4. A ZENÉSZFIÚ

Kicsit furcsának tűnhet, hogy egészen jól aludtam. Mire másnap reggel megborotválkoztam, tizenegy óra is elmúlt, túl késő volt ahhoz, hogy a kollégiumban reggelizzek. Így hát megint elmentem a Grafton Street-i kávézóba; útközben vettem egy reggeli lapot. Nem volt valami szívderítő számomra, ahogyan az Irish Times beszámolt "Egy rendőr halálá"-ról:

"Lapunk gyakran hangsúlyozta az elmúlt hónapok során, hogy országunk egyszerű törvénytisztelő polgárai egyre inkább szembetalálják magukat az erőszak emelkedő hullámával.

Nincs olyan hét, hogy ne lennénk tanúi valamilyen újabb bűnténynek, amely – akár egy csúnya bőrkiütés – veszélyes kór előhírnöke lehet.

A kora hajnali órákban elkeseredett összecsapásra került sor a rendőrség és egy banda között, amelynek rajtaütöttek a főhadiszállásán a kikötő mellett, a régi városrészben. Sajnálatos módon az akció során elesett az egyik rendőr, Paddy Kilpatrick. S noha a halálában közvetlenül vétkes banditák megfizették a végső árat gyalázatos tettükért, úgy tudják, hogy a banda egyik tagjának sikerült a zűrzavart kihasználva elmenekülnie. Azonban bizalmasan közölték velünk, hogy kézre kerítése csak órák kérdése lehet."

Szegény öreg Colquhoun! Vajon valóban bandita volt, vagy a hazájáért a veszélyt vállaló hazafi, aki az életéért harcolva elesett? Nem először tapasztaltam, hogy vannak kérdések, amelyekre nincs megfelelő válasz. Csak ámulni tudtam, hogyan is hihetnek a logika művelői a "tertium non datur" elvében. Hiszen az ember lépten-nyomon ennek ellentmondó példákba botlik.

Az újság rám vonatkozó állítása teljesen megalapozatlan volt. A rendőrség csak abban az esetben tesz hasonló nyilatkozatot, ha nem számít rá, hogy be tudja váltani ígéretét; gondolom, az a céljuk ezzel, hogy kiugrassák a nyulat a bokorból.

Jobban izgatott a rendőr halála. Vajon visszanyerte-e egészen a szeme világát a magnéziumvillanás után? Persze, Paddy elég elterjedt név; lehet, hogy nem az én emberemről van szó.

Az volt a szándékom, hogy mérsékelten összekuszált útvonalon megyek Langfordba. Semmiképpen sem akartam elsietni az utat, amint azt a leghatározottabban megmondtam Colquhounnak is. A legbölcsebbnek az látszott, hogy ameddig csak ésszerű, ragaszkodni fogok diák mivoltomhoz. Az elmúlt héten magatartásom arra vallott, hogy fölöttébb érdekel Írország történelme. Ez az érdeklődés minden további nélkül elvihet Armagh-ba, ahol Szent Patrick fölépítette katedrálisát, vagy hogy ne csak az egyházi dolgoknál maradjak: ahol a Fájdalmas Deirdre állítólag leélte ifjúságát. Igaz, hogy az armagh-i kirándulás eltérítene Longfordtól, ez azonban semmiség volt ahhoz mérten, hogy biztonságban elhagyjam Dublint és némi tapasztalatot szerezzek arra nézve, milyenek a közlekedési viszonyok Írország belsejében.

A dolog meglepetéssel kezdődött. Ugyanis jobbnak láttam, ha a buszt választom, amely – különösen a távoli vidékeken – gyakrabban közlekedik és több helyre eljut. Beugrattam az egyik könyvesboltba, hogy menetrendet vásároljak, de azzal fogadtak, hogy az engedélyt kérték. Bambán rábámultam a kiszolgálólányra.

– Elnézést kérek, de föltétlenül engedélyre van szükség, hogy autóbusz-menetrendet vásároljon az ember?

– Ó, igen uram! Mindenféle jöttment csavargó bejönne ide menetrendet venni, ha a vásárlása nem volna engedélyhez kötve.

– Így hát engedélyt kell szereznem, azt hiszem. Hol kaphatom meg?

– Bármelyik rendőrőrszobán, uram.

Első gondolatom az volt, hogy beállítok az egyik rendőrőrsre, de aztán másképp döntöttem: bármily kicsi is a kockázat, nem éri meg az eredmény. Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy ismét szembetalálkozzam Kevinnel, ha mégoly kicsi is a fölismerés lehetősége.

Aztán még jobb ötletem támadt. Szégyellem bevallani, de egyszerűen elemeltem a Trinity-könyvtár példányát meg vagy fél tucat térképet a nyugati részekről. Ha egy menetrend vásárlásához rendőrségi engedély kellett, akkor egy térkép megvételéhez biztosan legalábbis külön kormányjóváhagyásra volt szükség.

Különben a hatóságok alaposan megfontolták ezeket a korlátozásokat. Később ugyanis úgy találtam, hogy semmi akadályt se gördítettek a helyi forgalom elé. Bárhova is vetődött az ember, mindenütt tudakozódhatott a helyi autóbuszközlekedésről. A lakosságnak ennélfogva semmiféle kényelmetlenségben nem volt része. Csak az olyasféle jöttment csavargókat, mint jómagam, zavarták a korlátozások, ami – gondolom – helyénvaló is volt.

Ebéd után sapkát és tweed zakót öltöttem magamra, és hátamon a hátizsákommal elindultam az autóbuszállomásra. Azt hiszem, a külsőm alig tért el egy tipikus ír diákétól.

Amikor a busz elhagyta a várost, valósággal fejbe kólintott az út látványa: lenyűgöző kettős autópálya húzódott előttünk a messzeségbe, vagy száz méter szélesen. Még az amerikai méreteket tekintve is lenyűgöző volt az út, amely minden eddig látottaknál szembetűnőbben érzékeltette számomra az ír gazdaságot mozgató erő nagyságát.

Belém döbbent a tudat, hogy egy nemzet jövőbe vetett hitét megközelítő pontossággal meg lehet ítélni arról, hogy milyen utakat épít. A nagy-britanniai gyalázatos útrendszernek semmi értelme sincs, akár gazdasági, akár kényelmi szempontból, hacsak az nem, hogy maga a civilizáció közel áll az összeomláshoz. A busz méretei is jóval fölülmúlták minden addig látottakét. Armagh-ig az utat kényelmesen megtette egy óra alatt.

Szerencsém volt: az egyik kis szállodában kaptam szobát. Mielőtt nekiindultam volna a városnak, úgy négy óra tájban beugrottam az egyik kávéházba egy csésze teára. Azért említem meg ezt a részletet, mert itt egy különös esemény történt, amely jelentősen kihatott a továbbiakra is. Két asztallal odább hárman ültek: két markáns arcú alak, úgy negyven körül, és egy üde arcú, jó külsejű ifjú, akit nálam három évvel fiatalabbnak néztem. Szembeötlő volt a kapcsolatuk különössége. Előbb végeztek, mint én. Elsőnek a fiatalember állt föl, és odament a kasszához. Tulajdonképpen túlzás azt állítani, hogy az esemény, amelyről beszámolok, különös volt. Mindössze annyi történt, hogy az idősebb férfiak arcán furcsa kifejezés villant át, amikor a fiatalember magukra hagyta őket. Nem tudnám megnevezni ezt a kifejezést, csupán azt mondhatom róla, hogy határozottan nem szeretem az ilyen arckifejezéseket. Láttam, hogy mindhárman beültek egy közvetlenül a kijárat előtt várakozó Chevrolet-ba.

Sajna, Armagh-ban nincs többé semmi jel, ami Deirdre-re vagy a Vörös Ág lovagjaira emlékeztetne. Tegnap még büszkén taposták a földet, élvezték a nyári nap melegét, a frissen kaszált széna illatát. De hol vannak ma már, gondjaikkal, szerelmeikkel és gyűlöleteikkel, félelmeikkel egyetemben! Hamarosan rajtunk is átgázol az idő őrült, fejvesztett iramodása, és bennünket is elnyel a múlt sötét mélye. Ti is, ti kalmárok, akik itt koptatjátok mellettem a járdát, ti is hamarosan eltékozoljátok a rövid percre fölvillanó életet, eltékozoljátok arra, hegy megszállottan futtok a fontok, shillingek és pennyk után. És ti lányok, hamarosan teljesen közömbös lesz mindenkinek, hogy ki vesz el benneteket: Dick-e, avagy Harry, esetleg Tom. És te is, Thomas Sherwood, hamarosan te is olyan leszel, akár egy homokvár a parton, amelyet elmos a rohanvást közeledő dagály. Hamarosan eltűnik nyomtalanul az egész mostani nemzedék, az egész kor – nem, mégsem nyomtalanul, hiszen itt-ott megmarad egy-egy gondolat, amely beleépül a jövő évszázadok emberi örökségébe.

És természetesen ez volt Deirdre történetének is a magva. Nem sokat számít, hogy kivel élt együtt: Naisival-e vagy Conchobarral. Ami igazán számít, az abban az eszmében él tovább, hogy még a király sem helyezheti magát saját törvényei fölé. Érvényes volna ez az egész világegyetemre?

Ez azonban kémjelentés, és nem filozófiai értekezés. Így hát nem is kell többet mondanom Armagh-ban töltött estémről. Korán reggel fölszálltam a cavani buszra. Monaghan közelében utolért bennünket két rendőrségi autó. Úgy látszik, beleestünk azoknak a villámrazziáknak az egyikébe, amelyekről már hallottam, és amely alaposan próbára tette az idegeimet. Micsoda ostoba dolog egy buszmenetrenddel és egy rakás térképpel horogra akadni! Hirtelenében arra gondoltam, hogy kihajítom ezeket az átkozott vackokat. Talán könnyen megszabadulhatok tőlük, amikor leveszem a hátizsákomat a csomagtartóról, ugyanis az egyik külső zsebébe dugtam őket. Aztán átvillant rajtam, hogy pontosan ez az, amire a rendőrök számítanak. Különben is, ha alaposan átkutatnak, megtalálják nálam a pénzt.

– Kérem, mindenki maradjon a helyén! – szólt a kalauz.

Két rendőr fölszállt a buszra, míg ketten kívül őrködtek. Sorra-rendre átvizsgálták az utasok papírjait. A legtöbb esetben gyorsan továbbmentek, néha azonban kérdéseket tettek föl és a csomagokat És is megnézték. Többé-kevésbé hasonlított a dolog a vámvizsgálathoz. Ugyan jobb volt-e az íreknek a mostani korlátozásokkal kísért jólétben, mint a régi szabad szegénységükben? Avagy a korlátozások elkerülhetetlen kísérői a jólétnek?

Már éppen rám került volna a sor, amikor beütött az a szerencse, amire szükségem volt. Gondolom, minden autóbusz utasai között akadt egy-két kétes egyén. Mindenesetre a rendőrök most rá bukkantak egyre. Egy szempillantás alatt letuszkolták a buszról, és beültették az egyik várakozó kocsiba. A két rendőr pszichológiailag már kielégített emberként szállt vissza a buszra, hogy befejezze a munkáját. Elkaptak egy alakot, teljesítették a normájukat, következésképpen már készek voltak arra, a hogy némi nagylelkűséget tanúsítsanak.

Átnyújtottam az útlevelemet és tartózkodási engedélyemet.

– Hé, fiatalember, a vízuma Wicklow-ra és Dublinre érvényes. Milyen jogcímen tartózkodik itt?

– Látni szerettem volna Armagh-t. Van talán valami rossz ebben?

– Egyáltalán nincs, ha a vízum rendben lenne.

– De hát fogalmam se volt róla, hogy én Armagh-ba akarok menni, amikor beléptem a határon. Az ember a legjobb akarattal sem képes előrelátni, hogy mihez támad kedve, mondjuk, három hét múlva.

– Jelentkeznie kellett volna a belügyi hatóságoknál, mielőtt elhagyja Dublint.

– Most már tisztában vagyok vele, de sajnos akkor nem is gondoltam rá.

– És hová szándékozik menni ezzel a busszal?

– Megyek vissza Dublinbe.

– Ez a busz éppen hogy nem Dublinbe megy.

– De igen, ha nem néz mindent hivatalból gyanakvó szemmel.

Láttam, hogy fölhúzta az orrát, de hát ez olyasféle megjegyzés volt, amilyenre, akinek vaj van a fején, nem merné ragadtatni magát. Nem hagytam szóhoz jutni.

– Tegnap a közvetlen járattal jöttem el Dublinből, ezért nyilvánvaló, hogy nem akarok ugyanazon az úton visszatérni. Ha Cavonon át megyek, többet látok az országból.

– Honnan tudhatnám, hogy tegnap jött el Dublinből?

– Nos, könnyen ellenőrizhetik, hogy tegnap távoztam el a Trinityből.

– A Trinityben lakik?

– Igen, az az állandó tartózkodási helyem.

Átkutattam a zsebeimet, és elővettem egy használt buszjegyet.

– Talán ez a jegy is bizonyíthatja az állításomat. Először alaposan szemügyre vette a jegyet, aztán előrement a kalauzhoz. Amikor visszajött, láttam rajta, hogy megúsztam.

– Ide figyeljen, Mr. Sherwood, adok magának egy lehetőséget. Talán jót tenne magának, ha azzal a másik pasassal együtt bevágnám néhány napra hűsölni a sittre. Jól jegyezze meg, hogy mint látogató tiszteletben kell tartania a törvényeinket. Ha megint kedve kerekedne, hogy elmenjen valahova, legyen gondja rá, hogy előzőleg bejelentse szándékát az illetékes hatóságoknál.

Csak észre ne vegye rajtam a megkönnyebbülést! – futott át agyamon a gondolat.

Mikor továbbment, a szomszédom megjegyezte:

– Hát igen, alaposan rászállt magára.

– Igen, egy kicsit kellemetlen, ha az ember nincs szokva ezekhez a szabályokhoz és előírásokhoz.

Semmi kedvem sem volt ehhez a beszélgetéshez, amely több-kevesebb megszakítással egészen Cavanig folytatódott. Mégis igyekeztem elfogadható válaszokat adni, és egyúttal meghányni-vetni magamban a helyzetet.

Nyilvánvaló, hogy változtatnom kell úti elgondolásaimon. A busz ugrik, legföljebb végszükség esetére marad. Egyszerű a megoldás: gyalog megyek, miért is ne? Egy hét alatt végiggyalogolhatok egész Írországon, és minél távolabb kell maradnom ezektől a széles főútvonalaktól. A gyalogutakon és az ösvényeken kell mennem, mint emberemlékezet óta a bárdok és bádogosok. Nem lennék biztonságban ezekben az óriás buszokban, ezekben a gyors, modern herkentyűkben, még ha eldobnám is a térképeimet, ami szóba se jöhet. Azonkívül bizonyos voltam benne, hogy sem Seamus Colquhoun (Isten nyugosztalja a lelkét, ahogy az írek mondanák), sem a G.H.P. vagy az Í.I.T. sohasem közlekedik másként, mint szuper-áramvonalas autókon. Igen, semmi kétség: a csendes út a biztos út.

Volt egy busz azonban, amelyet még el kellett kapnom, a Cavanból Dublinbe járót. Több mint valószínű ugyanis, hogy a rendtőség veszi a fáradságot, és utánanéz, vajon elutaztam-e Cavanból Dublin felé, amit én meg is tettem néhány perccel délelőtt 11 után, mint aki rohan haza, akár egy leforrázott macska.

A busz Stradon közelében állt meg, hogy utasokat vegyen föl. Én éppen erre vártam. Sikerült különösebb feltűnés nélkül egérutat nyernem. Nem valószínű, hogy a kalauz a rendőrség bizalmi embere lett volna, mégsem volt semmi értelme fölhívnom magamra a figyelmét azzal, hogy kérjem, állítsa le a buszt.

Most körülbelül negyven mérföldre lehettem Longfordtól. Úgy számítottam, hogy napszálltáig megteszek jó tizenöt mérföldet, s a fönnmaradó huszonötöt nem lesz nehéz legyűrnöm a rákövetkező napon. Még így is ígéretem szerint három napon belül kézbesíthetem Colquhoun jegyzetfüzetét. Dombokon át vitt az utam, Bellananagh felé. Ott gyorsan átvágok a főúton, és délnek kanyarodom, aztán Arvagh után nyugat felől megkerülöm Lough Gownát, majd a hátságon át eljutok Longfordba.

Abban a percben, mihelyt ráléptem egy fák szegélyezte mezei útra, éreztem, hogy helyesen döntöttem: mintha elfújták volna az utóbbi két hét feszültségét. Persze Dublinből nehezebb lett volna gyalog kisurranni. Jól tettem, hogy busszal indultam útnak, és szerencsém volt, hogy ilyen hamar megtanultam a leckét.

Az egyik útba eső faluban vettem magamnak ennivalót, és egy füves réten megebédeltem. Sajnáltam, hogy nem tudom a nyári virágok neveit. Furcsa, hogy az ember mennyivel jobban ismeri a tavasz virágait.

Alkonyat felé jócskán magam mögött hagytam a főútvonalat. Egy vég nélkül kanyargó, hosszú mérföldeken át hegyre föl, völgybe le kígyózó ösvényt róttam, s közben azon törtem a fejem, hogy hol lelek ebben a vadonban éjjeli szállásra. Nem mintha a legkisebb ellenvetésem is lett volna a szabadban alvás ellen, csak hát ez esetben egykettőre gondozatlan külsőt ölt az ember. Ezt pedig szerettem volna elkerülni; legalábbis addig; amíg nem teljesítem longfordi küldetésemet.

A nap már nyugovóra hajlott, amikor egy ötven vagy hatvan holdnyi legelőoázis közepette megpillantottam egy kisebb majorságot. Az ifjúság önbizalmával erélyesen kopogtattam a félig nyitott ajtón. Egy viharvert öreg farmer jött elő.

– Vándor vagyok, nem volna-e egy sarok, ahol éjszakára nyugalomra hajthatnám a fejem?

– Fáradjon beljebb – hangzott a válasz, amelynek udvariassága mögött ott érződött kétezer év kelta kultúrája. – Egy idegen kér éjjeli szállást – tette hozzá a felesége számára, akit az előbb észre sem vettem a szoba félhomályában.

– Megalhat a tűzhely mellett. Kérdezd meg, nem akar-e harapni valamit?

Nem voltam biztos az itteni etikettben, de mivel úgy tűnt, hogy ők ketten már megvacsoráztak, azt feleltem, hogy van nálam ennivaló, viszont egy korty tea igen jól esne ilyen hosszú, torokszárító úttal a hátam mögött. Úgy látszik, eltaláltam a megfelelő hangot, mert hamarosan kiderült, hogy a farmer is, a felesége is szíves örömest meginna még egy-egy csésze teát.

Kis híján torkomon akadt a falat, amikor egyszerű vacsorám közepette az asszony bekapcsolta a televíziót. A készüléket észre sem vettem a félhomályban, de antennát sem láttam a házon, idefelé jövet. Azt hihetné az ember, hogy két különböző világ nem férhet meg egymással, de hát miért ne? Pontosan ez az, amiért a televízió véget vetett a lakosság városba áramlásának. Itt van ez a két ember, látszólag elszigetelve ebben a távoli sarkában a világnak, és elegendő egy kapcsolás a készüléken, és azon nyomban ott találják magukat az emberiség ügyeinek legsűrűjében.

Mennyire helytelen is azt képzelni, hogy a gazdaság a történelmi változások legfőbb mozgató rugója. Adjatok mindenkinek ötven fontot, hogy költsék el sörre, cigarettára és lóversenyre, és semmiféle említésre érdemes történelmi változás nem következik be. De adjatok minden embernek egy ötven fontba kerülő televíziókészüléket, és egyszerre jelentős változás áll be, olyan változás, amely idővel akár mélyrehatónak is bizonyulhat. Nem a pénz számít önmagában, hanem azok a dolgok, amelyeket a pénzen vásárolni lehet. Ez eddig elcsépelt közhely. De az már nem közhely, hogy a technikától, és nem a gazdaságtól függ, mit vásárolhat az ember. A társadalmi változás kulcsa a technika.

Kezdtem összeszedni magam, ezért hát nem esett nehezemre rögtönzött ágyamban végigaludnom az éjszakát. A farmert a napkelte már talpon találta, és ez az időpont nekem is megfelelt, a gyalogutas ugyanis jól teszi, ha az idő múlását a nap járásához méri. Megmosakodtam és megborotválkoztam az udvaron a nyomós kút mellett, utána megreggeliztem – kását, szalonnás rántottát, és persze az elmaradhatatlan bögre teát. Az öreg házaspár alig fogadott el valami ellenszolgáltatást a szíves vendéglátásért, ami írországi tapasztalataim során mindaddig tipikusnak bizonyult, amíg földközelben éltem.

A farmtól nem messze az ösvény rátért a köves útra. A hajnali harmat még nem száradt föl a fűről, és a madarak is hangosan csiviteltek. Amikor egy-két óra múlva kiegészítettem az élelmiszerkészletemet Arvagh-ban, örömmel tapasztaltam, hogy nem fenyeget a tegnapi buszbeli kalandom megismétlődése. Ügyet sem vetett rám senki, mialatt végigsétáltam az álmos kisvárosi utcán. Bármennyire szívesen megtenné ugyanis a rendőrség, mégsem tarthat szemmel minden férfit, nőt és gyereket, aki csak megfordul Írországban. A rendelkezésére álló erőből csak arra futotta, hogy megfigyelje és átfésülje azokat a helyeket, ahol a leginkább remélhette, hogy bűnös tevékenység nyomára bukkanhat. És Arvagh nem tartozott az ilyen helyek közé.

Szeretnék arról számot adni, hegy ez a kis pásztori idill egészen Longfordig eltartott. Ám nem így történt. Pontosan olyasfajta esemény vetett véget neki, amitől Percy Parsonage óva intett. A szélirány miatt nem hallottam meg egy közeledő autó zaját. Egy keskeny útkanyarulatban kis híján elgázolt. Alig volt időm, hogy a közeli árokba ugorjak. Ugyanaz a Chevrolet volt, amelyet az armagh-i kávézó előtt láttam, de most csak két utas ült benne.

Rossz sejtelmektől űzve csaknem futólépésben folytattam az utamat. Körülbelül egy mérföld után észrevettem egy nagy kocsi keréknyomait, amint egy nagyobb csalitos irányában letértek az útról. Vagy száz méteren követtem az abroncslenyomatokat a fűben, egészen addig, ahol a kocsi nyomai megszakadtak. A sűrű aljnövényzeten csak gyalog lehetett továbbvergődni, s valóban a megtépázott bokrok és félrehajlított ágak arról árulkodtak, hogy valaki nemrégen járt erre. A letépett lomb nyomát követve mintegy öt perc múlva egy tisztásra jutottam. Itt, a földön, amelyet alig egy hónapja még minden bizonnyal vastagon befedett a harangvirág szőnyeg, feküdt az üde arcú fiatalember, akit Armagh-ban a két gengszter társaságában láttam.

Még azzal sem törődtek, hogy megbizonyosodjanak róla, valóban halott-e; egyszerűen magára hagyták meghalni. Megpróbáltam, ami tőlem tellett, hogy elsősegélyben részesítsem a szegény ördögöt, de rögtön láttam, hogy reménytelen. Vagy tíz percig ülhettem mellette, amikor meglepetésemre fölnyitotta a szemét.

– Ne hagyjon... magamra – suttogta alig hallhatóan.

Szorosan megragadtam a kezét.

– Persze hogy nem hagylak itt, öregfiú.

Ismét szóra nyitotta a száját, de minden, amit ki tudtam venni, egy név volt: Cathleen, meg valami olyasféle, hogy "a kanok a koronával"... Aztán vége volt mindennek.

Lezártam a szemeit, és betakartam a hálózsákommal. Ha valódi, százszázalékos ügynök lettem volna, azt hiszem, átkutatom a zsebeit, de nem tudtam rászánni magam. Megrendített ez a tragédia, és semmi másra nem telt az erőmből, mint hogy leverten megforduljak, és elinduljak visszafelé az útra.

A közvetlen gondom az volt, hogyan értesítsem a , rendőrséget. A személyes följelentés nyilvánvalóan szóba se jöhet; a névtelen levél jobbnak látszott; ám a legjobbnak azt tartottam, hogy rábízom ezt a dolgot Shaun Housemanra. Ez igazán nem sok, amit cserébe megtehet azért, hogy elhoztam neki a jegyzetfüzetet. Az volt a szándékom, hogy beteszem egy borítékba, ráírom, hogy "Mr. Shaun Houseman figyelmébe", és egyszerűen bedobom az Egyszarvú Hotelba, amikor elmegyek mellette. Semmi kedvem sem volt hozzá, hogy még jobban belebonyolódjam a brit elhárítás vagy a G.H.P. vagy mit tudom én, milyen kémszervezetek ügyeibe, nem is beszélve az olyasféle alakokról, akik a fiatalembert elintézték. Az én dolgom az Í.I.T. volt, és annál boldogabb leszek, minél előbb hozzá tudok látni.

Az idő délután négy órára járt, és alig két mérföld választott el Longford északi részétől. Hat előtt kényelmesen elérek az Egyszarvú Hotelhoz. Három-négy mérföld volt mögöttem, amikor kénytelen voltam megállni, mert elfogott a hányinger: megkésett reakció, azt hiszem. Az elveszett időt azonban gyorsan behoztam, ugyanis a hányingert fölváltotta egy olyan indulat, amelyről nem is sejtettem, hogy tanyát verhet bennem. Fogcsikorgató düh sarkallt előre.

Ám Longford első házai megnyugtatólag hatottak rám, ennélfogva az Egyszarvú Hotelt már kiegyensúlyozottabb lelkiállapotban kereshettem meg. A szálloda előtt egy Chevrolet várakozott. Nagyon hasonlított arra a Chevrolet-ra, amellyel három órával korábban találkoztam, de ha azonos volt is, a rendszámtáblát mindenesetre kicserélhették.

Már említettem, hogy gyanakvó természetű vagyok. Nem láttam hát semmi értelmét annak, hogy föltárjam a kártyáimat, legalábbis egyelőre. Célravezetőnek tűnt viszont, hogy alaposan körülnézzek az Egyszarvú Hotelben és a lakói között, és különösképpen megnézzem magamnak azt a Mr. Shaun Housemant.

Kértem egy egyágyas szobát egy éjszakára; szerencsémre valaki lemondta a rendelését. Aláírtam a vendégkönyvet, és a portás fölkísért egy első emeleti szobába. Mialatt megmutatta a berendezést, induló kocsi zaját hallottam odalentről. Mire az ablakhoz rohantam, a Chevrolet már távol az utcán robogott.

Vacsora előtt lementem a bárba. Elég sokan voltak a helyiségben, ismerőst azonban nem láttam, ami talán jó is volt az adott körülmények között. A pult mögött egy tulajdonosi benyomást keltő férfi sürgölődött. Housemannak véltem az illetőt, magatartásából azonban nem tudtam semmit kiolvasni. Ötven körülinek látszott, magas, testes, hízásnak indult, szürkülő hajú, átlagos külsejű férfi volt.

A vacsoránál több szerencsével jártam. Említettem, hogy Deirdre-t és bizalmas barátait nyom nélkül elnyelte az idő. Ez a véleményem azonban egy szempillantás alatt megváltozott, mihelyt beléptem az étterembe. Mert őt magát pillantottam meg, élő valójában, és hajdani szépségében, igaz, hogy ezúttal nem királynőként, hanem mint pincérnőt. Bizonyára azokból a régmúlt időkből származott alá ebbe a környezetbe. Úgy látszik, az időközben letűnt generációk is rajta hagyták a bélyegüket, mivel az arca barátságos melegséget sugárzott, és képtelennek látszott arra a gyűlöletre, ami ősének arcán tükröződött azon a végzetes utolsó napon.

Még mindig gyötört a szomjúság a hosszú gyaloglás után, amikor elment az asztalom mellett.

– Deirdre, kaphatnék kérem egy pohár vizet?

A lány megtorpant, és kissé meglepetve rám nézett.

– Nem Deirdre-nek hínak, hanem Cathleennek.

Persze hogy annak, ugyanis az arca eszembe idézett valamit, ami távolról sem volt olyan szívderítő, mint a Deirdre-legenda. Ez a lány nem lehetett más, mint az erdőben holtan fekvő fiú húga.