ÉRINTKEZÉS A CSILLAGOK KÖZÖTT

Kietlen, életidegen világ az univerzum. A csillagok izzó pokla, a csillagközi tér dermesztő hidege elpusztít minden életcsírát, mielőtt megelevenedhetne.

Csupán elszigetelt zugokban, a meleget árasztó csillagok langyos környezetében adódhat lehetőség arra, hogy élet támadjon. Ha egy csillagtól megfelelő távolságban elegendő méretű bolygó kering, ha a csillag sugárzása tartós ahhoz, hogy évmilliárdokon át melengesse a bolygóbölcsőt, csak akkor lehet remény arra, hogy ott az univerzum legszebb tüneménye: az élet megszülessék. Ha további évmilliárdokon keresztül langyos légkör óvja az újszülött életet, akkor lehet remény arra, hogy az kibontakozzon, értelmes lények társadalma váljék belőle. Olyan lényeké, akik kutatva néznek körül a mindenségben, meg akarják érteni azt, és akik magukhoz hasonló értelmes lények nyomát keresik.

A Nap körül kilenc bolygó és ezernyi apró égitest köröz. Talán a Mars bolygón is tengődik valami primitív élet, de értelmes lények csak a Naprendszer egyetlen égitestjén léteznek: itt a Földön, mi, emberek. A csillagászok, fizikusok, biológusok egyetértenek abban, hogy tíz fényévnyi távolságon belül szinte kizárt hozzánk hasonló értelmes társadalom előfordulása. A Naprendszer többi bolygói túlságosan forrók vagy túlságosan hidegek. A közeli csillagok vagy nem elég nyugodtak ahhoz, hogy a szükséges évmilliárdokon át költögessék egy bolygó-melegházban az életcsírát, vagy túlságosan aprók ahhoz, hogy esély lehetne közelükben élethordozásra alkalmas bolygó előfordulására.

A legközelebbi csillag, amely hasonlít a Naphoz, amelynél reménykedhetünk, hogy feltételezett bolygóján értelmes lények létezhetnek, a Tau Ceti, 11,8 fényévnyi távolságban. Elképzelhetetlenül nagy távolság ez, százbillió km-nél is több. Mai leggyorsabb rakétáinknak is százezer esztendeig tartana az út, amíg eljut odáig. És a Tau Ceti a legkedvezőbb eshetőség. Szigorúbb becslések szerint tízszer, talán százszor nagyobbnak ítélik meg azt a távolságot, amely a Tejútrendszer értelmes társadalmait egymástól elválasztja. De még úgy is sok ezerre, talán millióra tehető azoknak a bolygóknak a száma a Tejútrendszer korongjában, amelyek értelmet hordoznak.

Az emberiség egyik legmerészebb álma, hogy kapcsolatot találjon a testvértársadalmakkal. Hogy megossza velük tudását, gondjait. Hogy amikor a Nap öregedése pusztulással fenyegeti a Földlakókat (öt-hatmilliárd év múlva), átadhassuk nekik kulturális örökségünket, vagy megkérdezzük tőlük, a tapasztaltabbaktól, milyen módon kerülhetjük el a végzetet.

Utópisztikus kalandregények szerzői könnyen megoldják a csillagközi érintkezés problémáit. Egy ügyes feltaláló űrhajót épít, és egyszerre csak ott terem a másik életszigeten. A jövőről mesélő szerzők el sem tudják képzelni a 3. évezredet a csillagközi űrt átszelő rakéták nélkül.

Sajnos, a tudomány határozottan szertefoszlatja ezeket az álmokat. A csillagközi térben nincsenek sínek, amelyekbe a csillagközi jármű kerekei kapaszkodhatnának. Egyedüli közlekedési eszköz a rakéta, amely maga épít pályát magának a kifújt égéstermékekből. Ez viszont elkerülhetetlenül olyan üzemanyag-pocsékolással jár, ami a rakétát nagyon is rövid járatú utazóeszközzé teszi. A fizika alaptörvényein (az energia- és impulzusmegmaradás tételén) alapuló számítás elkerülhetetlenül azzal a szomorú konklúzióval jár, hogy még a Föld összes (kémiai és nukleáris) energiakészlete sem volna elég többre, mint egy fényéves kirándulásra. A Tau Cetiig és vissza a Naprendszer bolygóin fellelhető összes uránium feláldozásával sem tehetnénk meg az utat egy emberélet alatt. A probléma minden komoly tudósa egyetért abban, hogy a legközelebbi értelmes világok meglátogatása aligha lesz valaha is lehetséges.

Fred Hoyle, az "Osszián küldetésé"-nek írója kitűnő és lelkiismeretes tudós. Ő science fiction regényt írt, de egyikben sem tételezett fel olyan fizikai lehetetlenséget, mint a rakétaút egy távoli csillagig. Az ember találkozását az univerzum mérhetetlen lehetőségeivel mindig másként: a rakétautazásnál realisztikusabban oldja meg.

Ebben a regényében az ír tudósok egy üzenetet fognak fel, amelyet elektromágneses hullámok továbbítanak a Földre. Az 1960-as évek fejlett rádiótechnikája alapján azt kell mondanunk, hogy ez már mai technikai ismereteink mellett is lehetséges. A híradástechnikus mérnökök egybehangzó kijelentése szerint lehetőség van 10-100 fényéves távolságok áthidalására, ha meglevő technikai lehetőségeinket maximálisan kihasználjuk. Ez pedig elegendő ahhoz, hogy információhidat verhessünk legközelebbi szomszédainkig!

Tekintsük át, milyen feltételeknek kell teljesülniük. A rádióadóból kisugárzott energiából akkora hányadnak kell eljutnia a felfogó antennára, hogy az ott észrevehető jelet produkáljon, mert az üzenet csupán így emelkedik ki a kozmikus zajból, így válik ki a rendszertelen rádiózörejek közül:

Tudjuk, hogy a légkör az elektromágneses hullámok két tartományában átlátszó: a látható fény hullámhosszán és az ultrarövid rádióhullámok hullámhosszán. A látható fényt ma kevésbé ítéljük alkalmasnak jelközvetítésre, hiszen a Nap fénye elvakítaná a Tau Ceti észlelőit, a Tau Ceti csillag fénye viszont bennünket kápráztatna olyan erősen, hogy nem vennők észre a csillaghoz közel keringő bolygóról küldött fénytelefont. (Igaz, hogy ez a következtetés nem feltétlenül meggyőző. A laser felfedezése óta komolyan fontolgatják azt a lehetőséget is, hogy a napszínkép egy sötét vonalának helyén észrevehető fényjel volna továbbítható.)

Ma mindenesetre egyszerűbbnek látszik, ha a fényablak helyett a légkör rádióablakán keresztül kíséreljük meg az érintkezést. Az univerzum legsötétebb, legcsendesebb a deciméteres rádióhullámok tartományában. Legérdemesebb itt próbálkozni vétellel és adással. Arra gondolhatunk, hogy a Keresett Nép is ugyanabban az univerzumban él; mint mi, így az ő tudósaik ugyanúgy ítélik meg az esélyeket. Reméljük, ők is a radarberendezések által használt deciméteres hullámhosszat választják.

Egy normális URH-adó energiája már a Naprendszeren belül annyira szétfoszlik, hogy belevész a kozmikus rádiózajok óceánjába. Véletlenül kapcsolat létre nem jöhet. Csak céltudatos munka vezethet célhoz. Először is koncentrálnunk kell az adást egy megadott irányba. Százméteres átmérőjű vagy még nagyobb antennával (ilyenek már léteznek!) elérhető, hogy a kisugárzott rádiójel tűként fúrja át az univerzumot, egész energiája szűk szögben halad, így számottevő (ugyan még mindig kicsiny) hányad eljuthat a Másik Nép ránk irányzott nagy kiterjedésű vevőantennájára. Vagy ha Ők sugároznak irányítottan felénk, a mi megfelelően álló óriásantennánk felfoghatja az adást.

Másik követelmény: az adást nagyon szűk hullámhossztartományba kell koncentrálnunk. A természetes zajok egyenletesen oszlanak el a különböző hullámsávokon. Minél élesebb hullámhosszon adunk, annál nagyobb lehet a reményünk, hogy jelünk kiemelkedik a zajtengerből. 10¹⁰ Hertz frekvencián 1 Hertz frekvenciaszélesség ma már elérhető.

Az antennaméret, adóenergia, sávszűkítés optimumát választva rádiójellel áthidalható 10 vagy 100 fényév, ha az egymást kereső két nép olyan technikával rendelkezik, amilyen a mai földi technika csúcsa, és ha céljaik, gondolataik összetalálkoznak. Ha Ők keresnek bennünket itt, a Földön, a Nap-csillag szomszédságában, és ha mi is megsejtjük a Másik Nép helyét, talán ott, a Tau Ceti körül. De nemcsak az antennákat kell egymás felé irányítani, hanem az adás és vétel időpontjának és hullámhosszának is össze kell illeszkednie. Sok milliárd lehetőség közül kell megtalálnunk azt az egyet, amelyet az ő tudósaik is legmegfelelőbbnek ítélnek...

1962-ben amerikai rádiócsillagászok megpróbálkoztak azzal, hogy jeleket fogjanak a Tau Ceti irányából 21 cm-es hullámhosszon, a csillagközi hidrogéngáz hullámhosszán. Az első kísérlet sikertelen volt, anyagi fedezet hiányában néhány hét múltán a próbálkozást abba kellett hagyni. De a híradástechnika intellektuális kihívása elhangzott. A technikai lehetőségeket elértük. Már csak értelmünknek kell találkoznia a Másik Nép (talán a Tau Ceti népe) értelmével, és ha a két távoli világ társadalma egyet akar, ha tudósaik egyforma logikával gondolják végig a lehetőségeket, egyszer talán megvalósul a kozmikus találkozás, az emberi történelem egyik legnagyobb pillanata.

Hogy ez mit jelenthet az emberiség számára, nem kell külön megmagyarázni azoknak, akik "Osszián küldetésé"-t olvasták.

Marx György