott

füle már csak tompa morajként érzékelte a helikopter rotorjainak a

dübörgését.

A fiatal pilóta keményen dolgozott mellette, és éles kanyarokat leírva

igyekezett minél szorosabban a fák között menekülő Emka nyomában ma-

radni.

Az őrnagy tekintete mereven a gépkocsira szegeződött, a Tokarevet

tartó keze kinyúlt az oldalablakon, és megpróbálta befogni a célkeresztbe

az autó vezetőjét, bár ez szinte lehetetlennek bizonyult. Valahányszor a

MIL megelőzte a gépkocsit, és alkalom kínálkozott volna a lövésre, az

Emka hirtelen irányt változtatott, áttért egy másik erdei útra, és

kezdődhetett elölről az üldözés.

- Próbálja már meg egyenesben tartani ezt a rohadt gépet! - üvöltött rá

Lukin magából kikelve a pilótára.

- Nem látja, hogy azt csinálom?! - kiabálta nem kevésbé dühösen a

fiatal hadnagy.

Az Emka váratlanul lassított, és sikerült is lehagyniuk, de mihelyt a

MIL megfordult, és a pilóta megpróbálta befogni a reflektorokkal a

gépkocsit, gyors egymásutánban lövések hallatszottak, és a fejük fölött

három golyó szakította át a pilótafülke vastag műanyag borítását. A MIL

meglódult, és bár Lukinnak maradt annyi ideje, hogy leadjon két lövést, de

egyik sem talált. Odalent az Emka vezetője is újból nagyobb sebességre

kapcsolt, jobbra kanyarodott a kocsival, majd újabb kanyarral rátért az

országút felé vezető útra.

- Maradjon a nyomukban! El ne veszítse őket!

A pilóta dühösen káromkodott, de teljesítette a parancsot, és a sze-

mélygépkocsi után kormányozta a helikoptert.

Ötvenmétemyire lehettek az országúttól, amikor Lukin meghallotta a

szomszéd ülésből jövő rémült kiáltást.

- Jóságos isten!

Az őrnagy elszörnyedve vette észre az előttük az égnek meredő

hatalmas acéltartót. A pilóta kétségbeesett erőfeszítéssel megpróbált az

utolsó pillanatban elkanyarodni, ám nem maradt ideje, hogy befejezze a

manővert. A helikopter lapátjai beleakadtak az elektromos távvezeték

drótjaiba, vakító ívfény villant fel, és körülöttük - mint a tűzijáték fényei -

szikrák kezdtek záporozni.

A MIL hatalmas csattanással nekiütközött a betonlábakba ágyazott,

erős acélidomokból hegesztett oszlopnak, hogy aztán elgörbült lapátokkal

lángolva a földhöz csapódjék.