Negyvenegyedik fejezet

Párizs

Ugyanaznap este, valamivel tíz óra előtt fekete Citroen állt meg a

Boulevarde Montmartre-on, és Henri Lebel szállt ki belőle.

Erősen esett, a sofőr esernyőt nyújtott ki a kocsi nyitott ajtaján, mi-

közben Lebel visszaszólt neki: - Elmehet, Charles! Éjfélkor jöjjön értem a

Maximhoz!

- Igenis, uram!

Lebel megvárta, hogy a vörösen világító, hátsó fények eltűnjenek a sze-

me elől, aztán sietve átkelt az úttesten, és befordult egy keskeny, szemetes

mellékutcába. Kóbor macskák futkároztak körülötte, míg el nem ért a

sikátor végéig, ahol jobb kéz felől, a sokemeletes bérház aljában, kékre

festett ajtó fölött szerény neonfelirat hirdette: Malakoff klub. Kizárólag

tagok számára!

Lebel kopogtatására rögtön kinyílt a kémlelőnyílás, és egy férfi borot-

válatlan arca bukkant fel a keskeny résben.

- Oui?

Retesz csikordult, az ajtó kinyílt, és a férfi gondosan körbenézett az

esőtől fénylő utcán, mielőtt beengedte volna a látogatót.

Lebel kanyargó, fém csigalépcsőn ereszkedett le az alagsorba, ahol

asztalokkal zsúfolt helyiségben komor arcú, kétkezi munkás külsejű

emberek kortyolgatták a sörüket, vagy - ha az ízlésük úgy kívánta - olcsó

vörös borukat. Idősebb, viaszosvászon kötényt viselő férfi állt a fényes

pléhlappal burkolt bárpult mögött, és poharakat törölgetett éppen, de

mihelyt megpillantotta Lebelt, rögtön félbehagyta a munkát, és

mosolyogva odaszólt neki: - Erre parancsoljon, monsieur!

A bárpult végében a függönyt félrehúzva előrement, Lebel pedig

követte, föl a keskeny, rosszul megvilágított, meredek lépcsőn az ajtóhoz.

Az idős csapos határozott mozdulattal bekopogott, és bentről rögtön

válaszoltak: - Mit akartok?!

- Claude vagyok. Megérkezett a vendége - felelte az öreg, és félrehúzó-

dva belökte az ajtót.

Lebel belépett a füstös levegőjű, szűk kis szobába, amit mindössze egy,

a mennyezet közepéről lógó villanykörte világított meg. A helyiség két

oldala homályba burkolózott, a sötétséget az egyik falra tett, a lámpa

fényét visszaverő széles tükör is alig enyhítette. A szoba közepén, íróasztal

mögött, a harmincas évei végén járó férfi trónolt, előtte egy üveg

megkezdett ánizslikőr, és két üres pohár. Alacsony volt, vékony, de izmos

testű, enyhén púpos hátú. Két szemfoga hiányzott, és koszlott fekete

öltönyén cigarettahamu nyomai látszottak.

Rágyújtott egy újabb Gauloise-ra, és közben fensőbbséges, lekezelő

hangon odaszólt a csaposnak: - Távozhat, Claude!

Miután az ajtó becsukódott, és kettesben maradtak, a férfi - szívélyes

kínálásként - széles gesztussal az íróasztala előtt álló székre mutatott.

- Henri, kedves barátom, de örülök, hogy látom! - mondta lelkes, a bol-

dogságtól túláradó hangon.

Lebel, az invitálást elfogadva, leült, és kimért mozdulatokkal lehúzta fi-

nom, vajpuha bőrből készült kesztyűjét. - Az udvariasság megköveteli,

hogy én is ugyanezt mondjam, Bastien - felelte meglehetősen száraz

hangon.

- Született diplomata, mint mindig! - lelkesedett tovább a klub gazdája.

- Helyezkedjék csak el kényelmesen! Megkínálhatom egy itallal?

- Tudja, hogy kizárólag pezsgőt iszom. Minden egyébtől megfájdul a

gyomrom.

- Hát ez baj! Nekem csak olcsó ánizslikőröm van! Olyan finomságokat,

Henri, mint amilyenekhez maga hozzászokott, még a párt elnöke sem

engedhet meg magának.

- Köszönöm a kínálást, de akkor inkább elleszek így, szárazon!

Bastien közömbösen vállat vont, és töltött magának egy pohárral.

Mielőtt felhajtotta volna, szúrós pillantást vetett Lebelre, aki drága öltönyt,

ékköves selyemnyakkendőt, és cobolygalléros, ragyogó szabású, teveszőr

télikabátot viselt.

A kis közjáték a másodperc töredék részéig tartott, és utána a házigazda

- a fogsorában tátongó lyukakat megmutatva - ismét tele szájjal mosolygott

a vendégre. - Mint mindig, most is remekül néz ki, Henri! - mondta

lelkesen. - Jól megy az üzlet?

- Föltételezem, nem azért kérte, hogy látogassam meg, mert ilyen érd-

ektelen témáról kívánt éppen társalogni. Úgyhogy legyen szíves, és térjen a

tárgyra! Miről van szó már megint? Újabb összeg kellene a pártnak?

Pierre Bastien rosszalló kifejezéssel az arcán felállt - szemmel láthatóan

nem tetszett neki a nyílt, célratörő stílus. Lebel ismét megállapította ma-

gában, hogy a férfi csöppet sem hatna idegenül a Notre-Dame tornyában, a

harangköteleket rángatva. Ez nem volt ugyan túl hízelgő vélemény, de hát

Bastient sem lehetett - mézesmázos modora ellenére sem - az igazán

kedves emberek közé sorolni.

- Pusztán baráti beszélgetésre invitáltam, Lebel! Nem kell mindjárt

megsértődni, elvtársam!

- Nem vagyok a maga elvtársa!

- Azt akarja mondani, hogy a németek elleni közös harcban eltöltött két

év semmit sem számít?

- Tisztázzunk valamit, már ami azt a harcot illeti! - felelte rosszkedvűen

Lebel. - Maga imád mindenkinek azzal dicsekedni, hogy a gestapósok

verték ki a fogait, és törték össze a hátát, holott mindketten jól tudjuk, hogy

a volt felesége bánt el magával. Lelökte a lépcsőn, enyhe fizetségként

azért, mert gyáván elmenekült, és otthagyta egyedül a gyerekeivel, amikor

a Gestapo házkutatást tartott maguknál. Néhányunknak valóban szörnyű

dolgokat, kegyetlen kínzásokat kellett kiállnunk, de maga egyik

rejtekhelyről a másikra futott, és messze elkerülte a németeket mindaddig,

amíg a szövetségesek fel nem szabadították Párizst. Ennek ellenére

megkapta De Gaulle-tól a Háborús Keresztet. A fogával pedig tényleg

csinálhatna már valamit. Úgy viseli a szájában azt a lyukat, mintha valami

érdemrend volna.

Bastien arca elsötétedett a megvető, gúnyos hangtól. - Ne becsüljön le

engem, Lebel! - felelte. - Én is tettem annyit az ellenállásban, mint bárki

más. A párt érdekében kellett óvnom magamat, vigyázni rá, hogy el ne

fogjanak, és a háború után is folytathassam a harcot.

- Na jó! Elegem van ebből a hülyeségből - mondta rosszkedvűen Lebel.

- Térjen a tárgyra, mert sietek! Vacsorára várnak a Maximba.

- Nyilván valami csinos, bögyös manöken - jegyezte meg kaján

vigyorral Bastien.

- Ne irigykedjen, azzal úgysem jut semmire! - sóhajtott fel Lebel. - A

koncentrációs táborban, közvetlenül a halál árnyékában két dolgot

alaposan megtanultam. Az egyik, hogy az ember csak magára számíthat, a

másik, hogy ki kell élvezni az életet. Én mindennap ezt teszem, és nem

szeretném, ha maga különösebben sokat foglalkozna a magánéletemmel.

Halljam, miről akart velem beszélni?

- Egy igen érzékeny ügyről - válaszolta nagyképűen, fontoskodó arcot

vágva Bastien. - Ezért is kértem, hogy keressen fel. Megtette a szokásos

óvintézkedéseket?

- Természetesen. Az arckifejezéséből ítélve gyanítom, hogy csupa

kellemetlen dolgot fogok hallani.

Bastien felhajtotta maradék italát, és keményen az asztalhoz

koppantotta a poharat. - Ismer egy Jake Massey nevű férfit?

Lebel meglepődött a kérdésen, de igyekezett eltitkolni riadalmát

- Mi a fene ez az egész?

- Föltettem magának egy egyszerű kérdést. Ismeri?

Lebel rosszkedvűen sóhajtott, és hogy izgatottságát leplezze,

türelmetlenséget tettetve az órájára pillantott. - Rátérhetnénk végre a

lényegre, Bastien?

- Éppen ott tartunk. Ismeri Masseyt?

- A név ismerősnek tűnik. Ha jól emlékszem, az OSS tisztje volt, és a

háború idején a francia ellenállás mellett működött. Miért?

- Találkozott vele mostanában?

Lebel látta Bastien arcán a halvány kis mosolyt, ami rendszerint

veszélyt jelzett, és ezért úgy döntött, hogy inkább megmondja az igazat.

- A helyzet az, hogy igen, Nemrég Párizsban járt, és felugrott hozzám

kicsit beszélgetni, De árulja már el végre, mi ez a kérdezősködés? A

társasági életemet akarja ellenőrizni, Bastien?

- Sima, baráti látogatás volt csak, ugye, Henri?

- Hát persze! Hová akar kilyukadni ezzel a beszélgetéssel? - kérdezte

rosszkedvűen Lebel. - Mondtam már, hogy sietek, programom van.

- Mit akart magától Massey?

- Semmi különöset. Azért látogatott csak meg, hogy beszélgessünk

kicsit a régi időkről. Meghívtam vacsorázni, de nem fogadta el, azt

mondta, egyéb programja van.

-Ennyi?

- Ennyi. És most, ha nincs egyéb témája...

Lebel félig már föl is emelkedett a székről, de Bastien figyelmeztetően

a vállára tette a kezét, és visszatartotta. - Üljön le! Még nem fejeztem be.

Bizonyos fontos emberek érdeklődtek maga felől.

-Kik?

- Az nem tartozik magára. Mint régi, az ellenállásból ismert elvtársat

hívtam ide, hogy figyelmeztessem. Nem szeretném, ha bántanák. Mi lenne

akkor velünk? A támogatás, amit magától kapunk, igen bőkezű, és nehezen

is tudnánk nélkülözni.

- Megteszem, amit tudok - felelte vállat vonva Lebel. - De mi az, hogy

bánthatnak? Mire akar figyelmeztetni?

- Arra, hogy válogassa meg jobban azokat, akikkel találkozik. A

mellébeszélést pedig hagyjuk! Azért támogatja a pártot, mert az magának

is előnyös. Ezzel éri el, hogy Moszkvában jó véleménnyel legyenek

magáról, és virágozzék a szőrmeüzlete.

- Nem válaszolt a kérdésemre. Ki bánthatna? És hogyan? Miért?

- Jobb, ha nem kérdezi - felelte Bastien. - Tegyen meg azonban saját

magának egy szívességet! Ha legközelebb Massey megkeresi, szóljon

nekem! A háború idején az OSS-nél volt, most pedig a CIA-nál. Lehet,

hogy a magánélete nem tartozik rám, Moszkvát viszont nagyon is érdekli.

Ha gyanús személyekkel barátkozik, esetleg azt éri el, hogy egyeseknek a

végén kedvezőtlen benyomásai támadnak magáról.

- Massey CIA-s?! - kérdezte meglepődést színlelve Lebel. - Nem is sej-

tettem,..

- Most viszont már tudja. Elfogadja, amit mondtam?

- Ha akarja - egyezett bele az ajánlatba Lebel.

- Akarom.

- Ennyi volt?

- Ennyi. - Bastien kurtán bólintott. - Ne felejtse el, amit mondtam!

Lebel távozásra készülve felállt, Bastien pedig szerényen mosolyogva

odaszólt neki: - Egyébként van valaki, aki nagyon szeretne találkozni ma-

gával. - Oldalra fordult, a szoba sötét része felé, és harsányan kiszólt: - Be-

jöhet, ezredes!

Valahonnan ajtónyitódás hallatszott, és egy férfi bukkant fel Lebel

előtt. Magas volt, öles termetű, az arca himlőhelyes, és a füléből jól

láthatóan hiányzott egy darab.

- Ismerkedjenek meg! Romanyenko ezredes Moszkvából, a KGB-től,

Henri Lebel - mutatta be őket egymásnak Bastien. - Az ezredes mesélte,

Henri - fordult Lebelhez -, hogy két nap múlva Moszkvába akart utazni. Ő

éppen azért jött, hogy megváltoztassa kicsit az útitervét, és előbb elvigye.

- Hogy értsem ezt? Mi ez az egész? - kérdezte riadtan, a félelemtől

sápadt arccal Lebel.

Romanyenko hangosat pattintott az ujjával, és a parancsnak

engedelmeskedve rögtön felbukkant még két férfi. Megragadták Lebelt, az

egyik karján sebesen feltűrték a ruha ujját, Romanyenko pedig belebökte

az injekciós tűt.

Washington. Február 27.20.30

Az Ovális Iroda franciaablakát az eső verdeste, a Washington-emlékmű

fölött pedig villám hasította keresztül a viharfelhőktől fekete eget.

Eisenhower fáradtan sóhajtott, leült az íróasztala mögé, és

elgondolkodva nézte a szobában tartózkodó másik három férfit.

- Tisztázzuk a dolgokat! - mondta némi hallgatás után. - Azt akarják

tehát mondani, hogy az akció leállíthatatlan?

Allen Dulles, a CIA főnöke oldalt, az elnökhöz legközelebb lévő

karosszékben ült, Karl Branigan pedig kissé távolabb, a sötétre pácolt,

diófa asztal előtt.

Az elnök szeme körül karikák sötétlettek, a jól ismert, széles

mosolynak nyoma sem volt az arcán, és a kinti rossz idő is mintha a

hangulatának a tükörképe lett volna.

- Tartok tőle, hogy elkeserítően nehéz a helyzet, elnök úr! - szólalt meg

előredőlve, karjával a térdére támaszkodva Branigan. - Mint Massey elma-

gyarázta, egyedül Lebelen keresztül tudtuk volna elérni Moszkvában

Slanskit, de Lebelnek sajnos nyoma veszett.

- Mondja el részletesen, mi történt! - adta ki az utasítást sápadtan

Eisenhower.

- Mint ön is tudja, uram, Lehelnek két nap múlva Moszkvába kellett

volna utaznia. A párizsi kirendeltségünkön keresztül megpróbáltunk

kapcsolatba lépni vele, de bármennyire keresték is, nem találták. A

sofőrjének - saját elmondása szerint - párizsi idő szerint éjfélkor a

Maximnál kellett volna fölvennie, egy üzleti vacsorát követően. A

gépkocsivezető várta is, de Lebel nem bukkant fel. Történt viszont valami

más.

- Éspedig?

- A párizsi embereink fölfigyeltek egy előre be nem jelentett,

Moszkvába tartó szovjet diplomáciai gépre. A Le Bourget-ról szállt fel

nem sokkal az után, hogy Lebelt a Boulevarde Montmartre-on kirakta a

sofőrje. A bulvár közelében van a Club Malakoff nevű bár, amelyiknek

rendszeres vendégei közé tartoznak a Francia Kommunista Párt tagjai. A

francia elhárításnál dolgozó kapcsolatainktól azt is tudjuk, hogy Lebel

alkalmanként szintén járt ott. A sofőr elmondása szerint a főnöke

valamikor az este folyamán telefont kapott, utána közölte vele, hogy fontos

megbeszélése lesz. Hogy pontosan hol, azt nem mondta meg, csupán azt

kérte tőle, hogy rakja ki a Boulevarde Montmartre-on.

- Van valami, ami talán még ennél is nyugtalanítóbb - folytatta

lélegzetvételnyi szünet után Branigan. - Több utas csak közvetlenül az in-

dulás előtt szállt fel a szovjet futárgépre, és beraktak egy hordágyon fekvő

beteget is, akit orvos kísért. A franciák szerint a szovjetek azt állítják, hogy

a párizsi nagykövetségük egyik munkatársa, akit orvosi kezelésre sürgősen

haza kellett szállítani. Az utasokat ellenőrző franciáktól kapott

személyleírás alapján azonban alapos okunk van föltételezni, hogy a

hordágyon fekvő férfi nagy valószínűséggel Lebel volt.

- Jézusom!

- Mindezek alapján csak arra a következtetésre juthatunk, hogy

Moszkva rájött Lebel Masseyhoz fűződő kapcsolatára, és ki akarja

hallgatni a franciát.

Eisenhower keze fejével megdörzsölte idegesen vibráló szemét. - Ez

egyre rosszabbul hangzik - mondta feszülten.

- Elnök úr, az, hogy Lebelt Moszkvába szállították, egyben azt is jelzi,

hogy egyelőre nem volt hajlandó együttműködni velük. Ugyanakkor,

szerintem az akciónak ebben a stádiumában bármilyen utasítást is

juttattunk volna el Slanskihoz, úgysem engedelmeskedne.

- A közvetlenül tőlem kapott parancsnak sem? - kérdezte Eisenhower.

- Annak sem, uram, még ha el is tudnánk juttatni hozzá.

Az elnök nagyot sóhajtott, és kissé oldalra fordulva megkérdezte: - Van

valami hozzáfűzni valója az elhangzottakhoz, Mr. Massey?

Massey, aki addig lehajtott fejjel, görnyedten előredőlve ült a

karosszékében, Eisenhowerre emelte fáradt, zavaros tekintetét. A megelőző

negyvennyolc órában alig aludt valamit. A Helsinkitől Washingtonig tartó

hosszú repülőút után rögtön kimerítő, négyórás megbeszélést tartott

Branigannel és Allen Dullesszel, átvizsgálva velük az akció a legapróbb

részleteit is. Minden erejével megpróbált ugyan a közvetlen feladatokra

koncentrálni, de bármit csinált is, képtelen volt szabadulni komor

balsejtelmeitől, amelyeket csak tovább fokoztak a Lehelről érkező

kedvezőtlen hírek.

Látva, hogy Eisenhower a válaszára vár, megpróbált legalább egy mon-

datot kinyögni. - Nem tudom, mit mondhatnék még, elnök úr - felelte hal-

kan, mélységesen lehangoltan.

- Tekintettel arra, hogy a történtekért részben maga is felelős - csattant

fel ingerülten Eisenhower -, talán megpróbálhatna hozzájárulni ennek a

megbeszélésnek az eredményességéhez. Legalább tíz perce úgy ül itt, mint

akinek semmi köze az egészhez. Nincs valamilyen javaslata?

- Ha Lebelt valóban elrabolták, és Moszkvába vitték, akkor nem tudjuk

utolérni és megállítani Slanskit. Az egyetlen, halvány lehetőség, hogy

utánaküldünk valakit, de hogy az illető megtalálja-e, az nagyon is kérdéses.

Egyelőre Lebel sorsa felől sem tudunk bizonyosat, hacsak nem dönt úgy,

hogy lelöveti a repülőgépet.

- Még ha rá is szánnám magam, akkor sem tudnánk megcsinálni -

válaszolta élesen Eisenhower. - Mostanra már egész biztosan a szovjet

légtérbe ért. Ami pedig az első javaslatát illeti, hallotta, mit mondott

Branigan. Slanski nem engedelmeskedne az utasításnak. Mi a véleménye

Lebelről? Gondolja, hogy hamar megtörik, ha kínvallatásnak vetik alá?

- Lebelt, miután a Gestapo elfogta és kegyetlenül megkínozta, koncent-

rációs táborba vitték, úgyhogy nem ismeretlen számára a szenvedés. El-

képzelhető, hogy kitart, és nem lesz hajlandó beismerni, hogy bármi köze

is van az akciónkhoz. Minden attól függ, mennyit tud róla Moszkva. Vala-

mennyit biztosan, és az is nyilvánvaló, hogy sürgősnek tartják a kihallga-

tását. Különben miért rabolták volna el, két nappal az utazása előtt?

Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy Lebel az első kérdésre mindent

nyíltan elmond. Fogalmam sincs róla, hogy fog cselekedni.

- De maga ismeri! Mondja el őszintén a véleményét! Mit gondol? Fog

beszélni?

- Szerintem Lebel ki fog tartani, ameddig csak teheti - válaszolta némi

hallgatás után Massey. - Nem buta ember, és eleinte biztosan megpróbál

mindent tagadni. Figyelembe véve azonban a KGB kifinomult vallatási

módszerét, nem hiszem, hogy egy-két napnál tovább tartani tudja magát.

Allen Dulles, aki egészen addig csöndben a szemüvegét törölgette,

fölnézett, és csöndesen megjegyezte: - Ha Lebel nem törik meg rögtön,

néhány napig kitart, akkor időt nyerhetünk, és talán kiutat is találunk ebből

az elkeserítő helyzetből.

- Hogyan?! - csapott le a halvány lehetőségre Eisenhower.

- Kiiktatjuk Slanskit és Korevát. Tudom, hogy durván hangzik, amit

mondok, de ez az egyetlen, számomra elfogadhatónak tűnő lépés.

A CIA-igazgató szavai után síri csönd telepedett a szobára. Massey

hosszan, elgondolkodva nézett Dullesre, majd - a hosszú hallgatást

megtörve - halkan beszélni kezdett: - Két olyan emberről van szó, akik

hajlandóak voltak kockáztatni miattunk az életüket. Két emberről, akik

elég bátornak bizonyultak ahhoz, hogy elvállalják ezt az életveszélyes

megbízatást! Képes volna gondolkodás nélkül feláldozni őket?!

Dulles Masseyra pillantott, és keményen állta a tekintetét. - Tökéletlen

világban élünk, Jake! - felelte. - Ez az egyetlen, általam kivitelezhetőnek

hitt megoldás, és talán az egyetlen, amit valóban végre is tudunk hajtani. -

Az elnök felé fordult, és változatlanul nyugodt hangon közölte vele: -

Branigannel elvégeztünk egy kis házi feladatot, és megpróbáltuk pontosan

kidolgozni a teendőket.

A széke mellé rakott aktatáskáért nyúlt, és egy dossziét vett ki belőle. -

Pillanatnyilag négy ügynökünk van Moszkvában - folytatta tárgyilagos,

munkamegbeszéléshez illő hangon. - Kapcsolattartás gyanánt, nehogy azt

higgyék, hogy megfeledkeztünk róluk, átlagosan négyhetente küldünk

nekik rövid, rejtjelezett üzenetet. Ezek előre megszabott időpontokban, az

Amerika Hangja rendes adásában hangzanak el. Aki nem ismeri a kódot,

annak számára tökéletesen ártalmatlan mondatoknak tűnnek, de az

ügynökeink a megállapított időpontban elhangzottakat dekódolva pontos

utasításokhoz jutnak.

Dulles közelebb hajolt Eisenhowerhez, és átnyújtotta neki a dossziét -

Ebben két olyan, moszkvai ügynökünknek az anyaga szerepel, akiket sze-

rintünk meg lehet bízni a feladattal.

Az elnök átvette, és ki is nyitotta az irattartót, de miközben

beleolvasott, változatlanul feszülten hallgatta a CIA-igazgatót. -

Mindketten szabadúszók, nem állandó alkalmazottaink. Egykori ukrán SS-

ek. Massey maga indította őket útnak Ukrajnába, hat hete. Egy héttel

később sikerrel el is jutottak Moszkvába.

Eisenhower becsukta, és az íróasztal sarkára tolta a dossziét.

- Tehát? Halljam a konkrét javaslatot! - fordult Dulleshez.

- Az előzetesen megállapított menetrend szerint holnap éjjel kell

üzenetet küldenünk ennek a két embernek. Rutinjellegű jelentkezésről

lenne csupán szó, ám ezúttal mégsem az lesz. Tájékoztatjuk őket a férfiról

és a nőről, és megmondjuk nekik, hogy keressék meg őket. Massey

említette, hogy Lebelnek van egy moszkvai barátnője, akit Slanskinak meg

kell keresnie. A nő dácsája lett kiszemelve biztos háznak. Miután

megbizonyosodunk róla, hogy Slanski és Koreva valóban ott van... Nos, a

további lépések, gondolom, egyértelműek. Ugyanakkor elengedhetetlennek

tartom, hogy legyen valaki Moszkvában, aki biztosítja a feladat

végrehajtását. Ezen a ponton a hiba legkisebb lehetőségét is ki kell

zárnunk. Ráadásul mindazt, amiről beszéltünk, gyorsan meg kell csinálni.

Ahogy Massey is említette, Lebelt előbb-utóbb nyilván szólásra bírják, és a

KGB is tudomást szerez a dácsáról.

- Van esély arra, hogy Moszkvában megfejtik a rádióüzenetet?

- Elképzelhetetlen, elnök úr! - válaszolta határozott fejcsóválással

Dulles. - Egyszer használatos kód alapján készül, és az sem valószínű,

hogy egyáltalán felfigyelnek rá, megértik, hogy többről van szó, mint

egyszerű rádióadásról.

- Már csak egy dolgot felejtett el megmondani! - szólt ingerülten

Eisenhower. - Hogy az ördögbe tudunk bárkit is eljuttatni Moszkvába?

- Már dolgozunk a megoldáson, elnök úr! - válaszolta a CIA főnöke. -

A legvalószínűbbnek az látszik, hogy a Moszad segítségével. Nekik, a

Zsidó Ligán keresztül, több kapcsolatuk is van Oroszországban és Kelet-

Európában, és tudjuk, hogy számos ügynökkel, jól értesült informátorral

rendelkeznek Moszkvában, még a KGB-n és a hadsereg tábornoki karán

belül is. Ha megkapjuk öntől az engedélyt, rögtön fölvesszük a kapcsolatot

az izraeliekkel, és segítséget kérünk tőlük, természetesen anélkül, hogy az

akció valódi célját elárulnánk nekik. Nem hiszem, hogy ne számíthatnánk a

közreműködésükre.

A

titkosszolgálati

együttműködésről

kötött

megállapodásunk mindmáig megfelelően működik.

- Komolyan gondolja, hogy megvalósítható mindaz, amit elterveztek?

- Kétségtelen, hogy sok benne a kockázati elem - ismerte el Dulles. - A

tervet gyorsan, ugyanakkor a legnagyobb körültekintéssel kell

végrehajtani. Elég, ha egyetlen homokszem kerül a gépezetbe, és máris

lőttek az egésznek. Mégis, szerintem van értelme megpróbálni. A végső

választ ugyanakkor csak Massey adhatja meg. Ő választotta ki, indította

útnak azt a két embert, és csak ő ismeri az akció részleteit.

Három arc fordult kérdőn Massey felé. - Nos, Mr. Massey? - kérdezte

néhány másodpercnyi hallgatás után Eisenhower. - Mi a véleménye? Van

esélyünk a sikerre?

Massey már-már elviselhetetlenül hosszú ideig várt a válasszal, hogy

aztán színtelen hangon közölje: - Nem tudom.

- Válaszoljon arra, amit kérdeztem! - ordított rá elvörösödött arccal

Eisenhower.

Massey, a fejét felkapva, az elnökre pillantott. Arcán nyoma sem volt a

korábbi letargiának, és a hangja is egészen megváltozott, dühössé vált,

amikor közölte:

- Én ebből nem akarok részt vállalni!

- Azt kérdeztem, végrehajtható-e, amiről itt az előbb szó volt! - mondta

változatlan hevességgel Eisenhower. - Egyébként pedig jobban tenné, ha

nem ringatná magát illúziókba! Mindazért, ami történt, maga is felelős!

Válaszoljon a kérdéseimre!

Massey dühösen fel akart pattanni, de a helyén maradt, mert

Eisenhower ellentmondást nem tűrő hangon rászólt: - Maradjon!

Az elnök Dullesre, majd Braniganre nézett, és a bevezetés után

szokatlanul nyugodt hangon megkérdezte: - Nem lenne kedvük sétálni

egyet, uraim? Szeretném, ha kis időre magunkra hagynának bennünket.

Dulles és Branigan felállt, és szó nélkül kiment az Ovális Irodából.

Eisenhower megvárta, amíg becsukódott mögöttük az ajtó, aztán - a

dühtől még mindig enyhén remegő kézzel - cigarettára gyújtott, és

íróasztala mögül felállva a kertre néző franciaablakhoz lépett. Kinyitotta,

és kilépett a fedett teraszra. Hideg levegő tört be mögötte a

dolgozószobába, és tisztán hallhatóvá vált a zuhogó eső hangos sustorgása.

- Jöjjön, Jake, szívjon maga is egy kis friss levegőt! - szólt hátra a válla

fölött az elnök.

Massey kiment, és a korlátot megfogva a Fehér Ház kertjének kerítésén

túl a nedvesen csillogó úttestet kezdte bámulni.

- Van családja? - kérdezte Eisenhower, anélkül, hogy felé fordította

volna a fejét.

- Egy fiam.

- Mi történt a feleségével?

- Elváltunk.

Eisenhower hallgatott egy darabig, aztán nyugodt hangon megkérdezte:

- Hazafinak tartja magát, Jake?

- Szeretem az országomat, elnök úr! - válaszolta Massey. - Ha nem így

lenne, nem végezném ezt a munkát. Abban azonban, amiről az előbb szó

volt, nem kívánok részt venni. Alex Slanski bátor, tisztességes ember.

Olyan dolgot vállalt, amit rajta kívül senki. Ami Anna Korevát illeti, ő

azért volt hajlandó kitenni magát minden veszélynek, hogy visszakapja a

kislányát. Nincs benne elkötelezettség irántunk, de ez mit sem változtat

azon, hogy rendkívül bátor, becsületes asszony. Felhasználjuk, de meg

nem ölhetjük. Erkölcstelenség lenne, olyan lépés, amit semmivel sem

lehetne igazolni.

Eisenhower gondterhelten felsóhajtott, és az erkélytől messzire, az

esőtől nedves fűbe pöckölte cigarettája maradékát. - Elmesélnék magának

egy történetet, amit hosszú ideje senkinek sem mondtam el. Fiatal tisztként

Panamában szolgáltam. Az alakulatomban volt egy srác, akit még

otthonról, a szülővárosomból ismertem. Aranyos, vörös hajú kölyök,

remekül lehetett vele inni, nótázni. A kedvesét is ismertem, tudtam, hogy

mihelyt a fiú leszerel, rögtön össze akarnak házasodni. Fülig szerelmesek

voltak, megőrültek egymásért.

- Egy éjjel a századunkat kiküldték a dzsungelbe, hogy számoljuk fel a

gerillák tüzelőállását, mert már nem volt nyugta tőlük a zászlóaljnak.

Félúton lehettünk feléjük, amikor lesből, gépfegyverrel tűz alá vettek ben-

nünket. A srác, akiről beszéltem, vállalkozott rá, hogy becserkészi és fel-

számolja a géppuskafészket, de fölfedezték, tüzeltek rá és haslövést kapott.

A kiomlott beleit vonszolva kúszni kezdett visszafelé, és közben egyfoly-

tában üvöltözött, hogy segítsünk rajta. Látni is szörnyű volt, és közben tud-

tuk, hogy a kiáltozásával elárulhatja a búvóhelyünket, bármelyik

pillanatban a nyakunkra hozhatja az ellenséget.

- A századunkban én voltam talán a legjobb lövész, és a parancsnok

rám szólt, hogy hallgattassam el. Képtelen voltam megtenni, szándékosan

mellé lőttem. Utánam mások is próbálkoztak, de nekik sem sikerült. Öt

perccel később a gerillák megrohantak bennünket, és végeztek tíz

emberünkkel.

Eisenhower kis időre elhallgatott, és szomorúan nézett maga elé.

- Ha lett volna bátorságom agyonlőni azt a srácot, akkor talán a többiek

ma is élnének. Sajnos nem volt, ők is meghaltak, és ami utána következett,

az még szörnyűbb volt. Miután bennünket visszavertek, a tüzelés újból el-

kezdődött, és megtizedelte a zászlóaljunkat. Később megpróbáltam ment-

séget keresni magamnak, de bárhogy szépítsük is a dolgot, valójában az

történt, hogy cserbenhagytam a parancsnokomat, a társaimat, lényegében a

hazámat.

Az elnök újabb szünetet tartott, csöndben nézte az egyhangúan zuhogó

esőt.

- Most nem a panamai dzsungelról, nem tíz ember életéről, sőt nem is

egy zászlóaljéról van szó. A háború a tét, nem húszegynéhány ember élete,

hanem talán húszmillióé. Ha volt valami, amit akkor éjjel megtanultam a

dzsungelben, hát az, hogy az ember leírja a nyilvánvaló veszteségét, és

megpróbálja elviselni az ezzel járó fájdalmat. Súlyos döntés, az biztos, de

hát súlyos tényekről is van szó - két ember élete milliókéval szemben.

Beleértve esetleg a maga fiáét is. Afelől ugyanis ne legyen kétsége, hogy

ha nem sikerül leállítanunk ezt az akciót, akkor háború lesz. Ha Slanskit és

a nőt élve elfogják, Moszkvának meglesznek a bizonyítékai, és nem kell

ürügyet keresnie ahhoz, hogy háborút indítson ellenünk. Háborút, amire

nem vagyunk felkészülve. Háborút, amit semmiképpen sem nyerhetünk

meg. Hat hónappal előttünk járnak a hidrogénbomba kifejlesztésében, és

Sztálin minden erővel ürügyet keres arra, hogy kipróbálhassa. Olyan erő

megszerzéséhez áll közel, amivel örökre eltörölhet bennünket a föld

színéről.

Massey nem válaszolt, szótlanul figyelte az elnököt. Eisenhower kék

szeme rendíthetetlen elszántságot tükrözött, miközben a szája sarkában

egyetlen fotóján sem látható, keserű, mély ránc jelent meg.

- Szeretném tudni, hogy maga szerint végrehajtható-e az a terv, amit

Dulles előadott. Egyenes választ kérek.

- Talán igen - felelte mély sóhajjal Massey. - Van rá esély, de nem túl

sok. Slanski nagyon okos, tapasztalt ember, a legjobb mindazok közül, aki-

ket valaha is kiképeztem. Nagyon nehéz lesz végezni vele.

- Ha így áll a helyzet, ha csak szemernyi esély is van rá, hogy sikerül,

muszáj megpróbálnunk. Egyetlen emberről tudok, aki képes rögtön azono-

sítani Slanskit és a nőt, és megállítani őket. Ez az ember maga. Tudom,

hogy nem akarja megölni őket, de azzal is tisztában vagyunk mindketten,

hogy muszáj megtennie. Ne kövesse el ugyanazt a hibát, amit én

évtizedekkel ezelőtt! Ne akarjon milliók élete árán két embert megmenteni!

Eisenhower szünetet tartott, és erősen Massey szemébe nézett.

- Arra kérem, Jake, ne hagyja cserben a hazáját!