Negyvenedik fejezet

Balti országút, Leningrád

Alig kanyarodtak rá a Baltikum felé vezető országútra, Slanski tőlük

nem messze álló gépkocsik vörös hátsó lámpáira lett figyelmes. Az úttest

szélére húzódott, leállította a motort, és kikapcsolta a reflektort.

- Mi a baj? - kérdezte tőle riadtan Anna.

- Nézd!

Az asszony fölemelte a fejét, és Alex válla fölött előrepillantott.

Néhány száz méternyire katonai teherautók, és rendőrségi gépkocsik álltak

keresztben az országúton, előttük egyre hosszabbodott a megállított

járművekből összeverődött sor. Egyenruhások járkáltak fürgén közöttük,

ellenőrizték a vezetők és az utasok papírjait, átkutatták a teherautók

platóját, a gépkocsik belsejét. Amennyire a reflektorsor alapján meg

lehetett ítélni, a másik irányból érkező forgalmat sem engedték tovább, a

városba tartó járműveket is ugyanolyan gondosan ellenőrizték, mint az

onnan távozókat.

- Valahányszor gyanakszom valamire, megfájdul a fejem. Most például

majd széthasad - mondta Slanski. - Lefogadom egy rubelbe, hogy minket

keresnek.

- Most mit csinálunk?

- Pár kilométernyire innen volt egy kisebb út. Visszafordulunk, és meg-

próbáljuk, hátha azon el tudunk menni.

Beindította a motort, és visszafordult. Néhány száz méter után

kapcsolta csak be ismét a reflektort, és a főútról jobbra elágazó keskeny

úthoz érve elkanyarodott. Kásás, a járművek kerekeitől feltúrt, egyenetlen

úton haladtak tovább, és Annának szorosan Slanskihoz kellett bújnia, hogy

valamelyest védeni tudja magát az arcába csapó hideg széltől.

Körülbelül öt kilométert tehettek meg, amikor egy éles kanyar után - túl

közelről, hogy észrevétlenül megforduljon - Alex újabb fényt pillantott

meg elöl.

Két ponyvával fedett katonai dzsip állt keresztben az erdei úton. A ke-

zében Kalasnyikovot tartó katona őrmester támaszkodott az egyikhez, mel-

lette puskás rendőr, míg a másiknak a vezetőfülkéjében - fegyverét a térdén

keresztbe fektetve - fiatalabb társa ült, és a hordozható tábori rádiókészü-

léken éppen társalgott valakivel.

A parancsnok nem messze tőlük, lazán álldogált, és a cigarettáját

szívta.

Slanski érezte, hogy Anna karja erősen a derekára feszül. Lelassította a

motort, miközben az ellenőrző pont parancsnoka, egy hadnagy felemelt

karral jelezte neki, hogy álljon meg.

Alex engedelmeskedett az utasításnak, megállt, de tovább járatta a

járművet.

- Oltsa már el azt az átkozott lámpát, és kapcsolja ki a motort! - szólt rá

határozottan a tiszt, és közelebb lépett hozzájuk.

Slanski - hirtelen nem jutván eszébe más ötlet - eleget tett a

felszólításnak. A hadnagy megállt mellettük, és rájuk kattintotta az elem-

lámpáját.

- Nocsak, nocsak! Éjszakai motorozásra induló szerelmesek? - kérdezte

utálatos, nagyképű hangon.

Az őrmester és a rendőrök hangosan fölnevettek. Slanski agya közben

lázasan dolgozott, megpróbálta pontosan felmérni a szituációt. A négy férfi

közül az őrmester és a hadnagy tűnt csak igazán veszélyesnek. Magasak

voltak, izmosak, vastag nyakúak, busa fejűek. A két rendőr tapasztalatlan

zöldfülű volt még, amit az is jelzett, hogy a kezük idegesen matatott a

fegyverükön.

A tiszt, a cigarettáját elhajítva, gyanakvóan nézett rájuk.

- Mi történt, elvtárs? - kérdezte tőle természetes hangon Slanski. - A

szívbajt hozzák ránk. Ha nem hajtok elég óvatosan, egyenesen nekimehet-

tem volna maguknak.

A hadnagy figyelmen kívül hagyta a szemrehányást. Alaposan

megnézte magának a motorkerékpárt, és Annára emelte a tekintetét.

- Az igazolványaikat! - parancsolt rájuk. Mindketten szó nélkül oda-

nyújtották neki. A tiszt az elemlámpa fényében alaposan megvizsgálta az

okmányokat, aztán az arcukba világított. - Hová mennek? - kérdezte

anélkül, hogy az igazolványokat visszaadta volna.

- Novgorodba - válaszolta Slanski.

- Hosszú, nehéz út, ebben a hideg időben. Az utazás célja?

Alex hátra, Anna felé bökött a hüvelykujjával. - A feleségem anyja

beteg. Az orvosok azt mondják, talán a reggelt sem éri meg. Tudja, hogy

van az ilyenkor, hadnagy elvtárs! A feleségem feltétlenül látni szeretné,

mielőtt meghal.

- Honnan jönnek?

- Leningrádból. Egyébként mitől van ez a rettenetes felhajtás? Már

másodszor állítanak meg bennünket ezen az úton.

Slanski megjegyzésétől a hadnagy szemmel láthatóan elbizonytalano-

dott. Oldódni kezdett benne a feszültség, és egy-két másodpercnyi gondol-

kodás után az igazolványokat is visszaadta. - Ellenséges ügynököket kere-

sünk - felelte. - Egy férfit és egy nőt. Megölték a KGB egyik tisztjét.

Slanski hosszút füttyentett, és a megdöbbentő hír indokolta, kellően

ijedt arcot vágott. - Gondolja, hogy nyugodtan tovább mehetünk? -

kérdezte. - Úgy értem, nem leszünk veszélyben? A feleségem már így is

éppen elég ideges, nem hiányzik, hogy még velünk is történjen valami.

- Nem hiszem, hogy bármi bajuk eshetne - válaszolta megenyhülve,

mosollyal az arcán a tiszt. - Azért csak tartsák nyitva a szemüket, és ha

bármi gyanúsat látnak, értesítsék a legközelebbi rendőrőrsöt! Mehetnek.

- Úgy lesz, hadnagy elvtárs! - ígérte meg készségesen Slanski, és oda-

szólt Annának: - Gyere! Hosszú még az út.

Visszaszálltak a BMW-re, és már éppen indultak volna, amikor a had-

nagy halkan rájuk szólt: - Egy pillanat!

Közelebb lépett hozzájuk, és újból belevilágított előbb Slanski arcába,

aztán az Annáéba. Az elemlámpa fénye aztán meg is állapodott az asszo-

nyon.

- Hol volt az az ellenőrző pont, amit a férje említett? - érdeklődött tőle

gyanakvó hangon.

A kérdéstől a levegő egyik pillanatról a másikra veszélyesen sűrűsödni

látszott körülöttük. Anna elbizonytalanodva hallgatott, és közben érezte,

hogy a karja alatt Slanski teste kőkeménnyé merevedik. A szeme sarkából

azt is látta, hogy az őrmester készenlétbe helyezi a Kalasnyikovját, a

minden mozdulatát árgus szemekkel figyelő két rendőr pedig szintén a

puskájáért nyúl.

- Kérdeztem valamit! - mondta a hadnagy, a tekintetét egy pillanatra

sem véve le Annáról.

- Úgy három kilométernyire innen. Egy gépkocsi volt ott, és két rendőr.

A tiszt meglepődve felvonta a szemöldökét. - Félórája sincs, hogy arra

jöttünk. Akkor még nem volt ott semmilyen ellenőrző pont. - A rádió

mellett, a dzsipben ülő fiatal rendőrhöz fordult, és odakiáltotta neki: - Hívd

csak fel a központi irányítót, Kasinszkij! Kérdezd meg, hogy állítottak-e fel

ellenőrző pontot ott, ahol ez a nő mondja!

A rendőr sietve a szájához emelte a mikrofont, és a szája mozgásából

ítélve lázasan beszélni kezdett.

- Nézze, hadnagy elvtárs! - szólalt meg alázatosra vett hangon Slanski.

- A feleségem már így is annyira ideges...

- Nyugalom! Nem fog sokáig tartani. Ha tényleg van ellenőrző pont

előttünk is, ahogy mondják, akkor mi csak az időnket vesztegetjük.

A rendőr eközben lázasan tárgyalt valakivel, de hogy miről, azt nem le-

hetett tudni, mert Slanski csak zörejeket hallott.

A beszélgetés gyorsan véget ért, és a fiatalember puskával a kezében,

riadtan ugrott ki a kocsiból, és a hadnagyhoz oda sem érve idegesen

kiabálni kezdett.

- Hazudik! Nincs ott semmilyen ellenőrző pont!

Egy szempillantás alatt történt. A tiszt a pisztolyáért kapott, és a

többiek is emelték már a fegyverüket, amikor Slanski bekapcsolta a

reflektort, és a sötétségbe hasító fénysugárral egy-két másodpercre

elvakította őket. A kabátja alól előrántott Tokarevvel előbb a hadnagyot

lőtte mellbe, utána az őrmester torkába és arcába eresztett egy-egy golyót.

Gyorsan rálőtt még kétszer a gépkocsik mögött menedéket kereső fiatal

rendőrökre is, és közben ráordított Annára: - Kapaszkodj!

Hirtelen berúgta a pedált, a BMW motorja a gyors gázadástól vadul fel-

bőgött, és a jármű a dzsipek közötti keskeny résen átszáguldva nekirontott

az éjszakának.

Lukin a KGB-parancsnokság ebédlőjében ült, és bár nagyon éhes volt,

csak kedvetlenül turkált a villájával a krumpliból, káposztából és sózott

húsból álló ételben. Tucatnyi tiszt és egyéb alkalmazott ült még körülötte,

vidám beszélgetés közben eszegetve, vagy éppen egy csésze tea mellett az

evés utáni cigarettáját szíva. Alig pár falatot gyűrt még csak le, amikor a

lengőajtót belökve a parancsnok szárnysegédje vágtatott a helyiségbe.

Lukin lerakta a villáját, gyorsan megtörölte a száját egy szalvétával, és

pattanásig feszült idegekkel fogadta a térképpel a kezében az asztalához

lépő századost.

- Friss híreket kaptunk! Az egyik ellenőrző pontnál megállítottak egy

BMW-n utazó férfit és nőt, akiknek a személyleírása hasonlít a

körözöttekére! Puskintól nyugatra, a balti országút környékén, egy mel-

lékúton történt, úgy három perccel ezelőtt! A férfi revolvert rántott, és

megölt egy hadnagyot és egy őrmestert! Két rendőr életben maradt, ők

adták le a jelzést! Rögtön utána elindultak, és a dzsipjükön üldözőbe vették

a motorkerékpárt! - hadarta izgatottan a százados.

Lukin felpattant, elkapta a térképet, és gyorsan kiterítette az asztalon. -

Hol történt?! Mutassa!

- Körülbelül itt - bökött a térkép egy pontjára a százados. - Nagyjából

harminc kilométerre a várostól. Nem túl rossz úton, jó kocsival félóra alatt

oda lehet érni. Sajnos, egy motorkerékpárt elég nehéz elkapni, és jókora

előnyük van. Már szóltam a központi irányítónak, hogy riasszák a közelben

lévő hat járőrt. Egy részük valószínűleg el is indult. Ha sikerülne gyűrűt

vonni köréjük, talán lenne esélyünk. Egyre csökkenő sugarú körökben

körbehajszolva elfoghatnánk őket.

- A kocsimat! - kiáltotta Lukin, és idegesen a mellette álló széken

heverő derékszíjáért és pisztolytokjáért kapott. - Megvan a két motoros

fölvezető?

- Igen. Az alagsori garázsban állnak készenlétben, a kocsija mellett...

Az őrnagy ezt már szinte nem is hallotta, mert vadul vágtatott a kijárat

felé, és futás közben kiabálta vissza a szárnysegédnek: - Állandó ügyeletet

a rádiók mellé! Azt akarom, hogy folyamatosan tájékoztassanak!

Slanski, Anna karjával szorosan a dereka körül, elkeseredetten

markolta a kormányt, miközben a BMW vadul vágtatott a keskeny,

világítás nélküli, hepehupás erdei úton.

Hatvan kilométeres sebességre mert csak gyorsítani, de a

motorkerékpár még így is veszélyesen megcsúszott minden kanyarban.

- Lassíts, különben itt halunk meg! - sikoltotta a fülébe rémülten Anna.

- A rendőrök már biztosan beszóltak rádión a központnak! - kiáltotta

vissza Slanski. - Igyekeznünk kell! Eltűnni innen minél előbb!

A következő kanyarban még annyira sem lassított, mint korábban, és

alig érték el az ív közepét, érezte, hogy a motorkerékpár erősen megdöntött

kereke kiszalad alóla. Élesen csikorgott a gumi, és már le is sodródtak az

útról, bele az árokba - Slanski az üresen pörgő kerekű BMW tetején, Anna

pedig nem messze tőle, egy csupasz bokorban ért földet.

Alex anélkül, hogy a motort leállította volna, dühösen feltápászkodott. -

A fene egye meg! - szitkozódott magából kikelve. Dühösen kikapcsolta a

motort, és az asszony segítségére sietett.

- Jól vagy?

Anna megragadta a férfi feléje nyújtott kezét, és felhúzódzkodott. - Azt

hiszem... nem tudom...

A BMW reflektora még égett, és az éles fénysugárban Slanski látta,

hogy Anna homlokán hosszú, véres karmolás húzódik végig. A ruhája

csupa sár és avar volt, a kezét szintén összekarmolták a bokor tüskés ágai.

Gyorsan levette a fejéről a kendőt, megtörölte vele az arcát, és a homlokára

kötötte.

- Azt hiszem, egyelőre csak ennyit tudok csinálni. Be kell érned vele.

- Mi van a motorral?

- Megyek, megnézem.

Az oldalán heverő jármű felé menet Slanski önkéntelenül is

hátrapillantott, és meglátta az úton sebesen közeledő fényeket.

- Vagy a rendőrök jönnek, vagy másik járőr, amit ők riasztottak! -

kiáltotta oda Annának.

Gyorsan felállította a BMW-t, és ellenőrizte, amennyire csak tudta. A

jármű kerekeit sár és mélyen beléragadt, előző évi avar borította, de szem-

betűnő sérülést nem vett észre rajta.

Gyors mozdulatokkal, amennyire csak lehetett, letisztogatta a

kerekeket, hogy ne csússzanak, és a nyeregbe szállva rátaposott az

indítókarra.

A motor beindult, de egyre lassuló pöfögéssel néhány másodperc

múlva le is állt.

- A szentségit!

- Próbáld újra! - kiáltott rá Anna.

Slanski egyből engedelmeskedett, de az eredmény ugyanaz lett, mint

először.

Egyszerre pillantottak hátra, a gyorsan közeledő fényekre. Slanski tért

először magához; előrántotta a revolverét, és Anna kezébe nyomta.

- Ha elég közel lesznek, próbáld eltalálni a reflektorokat!

Megpróbálta újra elindítani a BMW-t, de a motor ezúttal sem volt

hajlandó életre kelni.

- A rohadt életbe! - szitkozódott magából kikelve, feldühödve a sikerte-

lenségen.

- Nézd! - kiáltotta az asszony, és a kezét felkapva mereven

előremutatott.

Velük szemben, talán egy kilométernyire, három járműből álló konvoj

közeledett, hogy két irányból harapófogóba szorítsák őket.

Slanski néhány másodpercig megmerevedett, de agya lázasan keresni

kezdte a kiutat a reménytelennek tűnő helyzetből.

A szeme hamarosan meg is akadt a húszméternyire, a hóval borított

szomszédos szántóföldre nyíló kapun. Mögötte hosszú, a sötétségbe vesző

lejtőt látott.

- Nyisd ki! - kiabált rá Annára, és az út túlsó oldalára mutatott.

- Tessék?! - kérdezte értetlenül, rémült hangon az asszony.

- A kapu! Nyisd ki! Siess!

Anna átrohant az út túlsó oldalára, és a vállával nekifeszülve be akarta

lökni a kaput, de az szilárdan állt a helyén. Némi erőt gyűjtve újból nekive-

selkedett - hasztalan! A keret be volt szorulva.

Slanski - a motort otthagyva - lázasan odarohant hozzá, rugdosni,

rángatni kezdte a kaput, és ha nehezen is, de végül csak engedett. - Maradj

itt! - kiabált rá Annára, és már fordult is vissza.

Odaérve felrántotta a motort a földről, a nyergébe pattant, hogy aztán

felállva, és ugyanakkor erős gázt is adva teljes súlyával ránehezedjen az in-

dítókarra. Az óriási lökéstől a BMW végre beindult, a motor egyenletesen

dohogni kezdett.

A hátuk mögül érkező kocsik már a nyakukban voltak, és szemből is

egyre erősödött a zúgás. Egy-két másodperc múlva ponyvával fedett dzsip

vágódott ki előttük a kanyarból, és heves fékezéssel megállt - nem messze

tőlük.

Slanski a kapunál álló, és a két oldalról érkező járművek fényszóróinak

sugarában tehetetlenül pislogó Anna felé száguldott.

Mindkét irányból dörrenések hallatszottak, golyók vágódtak körülöttük

a hóba, harsány vezényszavak hallatszottak, és a gyorsan fékező

járművekről sötét, a kezükben fegyvert szorongató alakok ugráltak le.

Slanski karon ragadva felrántotta maga mögé Annát, és teljes gázt adva

végigszáguldott a lejtőn, le a sötétbe burkolózó szántóföldre, miközben

mögöttük vadul ugattak a fegyverek, és golyók szelték körülöttük sivítva a

levegőt.

Lukin szíve olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott a helyéről.

A ZISZ vadul szirénázva, sebesen falta a kilométereket, miközben a

sofőr lázasan dolgozott a kezével és a lábával is, hogy ne engedje meg-

csúszni a kocsit.

Húsz perc alatt majdnem harminc kilométert tettek meg, hála az autó

két oldalán haladó motoros rendőröknek, akik a várost átszelve többször is

előreszáguldottak, és leállították a keresztező utcák forgalmát. Egy kis

falun haladtak éppen keresztül, amikor a ZISZ sofőrje mellett recsegve

megszólalt a rádió. Alig hallotta meg a készülékből jövő hangot, az őrnagy

rögtön a mikrofonért kapott.

- Lukin!

- Itt a központ! - szólt vissza izgatottan a szárnysegéd. - Újból beléjük

futottunk. Ugyanazon a mellékúton, az előző helytől hat kilométerre

keletre!

- Mi történt?! - sürgette a századost Lukin.

- Még mindig motorkerékpárral vannak. Amikor a járőrök közrefogták

őket, levágtak az útról a szántóföldre!

- El ne veszítsék őket! - ordította a mikrofonba Lukin. - Igyekezzenek

őket bekeríteni! Ismétlem: bekeríteni!

- Éppen azt csináljuk, őrnagy elvtárs! A járőrök gyalog követik őket.

Az egyik rendőr szerint a szántóföld völgybe fut le, aminek a másik

oldalán erdő van. Négy út vezet át rajta; megpróbálom mindet lezáratni.

- Csináljon, amit akar, csak ne hagyja őket elmenekülni! Máris

vágtatok oda! - Lukin remegő kézzel a helyére akasztotta a mikrofont, és

rákiáltott a sofőrre: - Hallotta! Ugyanaz az út, amit mutattam! Siessen, ne

takarékoskodjon a benzinnel!

A BMW vadul végig vágtatott a lejtőn, és amikor az aljához ért,

Slanski erősen fékezett. Befagyott, keskeny patakocska állta útjukat,

mögötte sűrű erdő sötétlett.

Anna riadtan pillantott vissza a válla fölött. A sötétségbe belehasító

fényeket látott, a feléjük vezető lejtőn lerohanó alakokat, és mindenfelől

golyók süvítését hallotta.

- Kapaszkodj! - kiabált hátra Slanski. - Ez most kemény lesz!

A jégpáncélt darabokra törve vadul átszáguldottak a patakon, és a

meredek kaptatón feljutva beértek a sűrű erdőbe.

Keskeny, gödrökkel teli csapáson haladtak tovább, orrukat betöltötte a

fenyők erős illata. Néhány perc múlva szélesebb, de ugyanolyan kátyús,

feltehetően fakitermelésen dolgozó terepjárók által használt útra értek,

aminek mindkét oldalán feldarabolt törzsekből rakott gúlák sorakoztak.

- Követtek bennünket? - kérdezte Annától, félig hátrafordulva, Slanski.

- Nem láttam senkit. Azóta legalábbis, hogy elhagytuk a mezőt.

Alex megállította a motort, és sáros homlokára tolta a védőszemüvegét.

- Add ide a térképet!

Az asszony mélyen a blúzába nyúlt, elővette, Slanski pedig egy gyufa

lángjának halvány fényénél megpróbált tájékozódni rajta.

- Hol vagyunk?

- Ha jól látom, a Medve-völgy nevű helyen. Hogy hogyan jutunk ki in-

nen, azt csak a jóisten tudja. Az erdei utakat nem jelölték be a térképen.

Alex hátrafordult, és Anna sápadt, elfagyott, a félelemtől és a fár-

adtságtól merev arcába nézett. - Tartsd készenlétben a kapszulát, hátha

bajba kerülünk! - mondta komolyan.

- Eddig azt hittem, hogy máris benne vagyunk.

- Rendben van, bízzunk benne, hogy ennél rosszabb már nem lesz! - fe-

lelte sötét mosollyal a férfi. - Gyerünk, keressünk valamilyen utat!

Elindította a motort, és a kormányt jobbra fordítva rákanyarodott az

egyik erdei útra.

Lukin sofőrje erősen fékezett. Előttük, a kocsi reflektorainak a

fényében legalább féltucatnyi jármű zárta le az utat, körülöttük egyenruhás

alakok rohangáltak.

Az őrnagy, meg sem várva, amíg a kocsi teljesen megállt, kipattant a

ZlSZ-ből, és futott az ellenőrző pont parancsnokához.

- Lukin őrnagy vagyok! KGB, Moszkva! - kiáltotta, amikor odaért, és

felvillantotta az igazolványát. - Én irányítom az akciót! Jelentést kérek!

A százados feszesen tisztelgett. - Elmenekültek, őrnagy elvtárs!

Átvágtak a mezőn az őrültek, és bevették magukat az erdőbe! Utánuk

küldtem egy csapat embert, de sajnos nincs megfelelő járművünk, amivel

üldözni tudnánk őket.

Lukin a mezőre vezető, kitárt kapu, és a két félfa között húzódó

egyetlen keréknyom irányába kapta a fejét. A lejtő alján mozgó

fénypontokat látott, és hallotta a szökevényeket gyalogosan üldözők

izgatott kiáltásait.

- Szóljon be a központba, hogy az erdőből kivezető összes utat azonnal

zárják le! - kiáltott rá a századosra. - Minden szabad embert irányítsanak

ide, hogy átfésüljék az erdőt! Mozogjon már, ember!

- Már szóltam nekik, őrnagy elv...

- Akkor hívja őket ismét, és győződjön meg róla, hogy intézkedtek-e!

Figyelmeztesse a lentieket is, hogy elindultam, nehogy összetévesszenek

velük! - Pontosan tudta, mit fog csinálni, és már csak egy dolog hiányzott

ahhoz, hogy elinduljon. Idegesen körbehordozta a tekintetét, és meglátva

egy Kalasnyikovval a kezében tőlük nem messze álló őrmestert, rákiáltott a

századosra: - Kérem azt a fegyvert!

- Tessék? - kérdezte az őrparancsnok, értetlen pillantással nézve vissza

rá.

- A Kalasnyikovot! Hozza ide!

Míg a százados az őrmester fegyveréért sietett, Lukin visszarohant a

járműve mellett álldogáló, a gépkocsiját felvezető, két rendőrhöz.

Megragadta az egyiknek a motorját, rápattant, és rögtön be is rúgta.

- El az útból! - ordított a jármű gazdájára, miután látta rajta, hogy tilta-

kozni próbál.

A százados mellé gördülve kirántotta a kezéből a géppisztolyt, a

nyakába akasztotta, és már fordította is vissza a motorkerékpárt.

A férfi elszörnyedve nézett a kormányt fél kézzel markoló Lukinra, és

pillanatnyi gondolkodás után a jármű elé ugrott.

- Őrnagy elvtárs! Jobb volna, ha még várna. Veszélyes dolog egyedül

utánuk menni. Egyébként is...

- Egyébként is micsoda? Arra gondol, hogy nyomorék vagyok? Az egy

jó karnak megvan az az előnye, százados, hogy kettőnek az erejét szívja

magába. Félre az útból!

A motor felbőgött, a százados - látva, hogy úgysem tehet mást - félreu-

grott előle, Lukin pedig a kapun átszáguldva sebesen nekivágott a lejtőnek.

Slanski nem tudta, mit tegyen, merre forduljon legközelebb.

Az erdőt egymást keresztező, keskeny utak szelték keresztül-kasul, és a

sötétben lehetetlen volt megállapítani; melyik vezet közülük a megfelelő

irányba. Eligazító táblák sehol sem voltak, és gyakran meg kellett állnia,

hogy elővegye a térképet és az iránytűt.

Patakokban ömlött róla az izzadság, és valahányszor hátranézett

Annára, a szemében látta a rettenetes félelmet.

Amikor már egyáltalán nem számított rá, az út váratlanul kiszélesedett

előttük, és fatáblára festett feliratot vett észre: Vigyázat! Kijárat a virai

útra! Keresztező forgalom!

Az éles kanyar után erősen a fékbe lépett, és megállította a motort.

Fél tucat dzsip és teherautó állt előttük, keresztben az úton, körülöttük

katonák és rendőrök vártak csöndben, lövésre tartott fegyverrel a

kezükben.

- Állj! - harsant a kordon irányából egy határozott hang. - Szálljanak le,

és dobják el a fegyvereiket!

Slanski gázt adott, és gyors hátraarcot csinált a motorkerékpárral.

Sortűz fülsiketítő döreje hallatszott mögülük, lövedékek szabdalták szét

körülöttük a fák törzsét, miközben teljes sebességre kapcsolva Slanski

visszavágtatott arra, amerről jöttek.

Lehetetlennek tűnt, hogy sikerüljön. Lukin nem tarthatta lábait a

pedálokon, ki kellett nyújtania őket, hogy egyensúlyban tudja tartani a fél

kézzel kormányzott, nehéz motort.

Egy pillanatra megállt a göröngyös erdei ösvényen; a kormányt

markoló keze kegyetlenül sajgott az erőfeszítéstől, arcán patakokban

ömlött az izzadság, miközben megpróbált tájékozódni. Egészen addig a

pontig az előtte haladó nyomot követte, de ott kikapcsolta a motort, és

erősen fülelt, de csak a saját, vadul zakatoló szíve dobbanását hallotta.

Aztán...

Valahonnan a közelből kusza, vezényszó nélkül leadott sortűz döreje

hallatszott.

Vadul berúgta a motort, és nekilódulva a lövések irányába száguldott.

Mintegy ötven métert tehetett csak meg, amikor a keskeny ösvény,

amelyen addig haladt, belefutott egy szélesebb erdei útba.

A fák közül, jobbról, reflektor közeledő fénye villant; mihelyt

megpillantotta, a szíve olyan hevesen kezdett verni, hogy kis híján kiugrott

a helyéről.

Hátramenetbe kapcsolva óvatosan visszacsúszott egy-két métert, és

hátranyúlva maga elé kapta a Kalasnyikovot.

A BMW, és rajta a férfi és a nő, olyan gyorsan száguldott el előtte,

hogy lőni nem is tudott.

Sebességbe kapcsolt, villámgyorsan gázt adott, és utánuk vetette magát

Húszmétemyire lehetett a BMW-től, amikor a nő hátranézett. Saját

járműve fénykévéjében Lukin tisztán látta a rémülettől és meglepődéstől

tágra meredt szemét, elnyílt száját.

A sokk csak egy-két másodpercig tartott, utána a nő előrefordult, és

hogy figyelmeztesse, vadul sikoltozva verdesni kezdte öklével a férfi

vállát.

Az egy pillanatra hátrafordult, de az arcából szinte semmit sem lehetett

látni, mert eltakarta a sisak és a széles szemüveg.

A BMW rögtön utána megugrott, és még nagyobb sebességgel

száguldott a szűk ösvényen.

Lukin számára már-már megoldhatatlan feladatot jelentett, hogy a

lábával egyensúlyozva egyenesben tartsa a motorkerékpárját. Ha legalább

célozni tudott volna, hogy a hátsó kereküket kilőve lassításra kényszerítse

őket! Egy kézzel ez megoldhatatlan feladatnak bizonyult, és örült, hogy

egyáltalán nyeregben tudott maradni, és nem maradt le mögöttük

túlságosan.

A távolság így is állandóan nőtt közöttük.

Aztán amikor a BMW éppen egy kanyarhoz ért, Lukin reflektorok

fényét pillantotta meg a fák között, katonai teherautókat és dzsipeket látott,

amint a menekülőktől mintegy száz méterre elálltak az utat.

A BMW vezetője is látta már az akadályt, lassított, és a kormányt

jobbra kapva a fák közé vágódott, lefelé egy enyhe lejtőn, aminek a túlsó

oldalán meglehetősen meredek partoldal sötétlett. Nyilvánvaló volt, hogy

azon felkaptatva ki akarja kerülni az úttorlaszt.

A menekülők motorja meglódult, és nem sokkal utánuk Lukiné is.

Az őrnagy azonban alig néhány métert tehetett csak meg, amikor a

járműve - egy fagyott göröngyön, vagy a földből kiálló gyökéren

megugorva - oldalra vágódott. Lukin képtelen volt tovább tartani a

kormányt, lerepült az ülésről, és keményen a földhöz csapódott

A BMW eközben vad berregéssel fölfelé kúszott az emelkedőn, és már-

már el is érte a tetejét, ám ott hirtelen lefékeződött, a kerekei nem tudtak

tovább kapaszkodni a meredeken, és a nyergében ülők súlyától

felágaskodott, mint az akadály előtt megtorpanó ló.

A nő az erős rántástól lerepült az ülésről, és visszagördült a meredek

partoldalon.

Mielőtt felállhatott volna, Lukin már teljes erőből rohant is feléje.

Futás közben látta, hogy a partoldal tetején a motor vezetőjének

mégiscsak sikerült visszanyernie az ellenőrzést a jármű fölött, és

lenyomnia a motor első kerekét, hogy az bele tudjon kapaszkodni a szilárd,

vízszintes talajba. A közvetlen veszélyen túljutva a férfi visszafordult, és

mozdulatlanná merevedve, rémülten nézte, hogyan gördül vissza a nő a

lejtő aljára.

A másodperc töredékéig néma csönd támadt, hogy rögtön utána

elkeseredett, vad kiáltás hasítson bele az erdőbe: - Anna...!

A Kalasnyikov ravaszát meghúzva Lukin hosszú sorozattal pásztázott

végig a fölötte magasodó fákon, de a férfi addigra már sebességbe

kapcsolt, és a lövedékek célt tévesztve süvítettek el mögötte.

Katonák lódultak neki a teherautóktól, és ők is vadul tüzelni kezdtek a

BMW után - reménytelenül.

Látva, hogy a menekülőt úgysem állíthatják meg, Lukin eldobta

magától a Kalasnyikovot, és a nőre vetette magát, éppen akkor, amikor az

a tenyerét rémülten a szájához kapta.

Fájdalmas sikoly hallatszott, de még el sem halt, az őrnagy Anna

szájába préselte acélkemény ujjait.

HETEDIK RÉSZ

1953. február 27.-március 2,