Harminchatodik fejezet

Észtország. Február 27.

Kiviölit elhagyva rákanyarodtak a tengerparttal párhuzamosan futó le-

ningrádi útra.

Tarkára festett halászcsónakok hevertek a behavazott parti fövényen,

várva, hogy olvadjon a vastag jégpáncél, és újból a tengerre tolják őket,

körülöttük póznákra felrakott, itt-ott lyukas hálók lengedeztek a szélben,

mint hatalmas pókhálók. Az ég tiszta, csillagos volt, csak keleten sötétlett

egy nagy, újabb havazást ígérő felhő.

Több mint háromszáz kilométer volt a távolság Leningrádig, ami még a

széles, jól kiépített úton is legalább öt óra, ráadásul Kiviöli után nagyon

megsűrűsödtek a katonai járművek. Nehéz trélereiken harckocsikat vontató

teherautók és személyszállító járművek lepték el az úttestet, nagy kerekeik-

kel felkapálva, és sáros latyakká változtatva a fehér havat. A fenyegető

monstrumok végeláthatatlan sorokban vonultak nyugatnak, a Baltikum

felé, és Zinovnak erősen lassítania kellett miattuk. Az ezredest szemmel

láthatólag ez csöppet sem zavarta, sőt kifejezetten örült neki.

- Nagyon helyes! Sztálin figyelmezteti a baltiakat, hogy itt vagyunk, és

jobban teszik, ha meghúzzák magukat - kommentálta elégedetten a

látottakat. - Rágyújtanak?

Slanski elfogadta a felkínált cigarettát, Zinov pedig, miközben oldalra

nyúlva tüzet adott az öngyújtójáról, elgondolkodva megjegyezte: - Annak

az őrnagynak Tallinnban nem nagyon nyerte el a tetszését.

- Úgy látszik, nincs különösebben bizalomgerjesztő arcom - felelte

könnyedén Alex.

- Hát, ha tényleg ellenséges ügynök, akkor nem valami ügyesen

választotta meg az útitársát - nevetett a KGB-ezredes.

Egy órát haladhattak még óvatosan, csökkentett sebességgel, aztán

szinte teljesen megszűnt körülöttük a forgalom, mindössze néhány, ló vagy

szamár vontatta parasztszekér araszolgatott lassan az út szélén, és Zinov -

be akarván hozni a késést - a gázba taposott.

Csöndes, már-már elnéptelenedettnek tűnő észt kisvárosokon és

falvakon hajtottak keresztül, a háború nyomait őrző, kiégett falú, beomlott

tetejű tanyákat láttak az út mindkét oldalán. Néhol egy-egy rozsdásodásnak

indult, a leningrádi csata idején kilőtt, német Párduc harckocsi, és elgörbült

csövű tüzérségi löveg is a szemükbe ötlött, emlékeztetőként a több mint tíz

évvel korábbi kegyetlen harcokra.

Egy lakatlannak látszó falun áthajtva Slanskinak és Annának feltűnt,

hogy a házakat mintha csak nemrég rombolták volna le, és a főtéren álló

templomon is friss pusztítás nyomai látszottak. A helység nevét hirdető

táblára valaki erőteljes ecsetvonással két széles, keresztben futó fekete

vonalat húzott.

- Néhány hónappal ezelőtt itt még több százan éltek - kommentálta a

látottakat Zinov. - Aztán néhány partizánnak eszébe jutott, hogy

felrobbantsa a közeli laktanya hadianyagraktárát. A helyi parancsnok

agyonlövette a falu összes férfi lakóját, a nőket és a gyerekeket pedig

elvitette Szibériába. Drasztikus megoldás, az igaz, de néha sajnos ilyenekre

is szükség van. Egyetért velem, százados?

- Tökéletesen.

- Ezek az őrült partizánok azt hiszik, hogy le tudnak győzni bennünket -

folytatta mosolyogva az ezredes. - Akárcsak az az eszement Hitler,

korábban pedig Napóleon. Ismeri a híres rigai emlékművet. Az egyik

oldalán az szerepel: 1812-ben itt vonult el kétszázezer emberével Napóleon

Moszkva ellen. A másik oldalon meg: 1813-ban erre vonult vissza

húszezer emberével Napóleon Moszkvától. - Zinov jókedvűen nevetett,

láthatóan nagyon tetszett neki a frappáns megoldás.

Félórával később Narvát is maguk mögött hagyták, és az ezredes

javasolta, hogy tartsanak egy kis pihenőt, nyújtóztassák ki a lábukat,

mielőtt nekivágnak az út utolsó, Leningrádig tartó szakaszának.

- Haraphatnánk is valamit - mondta. - Semmi nem képes úgy kiszel-

lőztetni az ember fejét, mint néhány falat, és egy-két korty vodka a friss le-

vegőn.

Slanski gondterhelten Annára pillantott. A tallinni ellenőrző ponton

történt események, az őrnagy viselkedése mindkettőjüket nyugtalanná

tette, és irtóztak a további késésnek még a gondolatától is.

- Nem volna jobb, ha tovább mennénk? - kérdezte Zinovtól.

- Ugyan már! Rengeteg időnk van, két órán belül Leningrádban

leszünk. Van itt egy kellemes kis hely. Mindig megállók ott, ha erre járok.

A hold még fényesen sütött, az ég csak halványan derengett, amikor Zi-

nov pár kilométerrel arrébb lekanyarodott az országútról egy keskeny erdei

útra. Oldalra leágazó, pár méter után a bozótban eltűnő keskeny

ösvényeket hagytak maguk mögött, míg végül - néhány száz méter

megtétele után - egy meredek part tetején, befagyott tóra néző kis tisztásra

értek.

A látvány valóban gyönyörű volt, a tópartot hóval borított nyírfák sze-

gélyezték, mögöttük sűrű fenyves sötétlett, és a tájból - pár száz méternyire

a forgalmas országúttól - rendíthetetlen nyugalom és béke áradt.

- Ugye, milyen szép? - kérdezte, a kocsiból kiszállva, Slanskitól Zinov.

- Kapja elő a vodkát, meg az ennivalót, ott vannak a csomagtartóban!

Füstölt angolnát eszünk, biztosan maguk is szeretik. A felesége is nyilván

megéhezett már.

Slanski megkerülte a kocsit, és már éppen emelte ki a csomagtartóból a

piknikes kosarat, amikor halk sikolyt hallott. Megpördülve látta, hogy

Zinov - durván a hajába markolva - magához rántja Annát, és revolvert

szorít a halántékához.

- Emelje fel a kezét! - kiáltott rá határozott hangon Alexre. Az arca ko-

mor, vészjósló volt, és nyoma sem látszott rajta a korábbi, másnaposságtól

származó fáradtságnak. - Óvatosan csatolja le a pisztolytáskáját! Lassan!

Jól van. Most dobja ide! Tegye, amit mondtam, különben szétlövöm a nő

fejét!

- Mit jelentsen ez?! Mi ez az ostoba tréfa?! - kérdezte felháborodottnak

szánt hangon Slanski.

- Ne adja nekem az ártatlant! Tegye, amit mondtam, különben agyon-

lövöm a nőt!

Alex engedelmeskedett, az ezredes pedig félrerúgta a revolvertokot, és

a fegyverét változatlanul lövésre készen tartva ellódította magától Annát.

- Nem tudom pontosan, mi az, de valami nagyon nincs rendben maguk-

kal - mondta gyanakvón összehúzott szemmel. - Annak az őrnagynak, ott

Tallinnban, igaza volt. Maguk ellenséges ügynökök.

- Ezredes elvtárs! Ezt nem gondolhatja komolyan! - vitatkozott

felháborodva Slanski. - A papírjainkat tökéletesen rendben találták az

ellenőrző pontnál. Rakja el azt a revolvert, legyen szíves! Halálra ijeszti a

feleségemet.

- Pofa be! - csattant fel ingerülten Zinov. - Figyeltem a kiejtésüket. Biz-

tos, hogy egyikük sem leningrádi. Ott születtem, pontosan tudom, hogy be-

szélnek nálunk. A nő Moszkvából jött, de a maga kiejtését nem tudom

hova tenni. De van itt más is! Sajnálom, hogy korábban nem jutott az

eszembe. Tegnap este azt mondta, hogy a 17. páncéloshadosztálynál

szolgál, az őrnagynak viszont azt, hogy a 14-iknél. Hajlandó volna ezt

megmagyarázni?

- Egyszerű nyelvbotlás volt, semmi több. Nem is tudom, hol járt az

eszem. Azt pedig, hogy a feleségem leningrádi, soha nem állítottam.

- Nyelvbotlás egy frászt!

Slanski ugrásra készen a jobb lábára helyezte a testsúlyát, de túl messze

állt Zinovtól, hogy elérje, még mielőtt az meghúzná a ravaszt.

- A maga helyében nyugton maradnék! - szólt rá fenyegetően az

ezredes, miután észrevette az apró mozdulatot. - Ha megmoccan,

egyenesen a szemébe lövök. Ne legyenek kétségei afelől, hogy remekül

tudok célozni! - Annával már mit sem törődve fenyegetően Slanskira

emelte a revolvert. - Most pedig szépen elmeséli, hogy valójában kicsodák,

különben meghúzom a ravaszt.

Lukin a MIL jéghideg fülkéjében ült, és az országútnak a helikopter

alatt sebesen futó, széles szalagját figyelte.

Egy órája, még mindig sötétben szálltak fel a Tondi utcai laktanya

udvaráról, és ötven méter magasan haladtak a leningrádi országút fölött.

Nyírfákkal tarkított sötét fenyőerdők futottak mellettük mindkét oldalon,

csöppnyi falvak és álmos kisvárosok utcai világításának a fényei villantak

itt-ott a szemükbe.

A helikopter pilótája az őrnagyhoz fordult, és a hangját kieresztve meg-

próbálta túlkiabálni a rotorok fülsiketítő zaját: - Nem sokáig mehetünk

már, őrnagy elvtárs! Nézze meg, milyen sűrű hófelhő közeledik nyugatról!

A szabályzat szerint tilos rossz időben és sötétben repülni.

Lukinnak nem kis erőfeszítésébe került rávenni a pilóta parancsnokát

arra, hogy engedélyezze a felszállást. A Berijától kapott felhatalmazást kel-

lett elővennie, hogy az illető - a sötétség és a rossz látási viszonyok miatt

változatlanul morogva - beadja a derekát. A MIL-t nem szerelték fel az

éjszakai repüléshez szükséges műszerekkel, és a pilótának a talaj

közelében kellett maradnia, ha nem akarta eltéveszteni az utat.

- Felejtse el a szabályzatot! - válaszolta a pilóta megjegyzésére Lukin,

és miközben beszélt, mereven előreszögezte a tekintetét, nehogy

eltévesszen akár csak egyetlen járművet. - Akkor fordul vissza, ha

parancsot adok rá. Van elég üzemanyaga?

- Még kétszáz kilométerig kitart, de...

- Akkor gyerünk! - vágott a helikoptervezető szavába az őrnagy. - Csak

akkor szóljon, ha észrevesz valamit!

A pilóta újból tiltakozni akart, de Lukin vészjósló arckifejezése láttán

úgy döntött, hogy a gép műszereire összpontosítja minden figyelmét.

Lukin hol az alattuk sebesen elmaradó tájat, hol az ölében széthajtva

heverő térképet tanulmányozta. Kis elemlámpát tartott a kezében, és a

tekintete ide-oda ugrált a papírra rajzolt, és a valóságos földfelszín között.

Harckocsioszlop vonult el alattuk déli irányba, a felkapcsolt reflektorok

fényében a páncélosok szorosan összezárt sora lassan, fenyegetően

tekergő, hatalmas zöld kígyónak tűnt.

Tíz perccel Kaman telefonja után Leningrádból már meg is érkezett a

válasz. A 14. páncélos hadosztály tisztjei között nem volt Oleg Petrovszkij

nevű százados, és az alakulat semmilyen gyakorlatra sem készült, sem

Novgorod közelében, sem máshol. Az ösztöne tehát nem csalt, de ez már

csak megkésett vigaszt jelenthetett a számára. Ott rögtön, az ellenőrző

pontnál kellett volna hallgatnia rája.

A fogadóban, ahol Zinov lakott, többször megszálltak ugyan más

városokból érkezett KGB-sek, de a ház ajtaja le volt lakatolva, és

bárhogyan keresték is a rendőrök, a tulajdonost képtelenek voltak

előkeríteni. Végül betörték a vastag tölgyfa ajtót, de bármilyen gondosan

vizsgálták át a helyiségeket, használható nyomot nem találtak. A

vendégkönyvben - Zinovén kívül - csupán egy név szerepelt, bizonyos

Buharin századosé. Ez a nyom tehát követhetetlennek bizonyult, Lukinnak

várnia kellett, hátha felbukkan a százados, vagy netán a fogadós.

Gyors fejszámolás alapján arra a megállapításra jutott, hogy az Emka

nem lehet már messze. Még ha nyolcvan kilométeres sebességgel haladt is,

akkor sem tehetett meg többet kétszáz kilométernél. A forgalmat

figyelembe véve azonban aligha juthatott messzebb százötven

kilométernél, vagyis legfeljebb ötperces előnye maradt velük szemben.

Lukinban felmerült ugyan az ötlet, hogy a kocsit vezető ezredes alsóbb

rendű, kevésbé forgalmas utat választott, ám ezt némi gondolkodás után el

is vetette. A leningrádi úton, tél lévén, nem voltak építési munkák,

nyugodtan lehetett haladni, a kisebb utakon pedig mindig számítani lehetett

katonai járművekből álló, hosszú oszlopokra. Alacsonyan repülve sok

Emkát maguk mögött hagytak már - utasaik szeme tágra nyílt a rémülettől,

amikor a helikopter, óriási zajt csapva, alacsonyan leírt egy kört fölöttük -,

de az ezredes kocsiját egyelőre sehol sem látták. Lukin meredten figyelte a

reflektorok fényében a kocsiablakokban felbukkanó rémült arcokat, és még

mindig nem tudta eldönteni magában, hogy az ezredes csupán ártatlan,

hülye balek volt-e, vagy részese a veszedelmes diverzáns akciónak.

Tekintete újból az országút szalagját pásztázta, ami ezúttal teljesen

kihalt volt. Az utolsó harckocsioszlopot néhány perccel korábban hagyták

maguk mögött. A pilótához fordult, és a fülsiketítő zajt túlkiabálva

megkérdezte: - Vannak alsó, kiegészítő reflektorai?

Választ nem kapott, de egyetértő bólintást igen.

- Ha tíz percen belül nem vesszük észre őket, visszafordulunk, és ellen-

őrizzük az erdőbe vezető, kisebb utakat! - kiabálta az őrnagy. - Lehet, hogy

megálltak valahol pihenni!

A helikopter vezetője aggódó pillantást vetett rá, majd előrenézett, a

látóhatár fölött fenyegetően sötétlő égre, és a fejét rázva visszaordította: -

Mindjárt a nyakunkon lesz a hóesés! Az országút mellett végig

nagyfeszültségű villamos vezetékek húzódnak! Ilyen időben könnyen el-

találhatjuk valamelyiket!

- Csinálja, amit mondtam! - válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon

Lukin.

- Nem, őrnagy elvtárs! - felelte határozott hangon, a fejét rázva a pilóta.

- Ezen a gépen én vagyok a parancsnok, és mint mondtam, túlságosan ve-

szélyes, amit kíván. Ha még havat is kapunk, akkor aztán végleg befelleg-

zett. Visszafordulunk, mielőtt...

A helikopter vezetője megragadta, oldalra nyomta a botkormányt, és

éles bukófordulóval megfordította a helikoptert.

Lukin nem vitatkozott tovább, ellenben a revolveréért nyúlt, felhúzta,

és egyetlen szó nélkül a fiatalember halántékához szorította a csövét.

- Megőrült?!

- Lehetséges. Ha nem engedelmeskedik rögtön, és nem csinálja azt,

amit mondok, agyonlövöm. Kapcsolja be a keresőfényt, hadnagy, különben

szegényebb lesz egy füllel!

- Higgye el, ezredes elvtárs, mélységesen téved! Zinovra nem hatott az

elkeseredett hang, állt tovább mereven, a fegyverét Slanskira szögezve, -

Beszéljen, mielőtt elveszítem a türelmemet, és meghúzom a ravaszt!

- Nincs mit mondanom, azon kívül, hogy ami itt történt, azt feltétlenül

jelenteni fogom. A maga viselkedése egyszerűen példátlan!

Zinov - az arckifejezéséből ítélve - egy pillanatra mintha tétovázott vol-

na, de a hangja határozott maradt. - Próbára teszi a türelmemet!

- Javasolhatok valamit? - kérdezte Alex. - Menjünk vissza a

legközelebbi rendőrőrsig, és hívja fel a hadosztály-parancsnokságot! Bárki

lesz az ügyeletes, meg fogja erősíteni, hogy az vagyok, akinek mondom

magam.

- Útközben pedig majd megpróbálnak kereket oldani - felelte vigyorog-

va, mindent tudó arccal az ezredes. - Nem vagyok olyan hülye, mint

gondolja! Végül is én kaptam el magukat, és nem az a mitugrász,

nyavalyás kis őrnagy Tallinnban. Gyerünk, hadd halljam végre, hogy

kicsoda is maga valójában!

- Oleg Petrovszkij százados, 14. páncélos hadosztály! - tartott ki

határozottan az eredeti verziónál Alex.

A választ hallva Zinov közelebb lépett hozzá, és dühösen feléje bökött

a revolvere csövével. - Ne szórakozzon velem, ha nem akarja, hogy

szétlőjem... - akart rádördülni Slanskira, de nem tudta befejezni a

mondatot, mert Anna közbevágott.

- Ezredes elvtárs! Úgy látszik, bármilyen kellemetlen is, el kell monda-

nunk az igazságot!

Slanski szája szólásra nyílt, de az asszony gyorsabb volt nála, nem ha-

gyott lehetőséget arra, hogy beszélni kezdjen.

- Nem! Hagyd, hogy végre én beszéljek! - szólt rá határozottan, és

rögtön vissza is fordult Zinovhoz. - Nem vagyunk házasok. A férjem

valóban katonatiszt, valóban Leningrádban állomásozik, csak éppen nem

Olegnek hívják. Egyébként Oleg is az, akinek mondja magát. Azért

utaztunk Tallinnba, hogy kettesben lehessünk.

- Szeretők? - kérdezte kaján vigyorral az arcán az ezredes. - Ügyes

próbálkozás, de ezúttal nem sokat ér.

- Ha belenéz a táskámba, megtalálja az esküvői képünket, és megbizo-

nyosodhat róla, hogy igazat mondtam.

Zinov elgondolkodott az ajánlaton, majd némi bizonytalansággal a

hangjában odaszólt Annának: - Dobja ide! Vigyázzon, mert ha valamilyen

trükkel próbálkozik, szétlövöm a barátja fejét!

Anna a gépkocsihoz sietett, és elővette a hátsó ülésről a kézitáskáját.

- Dobja ide! - mondta feléje lépve az ezredes.

Az asszony rögtön engedelmeskedett, de úgy hajította el a táskát, hogy

az karnyújtásnyi távolságon kívül érjen földet, és Zinovnak érte kelljen ha-

jolnia.

Mihelyt az ezredes megmozdult, hogy fölvegye, Anna villámgyorsan

előrelendült, és Zinov hiába kapta maga elé a revolverét, lőni nem maradt

ideje, mert a keményen kimerevített kézéllel rámért ütés pontosan a nyak-

szirtjét találta. A gerincén végignyilalló fájdalomtól felüvöltött, Slanski pe-

dig észveszejtő gyorsasággal próbálta leküzdeni a köztük lévő távolságot,

ám mégsem volt elég gyors.

Zinov ujja reflexszerűen meghúzta a ravaszt, és a lövés át lyukasztotta

Alex zubbonyának az ujját, előrezúduló ökle azonban teljes erővel eltalálta

ellenfelének az állkapcsát. Az ezredes hátraesett, a szája sarkából ömleni

kezdett a vér.

Slanski, akit ugyanaz a lendület vitt tovább, a hóba esett fegyverért

nyúlt, a tehetetlenné vált Zinov pedig - rémült tekintetét ráemelve -

esdekelni kezdett: - Ne Öljön meg, kérem! Nem árulom el senkinek. Néma

leszek...

Slanski golyója a homlokába, egy-két centivel az orrnyerge fölé

fúródott.

Anna rémülten a szája elé kapta a kezét, Alex pedig ráüvöltött: - Szállj

be a kocsiba!

Az asszony meg sem hallotta a kiáltást, csak nézte rémülten,

elkerekedett szemmel az ezredes holttestét. Zinov sebéből erőteljesen

buzgott a vér, Anna pedig csak állt, és bámulta megkövültén, míg Slanski

rá nem kiáltott.

- Anna...

- Takarodj innen!

Vadul megpróbálta ellökni magától a férfit, de az dühösen

megmarkolta a karját, és szembefordította magával. - Figyelj ide! -

üvöltötte magából kikelve az arcába. - Azt hiszed, hogy szórakozásból

tettem?! Háborúban vagyunk, Anna! Vagy mi döglünk meg, vagy ők! Ha

nem lövöm le, ő végez velünk. Elfelejtetted már, milyenek a KGB-sek?! A

hozzá hasonlóaknak köszönheted, hogy a Gulagon voltál. Ők vették el a

gyerekedet is! Őrá gondolj, mielőtt bármit mondasz!

Alex szavai jeges zuhanyként, kijózanítóan hatottak Annára. Az

asszony megrázkódott, és mintha mély álomból ébredt volna, csodálkozó,

tiszta tekintettel meredt Slanskira.

- Segíts gyorsan elásni! Nézd meg, van-e valamilyen szerszám a kocsi-

ban, amivel betemethetjük! Igyekezz! Nem maradhatunk itt sokáig.

Anna tehetetlenül figyelte, hogyan fordítja meg Slanski a hullát, és

kutatja át lázasan remegő ujjakkal az ezredes zsebeit. Elcsigázva a

halványan derengő égre emelte a tekintetét, és egy pillanatra meg is

merevedett, mert közeledő zúgást vélt hallani. A különös zaj azonban,

ahogy jött, hamarosan el is távolodott.

- Mi baj?! - Slanski verejtékben úszó homlokkal, mozdulatlanul emelte

rá a tekintetét.

- Semmi. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha hallottam volna valamit, de...

- felelte bizonytalanul az asszony, és hátat fordítva neki, enyhén imbolygó

léptekkel elindult a gépkocsi felé.

Öt percükbe telt, hogy a kezükkel sekély gödröt ásva eltemessék a hóba

a holttestet. Mire végeztek, mindkettőjük teste verejtékben úszott, és a ru-

hájuk csupa vér lett.

- Nem mehetünk így tovább. Muszáj átöltöznünk. Hozom a bőröndöket

- mondta Slanski.

Anna szó nélkül vetkőzni kezdett, a férfi pedig előkapta a bőröndöket a

gépkocsi csomagtartójából, és maga is hozzálátott, hogy ruhát váltson.

Kordbársony öltönyt és sapkát vett, és miután Anna is végzett a cserével,

még egyszer körbepillantott, majd rászólt az asszonyra: - Add ide a

ruhádat!

Egy bokorhoz lépett, puszta kézzel lyukat vájt a hóba, és belerakta

mindkettőjük levetett ruhadarabjait. Miután végzett, és eligazgatta a

ruhákon a havat, a lyuknak még a helye sem látszott.

- Menjünk!

A kocsihoz érve Alex megfordult, és az asszony sápadt, megviselt,

őszinte rémületet tükröző arcába nézett.

- Anna, te is tudod, hogy amit tettem, szükséges volt - mondta komoly,

nyugodt hangon.

- Igen. Tudom. - A nő egész testében megborzongott.

- Mi a baj? Fázol?

- És félek.

- Nem egészen két óra alatt Leningrádban lehetünk. Ha csak egy kis

szerencsénk van, Zinov eltűnése még jó ideig nem fog eszébe jutni

senkinek.

Slanski szelíden megsimogatta az asszony arcát, majd gyorsan kibújt a

zakójából, és a vállára terítette.

- Meg fogsz fagyni! - próbált tiltakozni Anna.

- Hagyd csak magadon! Miattam ne aggódj!

- Alex... - az asszony bizonytalan pillantást vetett Slanskira.

- Tessék!

Annán látszott, hogy mondani szeretne valamit, de meggondolta magát,

és csupán a fejét csóválta meg.

- Semmi.

Megfordult, és a hóban kirajzolódó lábnyomokra pillantott: - Ezekkel

mi lesz?

- Úgy látom, nemsokára ismét havazni fog. Egy-két órán belül

valószínűleg nem látszik belőlük semmi. Gyere, menjünk! Minél előbb

eltűnünk innen, annál jobb.

A fejük fölül váratlanul erős berregés hallatszott, és miközben egyre

erősödött, míg végül már szinte elviselhetetlenné vált, erős fénysugár

pásztázta végig mögöttük az erdőt.

Mikor már a föld is remegett a talpuk alatt a szörnyű zúgástól, a fák ko-

ronája fölött egy helikopter bukkant fel, és a gép teste alá szerelt

reflektorok fénye egyenesen rájuk irányult.

A gép pilótafülkéjében két sötét árnyék látszott, és egyikük fegyvert

tartó keze az oldalsó ablakon kinyúlva célba vette őket.

Dörrenés hallatszott, és az Emka első utasülés felőli ablaka szilánkokra

tört.

Anna rémülten felsikoltott.

- Kapaszkodj!

Slanski lázas sietséggel elindította a kocsit. A motor a hirtelen kapott

gáztól felbőgött, a kerekek sebesen pörögni kezdtek, de aztán belekaptak a

hóba, és a kocsi a tisztásról kiszáguldva a fák között húzódó keskeny erdei

ösvényre vágódott.